Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

6 Az Elhagyatott

 

A fegyverszoba éppen olyan volt, amilyennek egy fegyverszobának nevezett helyiséget elképzel az ember. A fémmel kivert falakról a legkülön­félébb kardok, tőrök, lándzsák, dárdák, bajonettek, korbácsok, buzogányok, kampók és íjak lógtak. Nyílvesszőkkel teletömött zsákok himbálóztak kam­pókon, a sarkokban csizmákat és a kezeket meg a kart védő páncélkesztyűket raktak halomba. A helyiségben fém és bőr illata keveredett a tisztítószerek szagával. Alec és Jace, akik időközben cipőt húztak a lábukra, középen ültek egy hosszú asztalnál, és lehajtott fejjel vizsgáltak valamit. Ahogy az ajtó be­csukódott Clary mögött, Jace felnézett. - Hol van Hodge? - kérdezte.

- Levelet ír a Néma Testvéreknek. Alec összerezzent. - Hú.

A lány lassan közeledett az asztalhoz, egy pillanatra sem feledkezve meg Alec szúrós tekintetéről. - Mit csináltok?

- Csak az utolsó simításokat végezzük ezeken. - Jace félrehajolt, hogy Clary láthassa, mi van az asztalon: három, tompán csillogó ezüstből készült hosszúkás, karcsú rúd feküdt előttük. Nem látszottak élesnek vagy különö­sebben veszélyesnek. - Sanvi, Sansanvi és Semangelaf Szeráfpengék.

- Nem úgy néznek ki, mintha kések lennének. Hogyan csináltátok őket? Varázslattal?

Alec elborzadva nézett a lányra, mintha csak azt kérte volna tőle, hogy vegyen fel egy tütüszoknyát, és mutasson be egy hibátlan piruettet. - Az a furcsa a mondikban - mondta Jace inkább magának, mint bárki másnak —, hogy totál odavannak a varázslásért, pedig az egész társaságnak halvány fogalma sincs róla, hogy mit is jelent a szó.

- Tudom, mit jelent - csattant fel Clary.

- Nem, nem tudod, csak azt hiszed. A varázslat sötét, elemi erő, nem csak egy csomócsillogó varázspálca meg kristálygömbök meg beszélő aranyhalak.

- Egy szóval sem mondtam, hogy beszélő aranyhalakra gondoltam, te... Jace egy intéssel félbeszakította. - Attól, hogy egy elektromos angolnát gumikacsának nevezel, még elektromos angolna marad, igaz? És isten óvja azt a szerencsétlent, aki úgy dönt, hogy megfürdik azzal a gumikacsával.

- Csak a szádat jártatod - jegyezte meg Clary.

- Nem - mondta méltóságteljesen Jace.

- De igen - szólt közbe váratlanul Alec. - Nézd, nem foglalkozunk va­rázslással, világos? - tette hozzá. - Ennél többet nem is kell tudnod erről.

Clary legszívesebben ráordított volna, de visszafogta magát. Alec látha­tólag máris ellenszenvesnek találta; semmi értelme nem lett volna tovább feszítenie a húrt. - Hodge azt mondta, hazamehetek.

Jace majdnem leejtette a szeráfpengét, amit a kezében tartott. - Mit mondott?!

- Hogy megnézzem anyám dolgait - magyarázta gyorsan a lány. - Ha velem jössz.

- Jace... - Alec nagyot fújtatott, de a másik nem törődött vele.

- Ha tényleg be akarod bizonyítani, hogy apám vagy anyám Árnyvadász volt, át kéne kutatnunk anyám holmiját. Már ami megmaradt belőle.

- Irány az oroszlánbarlang! - Jace szélesen elvigyorodott. - Jó ötlet. Ha most rögtön megyünk, még jó három-négy óránk van napnyugtáig.

- Akarjátok, hogy veletek menjek? - kérdezte Alec, miközben Jace és Clary az ajtó felé tartott. A lány hátrapillantott. Alec félig már fel is állt a székről, és várakozóan nézett utánuk.

- Nem. - Jace meg sem fordult. - Nem lesz gond. Clary meg én ketten is meg tudjuk oldani.

Alec gyilkos pillantást lövellt Clary felé, és a lány örült, amikor az ajtó végre becsukódott mögöttük.

Jace mutatta az utat végig a folyosón; Clarynek majdnem kocognia kel­lett, hogy tartani tudja vele a lépést. - Nálad vannak a lakáskulcsaid?

Clary lenézett a cipőjére. - Igen.

- Jó. Nem mintha nem tudnánk betörni, de úgy nagyobb eséllyel zavar­juk fel az őrt, akit esetleg odaállítottak.

- Ha te mondod. - A folyosó márványpadlós előcsarnokká szélesedett, amelynek egyik falában fekete fémkapu nyílt. Amikor Jace megnyomta a falra erősített gombot, és a kapu mögött világosság támadt, Clary rájött, hogy a liftre várnak. A szerkezet csikorogva, nyöszörögve emelkedett fel, hogy beszállhassanak. - Jace?

- Igen?

- Honnan tudtad, hogy Árnyvadász vér van bennem? Volt valami jel, amiből kiderült?

A lift egy utolsó nyögéssel megérkezett. Jace kiakasztotta a reteszt, és ki­nyitotta a kaput. A lift belseje madárkalitkára emlékeztette Claryt; az egész fekete fémből készült, aranyozott díszítéssel. - Csak találgattam - felelte a fiú, és bereteszelte mögöttük az ajtót. - Ez tűnt a legvalószínűbb magyará­zatnak.

- Találgattál? Biztosnak kellett lenned a dolgodban, hiszen meg is öl­hettél volna.

Jace megnyomta a gombot a falon. Ahogy a lift megint nekiindult, Clary összes csontja átvette a fülke remegését.

- Kilencven százalékig biztos voltam benne.

- Értem - mondta Clary. Valami lehetett a hangjában, mert Jace feléje fordult, és ránézett. Egy

pillanattal később a lány tenyere az arcán csattant, amitől hátra kellett lép­nie egyet. Kezét a sajgó ponthoz emelte, inkább meglepetésében, mint fáj­dalmában. - Ezt meg mi a fenéért kaptam?

- A maradék tíz százalékért - mondta a lány, aztán csendben ereszked­tek tovább, amíg az utcaszintre nem értek.

Jace haragos szótlanságban töltötte az utat a magasvasúton Brooklynig. Clary azért igyekezett minél közelebb húzódni hozzá, mert mégiscsak ér­zett némi bűntudatot, főleg ha a vörös foltra nézett, amit a tenyere hagyott a fiú arcán.

Igazából nem bánta a csendet; így volt lehetősége gondolkodni. Újra és újra felidézte a Luke-kal folytatott beszélgetést. Fájt rágondolni, olyan volt, mint amikor az ember ráharap a fájós fogára, de nem tudta visszatartani magát.

Valamivel távolabb két kamaszlány ült az egyik narancssárga ülésen, és vihogott. Olyasféle rózsaszín papucsos, mesterségesen lebarnult lányok vol­tak, akiket Clary sosem kedvelt a St. Xavier-ban. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy rajta nevetnek, de aztán meglepetten állapította meg, hogy Jace-t nézik.

Eszébe jutott a lány a kávézóban, aki Simont bámulta. A lányoknak min­dig ugyanez a kifejezés ül ki az arcukra, ha valaki tetszik nekik. Azok után, ami történt, már majdnem el is felejtette, hogy Jace milyen jóképű. Nem volt olyan makulátlan a külseje, mint Alecé, az arca viszont sokkal inkább vonzotta a szemet. Szeme színe az aranyló mézre emlékeztetett, ha rásütött a nap... És most éppen őt nézte. Jace felhúzta az egyik szemöldökét. - Se­gíthetek valamiben?

Clary azonnal saját neme árulójává változott. - Azok a lányok a kocsi túlvégéből téged bámulnak.

Jace láthatólag elégedett volt önmagával. - Hát persze - mondta. - Fé­lelmetesen vonzó vagyok.

- Mondták már neked, hogy a szerénység néha nagyon szimpatikus tu­lajdonság lehet?

- Kizárólag csúnya emberek - jegyezte meg Jace. - Lehet, hogy a sze­lídek öröklik a földet, de jelenleg az öntelteké. Amilyen én is vagyok. - A lányokra kacsintott, akik kuncogni kezdtek, és a hajuk mögé bújtak.

Clary felsóhajtott. - Hogy lehetséges, hogy látnak téged?

- Macerás használni az álcázást. Néha nem strapáljuk magunkat.

Az ügy a lányokkal mintha jobb kedvre derítette volna a fiút. Amikor leszálltak, és megindultak felfelé a dombon Claryék lakása felé, elővette a zsebéből az egyik szeráfpengét, és ide-oda kezdte forgatni az ujjai között, miközben magában dudorászott.

- Muszáj ezt csinálnod? - kérdezte Clary. - Idegesítő.

Jace hangosabban folytatta a dúdolást. Különös, félig-meddig dallamot produkált valahol a Happy Birthday és a Glory, glory, hallelujah között.

- Ne haragudj, amiért megütöttelek - szólt a lány.

Jace abbahagyta a dúdolást. - Inkább örülj, hogy engem ütöttél meg és nem Alecet. Ő visszaütött volna.

- Hát az biztos, hogy úgy fest, mint akinek viszket a tenyere - mondta Clary, miközben félrerúgott egy üres üdítősdobozt az útból. - Minek is nevezett benneteket Alec? Para-valami?

- Parabatai - felelte Jace. - Két harcost jelent, akik együtt küzdenek. Közelebbi kapcsolatban vannak, mintha testvérek lennének. Alec több, mintha egyszerűen a legjobb barátom lenne. Az én apám és az ő apja is parabatai voltak fiatalkorukban. Az ő apja lett az én keresztapám, ezért élek velük. Ők a fogadott családom.

- Szóval a te vezetékneved nem Lightwood.

- Nem - mondta Jace, és Clary szerette volna megkérdezni, valójában hogy hívják, de megérkeztek a házhoz, és a szíve olyan hangosan kezdett verni, hogy úgy érezte, mérföldekre hallatszik. Zúgott a füle, és a tenye­re nyirkos volt az izzadságtól. Megállt a sövény előtt, és lassan felemelte a tekintetét. Arra számított, hogy a rendőrség sárga szalagját fogja látni a bejárat előtt, a pázsiton törött üvegcserepek hevernek majd szerteszét, és egyáltalán: az egész hely egy romhalmaz lesz.

Csakhogy a pusztításnak nyoma sem maradt. A kellemes délutáni fény­ben mintha ragyogtak volna a barna kövek. Madame Dorothea ablaka alatt méhek zümmögtek lustán a rózsabokrok körül.

- Minden ugyanúgy néz ki - mondta Clary.

- Kívülről - Jace belenyúlt a farmere zsebébe, és előhúzott egy újabb példányt abból a műanyagból és fémből készült tárgyból, amit a lány elő­ször mobiltelefonnak nézett.

- Szóval ez a Szenzor? Mire jó? - kérdezte Clary.

- Frekvenciákat keres, mint egy rádió, csak ezek a frekvenciák démonok­tól erednek.

- Démon rövidhullám?

- Olyasmi. - Jace, maga előtt tartva a Szenzort, elindult a ház felé. Miköz­ben felfelé tartottak a bejárathoz vezető lépcsőfokokon, a szerkezet halkan kattogott, aztán elhallgatott. Jace összeráncolta a homlokát. - Halványan veszi valamiféle aktivitás jeleit, de az lehet annak az estének a maradványa is. Ahhoz semmiképpen nem elég erős, hogy azt jelentse, most is vannak itt démonok.

Clary kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy benntartotta. - Jó. - Lehajolt, hogy leoldja a kulcsát a cipőfűzőjéről. Ahogy felállt, karcolásokat pillantott meg a bejárati ajtón. Legutóbb nyilván túl sötét volt hozzá, hogy észrevegye őket. Olyanok voltak, mintha karmoktól származtak volna: hosszan, függőlegesen szántottak végig a fán.

Jace megérintette a lány karját. - Én megyek be először - mondta. - Clary közölni akarta vele, hogy esze ágában sincs elbújni mögötte, de a szavak csak nem jöttek elő. Érezte a rémület ízét, éppen úgy, mint amikor először talál­kozott a Falánkkal. Fémesen és szúrósan birizgálta a nyelve hegyét.

A fiú az egyik kezével betaszította az ajtót, a másikkal pedig, amelyik­ben a Szenzort tartotta, intett Clarynek, hogy kövesse. Ahogy átlépték a küszöböt, Clary hunyorogni kezdett, és várta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. A körte továbbra sem égett a fejük fölött, a tetőablak pedig túlságosan mocskos volt ahhoz, hogy beengedje a fényt; a töredezett padlót sűrű árnyék borította. Madame Dorothea ajtaja szorosan zárva volt. Alul a résen nem szűrődött ki fény. Clary idegesen gondolt arra, hogy talán tör­ténhetett vele valami.

Jace végigsimította a korlátot. Amikor megint felemelte a kezét, sűrű fo­lyadék csöpögött róla, ami a halvány fényben sötétvörösnek tűnt. - Vér.

- Talán az enyém. - Clary hangja egészen tompa volt. - Akkor estéről.

- Mostanra megalvadt volna, ha a tied lenne - mondta Jace. - Gyere! Claryvel szorosan a nyomában elindult felfelé a lépcsőn. A lakás ajtaja előtt sötét volt, és a lány háromszor is elejtette a kulcsát, mire sikerült bele­találnia vele a zárba. Jace közelebb hajolt, és türelmetlenül toporgott. - Ne lihegj a nyakamba! - sziszegte Clary; reszketett a keze. A cilinderek végre megmoccantak, és a zár hangos kattanással engedett. Jace visszahúzta a lányt. - Én megyek be először.

Clary habozott, aztán félrelépett, hogy elengedje a fiút. Ragadt a tenyere, de nem a hőségtől. Ami azt illeti, a lakásban inkább hűvös volt, majdnem hideg - a lépcsőházból besüvítő csípős levegőtől még meg is borzongott. Érezte, ahogy libabőrös lesz a karja, mikor követte Jace-t a rövid előszobán keresztül a nappaliba.

Üres volt. Döbbenetes módon teljesen üres, éppen, mint amikor beköl­töztek - a falakat és a padlókat csupaszon találták, a bútor nem volt sehol, még a függönyöket is leszaggatták az ablakokról. A falakon csak a halvá­nyabb foltok árulták el, hol lógtak nemrég Clary édesanyjának képei. Mint­ha álmodott volna, a lány megfordult, és a konyha felé indult. Jace tartotta vele a lépést, világos szeme összeszűkült.

A konyha éppen olyan üres volt, mint a lakás többi része, még a hűtő­szekrény sem maradt a helyén - a szekrények nyitva álltak, üres polcaik egy gyerekmondóka sorait juttatták Clary eszébe. Megköszörülte a torkát. - Mi a fenét kezdhetnének a démonok a mikrónkkal? - kérdezte.

Jace megrázta a fejét, szája sarkát lebiggyesztette. - Nem tudom, de je­lenleg semmiféle démonikus jelenlétet nem érzékelek. Azt mondanám, rég elmentek.

Clary még egyszer körülnézett. Valaki még a kiömlött tabascót is felta­karította, állapította meg szórakozottan : - Megnyugodtál? - kérdezte Jace. - Nincs itt semmi.

Clary nemet intett. - Látni akarom a szobámat.

A fiú mintha mondani akart volna valamit, aztán mégis meggondolta magát. - Ha ragaszkodsz hozzá - mondta, és visszacsúsztatta a zsebébe a szeráfpengét.

Az előszobában nem égett a lámpa, de Clarynek igazán nem volt szük­sége sok fényre, hogy eligazodjon a saját otthonában. Jace-szel a sarkában megtalálta a szobája ajtaját, és a kilincsért nyúlt. Hideg volt a tapintása - annyira hideg, hogy szinte fájt. Mintha egy jégcsapot fogott volna meg csu­pasz kézzel. Látta, hogy Jace gyorsan ránéz, de máris lenyomta a kilincset - vagyis megpróbálta. Lassan mozdult, szinte ragadt, mintha a túloldalon valami ragadós szirupba ágyazták volna...

Aztán az ajtó kirobbant, és ledöntötte a lábáról Claryt. A lány végigcsú­szott az előszoba padlóján, a szemközti falnak ütközött, és a hasára gördült. Miközben térdelő helyzetbe tápászkodott, tompa bömbölés töltötte be a fülét.

Jace a falhoz simult, és a zsebében kotorászott, arcára kiült a döbbenet. Mint valami tündérmeséből előlépett óriás, hatalmas termetű férfi magaso­dott fölé - akkora volt, mint egy tölgyfa, vastag halottfehér kezében pedig széles fejű bárdot szorongatott. Mocskos testéről szakadt rongyok lógtak, haja egyetlen, mocsoktól összetapadt boglya volt. Bűzlött a savanyú izzad­ság és a rothadó hús szagától. Clary örült, hogy nem látja az arcát - hátulról is éppen elég ijesztő volt.

Jace már a kezében tartotta a szeráfpengét. Magasra emelte, és felkiál­tott: - Sansanvi!

Éles fémdarab röppent ki a csőből. Clarynek régi filmek jutottak eszébe, sétapálcába rejtett, gombnyomásra előugró bajonettekkel. Ilyen pengét vi­szont még sosem látott. Valószínűtlenül éles volt, majdnem olyan hosszú, mint Jace alkarja, a markolata pedig ragyogott. A fiú máris az óriás felé dö­fött, az pedig bömbölve tántorodott hátra.

Jace megpördült, és a lányhoz futott. Elkapta a karját, talpra rántotta, és maga előtt taszigálta a lépcsőház felé. Clary hallotta, hogy az óriás követi őket; léptei olyanok voltak, mintha ólomsúlyokat ejtettek volna a padlóra gyors egymásutánban.

Végigrohantak az előszobán, ki a lépcsőfordulóba. Jace megpördült, és becsapta az ajtót maguk mögött. Clary hallotta, ahogy a helyére kattan az automata zár, és visszatartotta a lélegzetét. Az ajtó megrázkódott, ahogy belülről hatalmas csapás érte. Clary a lépcső felé hátrált. Jace ránézett, sze­mében izgatott fény csillant. - Indulj lefelé! Menj ki a...

Újabb csapás következett, amitől a zsanérok engedtek, és az ajtó kife­lé röpült. Magával is sodorta volna Jace-t, ha a fiú nem ugrik félre olyan gyorsan, hogy Clary szemmel is alig bírta követni a mozgását; egyszerre a legfelső lépcsőfokon volt, a penge mint üstökös izzott a kezében. A lány látta, hogy Jace ránéz, és kiált valamit, de a kitört ajtó helyén megjelenő óri­ás üvöltése mindent elnyomott, ahogy rárontott a fiúra. Clary a falhoz lapult, miközben a lény forró bűzt hagyva maga után elrohant mellette - egy pillanattal később a bárd áthasította a levegőt, és Jace feje felé száguldott. A fiú elhajolt előle, a fegyver pedig hangos csattanással ékelődött mélyen a korlát fájába.

Jace felnevetett, amitől az óriás láthatólag haragra gerjedt. Hagyta hát a bárdot, és irdatlan öklével támadt a fiúra. Jace széles ívet húzott a levegőben a szeráfpengével, és markolatig süllyesztette az óriás vállába. A támadó egy pillanatig ingadozva állt egy helyben, aztán nyújtott karral megindult előre. Jace fürgén oldalt lépett, de elkésett: a hatalmas kezek megmarkolták, majd az óriás megtántorodott, és a földre zuhant, magával rántva a fiút is. Jace felkiáltott; tompa puíFanások sorozata hallatszott, aztán csend lett.

Clary feltápászkodott, és futva indult lefelé a lépcsőn. Jace kiterítve feküdt odalent, karja természetellenes szögben gyűrődött a teste alá. A lábain kereszt­ben hevert az óriás, a fiú kése markolatig süllyedt a vállába. Nem halt meg, de elszállt belőle minden erő, szájából pedig habos vér szivárgott. Clary most már az arcát is látta - halottfehér volt és olyan, mint a pergamen, a rettenetes fekete hegek hálózata szinte láthatadanná tette a vonásait. Szemgödrei vörös, gennyedző üregekként tátongtak. A lány öklendezve botorkált le az utolsó néhány lépcsőfokon, átlépett a vonagló óriás felett, és Jace mellé térdelt.

A fiú mozduladanul feküdt. Clary a vállára tette a kezét, és érezte, hogy az inge ragad a vértől - hogy a sajátjától vagy az óriásétól, azt nem tudhat­ta. - Jace?

A fiú kinyitotta a szemét. - Meghalt?

- Majdnem - felelte Clary komoran.

- A pokolba! - Jace arca összerándult. - A lábam...

- Ne mozdulj! - Clary közelebb mászott, a fiú karja alá nyúlva átkarolta és megrántotta. Jace felnyögött a fájdalomtól, ahogy a lábai kicsúsztak az óriás rángatózó teste alól. A lány elengedte, Jace pedig feltápászkodott, bal karját mozdulatlanul tartotta a mellkasa előtt.

- Eltört - mondta a fiú. - Be tudsz nyúlni a zsebembe? Clary rövid habozás után bólintott. - Melyikbe ?

- A dzseki belső zsebébe a jobb oldalon. Vedd ki az egyik szeráfpengét és add a kezembe! - Mozduladan maradt, míg a lány feszülten a zsebébe csúsztatta a kezét. Olyan közel állt Jace-hez, hogy érezte rajta az izzadság, a szappan és a vér szagát. A fiú lehelete a nyakát csiklandozta. Clary ujjai összezáródtak az egyik cső körül. Anélkül húzta elő, hogy Jace-re nézett volna.

- Köszönöm - mondta a fiú. Gyorsan végigtapogatta a tárgyat, mielőtt kimondta volna a nevét: - Sanvi. - Elődjéhez hasonlóan ez a cső is vészjósló tőrré változott; ragyogása megvilágította Jace arcát. - Ne nézz ide! - mond­ta a fiú, és megállt a sebhelyes óriás teste fölött. Magasra emelte a pengét, és lecsapott. Az óriás torkából előtörő vér Jace bakancsára fröccsent.

Clary tulajdonképpen arra számított, hogy a lény zsugorodni kezd, majd eltűnik, mint az a fiú a Pandemoniumban, mégsem ez történt. A levegőt betöltötte a vér súlyos, fémes szaga. Jace mély, hörgő torokhangot hallatott. Fehér volt az arca, hogy a fájdalomtól vagy az undortól, azt Clary nem tud­ta eldönteni. - Mondtam, hogy ne nézz ide - mondta.

- Azt hittem, el fog tűnni - szólalt meg Clary. - Hogy visszamegy a saját dimenziójába, ahogy mondtátok.

- Csak annyit mondtam, hogy ez történik a démonokkal, amikor meg­halnak. - Grimaszolva rázta le a dzsekit a válláról, szabaddá téve a bal fel­karját. - Ez nem démon volt. - Jobb kezével kihúzott az övéből egy hosszúkás tárgyat. A sima felületű, varázspálcára emlékeztető tárgy volt az, amivel korábban a köröket rajzolta Clary bőrére. Ahogy most ránézett, a lány érezte, hogy égni kezd az alkarja.

Jace követte a tekintetét, és a lehető leghalványabb vigyorra húzta az ajkát. - Ez - mondta - egy irón. - Hozzáérintette az eszközt az egyik jel­hez közvetlenül a válla alatt; különös alakja volt, leginkább egy csillagra hasonlított, csakhogy a csillag két szára nem érintkezett a jel többi részével. - Most pedig - folytatta megláthatod, mi történik, amikor egy Árnyva­dász megsebesül.

Az irón hegyével összekötötte a csillag két különálló szárát. Amikor le­engedte a kezét, a jel úgy ragyogott, mintha foszforeszkáló tintával rajzol­ták volna meg. Clary elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a csillag lassan belesüllyedt a fiú karjába, ahogy egy nehéz tárgy süllyed el a víz alatt. Csak kísérteties nyomot hagyott maga után: halvány, vékony, szinte láthatatlan heget.

Clary lelki szemei előtt egy kép jelent meg. Anyja háta, amit alig takart a fürdőruha felsője: lapockái között és gerince görbülete mentén vékony fehér hegek borították. Olyan volt, mintha álmában látta volna - tudja jól, hogy anyja háta egyáltalán nem ilyen. A kép viszont csak nem akart eltűn­ni.

Jace felsóhajtott, a fájdalom feszültsége eltűnt az arcáról. Megmozdítot­ta a karját, előbb lassan, aztán már könnyedebben. Felemelte, leengedte, összeszorította az öklét. Nyilvánvaló volt, hogy nincs eltörve többé.

- Ez hihetetlen - mondta Clary. - Hogyan...?

- Ez egy iratze volt. Gyógyító rúna - felelte Jace. - Ha behúzom az utol­só vonalat az irónnal, aktiválódik. - Visszadugta a rövid pálcát az övébe, és felvette a dzsekijét. Bakancsa orrával megböködte az óriás holttestét. - Ezt jelentenünk kell Hodge-nak - mondta. - Ki fog akadni - tette hozzá, mintha nem is bánta volna, hogy ráijeszthet Hodge-ra. Clary arra gondolt, hogy Jace az a típusú ember, aki szereti, ha zajlanak körülötte a dolgok, még ha nem is megy minden simán.

- Miért fog kiakadni? - kérdezte. - Azt értem, hogy ez az izé nem volt démon. Azért nem is érzékelte a Szenzor, ugye?

Jace bólintott. - Látod a sebhelyeket az arcán? -Igen.

- Egy irónnal csinálták őket. Amilyen ez is. - Megütögette a pálcát az övében. - Azt kérdezted, mi történik, ha jeleket karcolunk valakire, akinek nincsen Árnyvadász vére. Egyetlen Jel csak megéget, de egy csomó erőteljes Jel ? Egy olyan ember húsába vésve, akinek nincsenek Árnyvadász ősei ? Hát ez történik. - Állával a holttestre bökött. - A rúnák borzasztóan fájdal­masak. Akit megjelölnek, beleőrül. A fájdalom elveszi az eszét. Tombolni kezd, és fékezhetetlen gyilkos lesz belőle. Nem alszik és nem eszik, hacsak nem kényszerítik, és általában elég gyorsan meg is hal. A rúnáknak hatal­mas az erejük, és nagyszerű dolgokra lehet felhasználni őket. De gonosztet­tekre is alkalmasak.

Clary elrettenve meredt a fiúra. - De hát miért tenné ezt bárki saját ma­gával?

- Senki nem tesz ilyet saját magával. Ezt mindig valaki más teszi az em­berekkel. Egy boszorkánymester talán, vagy valami megtévedt Alvilági. Az Elhagyatottak hűségesek ahhoz, aki megjelölte őket, és vérmes gyilkosok. Engedelmeskednek egyszerű parancsoknak. Olyan, mintha valakinek len­ne egy... egy rabszolgaserege. - Átlépett a halott Elhagyatotton, és a válla fölött a lányra pillantott. - Visszamegyek az emeletre.

- De nincs ott semmi.

- Talán többen is vannak - mondta Jace, mintha csak reménykedne ben­ne, hogy így van. - Inkább várj itt. - Elindult felfelé a lépcsőn.

- A helyedben én nem tenném - hallatszott egy éles, nagyon is ismerős hang. - Több is van még ott, ahonnan ez jött.

Jace, aki már majdnem a lépcső tetején járt, megpördült, és elkerekedett szemmel bámult vissza. Clarynek éppen úgy leesett az álla, bár rögtön tud­ta, kinek a hangját hallja. A reszelős akcentust nem lehetett eltéveszteni.

- Madame Dorothea?

Az öregasszony királyi mozdulattal emelte fel a fejét. Lakása ajtajában állt, ruhája mint egy nyers bíborszínű selyemből készült sátor. Aranyláncok csörögtek a csuklóján és ölelték körül a nyakát. Hosszú, őszen csíkozott haj­fürtök bújtak ki a feje tetejére tűzött konty alól. Jace még mindig meredten bámult rá. - De...

- Több micsoda – kérdezte Clary.

- Több Elhagyatott - felelte Dorothea széles mosollyal, amit Clary egy­általán nem talált a körülményekhez illőnek. A boszorkány körülnézett a lépcsőházban. - Nagy rumlit csináltál, igaz? Felteszem, nem tervezed, hogy feltakarítasz magad után. Jellemző.

- De maga mondén - fejezte be végre Jace a mondatot.

- Micsoda remek megfigyelés! - szólt Dorothea csillogó szemmel. - Té­ged aztán jól kitanított a Klávé.

A döbbenet lassan eltűnt Jace arcáról, és formálódó düh vette át a helyét. - Maga tud a Klávéról? - kérdezte. - Tudott róluk, és tudott az Elhagya­tottakról a házban, és nem értesítette őket? Már az Elhagyatottak létezése is azt jelenti, hogy valaki vétett a Szövetség ellen...

- Sem a Klávé, sem a Szövetség nem tett értem soha semmit - villant dühösen Madame Dorothea tekintete. - Nem tartozom nekik. - Egy pilla­natra eltűnt a reszelős New York-i akcentus, és mélyebb, öblösebb tájszólás vette át a helyét, amit Clary nem ismert fel.

-Jace, hagyd abba! - szólt rá a fiúra Clary. Madame Dorotheához for­dult. - Ha tud a Klávéról és az Elhagyatottakról - mondta -, talán azt is tudja, mi történt anyukámmal.

Dorothea megrázta a fejét, fülbevalói himbálózni kezdtek. Mintha szá­nalom költözött volna az arcára. - Azt tanácsolom neked - felelte -, hogy felejtsd el anyukádat. Nincs már velünk.

Clary lába alatt mintha hullámzani kezdett volna a talaj. - Ügy érti, meghalt?

- Nem - Dorothea szinte vonakodva mondta ki a szót. - Biztos vagyok benne, hogy él. Egyelőre.

- Akkor megkell találnom - jelentette ki Clary. A talaj nem mozgott többé; Jace állt mögötte, és a könyökére tette a kezét, mintha csak át akarná karolni, a lány azonban alig vett róla tudomást. - Érti ? Meg kell találnom, mielőtt...

Madame Dorothea felemelte a kezét. - Nem akarom beleártani magam az Árnyvadászok dolgába.

- De ismerte az anyámat. Szomszédok voltak...

- Ez hivatalos nyomozás a Klávé nevében - szakította félbe Jace. - Akár­mikor visszajöhetek a Néma Testvérekkel.

- Ó, hogy az a... - Dorothea előbb a lakása ajtajára, aztán Jace-re és Claryre pillantott. - Akár be is jöhettek - mondta végül. - Elmondom, amit tudok. - Az ajtó felé indult, de megtorpant a küszöbön. - Ha bárki­nek elmondod, hogy segítettem neked. Árnyvadász, holnap arra ébredsz, hogy kígyók tekeregnek a hajad helyén, és van két új karod.

- Két új kar még akár hasznomra is válhat - mondta Jace. - Jól jönne, ha verekednem kell.

- Akkor nem, ha a... - Dorothea röpke szünetet tartott, és megvillantott egy kissé alattomos mosolyt - ...nyakadból nőnek ki.

- Pfuj - szólt Jace csendesen.

- A pfuj a megfelelő kifejezés, Jace Wayland. - Dorothea bevonult a lakásba, a lila sátor rikító zászlóként lebegett körülötte.

Clary Jace-re pillantott. - Wayland?

- Ügy hívnak. - A fiú zavartnak látszott. - Nem mondhatnám, hogy odáig vagyok, amiért tudja.

A lány Dorothea után nézett. A lakásban égtek a lámpák; a füstölő sűrű illa­ta máris betöltötte a lépcsőházat, ahol kellemedenül vegyült el a vér szagával.

- Azért akár meg is próbálhatnánk beszélni vele. Végül is mit veszíthe­tünk?

- Ha még egy kis időt eltöltesz a világunkban - mondta Jace -, nem fogod többé feltenni ezt a kérdést.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ötdimenziós ajtó

 

 

Madame Dorothea lakásának alaprajza nagyon hasonló volt Claryékéhez, bár a boszorkány egészen máshogy használta ki a teret. A tömjéntől illatozó előszobában gyöngyfüggönyök és asztrológiai poszte­rek függtek. Az egyik a zodiákus csillagképeit ábrázolta, egy másik a kínai bűvös szimbólumok tárgyában adott útmutatást, a harmadikon pedig egy kéz látszott szétterpesztett ujjakkal - a tenyér minden egyes vonalát gondo­san felcímkézték. A kéz fölött latin fölirat díszelgett: In Manibus Fortuna. Az ajtó melletti falon könyvekkel megrakott polcok futottak végig.

Az egyik gyöngyfüggöny megzörrent, ahogy Madám Dorothea kidug­ta rajta a fejét. – Érdekel a tenyérjóslás ? - kérdezte, amikor látta, mit néz Clary. - Vagy csak kotnyeleskedsz?

- Egyik sem - felelte a lány. - Tényleg tud jósolni ?

- Anyám nagyon tehetséges volt. Látta az emberek sorsát a tenyerükön vagy a teáscsészéjük alján maradt levelekben. Néhány trükköt nekem is megtanított. - Jace felé fordította a tekintetét. - Ha már a teánál tartunk, fiatalember, szeretnél egy csészével?

- Micsodát? - kérdezte Jace zavartan.

- Teát. Úgy találom, hogy megnyugtatja a gyomrot, és az elmének is segít koncentrálni. A tea csodálatos ital.

- Én kérek - mondta Clary, aki hirtelen rádöbbent, hogy milyen régen ivott vagy evett akármit is. Ügy érezte, hogy tömény adrenalinon élt, ami­óta csak fölébredt.

Jace is megadta magát. - Hát jó. Feltéve, hogy nem Earl Grey - tette hozzá az orrát ráncolva. - Gyűlölöm a bergamottot.

Madame Dorothea hangosan felkacagott, ahogy megint eltűnt a füg­göny mögött, ami finoman lengett még egy kicsit a háta mögött.

Clary felhúzta a szemöldökét. - Gyűlölöd a bergamottot?

Jace a keskeny könyvespolchoz lépett, és a tartalmát vizsgálgatta. - Talán baj?

- Könnyen lehet, hogy te vagy az egyetlen korombeli fiú az ismerőseim közül, aki tudja, mi az a bergamott, arról meg tuti fogalma nincs senkinek, hogy az Earl Greyben is van.

- Nos, igen - felelte Jace önelégült tekintettel. - Nem vagyok olyan, mint a többi fiú. Aztán meg - tette hozzá, miközben leemelt egy könyvet a polcról - az Intézetben órákat kell vennünk a növények alapvető gyógyá­szati hatásairól. Kötelező.

- Azt hittem, más óráitok sincsenek, csak gyilkolás, lefejezés kezdőknek meg ilyenek.

Jace lapozott egyet. - Nagyon vicces, Fray.

Clary, aki a tenyérjóslásos posztert tanulmányozta, a fiú felé pördült. -Ne nevezz így!

Jace meglepetten nézett fel. - Miért ne? Ez a vezetékneved, nem?

Simon képe jelent meg előtte. Simoné, ahogy utoljára látta, amikor utánabámult, miközben ő kirohant Java Jones kávézójából. Sűrűn pislogva fordult vissza a poszter felé. - Csak mert ne.

- Értem - mondta Jace, és a lány hallotta a hangjából, hogy tényleg ér­tette, jobban, mint azt ő szerette volna. Hallotta, amint a fiú visszaejti a könyvet a polcra. - Ez nyilván az a cucc, amit azért tart a kirakatban, hogy elkáprázcassa a hiszékeny mondikat - mondta undorral a hangjában. -Egyetlen komoly szöveg sincsen itt.

- Csak mert nem olyan mágia, amilyet te csinálsz... - kezdte mérgesen Clary.

Jace dühösen ráncolta össze a homlokát, és csendre intette a lányt. -Amit én csinálok, az nem mágia - mondta. - Vésd a fejedbe: az emberek nem használnak mágiát. Többek között ettől is emberek. A boszorkányok és a boszorkánymesterek azért használhatják, mert démonvér csordogál bennük.

Clarynek eltartott pár pillanatig, mire feldolgozta ezt az információt. - De hát láttam, ahogy használtad a mágiát. Elvarázsolt fegyvereid van­nak...

- Alkalmazok eszközöket, amik mágikusak. És már ahhoz is, hogy pusz­tán ennyit megtehessek, keményen kell tanulnom. A rúnatetoválások is vé­denek a bőrömön. Ha például te megpróbálnád használni az egyik szeráf-pengét, valószínűleg megégetné a bőrödet, talán még bele is halnál.

- És ha lennének rajtam tetoválások? - kérdezte Clary. - Akkor hasz­nálhatnám őket?

- Nem - vágta rá dühösen Jace. - A Jelek csak egy része a dolognak. Vannak vizsgák, próbák, különböző képzettségi szintek. Ami azt illeti, ne nyúlj egyik fegyveremhez sem az engedélyem nélkül.

- Hát akkor ugrott a tervem, hogy az összesét eladom az eBay-en - mor­mogta Clary

- Eladod a hol?

Clary nyájasan a fiúra mosolygott. - Egy mitikus hely, ami hatalmas va­rázserővel bír.

Jace zavarodottan nézett rá, aztán megvonta a vállát. - A legtöbb mítosz igaz, legalábbis részben.

- Ez kezd leesni.

Megint megzördült a függöny, és Madame Dorothea jelent meg. - A tea az asztalon van - mondta. - Semmi szükség rá, hogy úgy álljatok ott, mint a szamarak. Gyertek be a szalonba!

- Van szalonja? - kérdezte Clary.

- Hát persze, hogy van - felelte Dorothea. - Különben hol fogadnám a vendégeket?

- A kalapomat egyszerűen a komornyiknál hagyom - mondta Jace. Madame Dorothea sötét pillantást vetett felé. - Ha fele olyan humoros lennél, mint amilyennek gondolod magad, fiacskám, akkor kétszer olyan humoros lennél, mint amilyen vagy. - Megint eltűnt a függöny mögött; a hangos „pff", amit hallatott, majdnem elnyomta a gyöngyök zörgését.

Jace összeráncolta a homlokát. - Nem igazán veszem, mit akart monda­ni ezzel.

- Tényleg? - kérdezte Clary. - Nekem teljesen világos. - Ezzel átvonult a függönyön, még mielőtt a fiú válaszolhatott volna.

A szalon olyan halványan volt megvilágítva, hogy Clary csak hosszas pislogás után alkalmazkodott a homályhoz. A teljes bal oldali falat borító bársonyfüggöny redőit halvány fények rajzolták ki. A plafonról vékony zsi­nórokon kitömött madarak és denevérek lógtak alá; sötét csőrök villantak ott, ahol szemeknek kellett volna lenniük. A padlón szakadt perzsaszőnye­gek terpeszkedtek, amikből minden lépés sűrű porfelhőt vert fel. Egy ala­csony asztalt túltömött rózsaszín fotelok vettek körül; az egyik végét egy pakli, rózsaszín selyembe burkolt tarotkártya foglalta el, a másik felén pedig kristálygömb állt. Középen az ezüst teáskészlet vendégekre várt: volt ott egy szendvicsekkel csinosan megrakott tányér, egy keskeny fehér gőzcsíkot eregető kék teáskancsó meg két csésze hozzáillő alátétekkel, gondosan elhe­lyezve két fotel előtt.

- Hűha - mondta Clary erőtlenül. - Jól néz ki. - Leült az egyik fotelba. Kellemes érzés volt.

Dorothea elmosolyodott, szemében huncut fény csillant. - Igyatok egy kis teát - mondta, és felemelte a kancsót. - Tejet? Cukrot?

Clary vetett egy oldalpillantást a mellette ülő Jace-re, aki megkaparin­totta magának a szendvicses tányért, és gondosan vizsgálgatta. - Cukrot kérek - mondta a lány.

Jace megvonta a vállát, elvett egy szendvicset, és letette a tányért. Clary aggodalmasan figyelte, amint beleharap. A fiú megint vállat vont. - Uborkás - mondta válaszul Clary tekintetére.

- Mindig is az volt a véleményem, hogy az uborkás szendvics a legjobb uzsonna. Ugye? - tudakolta Madame Dorothea csak úgy, senkitől.

- Utálom az uborkát - mondta Jace, és Clary kezébe nyomta a szendvics maradékát. A lány beleharapott - éppen a megfelelő mennyiségű majonéz és bors volt benne. Gyomra hálás korgással nyelte az első falatnyi ételt a Simonnal elfogyasztott nacho óta.

- Uborka és bergamott - állapította meg Clary. - Utálsz még valamit, amiről tudnom kéne ?

Jace a teáscsészéje pereme fölött nézett Dorotheára. - Maga hazudik -mondta.

Az idős hölgy higgadtan tette le a teáskancsót. - Rám foghatod, hogy hazudok, ha úgy tetszik. Való igaz, hogy nem vagyok boszorkány. De anyám az volt.

Jace félrenyelte a teáját. - Az lehetetlen.

- Miért lenne lehetetlen? - kérdezte kíváncsian Clary. Kortyolt egyet a teájából. Keserű volt, erős ízű, tőzegre emlékeztető füstös ízzel.

Jace nagyot fújtatott. - Mert azok félig démonok, félig emberek. Min­den boszorkány és boszorkánymester félvér. És mivel félvérek, nem lehet­nek gyerekeik. Sterilek.

- Mint az öszvérek - mondta elgondolkodva Clary, miközben egykori biológiaórák anyagát próbálta felidézni. - Az öszvérek steril félvérek.

- Elképesztő, mennyit tudsz az állatvilágról - jegyezte meg Jace. -Minden Alvilági részben démon, de csak a boszorkánymesterek démon­szülők gyerekei. Ezért ők a legerősebbek.

- És a vámpírok meg a vérfarkasok? Ök is félig démonok? És a tündérek?

- A vámpírok és a vérfarkasok a betegségek miatt jöttek létre, amiket a démonok hoztak a saját dimenziójukból. A legtöbb démonbetegség halálos az emberekre, de ezekben az esetekben különös hatással voltak a fertőzöt­tekre anélkül, hogy megölték volna őket. A tündérek pedig...

- A tündérek bukott angyalok - mondta Dorothea -, akiket a büszkesé­gük miatt kivetettek a mennyországból.

- Ez csak legenda - vonta meg a vállát Jace. - Azt is mondják, hogy démo­nok és angyalok gyerekei, ami nekem mindig is valószínűbbnek tűnt. Jó és gonosz keveredik egymással bennük. A tündérek olyan gyönyörűek, amilye­neknek az angyaloknak kéne lenniük, mégis van bennük egy halom sunyiság és kegyetlenség. És az is feltűnő, hogy sokan kerülik a déli napsütést...

- Mert a gonosznak nincs hatalma - mondta Dorothea halkan, mintha csak egy régi mondókát idézne fel -, csak a sötétben.

Jace mogorván nézett az öregasszonyra.

- Kéne lenniük? Úgy érted, az angyalok igazából nem is... - próbált magyarázatot keresni Clary.

- Elég az angyalokból! - váltott hirtelen gyakorlatiasra Dorothea. - Igaz, hogy a boszorkánymestereknek nem lehetnek gyerekeik. Anyám örökbefogadott, mert azt akarta, hogy legyen valaki, aki gondoskodik erről a helyről, amikor ő már nincsen. Nekem nem kellett elsajátítanom a mágiát. Az a dolgom, hogy figyeljek és őrizzek.

- Mit kell őriznie ?-kérdezte Clary.

- Szerintetek mit? - Az öregasszony kacsintott, és egy szendvicsért nyúlt, csakhogy a tányér üres volt. Clary az összesét megette. Dorothea kuncogni kezdett. - Jó látni, hogy egy fiatal lány jóllakik. A magam idejében a lányok robosztusak és keménykötésűek voltak, nem törékeny gallyacskák, mint mostanság.

- Köszönöm - mondta Clary. Isabelle karcsú derekára gondolt, és egy­szerre gigantikusnak érezte magát. Finom csörrenéssel tette a helyére az üres teáscsészét.

Madame Dorothea azonnal lecsapott a csészére, és szúrós tekintettel me­redt bele. Ceruzával kihúzott szemöldökei között függőleges vonal jelent meg.

- Mi történt ? - kérdezte feszülten Clary. - Megrepedt a kezemben a csésze, vagy valami?

- A tealevelekből olvas - mondta Jace unott hangon, de azért Claryvel együtt ő is közelebb hajolt, miközben Dorothea összeráncolt homlokkal forgatta a csészét tömpe ujjai között.

- Nagyon rossz? - kérdezte Clary.

- Se nem rossz, se nem jó. Zűrös. - Dorothea Jace-re pillantott. - Te is add ide a csészédet! - adta ki az utasítást.

Jace mintha megsértődött volna. - De én még nem ittam meg...

Az öregasszony kikapta a kezéből a csészét, és a kancsóba löttyintette a ma­radék teát. Felhúzott szemöldökkel kezdett szemlélődni. - Erőszakot látok a jövődben, rengeteg vért, amit részben te ontasz ki, részben mások. Nem a megfelelő emberbe leszel szerelmes. Aztán megvan egy ellenséged is.

- Csak egy? Ez jó hír. - Miközben Dorothea letette a csészéjét, és megint Claryé után nyúlt, Jace hátradőlt a fotelban.

Az öregasszony megrázta a fejét.

- Ebből nem tudok kiolvasni semmit. A képek teljesen összekuszálód­tak, nincs jelentésük. - Claryre pillantott. - Lehet egy gát az elmédben?

Clary nem értette. - Egy micsoda?

- Olyan, mint egy varázsige, ami elrejthet egy emléket, vagy gátolhatja a Látásodat.

Clary nemet intett. - Nem, kizárt, hogy lenne bennem ilyen.

Jace kíváncsian hajolt közelebb. - Ne vágd rá olyan könnyen! - mondta. - Állítólag tényleg nem emlékszik rá, hogy ez előtt a hét előtt bármikor is birtokában lett volna a Látásnak. Talán...

- Talán csak későn érő típus vagyok - csattant föl Clary. - És ne vigyo­rogj gunyorosan, csak mert ezt mondtam.

Jace sértetten húzta fel az orrát. - Nem állt szándékomban.

- Éppen kezdtél volna gunyorosan vigyorogni, látszott rajtad.

- Talán - ismerte el Jace. - De ez nem jelenti azt, hogy nincs igazam. Valami gátolja az emlékeidet, majdnem biztos vagyok benne.

- Hát jó, próbálkozzunk valami mással - Dorothea letette a csészét, és a tarotkártyákért nyúlt. Legyező alakban szétnyitotta a paklit, és Clary elé tartotta a lapokat. - Csúsztasd végig rajtuk a kezedet, amíg az egyiket me­legnek vagy hidegnek nem érzed, vagy amíg az egyik hozzá nem akar tapad­ni az ujjadhoz. Ha megvan, húzd ki, és add ide nekem.

Clary engedelmesen simította végig a kártyákat. Hűvösek voltak és csú­szósak, de egyik sem tűnt hidegebbnek vagy melegebbnek a többinél, és egyik sem tapadt az ujjához. Végül véletlenszerűen kiválasztott egyet, és felemelte.

- A Kehely Ásza - mondta Dorothea meglepetten. - A szerelem kártyája. Clary megfordította a kártyát, hogy megnézhesse. Nehéznek találta, a képet valódi festékkel festették rá. Egy kezet ábrázolt, amely egy kelyhet tartott az aranysárga sugarakat árasztó nap előtt. A kehely aranyból készült, kisebb napokból álló mintákat véstek rá, és rubinokkal ékesítették. A díszí­tés stílusa éppen olyan ismerősnek tűnt a lány számára, mint a saját tenyere. -Ez jó kártya, igaz? ,

- Nem feltétlenül. A legszörnyűbb dolgokat a férfiak éppen a szerelem nevében teszik - mondta Madame Dorothea. - De erőteljes kártya. Mit jelent számodra?

- Hogy anyukám festette - mondta Clary, és az asztalra ejtette a lapot. – Ő csinálta, ugye ?

Dorothea bólintott, és elégedetten pillantott a lányra. - Az egész paklit ő festette. Ajándékba adta nekem.

- Legalábbis ezt állítja - Jace hideg tekintettel állt fel. - Mennyire ismer­te Clary édesanyját?

Clary hátrahajtotta a nyakát, hogy felnézhessen a fiúra. - Jace, semmi szükség rá, hogy...

Dorothea hátradőlt a székében, a paklit továbbra is szétterítve tartotta széles melle előtt. - Jocelyn tudta, mi vagyok, és én is tudtam, hogy ő mi volt. Nem nagyon beszéltünk róla. Néha tett nekem apróbb szívessége­ket, például megfestette ezeket a kártyákat, cserébe pedig elmondtam neki egy-egy alvilági pletykát. Volt egy név, amire megkért, hogy különösen fi­gyeljek, és így is tettem.

Jace arcáról semmi nem lehetett leolvasni. - Milyen név volt az ?

- Valentiné.

Clary kihúzta magát a fotelban. - De... -

- És amikor azt mondta, hogy tudja, mi volt Jocelyn, hogy értette? Mi volt ő? - kérdezte Jace.

- Jocelyn volt, ami volt - mondta Dorothea. - A múltban azonban olyan volt, mint te. Árnyvadász. A Klávéból.

- Nem - suttogta Clary.

Dorothea szomorú, már-már ellágyuló tekintettel pillantott rá. - De igen. Éppen azért költözött ebbe a házba, mert...

- Mert ez egy Menedék - mondta Jace Dorotheának. - Az, ugye ? Anyu­kád Felügyelő volt. O alakította ki ezt a védett rejtekhelyet. Tökéletesen alkalmas rá, hogy a menekülő Alvilágiak meghúzzák magukat. Ezt csinálja, ugye ? Bűnözőket rejteget.

- Te persze annak neveznéd őket - felelte Dorothea. - Ismered a Szö­vetség mottóját ? ,

- Sed lex dura lex - vágta rá automatikusan Jace. - A Törvény szigorú, de a Törvény a Törvény.

- Néha a Törvény túl szigorú. Tudom, hogy a Klávé elvett volna anyám­tól, ha megtehették volna. Azt akarod, hogy engedjem nekik megtenni ugyanezt másokkal?

- Szóval maga filantróp? - Jace elhúzta a száját. - Felteszem, el kéne hin­nem, hogy az Alvilágiak nem fizetnek tisztességesen a Menedékért.

Dorothea elmosolyodott, elég szélesen ahhoz, hogy kivillanjon néhány arany őrlőfoga. - Nem tudunk mindannyian pusztán a külsőnk révén bol­dogulni, mint te.

Jace-t láthatólag nem hatotta meg a bók. - Ezt el kéne mondanom a Klávénak.

- Nem lehet! - Clary talpra ugrott. - Megígérted.

- A világon semmit nem ígértem meg - Jace kezdett kijönni a sodrából. A falhoz lépett, és félrerántotta az egyik bársonyfüggönyt. - Hajlandó el­mondani nekem, mi ez? - kérdezte.

- Ez egy ajtó, Jace - mondta Clary. Valóban ajtó volt, furcsán elhelyezve a falban két ablakfülke között. Nyilvánvaló volt, hogy nem vezethet sehova, különben látható lett volna a házon kívülről is. Úgy tűnt, valami finoman csillogó fémből készült; vajszerűbbnek látszott a réznél, de nehéz volt, mint a vas. A kilincs egy szemet formázott.

- Csönd legyen! - torkollta le dühösen a lányt Jace. - Ez egy Portál, igaz?

- Ötdimenziós ajtó - mondta Dorothea, miközben visszatette a tarot-kártyákat az asztalra. - A dimenziók nem egyenes vonalak, tudod - tette hozzá válaszul Clary üres tekintetére. - Mindenfelé zegzugok, hajlatok rések meg ráncok vannak elrejtve. Elég nehéz elmagyarázni, ha az ember nem ismeri a dimenziós teóriát, de az az ajtó lényegében bárhová el tud vinni ebben a dimenzióban, ahová menni akarsz. Ez...

- Vészkijárat - mondta Jace. - Ezért akart itt élni anyukád. Hogy bármi­kor elmenekülhessen, ha meleg lesz a helyzet.

- Akkor miért nem... - kezdte Clary, aztán egyszerre döbbenten elhall­gatott. - Én vagyok az oka - mondta. - Nem akart nélkülem elmenni az­nap este. Úgyhogy itt maradt.

Jace a fejét rázta. - Nem vádolhatod magadat.

Clary érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy félretolta Jace-t, és az ajtóhoz lépett. - Látni akarom, hová mehetett volna - mondta, és a kilincs után nyúlt. - Látni akarom, hová menekült volna, ha...

- Clary, ne! - Jace utánanyúlt, de alany ujjai már összezáródtak a kilincs körül. Az villámgyorsan lebillent a keze alatt, és az ajtó úgy vágódott ki, mintha Clary belökte volna. Dorothea hangos kiáltással ugrott talpra, de elkésett. Mielőtt egyáltalán befejezhette volna a mondatot, Clary azon vet­te észre magát, hogy előrelendül, és pörögve zuhan a semmibe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fegyverek

 

 

Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy sikítson. A zuhanás érzése volt a legrosszabb; a szíve a torkába ugrott, gyomra mintha vízzé vált volna. Kinyújtotta a kezét, próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, ami lassíthatná az esését.

Ágakat markolt. Levelek szakadtak le, ahogy megragadta őket. Kemé­nyen huppant a talajra, csípője és válla sűrű földrakásnak ütközött. Átfor­dult és teleszívta a tüdejét levegővel. Éppen megpróbált felülni, amikor valaki odaföntről ráesett.

Hanyatt is lökte. Egy homlok ütközött az övének, térde összekoccant a másikéval. Karok és lábak kuszálódtak össze, ahogy Clary hajat (nem a sajátját) köhögött ki a szájából, és megpróbált kikászálódni a súly alól, ami mintha ki akarta volna lapítani.

-Jaj! - kiáltott Jace a fülébe sértődötten. - Belém könyököltél.

- Ami azt illeti, te estél rám.

A fiú felkönyökölt, és nyugodtan nézett le a lányra. Clary kék eget látott a feje fölött, egy fa koronájának darabját és egy szürke deszkaház sarkát. - Nem hagytál sok választási lehetőséget, ugyebár - mondta a fiú. - Olyan vi­dáman ugrottál át azon a Portálon, mintha csak a gyerekvasútra szálltál vol­na föl. Szerencséd van, hogy nem hajított egyenesen a folyóba bennünket.

- Nem volt kötelező utánam jönnöd.

- De az volt - mondta a fiú. - Túl tapasztalatlan vagy hozzá, hogy meg­védd magad nélkülem, ha esetleg bajba kerülsz.

- Ez aranyos. Talán megbocsátok.

- Megbocsátasz? Mit?

- Hogy azt mondtad, csönd legyen.

Jace szeme összeszűkült. - Nem is mondtam... Jó, mondtam, de te meg...

- Nem érdekes. - Clary karja, ami beszorult a háta alá, görcsölni kez­dett. Az oldalára fordult, hogy kiszabadítsa, és halott pázsit barna füvét látta, egy drótkerítést meg még többet a szürke házból, ami egyre lehangolóbban ismerősnek tűnt.

A lány megmerevedett. - Tudom, hol vagyunk. , Jace befejezte a fűszálak köpködését. - Micsoda?

- Ez Luké háza. - Clary felült, és félretolta Jace-t. A fiú kecsesen felpat­tant, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt. Az nem törődött vele, csak felült, és megrázta zsibbadt karját.

Kicsi szürke ház előtt álltak, amely békésen üldögélt a williamsburgi víz­parton sorakozó hasonló házak között. Az East Ráver felől fújdogáló szellő apró táblát lengetett a bejárati ajtó téglából kirakott lépcsői előtt. Clary Jace-t figyelte, miközben a fiú hangosan felolvasta a nyomtatott betűket. „Garroway könyvek. Jó állapotú használtak, újak és ritkaságok. Szombaton zárva." Jace a sötét ajtóra pillantott, amit súlyos lakattal zártak le. A lábtör­lőn néhány napnyi levélmennyiség feküdt érintetlenül. Clary felé fordult. - Egy könyvesboltban lakik?

- A bolt mögött van a lakása. - Clary végigjáratta tekintetét az üres utcán, amit az egyik oldalról a williamsburgi híd íve, a másikról pedig egy elhagyatott cukorgyár határolt. A lustán hömpölygő folyó túloldalán a le­nyugodni készülő naparanyló szegéllyel vette körül Manhattan felhőkarco­lóit. - Jace, hogy kerültünk ide ?

- A Portálon keresztül - mondta Jace, miközben a zárat vizsgálgat­ta. - Elvisz bárhová, csak arra a helyre kell gondolnod, ahová menni akarsz.

- De én nem erre a helyre gondoltam - tiltakozott Clary. - Egyáltalán semmiféle helyre nem gondoltam.

- Pedig biztosan igen. - Láthatólag nem érdekelte többé a téma. - Szó­val, ha már itt vagyunk...

-Igen?

- Mit akarsz csinálni?

- Elmenni, gondolom - mondta keserűen Clary. - Luké azt mondta, ne jöjjek ide.

Jace megrázta a fejt. - És te ebbe csak úgy beletörődsz? Clary összefonta karját a teste körül. Bár alkonyat felé még megmaradt valami a nappali hőségből, fázott. - Van választásom?

- Mindig van választásunk - mondta Jace. - Ha a helyedben lennék, én most nagyon is kíváncsi lennék Luke-ra. Van kulcsod a házához?

Clary megrázta a fejét. - Nem, de néha nem zárja be a hátsó ajtót. -A keskeny sikátorra mutatott Luké háza és a szomszéd között. Gondosan elrendezett újságpapírhalmok és üres üdítősüvegekkel teli rekeszek mellett műanyag szemeteskukák sorakoztak. Legalább Luké továbbra is hitt az új­rahasznosításban.

- Biztos vagy benne, hogy nincs itthon? - kérdezte Jace.

Clary vetett egy pillantást az üres járdaszegélyre. - Hát a furgonja nincs itt, a bolt zárva van, és egyetlen lámpa sem ég. Azt mondanám, hogy való­színűleg nincs.

- Akkor mutasd az utat!

A házak közötti keskeny átjáró magas drótkerítésben végződött, ami Luké kis hátsó kertjét vette körül, ahol úgy tűnt, nem élt meg más, csak a beton repedései közül előtörő gaz.

- Föl, aztán át - mondta Jace, és már be is feszítette bakancsát a kerítés egyik résébe. Mászni kezdett. A kerítés olyan hangosan nyikorgott, hogy Clary idegesen pillantott körbe, nem gyúlik-e fény a szomszéd házak ab­lakaiban. Jace átjutott a kerítés tetején, és leugrott a földre a túloldalon. A bokrok közé érkezett, fülsértő visítás kíséretében.

Clary egy pillanatig azt gondolta, a fiú talán egy kóbor macskán landol­hatott. Hallotta, amint meglepetten felkiált, majd hanyatt esik. Sötét árny jóval nagyobb annál, hogy macska lehessen - vágódott elő a bokorból és rohant át az udvaron. Jace gyilkos tekintettel vetette utána magát.

Clary mászni kezdett. Ahogy átvetette lábát a kerítés tetején, Isabelle farmerja fennakadt egy drótdarabon, és felhasadt. A lány cipője abban a pillanatban huppant a puha földre, amikor Jace diadalmasan felkiáltott: -Elkaptam! - Clary a hang felé fordult, és látta, hogy Jace a hason fekvő betolakodó hátán ül, aki a feje fölé nyújtotta a kezét. Jace a csuklói után tapogatózott. - Gyerünk, lássuk az arcodat...

- Szállj le rólam, te hencegő seggfej! - vicsorogta a betolakodó. Sikerült félig-meddig ülő helyzetbe tápászkodnia; szemüvege félig elcsúszva állt az orrán.

Clary mozdulatlanná merevedett döbbenetében. - Simon?

- Te jó ég - szólalt meg kedveszegetten Jace. - És én még azt reméltem, hogy valami érdekeset találtam.

- De mit kerestél Luke-nál a bokrok között? - kérdezte Clary, miköz­ben a leveleket kotorta ki Simon hajából. A fiú láthatólag nehezen viselte a lány gondoskodását. Clary valahogy úgy képzelte, hogy barátja némileg jobb hangulatban lesz, amikor ez az egész véget ér, és megint találkoznak.

- Ez az, amit nem értek.

- Jól van, elég ebből, elboldogulok magam is a hajammal, Fray - mondta Simon, és elrántotta a fejét Clary keze elől. A Luké hátsó verandája előtti lépcsőn ültek. Jace a veranda korlátjára telepedett le, és kitartóan igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem törődne velük, miközben az irónjával piszkálta a körömágyait. Clary kíváncsi lett volna rá, mit szólnának ehhez a Klávéban.

- Úgy értem, tudja Luké, hogy itt vagy? - kérdezte a lány.

- Hát persze, hogy nem tudja - mondta ingerülten Simon. - Sosem be­széltem vele erről, de nagyjából biztos vagyok benne, hogy meglehetősen ru­galmatlanul áll hozzá a rekettyésében ólálkodó mindenféle tinédzserekhez.

- Te nem egyszerűen mindenféle tinédzser vagy, hiszen ismer. - Clary legszívesebben nyúlt volna, hogy megérintse a fiú arcát, ahol még mindig szivárgott belőle a vér, miután egy ág felhasította. - A legfontosabb, hogy nem esett bajod.

- Hogy nekem nem esett bajom? - nevetett fel szomorúan Simon. -Clary, van róla fogalmad, min mentem át az elmúlt néhány napban? Ami­kor legutóbb láttalak, úgy rohantál ki Java Jonestól, mintha veszett dene­vérek üldöznének, aztán fogtad magad, és... eltűntél. A mobilodat egyszer sem vetted föl, az otthoni vezetékest meg kikötötték. Ezután Luké közölte velem, hogy vidékre mentél rokonokhoz, miközben tudom, hogy nincse­nek semmiféle rokonaid. Azt hittem, csináltam valamit, amivel magamra haragítottalak.

- Mégis, mi a fenét csináltál volna? - Clary a fiú keze után nyúlt, ő azon­ban távolabb húzódott anélkül, hogy ránézett volna.

- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Valamit.

Jace, aki még mindig az irónjával játszadozott, kuncogni kezdett magá­ban.

- Te vagy a legjobb barátom - mondta Clary. - Nem haragudtam rád.

- Igen, persze, meg nyilván nem is strapáltad magad azzal, hogy felhívj, és elmondd nekem, hogy odaköltöztél valami hidrogénezett gótjelölt­höz, akivel - felteszem - a Pandemoniumban találkoztál - jegyezte meg keserűen Simon. - Miután az elmúlt három napban azon filóztam, hogy vajon meghaltál-e.

- Nem költöztem senkihez - mondta Clary, és egyáltalán nem bánta, hogy a sötétben nem látszik az arcába szaladó vér.

- A hajam meg természetes szőke - közölte Jace. - Csak a hitelesség kedvéért.

- Szóval akkor mit csináltál ebben a három napban? - kérdezte Simon gyanakvással teli, sötét tekintettel. - Tényleg van egy Matilda nevű néni­kéd, aki elkapta a madárinfluenzát, és ápolni kellett, hogy talpra álljon?

- Luké komolyan ezzel jött?

- Nem. Csak azt mondta, hogy elmentél meglátogatni egy beteg ro­kont, a telefonod meg valószínűleg egyszerűen nem működik vidéken. Nem mintha hittem volna neki. Miután elhessegetett a bejárattól, eljöttem hátra, és benéztem az ablakon. Láttam, hogy bepakol egy zöld vászonzsák­ba, mint aki elutazik a hétvégére. Akkor döntöttem úgy, hogy maradok, és szemmel tartom a dolgokat.

- Miért? Mert bepakolt egy zsákba?

- Fegyverekkel rakta tele - mondta Simon, és pólója ujjával letörölte a vért az arcáról. - Késeket láttam, két tőrt, még egy kardot is. Fura, de némelyik egészen olyan volt, mintha ragyogott volna. - Claryről Jace-re pillantott, aztán megint vissza. Hangja éppen olyan éles volt, mint Luké bármelyik kése. - Most azt fogod mondani, hogy képzelődtem, ugye?

- Nem - felelte Clary. - Nem fogom azt mondani. - Jace felé fordult. A naplemente utolsó sugarai aranyló szikrákat vetettek a fiú szemében. - El fogom neki mondani az igazat.

- Tudom.

- Megpróbálsz majd leállítani ?

A fiú lenézett a kezében tartott irónra. - Engem a Szövetségnek adott esküm kötelez - mondta. - Te nem tettél ilyen esküt.

A lány visszafordult Simonhoz, és mély lélegzetet vett. - Jól van - mond­ta - a lényeg, amit tudnod kell...

A nap már teljesen eltűnt a horizont mögött, és a veranda teljes sötét­ségbe burkolózott, mire Clary a mondanivalója végére ért. Simon szinte közömbös arccal hallgatta végig a hosszas magyarázatot, talán csak akkor rebbent meg a szeme, amikor a lány a Falánkkal való találkozásához ért a történetben. Amikor végzett, Clary megköszörülte száraz torkát, és hirte­len mindennél jobban vágyott egy pohár vízre. - Szóval - mondta -, van kérdésed?

Simon felemelte a kezét. - Ó, van kérdésem. Egy csomó. Clary fáradtan sóhajtott. - Oké, elő velük!

A fiú Jace-re mutatott. - Szóval, ő egy... mit is mondtál, minek hívják ezeket az embereket ?

- Árnyvadász - felelte Clary.

- Démonvadász - magyarázta Jace. - Démonokat ölök. Igazából nem túl bonyolult.

Simon megint Claryre pillantott. - Ez tuti? - Összeszűkült a szeme, mintha csak arra számított volna, hogy a lány azt mondja, semmi sem igaz az egészből, Jace pedig szökött és veszélyes elmebeteg, akivel csak ember­baráti okokból haverkodott össze.

-Tuti.

Simon feszülten koncentrált. - És vannak vámpírok is ? Vérfarkasok, bo­szorkányok meg hasonlók?

Clary az alsó ajkát rágcsálta. - Állítólag.

- És te ezeket is megölöd? - kérdezte Simon Jace-től, aki közben vissza­tette a zsebébe az irónt, és makulátlan körmeit vizsgálgatta.

- Csak ha csúnyán viselkednek.

Simon egy pillanatig némán ült, és a cipőjét bámulta. Clary azon gon­dolkodott, vajon jó ötlet volt-e a nyakába önteni ennyi mindent. A fiú földhözragadtabb volt, mint bárki más, akit ismert; talán gyűlöli, hogy olyasmit kellett megtudnia, amire nem létezik logikus magyarázat. Clary idegesen hajolt előre, ebben a pillanatban azonban Simon felemelte a fejét.

- Ez fantasztikus! - mondta.

Jace éppúgy meglepődött, mint Clary. - Fantasztikus?

Simon olyan lelkesen bólintott, hogy még a sötét fürtök is táncba kezd­tek a homlokán. - Abszolút. Olyan, mint a Dungeons & Dragons, a Katakombák és sárkányok, csak a valóságban.

Jace úgy nézett Simonra, mintha valami különös rovarfaj egyede volna.

- Olyan, mint a micsoda?

- Egy játék - magyarázta Clary. - Az emberek eljátsszák, hogy varázslók meg törpék, és szörnyetegeket ölnek, meg ilyesmi.

Jace teljesen elképedt.

- Sosem hallottál a Katakombák és sárkányokról.

- Katakombákról hallottam - mondta Jace. - Sárkányokról is, bár nagy­részt kihaltak.

Simon csalódottnak tűnt. - Sosem öltél sárkányt?

- Valószínűleg soha nem találkozott kétméteres tündenővel sem boly­hos bikiniben - mondta ingerülten Clary. - Hagyd már ezt, Simon!

- A valódi tündék nagyjából húszcentisek - jegyezte meg Jace. - Ráadá­sul harapnak.

- De a vámpírok dögösek, igaz ? - kérdezte Simon. - Úgy értem, a vám­pírok közt csak akadnak jó csajok.

Clary egy pillanatig attól tartott, hogy Jace Simonra veti magát, és addig püföli, amíg el nem veszti az eszméletét. Ehelyett azonban a választ fontol­gatta. - Néhány talán igen.

- Fantasztikus! - ismételte Simon. Clary úgy döntött, jobb volt, amikor veszekedtek. ; ,

Jace lecsusszant a veranda korlátjáról. - Szóval átkutatjuk a házat, vagy mi lesz?

Simon feltápászkodott. - Én benne vagyok. Mit keresünk?

- Keresünk? - kérdezte Jace gonosz élvezettel. - Nem emlékszem, hogy hívtunk volna.

-Jace! - szólt rá Clary dühösen a fiúra.

Jace szájának bal sarka felfelé görbült. - Csak vicceltem. - Félreállt, ami­vel utat nyitott Clarynek az ajtóig. - Csak utánad.

Clary a kilincs után tapogatózott a sötétben. Az ajtó kinyílt, amitől au­tomatikusan felgyulladt a lámpa a verandán, megvilágítva az előszobát. A könyvesboltba vezető ajtó zárva volt; Clary megrángatta a kilincset. -Kulcsra zárta.

- Ha megengeditek, mondénok - mondta Jace, és finoman félretolta a lányt. Kivette a zsebéből az irónját, és az ajtóhoz illesztette. Simon némi­képp neheztelve figyelte. A világon nincs annyi vámpírcsaj, gondolta Clary, amennyitől hasonlóvá válhatna Jace-hez.

- Hát nem semmi a csávó - mormogta Simon. - Hogy bírod elviselni?

- Megmentette az életemet.

Simon gyors pillantást vetett a lányra. - Hogyan...

Az ajtó hangos kattanással tárult ki. - Meg is volnánk - mondta Jace, és visszacsúsztatta az irónt a zsebébe. Közvetlenül a feje felett Clary látta a Jelet az ajtón, amint lassan semmivé lett, miközben átlépték a küszöböt. A hátsó ajtó egy kis raktárba vezetett, ahol a csupasz falakról hámlott a vakolat. Mindenhol kartondobozokat raktak halomba, tartalmukat vastag filccel írták fel rájuk: „regények", „versek", „szakácskönyvek", „helyi jellegű­ek", „románcok".

- A lakás erre van. - Clary az ajtó felé indult, amelyikre rámutatott a raktár túlvégében.

Jace elkapta a karját. - Várj!

A lány feszülten pillantott vissza rá. - Valami nem stimmel?

- Nem tudom. - Jace beoldalazott két dobozhalom közé, és füttyentett. - Clary, azt hiszem, ezt látnod kéne.

Clary körülnézett. A raktárban félhomály volt, egyedül a verandáról be­szűrődő lámpafény adott némi világosságot. - Olyan sötét van...

Lámpa gyulladt, és a szoba máris fényárban úszott. Simon hunyorogva fordította félre a fejét. - Jaj!

Jace felnevetett. Egy leragasztott doboz tetején állt magasba tartott kéz­zel. Valami világított a tenyerében, a fény az összeszorított ujjai között szö­kött ki. - Boszorkányfény - mondta.

Simon az orra alatt mormogott valamit, miközben Clary máris dobozo­kon mászott át, hogy közelebb jusson Jace-hez. A fiú egy düledező rakás ka­landregény mögött állt, a boszorkányfény kísérteties ragyogással vette körül az arcát. - Ezt nézd meg! - mondta, és a falra mutatott valamivel a fejük fö­lött. A lány először azt gondolta, egypár díszes gyertyatartó lehet ott, ahogy azonban a szeme hozzászokott a világossághoz, észrevette, hogy valójában két fémgyűrű lóg a falba süllyesztett rövid láncok végén. - Azok ott... ?

- Bilincsek - mondta Simon, miközben már ö is a dobozok között küzdötte át magát. - Ez, hm...

- Csak azt ne mondd, hogy perverz. - Clary figyelmeztető pillantást lövellt felé. - Luke-ról van szó.

Jace felnyúlt, és végigfuttatta a kezét az egyik fémgyűrű belső peremén. Ujjairól vöröses-barnás por pergett. - Vér. És nézzétek. - A falra mutatott közvetlenül azok mellett a pontok mellett, ahol a gyűrűket felerősítették; a vakolat mintha kifelé púposodott volna. - Valaki megpróbálta kirángatni ezeket az izéket a helyükből. Ahogy kinéz, rendesen nekifeszülhetett.

Clary szíve már majd kiugrott a mellkasából. - Gondolod, hogy Luké­nak baja esett?

Jace lejjebb engedte a boszorkányfényt. - Azt gondolom, hogy minél előbb meg kéne tudnunk, mi történt.

A lakásba vezető ajtó nem volt kulcsra zárva, és egyenesen Luké nappa­lijába nyílt. Hiába volt rengeteg könyv a boltban, a lakásban is százával so­rakoztak. Polcok emelkedtek a plafonig, rajtuk két sorban helyezkedtek el a könyvek úgy, hogy az elsőktől nem látszottak a hátsók. A legtöbb verses­kötet volt vagy regény, köztük rengeteg fantasyval és rémtörténettel. Clary emlékezett rá, hogy itt ásta bele magát a Prydain krónikáiha., Luké foteljá­ban összegömbölyödve, miközben a nap lement az East River felett.

- Szerintem még itt van - szólt hátra Simon Luké apró konyhájának ajtajából. - Be van kapcsolva a kávéfőző, és van is benne kávé. Még forró.

Clary bepillantott a konyhaajtón. A mosogatóban tányérok álltak ha­lomban. Luké dzsekijei gondosan a helyükön sorakoztak a szekrény ajtajára belülről felerősített kampókon. A lány végigment a folyosón, és kinyitotta a kis hálószoba ajtaját. Ugyanolyannak tűnt, mint mindig. Az ágyat a szürke takaróval és a lapos párnákkal most sem rakták rendbe, az asztal lapján szer­teszét aprópénz hevert. Clary elfordult. A lelke mélyén meg volt róla győ­ződve, hogy feldúlva találják majd a lakást. Luké pedig ott lesz megkötözve, sebesülten, vagy még rosszabb. Most már nem tudta, mit gondoljon.

Tompán vonult át a vendégszobához, ahol olyan gyakran szállt meg, amikor az anyja valami üzlet miatt nem volt a városban. Olyankor sokáig fennmaradtak Luke-kal, és régi horrorfilmeket néztek a villódzó fekete-fe­hér tévén. Clary még egy hátizsákot is tartott itt tele tartalék holmikkal, hogy ne kelljen folyton ide-oda hurcolnia mindent.

Most letérdelt, és olajzöld pántjánál fogva kiráncigálta a zsákot az ágy alól. Tele volt jelvényekkel, amiket főleg Simon adott neki: A GÉMEREK JOB­BAN CSINÁLJÁK, OTAKU LÁNY, MÉG NEM VAGYOK KIRÁLY.

Benne összehajtogatott ruhák voltak, némi tartalék fehérnemű, egy haj­kefe, még sampon is. Hála istennek, gondolta, és berúgta maga mögött a szoba ajtaját. Gyorsan átöltözött; végre megszabadult Isabelle túl nagy - és mostanra fűfoltos meg összeizzadt - ruháitól, helyettük pedig felhúzta sa­ját koptatott kordnadrágját, meg egy rövid kék fölsőt, az elején kínai írás­jelekkel. Isabelle ruháit begyűrte a hátizsákba, szorosra húzta a madzagot, aztán, lapockái között a zsák jól ismert ugrándozásával, kilépett a szobából. Jólesett, hogy végre megint volt nála valami, ami az övé.

Jace-t Luké könyvekkel telerakott irodájában találta, ahol zöld vászon­zsák hevert az íróasztalon, kihúzott cipzárral. Ahogy Simon mondta, tele volt fegyverekkel - tokjukba bújtatott késekkel, egy feltekert korbáccsal meg valamivel, ami pengeéles szélű fémkorongnak tűnt.

- Ez egy chakram - mondta Jace, és felemelte a fejét, ahogy Clary belé­pett a szobába. - Szikh fegyver. Meg kell pörgetni a mutatóujjadon, mie­lőtt elhajítod. Ritka, és nehéz használni. Furcsa, hogy Luke-nak van ilyenje. Annak idején Hodge választott előszeretettel ilyen fegyvert. Legalábbis azt állítja.

- Luké mindenfélét gyújt. Műtárgyakat. Tudod - mondta Clary, és az íróasztal mögötti polcra mutatott, ahol indiai és orosz bronz idolok sora­koztak. Az ő kedvence a Kálit ábrázoló szobrocska volt, amelyiken a rom­bolás indiai istennője egy kardot és egy levágott fejet lengetve, hátravetett fejjel és összezárt szemmel táncolt. Az íróasztal mellett ragyogó rózsafából faragott antik kínai paraván állt. - Szép holmik.

Jace óvatosan félrehúzta a chakramot. Luké vászonzsákjának nyitott szá­ján egy halom ruha ömlött ki, mintha eddig csak rejtőzködni próbáltak volna. - Ami azt illeti, szerintem ez a tiéd.

A fiú előhúzott egy négyszögletes tárgyat a ruhák közül: fával keretezett fénykép volt, az üvegen hosszú, függőleges repedéssel. A repedésből pók­hálóra emlékeztető finom vonalak szaladtak szerteszét Luké, Clary és az édesanyja arcán. - Ez tényleg az enyém - mondta Clary, és kivette a képet Jace kezéből.

- Eltört - állapította meg a fiú.

- Tudom. Én csináltam. Én törtem el. Amikor hozzávágtam ahhoz a Fa­lánk démonhoz. - Jace-re pillantott, akinek lassan kiült az arcára a felisme­rés. - Ez azt jelenti, hogy Luké járt a lakásban a támadás után. Talán ma...

- Ő lehetett az utolsó ember, aki átjött a Portálon - mondta Jace. -Ezért hozott bennünket ide. Nem gondoltál semmire, úgyhogy a Portál a legutolsó helyre küldött bennünket, amit kértek tőle.

- Még jó, hogy Dorothea mesélt nekünk Luke-ról - jegyezte meg Clary.

- Valószínűleg fizetett neki, hogy tartsa a száját. Vagy Dorothea jobban bízik benne, mint bennünk. Ami azt jelenti, hogy Luké talán nem is...

- Emberek! - Simon rohant be pánikban az irodába. - Valaki jön. Clary leejtette a képet. - Luké az?

Simon kilesett a folyosóra, aztán bólintott. - Igen. De nincs egyedül. Két férfi is van vele.

- Férfiak? - Jace néhány lépéssel átszelte a szobát, miközben magában szitkozódott. - Boszorkánymesterek.

Clary döbbenten bámult rá. - Boszorkánymesterek? De... Jace megrázta a fejét, és elhátrált az ajtótól. - Ki lehet jutni másfelé is ? Van másik ajtó ?

Clary megrázta a fejét. A lépések most már hallhatóak voltak a folyosó felől, és a lány mellkasát szorítani kezdte a félelem.

Jace kétségbeesetten nézett körül. Szeme a rózsafa paravánon állapodott meg. - Bújjatok el a mögött - mutatott rá. – Most.

Clary az íróasztalra ejtette a repedt fényképet, és belépett a para­ván mögé, magával rántva Simont is. Jace, kezében az irónjával, követte őket. Alig tűntek el szem elől, Clary hallotta, hogy az ajtó szélesre tárul és beszélgető férfiak lépnek be Luké irodájába. A lány feszülten pillantott a holtsápadt Simonra, aztán pedig Jace-re, aki felemelte az irónt, és köny-nyedén mozgatva a hegyét, téglalapot írt le a paraván hátulján. A téglalap egyszerre áttetsző lett, mint egy darab üveg. Clary hallotta, ahogy Simon beszívja a levegőt - erőtlen, alig hallható hang volt -, mire Jace fejét rázva feléjük fordult, és ajkával némán formálta a szavakat: Ök nem látnak ben­nünket, csak mi látjuk Őket.

Clary az ajkába harapott, közelebb lépett az átlátszó téglalaphoz, és ki­lesett rajta, miközben a nyakán érezte Simon forró leheletét. Szinte min­dent látott a szobában: a könyvespolcokat, az íróasztalt a rádobott zsákkal, meg a megviseltnek tűnő, kissé hajlott hátú Luke-ot, amint homlokára tolt szemüveggel az ajtó mellett állt. Ijesztő érzés volt, még úgy is, hogy tudta, a másik nem láthatja őt, mert az ablak, amit Jace kreált, olyan volt, mint a kihallgatóhelyiségben a rendőrségen: szigorúan egyirányú.

Luké megfordult, és kilesett maga mögött a folyosóra. - Persze, nyu­godtan nézzetek csak körül - mondta gúnytól súlyos hangon. - Kedves tőletek, hogy így érdeklődtök.

Az iroda sarkából halk kuncogás hallatszott. Jace türelmetlen csuk­lómozdulattal megkopogtatta az ablak szélét, mire az szélesebbre tárult, és még többet megmutatott a szobából. Két férfi volt odabent Luke-kal. Mindegyikük hosszú, vöröses köntöst viselt hátratolt csuklyával. Egyikük sovány volt, elegáns ősz bajusszal és hegyes szakállal. Amikor mosolygott, elővillant vakítóan fehér fogsora. A másik férfi inkább testes volt, tömzsi, mint egy birkózó, kurtára nyírt vörös hajjal. Bőre bíborszínűnek hatott, és úgy csillogott az arccsontjain, mintha a kelleténél jobban feszült volna.

- Ezek boszorkánymesterek? - kérdezte suttogva Clary.

Jace nem válaszolt. Teljesen megmerevedett, úgy állt ott, mint egy élet­telen vascső. Attól fél, hogy futni kezdek, és megpróbálok odajutni Luké­hoz - gondolta Clary. Jó lett volna megnyugtatni a fiút, hogy nem tervez ilyesmit. Volt valami hátborzongató a két férfiban, ahogy ott álltak vérszínű köpenyeikben.

- Tekintsd ezt egyszerű baráti látogatásnak, Graymark! - mondta az ősz bajuszú férfi. Ahogy mosolyra húzta a száját, olyan hegyes fogak villantak elő, mintha csak reszelővel élesítették volna őket tökéletesre.

- Benned aztán semmi barátságos nincsen, Pangborn. - Luké letelepe­dett az íróasztala sarkára, és úgy helyezkedett, hogy testével takarja a zsákot meg a tartalmát vendégei elől. Most, hogy a férfi közelebb volt hozzá, Clary láthatta, hogy az arca és a keze tele van sebhelyekkel, ujjai véresek. Hosszú vágás futott végig a nyakán, majd tűnt el a gallérja alatt. Mi a fene történ­hetett vele?

- Blackwell, ahhoz ne nyúlj... értékes - mondta Luké komoran.

A nagydarab, vörös hajú férfi felemelte Kali szobrát a könyvespolcról, és végigfuttatta rajta az ujjait. - Szép - mondta.

- Ó! - Pangborn a társa mellé lépett, és kivette a kezéből a figurát. - Aki azért teremtetett, hogy megküzdjön egy démonnal, akit nem pusztíthat el sem isten, sem ember. „Ó, Kali, üdvösséggel teljes anyám! A mindenható Siva varázslónője, ki örömmámorban táncolsz és ütöd össze tenyered. Te vagy minden dolgok Mozgatója, mi pedig tehetetlen játékszereidként ver­gődünk."

- Nagyszerű - mondta Luke. - Nem is tudtam, hogy tanulmányozod az indiai mítoszokat.

- Minden mítosz igaz - jelentette ki Pangborn, amitől Clary hátán vé­gigfutott a hideg. - Vagy még ezt is elfelejtetted?

- Nem felejtettem el semmit - mondta Luke. Bár nyugodtnak tűnt, Clary látta a feszültséget a vállai vonalán és a száján. - Felteszem, Valentiné küldött benneteket.

- Úgy van - bólintott Pangborn. - Remélte, hogy talán meggondoltad magadat.

- Nincs mivel kapcsolatban meggondolnom magam. Már mondtam, hogy nem tudok semmit. Szép a köpenyetek amúgy.

- Köszönjük - nyugtázta száraz mosollyal Blackwell. - Két halott bo­szorkánymesterről szedtük le őket.

- Ezek hivatalos fegyverszüneti köpenyek, ugye? - kérdezte Luke. -A Felkelésből származnak?

Pangborn halkan felnevetett. - Hadizsákmány.

- Nem féltek, hogy valaki összekever benneteket az igaziakkal?

- Nem - felelte Blackwell. - Közelről már nem lehet eltéveszteni. Pangborn a köpenye szegélyével játszadozott. - Emlékszel a Felkelésre, Lucián? - kérdezte csendesen. - Nagy és rettenetes nap volt. Emlékszel, hogyan készültünk együtt a csatára? ;í

Luke arca eltorzult. - Ami elmúlt, elmúlt. Nem tudom, mit mondhat­nék nektek. Nem segíthetek. Egyáltalán semmit sem tudok.

- A „semmi" olyan általánosság, annyira meghatározhatatlan - mondta Pangborn lemondóan. - Akinek ennyi könyve van, nyilván tud valamit.

- Ha tudni akarjátok, hol találhattok tüskésszárnyú ludat tavasszal, meg tudom mutatni azt a könyvet, amelyikben utánanézhettek. Ha viszont arra vagytok kíváncsiak, hová tűnt el a Végzet Kelyhe...

- Nem biztos, hogy az „eltűnt" rá a legmegfelelőbb szó - dorombolta Pangborn. - Inkább elrejtették. Méghozzá Jocelyn rejtette el.

- Ez akár igaz is lehet - mondta Luke. - Ezek szerint még nem árulta el nektek, hol van.

- Egyelőre nem nyerte vissza az eszméletét - közölte Pangborn, és hosz-szú ujjaival széles mozdulatot tett a levegőben. - Valentiné csalódott. Már nagyon várta, hogy megint találkozzanak.

- Attól tartok, ez az érzés nem volt kölcsönös - mormogta Luke. Pangborn felkacagott. - Féltékeny vagy, Graymark? Talán már nem ér­zel úgy Jocelyn iránt, mint régen.

Clary keze olyan hevesen kezdett reszketni, hogy össze kellett fűznie az ujjait, hogy megállítsa, Jocelyn? Ezek az édesanyjáról beszéltek?

- Sosem éreztem iránta különösebben semmit - mondta Luke. - Két Árnyvadász vagyunk, akiket kivetett a saját fajtája, érthető, miért tartot­tunk össze. De nem áll szándékomban meghiúsítani, amit Valentiné tervez vele, ha emiatt aggódik.

- Azt nem mondanám, hogy aggódik - felelte Pangborn. - Inkább csak kíváncsi. Mind szerettük volna tudni, hogy élsz-e még. Hogy még felismer­hető-e benned az ember.

Luke ívet formált a szemöldökéből. - És ?

- A jelek szerint jól vagy - mondta kelletlenül Pangborn. A Kali-szobrot visszatette a polcra. - Van egy gyerek is, ugye? Egy lány.

Luke döbbenten kapta fel a fejét. - Micsoda? ,

- Ne játszd a hülyét! - szólt rá Blackwell vicsorítást idéző hangján. -Tudjuk, hogy annak a ribancnak van egy lánya is. Megtalálták a fényképeit a lakásban. Az egyik szobában...

- Azt hittem, azt kérdezitek, nekem van-e gyerekem - szakította félbe határozottan Luke. - Igen, Jocelynnek van egy lánya, Clarissa. Gondolom, elszökött. Szóval Valentiné azért küldött benneteket, hogy őt kerítsétek elő ?

- Bennünket nem - mondta Pangborn. - De keresik.

- Átkutathatnánk ezt a lakást is - tette hozzá Blackwell.

- Nem tanácsolnám. - Luke lecsusszant az asztalról. Bár arckifejezése nem változott, tekintetéből valami rideg fenyegetésféle sugárzott, ahogy a két férfira nézett. - Miből gondoljátok, hogy még él? Azt hittem, Valentine Falánkokat küldött, hogy mindent eltakarítsanak. Csak elegendő Falánk­méreg kérdése, és a legtöbb ember hamuvá porlik, hogy nyom nem marad utána.

- Találtunk egy döglött Falánkot - mondta Pangborn. - Valentiné gya­núsnak találta.

- Valentiné mindent gyanúsnak talál - vetette oda Luke. - Talán Jocelyn ölte meg. Ő nyilvánvalóan képes rá.

Blackwell felhorkant. - Talán.

Luke megvonta a vállát. - Nézzétek, fogalmam sincs, hogy hol lehet a lány, de ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, hát szerintem meghalt. Kü­lönben előkerült volna. Akárhogy is, nem jelent komoly veszélyt. Tizenöt éves, soha nem is hallott Valentine-ról, és nem hisz a démonokban;

- Szerencsés gyermek - nevetett fel Pangborn.

- Csak volt - jegyezte meg Luke.

Blackwell felhúzta a szemöldökét. - Mérgesnek tűnsz, Lucián.

- Nem vagyok mérges, kimerült vagyok. Eszem ágában nincs beleavat­kozni Valentiné dolgába, világos? Nem vagyok hülye.

- Tényleg? - kérdezte Blackwell. - Jó látni, hogy az évek során megta­nultad tisztelni a saját fajtádat, Lucián. Nem voltál mindig ilyen pragma­tikus.

- Azzal tisztában vagy - mondta Pangborn, mintha csak fesztelenül tár­salognának -, hogy elcserélnénk Jocelynt a Kehelyért? Biztonságban leszál­lítanánk, egyenesen a lakásodra. Ezt maga Valentiné ígérte meg.

- Tudom - bólintott Luke. - Nem érdekel. Nem tudom, hol van a ti cso­dálatos Kelyhetek, és nem akarok belekeveredni a dolgaitokba. Gyűlölöm Valentine-t - tette hozzá de egyben tisztelem is. Tudom, hogy letarol mindenkit, aki az útjába áll. Hát nekem nem áll szándékomban ott lenni, amikor megtörténik. Valentiné szörnyeteg. Gyilkológép.

- Bagoly mondja verébnek - vicsorogta Blackwell.

- Gondolom, ezek már az előkészületek, hogy eltűnj Valentiné útjából - mondta Pangborn, és hosszú ujjával az íróasztalon félig elrejtve heverő zsákra bökött. - Elmész a városból, Lucián?

Luke lassan bólintott. - Vidékre utazom. Egy időre meghúzom magam.

- Visszatarthatnánk - mondta Blackwell. - Kényszeríthetnénk, hogy maradj.

Luke elmosolyodott. Teljesen átalakult az arca. Egyszerre eltűnt a ked­ves, tudós férfi, aki a parkban hintáztatta Claryt, és megtanította biciklizni. Valami állatias jelent meg a tekintetében, valami gonosz és hideg. - Azt próbáljátok meg!

Pangborn Blackwellre pillantott, aki egyetlenegyszer, lassan nemet in­tett a fejével, majd visszafordult Luke felé. - De szólsz nekünk, ha hirtelen visszatérnek az emlékeid, ugye?

Luke még mindig mosolygott. - Az elsők lesztek a híváslistámon.

Pangborn kurtán bólintott. - Akkor talán mennénk is. Az Angyal óv­jon, Lucián!

- Az Angyal nem óvja a magamfajtákat - mondta Luke. Felkapta az asztalról a vászonzsákot, és bekötötte a száját. - Szóval, kikísérhetlek ben­neteket?

A két férfi mélyen az arcába húzta a csuklyát, és kilépett a szobából. Luke egy pillanatra még megállt a küszöbön, és körülnézett, mintha azon gondolkodott volna, nem felejtett-e ott valamit. Aztán gondosan behúzta maga mögött az ajtót.

Clary ott maradt, ahol volt. Mozdulatlanná merevedve hallgatta, amint bezáródik az ajtó, aztán láncok és kulcsok csörögnek, ahogy Luke visszate­szi a helyére a lakatot. Még mindig maga előtt látta Luke arcát, amikor azt mondta, nem érdekli, mi történt az édesanyjával.

Egy kéz nehezedett a vállára. - Clary? - Simon volt az, hangja bizonyta­lan, már-már gyengéd.-Jól vagy?

Clary némán rázta meg a fejét. Távolról sem volt jól. Ami azt illeti, úgy érezte, soha többé nem lesz már jól.

- Hát persze, hogy nincs jól. - Jace hangja éles volt és hűvös, mint egy jégszilánk. Megfogta a paravánt, és ingerült mozdulattal félretolta. – Most legalább tudjuk, ki küldött démont anyádra. Azok szerint az emberek sze­rint nála van a Végzet Kelyhe.

Clary szája egyenes vonallá szűkült össze. - Ez nevetséges és teljességgel lehetetlen.

- Talán - mondta Jace, és Luké íróasztalának támaszkodott. Ahogy a lányt fürkészte, tekintete homályosnak tűnt, mint a kormozott üveg. - Lát­tad korábban ezeket az embereket ?

- Nem. - Clary megrázta a fejét. - Soha.

- A jelek szerint Lucián ismerte őket. Sőt, barátoknak tűntek.

- Azt azért nem mondanám - mondta Simon. - Inkább a gyűlöletet igyekeztek elfojtani magukban.

- Nem ölték meg gondolkodás nélkül - jegyezte meg Jace. - Azt hi­szik, hogy többet tud, mint amennyit elmond.

- Talán - bólintott Clary -, de az is lehet, hogy csak nem szívesen ölné­nek meg még egy Árnyvadászt.

Jace éles, baljóslatú nevetésének hangjától égnek meredtek a szőrszálak a lány karján. - Azt kétlem.

Clary mereven nézett a fiúra. - Miért vagy olyan biztos magadban? Is­mered őket?

A nevetés teljesen eltűnt a fiú hangjából, miközben válaszolt. - Hogy ismerem-e őket? - visszhangozta. - Mondhatjuk. Ezek az emberek ölték meg az apámat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Kör és a lestvériség

 

 

Clary közelebb lépett Jace-hez, és megérintette a karját. Mondani szeretett volna valamit; bármit. De mit lehet mondani annak az embernek, aki éppen most találkozott apja gyilkosaival? Hamarosan azonban kiderült, hogy bizonytalansága mit sem számított; Jace úgy rázta le magáról az érin­tését, mintha fájt volna. - Mennünk kéne - mondta, és már indult is kifelé az irodából a nappali felé. Clary és Simon utánasiettek. - Nem tudhatjuk, mikor jön vissza Luke.

A hátsó ajtón keresztül mentek ki - Jace az irónjával bezárta maguk után -, aztán visszaosontak a csendes utcára. A hold mint ragyogó me­dál csüngött a város fölött, fénye ezüstösen csillant az East River vízén. A Williamsburg hídon áthaladó autók távoli morgása csapkodó szárnyak zajára emlékeztetett a párás levegőben. - Elárulná valaki, hová megyünk? - kérdezte Simon.

- A metróhoz - felelte higgadtan Jace.

- Te szórakozol velem - mondta Simon, és nagyokat pislantott a megle­petéstől. - Hogy közlekedhet metróval az, aki démonokat mészárol?

- Gyorsabb, mint kocsival.

- Azt hittem, valami frankóbb lesz, mint mondjuk egy furgon „Halál a démonokra!" felirattal az oldalán, vagy...

Jace nem vette a fáradságot, hogy félbeszakítsa. Clary rápillantott az Árnyvadász fiúra. Néha, amikor JoceJyn igazán dühös volt valami miatt, vagy éppen felzaklatta egy s más, magára erőltette azt, amit Clary „ijesztő nyugalom"-nak nevezett. Ez az állapot többnyire a becsapós, biztonságos­nak tűnő jégréteget juttatta az eszébe, amin pillanatokkal később rianás jelent meg az ember lába alatt. Jace most ijesztően nyugodt volt. Arca kife­jezéstelen maradt, aranyszínű szeme mélyén azonban tűz égett.

- Simon - mondta a lány -, elég legyen.

A fiú olyan tekintettel nézett vissza rá, mintha csak azt kérdezné. Mégis, kivel vagy?, de Clary nem is törődött vele. Még mindig Jace-t figyelte, mi­közben lassan befordultak a Kent Avenue-ra. A híd fényei hátulról valószí­nűtlen glóriát festettek a haja köré. Clary azt próbálta eldönteni, hogy csú­nya dolog-e, ha tulajdonképpen örül, hogy ugyanazok az emberek vitték el az édesanyját, akik Jace apját is megölték oly sok évvel korábban. Min­denesetre szüksége van a fiú segítségére ahhoz, hogy megtalálja Jocelynt, ha akarja, ha nem akármi történjen is, most nem hagyhatja magára.

- Te itt élsz? - Simon meglepetten bámulta a vén templomot a betört ablakokkal meg a rendőrség sárga szalagjával lezárt ajtókkal. - De hát ez egy templom.

Jace a nyakánál a pólója alá nyúlt, és előhúzott egy lánc végén lógó réz­kulcsot. Olyan volt, mint azok a kulcsok, amelyek a padláson lévő öreg lá­dákat szokták nyitni. Clary kíváncsian figyelte a fiút - amikor korábban ki­léptek az Intézetből, nem zárta kulcsra maguk mögött az ajtót, csak hagyta becsapódni. - Praktikusnak találjuk, ha belakjuk az üres épületeket.

- Világos, és igazán nem akarlak megbántani, de ez a hely egy szemét­domb - mondta Simon, és bizalmatlanul méregette az ősöreg épületet körülvevő görbe vaskerítést. A bejárathoz vezető lépcsők mellett nagy hal­mokban állt a szemét.

Clary megpróbálta kikapcsolni az elméjét. Elképzelte, hogy felkapja any­ja egyik terpentines rongyát, és itt-ott finoman megütögeti a képet maga előtt, mintha csak a csillogó mázt akarná eltüntetni a régi festék fölül.

És ott volt: a valódi látvány úgy sütött át az álcán, ahogy fény hatol át a sötét üvegen. Látta a katedrális égbe szökő tornyait, az ólomüveg ablakok tompa csillogását, az ajtó mellett a kőfalra erősített réztáblát, amire az Inté­zet nevét vésték. Egy pillanatig még őrizte a látványt, aztán szinte sóhajtva engedte szertefoszlani.

- Ez varázslat, Simon - mondta. - Igazából egyáltalán nem így néz ki.

- Ha ilyennek képzeled a varázslatot, kétszer is meggondolom, hogy bemenjek-e veletek.

Jace a zárba illesztette a kulcsot, majd a válla fölött hátrapillantott Simonra. - Szerintem sejtésed sincs róla, hogy mekkora megtiszteltetésben van részed -mondta. - Te leszel az első mondén, aki valaha betette a lábát az Intézetbe.

- A többieket valószínűleg a szag riasztja el.

- Ne törődj vele! - tanácsolta Jace-nek Clary, majd oldalba könyökölte Simont. - Mindig kimondja, ami éppen eszébe jut. Nem működik benne a szűrő.

- Szűrők a cigarettába meg a kávéfőzőbe kellenek - mormogta az orra alatt Simon, miközben beléptek. - Mellékesen, most mind a kettő jól jönne.

Clary vágyakozással gondolt egy csésze forró kávéra, ahogy felfelé ka­paszkodtak a kanyargó kőlépcsőn, amelynek minden egyes fokába kacska­ringós rajzolatokat véstek. Egyiket-másikat már kezdte felismerni - csik­landozták a szemét, mint ahogy néha egy félig-meddig értett idegen szó csiklandozza az ember fülét, miközben erősen koncentrálva megpróbál valami értelmet kicsiholni belőle.

Beszálltak a liftbe, és szótlanul haladtak felfelé. A lány még mindig a ká­véra gondolt; hatalmas bögre gőzölgő kávéra, félig tejjel, ahogyan édesany­ja csinálta neki reggelente. Luké néha hozott nekik egy halom finom édes zsemlét az Aranyhintó pékségből, a kínai negyedből. Ahogy a férfira gon­dolt, Clary gyomra azonnal összeszorult, étvágya pedig semmivé foszlott.

A lift sziszegve állt meg, és máris ott voltak az előcsarnokban, amire Clary emlékezett. Jace lerázta magáról a dzsekijét, egy közeli szék támlá­jára dobta, és füttyentett a fogai között. Pár pillanattal később előkerült Church. Szinte teljesen a földhöz lapult, sárga szeme világított a poros leve­gőben. - Church! - szólította meg Jace, és letérdelt hogy megsimogassa a macska szürke fejét. - Hol van Alec, Church? Hol van Hodge ?

A macska ívbe hajlította a hátát, és elnyávogta magár. Jace összeráncolta az orrát, amit más körülmények között Clary nagyon aranyosnak talált vol­na. - A könyvtárban vannak? - A fiú felállt, Church pedig megrázta magát, majd kocogva megindult a folyosón, és hátrapillantott a válla fölött. Jace úgy indult el a macska után, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és könnyed intéssel jelezte, hogy Clary és Simon is kövesse őket.

- Nem szeretem a macskákat - mondta Simon, miközben válla folyton-folyvást Claryének ütközött, ahogy egymás mellett lépkedtek a szűk folyosón.

- Church-öt ismerve - jegyezte meg Jace -, nem túl valószínű, hogy ő is szeretne téged.

Az egyik olyan folyosón haladtak épp, amelyikből hálószobák sora nyílt. Simon felhúzta a szemöldökét. - Pontosan hányan laknak itt?

- Ez egy intézet - felelte Clary. - Az a hely, ahol az Árnyvadászok meg­szállhatnak, amikor a városban vannak. Olyasmi, mint egy menedékhely és egy kutatóközpont keveréke.

- Azt hittem, templom.

- Csak egy templomban van.

- Ja, hát ez tényleg nem zavaros. - A nyegle megjegyzés mögül kihal­latszott az idegesség. Ahelyett, hogy elhallgattatta volna a fiút, Clary feléje nyúlt, és ujjait hideg ujjai köré fonva megfogta a kezét. Simon keze nyirkos volt, de hálás szorítással viszonozta a gesztust.

- Tudom, hogy fura - mondta halkan a lány -, de el kell fogadnod. Bízz bennem!

Simon sötét szeméből komolyság sugárzott. - Bízom benned - súgta. -Benne nem bízom. - Vetett egy gyors pillantást Jace-re, aki néhány lépéssel előttük baktatott, és a jelek szerint a macskával társalgott. Clary kíváncsi lett volna rá, miről beszélgetnek. Pohtikáról? Operáról? A tonhal áráról?

- Hát próbáld meg - mondta. - Jelen állás szerint egyedül ő segíthet megtalálni anyámat.

Simon testén finom remegés futott végig. - Valami nem stimmel ezzel a hellyel - suttogta.

Clary emlékezett rá, milyen érzés volt felébredni ugyanitt aznap reggel -mintha minden egyszerre lett volna idegen és ismerős. Simon nyilvánvalóan semmi ismerősét nem látott, minden különösnek, idegennek és ellenséges­nek tűnt a szemében. - Nem kell velem maradnod - mondta, bár a metrón megküzdött Jace-szel, hogy Simon mellette lehessen. Azzal érvelt, hogy mivel a fiú három teljes napig Luke-ot figyelte, ha alaposan kifaggatják, még az is kiderülhet, hogy esetleg tud valamit, ami hasznos lehet a számukra.

- De igen - felelte Simon. - Veled kell maradnom. - Aztán ahogy befor­dultak egy ajtón, és a konyhában találták magukat, elengedte a lány kezét. A konyha hatalmas volt, és az Intézet többi helyiségével szemben teljesen modern; a pultok acélból készültek, az edények üvegajtós szekrényekben sorakoztak. A vörös öntöttvas tűzhely mellett ott állt Isabelle, kezében kanállal; haját ezúttal kontyba fogta össze a feje tetején. Egy lábasból gőz szállt fel, körben mindenfelé a készülő étel hozzávalói hevertek - paradi­csom, felvagdosott fokhagyma és hagyma, sötét fűszernövények csokrai, kupacba rendezett reszelt sajt, néhány meghámozott mogyoró, egy marok­nyi olajbogyó meg egy egész hal, üvegesen felfelé meredő szemmel.

- Levest főzök - jelentette be Isabelle, köszönés gyanánt a fakanállal int­ve Jace felé. - Éhes vagy? - Sötét szeme csak most állapodott meg Simonon és Claryn. - Te jó isten! - mondta. - Behoztál még egy mondit? Hodge ki fog nyírni.

Simon megköszörülte a torkát. - Simon vagyok - mutatkozott be. Isabelle nem is törődött vele. - JACE WAYLAND! - szólt. - Állj elő a farbával!

Jace a macskát nézte. - Mondtam, hogy Alechez vigyél! Alattomos Júdás. Church hanyatt fordult, és elégedetten dorombolt.

- Ne Churchöt hibáztasd - mondta Isabelle. - Nem az ő hibája, hogy Hodge ki fog nyírni. - Belemerítette a kanalat a levesbe. Clary kíváncsi lett volna, milyen íze is lehet egy mogyorós-halas-olivás-paradicsomos levesnek.

- Be kellett hoznom - magyarázta Jace. - Isabelle... Ma láttam azt a két embert, akik megölték az apámat.

Isabelle vállat vont, amikor azonban megint szembefordult velük, in­kább tűnt mérgesnek, mint meglepettnek. - Felteszem, ez nem az egyik közülük - mutatott Simonra a kanállal.

Clary őszinte döbbenetére Simon nem felelt semmit. Túlságosan le­kötötte, hogy tátott szájjal, elvarázsolva figyelje Isabelle-t. Hát persze -, állapította meg bosszúsan a lány. Isabelle pontosan Simon esete - magas, igéző és gyönyörű. Ha jobban belegondolt, arra jutott, hogy talán minden­kinek ez az esete. Most már nem is a mogyorós-halas-olivás-paradicsomos leves ízén merengett, hanem inkább azon, mi történne, ha a fazék tartalmát Isabelle fejére borítaná.

- Hát persze, hogy nem - mondta Jace. - Gondolod, hogy életben lenne még, ha az lenne?

Isabelle közönyös pillantást vetett Simonra. - Felteszem, nem - állapí­totta meg, és szórakozottan leejtett egy darab halat a padlóra. Church bol­dogan vetette rá magát.

- Nem csoda, hogy idehozott bennünket - jegyezte meg undorral Jace. -El nem hiszem, hogy megint hallal tömöd. Határozottan dagadtnak tűnik.

- Egyáltalán nem tűnik dagadtnak. Aztán meg, ti többiek soha nem esz­tek semmit. Egy vízikoboldtól kaptam ezt a receptet a Chelsea piacnál. Azt mondta, nagyon finom.

- Ha tudnál főzni, talán még ennék is - mormogta Jace. , Isabelle megmerevedett, kanalát fenyegetőn tartotta előre. - Mit mondtál ? Jace a hűtőszekrény felé oldalgott. - Azt mondtam, keresek valami ha­rapnivalót.

- Én is úgy értettem. - Isabelle megint a levesnek szentelte a figyelmét. Simon továbbra sem vette le a szemét a lányról. Clary érthetetlen dühvel dobta a hátizsákját a földre, mielőtt követte Jace-t a hűtőhöz.

- Nem hiszem el, hogy eszel - sziszegte.

- Miért, mit kéne csinálnom helyette? - érdeklődött a fiú őrjítő hig­gadtsággal. A hűtőszekrény dugig volt hetekkel korábban lejárt szavatossá­gú tejesdobozokkal és műanyag ételtároló edényekkel, amelyekre vörös cet­liket ragasztottak, hogy ráírhassák a figyelmeztető feliratot: HODGE-É, NE EDD MEG!

- Hűha, olyan, mint egy őrült szobatárs - állapította meg Clary, akinek a hűtő egy pillanatra magára vonta a figyelmét.

- Kicsoda? Hodge? Egyszerűen szeret rendet tartani a dolgai között. -Jace kivette az egyik edényt a hűtőből, és kinyitotta. - Hm. Spagetti.

- Ne vedd el az étvágyadat - figyelmeztette Isabelle.

- Pedig - mondta Jace, miközben berúgta a hűtő ajtaját, és előhalászott egy villát az egyik fiókból - éppen ezt szándékozom tenni. - Claryre pillan­tott. - Kérsz egy kicsit ?

A lány megrázta a fejét. - Hát persze hogy nem - nyugtázta Jace. - Meg­etted az összes szendvicset.

- Egyáltalán nem volt olyan sok szendvics. - Clary vetett egy gyors pil­lantást Simonra, akinek a jelek szerint sikerült beszélgetésbe elegyednie Isbelle-lel. - Most már elmehetünk megkeresni Hodge-ot?

- Úgy festesz, mint aki nagyon szeretne eltűnni innen.

- Te nem akarod elmondani neki, mit láttunk?

- Még nem döntöttem el. - Jace letette az edényt, és lenyalogatta a spagettiszószt az ujjairól. - De ha annyira menni akarsz...

-Akarok.

- Hát jó. - A fiú szörnyen nyugodtnak tűnt. Nem ijesztő-nyugodtnak, mint korábban, gondolta Clary, de visszafogottabbnak, mint kellett volna lennie. Kíváncsi lett volna, milyen gyakran hagyja, hogy valódi önmaga át­kukucskáljon a külső mázon, ami éppen olyan kemény és csillogó volt, mint a lakkréteg anyja japán dobozain.

- Hová mentek? - Simon csak akkor kapta föl a fejét, amikor már a küszöbön voltak. Kósza sötét tincsek hullottak a szemébe; egészen ostobán kába ember benyomását keltette. Mintha valaki alaposan tarkón csapta volna egy deszkával- gondolta Clary gonoszul.

- Megkeressük Hodge-ot - felelte. - El kell neki mondanom, mi történt Luke-nál.

Isabelle felnézett. - Beszéltek neki arról a két emberről, Jace ? Azokról, akik...

- Nem tudom - szakította félbe Jace. - Úgyhogy egyelőre tartsd meg magadnak te is.

A lány megvonta a vállát. - Ha akarod. Vissza fogtok jönni ? Kértek levest ?

- Nem - vágta rá Jace.

- Gondolod, hogy Hodge kér majd levest ?

- Senki sem kér levest.

- Én kérek levest - mondta Simon.

- Nem, nem kérsz - közölte Jace. - Csak le akarsz feküdni Isabelle-lel. Simon felháborodott. - Ez nem igaz!

- Milyen hízelgő - mormogta Isabelle a levesbe, de közben önelégülten mosolygott.

- Dehogynem - mondta Jace. - Nyomás, kérd meg. Akkor visszauta­síthat, mi meg nyugodtan élhetjük tovább az életünket, amíg te nyüszítve fetrengsz a megaláztatásodban. - Csettintett az ujjaival. - Gyerünk, mondi fiú, dologra.

Simon zavarában elvörösödve fordította félre a fejét. Clary, aki egy pilla­nattal korábban még szórakoztatónak találta a helyzetet, most rettenetesen megharagudott Jace-re. - Hagyd békén! - csattant fel. - Semmi szükség rá, hogy nekiállj kínozni csak azért, mert nem közületek való.

- Nem közülünk való - helyesbített Jace, de tekintetéből eltűnt az él. - Én előkerítem Hodge-ot. Ha akarsz, jössz, ha nem, nem, te döntőd el. -A konyhaajtó becsapódott mögötte, Clary pedig ott maradt Simonnal és Isabelle-lel.

Isabelle levest mert egy tálba, és a pulton keresztül Simon elé lökte anél­kül, hogy ránézett volna. Azért közben még mindig vigyorgott - Clary érezte. A leves sötétzöld volt, és barna izék úszkáltak a tetején.

- Én Jace-szel megyek - közölte Clary. - Simon...?

- Mmndk - dünnyögte a fiú, és a saját lábát bámulta. -Mi?

- Én itt maradok. - Simon letelepedett egy székre. - Éhes vagyok.

- Rendben. - Clary torka elszorult, mintha valami nagyon forrót vagy nagyon hideget nyelt volna le. Kivonult a konyhából, miközben Church ködös, szürke árnyékként settenkedett a lábai között.

Odakint Jace az egyik szeráfpengét pörgette az ujjai között. Amikor meglátta a lányt, zsebre vágta a fegyvert. - Kedves tőled, hogy magukra hagytad a szerelmeseket.

Clary összeráncolta a homlokát. - Miért kell mindig ilyen segg kalapnak lenned?

- Segg kalapnak? - Jace úgy nézett ki, mint akiből mindjárt kirobban a nevetés.

- Amit Simonnak mondtál...

- Csak próbáltam megspórolni neki a csalódást. Isabelle kivágja a szívét, és magas sarkú csizmában tapossa meg. Mindig ezt csinálja az ilyen fiúkkal.

- Veled is ezt tette ? - kérdezte Clary, de Jace csak megrázta a fejét, mie­lőtt Church felé fordult volna.

- Hodge-hoz! - mondta. - És most tényleg Hodge-hoz. Ha bárhova máshova viszel bennünket, teniszütőt csinálok belőled.

A perzsa felhorkant, és megindult előttük a folyosón. Clary, aki egy ár­nyalatnyival lemaradt Jace mögött, látta a stresszt és a fáradtságot a fiú val­lanak vonalán. Kíváncsi lett volna rá, hogy képes volt-e valaha akár csak egy pillanatra is lerázni magáról a feszültséget. - Jace!

A fiú feléfordította a fejét. - Mi van?

- Ne haragudj! Amiért rád förmedtem.

- Melyik alkalomról beszélünk? - kuncogott Jace.

- Tudod, hogy te is ugyanúgy rám szoktál förmedni.

- Tudom - felelte a fiú, meglepve ezzel Claryt. - Van benned valami, ami olyan...

-Idegesítő?

- Nyugtalanító.

Clary meg szerette volna kérdezni, hogy akkor az most jó vagy rossz, de inkább nem tette. Túlságosan tartott tőle, hogy Jace válasz helyett elvicceli a dolgot. Úgy döntött, inkább másra tereli a szót. - Mindig Isabelle főz rátok? - kérdezte.

- Nem, hála az égnek. Általában itt vannak Lightwoodék, és Maryse, Isabelle anyukája főz nekünk. Csodálatos szakács. - Álmodozva nézett, ép­pen, ahogy Simon meredt Isabelle-re a leves fölött.

- Akkor miért nem tanította meg Isabelle-t is? - A zeneszobában jártak, ahol aznap reggel Jace-t a zongoránál találta. A sarkokban most sűrű árnyé­kok gyülekeztek.

- Mert - felelte lassan Jace - csak újabban lettek női Árnyvadászok is a férfiak mellett. Akarom mondani, mindig is voltak nők a Klávéban. Ők alkották meg a rúnákat, készítették a fegyvereket, tanították a Gyilkolás Művészetét, viszont alig néhányan lettek közülük harcosok. Csak azok, akiknek különleges képességeik voltak. Küzdeniük kellett érte, hogy kiké­pezzék őket. Maryse a klávébeli nők első olyan generációjához tartozott, akiket már automatikusan kiképeztek, és szerintem azért nem tanította meg Isabelle-t főzni, mert attól félt, hogy ha megtenné, a lányát örökre a konyhába száműznék.

- És így lett volna? - érdeklődött Clary. Arra gondolt, milyennek látta Isabelle-t a Pandemoniumban; hogy mennyire határozott volt, és milyen biztos kézzel használta a kegyetlen korbácsot.

Jace halkan felnevetett. - Nem, Isabelle-lel ezt nem lehetett volna meg­tenni. Ő az egyik legjobb Árnyvadász, akit valaha ismertem.

- Jobb, mint Alec?

Church, aki hangtalanul osont előttük a szürkületben, egyszerre meg­torpant, és elnyávogta magát. Egy fém csigalépcső tövében kuporodott le, amely kanyarogva tűnt el a szédítő homályban a fejük felett. - Szóval az üvegházban van - állapította meg Jace. Eltartott egy pillanatig, mire Clary rájött, hogy a macskához beszél. - Nem lep meg.

- Az üvegházban? - kérdezte a lány.

Jace fellendült az alsó lépcsőfokra. - Hodge szeret odafent lenni. Gyógy­növényeket nevel, olyanokat, amiket használni tudunk. A legtöbb csak Idrlsben él. Szerintem az otthonára emlékeztetik.

Clary követte a fiút. Cipője hangosan kopogott a fém lépcsőfokokon; Jace-é néma maradt. - Szóval jobb, mint Isabelle? - kérdezte megint. -Mármint Alec. .....

Jace egy pillanatra megtorpant, és lenézett a lányra. Clarynek az álma jutott eszébe: zuhanó, égö angyalok. - Hogy jobb-e? - kérdezett vissza a fiú. - A démonok levadászásában? Nem, igazából nem. Alec soha nem ölt meg egy démont sem.

- Tényleg?

- Nem tudom, miért nem. Talán mert folyton Izzyt meg engem véd. - A lépcső tetejére értek. Kétszárnyú ajtó várta őket, amire szőlőleveleket és tőkéket véstek díszítés gyanánt. Jace a vállával lökte be a szárnyakat.

A szag abban a pillanatban megcsapta Clary orrát, hogy átlépte a küszöböt: éles zöld szag volt, élő és gyarapodó dolgok szaga, földé és a földben növekvő gyökereké. A lány valami sokkal kisebbre számított, talán egy akkora helyre, amekkora a St. Xavier mögötti kis üvegház volt, ahol a biológiások borsóhüvelyeket kiónoztak, vagy mi a nyavalya is volt az, amit csináltak. Most viszont hatalmas üvegfalú térben találta magát, amit hűvös, oxigéndús levegőt nyújtó, vastag levelű fák vettek körbe. Voltak ott fényes, vörös, bíbor vagy fekete bogyóktól nehéz bokrok, meg apró fák különös alakú gyümölcsökkel, amilyenhez még hasonlókat sem látott korábban.

Clary kifújta a levegőt. - Olyan illat van itt, mint... - tavasszal, gon­dolta, mielőtt megjön az igazi meleg, és pépessé lankasztja a leveleket meg leszárítja a virágok szirmait.

- Otthon - mondta Jace. - Nekem legalábbis az jut róla eszembe. - Fél­retolt egy alálógó páfrányleveler, és eloldalazott mellette. Clary követte.

Az üvegház elrendezésében a lány gyakorlatlan szeme semmiféle rend­szert nem talált, de bármerre nézett, tomboltak a színek: kékes és bíbor vi­rágok borították egy csillogóan zöld sövény oldalát, a földön elnyúló indát ékszerre emlékeztető narancsszín rügyek tarkították. Egy tisztáson buk­kantak elő, ahol gránitból készült alacsony pad pihent egy fa ezüstös zöld levelekkel teli, csüngő ágai alatt. A kövekkel körülvett sziklatavacskában víz csillogott. Hodge a padon ült, a fekete madár most is a vállán kuporgott. Elgondolkodva figyelte a vizet, amikor azonban a közelébe értek, az ég felé emelte a szemét. Clary követte a tekintetét, és megpillantotta az üvegház tetejét, amint különös, fordított tóként csillogott felettük.

- Úgy nézel ki, mint aki vár valamire - jegyezte meg Jace, és leszakított egy levelet az egyik közeli bokorról, hogy aztán az ujjai között kezdje tör­delni. Ahhoz képest, hogy milyen magabiztosnak mutatta magát, rengeteg feszültségre utaló szokása volt. Talán csak szeretett állandóan mozgásban lenni.

- Elmerültem a gondolataimban. - Hodge felállt a padról, és kinyúj­totta a karját Hugónak. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy a jövevényekre nézett. - Mi történt? Úgy néztek ki, mintha...

- Megtámadtak bennünket - mondta Jace kurtán. - Egy Elhagyatott.

- Elhagyatott harcosok? Itt?

- Harcos - felelte Jace. - Csak egyet láttunk.

- De Dorothea azt mondta, több is van.

- Dorothea? - Hodge feltartotta az egyik kezét. - Talán könnyebb len­ne, ha az elejétől kezdenénk.

-Jó. - Jace figyelmeztetőleg pillantott Claryre, amivel el is hallgattatta, mielőtt a lány egyáltalán kinyithatta volna a száját. Aztán nekifogott a dél­után eseményeiről szóló beszámolónak - egyetlen részletet azonban kiha­gyott. Azt, hogy a két férfi, akikkel Luké lakásában találkoztak, ugyanazok voltak, akik hét évvel korábban megölték az apját. - Clary anyukájának a barátját, vagy minek is nevezzem, úgy hívják, hogy Luké Garroway - fejezte be végül Jace -, viszont amikor a házában voltunk, a két férfi, akik Valentiné követeinek mondták magukat, Lucián Graymarknak szólította.

- Őket pedig úgy hívták, hogy...?

- Pangborn - felelte Jace. - És Blackwell.

Hodge holtsápadt lett. Az arcán végigfutó heg úgy emelkedett ki szürke bőréből, mint egy darab vörös drót. - Amitől féltem - mondta félig-med­dig magának. - Megint feltámadóban van a Kör.

Clary Jace-re pillantott magyarázatért, de a fiú éppen olyan tanácstalan­nak tűnt, amilyen ő maga is volt. - A Kör? - kérdezte.

Hodge a fejét rázta, mintha csak a pókhálókat próbálta volna kipucolni az agyából. - Gyertek velem! - mondta. - Itt az ideje, hogy megmutassak nektek valamit.

A könyvtárban égtek a gázlámpák, a bútorok fényes tölgyfa felületei pe­dig fenséges ékszerekként ragyogtak. A hatalmas íróasztalt tartó angyalok árnyékoktól szabdalt, merev arcát mintha még inkább eltorzította volna a fájdalom. Clary lábát maga alá húzva ült a vörös kanapén, miközben Jace idegesen támasztotta mellette a karfát. - Hodge, ha segítségre van szüksé­ged a keresésben...

- Egyáltalán nincs. - Hodge egyszerre előkerült az íróasztal alól, és le­verte a port a térdéről - Megtaláltam.

Egy hatalmas, barna bőrbe kötött könyvet tartott a kezében. Ujjával ide­gesen kezdte pörgetni az oldalakat, miközben, akár egy bagoly, úgy pislo­gott szemüvege mögött, és magában mormogott. - Ezennel feltétel nélküli hűséget fogadok a Körnek és tanításainak... Készen állok kockára tenni az életemet a Kör érdekében, hogy megőrizzem Idris tisztaságát és vérvonalát, illetve a halandó világ érdekében, amelynek biztonságáért felelünk.

Jace vágott egy grimaszt. - Ez meg honnan van?

- Ez Raziel Körének hűségesküje húsz évvel ezelőrtről - felelte Hodge, aki meglepően fáradtnak tűnt.

- Ijesztően hangzik - mondta Clary. - Mint egy fasiszta szervezet vagy ilyesmi.

Hodge letette a könyvet. Olyan gondterheltnek és komornak látszott, mint az angyalok az asztal alatt. - A Kör - kezdte halkan - egy Árnyvadá­szokból alakult csoport volt, amit Valentiné vezetett. Elszánták magukat, hogy megsemmisítenek minden Alvilágit, és visszajuttatják a világot egy „tisztább" állapotba. Úgy tervezték, hogy megvárják, amíg az Alvilágiak megérkeznek Idrisbe aláírni a Fegyverszünetet. Tizenöt évenként újra alá kell írni, hogy megmaradjon a varázslat - tette hozzá Clary kedvéért. - Ak­kor akarták lemészárolni az összesét, amikor fegyvertelenek és védtelenek voltak. Azt gondolták, hogy ez a rettenetes tett háborút szít majd az embe­rek és az Alvilágiak között, amit ők aztán majd megnyernek.

- Ez volt a Felkelés - magyarázta Jace, aki végül rádöbbent, hogy ez a történet mégiscsak ismerős neki. - Nem tudtam, hogy Valentiné követő­inek neve is volt.

- Manapság nemigen emlegetik - mondta Hodge. - Már az is, hogy egyáltalán léteztek, nagyon kellemetlen a Klávénak. A legtöbb dokumen­tumot, ami említi őket, megsemmisítették.

- Akkor hogyhogy van nálad egy példány az esküből ? - kérdezte Jace. Hodge habozott - csak egy pillanatra, de Clary észrevette, és érezte, ahogy valami megmagyarázhatatlan jeges remegés fut végig a gerincén. - Mert - válaszolta végül a férfi - én is segítettem megírni. Erre már Jace is felkapta a fejét. - Benne voltál a Körben?

- Benne. Sokan benne voltunk. - Hodge egyenesen maga elé nézett. -Clary édesanyja is.

Clary úgy hőkölt hátra, mintha felpofozták volna. - Micsoda?!

- Azt mondtam...

- Tudom, mint mondott. Anyukám soha nem vett volna részt semmi ilyesmiben. Egy ilyen... egy ilyen... gyűlölködő társaságban.

- Nem is... - kezdte Jace, de Hodge félbeszakította.

- Kétlem - mondta lassan, mintha fájtak volna a szavak -, hogy sok választása volt.

Clarynek elkerekedett a szeme. - Miről beszél? Miért ne lett volna vá­lasztása?

- Mert - felelte Hodge - ő volt Valentiné felesége.

 

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (43)

14%

1. Hamuváros (29)

9%

1. Üvegváros (44)

14%

1. Bukott angyalok városa (22)

7%

1. Elveszett lelkek városa (114)

37%

2. Az angyal (19)

6%

2. A herceg (39)

13%

Összes szavazat: 310

Blog

Olvasd el

2013.03.25 11:50
Sziasztok! Ne haragudjatok de netezni csak...

FONTOS. olvasd el.

2013.02.10 15:56
Sziasztok! Még mindig nincs túl sok időm...
1 | 2 | 3 | 4 >>