Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

10 Csontok városa

 

 

Egy pillanatnyi döbbent csend után Clary és Jace egyszerre kezd­tek beszélni.

- Valentine-nak felesége volt?Nős volt? Azt hittem...

- Lehetetlen! Anyám soha nem... Nem volt más férje, csak az apám! Nem vált el előtte senkitől. -

Hodge fáradtan emelte fel a kezét. - Gyerekek...

- Nem vagyok gyerek! - Clary hátat fordított az íróasztalnak. - És nem akarok erről többet hallani.

- Clary! - mondta Hodge. Szinte fájdalmas volt a kedvesség a hangjá­ban; Clary lassan megfordult, és a férfira nézett. Arra gondolt, milyen külö­nös, hogy ősz hajával és sebhelyes arcával ez az ember annyival, de annyival idősebbnek tűnik az anyjánál. És mégis: együtt voltak „fiatalok", együtt csatlakoztak a Körhöz, együtt ismerték Valentine-t.

- Anyukám nem... - kezdte megint, de aztán inkább elhallgatott. Úgy érezte, nem is biztos benne többé, hogy igazán ismeri Jocelynt. Anyja ide­gen lett a számára - hazudott neki, titkokat őrizgetett előtte. Vajon mi de­rül még ki róla?

- Anyukád elhagyta a Kört - folytatta Hodge. Nem indult el a lány felé, inkább a levéltár túlvégéből figyelte mozdulatlan nyugalommal, mint valami madár. - Amikor felismertük, milyen szélsőségessé váltak Valentiné nézetei, és rájöttünk, mire készül, sokan kiléptünk. Lucián volt az első. Ez nagy csapás volt Valentine-nak. Igen közel álltak egymáshoz. - Hodge megrázta a fejét. - Aztán jött Michael Wayland. Az apád, Jace. Jace felvonta a szemöldökét, de nem szólt.

- Aztán persze voltak, akik lojálisak maradtak. Pangborn. Blackwell. Lightwoodék...

- Lightwoodék? Úgy érted, Róbert és Maryse? - Jace-t mintha villám sújtotta volna. - És te ? Te mikor léptél ki ?

- Nem léptem ki - felelte halkan Hodge. - Ők sem. Féltünk, túlságosan féltünk tőle, hogy mit fog tenni. A felkelés után a lojálisak, mint Blackwell meg Pangborn elmenekültek. Mi maradtunk, és együttműködtünk a Klávéval. Neveket árultunk el nekik. Segítettünk megtalálni a szökevénye­ket. Ezért kegyelmet kaptunk.

- Kegyelmet ? - Jace pillantása gyors volt, de Hodge észrevette.

- Az átokra gondolsz, ami ideköt engem, ugye ? - mondta. - Mindig azt feltételezted, hogy egy haragos démon vagy egy boszorkánymester varázs­igéje a ludas. Meghagytalak a hitedben. De nem ez az igazság. Az átkot, ami ideköt, a Klávé vetette ki rám.

- Amiért benne voltál a Körben? - kérdezte Jace arcán a döbbenet maszkjával.

- Amiért nem léptünk ki belőle a Felkelés előtt.

- De Lightwoodékat nem büntették meg - mondta Clary. - Miért nem ? Ugyanazt csinálták, amit maga is.

- Az ő esetükben akadtak enyhítő körülmények. Házasok voltak, már gyerekük is született. Nem mintha saját jószántukból laknának itt, messze az otthonuktól. Úgy száműztek bennünket ide. Mind a hármunkat. Vagyis inkább mind a négyünket. Alec még egészen kicsi baba volt, amikor elhagy­tuk az Üvegvárost. Ők is csak hivatalos ügyekben mehetnek vissza Idrisbe, és akkor is csak rövid időre. Én nem tehetem be a lábam. Soha többé nem láthatom az Üvegvárost.

Jace leesett állal bámult. Mintha más szemmel nézne a tanárára, mint eddig - gondolta Clary, bár nyilvánvalóan nem Jace változott meg. -A Törvény szigorú, de a Törvény a Törvény - mondta a fiú.

- Ezt én tanítottam neked - mondta Hodge, aki talán még szórakozta­tónak is találta a helyzetet. - Most meg ellenem használod fel a leckét. És igazad van. - Ügy tűnt, mintha legszívesebben lehuppant volna az egyik székre, de inkább állva maradt. Merev tartásában megmutatkozik valami a katonából, aki egykoron volt - gondolta Clary.

- Miért nem mondta el korábban? - kérdezte. - Azt, hogy az anyám Valentiné felesége volt. Tudta a nevét...

- Én Jocelyn Fairchildként ismertem, nem Jocelyn Frayként - mondta Hodge. - Te határozottan állítottad, hogy nem tud semmit az Árnyvilág-ról, én pedig el is hittem, hogy ez nem lehet az a Jocelyn, akit én ismerek. Talán ezt is akartam hinni. Senki sem akarja, hogy Valentiné visszajöj­jön. - Megint megrázta a fejét. Amikor ma reggel a Testvérekért küldtem Csontvárosba, fogalmam sem volt róla, miféle híreink lesznek a számukra -mondta. - Ha a Klávé megtudja, hogy Valentiné talán megint felbukkant, és a Kelyhet keresi, nagy lesz a felfordulás. Csak remélni tudom, hogy nem befolyásolja a Fegyverszünetet.

- Lefogadom, hogy Valentiné azt szeretné - jegyezte meg Jace. - De miért akarja annyira a Kelyhet?

Hodge arca szürkébe váltott. - Hát nem nyilvánvaló? - kérdezte. -Hogy hadsereget építsen magának.

Jace-nek elkerekedett a szeme. - De hát azt soha...

- Vacsora! - Isabelle állt a levéltár ajtajában. Még mindig a kezében volt a kanál, csak a haja szökött meg a kontyból, és kanyargott lefelé a tarkóján. - Bocs, ha megzavartalak benneteket - tette hozzá.

- Te jó isten - szólt Jaceközeleg a rettenetes óra.

Hodge mintha megrémült volna. - Hát én... nagyon bereggeliztem - he­begte. - Úgy értem, ebédeltem. Beebédeltem. Egy falat nem férne belém...

- Kidobtam a levest - közölte Isabelle. - Kínait rendeltem arról a bel­városi helyről.

Jace ellépett az íróasztal mellől, és nyújtózni kezdett. - Remek. Éhen pusztulok.

- Talán azért én is eszem egy kicsit - vallotta be Hodge jámboran.

- Szörnyen hazudósak vagytok - mondta komoran Isabelle. - Nézzétek, tudom, hogy nem szeretitek a főztömet...

- Hát akkor ne főzz! - adott egy ésszerű tanácsot Jace. - Mu shu disznót rendeltél? Tudod, mennyire szeretem.

Isabelle az ég felé fordította a tekintetét. - Igen. A konyhában van.

- Nagyszerű! - Ahogy kisiklott mellette az ajtón, Jace szeretetteljes mozdulattal túrt bele a lány hajába. Hodge követte. Csak egy pillanatra állt meg, hogy vállon veregesse Isabelle-t, aztán egy fura, bocsánatkérő biccen­téssel már el is tűnt. Lehetséges, hogy alig pár perccel korábban Clary még a régi harcos szellemét fedezte fel benne?

Isabelle Jace és Hodge után fordult, miközben a kanalat forgatta sebhe­lyes, színtelen ujjai között.

- Tényleg az ? - kérdezte Clary.

Isabelle nem nézett rá. - Kicsoda tényleg micsoda?

- Jace Tényleg szörnyen hazudós ?

Isabelle most már Clary felé fordította a tekintetét. Nagy, sötét és megle­pően komoly volt a szeme. - Kicsit sem hazudós. A fontos dolgokban nem. A szemedbe mondja a szörnyű igazságokat, és egyáltalán nem hazudik. -Egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan hozzátette: - Általában ezért jobb nem kérdezni tőle semmit, hacsak nem vagy benne biztos, hogy elviseled a választ.

A konyhában meleg volt és világos. Mindent betöltött a házhoz szállított kínai ételek édes-sós illata, ami az otthonára emlékeztette Claryt; csak ült, és a tésztával teli tányérra meredt, a villájával játszadozott, és megpróbált nem nézni Simonra, akinek a tekintete, ahogyan Isabelle-t bámulta, még Tso tábornok kacsafiókájánál is merevebb volt.

- Szerintem ez tulajdonképpen romantikus - mondta Isabelle, miköz­ben tápiókalevet szürcsölt egy hatalmas rózsaszín szívószálon keresztül.

- Micsoda? - kérdezte Simon, akit azonnal érdekelni kezdett a dolog.

- Ez az egész ügy, hogy Clary anyukája Valentiné felesége volt - felelte a lány. Jace és Hodge elmesélték neki a történetet, bár Clarynek feltűnt, hogy egyikük sem beszélt arról, hogy Lightwoodék is benne voltak a Körben, amiért a Klávé átka sújtotta őket. - Szóval most visszatért a halottaiból, és eljött, hogy megkeresse a nőt. Talán szeretne megint összejönni vele.

- Valamiért kétlem, hogy azért küldött volna Falánk démont a lakásá­ba, mert össze akar jönni vele - mondta Alec, aki abban a pillanatban elő­került, ahogy elkezdték kiosztani az ételt. Senki sem kérdezte, hol járt, ő pedig nem árulta el. Most Jace mellett ült, Claryvel szemben, és igyekezett kerülni a lány pillantását.

- Én sem így kezdenék neki - értett egyet Jace. - Először bonbon meg virágok, aztán bocsánatkérő levelek, és csak utána jöhetnek a falánk dé­monhordák. Ebben a sorrendben.

- Lehet, hogy küldött neki bonbont meg virágokat - jegyezte meg Isabelle. - Nem tudhatjuk.

- Isabelle - mondta Hodge türelmesen -, arról az emberről beszélünk, aki olyan pusztítást zúdított Idrisre, amihez foghatót senki nem látott még, aki Árnyvadászokat uszított az Alvilágiakra, és aki miatt vérben fürödtek Üvegváros utcái.

- Van ebben valami menő - vitatkozott Isabelle. - Ebben a gonoszság­ban.

Simon megpróbált fenyegetőnek tűnni, de amikor észrevette, hogy Clary figyeli, inkább nem próbálkozott tovább. - Szóval miért akarja Valentiné annyira ezt a Kelyhet, és miért gondolja, hogy Clary anyukájánál van? - kérdezte.

- Azt mondta, hogy azért kell neki, mert hadsereget akar csinálni - for­dult Hodge-hoz Clary. - Azért, mert a Kehellyel Árnyvadászokat lehet lét­rehozni?

- Igen.

- Szóval Valentiné csak úgy odamehet bárkihez az utcán, és Árnyvadászt csinálhat belőle ? - Simon közelebb hajolt. - Rajtam is működne ?

Hodge hosszas pillantással mérte végig a fiút. - Lehetséges - mondta. -De valószínűleg túl öreg vagy. A Kehely gyerekeken működik. Egy felnőtt­re vagy semmilyen hatással nem lenne, vagy azonnal megölné.

- Gyerekhadsereg - szólt közbe halkan Isabelle.

- Csak pár évig tartana - mondta Jace. - A gyerekek gyorsan nőnek. Nem telne bele sok idő, és olyan erő lenne belőlük, amivel számolni kell.

- Nem is tudom - gondolkodott el Simon. - Egy csomó gyerekből har­cost csinálni. Hallottam már rosszabbat is. Nem lehet olyan nagyon fontos megóvni tőle a Kelyhet.

- Ha most nem is foglalkozunk azzal, hogy Valentiné a hadseregével el­kerülhetetlenül rátámadna a Klávéra - mondta szárazon Hodge -, a fő ok, amiért csak néhány embert választanak ki, hogy nephilimmé változtassák őket az, hogy a legtöbben nem élnék túl az átalakulást. Különleges erő és kitartás kell hozzá. Az átváltoztatás előtt komoly vizsgálatokra van szükség, Valentiné viszont sosem vacakolna ezzel. Minden keze ügyébe eső gyereken használná a Kelyhet, és abból a húsz százalékból, amelyik életben marad, lenne a serege.

Alec ugyanazzal a borzadállyal nézett Hodge-ra, amit Clary is érzett. -Honnan tudod, hogy így csinálná?

- Mert - felelte Hodge - amikor a Körben volt, így tervezte. Azt mond­ta, egyedül ezzel a módszerrel lehet elég ütőképes sereget verbuválni ahhoz, hogy megvédhessék a világunkat. ,

- De hát ez gyilkosság - mondta Isabelle, aki mintha kissé elzöldült vol­na. - Ez gyerekgyilkosság lett volna.

- Azt mondta, ezer évig mi tettük biztonságossá az emberek világát -magyarázta Hodge -, és most eljött az ideje, hogy meghozzák a maguk ál­dozatát, és ezzel meghálálják nekünk, amit tettünk.

- Fel kellett volna áldozniuk a saját gyerekeiket? - háborodott fel Jace vörös arccal. - Ez ellentétes mindennel, amit a világról gondolunk. Véde­nünk kell a tehetetleneket, óvnunk az emberiséget...

Hodge félretolta a tányérját. - Valentiné őrült volt - mondta. - Zseniális, de őrült. Semmi sem érdekelte, csak hogy megölhessen minden démont meg Alvi­lágit. Semmi, csak hogy megtisztítsa a világot. A saját fiát is feláldozta volna az ügy érdekében, és nem értette, mások miért nem állnak feltétel nélkül mellé.

-Volt fia?-kérdezte Alec.

- Képletesen beszéltem - mondta Hodge, és a zsebkendőjéért nyúlt. Letörölgette vele az izzadságot a homlokáról, majd visszahajtogatta a zse­bébe. A keze, vette észre Clary, remegett kissé. - Amikor felperzselődött a földje, amikor megsemmisült a háza, mindenki azt feltételezte, hogy maga is bennégett a Kehellyel együtt, nehogy bármelyikük is a Klávé kezébe ke­rüljön. A csontjait megtalálták a ház maradványai között a felesége csont­jaival együtt.

- De hát Anya életben maradt - mondta Clary. - Nem halt meg abban a tűzben.

- Mint ahogy a jelek szerint Valentiné sem - bólintott Hodge. - A Klávé nem fog örülni, ha kiderül, hogy túljárt az eszükön. De ami még fontosabb, hogy a Kelyhet biztonságban tudják. Ami meg még ennél is fontosabb, hogy ne kerüljön Valentiné kezébe.

- Az a benyomásom, hogy először is Clary anyukáját kéne előkeríte­nünk - mondta Jace. - Ha ő megvan, meglesz a Kehely is, még mielőtt Valentiné találná meg.

Az ötlet Clarynek is tetszett, Hodge azonban úgy nézett Jace-re, mintha csak azt javasolta volna, hogy nitroglicerines üvegekkel zsonglőrködjenek megoldás gyanánt. - Szó sem lehet róla.

- Akkor mit csináljunk?

- Semmit - felelte Hodge. - Jobban tesszük, ha ezt képzett és tapasztalt Árnyvadászokra hagyjuk.

- De hát én képzett vagyok - tiltakozott Jace. - És tapasztalt is. Hodge hangja határozott volt, szinte atyai. - Tudom, de hát közben még gyerek vagy, vagy legalábbis majdnem.

Jace szűk résnyire húzta össze a szemét, úgy nézte Hodge-ot; hosszú szempillái árnyékot vetettek kiálló arccsontjára. Ha másról lett volna szó, félénknek tűnhetett volna ez a tekintet, akár bocsánatkérőnek is, de Jace-től inkább harciasnak hatott. – Nem vagyok gyerek.

- Hodge-nak igaza van - mondta Alec. Jace felé fordult, és Clary arra gondolt, hogy nagyon kevesen lehetnek a világon rajta kívül, akik úgy néz­tek Jace-re, mint akik nem tőle, hanem érte félnek. - Valentiné veszélyes. Tudom, hogy jó Árnyvadász vagy. Valószínűleg a legjobb a mi generáci­ónkban. Csakhogy Valentiné az egyik legjobb, aki valaha élt. Csak nagyon nehezen sikerült legyőzni.

- És nem is véglegesen - szólt közbe Isabelle a villáját mustrálgatva. -A jelek szerint legalábbis.

- Viszont mi itt vagyunk - mondta Jace. - Itt vagyunk, és a Fegyverszü­net miatt senki más nincs itt. Ha nem teszünk valamit...

- Tenni fogunk valamit - nyugtatta meg Hodge. - Ma este üzenek a Klávénak. Ha akarják, akár holnap küldhetnek egy sereg Nephilimet. Meg­oldják. Több mint elég, amit tettetek.

Jace megadta magát, de a szeme még mindig csillogott. - Nem tetszik ez nekem.

- Nem kell, hogy tetsszen - mondta Alec. - Elég, ha befogod a szád, és nem csinálsz hülyeséget.

- De mi a helyzet anyukámmal? - akarta tudni Clary. - Nem várhat arra, hogy a Klávéból egyszer csak előkerüljön valaki. Valentiné tartja fog­va, Pangborn és Blackwell mondta. És lehet, hogy... - Képtelen volt kimon­dani a szót, hogy megkínozza, de Clary tudta, hogy nem ő gondol egyedül erre. Hirtelen senki nem tudott a szemébe nézni az asztal körül.

Kivéve Simont. - ...Bántja - fejezte be a lány mondatát. - Viszont, Clary, azt is mondták, hogy nincs eszméleténél, és hogy Valentiné ennek nem örül. Úgy tűnik, arra vár, hogy anyukád magához térjen.

- A helyében én inkább eszméletlen maradnék - mormogta Isabelle.

- De azt nem tudni, mikor történik meg - mondta Clary nem is törődve Isabelle-lel. - Azt hittem, a Klávé arra esküdött fel, hogy megvédi az embe­reket. Nem kéne most itt lenni egy halom Árnyvadásznak? Nem kéne máris az anyukámat keresniük?

- Sokkal könnyebb lenne - mordult föl Alec -, ha a leghalványabb fo­galmunk lenne róla, merre van. Ha lenne válasz a kérdéseinkre...

- De hát van - mondta Jace.

- Van? - Clary meglepetten és kíváncsian nézett a fiúra. - És hol van a válasz?

- Itt. - Jace előrehajolt, és mutatóujjával megérintette Clary halántékát, dc olyan finoman, hogy a lány érezte, amint arcát elönti a pír. - Minden, amit tudnunk kell, a fejedbe van bezárva azok alatt a csinos vörös loknik alatt.

Clary felemelte a kezét, és úgy simította végig a haját, mintha meg kellett volna védenie valamitől. - Nem hiszem, hogy...

- És mit akarsz csinálni ? - vágott közbe élesen Simon. - Le akarod vág­ni a fejér, hogy hozzáférhess?

Jace szeme felvillant, de a fiú nyugodt maradt. - Egyáltalán nem. A Néma Testvérek segíthetnek előhívni az emlékeit.

- De te gyűlölöd a Néma Testvéreket - ellenkezett Isabelle.

- Nem gyűlölöm őket - magyarázta Jace. - Tartok tőlük. Az nem ugyanaz.

- Mintha azt mondtad volna, hogy levéltárosok - emlékezett vissza Clary.

- Levéltárosok is.

Simon füttyentett. - Náluk aztán tuti bele lehet dögleni a késedelmi dí­jakba.

- A Néma Testvérek kezelik az archívumot, de nem ez minden feladatuk - szólt közbe Hodge. Mintha kezdte volna elveszteni a türelmét. - Hogy megerősítsék az elméjüket, vállalták, hogy magukra vesznek néhányat a leg­nagyobb hatalmú rúnák közül. Ezeknek a rúnáknak akkora az erejük, hogy a használatuk... - Elhallgatott, és Clary Alec hangját hallotta a fejében: megcsonkítják magukat. - Szóval a rúnák eltorzítják a testüket. Nem har­cosok abban az értelemben, ahogyan az Árnyvadászok azok. A hatalmuk szellemi, nem testi.

- Tudnak a gondolatokban olvasni? - kérdezte bizonytalanul Clary.

- Egyebek között azt is. A legfélelmetesebb démonvadászok közé tar­toznak.

- Nem is tudom - mondta Simon. - Egyáltalán nem hangzik olyan ré­mesnek. Inkább vacakoljon valaki bent a fejemben, mint hogy lenyiszálja.

- Akkor még nagyobb hülye vagy, mint amekkorának látszol - mondta Jace, és megvetően mérte végig a fiút.

- Jace-nek igaza van - szólalt meg Isabelle is nem törődve Simonnal. -A Néma Testvérektől tényleg a hideg futkos az ember hátán.

Hodge összefűzte ujjait az asztalon. - Nagy a hatalmuk - mondta. - Sö­tétben járnak, és nem beszélnek, de úgy tudják feltörni bárkinek az elméjét, ahogy mi feltörünk egy diót. Aztán meg, ha úgy tartja kedvük, ott hagyják, hadd sikítson egyedül a sötétben.

Clary viszolyogva nézett Jace-re. - És te ezeknek akarsz a kezébe adni en­gem?

- Én azt akarom, hogy segítsenek neked. - Jace áthajolt az asztalon, olyan közel, hogy Clary látta a sötétebb foltokat világos szemében. - Talán nem kapunk rá esélyt, hogy megkeressük a Kelyhet - mondta halkan. - Ta­lán a Klávé teszi meg helyettünk. Ami viszont a fejedben van, az csak a tied. Valaki titkokat rejtett el ott, olyan titkokat, amiket te sem láthatsz. Nem akarod tudni az igazságot a saját életedről?

- Nem akarom, hogy valaki más legyen a fejemben - mondta a lány erőtlenül. Tudta, hogy Jace-nek igaza van, de a gondolatra, hogy olyan lé­nyek kezébe adja magát, akiket még az Árnyvadászok is hátborzongatónak találnak, megfagyott a vér az ereiben.

- Veled megyek - mondta Jace. - Ott is maradok, amíg csinálják.

- Elég ebből! - Simon a dühtől elvörösödve állt föl az asztal mellől. -Hagyd békén!

Alec úgy mérte végig Simont, mintha csak most vette volna észre. Félresö­pörte zilált fekete haját, és hunyorgott. - Mit csinálsz még mindig itt, mondén ?

Simon nem foglalkozott vele. - Azt mondtam, hagyd békén!

Jace lassú, édes méreggel átitatott pillantást vetett rá. - Alecnek igaza van - mondta. - Az Intézet arra esküdött, hogy Árnyvadászoknak ad otthont, nem a mondi barátaiknak. Főleg, ha vissza is élnek a vendégszeretettel.

Isabelle felállt, és Simon karjára tette a kezét. - Kikísérem. - Egy pilla­natra úgy tűnt, mintha a fiú ellen akarna állni, de aztán tekintete találko­zott Claryével, aki finoman megrázta a fejét, és megadta magát. Felszegett fejjel hagyta, hogy Isabelle kivezesse a konyhából.

Clary felállt. - Fáradt vagyok - mondta. - Le akarok feküdni.

- Alig ettél valamit - tiltakozott Jace.

A lány félresöpörte a felé nyújtott kezet. - Nem vagyok éhes.

A folyosón hűvösebb volt, mint a konyhában. Clary a falnak dőlt, és el­emelte a blúzát, ami a hideg izzadságtól a mellkasához tapadt. Messze a folyosón még látta, ahogy Isabelle és Simon távolodó alakját elnyelik az árnyékok. Ahogy figyelte őket, különös érzés támadt valahol a gyomra mé­lyén. Mióta törődik Simonnal Isabelle, nem pedig ő? Ha egyvalamit megta­nult ebből az egészből, az az volt, hogy milyen könnyű elveszíteni valamit, amiről azt hitte, hogy örökké az övé lesz.

A terem csupa fehér és arany volt, magas, csillogó falakkal, odafónt pedig tiszta, világító mennyezettel, ami mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Clary zöld bársonyruhát viselt, kezében aranyszínű legyezőt tartott. Haját kontyba rendezték, amelyből ki-kibukkant egy lökni; furcsán nehéznek érezte tőle a fejét, ahányszor csak megfordult, hogy hátrapillantson.

- Látsz valakit, aki érdekesebb, mint én? - kérdezte Simon. Almában a fiú meglepően tehetséges táncos volt. Úgy vezette át a tömegen, mintha falevél lett volna, amit magával ragadott afolyó. Simon talpig feketébe öltözött, akár egy Alomvadász, és ez a szín igen előnyösen emelte ki sötét haját, kissé lebar­nult bőrét, fehér fogait. Jóképű, gondolta Clary, amin maga is meglepődött valamelyest.

- Senki sem érdekesebb, mint te - mondta Clary. - Csak ez a hely. Soha nem láttam hasonlót. - Megint hátrafordult, amint éppen egy pezsgőszökő-kúthoz értek: hatalmas ezüsttál közepén hableány állt, és egy kancsóból zú­dította a habzó folyadékot saját csupasz hátára. Az emberek a tálból töltötték meg poharaikat, miközben nevettek és beszélgettek. Ahogy Clary elhaladt mel­lette, a hableány feléje fordította az arcát, és rámosolygott. Megvillanó fehér fogai olyan élesek voltak, akár egy vámpíré.

- Isten hozott az Üvegvárosban - mondta egy hang; nem Simoné. Clary megállapította, hogy barátja eltűnt, öpedig éppen Jace-szel táncolt, aki fehérbe öltözött. Inge vékony pamutból készült, anyagán keresztül Clary látta a fekete jeleket Nyakában bronzlánc lógott, haja és szeme pedig jobban emlékeztetett az aranyra, mint korábban bármikor; a lány arra gondolt, milyen jó lenne megfesteni a portréját azzal a matt aranyfestékkel, amit az orosz ikonokon lehetett néha látni.

- Hol van Simon? - kérdezte, ahogy megint körüllibegték apezsgőszökő-kutat. Clary Isabelle-t is látta Aleckel, mindkettőjüket királykék ruhában. Egymás kezétfogták, mint fancsi és Juliska a sötét erdőben..

-Ez a hely az élőké - mondta Jace. Clary hűvösnek találta a kezét, és vala­hogy úgy érzékelte a jelenlétét, ahogy Simonét korábban nem.

Összeráncolt homlokkal nézett a fiúra. - Ezt meg hogy érted?

Jace közelebb hajolt. Clary érezte az ajka érintését a fülén. Egyáltalán nem volt hűvös. – Ébredj fel, Clary! - suttogta a fiú. - Ébredj fel! Ébredj fel!

 

Clary egy pillanattal később egyenes derékkal ült az ágyban, haját hideg izzadság tapasztotta a nyakához. Csuklóját kemény marok tartotta fogság­ban; megpróbálta kiszabadítani, de aztán rájött, ki fogta le. - Jace ?

- Én vagyok. - A fiú ült ziláltan és kábán, összekuszált hajjal és álmos szemmel az ágy szélén. Hogyan került ágyba egyáltalán?

- Engedj el!

- Bocs. - Jace ujjai lecsusszantak a csuklójáról. - Megpróbáltál megütni abban a pillanatban, hogy kimondtam a nevedet.

- Egy kicsit feszült vagyok, azt hiszem. - Clary körbepillantott. Sötét fával bebútorozott kis hálószobában találta magát. A félig nyitott ablakon beszűrődő fény erejéből ítélve úgy sejtette, hajnal lehet, vagy legfeljebb na­gyon korán reggel. Hátizsákja is ott volt az egyik falnak támasztva. - Hogy kerültem ide? Nem emlékszem...

- Amikor megtaláltalak, a földön aludtál a folyosón. - Jace hallhatólag jól szórakozott. - Hodge segített ágyba dugni. Gondoltam, az egyik ven­dégszoba kényelmesebb lesz, mint a gyengélkedő.

- Hű, semmire nem emlékszem. - A lány beletúrt a hajába, és elsöpörte a kósza fürtöket a szeme elől. - Hány óra van amúgy ?

- Öt körül.

- Hajnali öt ? - Égő szemmel meredt a fiúra. - Remélem, jó okod van rá, hogy felébresztettél.

- Miért, szépet álmodtál? Clary még hallotta a zenét, még érezte, ahogy a nehéz ékszerek végigsi­mítják az arcát. - Nem emlékszem - mondta.

A fiú felállt. - Eljött hozzád egy a Néma Testvérek közül. Hodge kül­dött, hogy ébresszelek fel. Igazából felajánlotta, hogy ő maga jön, de ha már hajnali öt van, gondoltam, kevésbé rágsz be, ha valami szépet látsz.

- Mármint téged?

- Mi mást?

- Nem egyeztem bele ebbe, tudod - csattant fel Clary. - Ebbe a Néma Testvér dologba.

- Meg akarod találni anyukádat - kérdezte a fiú -, vagy nem? Clary felhúzta a szemöldökét.

- Csak Jeremiás testvérrel kell találkoznod. Ez minden. Még az is lehet, hogy szimpatikusnak találod. Nagyszerű humorérzéke van ahhoz képest, hogy soha nem mond semmit.

A lány a kezébe temette az arcát. - Menj ki! Menj ki, hogy átöltöz­hessek.

Abban a pillanatban, hogy a fiú mögött becsapódott az ajtó, kidugta a lábát az ágyból. Bár alig hajnalodott, a fülledt hőség máris kezdte betölteni a szobát. Clary belökte az ablakot, és a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát, és kiöblítse a szájából a régi papírra emlékeztető ízt.

Öt perccel később már be is csúsztatta a lábát zöld sportcipőjébe. Rövid­re vágott farmert és egyszerű fekete pólót vett föl. Nem bánta volna, ha vé­kony, szeplős lába jobban hasonlít Isabelle karcsú, sima végtagjaira. De nem volt mit tenni. Copfba rendezte a haját, és kiment a folyosóra Jace után.

Church is ott volt vele. Nyávogott, és nyugtalanul rótta a köröket.

- Mi van a macskával? - kérdezte Clary.

- A Néma Testvérek miatt ideges.

- A jelek szerint mindenki ideges miattuk.

Jace halványan elmosolyodott. Church hangosat nyávogott, ahogy elin­dultak a folyosón, de nem követte őket. Legalább a katedrális falának vastag kövei megőriztek valamit az éjszaka frissességéből: a folyosók sötétek vol­tak és hűvösek.

Amikor a könyvtárba értek, Clary meglepetten állapította meg, hogy nem égnek a lámpák. A helyiséget egyedül az ívelt mennyezetbe illesztett magas ablakokon beszivárgó tejszerű derengés világította meg. Hodge öltönyben ült a hatalmas íróasztal mögött, ősz csíkokkal tarkított haját ezüstszínűre festette a hajnali fény. Egy pillanatig Clary azt hitte, egyedül van, és Jace csak meg akarta tréfálni. Aztán észrevette a másik alakot, ahogy kilépett a félhomály­ból, és rájött, hogy amit eddig egy sötétebb árnyéknak gondolt, valójában egy férfi volt. Mégpedig egy magas férfi, a nyakától a földig egész testét elrejtő súlyos köpenyben. A köpeny csuklyáját is a fejére húzta, méghozzá olyan mé­lyen, hogy az arcát is teljesen eltakarta. Maga a köpeny olyan színű volt, mint a pergamen, a bonyolult rúnákat a szegélyén és az ujjain pedig mintha száraz vérrel írták volna. Clary karján és nyakán égnek meredtek a szőrszálak.

- Ez itt - mondta Hodge - Jeremiás testvér a Néma Városból.

A férfi feléjük indult, nehéz köpenye lebegett körülötte, ahogy mozgott.-Eltartott pár pillanatig, mire Clary rádöbbent, mi olyan furcsa benne: nem adott ki hangot. Miközben felé haladt, egyetlen lépése sem koppant. Még a köpenye is néma maradt, pedig susognia kellett volna. A lány már-már azon ­is elgondolkodott volna, nem szellemet lát-e - de nem, gondolta, ahogy a férfi megállt előttük, és valami különös, édes illat vette körül.

- Ez pedig itt, Jeremiás - folytatta Hodge, miközben felállt íróasztala mögül -, az a lány, akiről a levelemben írtam. Clarissa Fray.

Ahogy a csuklyás arc lassan felé fordult, Clary úgy érezte, az ujja hegyéig végigfut rajta a hideg. - Jó reggelt - mondta. Nem kapott választ.

- Arra jutottam, hogy igazad van, Jace - mondta Hodge.

- Így is van - vágta rá Jace. - Általában nem tévedek.

Hodge nem törődött a megjegyzéssel. - Tegnap este megírtam egy le­vélben a Klávénak, hogy mi történt, de Clary emlékei a sajátjai. Csakis ő döntheti el, mit kezd azzal, ami a fejében van. Ha kéri a Néma Testvérek segítségét, megkell adni neki a lehetőséget.

Clary nem szólt. Dorothea azt mondta, gát van az elméjében, ami rej­teget valamit. Természetesen tudni akarta, mi lehet az. De a Néma Testvér sötét alakja olyan - nos, néma volt. A némaság mint fekete özönvíz áradt belőle, fekete volt és sűrű, akár a tinta. Clary csontig fagyott tőle.

Jeremiás testvér még mindig felé fordította az arcát, csuklyája alatt nem volt más, csak a látható sötétség. Ez Jocelyn lánya?

Clarynek fennakadt a lélegzete, és lépett egyet hátra. A szavak úgy vissz­hangoztak a fejében, minta csak a saját gondolatai lettek volna - csakhogy nem azok voltak.

- Igen - felelte Hodge, majd gyorsan hozzátette: - Viszont az apja mondén.

Az nem számít - mondta Jeremiás. - A Klávé vére dominál

- Miért nevezte anyukámat Jocelynnek? - kérdezte, miközben hiába ke­resett valami arcra emlékeztetőt a csuklya alatt. - Ismerte ?

- A Testvéreknek feljegyzéseik vannak a Klávé minden tagjáról - ma­gyarázta Hodge. - Kimerítő feljegyzéseik...

- Annyira nem lehetnek kimerítőek - szólt közbe Jace -, ha még azt sem tudták, hogy egyáltalán életben van.

Minden valószínűség szerint egy boszorkánymester segített neki eltűnni a szemünk elől A legtöbb Árnyvadász nem tud ilyen könnyen megszökni a Klávéból - Nem voltak érzelmek Jeremiás mondandójában; sejteni sem le­hetett, hogy helyesli vagy nehezményezi, amit Jocelyn tett.

- Van valami, amit nem értek - mondta Clary. - Miből gondolja Valentiné, hogy anyukámnál van a Végzet Kelyhe? Ha annyi energiát fekte­tett bele, hogy eltűnjön, ahogy mondták, akkor miért vitte volna magával.

- Hogy Valentiné ne tehesse rá a kezét - mondta Hodge. - Ha valaki, hát Jocelyn pontosan tudta, mi történne, ha a Kehely Valentine-hoz kerül­ne. Aztán meg, gondolom, nem bízott benne, hogy a Klávé vigyázni tud rá. Főleg azután, ahogy Valentiné korábban elvitte előlük.

- Értem. - Clarynek nem sikerült száműznie a kételkedést a hangjából. Az egész ügy olyan valószínűtlennek tűnt. Megpróbálta elképzelni édes­anyját, amint a sötétség leple alatt menekül, overallja zsebében egy nagy arany kehellyel, de nem sikerült.

- Jocelyn a férje ellen fordult, amikor rájött, hogy mit szándékozik csi­nálni a Kehellyel - folytatta Hodge. - Nem ésszerűtlen azt feltételezni, hogy mindent megtett azért, nehogy megint Valentiné kezébe kerülhessen. A Klávé is nála kereste volna először, ha sejtik, hogy életben van.

- Nekem az a benyomásom - mondta Clary némi éllel a hangjában -, hogy senki, aki a Klávé szerint halott, nem halott igazából. Talán be kéne fektetni egy fogorvosi adatbázisba.

- Apám halott - jegyezte meg Jace ugyanolyan éllel. - Nem kell hozzá fogorvosi adatbázis, hogy tudjam.

Clary csüggedten fordult a fiú felé. - Nézd, nem úgy gondoltam... Elég legyen - vágott közbe Jeremiás testvér. - Az igazságot kell itt felfed­nünk, ha elég türelmesek vagytok, hogy meghallgassátok.

Gyors mozdulattal a csuklyájához nyúlt, és lerántotta a fejéről. Clary azon­nal megfeledkezett Jace-ről, és csak a kísértéssel küzdött, nehogy felkiáltson. A levéltáros feje kopasz volt, sima és fehér, mint egy tojás, két sötét mélye­déssel ott, ahol valaha a szemei ültek, most viszont már nem maradt semmi. Ajkát egy sebész öltéseire emlékeztető sötét vonalak szabdalták. Clary most már értette, mire gondolt Isabelle, amikor a csonkítást emlegette.

A Néma Város Testvérei nem hazudnak - mondta Jeremiás. - Ha az igaz­ságot akarod tőlem, megkapod, de ugyanezt kérem tőled én is cserébe.

Clary felszegte az állát. - Én sem szoktam hazudni.

Az elme nem tud hazudni. - Jeremiás a lány felé lépett. - Az emlékeidet akarom.

A vér és a tinta szaga fojtogató volt. Clary érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik. - Várjon...

- Clary. - Hodge szólt közbe gyengéd hangon. - Minden további nélkül elképzelhető, hogy vannak emlékeid, amelyeket eltemettél vagy elnyomtál magadban. Jeremiás testvér esetleg olyan emlékeket is elérhet, amik abból az időből származnak, amikor még túl fiatal voltál, hogy tudatosan elraktá­rozd őket. Ezek sokat segíthetnek nekünk.

Clary nem szólt semmit, csak az ajkába harapott. Gyűlölte a gondolatot, hogy valaki a fejében turkál, és olyan személyes emlékeket kotor elő, amik­hez még ő maga sem férhet hozzá.

- Nem kell csinálnia semmi olyasmit, amit nem akar - szólalt meg hir­telen Jace. - Ugye ?

Clary belefojtotta a szót Hodge-ba, mielőtt az megszólalhatott volna. -Jól van, megteszem. . ,

Jeremiás testvér kurtán bólintott, és a maga hátborzongató némaságával megindult a lány felé. - Fájni fog? - suttogta Clary.

A férfi nem válaszolt, csak keskeny fehér kezét emelte fel, hogy meg­érintse Clary arcát. Ujjain a bőr vékony volt, mint a pergamen, és teljesen ellepték a rúnák. A lány érezte bennük az erőt - olyan volt, mintha stati­kus elektromosság csipkedte volna a bőrét. Becsukta a szemét, de még látta, amint Hodge arcára kiült a feszültség.

Színek kavarogtak lecsukott szemhéja sötét hátterén. Nyomást érzett, aztán mintha valaki húzni kezdte volna a fejét, a karját, a lábát. Ökölbe szo­rította a kezét, ellenállt a súlynak, a sötétségnek. Olyan volt, mintha valami keménynek és mozdíthatatlannak préselődött volna. Hallotta saját reszelős lélegzetvételét, és egyszerre hideget érzett, hideget, mintha tél lett volna. Jeges utcák, magasba nyúló szürke épületek villantak fel a szeme előtt, fe­hérség robbant és terítette be fagyott kristályokkal az arcát...

- Elég ebből! - hasított a téli hidegbe Jace hangja, mire a hóesés, aláhul­ló fehér szikrák függönye, semmivé foszlott. Clary szeme felpattant.

Megint élesen látta a könyvtárat - a kötetekkel megrakott falakat, Hodge és Jace feszült arcát. Jeremiás testvér mozdulatlanul állt, olyan volt, mint egy elefántcsontból faragott és vörösre festett bálvány. Clary tudatáig lassan elért a kezében érzett éles fájdalom. Ahogy lenézett, véres csíkokat látott végigfutni a tenyerén ott, ahol a körme a saját húsába vágott.

- Jace - mondta neheztelőn Hodge.

- Nézd meg a kezét! - Jace Clary felé intett, aki behajtott ujjaival igye­kezett leplezni sérült tenyerét.

Hodge a lány vállára tette a kezét. -Jól vagy?

Clary lassan bólintott. A rettenetes súly eltűnt, de érezte, hogy haja lucs­kos az izzadságtól, ami a pólóját is a hátához tapasztotta.

Van egy gát az elmédben -mondta Jeremiás testvér. - Nem lehet hozzá­férni az emlékeidhez.

- Egy gát? - kérdezte Jace. - Ugy érti, elnyomja az emlékeit?

- Nem. Úgy értem, egy varázslattal elzárták őket a tudata elől. Oda nem tudok betörni. El kelljönnie Csontvárosba, ahol a Testvériség elé állhat.

- Egy varázslattal? - kérdezte hitetlenkedve Clary. - De hát ki csinálna ilyet velem?

Senki sem válaszolt. Jace a tanárára nézett. Hodge meglepően sápadt­nak tűnik - gondolta Clary - ahhoz képest, hogy ez az egész az ő ötlete volt.

- Hodge, nem kéne elmenni, hanem...

- Semmi baj. - Clary mély lélegzetet vett. Fájt a tenyere, ahol belevájta a körmét, és nagyon szeretett volna leheveredni egy sötét helyen, hogy pi­henhessen. - Elmegyek. Tudni akarom az igazságot. Tudni akarom, mi van a fejemben.

Jace bólintott. - Jó. Akkor veled megyek.

Kilépni a Intézetből olyan érzés volt, mintha egy nyirkos, forró vászon­zsákba bújtak volna be. Pára telepedett a városra, sűrű, nehéz levessé változ­tatva a levegőt. - Nem értem, miért nem jöhettünk együtt Jeremiás testvér­rel - mormogott Clary. A sarkon álltak, az Intézet előtt. A környék kihalt volt, csak egy szemeteskocsi döcögött lassan végig az utcán. - Mi az, kínos neki együtt mutatkozni Árnyvadászokkal vagy valami?

- A Testvérek is Árnyvadászok - jegyezte meg Jace. Akármekkora is volt a hőség, úgy tűnt, egyáltalán nem izzad. Clary a legszívesebben pofon vágta volta.

- Felteszem, a kocsijáért ment - mondta szarkasztikusan. Jace elvigyorodott. - Valahogy úgy.

A lány megrázta a fejét. - Tudod, sokkal jobban érezném magam, ha Hodge is velünk jönne.

- Mi ? Azt hiszed, én nem tudlak megvédeni?

- Most nem a te védelmedre van szükségem, hanem olyasvalakire, aki segít nekem gondolkodni. - Egyszerre eszébe jutott valami, és a szája elé kapta a kezét. - Ó! Simon!

- Nem, én Jace vagyok - mondta türelmesen Jace. - Simon az a menyét­szerű kiscsávó a szörnyű séróval, aki ráadásul pocsékul öltözködik.

- Jaj, kussolj már - vágta rá a lány, de inkább csak automatikusan, mint szívből. - Fel akartam hívni elalvás előtt. Szerettem volna tudni, hogy biz­tonságban hazaért.

Jace a fejét rázta, és úgy nézett föl az égre, mintha csak arra számítana, hogy megnyílik, és felfedi a mindenség titkait. - Ennyi minden történik körülötted, és te Menyétpofa miatt aggódsz?

- Ne nevezd így, egyáltalán nem hasonlít menyétre.

- Igazad lehet - mondta Jace. - Annak idején találkoztam egy-két egé­szen jóképű menyéttel is. Inkább egy patkányra hasonlít.

- Nem is...

- Nyilván otthon fekszik egy nyáltócsában. Csak várd meg, amíg Isabelle megunja, aztán összeszedegetheted a darabjait.

- Valószínű, hogy Isabelle meg fogja unni?-kérdezte Clary. Jace elgondolkodott. - Igen - mondta végül.

Clarynek megfordult a fejében, hogy Isabelle talán okosabb, mint amit Jace kinéz belőle. Talán rájön, milyen nagyszerű ember Simon: milyen szel­lemes, milyen okos, milyen klassz. Talán járni kezdenek. A gondolat rette­géssel töltötte el.

Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy jó pár másodpercig tartott, mire észrevette, hogy Jace szól hozzá. Amikor rápislogott, kaján vigyort látott szétterülni a fiú arcán. - Mi van? - kérdezte gorombán.

- Jó lenne, ha nem próbálnád mindenáron felhívni magadra a figyelme­met - mondta. - Kezd kínos lenni.

- A szarkazmus a fantáziátlanok végső mentsvára - felelte a lány.

- Nem tehetek róla. A pengeéles szellememet használom, hogy elrejt­sem a belső fájdalmamat.

- Hamarosan külső lesz az a fájdalom, ha nem jössz vissza az útról. Szán­dékosan akarod elüttetni magad egy taxival?

- Ne légy nevetséges - mondta a fiú. - Ilyen könnyen soha nem kapnánk taxit ezen a környéken.

Mintha csak végszóra érkezett volna, elsötétített ablakú, keskeny fekete autó gördült a járdaszegély mellé, hogy aztán doromboló motorral álljon megjace előtt. Hosszú volt, karcsú, és az alja majdnem a földet érte, mint egy limuzinnak. Az ablakai kifelé hajlottak.

Jace Claryre pillantott; látszott rajta, hogy jól szórakozik, de kicsit tü­relmeden is egyben. A lány megint az autóra nézett, próbálta elengedni magát, hagyta, hogy a valóság áttörje a varázslat fátylát.

Az autó egyszerre olyan lett, mint Hamupipőke hintója, csak nem ró­zsaszín, aranyszínű és kék volt, mint egy húsvéti tojás, hanem fekete, mint a bársony, ablakait pedig elsötétítették. A kerekeket feketére festették, ép­pen úgy, mint körben a bőrszegélyeket. A kocsis fekete bakján Jeremiás testvér ült, kesztyűs kezében tartva a gyeplőt. Arcát elrejtette pergamen­színű köpönyegének csuklyája. A gyeplő másik végén két ló várakozott; feketék voltak, mint a füst, és vicsorogtak az égre, miközben patájukkal a földet kaparták.

- Szállj be! - mondta Jace. Amikor a lány továbbra is csak tátott szájjal állt a járdán, megfogta a karját, betaszigálta a hintó nyitott ajtaján, majd maga is utánalendült. A hintó megindult, mielőtt még Jace bezárta volna maguk mögött az ajtót. A fiú hátraesett a puha, fényes kárpittal borított ülésen, és Claryre nézett. - Aki kísérettel vonul be Csontvárosba, az ne vágjon pofákat.

- Nem vágtam pofákat, csak meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy... Illetve az hittem, hogy ez egy autó.

- Csak nyugi - mondta Jace. - Élvezd ki az új hintó jellegzetes illatát.

Clary a szemét forgatta, és elfordult, hogy kinézhessen az ablakon. Azt gondolta volna, hogy két lónak meg egy hintónak szemernyi esélye sincs a manhattani forgalomban, de könnyedén haladtak a belváros felé. Néma menetüket mintha észre sem vette volna a sugárutat megfojtó taxik, buszok és terepjárók áradata. Előttük egy sárga taxi sávot váltott, és elzárta előlük az utat. Clary összerándult, féltette a lovakat - csakhogy a hintó egyszer­re felemelkedett, ahogy az állatok könnyedén felszökkentek a taxi tetejére. A lánynak elállt a lélegzete. A hintó nem a földön gurult tovább, hanem felemelkedett a lovak mögött, hangtalanul átgördült az autó fölött, aztán a túloldalon megint az úttestre érkezett. Ahogy egy döccenéssel földet értek, Clary hátrapillantott - a sofőr dohányozva meredt előre, és nyilvánvalóan nem vett észre semmit. - Mindig sejtettem, hogy a taxisofőrök nem figyel­nek oda a forgalomra, de ez már nevetséges - mondta erőtlenül.

- Csak mert te most már átlátsz a káprázaton... - Jace hagyta, hadd le­begjen a mondat vége a levegőben kettejük között.

- Csak akkor látok át rajta, ha koncentrálok - mondta. - Kicsit fáj tőle a fejem.

- Lefogadom, hogy az a fejedben lévő gát miatt van. A Testvérek meg­oldják.

- És akkor mi lesz ?

- Akkor majd olyannak látod a világot, amilyen végtelennek - mondta száraz mosollyal Jace.

- Ne idézgesd itt nekem Blake-et.

Az a mosoly már nem is volt olyan száraz. - Nem gondoltam, hogy felis­mered. Nem tűnsz olyannak, mint aki verseket szokott olvasni.

- Ezt az idézetet mindenki ismeri, a Doors miatt. Jace üres tekintettel nézett a lányra.

- A Doors. Az egy zenekar volt.

- Ha te mondod - vont vállat a fiú.

- Nyilván nincs rá időd, hogy zenét hallgass a munkád mellett - mondta Clary, és Simonra gondolt, akinek a zene volt az élete.

Jace-t nem érdekelte a kérdés. - Talán csak néha az elátkozottak jajgatókórusát.

Clary vetett a fiúra egy gyors pillantást, hogy megnézze, viccel-e, de ki­fejezéstelen maradt az arca.

- De hát tegnap zongoráztál - kezdte a lány az Intézetben. Ezek sze­rint...

A hintó megint felfelé lendült. Clary megragadta az ülés peremét, és elő­renézett. Egy belvárosi busz tetején gördültek, és láthatta a sugárutat övező öreg épületek felső emeleteit, amiket gondosan faragott párkányok és víz­köpők díszítettek.

- Csak szórakoztam - mondta Jace anélkül, hogy ránézett volna. - Apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani.

- Szigorú lehetett az apád.

Jace hangja éles volt. - Egyáltalán nem. Elkényeztetett. Ő tanított meg nekem mindent. Fegyverhasználatot, démonológiát, misztikatant, ősi nyel­veket. Mindent megadott nekem, amit akartam. Lovakat, fegyvereket, könyveket, még egy vadászsólymot is.

Hát, a legtöbb gyerek nem éppen fegyvereket meg vadászsólymokat szeretne karácsonyra - gondolta Clary, miközben a hintó visszahuppant az úttestre. - Miért nem mondtad Hodge-nak, hogy ismerted azokat az embereket, akik Luké-kai beszélgettek. Hogy ők ölték meg az apádat?

Jace lenézett a kezére. Karcsú és finom kéz volt; egy művészé, nem pe­dig egy harcosé. A gyűrű, amit Clary már korábban is észrevett, most meg­villant az ujján. Azt gondolta volna, hogy van valami nőies abban, ha egy fiú gyűrűt hord, de mégsem volt. Maga az ékszer masszívnak és nehéznek tűnt; mintha égetett ezüstből készült volna, körben csillagos mintával. Egy W betűt is véstek bele. - Mert ha elmondtam volna - magyarázta Jace -, Hodge tudná, hogy én magam akarom megölni Valentine-t. És soha nem engedné, hogy megpróbáljam.

- Úgy érted, meg akarod ölni bosszúból ?

- Igazságszolgáltatás lenne - mondta Jace. - Soha nem tudtam, ki ölte meg az apámat. Most már tudom. Itt van rá az esély, hogy helyrehozzam.

Clary nem értette, hogyan lehetne egy ember megölésével helyrehozni egy másik halálát, de érezte, hogy nem lenne értelme ezt most megemlíteni. - De hát tudtad, ki ölte meg - tiltakozott. - Azok az emberek voltak. Azt mondtad...

Jace nem nézett rá, így Clary inkább elhallgatott. Az Astor Place-nél jártak éppen, és épp csak elkerülték az ütközést egy lila villamossal, ami átvágott az autók között. A járókelőket mintha összeroppantotta volna a súlyos levegő, olyanok voltak, mint a gombostűre tűzött rovarok az üveg alatt. Egy nagy rézszobor tövében utcagyerekek gyülekeztek, akik maguk elé kirakott kartondarabokon próbáltak pénzt kunyerálni. Clary látott köz­tük egy magakorabeli lányt simára borotvált fejjel, amint egy rasztafrizurás, tucatnyi piercinggel tűzdelt arcú, barna bőrű fiú hátának támaszkodott. Amikor a hintó elhaladt mellette, a fiú arra fordította a fejét, mintha csak látná, Clary pedig elkapta a tekintetét. A fiú egyik szeme egészen homályos volt, mintha nem lett volna pupillája.

- Tízéves voltam - mondta Jace. Clary feléje fordult. A fiú arca kifeje­zéstelen maradt. Amikor az apjáról beszélt, mindig olyan volt, mintha ki­szaladt volna belőle a szín. - Egy nagy házban éltünk vidéken. Apám min­dig azt mondta, hogy nagyobb biztonságban vagyunk távol az emberektől. Hallottam, ahogy közelednek a kocsifelhajtón, és szaladtam szólni neki. Azt mondta, bújjak el, úgyhogy elbújtam. A lépcső alá. Láttam, ahogy az a két férfi bejött. Mások is voltak velük. Nem emberek. Elhagyatottak. Le­gyűrték az apámat, és elvágták a torkát. A vér beterítette a padlót. Eláztatta a cipőmet. Nem mozdultam.

Clary tudatáig csak pár pillanat késéssel jutott el, hogy a fiú mondaniva­lója végére ért. - Sajnálom, Jace.

A fiú tekintete világított a sötétben. - Nem értem, a mondének miért sajnálkoznak mindig olyan dolgok miatt, amik egyáltalán nem az ő hibá­jukból történtek.

- Nem sajnálkoztam. Csak így... fejezzük ki az együttérzésünket. Azt sajnáljuk, hogy szomorú vagy.

- Nem vagyok szomorú - mondta Jace. - Csak azok az emberek szomo­rúak, akiknek nincs céljuk. Nekem van célom.

- Arra gondolsz, hogy démonokat ölsz, vagy arra, hogy megbosszulod az apád halálát.

- Mindegyikre.

- Apád biztosan azt akarná, hogy megöld azokat az embereket ? Pusztán abosszú miatt?

- Az az Árnyvadász, aki a saját testvérét öli meg, rosszabb, mint egy dé­mon, és ehhez mérten kell elbánni vele - mondta Jace olyan hangsúllyal, mintha csak a leckét mondta volna fel.

- De minden démon gonosz ? - kérdezte Clary. - Úgy értem, ha nem minden vámpír gonosz, és nem minden vérfarkas gonosz, akkor talán...

Jace feléje fordult; egészen elcsigázottnak tűnt. - Az egyáltalán nem ugyanaz. A vámpírok, a vérfarkasok, még a boszorkánymesterek is részben emberek. Ennek a világnak a részei, itt születtek. Ide tartoznak. A démonok viszont másik világokból jönnek. Dimenzióközi paraziták. Megszállnak egy világot, és felélik. Nem tudnak építeni, csak rombolni, nem készítenek semmit, mindent csak használnak. Lecsupaszítanak egy világot, és amikor annak befellegzett, továbbállnak a következőre. Életet akarnak. Nem csak a tiédet meg az enyémet, de minden életet ezen a világon. A folyókat, a város­okat, az óceánokat, mindent. És nem áll más köztük meg ennek az elpusz­títása között - a hintó ablakán kívülre intett, mintha egyetlen mozdulattal meg akart volna mutatni mindent a városban, a belváros felhőkarcolóitól a Houston Street közlekedési dugójáig -, csak a Nephilimek.

- Ó - mondta Clary. Nem igazán tudta, mi mást fűzhetne még hozzá. - Hány világ van összesen?

- Azt senki nem tudja. Több száz? Talán több millió is.

- És azok mind... halott világok? Amiket lecsupaszítottak? - Clary úgy érezte, hogy felfordul a gyomra, bár lehet, hogy csak a lila Mini miatt volt, aminek a tetején hirtelen rántással átgördültek. - Ez olyan szomorú.

- Nem mondtam ilyet. - A város sötét, narancsos fénye beszivárgott az ablakon, és megvilágította a fiú arcélét. - Valószínűleg más, a mienkhez ha­sonló élő világok is létezhetnek, de egyedül a démonok tudnak közleked­ni közöttük. Merthogy a legtöbben közülük testetlenek, senki sem tudja, miért. Egy csomó boszorkánymester megpróbálta, de még egyiknek sem sikerült. Semmi, ami földi, nem juthat át a világok közötti átjárókon. Ha más világokba is elmehetnénk - tette hozzá -, talán megakadályozhatnánk, hogy a démonok idejöhessenek, de még soha senki nem jött rá a módjára. Ami azt illeti, egyre több és több démon érkezik hozzánk. Régebben csak kisebb inváziók voltak, amiket könnyen kordában lehetett tartani. De már az én életemben egyre többen és többen özönlöttek hozzánk az átjárókon keresztül. A Klávénak folyton Árnyvadászokat kell kiküldenie, és sokszor bizony nem jönnek vissza.

- De ha meglenne a Végzet Kelyhe, többet is tudnátok csinálni, igaz? Több démonvadászt? - puhatolózott Clary.

- Persze - bólintott Jace. - Csakhogy a Kehely már évek óta nincs meg, közülünk pedig sokan halnak meg fiatalon. Úgyhogy egyre fogyunk.

- De nem, öö... - Clary a megfelelő szót kereste. - Szaporodtok?

Jace hangos nevetésben tört ki, éppen amikor a hintó élesen balra for­dult. A fiú megkapaszkodott, de Clary nekivágódott. Jace elkapta, és könnyedén, de határozottan eltartotta magától. A lány érezte, hogy a gyűrű hűvösen, mint egy jégszilánk, izzad bőréhez simul. - Persze - mondta a fiú. - Imádunk szaporodni. Az az egyik kedvenc elfoglaltságunk.

Clary távolabb húzódott tőle, arca égett a sötétben, és inkább elfordult, hogy kinézzen az ablakon. Egy nehéz, díszes indákkal rácsozott kovácsolt­vas kapu felé tartottak.

- Itt vagyunk - jelentette be Jace, miután ahelyett, hogy simán gördül­tek volna tovább, a kerekek pattogni kezdtek a macskaköveken. Ahogy elhaladtak a boltív alatt, Clary megpillantotta a feliratot: NEW YORK CITY MARBLE TEMETŐ.

- De hát száz éve nem temetnek el senkit Manhattanben, mert elfogyott a hely, nem? - kérdezte. Keskeny sikátorban haladtak, mindkét oldalon magas kőfalakkal.

- A Csontváros annál régebben itt van. - A hintó egy zökkenéssel meg­állt. Clary riadtan dőlt hátra, ahogy Jace kinyújtotta a karját, de a fiú csak átnyúlt előtte, hogy kinyithassa az ajtót az ő oldalán. Karja finoman izmos volt, és vékony, aranyló szőrszálak borították.

- Nincs választásod, ugye? - kérdezte Clary. - Hogy akarsz-e Árnyva­dász lenni. Nem szállhatsz csak úgy ki, gondolom.

- Nem - felelte Jace. Az ajtó kitárult, és fülledt levegő áramlott be rajta. A hintó széles pázsiton állt meg, amit mohával borított márványfalak vet­tek körül. - De ha lenne választásom, akkor is ezt akarnám csinálni.

- Miért?

A fiú felhúzta a szemöldökét, amiért Clary azonnal irigyelni kezdte: mindig szerette volna, ha ő is ugyanilyen hatásosan tudta volna csinálni. -Mert - mondta Jace - ehhez értek.

Leugrott a kocsiról, Clary pedig az ülése szélére oldalazott, és a lábait lóbálta. A macskakövek nagyon mélyen voltak. Ugrott. Az ütközés ereje élesen hasított a lábába, de nem esett el. Diadalmasan fordult sarkon, és megállapította, hogy Jace őt figyeli. - Lesegítettelek volna - mondta.

Clary hunyorogni kezdett. - Semmi gond. Nem volt rá szükség.

A fiú a háta mögé pillantott. Jeremiás testvér némán lebbenő köpenyé­ben éppen lefelé kapaszkodott a bakról.

- Gyere - mondta. Mintha siklott volna, úgy távolodott a hintótól és a Második sugárút biztonságot nyújtó fényeitől. A kert sötét közepe felé tar­tott, és nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy Clary majd követi.

A fű száraz volt, és ropogott a lány lába alatt, a körben emelkedő már­ványfalak pedig simán, gyöngyszerűen csillogtak. A kövekbe neveket vés­tek; neveket és dátumokat. Eltartott pár pillanatig, mire Clary rájött, hogy sírfeliratokat lát. Hideg borzongás futott végig a gerincén. Hol vannak a halottak? A feliratok mögött, talpon, mintha élve befalazták volna őket...?

El is felejtett a lába elé nézni. Amikor valami kétségbevonhatatlanul élő­nek ütközött, hangosan kiáltott fel.

Jace volt az. - Ne nyekeregj már így! Felébreszted a holtakat.

A lány összeráncolta a homlokát. - Miért álltunk meg?

Jace Jeremiás testvérre mutatott, aki megtorpant egy nála alig magasabb, mohával benőtt talapzatú szobor előtt. A szobor angyalt formázott. A már­vány, amiből készült, olyan sima volt, hogy szinte áttetszőnek hatott. Az angyal arca tüzes volt, gyönyörű és bánatos. Hosszú fehér kezében kelyhet tartott, amelynek peremét ékkövekkel rakták ki. Volt benne valami, ami kellemetlenül ismerősnek hatott, és szinte csiklandozta Clary emlékeze­tét. A talapzatba az 1234-es évszámot vésték, körben pedig szavak álltak: NEPHILIM: FACILIS DESCENSUS AVERNI.

- Ez a Végzet Kelyhe akar lenni ?-kérdezte a lány.

Jace bólintott. - Az pedig ott a talapzaton a Nephilimek... az Árnyvadá­szok jelmondata.

- Mit jelent?

Jace vigyora fehéren villant a sötétben. - Azt jelenti, hogy „Árnyvadá­szok: 1234 óta jobban áll nekik a fekete, mint ellenségeik özvegyének".

  • Jace...!

  • Azt jelenti - szót közbe Jeremiás - hogy pokolra szállni könnyű.

- Kedves és vidám - mondta Clary, de a meleg ellenére libabőrös lett a karja.

- A Testvérek állították ide, ez az ő kis tréfájuk - magyarázta Jace. - Majd meglátod.

Clary Jeremiás testvérre nézett. A férfi előhúzott egy irónt köpönyege mélyéről, és a hegyével egy rúna mintázatát rajzolta a szobor talapzatára. A kőangyal hirtelen néma sikolyra tátotta a száját, a pázsiton, Jeremiás lá­bánál pedig egyik pillanatról a másikra széles fekete lyuk nyílt. Olyan volt, mint egy betemeteden sírgödör.

Clary közelebb húzódott a pereméhez, és bepillantott. Gránitlépcsők vezettek a mélybe, peremiik kerekre kopott az évek során. Kétoldalt fáklyák égtek tüzes zöld és jeges kék lánggal. A lépcsősor alja a sötétségbe veszett.

Jace könnyed lépésekkel indult meg lefelé, mint aki ismerősnek találja a helyzetet, ha nem is teljesen nyugodt. Félúton járt az első fáklya felé, ami­kor megtorpant, és visszanézett a lányra. - Gyere már! - szólt rá türelmet­lenül.

Clary alig tette rá a lábát az első lépcsőfokra, amikor hűvös szorítást ér­zett a karján. Meglepetten nézett föl. Jeremiás testvér ragadta meg a csuk­lóját, érezte, ahogyan a jéghideg, fehér ujjak a bőrébe mélyednek. A csuklya pereme alatt látta a sebhelyes arc csontos ragyogását.

Ne félj! - mondta Jeremiás hangja a lány fejében. - Több kell hozzá egy ember sikolyánál, hogy ezek a halottak felébredjenek.

Amikor a férfi elengedte Clary karját, a lány lefelé kezdett botorkálni a lépcsőkön Jace után; szíve mintha minduntalan a bordáit érte volna, olyan hevesen kalapált. A fiú a lépcső alján várt rá. Kivette a helyéről az egyik zölden égő fáklyát, és szemmagasságban tartotta. A láng halványzöld árnya­latot kölcsönzött az arcának. - Jól vagy ?

A lány bólintott; nem bízott benne, hogy képes megszólalni. A lépcső kes­keny előtérben végződött, onnan pedig hosszú, sötét folyosó indult el, amely­nek falaira fák kanyargó gyökerei rajzoltak barázdákat. A folyosó végén halvány kékes fény derengett. - Olyan... sötét van - mondta bizonytalanul Clary.

- Akarod, hogy megfogjam a kezed ?

Clary mindkét kezét a háta mögé tette, mint egy kisgyerek. - Ne beszélj velem ilyen lekicsinylően!

- Hát pedig veled nehéz bárhogy máshogy beszélni, olyan kicsi vagy. -Jace elnézett a lány mellett, a fáklyából szikrák záporoztak ahogy előrelé­pett. - Semmi szükség rá, hogy itt toporogjunk, Jeremiás testvér - mondta. - Vezessen bennünket, a nyomában leszünk.

Clary riadtan ugrott egyet. Még nem szokott hozzá a levéltáros hangta­lan suhanásához. Jeremiás nesztelenül indult el a háta mögül, és nekivágott a folyosónak. Egy pillanattal később Clary félrelökte Jace felé nyújtott ke­zét, és követte a férfit.

A Néma Városból Clary először magasba ívelő márvány boltívek hosszú sorát pillantotta meg, amely úgy nyújtózott távolba, mint a fák hadrend­je egy gyümölcsöskertben. Maga a márvány tiszta volt, elefántcsontszínű. Keménynek és fényesnek hatott, helyenként keskeny csíkokban ónix, jáspis és jade csíkok díszítették. Ahogy lassan maguk mögött hagyták a folyosót, és elindultak a boltívek erdeje felé, Clary észrevette, hogy a földön éppen olyan forgó örvényekre emlékeztető rúnák sorakoztak, amilyeneket néha Jace bőrén is látott.

Amikor mind a hárman átvonultak az első boltív alatt, valami nagy és fehér bukkant fel Clary bal oldalán, mint a jéghegy a Titanic orra mellett. Nagy fehér kődarab volt, sima és szögletes, az elején pedig valami ajtószerű­ség nyílt. Gyerekeknek való játszóházra emlékeztette a lányt, ami majdnem akkora volt, hogy fel tudott állni benne - de azért nem egészen.

- Ez egy mauzóleum - mondta Jace, és a kőkockára irányította a fáklya fényét. Clary láthatta, hogy a vasrudakkal szorosan bereteszelt ajtóra egy rúnát véstek. - Sír. Ide temetjük a halottainkat.

- Minden halottat? - lepődött meg Clary, és szíve szerint megkérdezte volna, hogy a fiú apját is ide temették-e. De Jace már odébbállt, és nem akart utánakiabálni. Gyorsan ő is előresietett. Nem szívesen maradt volna egyedül Jeremiás testvérrel ezen a kísérteties helyen. - Nem azt mondtad, hogy ez a hely tulajdonképpen levéltár?

A Néma Városnak számos szintje van - szólt közbe Jeremiás. - És nem minden halott itt van eltemetve. Természetesen van egy másik osszárium is Idriszben, sokkal nagyobb ennél. De ezen a szinten vannak a mauzóleumok, és ez az égetés helye.

- Az égetés helye?

Akik csatában halnak meg, azoknak a testét elégetjük, és az ö hamvaikból

készítjük el a márványíveket, amiket itt látsz. A démonölök vére és csontjai önmagukban is erős védelmet nyújtanak a gonosz ellen. A klávébeliek még ha­lálukban is az ügyet szolgálják.

Milyen kimerítő lehet - gondolta Clary. - Valaki végigharcolja az egész életét, aztán elvárják tőle, hogy még akkor is tovább harcoljon, amikor már halott.

Szeme sarkából látta a szögletes fehér kockákat, ahogy rendezett sorok­ban nyúlnak a végtelenbe; az ajtókat mindegyiken kívülről zárták be. Clary már értette, miért hívják ezt a helyet Néma Városnak: egyedüli lakói a szót­lan Testvérek és a holtak, akiket oly gondosan őriznek.

Újabb lépcsőhöz értek, amely megint csak lefelé vezetett a homályba. Jace maga elé nyújtotta a fáklyát, amitől árnyékok kezdtek játszani a falon.

- A második szintre megyünk, ahol a levéltárak és a tanácstermek vannak - mondta, mintha Claryt akarná megnyugtatni.

- Hol vannak a lakások? - kérdezte a lány, félig udvariasságból, félig mert valóban kíváncsi volt. - Hol alszanak a Testvérek?

- Alszunk?

A néma szó szinte lógott köztük a levegőben. Jace elnevette magát, mire a fáklya lángja reszketni kezdett. - Muszáj volt megkérdezned, mi?

A lépcső alján újabb alagút indult, ez azonban a végén szögletes csarnok­ká szélesedett, amelynek mind a négy sarkában csontból faragott tornyocs-kák álltak. A négyzet oldalai mentén ónix tartóikban fáklyák égtek, a levegő pedig hamu és füst szagától volt nehéz. A csarnok közepén fehér erekkel csí­kozott fekete bazaltból készült hosszú asztal állt. Mögötte, a sötét falon óriá­si ezüst kard függött hegyével lefelé. Markolata kitárt szárnyakat formázott. Az asztalnál Néma Testvérek ültek sorban egymás mellett; mindannyian pontosan olyan pergamenszínű köpenyt viseltek, mint Jeremiás.

Jeremiás nem húzta az időt.

  • Megérkeztünk. Clarissa, állj a Tanács elé!

Clary Jace-re pillantott, de a fiú csak zavartan hunyorgott. Jeremiás test­vér nyilván egyedül az ő fejében szólalt meg. A lány az asztalra nézett, a nehéz köpenyükbe burkolózott néma alakok sorára. A csarnok talaján csil­logó bronz és sötétvörös négyzetek váltották egymást. Közvetlenül az asz­tal előtt egy nagyobb, fekete márványnégyzet is volt, amin ezüstcsillagok parabolája domborodott.

Clary úgy lépett a fekete négyzet közepére, mintha a kivégzőosztag elé kéne állnia. Felemelte a fejét. - Jól van - mondta. - Most mi következik?

A fivérek most hangot adtak ki - olyat, amitől Clary karján, nyakán és hátán az összes szőrszál égnek állt. Olyan volt, mint egy sóhaj vagy nyöször­gés. Mindannyian egyszerre emelték fel a kezüket és tolták hátra a csuklyá-jukat, amitől láthatóvá vált hegekkel borított arcuk és üres szemgödreik.

Bár már látta Jeremiás testvér csupasz arcát, Clary gyomra görcsbe rán­dult. Mintha csontvázak ültek volna vele szemben; azok a középkori famet­szetek jutottak a lány eszébe, amelyeken a holtak járkáltak, beszélgettek és táncoltak az élők halomba hordott testei fölött. A Testvérek összeöltött ajka mintha mosolyra húzódott volna.

- A Tanács üdvözöl téged, Clarissa Fray - hallotta a lány, de most nem egyeden néma hang szólalt meg a fejében, hanem tucatnyi; volt köztük mély és reszelős, sima és monoton - de mindegyik határozottnak és követelőző­nek tűnt, mintha elméje törékeny védvonalát ostromolták volna.

- Állj! - mondta Clary. Maga is meglepődött, milyen erős és rezzenéste­len a hangja. A lárma olyan hirtelen szűnt meg a fejében, mintha egy lemez­játszó nem forgott volna többé. - Beengedem magukat a fejembe - folytat­ta -, de csak ha készen állok.

- Ha nem kell a segítségünk, erre semmi szükség. Végtére is te fordultál hozzánk.

- Tudni akarják, mi van a fejemben, éppen úgy, mint én magam - mond­ta Clary. - Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek óvatosak.

A középen ülő Testvér hosszú fehér ujjaival támasztotta meg az állát. El­ismerem, érdekes ez a rejtély - mondta. A hang száraz és semleges volt Clary fejében. - De ha nem állsz ellen, nem szükséges erőt alkalmaznunk.

A lány a fogát csikorgatta. Legszívesebben szembeszegült volna a Testvé­rekkel, kiűzte volna a törtető hangokat a gondolataiból. Minden porcikája tiltakozott ellene, hogy tédenül álljon, és hagyja, hogy hozzáférjenek a leg­belső, legszemélyesebb dolgaihoz...

Viszont minden esély megvan rá, hogy ez már amúgy is megtörtént, győzködte magát. Nem történik most más, csak lelepleznek egy régi bűn­tényt, emlékeinek ellopását. Ha sikerrel járnak, megint az övé lehet, amit elvettek tőle. Becsukta a szemét.

- Kezdhetjük - mondta.

Az első kontaktus mintha suttogás lett volna a fejében, finom, mint egy hulló levél simogatása Közöld a neved a Tanáccsal! Clarissa Fray.

Az első hanghoz többen is csatlakoztak. Ki vagy?

A nevem Clary. Édesanyám Jocelyn Fray. Brooklynban élek a Berkeley Palace 807szám alatt. Tizenöt éves vagyok. Apám...

Elméje mintha visszarúgott volna, akár egy túlfeszített gumiszalag, Claryt pedig hangtalanul ragadta magával a csukott szemhéjára vetülő ké­pek forgataga. Anyjával együtt sietett a vaksötét utcán, mocskos hókupacok között. Aztán ólmos, szürke és súlyos égbolt, csupasz fák sora. Négyzet alakú gödör a földbe vájva, benne egyszerű koporsó. Porból lettünk, porrá leszünk. Jocelyn az ismerős tarka pokrócba burkolózva, arcán könnyekkel, miközben gyorsan bezár egy dobozt, és egy párna alá rejti, amint Clary be­lép a szobába. Megint látta a monogramot a dobozon: J. C.

Aztán a képek gyorsabban követték egymást, mint azokban a köny­vekben, amikben ha elég gyorsan pörgette az ember a lapokat, a raj­zok filmekké álltak össze. Clary egy lépcsősor tetején állt, lefelé nézett egy keskeny folyosóra, és megint ott volt Luké, lábainál a zöld zsákkal. Jocelyn megállt előtte, és megrázta a fejét. - Miért most, Lucián? Azt hittem, meghaltál... - Clary hunyorított; Luké nem olyan volt, mint máskor, szinte idegennek tűnt, haja hosszú volt és kusza. Aztán ágak takarták el a kilátást; megint a parkban volt, és zöld tündérek, aprók, mint egy fogpiszkáló, zümmögtek a piros virágok körül. Elbűvölve nyúlt az egyik után, de anyja riadt kiáltással kapta a karjába. Aztán megint tél volt a fekete utcán, és siettek, egy esernyő alatt húzva meg magukat, Jocelyn hol lökdöste, hol rángatta Claryt a magasba emelkedő hófalak között. A fehér függöny mögött gránitajtó emelkedett, fölötte vésett szavakkal: FENSÉGESEK. Aztán egy ajtóban állt, ahol vas és olvadó hó szagát érezte. Ujjai zsibbadtak voltak a hidegtől. Állát egy kéz fogta meg, és irányította felfelé, hogy láthassa a falra firkált szöveget. Két szó emelkedett ki és égett a szemébe: „MAGNUS BANE".

Hirtelen fájdalom hasított a bal karjába. Felkiáltott, ahogy a képek szét­hullottak, ő pedig felfelé kezdett forogni, és áttörte a tudat felszínét, ahogy egy búvár bukkan elő a víz alól. Valami hideg simult az arcához. Amikor erőszakkal kinyitotta a szemét, ezüstcsillagokat látott. Kettőt pislantott.

Mielőtt rájött, hogy a márványpadlón fekszik, térdér felhúzva egészen a mellkasáig. Amikor megmoccant, az izzó fájdalom visszatért a karjába.

Óvatosan ült föl. Bal könyökén felhasadt a bőr, és a sebből vér szivárgott. Nyilván beütötte, amikor elesett. A pólója is véres lett. Ahogy kábán körül­nézett, Jace-t látta, amint mozdulatlanul, de láthatólag feszülten őt figyeli.

Magnus Bane. A szavak jelentenek valamit, de mit? Mielőtt hangosan is feltehette volna a kérdést, Jeremiás testvér szólította meg.

A gát a fejedben erösebb, mint számítottunk rá - mondta. - Csak az tá­volíthatja el biztonsággal, aki odatette. Ha mi szabadítanánk meg tőle, azzal mégis ölnénk.

Clary sebesült karját szorongatva tápászkodott fel. - De nem tudom, ki tette oda. Ha tudnám, nem jöttem volna ide.

A válasz bele van szőve a gondolataidba - mondta Jeremiás testvér. -Amikor ébren álmodtál, láttad leírva.

- Magnus Bane? De... hát ez még csak nem is egy rendes név.

- Elég! Jeremiás testvér felállt. Mintha csak jelt adott volna ezzel, a töb­biek is követték a példáját. Néma köszönésképpen meghajtották a fejüket Jace felé, majd libasorban elsiettek az oszlopok között, és eltűntek szem elől. Csak Jeremiás testvér maradt mellettük, aki mozdulatlanul figyelte, ahogy Jace Claryhez siet.

-Jól van a karod? Hadd nézzem! - mondta a fiú, és megragadta Clary csuklóját.

- Aúú! Nem vészes, de ezt ne csináld, mert csak rosszabb lesz tőle - szólt rá alany, és megpróbált távolabb húzódni.

- Összevérezted a beszélő csillagokat - állapította meg Jace. Clary oda­nézett, és maga is látta, hogy a fiúnak igaza van: a fehér és ezüst márvá­nyon vérfolt éktelenkedett. - Lefogadom, hogy erre is van valami törvény. - Megfordította Clary karját, de ezúttal olyan óvatosan, hogy a lány ki sem nézte volna belőle.

Jace alsó ajkát a fogai közé kapta, és füttyentett; Clary lenézett, és látta, hogy karját csuklótól könyékig vér borítja. Az egész lüktetett, merev volt, és fajt.

- Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebe­met? - tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.

- Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. - Jace a zsebébe nyúlt, és előhalászta az irónját. - Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.

Clary nem felejtette még el, milyen kellemetlen érzés volt, amikor az irón a csuklóját érintette, úgyhogy összeszorította a fogát; végül azonban nem érzett mást, csak enyhe melegséget, ahogy a sugárzó eszköz könnyedén átsiklott a sebe fölött. - Meg is vagyunk - mondta Jace, és felegyenesedett. Clary csodálkozva nyújtogatta a karját; bár a vér még ott volt, a seb eltűnt, mint ahogy a fájdalom és a merevség is. - És legközelebb, ha azt tervezed, hogy egy ilyen sérüléssel hívod fel magadra a figyelmemet, ne felejtsd el, hogy néhány kedves szó is csodákat tud művelni.

Clary érezte, hogy mosolyra húzódik a szája. - Észben fogom tartani -mondta, majd ahogy a fiú elfordult, hozzátette: - És köszönöm.

Jace anélkül csúsztatta vissza a zsebébe az irónt, hogy visszanézett volna, de Clary mintha elégedettséget olvasott volna ki a vállai ívéből. - Jeremiás testvér! - szólt a fiú, miközben összedörzsölte a tenyerét. - Nem sokat szólt egész idő alatt. Nyilván van véleménye, amit szeretne elmondani.

Azzal bíztak meg, hogy kivezesselek benneteket a Néma Városból, ez min­den - felelte a levéltáros. Clary szerette volna tudni, hogy csak képzeli-e, vagy tényleg volt némi halovány sértettség a „hangjában".

- Kitalálunk magunk is - jegyezte meg reménykedve Jace. - Pontosan emlékszem, merre jöttünk...

A Néma Város csodái nem valók avatatlan szemeknek - mondta Jeremiás, és köpenyét némán meglebbentve hátat fordított nekik. - Erre gyertek!

Amikor kiértek a szabadba, Clary mélyeket szippantott a sűrű reggeli levegőből; határozottan élvezte a szmog, a kosz meg az emberek orrfacsaró szagát. Jace elgondolkodva nézett körül. - Esni fog - mondta.

Igaza van - gondolta Clary, ahogy felnézett a sötétszürke égre.

- A hintóval megyünk vissza az Intézetbe? Jace előbb a még mindig szoborként álló Jeremiás testvérre, aztán az utcára vezető boltív alatt fekete árnyékként derengő hintóra nézett. Széles vigyorra húzta a száját.

- Kizárt dolog - közölte. - Gyűlölöm ezeket az izéket. Fogjunk egy taxit.

 

 

 

 

 

 

11 Magnus Bane

 

 

Jace előrehajolt, és az utasokat a taxisofőrtől elválasztó falon kezdett dörömbölni. - Forduljon balra! Balra! Mondtam, hogy a Broadwayn men­jünk, maga agyhalott barom!

A taxisofőr erre olyan hirtelen rántotta balra a kormányt, hogy Clary Jace-nek vágódott. Ingerülten kiáltott fel. - Különben is, miért megyünk a Broadwayn?

- Éhen pusztulok - mondta Jace -, otthon meg nincs más, csak mara­dék kínai. - Elővette a telefonját a zsebéből, és tárcsázni kezdett. - Alec! Ébresztő! - kiabálta. Clary ingerült mormogást hallott a vonal túlvégéről. - Találkozzunk a Takinál! Igen, jól hallottad. Reggelizünk! Micsoda? Alig néhány saroknyira van. Na, nyomás!

Bontotta a vonalat, a készüléket pedig számtalan zsebe egyikébe suvasz-totta éppen, amikor lefékeztek a járdaszegély mellett. Jace a sofőr kezébe nyomott egy köteg bankjegyet, és oldalba könyökölte Claryt, hogy szálljon már ki a kocsiból. Amikor maga is a járdán landolt a lány háta mögött, ki­nyújtózott, mint egy macska, és szélesre tárta a karját. - Üdvözöllek New York legnagyszerűbb éttermében!

Első látására pedig nem ígért sokat a hely - alacsony téglaépület volt, ami középen rogyadozni látszott, mint valami összeesett szuflé. Az étterem nevét hirdető megviselt neonfelirat féloldalasan lógott, és sercegve hunyor­gott. A szűk bejárat előtt két férfi állt hosszú kabátban és a szemükbe hú­zott filckalapban. Egyetlen ablak sem látszott.

- Ügy néz ki, mint egy börtön - mondta Clary.

Jace rábökött az ujjával. - De egy börtönben rendelhetnél-e olyan spagettit fra diavolo, hogy meg akarod tőle csókolni az ujjaidat? Nem hiszem.

- Nem akarok spagettit. Azt akarom tudni, mi az a Magnus Bane.

- Nem mi, ki - mondta Jace. - Ez egy név.

- És tudod, kié?

- Egy boszorkánymesteré - felelte Jace nyugodtan. - Csak egy boszor­kánymester tehetett ilyen gátat a fejedbe. Vagy legfeljebb az egyik Néma Testvér, de nyilván nem ők voltak.

- És hallottál is erről a boszorkánymesterről? - akarta tudni Clary, akit kezdett fárasztani Jace okoskodó hangneme.

- Ismerősnek hangzik a neve...

- Hé! - Alec volt az. Ügy nézett ki, mint aki éppen most kászálódott ki az ágyából, és a farmert csak a pizsamára rángatta fel. Fésületlen haja vadul lobogott, ahogy feléjük ügetett. Tekintetét Jace-re szögezte, Claryről szokása szerint tudomást sem vett. - Izzy is úton van - mondta. - Hozza magával a mondént.

- Simont? Honnan került elő?

- Már kora reggel beállított. Nem bírta ki Izzy nélkül, gondolom. Szá­nalmas. - Alec láthatóan jól szórakozott, és Clary legszívesebben belerú­gott volna. - Szóval bemegyünk vagy mi lesz? Éhen pusztulok.

- Én is - közölte Jace. - Jólesne egy adag szárított egérfarok.

- Egy adag mi? - kérdezte Clary, aki biztos volt benne, hogy rosszul hallotta. ,.

Jace rávigyorgott. - Nyugi - mondta. - Közönséges kajálda.

A bejáratnál megállította őket az egyik kabátos férfi. Ahogy kihúzta magát, Clary megpillantotta az arcát a kalap alatt. Bőre sötétvörös volt, uj­jai kékes-feketés körmökben végződtek. A lány megmerevedett, de Jace és Alec teljesen nyugodtnak tűnt. Mondtak valamit a férfinak, aki bólintott, majd hátralépett, hogy elmehessenek mellette.

-Jace - súgta Clary, amint az ajtó bezáródott mögöttük. - Ki volt ez?

- Clancyre gondolsz? - kérdezte Jace, miközben körbepillantott a fé­nyesen kivilágított étteremben. Az ablakok hiánya ellenére egészen kelle­mes helynek tűnt. Barátságos fa bokszok sorakoztak egymás mellett élénk színű padokkal és falakkal. Bájos összevisszaságban különféle edények tor­lódtak a pulton, amely mögött rózsaszín-fehér köpenyt viselő pincérnő für­gén számolta ki az aprót egy flanelinges, zömök férfinak. Amikor észrevette Jace-t, intett neki, és jelezte, hogy üljenek le, ahová csak akarnak. - Clancy gondoskodik róla, hogy ne jöhessen be, aki nem kívánatos - magyarázta Jace, miközben az egyik boksz felé terelgette a lányt.

- De hát démon - sziszegte Clary. Jó pár vendég fordult felé. Egy fiú he­gyes kék fürtökkel egy gyönyörű, hosszú fekete hajú indiai lány mellett ült, akinek fátyolszerű aranyszárnyak álltak ki a hátából. A fiú komoran ráncol­ta össze a homlokát. Clary nem bánta, hogy az étterem majdnem üres.

- Nem az - mondta Jace, és letelepedett az egyik padra. Clary éppen ké­szült, hogy mellé üljön, de Alec megelőzte. A fiúkkal szemben lévő padra csusszant hát óvatosan, mivel a karja, Jace kezelése ellenére, még mindig érzé­keny volt. Üresnek érezte magát, mintha a Néma Testvérek belenyúltak volna a testébe, hogy mindent kikaparjanak, amitől súlytalan lett, és szédült.

- Ő egy ifrit - magyarázta Jace. - Az ifritek boszorkánymesterek, csak mágia nélkül. Féldémonok, akik valami oknál fogva nem tudnak varázsolni.

- Szerencsétlenek - mondta Alec, és felkapta az étlapját. Clary is a ke­zébe vette a sajátját, majd elkerekedett szemekkel meredt rá. A napi ajánlat mézes sáska volt, nyers hússal teli tálak, egész nyers halak meg valami, amit denevéres melegszendvicsnek neveztek. Az italok között egy teljes oldalt szenteltek a különféle csapolt vérfajtáknak - Clary őszinte megkönnyeb­bülésére nem A, O vagy B negatív csoportokról volt szó, hanem különféle állatok véréről. - Ki eszik egész nyers halat? - kérdezte hangosan.

- A kelpik - felelte Alec. - Meg a szelkik. Talán néha a nixik is.

- Tündérkaját ne rendelj - mondta Jace, és az édap fölött Claryre né­zett. - Az emberek általában kicsit meghülyülnek tőle. Az egyik percben még tündérszilvát majszolsz, a következőben meg meztelenül rohangálsz a Madison Avenue-n aganccsal a fejeden. Nem mintha - tette hozzá gyorsan - velem valaha megtörtént volna ilyesmi.

Alec felnevetett. - Emlékszel... - kezdte, és belefogott egy történetbe, ami olyan sok titokzatos nevet meg egyéb főneveket tartalmazott, hogy Clary meg sem próbálta követni. Ehelyett inkább Alecet figyelte, amint Jace-hez beszélt. Sugárzott belőle valami szinte lázas energia, ami korábban hiányzott. Jace-ben volt valami, ami egészen felajzotta, és sokkal élénkebbé tette a barátját. Ha együtt akarná lerajzolni őket, gondolta Clary, Jace-t egy kicsit homályosra csinálná, Alec pedig élesen emelkedne ki, csupa kristály­tiszta felülettel és szöglettel.

Miközben Alec beszélt, Jace maga elé nézett, halványan mosolygott, és körmével kopogtatta a vizespoharát. A lány sejtette, hogy máshol jár az esze. Hirtelen valami együttérzésféle támadt benne Alec iránt. Nem lehet könnyű dolga annak, aki törődni próbál Jace-szel. Azért nevettelek ki ben­neteket, mert viccesnek találom a szerelmi vallomásaitokat, főleg amikor vi­szonzatlanok.

Jace felnézett, amikor a pincérnő elvonult mellettük. - Fogunk valaha kávét kapni? - kérdezte hangosan, amivel bele is fojtotta a szót Alecbe.

A másik megadta magát, energiája lassan fogyóban volt. - Én...

Clary gyorsan közbevágott. - És kinek van ez a sok nyers hús? - bökött az étlap harmadik oldalára.

- A vérfarkasoknak - felelte Jace. - Bár alkalmasint én is értékelek egy jó véres marhasültet. - Átnyúlt az asztalon, és átfordította Clary étlapját. - Az embereknek való kaják a hátoldalon vannak.

A lány kissé kábultan böngészte a teljesen hétköznapi ételek sorát. Kez­dett kicsit túl sok lenni ez az egész. - Itt még jégkását is lehet kapni?

- Van barackos-szilvás is vadvirágmézzel, ami egyszerűen isteni - mond­ta Isabelle, aki ebben a pillanatban jelent meg Simonnal az oldalán. - Csússz odébb! - szólt oda Clarynek, aki olyan szorosan simult a falhoz, hogy érez­te, amint a hűvös téglák a karjába préselődnek. Simon leült Isabelle mellé, és kissé zavartan mosolygott Claryre, aki nem viszonozta a gesztust. - Azt szerintem kóstold meg.

Clary nem volt benne biztos, hogy Isabelle hozzá vagy Simonhoz beszél, úgyhogy nem felelt. Isabelle vaníliás parfümtől illatozó haja csiklandozta az arcát, és küszködnie kellett, hogy ne tüsszentse el magát. Gyűlölte a vaníliás parfümöket. Soha nem értette, miért éreznek egyes lányok késztetést, hogy olyan illatuk legyen, mint egy desszertnek.

- Szóval milyen volt a Csontvárosban? - kérdezte Isabelle, miközben kinyitotta az étlapot. - Megtudtátok, mi van Clary fejében?

- Van egy nevünk - mondta Jace. - Magnus...

- Kuss legyen - sziszegte Alec, és húzott egyet Jace-re a bezárt édappal. Jace sértődötten pillantott a barátjára. - Jézusom. - Megdörzsölte a kar­ját. - Mi bajod van?

- Ez a hely tele van Alvilágiakkal. Te is tudod. Szerintem jobban tennéd, ha titokban tartanád a nyomozásunk részleteit.

- Nyomozás? - Isabelle felnevetett. - Most meg detektívek vagyunk? Talán titkos nevet kéne választanunk magunknak.

-Jó ötlet - mondta Jace. - Én Nagyvesszei Von Hugenstein báró leszek. Alec visszaköpte a vízét a pohárba. Ebben a pillanatban megérkezett a pincérnő, hogy felvegye a rendelést. Ilyen közelről is csinos szőke lánynak tűnt, a szeme azonban egészen megijesztette Claryt - teljesen kék volt fe­hérje és pupilla nélkül. Ahogy mosolyra húzta a száját, kivillantak apró, éles fogai. - Választottatok már?

Jace elvigyorodott. - A szokásost kérem - mondta, amit a pincérnő egy újabb mosollyal nyugtázott.

- Én is - csivitelte Alec, bár neki nem járt a mosoly. Isabelle kényeskedve egy gyümölcsös jégkását rendelt, Simon a kávéra szavazott, Clary pedig egy pillanatnyi habozás után egy nagy kávét választott kókuszos palacsintával. A pincérnő egyik kék szemével rákacsintott, és elsietett.

- Ő is ifrit? - kérdezte Clary, miközben a lány után fordította a fejét.

- Kaelie? Nem. Részben féj, azt hiszem - mondta Jace.

- Nixi szeme van - tette hozzá elgondolkozva Isabelle.

- Tényleg nem tudjátok, micsoda? - kérdezte Simon.

Jace megrázta a fejét. - Tiszteletben tartom a privát szféráját. - Oldalba bökte Alecet. - Hé, engedj ki egy pillanatra!

Alec morogva húzódott félre. Clary figyelte, amint Jace odalép Kaelie-hez, aki éppen a pultnak támaszkodva tárgyalt valamit a szakáccsal a nyitott konyhaajtón keresztül. A szakácsból Clary csak egy lehajtott, fehér sapkás fejet látott. A sapka két oldalába vágott lyukakon keresztül hosszú, szőrös fülek kandikáltak ki.

Kaelie megfordult, és rámosolygott Jace-re, aki átkarolta, mire a lány egészen közel bújt hozzá. Clary kíváncsi lett volna rá, vajon erre gondolt-e Jace, amikor azt mondta, hogy tiszteletben tartja a privát szféráját.

Isabelle a szemét forgatta. - Igazán nem kéne így cukkolnia a pincéreket.

Alec a húga felé fordult. - Szerinted nem gondolja komolyan? Szóval igazából nem tetszik neki ?

Isabelle megvonta a vállát. - Alvilági a csaj - jegyezte meg, mintha ez mindent megmagyarázna.

- Nem értem - mondta Clary.

Isabelle unottan pillantott rá. - Mit nem értesz?

- Ezt az egész Alvilági dolgot. Nem vadásztok rájuk, mert igazából nem démonok, de igazából nem is emberek. A vámpírok ölnek, vért isz­nak... .

- Csak a bűnöző vámpírok isszák élő emberek vérét - magyarázta Alec. - Azokat meg megölhetjük.

- És a vérfarkasok micsodák? Csak túlméretezett plüssállatok?

- Ök démonokat ölnek - mondta Isabelle. - Úgyhogy ha nem piszkál­nak bennünket, mi nem piszkáljuk őket.

Mint amikor nem bántjuk a pókokat, mert megeszik a szúnyogokat - gon­dolta Clary.

- Szóval elég jók, hogy élni hagyjátok őket, elég jók, hogy ételt készítse­nek nektek, elég jók, hogy flörtöljetek velük... Csak azért mégsem elég jók? Úgy értem, nem ugyanolyan jók, mint az emberek?

Isabelle és Alec úgy néztek rá, mintha urduul beszélne. - Mások, mint az emberek - felelte végül Alec.

-Jobbak, mint a mondének? - kérdezte Simon.

- Nem - mondta határozottan Isabelle. - Egy mondénből lehet Árny­vadászt csinálni. Úgy értem, mi is mondénektől származunk. Viszont egy Alvilági sosem kerülhetne be a Klávéba. Nem bírják el a rúnákat.

- Szóval gyengék? - kérdezte Clary.

- Nem mondanám - felelte Jace, miközben visszacsusszant a helyére Alec mellé. Haja zilált volt, és rúzsfolt ékesítette az arcát. - Legalábbis ak­kor nem, ha egy peri, egy dzsinn, egy ifrit meg még isten tudja ki hallgató­zik. - Széles vigyorra húzta a száját, amint megjelent Kaelie, hogy kiossza a rendeléseket. Clary elgondolkozva méregette a palacsintáit. Csodásnak tűntek: aranyló barnák voltak, és tocsogtak a mézben. Miközben Kaelie elkopogott a magassarkújában, megkóstolta a legfelsőt.

Isteni volt.

- Mondtam, hogy ez a legjobb étterem Manhattanben - emlékeztette Jace, miközben puszta kézzel ette a sült krumplit.

Clary Simonra pillantott, aki lehajtott fejjel kevergette a kávéját.

- Mmmf - mondta teli szájjal Alec.

- Igaz - bólintott Jace. Claryre nézett. - Nem egyirányú a dolog - ma­gyarázta. - Lehet, hogy nem mindig vagyunk oda az Alvilágiakért, de ők sincsenek mindig oda értünk. Pár száz évnyi Fegyverszünet nem tehet sem­missé ezerévnyi ellenségeskedést.

- Nyilván nem tudja, mi az a Fegyverszünet, Jace - jegyezte meg Isabelle a kanala mögül.

- Ami azt illeti, tudom - mondta Clary.

- Én nem - szólt közbe Simon.

- Igen, de senkit nem érdekel, hogy te mit tudsz és mit nem. - Jace gon­dosan megvizsgált egy krumplidarabot, mielőtt beleharapott volna. - Né­melyik Alvilági társaságát még élvezem is a megfelelő helyen és időben. De többnyire nem ugyanazokba a bulikba hívnak meg minket.

- Várjatok! - Isabelle hirtelen kiegyenesedett. - Mit is mondtál, mi volt az a név? - szegezte Jace-nek a kérdést.

- Még semmit - felelte Jace. - Legalábbis nem fejeztem be. Magnus Bane. - Megeresztett egy gunyoros vigyort Alec felé. - Arra rímel, hogy „óvatoskodó púp az ember hátán".

Alec csak a kávéjába dünnyögte a válaszát, ami viszont inkább arra rí­melt, hogy „kiaszott fekhely". Clary elmosolyodott magában.

- Lehetetlen... de majdnem teljesen biztos vagyok benne... - Isabelle beletúrt a táskájába, és előhúzott egy összehajtogatott kék papírdarabot. - Nézzétek meg ezt.

Alec kinyújtotta a kezét a papírért, vetett rá egy pillantást, megrántot­ta a vállát, aztán továbbadta Jace-nek. - Meghívó egy bulira. Valahová Brooklynba - mondta. - Utálom Brooklynt.

- Ne légy már ilyen sznob! - torkollta le Jace. Aztán, éppen mint Isabelle, ő is kiegyenesedett apadon. - Ezt meg honnan szedted, Izzy?

Isabelle könnyed mozdulatot tett a levegőben. - Attól a kelpitől a Pandemoniumban. Azt mondta, marha jó lesz. Volt nála egy egész halom ilyen.

- Mi az? - kérdezte türelmetlenül Clary. - Megmutatjátok nekünk is, vagy nem akarjátok?

Jace megfordította a cetlit, hogy mindnyájan elolvashassák rajta az írást. Elegáns, keskeny, kézírásnak ható betűkkel vékony, szinte pergamennek tűnő papírra nyomtatták. Egy összejövetelről tudósított Magnusnál, a Nagyhatalmú Boszorkánymesternél, és a résztvevőknek „a legvadabb álma­ikat is felülmúló, élményekkel teli, extatikus estét" ígért.

- Magnus ? - kérdezte Simon. - Magnus, mint Magnus Bane ?

- Kétlem, hogy sok Magnus nevű boszorkánymester lenne a Három Ál­lam területén.

Alec hunyorgott. - Ez azt jelenti, hogy el kell mennünk a buliba? - kér­dezte csak úgy senkitől.

- Nem kell csinálnunk semmit - mondta Jace, aki az apró betűs részt olvasta a meghívón. - De eszerint Magnus Bane Brooklyn Fő Boszorkány­mestere. - Claryre pillantott. - Ami engem illet, kíváncsi lennék, mit keres Brooklyn Fő Boszorkánymesterének a neve a fejedben.

A buli csak éjfélkor kezdődött, úgyhogy egy egész elverni való napjuk volt még addig. Jace és Alec a fegyverszobában tűntek el, Isabelle és Simon pedig bejelentették, hogy sétát szándékoznak tenni a Central Parkban, hogy a lány megmutathassa a tündérköröket. Simon megkérdezte Clarytől, nem akar-e ő is velük menni, de ő feltörő gyilkos dühét elfojtva, visszauta­sította az ajánlatot, mondván, fáradt.

Valójában nem is hazudott - tényleg fáradt volt. Még érezte a méreg és a korán kelés utóhatásait. Az ágyán feküdt az Intézetben, a cipőjét lerúgta és próbálta kényszeríteni magát, hogy elaludjon, de csak nem jött álom a szemére. A koffein, mintha szénsavas folyadék lett volna, sistergett az ere­iben, gondolataiban nyüzsögtek a száguldó képek. Újra és újra anyja arcát látta maga előtt, amint kétségbeesett tekintettel néz le rá. Aztán jöttek a Beszélő Csillagok, és a Néma Testvérek hangját hallotta a fejében. De mit keres egy gát az elméjében? Miért tette volna oda egy nagyhatalmú boszor­kánymester? Kíváncsi lett volna, milyen emlékeket vesztett el, milyen él­mények érték, amiket most nem tudott felidézni. Vagy talán minden, amit gondolt, minden, amire emlékezett, hazugságvolt csupán...?

Felült, úgy érezte, többé nem bírja elviselni a saját gondolatait. Mezít­láb csoszogott ki a folyosóra, aztán elindult a könyvtár felé. Talán Hodge segíthet neki.

De a könyvtár üres volt. A délutáni fény ferdén tűzött be a résnyire szét­húzott függönyökön, és aranycsíkokat festett a padlóra. Az íróasztalon hevert a kopott bőrbe kötött könyv, amiből korábban Hodge olvasott fel. Mellette Hugó aludt a rúdján, csőrét a szárnya alá dugva.

Anyám ismerte ezt a könyvet - gondolta Clary. - Megérintette, olvasott belőle. A fájdalom, hogy olyasvalamit tart a kezében, ami része volt anyja életének, a gyomrát markolászta. Átsietett a szobán, és a könyvre fektette a kezét. A bőrt felmelegítette a simogató napfény. Clary felemelte a borítót.

Összehajtogatott papírdarab csusszant elő a lapok közül és hullott lassan a padlóra. A lány lehajolt, hogy felvegye, majd ösztönösen kisimította.

Egy csapatnyi fiatal fényképe volt, akik nem lehettek sokkal idősebbek, mint Clary maga. Nem kételkedett benne, hogy legalább húsz éve készült; nem a ruhák miatt - azok, mint az Árnyvadászok holmijai általában, jelleg­telenek voltak és feketék -, hanem mert azonnal felismerte az édesanyját. Jocelyn a fotón nem lehetett több tizenhét-tizennyolc évesnél. Haja a háta közepéig ért, arca egy kicsit kerekebb volt, álla és szája kevésbé határozott vonalú. Hasonlít rám - gondolta Clary kábán.

Jocelyn egy fiút karolt át, akit Clary nem ismert fel. Kicsit meg is ijedt tőle. Sosem jutott eszébe, hogy édesanyjának bárkije is lehetett volna az apján kívül, hiszen sosem foglalkoztatták a randevúk vagy a szerelem. Nem volt olyan, mint a legtöbb egyedülálló anya, akik szülői értekezleteken les­tek a szóba jöhető apukákat, vagy akár Simon anyukája, aki rendszeresen tökéletesítgette a profilját mindenféle randioldalakon. A fiú a képen jóképű volt, már-már fehérnek tűnő, egészen világos hajjal és fekete szemmel.

- Az Valentiné - szólt egy hang a háta mögött. - Tizenhét éves korá­ban.

Clary hátraugrott, majdnem elejtette a fényképet. Hugo felriadt, és elé­gedetlen károgást hallatott, mielőtt felborzolt tollakkal visszatelepedett volna az ágára.

Hodge volt az. Kíváncsi tekintettel méregette Claryt.

- Bocsánat! - mondta a lány, és gyorsan visszatette a képet az asztalra, majd gyorsan hátrálni kezdett. - Nem akartam turkálni a dolgai között.

- Semmi baj. - Hodge megérintette a fotót sebhelyes ujjával, ami fur­csán elütött makulátlan kézelőjétől. - Végül is egy darab a múltadból.

Clary megint közelebb húzódott az asztalhoz, mintha a fotó vonzotta volna. A fehér hajú fiú Jocelynra mosolygott; szeme körül úgy futottak szét a ráncok, mint akkor szoktak, ha egy fiúnak nagyon tetszik valaki. Senki soha nem nézett rá így, gondolta Clary. Valentiné a maga hűvös, szabályos vonású arcával egyáltalán nem hasonlított Clary apjára, akinek nyílt moso­lyát és fényes haját ő is örökölte. - Valentiné... egész kedvesnek tűnik.

- Hát, kedves az nem volt - mondta Hodge fanyar mosollyal. - Viszont elbűvölő tudott lenni, okos és nagyon meggyőző. Felismersz mást is ?

Clary megint megnézte a képet. Valentiné mögött kissé balra sovány fiú állt sűrű, világosbarna hajjal. Széles válla és szögletes csuklója azt sejtették, hogy még nem érte el a teljes magasságát. - Az ott maga?

Hodge bólintott. - És...?

Clarynek még kétszer alaposan meg kellett néznie a fotót, mire újabb ismerőst talált: olyan fiatal volt, hogy nem volt vele könnyű dolga. Végül a szemüvege árulta el. - Luké - mondta a lány.

- Lucián. - Hodge a kép fölé hajolt, és két sötéthajú, elegáns tinédzser­re bökött; a lány fél fejjel magasabbra nőtt, mint a fiú, vonásai keskenyek és ragadozószerűek, szinte kegyedének voltak. - Ezek itt Lightwoodék - mondta, majd egy göndör fekete hajú, nagyon jóképű, szögletes állú fiúra mutatott. - Ő meg Michael Wayland.

- Nem is hasonlít Jace-re.

- Jace az anyjára ütött.

- Tulajdonképpen ez olyan, mint egy osztálykép? - kérdezte Clary.

- Nem igazán. Ez a fotó a Körről készült abban az évben, amikor meg­alakult. Ezért van legelöl Valentiné, a vezér. Luké a jobbján áll, mert ő volt a helyettese.

Clary elfordította a tekintetét. - Még mindig nem értem, miért venne részt anyukám ilyesmiben. ,, , . .....

- Muszáj megértened...

- Folyton ezt mondja - szólt közbe mérgesen Clary. - Fogalmam sincs, miért lenne bármit is muszáj megértenem. Mondja el nekem az igazat, én meg vagy megértem, vagy nem.

Hodge szája sarka megrándult. - Ahogy gondolod. - Egy pillanatra elhallgatott, majd megsimogatta Hugót, aki fontoskodva mászkált fel-alá az asztal peremén. - A Fegyverszünetet sosem támogatta mindenki a Klávéban. Főleg a befolyásosabb családok ragaszkodnak a régi időkhöz, amikor válogatás nélkül ölték az Alvilágiakat. Nem csak gyűlöletből, ha­nem azért is, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Könnyebb a fenyegetéssel szembenézni, ha azt egyetlen masszaként képzeli el az em­ber, nem pedig egyedek halmazaként, akiket külön-külön kell felmérni... Ráadásul a legtöbbünknek akadt olyan ismerőse, akit egy Alvilági ölt vagy sebesített meg. Semmi sem olyan megingathatadan - tette hozzá mint a fiatalok erkölcsi ítéletei. Gyerekként könnyű hinni a jóban meg a rosszban, a világosban meg a sötétben. Velentine ezt soha nem nőtte ki. Sem a dest­ruktív idealizmusát, sem a szenvedélyes gyűlöletet, amit minden olyasmi iránt érzett, amiről azt gondolta, hogy „nem emberi".

- De édesanyámat szerette - mondta Clary.

- Igen - felelte Hodge. - Édesanyádat szerette. És Idrist is szerette...

- Mi olyan nagyszerű Idrisben? - kérdezte Clary. Maga is érezte, milyen barátságtalan a hangja.

- Idris volt... - kezdte Hodge, majd gyorsan javította magát - Idris a Nephilimek otthona, ahol valódi önmaguk lehetnek, az a hely, ahol nem kell rejtőzködni, és nincs szükség álcára. Egy hely, amit megáldott az An­gyal. Sosem láttál igazi várost, amíg nem láttad Alicantét az üvegtornyaival. Szebb, mintsem el tudnád képzelni. - Nyers fájdalom sütött a hangjából.

Clarynek eszébe jutott az álma. - Rendeztek valaha... bálokat az Üvegvárosban?

Hodge úgy pislogott, mintha most ébredt volna fel. - Minden héten. Én sosem mentem el, de anyukád rendszeresen járt. És Valentiné is. - Halkan felnevetett. - Én inkább tudós voltam. Az alicantei könyvtárban töltöttem a napjaimat. Ezek a könyvek itt csak egy töredékét teszik ki az ottani kincsek­nek. Arra gondoltam, hogy talán egy nap csatlakozhatnék a Testvériséghez, de az után, amit tettem, természetesen nem fogadhattak be maguk közé.

- Sajnálom - mondta Clary zavartan. Gondolataiban még nyüzsögtek a bál emlékei. Volt sellös szökőkút ott, ahol táncoltak? Valentin fehéret viselt, hogy anyukám láthassa a Jeleket a bőrén az ingén keresztül is?

- Megtarthatom? - kérdezte a fényképre mutatva.

Hodge arcán egy pillanatra kétkedés villant át. - Nem szeretném, ha megmutatnád Jace-nek - mondta. - Éppen elég dologgal kell megbirkóz­nia anélkül is, hogy előkerülnének fotók a halott apjáról.

- Persze. - Clary a mellkasához szorította a képet. - Köszönöm.

- Nem tesz semmit. - Kíváncsian figyelte a lányt. - Azért jöttél a könyv­tárba, mert beszélni akartál velem, vagy más célod volt ?

- Szerettem volna tudni, hogy kapott-e híreket a Klávéból ? A Kehelyről. És... anyukámról. , , .

- Kaptam ma reggel egy rövid választ.

Clary hallotta a türelmetlenséget a saját hangjában. - Küldtek embere­ket ? Árnyvadászokat ?

Hodge elfiardította a tekintetét. - Igen, küldtek.

- Miért nem itt szálltak meg?

- Előfordulhat, hogy Valentiné figyelteti az Intézetet. Minél keveseb­bet tud, annál jobb. - Látván a bánatos kifejezést a lány arcán, felsóhajtott. - Sajnálom, de nem mondhatok többet, Clarissa. A Klávé még most sem nagyon bízik bennem. Nagyon keveset árultak el. Én is örülnék, ha segít­hetnék neked.

Volt valami bánatos a hangjában, ami miatt Clary nem érezte helyénva­lónak tovább faggatni. - Segíthet - mondta. - Nem tudok aludni, túl sokat gondolkodom. Nem lehetne...?

- Á, a nyughatatlan elme. - A férfi hangja tele volt együttérzéssel. - Arra tudok neked adni valamit. Várj meg itt!

A főzet, amit Hodge-tól kapott, kellemes borókaillatot árasztott magából. Miközben a folyosón a szobája felé tartott, Clary újra meg újra kinyitotta az üvegcsét, hogy megszagolhassa. Sajnos akkor is éppen nyitva volt, amikor be­lépett az ajtón, és Jace-t az ágyán elnyúlva találta, amint éppen a rajzfüzetét né­zegette. Meglepett sikkantással ejtette ki a kezéből az üvegcsét, ami pattogva gurult végig a földön, és halványzöld folyadék csorgott belőle a parkettára.

- Te jó ég! - mondta Jace, majd gyorsan felült, és már nem is törődött a füzettel. - Remélem, nem volt benne semmi fontos.

- Álomhozó főzet volt - felelte Clary mérgesen, és cipője orrával meg­böködte az üvegcsét. - Most meg izélhetem.

- Bárcsak itt lenne Simon! Akkor álomba untathatna. Clarynak semmi kedve nem volt Simont védeni. Inkább leült az ágyra, és felvette a rajzfüzetet. - Általában nem szoktam megengedni senkinek, hogy nézegesse.

- Miért nem? - Jace ziláltnak tűnt, mintha maga is csak most ébredt volna. - Elég jól rajzolsz. Néha egészen kiválóan.

- Hát mert... ez olyan, mint egy napló. Kivéve, hogy nem szavakban gondolkodom, hanem képekben, szóval az egész rajzokból áll. De attól még nem tartozik másra. - Jó lett volna tudni, hogy tényleg akkora őrültségnek hangzik-e, amit mond, mint sejtette.

Jace sértődöttnek tűnt. - Egy napló, amiben nincsenek rólam rajzok? Hol vannak a tüzes fantáziák? A szerelmesregény-borítók? A...

- Minden lány szerelmes lesz beléd, akivel találkozol ? - kérdezte csen­desen Clary.

A kérdéstől Jace úgy eresztett le, mint egy tűvel kiszúrt lufbalIon. - Az nem szerelem - mondta rövid szünet után. - Legalábbis...

- Megpróbálhatnád, hogy nem játszod folyton az agyadat - jegyezte meg a lány. - Mindenkinek megkönnyebbülés lenne.

Jace lenézett a kezére. Máris tele volt fehér hegekkel, mint Hodge-é, bár fiatal bőrén még nem látszottak ráncok. - Ha igazán fáradt vagy, segíthetek elaludni - mondta. - Elmondhatok egy mesét.

Clary felhúzta a szemöldökét. - Komolyan beszélsz?

- Én mindig komolyan beszélek.

Clarynek az az érzése támadt, hogy kicsit mindkettejüknek elment az esze a fáradtságtól. Csakhogy Jace nem tűnt fáradtnak, inkább mintha szo­morú lett volna. Visszatette a rajzfüzetet az éjjeliszekrényre, az ágyra dőlt, és az oldalára fordulva összekuporodott. - Rendben.

- Csukd be a szemed! Clary engedelmeskedett. Szemhéja belsején mintha csillagok ragyogtak

volna, olyan volt a lámpafény hátrahagyott képe.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú - kezdte Jace. Clary azonnal közbevágott. - Árnyvadász fiú?

- Természetesen. - Egy pillanatra mintha halvány gúny vitt volna színt a hangjába, de kicsivel később már nem volt sehol. - Amikor a fiú hatéves volt, az apja adott neki egy sólymot, hogy tanítsa be. A sólymok ragadozók, gyilkos madarak, mondta neki az apja, az égbolt Árnyvadá­szai. A sólyomnak nem tetszett a fiú, és a fiúnak sem tetszett a sólyom. Tartott éles csőrétől, csillogó szeme mintha folyton őt figyelte volna. Amikor a fiú a madár közelébe ment, az mindig felé kapott a csőrével meg a karmaival. A fiú csuklója meg a keze heteken át véres volt a se­bektől. Nem tudta, de az apja olyan sólymot választott, amelyik több mint egy éve vadon élt, és így szinte lehetetlenség volt idomítani. De a fiú mégis megpróbálta, mert az apja azt mondta neki, hogy formálja engedelmessé a sólymot, ő pedig azt szerette volna, hogy az apja elége­dett legyen vele. Állandóan a sólyom mellett volt, beszélt hozzá, zenét hallgattatott vele, hogy ne tudjon aludni, mert állítólag egy fáradt ma­darat könnyebb megszelídíteni. Megtanult mindent a felszerelésről: a béklyóról, a csuklyáról, a röptetőkötélről, ami nem engedte, hogy a sólyom elszakadjon a csuklójától. Vakon kellett volna tartania a mada­rat, de nem vitte rá a lélek. Ehelyett megpróbált odaülni, ahol a madár láthatta, miközben megérintette és simogatta a szárnyát, megpróbálta elérni, hogy bízzon benne. A kezéből etette, de a sólyom eleinte nem akart elfogadni semmit. Később olyan durván evett, hogy csőre meg­vágta a fiú tenyerét. Ő azonban nem bánta, mert ez már haladás volt, és mert azt akarta, hogy a madár ismerje őt, még ha ehhez arra is volt szük­ség, hogy igyon a véréből. A fiú nemsokára már látta, milyen gyönyörű a sólyom, hogy karcsú szárnyai villámgyors repülésre termettek, hogy erős és fürge, tüzes és gyengéd. Amikor a föld felé zuhant, úgy mozgott, mint a fény. Amikor megtanult körözni fölötte és letelepedni a csuklójára, a fiú majdnem ordított a boldogságtól. Néha a madár a vállára ugrott, és a ha­jába temette a csőrét. Tudta, hogy a sólyom szereti őt, és amikor biztos volt benne, hogy nem csak szelíd, de tökéletesen szelíd, elment vele az ap­jához, és azt várta, hogy az majd büszke lesz rá. Ehelyett az apja kivette a kezéből a most már szelíd madarat, és eltörte a nyakát. „Mondtam, hogy engedelmességre tanítsd", szólt az apja, és a földre dobta a sólyom élette­len testét. „Ehelyett arra tanítottad meg, hogy szeressen téged. A sólymok nem szerető háziállatnak valók: tüzesek és vadak, barbárok és kegyetlenek. Ezt a madarat nem megszelídítetted. Megtörted." Később, miután magára maradt, a fiú addig sírt a sólyom teste fölött, amíg végül apja küldött egy szolgálót, hogy vigye el a madarat, és temesse el. A fiú soha többé nem sírt, és sosem felejtette el, amit megtanult: szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul.

Clary, aki mindvégig mozdulatlanul feküdt, és alig lélegzett, most a há­tára fordult, és kinyitotta a szemét. - Ez egy borzasztó történet - mondta bosszúsan.

Jace a lábát felhúzva ült, állát a térdére támasztotta. - Tényleg? - kérdez­te elmélázva.

- A fiú apja szörnyű ember. Ez a történet arról szól, hogyan lehet rosszat tenni egy gyerekkel. Sejthettem volna, milyen történetet gondol ideális esti mesének egy Árnyvadász. Mindegy, csak az embernek rémálmai támadja­nak tőle.

- Néha a Jelektől is rémálmaink lehetnek - mondta Jace. - Ha túl fi­atalon kapjuk meg őket. - Elgondolkodva nézett a lányra. A függönyök résén beszűrődő késő délutáni fény éles kontrasztokat rajzolt az arcára. Chiaroscuro - gondolta Clary. Az árnyékok és a fény művészete. - Jó ez a történet, ha belegondolsz - folytatta Jace. - A fiút az apja csak erősebbé akarta tenni. Hajlíthatatlanná.

- Csakhogy inkább azt kell megtanulnod, hogyan legyél rugalmas - ásította Clary. Akármilyen rémesnek is találta a történetet, Jace hangjának ritmusa elálmosította. - Különben megtörsz.

- Nem, ha elég erős vagy - mondta határozottan Jace. Felé nyúlt, és a lány érezte, hogy keze feje végigsimítja az arcát; rádöbbent, hogy lassan lecsukódik a szeme. A kimerültségtől szinte folyékonyak lettek a csontjai, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban szétfolyhattak és semmivé lehet­tek volna. Ahogy erőt vett rajta az álom, szavak kezdtek visszhangozni a fejében. Mindent megadott nekem, amit akartam. Lovakat, fegyvereket, könyveket, még egy vadászsólymot is.

- Jace - akarta mondani, de az álom már a karmai közé kapta; lehúzta magával a mélybe, és nem engedte szólni.

- Ügy gondoltam, hogy ebben megyek - mondta Clary a farmerjára és apólójára célozva. - Baj?

- Hogy baj-e ? - Isabelle úgy nézett ki, mint aki rögtön elájul. - Hát per­sze, hogy baj. Egyetlen Alvilági sem venne föl ilyen cuccokat. Ráadásul egy buliba megyünk. Mindenki téged fog bámulni, ha a ruháid ilyen... közön­ségesek. - Ügy festett, mint aki szíve szerint sokkal erősebb szót használt volna annál, hogy „közönséges".

- Nem tudtam, hogy ki kell nyalni magunkat - mondta keserűen Clary. - Semmilyen buliba menős ruha nincs nálam.

- Hát akkor az enyémek közül kell kölcsönöznöd.

-Jaj, ne! - Clary a túlméretezett pólóra és farmerre gondolt. - Akarom mondani, nem lehet. Tényleg.

Isabelle mosolya éppen úgy csillogott, mint a körmei. - Ragaszkodom hozzá.

Sürgető hangra ébredt. - Kelj már fel!

Clary lassan nyitotta ki a szemét. Olyan volt, mintha enyvvel ragasztot­ták volna össze a szemhéjait. Valami csiklandozta az arcát. Haj. Gyorsan felült, feje kemény tárgynak ütközött.

- Au! Fejbe vágtál! - Egy lány hangja volt. Isabelle. Felkapcsolta a lámpát az ágy mellett, és neheztelve nézett Claryre, miközben a feje búbját dörzsöl­gette. Mintha foszforeszkált volna a lámpafényben; hosszú, ezüstös szoknyát viselt és flitteres felsőt, körmeit pedig úgy festette ki, hogy csillogó érmékre emlékeztettek. Olyan volt, mint egy holdistennő. Clary gyűlölte érte.

- Senki nem mondta, hogy hajolj fölém. Gyakorlatilag halálra ijesztet­tél. - Clary a közvedenül a szemöldöke fölötti fájós pontot dörzsölgette. - Különben is, mit akarsz tőlem? ,

Isabelle a sötét éjszakai égboltra mutatott odakint. - Majdnem éjfél van. Indulnunk kell a bulira, és még fel sem öltöztél. .

- Tényleg sokkal szívesebben mennék a saját ruháimban - tiltakozott Clary, miközben az Isabelle hálószobájában lévő földig érő tükör előtt fe­szengett.

- Kizárt dolog - mondta Isabelle. - Nagyjából nyolcévesnek nézel ki bennük, és ami még rosszabb, süt rólad, hogy mondi vagy.

Clary felszegte az állát. - Egyik ruhád sem lesz jó nekem.

- Azt majd meglátjuk.

Clary a tükörből figyelte Isabelle-t, amint a szekrényében turkált. A szobája olyan volt, mintha egy diszkógömb robbant volna fel a közepén. A fekete falakat itt-ott csillogó aranyszínű festék foltjai díszítették. Min­denhol ruhák hevertek: az összetúrt fekete ágyon, a faszékek támláin, a gardrób ajtajában és a magas szekrény előtt a szőnyegen. A fésülködőasz-lalon a szépítkezés különféle kellékei sorakoztak, a hozzá tartozó tükröt rózsaszín szőrmével keretezték.

- Szép szoba - mondta Clary, és vágyakozón gondolt az otthoni na­rancsszínű falakra.

- Köszönöm. Magam festettem ki. - Isabelle egy szűkre szabott fekete ruhával a kezében került elő a gardróbból. Odadobta Clarynek.

A lány felemelte a ruhát, és hagyta kibomlani. - Szörnyen kicsinek tűnik.

- Nyúlik - közölte Isabelle. - Gyerünk, vedd föl.

Clary sietősen visszavonult a világoskékre festett kis fürdőszobába. A fején keresztül magára rángatta a ruhát - szűk volt, vékony pántokkal. Megpróbált nem túl mélyen lélegezni, miközben megint belépett a szobá­ba, ahol Isabelle az ágyon ült, és drágakövekkel díszített gyűrűket illesztett szandálba bújtatott lába ujjaira. - Mázlista vagy, hogy ilyen lapos a melled

- mondta Isabelle. - Én sosem tudnám fölvenni melltartó nélkül.

Clary elfintorodott. - Túl rövid.

- Nem rövid. Pont jó - jelentette ki Isabelle, miközben az ágy alatt tapo­gatózott a lábával. Előkotort egy pár csizmát meg egy fekete neccharisnyát.

- Ezeket felveheted hozzá. Magasabbnak látszol majd bennük.

- Nyilván. Mert kicsi a mellem és törpe vagyok. - Clary lefelé kezdte rángatni a ruha szegélyét, ami éppen hogy csak elért a combjáig. Gyakor­latilag soha nem vett föl szoknyát, még ennél hosszabbakat sem, és most egészen megriadt tőle, hogy ennyit látott a saját lábából. - Ha rajtam ilyen rövid, milyen lehet rajtad? - kérdezte.

Isabelle elvigyorodott. - Ha rajtam van, akkor fölső.

Clary lehuppant az ágyra, és magára rángatta a harisnyát meg a csizmát. A csizma kicsit bő volt a vádlija körül, de nem forgott körbe a lábán. Szoro­san bekötötte a fűzőt, aztán felállt, és megnézte magát a tükörben. El kellett ismernie, hogy a rövid, fekete ruha, a harisnya és a csizma kombinációja kellőképpen dögösnek hatott. Az egyetlen, ami rontott az összképen...

- A hajad - mondta Isabelle. - Kezdenünk kell vele valamit. De nagyon. Ülj le! - Ellentmondást nem tűrően mutatott a fésülködőasztalra. Clary leült, és összeszorította szemét, miközben Isabelle különösebb finomkodás nélkül kirángatta a haját a copfokból, kifésülte, és csatokkal döfködte tele. Éppen akkor nyitotta ki megint a szemét, amikor a púderpamacs az arcához csapódott, és sűrűt porfelhőt eresztett a levegőbe. Clary köhögött, és vád­lón pillantott fel Isabelle-re.

A másik lány felnevetett. - Ne nézz rám! Magadat nézd.

Clary a tükör felé fordult, és megállapította, hogy Isabelle elegáns ör­vénybe rendezte a haját, amit aztán csillogó tűkkel fogott össze. Egyszerre eszébe jutott az álma, a nehéz haj, ami lehúzta a fejét, a tánc Simonnal... Nyugtalanul kezdett fészkelődni.

- Ne állj föl! - szólt rá Isabelle. - Még nem vagyunk készen. - Felkapott egy szemceruzát. - Nyisd ki a szemed.

Clary tágra nyitotta a szemét, ami legalább segített, hogy ne sírja el ma­gát. - Isabelle, kérdezhetek tőled valamit ?

- Persze - mondta Isabelle, miközben szakszerűen forgatta a szemceruzát.

- Alec meleg?

Isabelle csuklója rándult egyet. A szemceruza megugrott a kezében, és hosszú fekete vonalat rajzolt Clary szemétől egészen a haja vonaláig. -A francba! - mondta a lány, és letette a ceruzát.

- Nem baj - nyugtatta Clary, és a szeméhez emelte a kezét.

- De igen, baj. - Isabelle mintha a könnyeivel küszködött volna, ahogy a fésülködőasztalon szétszórt holmik között turkált. Végül felkapott egy vattadarabot, és Clary kezébe nyomta. - Nesze, használd ezt. - Csörgő bokaláncokkal telepedett le az ágy peremére, és a haján keresztül nézett Claryre. - Miből jöttél rá? - kérdezte végül.

- Én csak...

- Egyáltalán nem mondhatod el senkinek - jelentette ki Isabelle.

- Még Jace-nek sem?

- Főleg Jace-nek nem.

- Jól van. - Clary hallotta a feszültséget a saját hangjában. - Nem gon­doltam, hogy ilyen nagy ügy.

- A szüleimnek az lenne - mondta csendesen Isabelle. - Kitagadnák, és kidobnák a Klávéból...

- Miért, egy Árnyvadász nem lehet meleg?

- Nincsen rá hivatalos szabály, de az emberek nem szeretik. Vagyis a mi korosztályunkban már nem akkora gond... azt hiszem - tette hozzá bizony­talanul, és Clarynek eszébe jutott, milyen kevés emberrel is találkozhatott Isabelle az ő korosztályukból. - De az idősebbek nem bírják. Ha előfordul, jobb nem beszélni róla.

- Ó - nyugtázta Clary, és azt kívánta, bárcsak sosem hozta volna szóba a dolgot. ,

- Szeretem a testvéremet - mondta Isabelle. - Bármit megtennék érte. Csakhogy semmit sem tehetek.

- De legalább ott vagy neki - állapította meg Clary zavartan, és egy pil­lanatra Jace-re gondolt, aki szerint a szeretet csak arra jó, hogy összetörje az embert. - Tényleg azt hiszed, hogy Jace-t... zavarná?

- Nem tudom - felelte Isabelle olyan hangon, amivel jelezte, hogy elege volt a témából. - De ezt nem nekem kell eldöntenem.

- Nem, tényleg nem - mondta Clary. Közelebb hajolt a tükörhöz, és a vattával, amit Isabelle-től kapott, letörölgette a felesleges szemfestéket. Amikor hátradőlt, meglepetésében majdnem elejtette a vattadarabot. Mit tett vele Isabelle ? Arccsontja éles lett és szögletes, szeme mélyen ülő, titok­zatos, és foszforeszkáló zöld.

- Úgy nézek ki, mint anyukám - mondta döbbenten.

Isabelle felhúzta a szemöldökét. - Hogyhogy? Középkorúnak látod ma­gad? Talán még egy kis púder...

- Ne, nem kell - mondta Clary sietve. - Jó így. Tetszik.

- Remek. - Isabelle felpattant az ágyról, bokája csörgött. - Menjünk!

- Be kell ugranom a szobámba valamiért - közölte Clary, miközben fel­állt. - Aztán meg... Szükségem lesz fegyverre? És neked?

- Nekem rengeteg van - mosolygott Isabelle, és magasra emelte a lábát. Bokaláncai úgy csilingeltek, mint a karácsonyi csengettyűk. - Itt vannak például ezek. A bal aranyból van, ami méreg a démonoknak, a jobb meg szentelt vas, arra az esetre, ha barátságtalan vámpírokkal vagy akár tündé­rekkel találkozom. A tündérek gyűlölik a vasat. Mindegyikbe erőrúnákat véstek, úgyhogy rendesen oda tudok rúgni, ha kell.

- A démonvadászat és a divat - mondta Clary. - Sosem gondoltam vol­na, hogy összeillenek.

Isabelle hangosan felnevetett. - Meglepődnél.

A fiúk a bejáratnál vártak rájuk. Feketében voltak, még Simon is, aki a kelleténél egy árnyalatnyival nagyobb nadrágot viselt, meg a saját ingét kifordítva, hogy ne látsszon rajta a felirat. Kicsit távolabb állt az Árnyva­dászoktól, míg azok ketten egymás mellett támasztották a falat, és látható­lag unatkoztak. Simon felnézett, amikor megjelent Isabelle a csuklója köré tekert arany korbáccsal és a csilingelő bokaláncokkal. Clary számított rá, hogy a fiúnak leesik az álla - Isabelle tényleg fantasztikusan nézett ki -, de Simon tekintete továbbsiklott rá, és döbbenten állapodott meg rajta.

- Ez meg micsoda ? - akarta tudni, ahogy hirtelen kihúzta magát. - Ami rajtad van, úgy értem.

Clary végignézett magán. Felkapott egy könnyű blézert, hogy ne érezze ma­gát annyira meztelennek, és magával hozta a hátizsákot is a szobájából. A vállán lógott, és megnyugtatóan zötykölődött a lapockái között. De Simon nem a há­tizsákot nézte; úgy meredt Clary lábára, mintha sosem látta volna azelőtt.

- Ez egy ruha, Simon - mondta Clary szárazon. - Tudom, hogy nem nagyon szoktam ilyesmit felvenni, de azért felismerhető.

- Annyira rövid - állapította meg zavartan a fiú.

Még félig démon ölönek öltözve is úgy fest - gondolta Clary mint aki becsönget az emberhez, hogy elvigye randizni, és udvarias a szüleivel, és meg­simogatja a kutyáját.

Ezzel szöges ellentétben Jace úgy festett, mint aki becsönget az ember­hez, aztán puszta szórakozásból felgyújtja a házát. - Tetszik a ruha - mond­ta, és ellépett a faltól. Tekintete lustán futott végig a lányon, akár egy macs­ka simogató mancsa. - Még egy kis plusz azért nem ártana.

- Hirtelen divatszakértő is lettél? - Clary hangja bizonytalanul csen­gett. A fiú nagyon közel állt hozzá, elég közel, hogy érezze a teste melegét és a frissen rajzolt Jelek halvány, égett illatát.

Jace kivett valamit a zsebéből, és a lány kezébe nyomta. Hosszú, keskeny tőr volt bőrtokban. Markolatát egyeden, rózsa formájúra faragott vörös kő díszítette.

Clary megrázta a fejét. - Azt sem tudnám, hogyan kell használni...

Jace a kezébe nyomta a tőrt, és köré simította az ujjait. - Megtanulod. - Lehalkította a hangját. - A véredben van.

A lány lassan visszahúzta a kezét. - Hát jó.

- Adhatnék hozzá egy tokot a combodra - ajánlotta Isabelle. - Hegyek­ben állnak nálam.

- HÁT AZT MÁR NEM - szólt közbe Simon.

Clary ingerülten pillantott rá. - Köszönöm, de nem vagyok az a fajta, aki a combján hordja a tőrét. - Ezzel hátizsákja külső zsebébe csúsztatta a fegyvert.

Amikor behúzta a cipzárt, és felnézett, Jace-t pillantotta meg, amint összeráncolt szemöldökkel őt figyeli. - Még valami - mondta. Felé nyúlt, és kihúzta a csillogó tűket a lány hajából, mire a meleg és súlyos fürtök puhán hullottak alá a nyakára. Az érzés, ahogyan a hajszálak a csupasz bőrt csik­landozták, szokatlan volt, de meglepően kellemes.

- Sokkal jobb - állapította meg Jace, és mintha most az ő hangja is meg­remegett volna egy picikét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

12 Buli a halott embernél

 

 

A meghívón lévő útmutatást követve egy főleg ipari épületekkel teli környékre jutottak Brooklynban, ahol az utcákon gyárak és raktárak követték egymást. Némelyiket, állapította meg Clary, lakásokká és galéri­ákká alakították át, de azért így is volt valami félelmetes a magasba nyúló szögletes tömbökben a vasrácsokkal védett ablakaikkal.

Miután felbukkantak a metróból, Isabelle navigált a szenzorral, amibe a jelek szerint valamiféle térkép funkciót is beépítettek. Simon imádta a kütyüket, és a szenzor is teljesen elbűvölte - vagy legalábbis úgy tett, minta a szenzor bűvölte volna el. Hogy ne kelljen beléjük botolnia, Clary inkább lemaradt, miközben átvágtak a csenevész parkon, ahol még a füvet is barná­ra égette a nyári hőség. Jobbra egy templom tornyai emelkedtek szürkén a csillagtalan éjszakai égbolt előtt.

- Szedd már a lábad! - szólalt meg a lány mellett egy ingerült hang. Jace volt az, aki lelassította a lépteit. - Nincs kedvem állandóan hátranézegetni, hogy nem történt-e veled valami.

- Akkor ne tedd!

- Amikor utoljára magadra hagytalak, megtámadott egy démon - je­gyezte meg a fiú.

- Hát, semmi esetre sem szeretném megzavarni a kellemes esti sétádat a hirtelen halálommal.

Jace pislogott. - Vékony ám a határvonal a szarkazmus meg a nyílt ellen­ségesség között, és szerintem te most átlépted. Mi a baj?

A lány az ajkába harapott. - Ma hajnalban hátborzongató alakok turkál­tak az agyamban. Nemsokára találkozni fogok egy másik hátborzongató alakkal, aki eredetileg turkált az agyamban. Mi van, ha nem tetszik, ami a végén kiderül ?

- Miből gondolod, hogy nem fog tetszeni?

Clary elemelte a haját a ragadós bőrétől. - Gyűlölöm, amikor kérdezek valamit, és kérdéssel válaszolsz.

- Dehogy gyűlölöd, elbűvölőnek találod. Akárhogy is, nem lesz jobb, ha megtudod az igazságot?

- Nem. Vagyis talán. Nem tudom. - Felsóhajtott. - Te kíváncsi lennél rá?

- Ez az az utca! - kiáltott fel Isabelle, aki jó pár méterrel előttük járt. Oreg raktárépületektől határolt keskeny utcában jártak, bár a legtöbb házat már lakássá alakították át: az ablakokban virágokkal teli ládák álltak, az éjszakai szellő csipkefüggönyöket lengetett, a járdán pedig műanyag szeme­teskukák sorakoztak. Clary erősen hunyorgott, de képtelen volt megálla­pítani, hogy ugyanezt az utcát látta-e a Csontvárosban - a látomásában szinte teljesen beborította a hó.

Érezte, ahogy Jace ujjai végigsimítják a vállát. - Abszolút. Nem kérdés - mormogta.

Clary vetett rá egy oldalpillantást. - Mi ?

- Az igazság - mondta a fiú. - Kíváncsi lennék rá.

- Jace! - Alec volt az. A járdán állt, nem messze tőlük; Clary kíváncsi lett volna rá, miért tűnt ilyen erősnek a hangja.

Jace megfordult, a keze lehullott Clary válláról. - Igen?

- Gondolod, hogy jó helyen járunk? - Alec rámutatott valamire, amit a lány nem látott; egy hatalmas fekete autó mögött rejtőzött.

- Mi az? - Jace Alec mellé sietett; Clary hallotta, ahogy felnevet. Ahogy rnegkerülte az autót, maga is látta, mit néztek: jó pár karcsú, ezüstös mo­torbicikli állt ott, alacsony, fekete karosszériával. Olajos csövek futottak körülöttük, nyirkosnak tűntek, mint az erek. Volt bennük valami gyomor-forgatóan organikus, mintha egy Giger-festmény biolényei lettek volna.

- Vámpírok - mondta Jace.

- Nekem motoroknak tűnnek - jegyezte meg Simon, aki Isabelle-lel együtt csadakozott hozzájuk. A lány szemöldökét ráncolva nézte a gépeket.

- Azok, de átalakították őket, és most démonenergiával működnek -magyarázta. - Vámpírok használják őket. Gyorsan közlekedhetnek velük éjszaka. Szigorúan véve nem tartoznak a Szövetséghez, de...

- Azt hallottam, hogy van olyan motor, amelyik repülni is tud - mondta lel­kesen Alec. Olyan volt a hangja, mint Simoné, amikor ráteszi a kezét egy új vi­deojátékra. - Vagy gombnyomásra láthatatlan lesz. Vagy víz alatt is működik.

Jace lelépett a járdáról, és körözni kezdett a motorok között. Kinyúj­totta a kezét, és megsimogatta az egyik csillogó karosszériát. Az oldalára ezüst betűkkel larín szavakat festettek: NOX INVICTUS. - Dicsőséges éjszaka - fordította.

Alec furcsa tekintettel nézett rá. - Mit csinálsz?

Clary mintha látta volna, amint Jace a zakója belsejébe csúsztatja a kezét. -Semmit.

- Siessetek már - szólt rájuk Isabelle. - Nem azért öltöztem így ki, hogy azt nézzem, ahogyan a csatornába csorgatjátok a nyálatokat egy csomó mo­tor körül.

- Hát elég jól néznek ki - állapította meg Jace, mielőtt visszaszökellt a járdára. - Azt el kell ismerned.

- Én is elég jól nézek ki - mondta Isabelle, aki nem úgy festett, mint aki hajlik rá, hogy elismerjen bármit is. - És most már nyomás.

Jace Claryt nézte. - Ez az az épület - mondta, és a vörös téglából épült raktárra mutatott. - Ezt láttad?

Clary kifújta a levegőt. - Azt hiszem - felelte bizonytalanul.

- Csak egyféleképpen tudhatjuk meg - közölte Isabelle, és határozott léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. A többiek követték, és mindannyian összezsúfolódtak a büdös lépcsőházban. A fejük felett egy vezeték végén csupasz villanykörte lógott, ami méretes fémajtót világított meg, és a ka­putelefon csengősorát a bal oldali falon. Csak az egyik gombhoz tartozott név: BANE.

Isabelle megnyomta a gombot. Semmi sem történt. Megint megnyomta. Harmadszor is próbálkozott volna, ha Alec nem kapja el a csuklóját. - Ne legyél erőszakos - mondta a fiú.

A lány dühösen nézett vissza rá. - Alec...

Egyszerre kivágódott az ajtó.

A küszöbön karcsú férfi állt, és kíváncsian figyelte őket. Isabelle szed­te össze magát elsőnek, és megvillantotta csillogó mosolyát. - Magnus? Magnus Bane?

- Az volnék. - A ajtóban álló férfi magas volt és vékony, mint egy fo­gas, haja síjrű fekete tüskékből álló koronaként ékítette a fejét. Álmos sze­me ívéből és egyenletesen lebarnult bőre aranyló árnyalatából Clary úgy sejtette, hogy részben ázsiai lehet. Farmert és több tucatnyi fémkapoccsal díszített fekete inget viselt. Szemét feketével húzta ki, amitől mosómed­vére emlékeztetett; száját egészen sötétkékre festette. Gyűrűkkel borított kezével tüskés hajába túrt, és elgondolkodva mérte végig a jövevényeket. - A Nephilimek gyermekei - állapította meg. - Hát, hát. Nem emlékszem, hogy meghívtalak volna benneteket.

Isabelle elővette a meghívót, és mint egy fehér zászlót lengette meg. -Van meghívóm. Ők pedig - mutatott körbe a többieken egy széles karmoz­dulattal - a barátaim.

Magnus kikapta a meghívót a lány kezéből, és viszolyogva mustrálgatta. - Nyilván részeg voltam - mondta. Szélesre tárta az ajtót. - Gyertek be! És próbáljátok nem megölni egyik vendégemet sem.

Jace beoldalazott az ajtón, miközben igyekezett felmérni Magnust. -Még akkor sem, ha az egyik ráborítja az italát a cipőmre?

- Még akkor sem. - Magnus keze olyan sebesen mozdult, hogy csak egy villanást láttak belőle. Kikapta az irónt Jace kezéből - Clary még azt sem vette észre, hogy nála van egyáltalán -, és feltartotta. A fiú ettől kellőkép­pen zavarba jött. - Ami pedig ezt illeti - mondta Magnus, miközben Jace nadrágzsebébe csúsztatta a tárgyat -, tartsd a gatyádban. Árnyvadász.

Elvigyorodott, és elindult felfelé a lépcsőn; az ajtót már csak a meglepett Jace tartotta. - Gyertek - mondta, és befelé terelte a többieket. - Mielőtt bárki azt gondolja, hogy ez az én bulim.

Feszült nevetéssel siettek el Jace mellett. Csak Isabelle torpant meg egy pillanatra a fejét rázva. - Légy szíves, próbáld meg nem kiakasztani. Akkor nem fog nekünk segíteni.

Jace bosszúsnak tűnt. - Tudom, mit csinálok.

- Remélem is. - Isabelle susogó szoknyával libbent el mellette. Magnus lakása hosszú, düledező lépcsősor tetején nyílt. Simon sietett, hogy utolérje Claryt, aki már megbánta, hogy a korlátba kapaszkodva pró­bálta megtalálni az egyensúlyát, az ugyanis ragadt valamiféle halványan foszforeszkáló, gusztustalan zöld anyagtól.

- Pfuj - mondta Simon, és felajánlotta a lánynak az inge sarkát, hogy abban törölje meg a kezét. - Nincs baj ? Mintha járna valamin az eszed.

- Egyszerűen ismerősnek tűnik. Mármint Magnus.

- Gondolod, hogy a St. Xavier-be jár?

- Nagyon vicces. - Clary keserűen nézett a fiúra.

- Igazad van. Túl öreg hozzá, hogy diák legyen. Szerintem tavaly ő taní­totta a kémiát.

Clary hangosan felnevetett. Isabelle azonnal mellette termett, és a nya­kába lihegett. - Lemaradtam valami viccesről? Simon? ,

Simon volt elég nagyvonalú hozzá, hogy zavartnak tűnjön, de nem mon­dott semmit. - Nem maradtál le semmiről - mormogta Clary, és távolabb húzódott tőlük. Isabelle hernyótalpú csizmája kezdte dörzsölni a lábát. Mire a lépcső tetejére ért, már sántított, de amint belépett Magnus lakásá­nak ajtaján, egyetlen szemvillanás alatt megfeledkezett a fájdalomról.

A tetőtéri lakás hatalmas volt, és alig lehetett benne bútorokat látni. A padlótól a plafonig érő ablakokat vastag rétegben fedte a kosz és a festék, így alig szivárgott be valami a kinti halvány fényből. A kormos mennyeze­tet színes lámpákkal díszített hatalmas oszlopok tartották. A helyiség egyik végében zsanérjaikról leemelt és horpadt szemeteskukákra fektetett ajtók alkották az alkalmi bárpultot. Egy fém melltartót viselő lila bőrű nő állítot­ta sorba az italokat magas élénk színű poharakban, amelyek megfestették a bennük lévő folyadékot: vérvörösre, ciánkékre, méregzöldre. A nő még a New York-i bárpincérekhez képest is elképesztő sebességgel és hatékonyság­gal dolgozott - amiben valószínűleg sokat segített neki, hogy egy második pár hosszú, kecses karral is rendelkezett az első mellé. Clarynek Luké indiai istennőt ábrázoló szobra jutott eszébe.

A többi vendég egyszerűen különös volt. Egy tányér nyers halnak tűnő valami fölött zöldes-feketés hajú, jóképű fiú vigyorgott rá. Fogai élesek voltak és fűrészesek, mint egy cápáé. Mellette hosszú, virágokkal díszített szökés hajú lány állt. Kurta zöld ruhát viselt, lábujjai között pedig úszó­hártya feszült, akárcsak egy békának. Egy csapat fiatal lány, akiknek olyan fehér volt az arcuk, hogy Clary elgondolkodott rajta, vajon nem szándé­kosan festették-e magukat ilyenre, díszes kristálypoharakból skarlátvörös folyadékot kortyolgatott, ami túl sűrűnek tűnt hozzá, hogy bor legyen. A helyiség közepe megtelt a falakról visszaverődő, lüktető ritmusra táncoló restekkel. Clary csak a zenekart nem látta sehol.

- Tetszik a buli ?

A lány megpördült, és Magnus Bane-t pillantotta meg, amint az egyik oszlopnak támaszkodott. Szeme világított a sötétben. Clary körbepillan­tott, de Jace-t és a többieket elnyelte a tömeg.

Megpróbált mosolyogni. - Valaminek a tiszteletére rendezted?

- A macskám születésnapja van.

- Ó! - Clary megint körülnézett. - És hol van a macskád ?

Magnus Bane komoly tekintettel egyenesedett ki. - Nem tudom. Meg­szökött.

Clary megúszta, hogy mondania kelljen valamit erre, mivel hirtelen Jace és Alec jelent meg a színen. Alec szokás szerint mintha duzzogott volna valamiért. Jace ragyogó apró virágokból font koszorút viselt a nyakában, és láthatólag jól érezte magát a bőrében. - Hol van Simon és Isabelle ? -kérdezte Clary.

- A táncparketten - mutatta Jace. Most már Clary is látta őket a tes­tekből álló zsúfolt négyszög peremén. Simon ugyanazt csinálta, amit álta­lában táncolás címén művelt, azaz kissé zavarodottan lábujjhegyen föl-le pattogott. Isabelle kecses hullámmozgással kígyózott körülötte, miközben ujjaival végigsimított a fiú mellkasán. Úgy nézett ki, mintha azt tervezné, hogy félrerángatja valamelyik sarokba egy menetre. Clary karba fonta a ke­zét, karkötői egymásnak csendültek. Ha csak egy kicsit közelebb táncolnak egymáshoz, nem is kell a sarokba vonulniuk, hogy szexeijenek.

- Nézd - mondta Jace, és Magnushoz fordult -, komolyan beszélnünk kéne...

- MAGNUS BANE! - A mély, dörgő hang egy meglepően alacsony fér­fihoz tartozott, aki első ránézésre a harmincas évei elején járhatott. Izmos volt, kopasz fejét simára borotválta, és hegyes kecskeszakállat viselt. Reme­gő ujját Magnusra szegezte. - Valaki szenteltvizet töltött a motorom ben­zintartályába. Tönkrement. Vége. Minden dugattyú megolvadt.

- Megolvadt.'- mormogta Magnus. - Ez szörnyű.

- Tudni akarom, ki tette. - A férfi vicsorogni kezdett, amitől kivillantak hosszú, hegyes metszőfogai. Clary lenyűgözve bámulta őket. Nem éppen úgy néztek ki, amilyeneknek a vámpírok fogait képzelte: ezek vékonyak és hegyesek voltak, mint egy tű. - Megesküdtél rá, hogy nem lesznek itt far­kasemberek ma este, Bane.

- Egyet sem hívtam meg a Hold Gyermekei közül - mondta Magnus csillogó körmeit vizsgálgatva. - Pontosan az ostoba kis viszályotok miatt. Ha valamelyik tényleg tönkretette a motorodat, hát nem az én vendégem volt, ennek következtében... - megvillantott egy győzedelmes mosolyt - ... nem az én felelősségem.

A vámpír elbődült haragjában, és ujjával Magnus felé bökött. - Azt aka­rod nekem elmagyarázni, hogy...

Magnus csillogó mázzal bevont mutatóujja rándult egyet, de csak egé­szen aprót, hogy Clary már-már azt hitte, valójában nem is mozdult egyál­talán. A vámpír hangja az ordítás kellős közepén fennakadt, és a torkához kapott. A szája mozgott, de nem jött ki rajta hang.

- Visszaéltél a vendégszeretetemmel - mondta unottan Magnus, és egészen tágra nyitotta a szemét. Clary döbbenten állapította meg, hogy függőlegesen állnak a pupillái, mint egy macskának. - Most pedig menj. -Magnus kiterjesztette az ujjait, és a vámpír úgy pördült meg a tengelye kö­rül, mintha valaki elkapta volna a gallérját, és erővel fordította volna meg, aztán a tömegen keresztül megindult az ajtó felé.

Jace alig hallhatóan füttyentett egyet. - Ez nem volt semmi.

- Úgy érted, ez a hisztís roham? - Magnus a mennyezet felé fordította a tekintetét. - Tudom. Hogy mi baja lehetett? ,

Alec különös hangot hallatott. Egy pillanattal később Clary rájött, hogy nevet. Gyakrabban kéne csinálnia.

- Az a helyzet, hogy mi tettük a szenteltvizet a tankjába - mondta a fiú.

- ALEC! - szólt rá Jace. - Hallgass már!

- Feltételeztem - bólintott Magnus, akit láthatóan szórakoztatott a dolog. - Bosszúálló gazemberek vagytok, mi? Tudjátok, hogy a motorjaik démonenergiával működnek. Kétlem, hogy meg fogja tudni javítani.

- Eggyel kevesebb pióca száguldozik flancos motorral - mondta Jace. -Vérzik a szívem.

- Azt hallottam, hogy némelyik még repülni is tud a motorjával - szólt közbe -Alec, akibe végre költözött némi életerő. Majdnem el is mosolyodott.

- Az csak mese - mondta Magnus csillogó macskaszemekkel. - Szóval ezért akartatok belógni a bulimra? Hogy szétvágjátok néhány vérszívó motorját ?

- Nem. - Jace megint hivatalos hangnemre váltott. - Beszélnünk kell veled. Lehetőleg valahol, ahol magunk lehetünk.

Magnus felhúzta a szemöldökét. fenébe - gondolta Clary még egy

- Baja van velem a Klávénak?

- Nem - felelte Jace.

- Valószínűleg nem - pontosított Alec. - Au! - Dühösen pillantott Jace-re, aki erőteljesen bokán rúgta.

- Nem - ismételte Jace. - A Szövetség pecsétje alatt szeretnénk beszél­getni. Ha segítesz, mindent, amit mondasz, bizalmasan kezelünk.

- És ha nem segítek?

Jace széttárta a karját. A rúnatetoválások élesen rajzolódtak ki a tenyerén. - Talán semmi nem történik. Talán meglátogat valaki a Néma Városból.

Magnus hangja jégszilánkokra csorgatott méz volt. - Érdekes választási lehetőséget kínálsz nekem, kis Árnyvadász. ,

- Igazából nincs is választásod - mondta Jace.

- Úgy van - bólintott a boszorkánymester. - Pontosan erre céloztam.

Magnus hálószobájában tobzódtak a színek: a földre fektetett matracra kanárisárga ágyneműt és ágytakarót terített, az acélkék fésülködőasztalon pedig több festékes- és sminkesdobozka hevert, mint Isabelle-nél. A padló­tól a plafonig érő ablakokat szivárványszínű bársonyfüggönyök takarták, a parkettán gyűrött gyapjúszőnyeg hevert.

- Szép szoba - mondta Jace, és félrehúzott egy súlyos függönydarabot.

- Gondolom, jó pénzt lehet vele keresni, ha az ember Brooklyn Fő Boszor­kánymestere.

- Kifizetődik - felelte Magnus. - Bár az egyéb juttatások nem valami fergetegesek. A fogorvosomat sem fizetik. - Bezárta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. Ahogy karba fonta a kezét, felcsúszott a pólója, és kivillant egy aranyló csík köldök nélküli hasából. - Szóval - tért a lényegre.

- Mi jár abban a sunyi fejetekben?

- Igazság szerint nem róluk van szó - találta meg a hangját Clary, mie­lőtt Jace válaszolhatott volna. - Én akartam beszélni veled.

Magnus a lány felé fordította nem emberi szemét. - Te nem közéjük tartozol - állapította meg. - Nem a Klávéból való vagy. De látod a Láthatadan Világot.

- Anyám a Klávéból jött - mondta Clary. Most először mondta ki han­gosan, és már tudta, hogy igaz. - Viszont sosem árulta el nekem. Titokban tartotta. Nem tudom, miért.

- Hát kérdezd meg.

- Nem lehet. Már... - Clary habozott. - Már nincs velünk. -És apád?

- Meghalt még a születésem előtt.

Magnus ingerülten fújtatott. - Ahogy Oscar Wilde mondta egyszer: „Egy szülő elvesztését talán lehet balszerencsének tekinteni. Kettőt elvesz­teni viszont már gondadanságnak tűnik." ,

Clary hallotta, amint Jace halk szisszenéssel szívja be a levegőt a fogai között.

- Nem én vesztettem el az anyámat - mondta. - Elvették tőlem. Valentiné.

- Nem ismerek semmiféle Valentine-t - közölte Magnus, de a pupillája úgy remegett, mint gyertyafény a szélben, és Clary tudta, hogy hazudik. -Sajnálom, hogy ilyen tragédia történt, de nem látom, hogy ennek mi köze lehetne hozzám. Ha elmondanád...

- Nem tudja elmondani, mert nem emlékszik - szólt közbe élesen Jace. - Valaki kitörölte az emlékeit. Elment a Néma Városba, hátha a Testvérek ki tudnak halászni valamit az agyából. Két szót találtak. Szerintem ki tudod találni, mik voltak azok.

Egy darabig csend volt. Végül Magnus hagyta, hogy felfelé görbüljön a szája sarka. Keserű volt a mosolya. - Az aláírásom - mondta. - Tudtam, hogy hülyeséget csinálok. Csak úgy kivagyiságból... ,

- Te aláírtad az elmémet ? - kérdezte hitetlenkedve Clary.

Magnus felemelte a kezét, és ujjaival betűk tüzes körvonalait rajzolta a levegőbe. Amikor megint leengedte a kezét, a betűk ott lebegtek forrón és aranylón a semmiben, kísérteties fénnyel világítva meg szeme és szája festett vonalát. MAGNUS BANE.

- Büszke voltam a munkámra - mondta lassan a férfi, miközben Claryt fi­gyelte. - Annyira tiszta volt. Annyira tökéletes. Amit láttál, elfelejtetted. Egyet­len kép nem maradt a fejedben sem manókról, sem koboldokról, sem hosszú­lábú akármikről, ami zavarhatta volna ártadan, halandó álmodat. Ő akarta így.

Clary hangja egészen elvékonyodott a feszültségtől. - Ki volt az, aki így akarta?

A férfi felsóhajtott. Lehelete érintésére a tűzbetűk parázsló hamuvá fosz­lottak szét, és lebegve hullottak a padlóra. Végül megszólalt - és bár Clary pontosan tudta, mit fog mondani, mégis úgy érezte, mintha az a szó szíven döfte volna.

- Édesanyád - felelte Magnus Bane.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

13 A Fehérség emléke

 

- Anyukám tette ezt velem? - követelte a választ Clary, de meglepett kitörése nem volt éppen meggyőző, még a saját fülének sem. Amikor kö­rülnézett, Jace szemében szánakozást látott, és mintha még Alec is sajnálta volna. - Miért ?

- Nem tudom. - Magnus széttárta hosszú, fehér karját. - Nem az a dol­gom, hogy kérdéseket tegyek fel. Azt csinálom, amiért megfizetnek.

- A Szövetség szabta határokon belül - emlékeztette Jace; hangja lágy volt, mint egy macska bundája.

Magnus bólintott. - A Szövetség szabta határokon belül természetesen.

- Szóval a Szövetségnek egy szava sincs ehhez a... mentális erőszakhoz? - kérdezte keserűen Clary. Amikor senki sem válaszolt, lehuppant Magnus ágyának szélére.

- Csak egyszer történt meg ? Volt valami konkrét, amit el kellett felejtenem? Tudod, mi volt az?

Magnus nyugtalanul az ablakhoz lépett. - Azt hiszem, nem érted. Ami­kor először láttalak, talán kétéves lehettél. Ezen az ablakon néztem kifelé - megütögette az üveget, amitől por és festékdarabok szálltak a levegőbe -, és észrevettem anyukádat, ahogyan végigsietett az utcán a kezében egy takaróba csavart valamivel. Meglepődtem, amikor megállt az ajtóm előtt. Annyira hétköznapinak látszott. Annyira fiatalnak.

A hold ezüstös fénnyel rajzolta ki sólyomszerű profilját. - Amikor bejött, kibontotta a takarót. Te voltál benne. Letett a padlóra, te meg azonnal járkálni kezdtél, mindent a kezedbe vettél, még a macskám far­kát is meghúztad. Amikor a macska megkarmolt, úgy visítottál, mint egy banshee. Meg is kérdeztem anyukádat, hogy nem vagy-e tényleg részben banshee. Nem nevetett. - Bane elhallgatott egy pillanatra. Most már mindannyian tátott szájjal figyelték, még Alec is. - Elmond­ta, hogy Árnyvadász. Persze nem lett volna értelme hazudnia. A Jelek kiütköznek, még akkor is, ha elhalványulnak idővel. Olyanok, mint a halvány sebhelyek a bőrön. Amikor megmozdult, mindig megvillantak.

Megdörzsölte az erős sminket a szeme körül. - Azt mondta, abban re­ménykedett, hogy születésedtől fogva vak lesz a belső szemed; némelyik Árnyvadásznak külön meg kell tanítani, hogy lássa az Árnyak Világát. Aznap délután viszont észrevette, hogy egy sövénybe szorult kobolddal játszadozol. Tudta, hogy látsz. Ezért megkérdezte, hogy meg tudnálak-e szabadítani a Látástól.

Clary fájdalmasan fújtatott, de Magnus könyörtelenül folytatta.

- Mondtam neki, hogy ha megbénítjuk az agyadnak azt a részét, talán kárt teszünk benned, az is lehet, hogy beleőrülsz. Anyukád nem sírt. Nem az a fajta nő volt, akinél könnyen eltörik a mécses. Megkérdezte, van-e más megoldás, és mondtam neki, hogy meg tudom oldani, hogy elfelejtsd azt, amit az Árnyak Világából látsz, méghozzá abban a pillanatban, hogy látod. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy kétévente vissza kellett jönnie veled, hogy kezdett elmúlni a beavatkozás hatása.

- És visszajött? - kérdezte Clary.

Magnus bólintott. - Az első alkalom óta kétévente találkoztunk. Láttam, ahogy felnősz. Tudod, te vagy az egyetlen gyerek, akit valaha láttam így felnőni. A magamfajtát általában nem szívesen látják embergyerekek környezetében.

- Szóval azonnal megismerted Claryt, amikor bejöttünk - mondta Jace.

- Nem lehetett másképp.

- Persze hogy megismertem. - Magnus határozottan lehangoltnak tűnt.

- Meg is lepődtem. De mit csináltatok volna a helyemben? Ő nem ismert engem. Nem is ismerhetett. Pusztán az, hogy idejött, azt jelentette, hogy kezd elmúlni a hatás. Ami azt illeti, úgy egy hónapja kellett volna megint meglátogatnotok. Még a lakásotokra is elmentem, amikor hazajöttem Tan­zániából, de Jocelyn azt mondta, összevesztetek valamin, és elrohantál. Azt mondta, eljön, ha előkerülsz - a férfi elegánsan rándított egyet a vállán -, de azóta nem láttam.

Hirtelen hűvös emlék borzongatta meg Clary bőrét. A lépcsőházban állt Simon mellett, és küszködve próbált visszaemlékezni valamire, amit éppen hogy csak megpillantott a szeme sarkából... Mintha Dorothea macskáját láttam volna, de csak a fényekjátszottak velem.

Csakhogy Dorotheának nem volt macskája. - Te voltál ott aznap - mondta Clary. - Láttam, ahogy kijöttél Dorothea lakásából. Emlékszem a szemedre.

Magnus olyan arcot vágott, mintha dorombolni készült volna. - Felejtheteden vagyok, az igaz - dicsekedett. Aztán megrázta a fejét. - Nem kéne emlékezned rám - mondta. - Abban a pillanatban, hogy megláttalak, olyan kemény álcát húztam magam köré, mint egy fal. Fejjel kellett volna nekimenned. Már pszichikai értelemben véve.

Ha az ember fejjel rohan egy pszichikai falnak, vajon pszichikai horzsolásai lesznek?

- Ha kiveszed a gátat a fejemből, eszembe fog jutni minden, amit elfelej­tettem? Visszatérnek az emlékek, amiket elloptál tőlem?

- Nem tudom kivenni. - Magnus érezhetően zavarba jött.

- Micsoda? - Jace határozottan dühbe gurult. - Miért nem? A Klávé elvárja tőled...

Magnus hűvösen pillantott rá. - Nem rajongok érte, ha meg akarják mondani nekem, mit csináljak, kis Árnyvadász.

Clary tudta, Jace mennyire utálja, ha azt mondják rá, hogy kicsi, mie­lőtt azonban a fiú visszavághatott volna, Alec szólt közbe. Hangja lágy volt, tűnődő. - Nem tudod, hogyan szüntesd meg a hatást ? - kérdezte. - Úgy értem, hogy hogyan tüntesd el a gátat ?

Magnus felsóhajtott. - Eltüntetni egy gátat eleve sokkal nehezebb, mint a helyére rakni. Ez ráadásul rettenetesen kusza, mert különös gonddal szőt­tem. Ha a legkisebb hibát is elkövetném, miközben megpróbálom felgön­gyölíteni, jóvátehetetlen kárt okozhatnék az elméjében. Aztán meg - tette hozzá - máris elkezdett gyengülni. A hatás lassan magától is eltűnik.

Clary éles pillantást vetett a férfira. - Szóval vissza fogom kapni az emlé­keimet? Mindent, amit kivettél a fejemből?

- Nem tudom. Lehet, hogy egyszerre visszajön minden, lehet, hogy fokozatosan. Az is lehet, hogy soha nem fogsz visszaemlékezni mindenre, amit az évek alatt elfelejtettél. Amire anyukád kért, különleges volt, soha nem csináltam hasonlót. Fogalmam sincs, mi fog történni.

- De én nem akarok várni. - Clary olyan szorosan fonta össze az ujjait az ölében, hogy kezdtek elfehéredni. - Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Valami hiányzik vagy nincs a helyén. Most már tudom...

- Nem tettem kárt benned. - Magnuson volt a sor, hogy közbevágjon. Ajka mérgesen görbült, kivillantak éles, fehér fogai. - Minden tinédzser pontosan ugyanezt érzi, hogy meghasadt benne valami, hogy nem találja a helyét, hogy más, mint a többiek, királyi sarj, aki véletlenül parasztcsalád­ba született. A te esetedben csak az a különbség, hogy ez igaz. Te tényleg más vagy. Talán nem jobb, de más. És nem leányálom másnak lenni. Tudni akarod, milyen érzés, ha a szüleid rendes, templomba járó emberek, te pe­dig az ördög jelével születtél? - Kiterjesztett ujjakkal mutatott a szemére. - Amikor az apád összerezzen, ha rád néz, anyád meg fölakasztja magát a pajtában, mert beleőrült abba, amit tett ? Tízéves koromban apám megpró­bált belefojtani a patakba. Rátámadtam mindennel, amivel csak tudtam, és ott helyben elégettem. Végül a templomba mentem menedékért. Ott el­bújtattak. Azt mondják, a szánalom keserű dolog, de jobb, mint a gyűlölet. Amikor megtudtam, mi vagyok valójában, hogy csak félig vagyok emberi lény, gyűlöltem magamat. Annál minden jobb.

Amikor Magnus elhallgatott, egy darabig csend volt. Clary meglepetésé­re végül Alec szólalt meg. - Nem a te hibád - mondta. - Nem tehetsz róla, minek születtél.

Magnus arca kifejezéstelen maradt. - Túl vagyok rajta - mondta. - Sze­rintem értitek, mit akarok mondani. A másság nem jobb, Clarissa. Anyu­kád védeni próbált. Ne vádold érte. ,

Clary kezei már nem szorították egymást olyan erővel. - Nem érdekel, hogy különbözöm a többiektől - közölte. - Csak az akarok lenni, aki va­lójában vagyok.

Magnus egy Clary számára ismeretlen nyelven elkáromkodta magát. Úgy hangzott, mint a tűz ropogása. - Jól van. Figyelj! Nem tudom visszacsinálni, amit tettem, de valami mást adhatok. Egy darabot abból, ami a tied lett volna, ha a Nephilimek igaz gyermekeként nevelnek fel. - Átvo­nult a szobán a könyvespolchoz, és leemelt egy foszladozó zöld bársonnyal borított súlyos kötetet. Ahogy átlapozta, por és megfeketedett szövetdara­bok szálltak a levegőbe. A lapok vékonyak voltak, szinte ádátszóak; színük a tojáshéjra emlékeztetett, és mindegyiket egy vaskos rúnával jelölték meg.

Jace szemöldöke a homloka közepére szökött. - Ez a Szürke Könyv egyik példánya.

Magnus hevesen pörgette a lapokat, de nem válaszolt.

- Hodge-nak is van egy - jegyezte meg Alec. - Egyszer megmutatta.

- Nem is szürke. - Clary késztetést érzett, hogy közbekotyogjon. -Zöld.

- Ha a fantáziátlanságba bele lehetne halni, gyerekkorodban kipurcantál volna - mondta Jace, és lesöpörte a port az ablakpárkányról, majd úgy kezdte el méregetni, mintha csak azt próbálná eldönteni, hogy rá merjen-e ülni.

- Szürkének csak azért hívják, mert a szürke a bölcsesség színe Idrisben. A könyvben benne van minden rúna, amit Raziel angyal az eredeti Szövet­ség Könyvébe lejegyzett. Nincs belőle túl sok példány, mert mindegyiket különleges módszerekkel kell elkészíteni. Némelyik rúna olyan erős, hogy a közönséges papírt átégetné.

Alec teljesen elképedt. - Erről még nem is hallottam.

Jace felugrott az ablakpárkányra, és a lábait kezdte lóbálni. - Nem min­denki aludta át a történelemórákat.

- Én nem is...

- Jaj, dehogynem, ráadásul az asztalra csorgott a nyálad.

- Fogjátok már be! - mondta Magnus, de nem volt éle a hangjának, ujját a könyv két lapja közé illesztette, Claryhez lépett, és óvatosan az ölébe fektette a kötetet. - Amikor kinyitom a könyvet, azt akarom, hogy tanul­mányozd az előtted lévő oldalt. Addig nézd, amíg azt nem érzed, hogy valami megváltozik odabent a fejedben.

- Fájni fog? - kérdezte idegesen Clary.

- Minden tudás fáj - felelte a férfi, majd felállt, és hagyta, hogy a könyv kinyíljon a lány előtt. Clary a tiszta fehér lapra meredt, rajta a fekete rúná­val. A Jel először szárnyas spirálszerűségnek látszott, amíg a lány félre nem fordította a fejét; azután viszont inkább vesszőnek tűnt, amin indák futottak körbe. A változékony minták a sarkokban úgy csiklandozták a gondolatait, mintha tollak birizgálták volna érzékeny bőrét. Érezte, hogy finoman megremeg, és legszívesebben lehunyta volna a szemét, de mégis inkább nyitva tartotta, amíg szúrni nem kezdett, és el nem homályosodott előtte minden. Éppen pislantott volna, amikor érezte: valami kattant a fejében, mintha kulcs fordult volna a zárban.

A rúna a lapon egyszerre fókuszba került, Clarynek pedig akaratlanul az jutott az eszébe: emlékezz. Ha a rúna egy szó lett volna, hát ez lett volna az, csakhogy sokkal mélyebb jelentéssel bírt, mint bármilyen szó, amit csak el tudott képzelni. Egy gyerek első emléke volt a járóka rácsain besütő napfényről, az eső felelevenített illata a város utcáiról, a feledhetetlen veszteség fájdalma, a visszaidézett megaláztatás marása és az öregség feledékenysége, amikor a legeslegvénebb emlékek halálos tisztasággal tűnnek elő, a legközelebbi események pedig reménytelenül homályba vesznek.

Clary apró sóhajtással lapozott egyet, aztán még egyet; engedte, hogy elárasszák a képek és az érzések. Bánat. Gondolat. Erő. Védelem. Kellem. Kétségbeesetten kiáltott fel, ahogy Magnus kiragadta kezéből a köny­vet.

- Ennyi elég - mondta, és visszacsúsztatta a kötetet a polcra. Leporolta a kezét, színes nadrágján szürke csíkokat hagyva hátra. - Ha egyszerre nézed végig az összes rúnát, belefájdul a fejed.

-De...

- A legtöbb Árnyvadász gyerek úgy nő fel, hogy hosszú évek alatt egye­sével tanulja meg a rúnákat - mondta Jace. - A Szürke Könyvben vannak rúnák, amiket még én sem ismerek.

- Ezt képzeld el! - tette hozzá Magnus.

Jace nem is törődött vele. - Magnus azért mutatta meg neked a rúnát, hogy többet megérthess és emlékezhess. Megnyitja az elmédet, hogy felis­merd és olvasni tudd a többi Jelet.

- Ráadásul segíthet, hogy előkerüljenek eltemetett emlékek - mondta Magnus. - Gyorsabban eszedbe juthatnak, mint egyébként. Ez a legtöbb, amit tehetek.

Clary a saját combjait bámulta. - Még mindig nem emlékszem semmire a Végzet Kelyhével kapcsolatban.

- Hát erről szól ez az egész? - Magnus mintha őszintén megdöbbent volna. - Az Angyal Kelyhét akarjátok? Nézd, átfutottam az emlékeiden. Nem volt köztük semmi a Végzet Ereklyéiről.

- Végzet Ereklyéi? - visszhangozta csodálkozva Clary. - Azt hittem, csak a Kehely...

- Az Angyal három bűvös eszközt adott az első Árnyvadászoknak. Egy kelyhet, egy kardot és egy tükröt. Ezek a Végzet Ereklyéi. A Kardot a Néma testvérek őrzik, a Kehely és a Tükör pedig Idrisben volt, legalábbis amíg meg nem jelent Valentiné.

- Senki sem tudja, merre lehet most a Tükör - magyarázta Alec. - Időt­len idők óta nem látták.

- Bennünket a Kehely érdekel - mondta Jace. - Valentiné keresi.

- És meg akarjátok szerezni, mielőtt ő találja meg? - kérdezte Magnus magasra vont szemöldökkel.

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudod, ki az a Valentiné - je­gyezte meg Clary.

- Hazudtam - ismerte be kertelés nélkül Magnus. - Nem vagyok féj, tudjátok, nem kell állandóan igazat mondanom. És bolond az, aki megpró­bál Valentiné bosszújának útjába állni.

- Gondolod, hogy az jár a fejében? A bosszú? - kérdezte Jace.

- Mi más? Legyőzték, és aligha tűnik olyan típusnak, aki könnyen elvisel egy ilyen súlyos vereséget.

Alec határozottabban pillantott Magnusra. - Benne voltál a Felkelés­ben?

Magnus állta a fiú tekintetét. - Igen. Jó párat megöltem a tieitek közül.

- A Kör tagjait - szúrta gyorsan közbe Jace. - Nem a mi...

- Ha ragaszkodtok hozzá, hogy megtagadjátok a csúfabb oldalát annak, amit csináltok - mondta Magnus, miközben továbbra sem vette le a szemét Alecről -, sosem fogtok tanulni a hibáitokból.

Alec egyik kezével az ágytakarót markolászta, arca boldogtalan vörösre váltott.

- Nem úgy nézel ki, mint aki meglepődött, hogy Valentiné életben van - mondta, igyekezvén kerülni Magnus tekintetét.

A férfi széttárta a karját. - Te meglepődtél?

Jace kinyitotta a száját, aztán megint bezárta. Úgy tűnt, nem tud mit kezdeni a helyzettel. - Szóval nem fogsz nekünk segíteni megtalálni a Végzet Kelyhét ?

- Akkor sem segítenék, ha tudnék - felelte Magnus. - Amúgy pedig nem tudok. Fogalmam sincs, hol lehet, és egyáltalán nem is akarom tudni. Mondtam, bolond, aki...

Alec az ágyon ülve kihúzta magát. - De a Kehely nélkül nem lehet...

- Többet csinálni belőletek, tudom - mondta Magnus. - Talán nem mindenki tartja ezt akkora katasztrófának, mint ti - tette hozzá. - Ha vá­lasztanom kéne a Klávé és Valentiné között, a Klávét választanám. Ök leg­alább nem esküdtek fel arra, hogy kiirtják a fajtámat. Viszont a Klávé sem tett semmit, amitől úgy érezném, örök hűséggel tartozom nekik. Úgyhogy nem, kivánom a végét. Nos, ha megvolnánk, szeretnék visszamenni a bulim­ba, mielőtt néhány vendég megeszi egymást.

Jace ökölbe szorította, aztán ellazította a kezét, és úgy nézett ki, mint aki valami nagyon csúnyát készül mondani, de Alec a vállára tette a kezét. Clary nem igazán tudta megállapítani a félhomályban, de mintha elég hatá­rozottan meg is szorította volna. - Előfordulhat? - kérdezte.

Magnus elmosolyodott. - Megtörtént már.

Jace odasúgott valamit Alecnek, mire az elengedte a vállát, ő pedig Claryhez sietett. - Jól vagy? - kérdezte halkan.

-Azt hiszem. Nem érzek semmi különbséget...

Magnus, aki már az ajtóban állt, türelmetlenül csettintett az ujjaival. - Mozgás, tinik. Az egyetlen, aki bujálkodhat a hálószobában, az nem más, mint csodás személyem.

- Bujálkodhat? - kérdezte Clary, aki még soha nem hallotta a szót.

- Csodás? - ismételte Jace, aki csak gonoszkodni akart. Magnus horkantása teljesen úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „húzás innen".

Elhúztak hát, nyomukban Magnussal, aki megállt, hogy kulcsra zárja maga után a hálószoba ajtaját. Clarynek az a benyomása támadt, hogy a buliban valami határozottan megváltozott. Talán csak kissé átalakult látá­sa tette: minden világosabbnak tűnt, a vonalak kristálytisztán rajzolódtak ki előtte. Egy csapat zenészre tévedt a tekintete, akik a szoba közepén álló apró színpadon játszottak. Bő köpenyük arany, bíbor és zöld színekben tündökölt, magas hangjuk hibátlan volt és éteri.

- Gyűlölöm a tündérbandákat - mormogta Magnus, ahogy a zenészek újabb kísérteties dalba fogtak. A dallam finom volt, és áttetsző, mint a he­gyikristály. - Soha nem játszanak mást, csak szomorú balladákat.

Jace nevetve pillantott körbe a helyiségben. - Hol van Isabelle ?

Claryt hirtelen elfogta a bűntudat. Simonról teljesen megfeledkezett. Megfordult az ismerős csontos vállat és a kusza, sötét hajcsomót keresve. - Nem látom őket.

- Ott van! - Alec volt az, aki észrevette a húgát, és megkönnyebbülten odaintette. - Gyere ide! Vigyázz a phoukával!

- Vigyázzon a phoukával? - ismételte Jace, és a zöld köntöst viselő barna bőrű sovány férfira pillantott, aki elgondolkodva méregette a lányt, miköz­ben az elsietett mellette.

- Megcsípett, amikor az előbb a közelébe kerültem - magyarázta Alec feszengve. - Egy igen kínos ponton. . .

- Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de ha a te igen kínos pontjaid érdeklik, a húgodéival aligha foglalkozik.

- Nem feltétlenül van így - jegyezte meg Magnus. - A tündérek nem épp válogatósak.

Jace megvető fintorral fordult a boszorkánymester felé. - Még itt vagy?

Mielőtt Magnus válaszolhatott volna, Isabelle rózsaszín arccal, alkohol­tól szagosán a fiúk nyakába ugrott. - Jace! Alec! Hol voltatok? Mindenhol benneteket kereste...

- Hol van Simon? - szakította félbe Clary. Isabelle egy pillanatra habozott. - Simon patkány - mondta komoran.

- Csinált veled valamit? - Alec jó testvérhez méltóan csupa aggodalom volt. - Tapizott? Ha bármivel próbálkozott...

- Nem, Alec - mondta ingerülten Isabelle. - Nem úgy Simon patkány.

- Részeg - állapította meg Jace, és undorodva elfordult.

- Nem vagyok az - sértődött meg Isabelle. - Jó, lehet, hogy egy kicsit, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Simon megivott egy olyan kék italt... Mondtam, hogy ne, de nem hallgatott rám... És patkánnyá változott.

- Patkánnyá? - kérdezte hitedenkedve Clary - Azt akarod mondani...?

- Azt akarom mondani, hogy patkánnyá - mondta Isabelle. - Kicsi. Barna. Pikkelyes a farka.

- A Klávénak nem fog tetszeni - szólt bizonytalanul Alec. - Elég biztos vagyok benne, hogy a Törvény tiltja a mondének patkánnyá változtatását.

- Igazság szerint nem Isabelle változtatta patkánnyá - mutatott rá Jace. - Legrosszabb esetben gondatlansággal lehetne vádolni.

- Kit érdekel a hülye Törvény? - visította Clary, és megragadta Isabelle csuklóját. - A legjobb barátom patkány lett!

- Jaj! - Isabelle megpróbálta elhúzni a csuklóját. - Engedj el!

- Csak ha elmondod, hol van. - Clary soha életében nem szeretett volna úgy pofon vágni senkit, mint most Isabelle-t. - Nem hiszem el, hogy képes voltál csak úgy otthagyni... Nyilván halálra van rémülve.

- Ha még nem taposta agyon valaki - jegyezte meg Jace, amivel nem segített.

- Nem én hagytam ott. Beszaladt a bárpult alá - tiltakozott Isabelle. - Hagyjál már! Benyomod a karkötőmet.

- Hülye liba! - kiáltotta Clary, és erőteljes mozdulattal a meglepett Isabelle-hez vágta a saját kezét. Meg sem várta a reakciót, máris futva indult a bárpult felé. Térdre zuhant, és belesett a sötétségbe odalent. A penészes szagú odúban mintha egy apró, gyöngyszerű szempárt pillantott volna meg. .

- Simon? - kérdezte elcsukló hangon. - Te vagy az? Simon patkány remegő bajusszal, óvatosan lépett egyet előre. Clary látta koponyájához simuló apró fülének kerek körvonalait és az orra hegyét. El kellett fojtania az undorát - soha nem szerette a patkányokat szögletes, sár­gás, harapásra kész fogaikkal. Azt kívánta, Simon bárcsak inkább hörcsöggé változott volna.

- Én vagyok az, Clary - mondta halkan. - Jól vagy?

Közben Jace meg a többiek is megérkeztek mögé; Isabelle inkább tűnt mérgesnek, mint szomorúnak. - Az alatt van? - kérdezte kíváncsian Jace.

Clary, aki még mindig négykézláb állt, bólintott. - Sss! Megijeszted. -Ujját óvatosan bedugta a bárpult alá, és begörbítette. - Gyere elő, Simon. Magnus visszacsinálja a varázslatot. Minden rendben lesz.

Halk nyüszítést hallott, és a patkány kidugta rózsaszín orrát a pult alól. Clary megkönnyebbült sóhajjal kapta föl a kis állatot. - Simon! Megértet­ted, amit mondtam!

A patkány összekuporodott a lány tenyerének ölelésében, és kétségbe­esetten nyüszített. Clary a mellkasához szorította. - Ó, szegény kis drágám - duruzsolta, majdnem mintha Simon valóban állat lett volna. - Szegény Simon, nem lesz baj, megígérem...

- Én nem sajnálnám a helyedben - jegyezte meg Jace. - Szerintem még sosem járt ilyen közel a didkóidhoz.

- Ó, fogd már be! - Clary mérgesen meredt Jace-re, de közben ugyan­olyan hevesen szorongatta a patkányt. Az állat bajsza remegett, de hogy a dühtől, az izgatottságtól vagy egyszerűen a rémülettől, azt a lány nem tudta megállapítani. - Gyerünk Magnushoz - mondta élesen. - Vissza kell változtatnunk.

- Ne kapkodjuk el! - Jace, a gazember szabályosan vigyorgott. Simon felé nyúlt, mintha csak meg akarná simogatni. - Olyan aranyos így. Nézd a rózsaszín orrocskáját!

Simon hosszú, sárga fogaival Jace-re vicsorgott, és a fiú felé kapott. Jace visszahúzta kinyújtott kezét. - Izzy, kerítsd elő a mi csodás házigazdánkat.

- Miért pont én? - Isabelle ingerültnek tűnt.

- Mert a te hibádból változott a mundi patkánnyá, szerencsétlen - közölte Jace, és Clarynek egyszerre feltűnt, hogy a két fiú milyen ritkán mondja ki Simon nevét. - És nem hagyhatjuk itt.

- Teljes lelki nyugalommal itt hagynád, ha nem lenne a csaj. - Isabelle-nek sikerült egyetlen szótagba annyi mérget sűrítenie, hogy az egy elefánt­tal is végzett volna. Ahogy elvonult, szoknyája táncot járt a dereka körül.

- El nem tudom képzelni, miért hagyta, hogy megidd azt a kék italt -mondta Clary Simon-patkánynak. - Most láthatod, mi lett a vége, hogy ilyen sekélyes voltál.

Simon mérgesen nyüszögött fel. Clary kuncogást hallott, és amikor felnézett, Magnust látta, amint fölé hajol. Isabelle haragos tekintettel állt mögötte. - Rattus norvegicus - állapította meg Magnus, miután Simonra pillantott. - Közönséges patkány. Semmi egzotikus.

- Nem érdekel, milyen patkány - mondta Clary. - Azt akarom, hogy változzon vissza.

Magnus elgondolkodva vakarta meg a fejét, mire csillámpor szállt fel róla a levegőbe. - Semmi értelme.

- Ugyanezt mondtam én is - bólintott elégedetten Jace.

- SEMMI ÉRTELME? - kiabálta Clary olyan hangosan, hogy Simon a hüvelykujja alá rejtette a fejét. - HOGY MONDHATSZ ILYET, HOGY SEMMI ÉRTELME?

- Pár órán belül magától is visszaváltozik - közölte Magnus. - A kok­télok hatása ideiglenes. Semmi értelme bezavarni egy átalakító varázslat­tal, csak fölösleges traumát okozna neki. A túl sok varázslat nem tesz jót a mondéneknek, nincsen hozzászokva a szervezetük.

- Kétlem, hogy ahhoz hozzá lenne szokva a szervezete, hogy patkány - jegyezte meg Clary. - Boszorkánymester vagy, nem tudod egyszerűen visszafordítani a varázslatot?

Magnus elgondolkodott. - Nem - mondta végül.

- Úgy érted, nem vagy hajlandó ?

- Ingyen nem, drágám, és nincs annyi pénzed, hogy megfizess.

- De mégsem vihetek haza egy patkányt a metrón - érvelt Clary. - Elej­tem, vagy egy rendőr elkap, amiért kártevőket hurcolok egy tömegközleke­dési eszközön. - Simon vinnyogva jelezte, hogy nem tetszik neki a kifejezés. - Nem mintha te kártevő lennél persze.

Egy lányhoz, aki eddig az ajtónál kiabált, most még hatan-heten csatla­koztak. A buli alapzsivaját és a zene duruzsolását kezdte elnyomni a dühös kiáltások zaja. Magnus a szemét forgatta. - Bocsássatok meg! - mondta, és belehátrált a tömegbe, ami azonnal összezárt körülötte.

Isabelle zavartan toporgott a szandáljában, és megeresztett egy mély só­hajt. - Ennyit az ő segítségéről.

- Az van - mondta Alec -, hogy simán beteheted a patkányt a hátizsá­kodba.

Clary szigorú pillantást vetett a fiúra, de semmi kivetnivalót nem talál­hatott az ötletben. Végtére is nem volt zsebe, ahová begyömöszölhette vol­na. Isabelle ruhája eleve túl szűk volt bármiféle zsebhez; Clary már azon is csodálkozott, hogy egyáltalán Isabelle belefért.

Lerázta hát magáról a hátizsákot, és az összehajtogatott pulóvere meg a rajzfüzete között talált benne egy zugot, ahová elrejthette a patkányt.

Az állat, aki egykor Simon volt, összekuporodott a pénztárcáján, és bánato­san nézett fel. - Sajnálom - mondta szomorúan Clary.

- Ne sajnáld! - szólt rá Jace. - Képtelen vagyok felfogni, miért ragasz­kodnak hozzá a mondik, hogy felelősséget vállaljanak olyan dolgokért, amik egyáltalán nem az ő hibájukból történtek. Nem te borítottad le azt a koktélt a hülye torkán.

- Ha én nem lennék, egyáltalán nem is jött volna ide - felelte Clary vékony hangon.

- Ne áltasd magad. Isabelle miatt jött.

Clary dühösen rántotta be a hátizsák száját. - Tűnjünk el innen! Elegem van ebből a helyből.

Az ajtónál kiabáló csapatról kiderült, hogy egytől egyig vámpírok; könnyen fellehetett őket ismerni sápadt bőrükről és halottfekete hajukról. Bizto­san festik, gondolta Clary. Kizárt dolognak tűnt, hogy mindegyiknek magától ilyen színű a haja, ráadásul némelyiknek szőke volt a szemöldöke. Hangosan panaszkodtak tönkretett motorjaik miatt, meg azért, mert néhány társuk el­tűnt, és fogalmuk sem volt róla, hol lehetnek. - Nyilván részegek, és elájultak valahol - mondta Magnus, miközben unottan lengette előttük hosszú, fehér ujjait. - Tudjátok jól, hogy hajlamosak vagytok denevérré meg egy rakás porrá változni, ha a kelleténél több Bloody Maryt borítottatok le.

- Igazi vérrel keverik a vodkájukat - súgta Jace Clary fülébe.

A lány összerázkódott a fiú lélegzetének érintésétől. - Igen, magamtól is leesett, köszönöm.

- Nem piszkálhatunk meg minden porcicát a lakásban, hátha valame­lyikről reggel kiderül, hogy Gregor az - mondta egy duzzogó szájú, festett szemöldökű lány.

- Gregornak nem lesz semmi baja. Ritkán söprök - nyugtatta meg Magnus. - Reggel boldogan visszaküldők a szállodába mindenkit, aki hát­ramaradt. Természetesen egy lefüggönyözött ablakú kocsiban.

- De mi lesz a motorjainkkal? - kérdezte egy vékony fiú, akinek rosszul festett haja tövénél kilátszott a szőkesége. Bal fülcimpájáról karót formázó fülbevaló lógott. - Órákig fog tartani, mire helyrepofozzuk őket.

- Napkeltéig van idő - közölte Magnus. Nyilvánvaló volt, hogy kezd kijönni a sodrából. - Azt javasolnám, hogy lássatok neki. - Felemelte a hangját. - Oké, ennyi volt! A bulinak vége. Mindenki kifelé! - Széles kar­mozdulatokkal jelezte, hogy komolyan gondolja, amit mond.

A zenekar egyetlen zajos akkorddal befejezte a játékot. A vendégek so­raiból hangos panaszszavak hallatszottak, de mindenki engedelmesen elin­dult az ajtó felé. Senki sem állt meg, hogy köszönetet mondjon Magnusnak a buliért.

- Gyerünk! - Jace a kijárat felé taszította Claryt. A tömeg sűrű volt, és a lány maga előtt tartotta a hátizsákját, óvón fonva köré a karját. Vala­ki keményen nekiütközött a vallanak, mire a lány felkiáltott, aztán oldalt lépett, így távolabb került Jace-től. Egy kéz simította végig a hátizsákot. Clary felnézett, és a karós fülbevalót viselő vámpírt pillantotta meg, amint szélesen vigyorgott rá. - Hé, Csinoska! - szólította meg a vámpír. - Mi van a zsákodban?

- Szenteltvíz - vágta rá Jace, amint ismét felbukkant a lány mellett, akár ha dzsinnként idézték volna meg. Gunyoros szőke dzsinnként, meglehető­sen rossz modorral.

- Óóó, egy Árnyvadász - mondta a vámpír. - Ijesztő. - Egy kacsintással megint beleolvadt a tömegbe.

- A vámpírok olyan primadonnák - sóhajtott Magnus az ajtóból. - Nem is tudom, miért rendezem ezeket a bulikat.

- A macskád miatt - emlékeztette Clary.

Magnusnak felcsillant a szeme. - Igaz. Miau Ce-tung megérdemli, hogy kitegyek magamért. - A lányra pillantott és a mögötte szorosan összezáró Árnyvadászokra. - Mentek?

Jace bólintott. - Nem akarunk visszaélni a vendégszereteteddel.

- Miféle vendégszeretetemmel? - kérdezte Magnus. - Mondanám, hogy öröm volt találkozni veletek, de nem volt az. Nem mintha nem lenné­tek viszonylag rokonszenvesek. Ami pedig téged illet... - Megeresztett egy kedélyes kacsintást Alec felé. - Felhívsz?

Alec megmerevedett, dadogni kezdett valamit, és valószínűleg reggelig ott állt volna egy helyben, ha Jace nem ragadja meg a könyökét, és a sarkuk­ban Isabelle-lel nem vonszolja az ajtó felé. Clary éppen követte volna őket, amikor finom érintést érzett a karján. Magnus volt az. - Van számodra egy üzenetem - mondta. - Édesanyádtól.

Clary annyira meglepődött, hogy majdnem eldobta a hátizsákot. - Édes­anyámtól? Úgy érted, megkért, hogy mondj el nekem valamit?

- Nem egészen - felelte Magnus. Macskaszerű szeme, amelyben a füg­gőleges pupillák olyanok voltak, mint rések egy arany és zöld falon, most az egyszer komoly volt. - De ismertem őt úgy, ahogyan te nem. Amit tett, azt azért tette, hogy távol tartson téged egy világtól, amit gyűlölt. Gyűlölte az egész létezését, a menekülést, a bujkálást. A hazugságokkal, ahogyan te nevezted őket, az volt a célja, hogy biztonságban tudjon téged. Ha az életed kockáztatod, értelmetlenné teszed az áldozatot, amit érted hozott. Ezt nem akarná.

- Nem akarná, hogy megmentsem?

- Nem, ha ez azt jelentené, hogy veszélybe sodrod magad.

- De én vagyok az egyetlen, akit érdekel, hogy mi történik vele.

- Nem - mondta Magnus. - Nem te vagy az egyetlen.

Clary pislogni kezdett. - Nem értem. Van... Magnus, ha tudsz vala­mit...

A férfi könyörtelen precizitással szakította félbe. - És még valami. - Sze­me az ajtó felé villant, ahol Jace, Alec és Isabelle eltűnt. - Tartsd észben, hogy amikor édesanyád elmenekült az Árnyvilágból, nem a szörnyetegek elől kellett elrejtőznie. Nem a boszorkánymesterek, a farkasemberek, a Tündérek Népe, de még csak nem is a démonok elől. Hanem előlük. Az Árnyvadászok elől.

A többiek a ház előtt vártak rá. Jace zsebre vágott kézzel a lépcső korlát­jának támaszkodott, és a vámpírokat figyelte, ahogyan átkozódva köröz­tek használhatatlan motorjaik körül. Halvány mosoly ült ki az arcára. Alec és Isabelle valamivel távolabb álltak. Isabelle a szemét törölgette, amitől Claryt megmagyarázhatatlan ingerültség fogta el - hiszen az Árnyvadász lány alig ismerte Simont. Ez nem az ő katasztrófája volt. Egyedül Clarynek lehetett joga hozzá, hogy szomorkodjon, Isabelle-nek semmi.

Ahogy meglátta Claryt, Jace ellépett a korlát mellől. Felvette vele a lé­pést, de nem szólalt meg. Isabelle és Alec előresiettek, úgy tűnt, mintha közben vitatkoznának egymással. Clary felgyorsította a lépteit, és a nyakát nyújtóztatta, hogy jobban hallja őket.

- Nem a te hibád - mondta Alec. Törődöttnek tűnt a hangja, mintha nem most először folytatná le ugyanezt a beszélgetést a húgával. Clary kíváncsi lett volna rá, hány fiút változtatott véledenül patkánnyá Isabelle. - Mindenesetre leszűrhetnéd belőle a tanulságot, hogy ne járj annyi Alvilági buliba - tette hozzá Alec. - Több baj származik belőlük, mintsem hogy megérje.

Isabelle hangosan szipogott. - Ha bármi történt volna vele... Nem is tu­dom, mit csináltam volna.

- Valószínűleg semmi olyasmit, amit ne csináltál volna korábban is -mondta unottan Alec. - Nem is ismerted valami jól.

- Az nem jelenti azt, hogy nem...

- Micsodát ? Hogy nem voltál szerelmes belé ? - gúnyolódott Alec, és meg­emelte a hangját. - Ismerned kell valakit ahhoz, hogy szerelmes lehess belé.

- De ez nem ilyen egyszerű. - Isabelle egészen szomorúnak tűnt. - Egy­általán nem szórakoztál jól a bulin, Alec?

- Nem.

- Azt hittem, tetszeni fog Magnus. Aranyos, ugye?

- Aranyos? - Alec úgy nézett a húgára, mintha elment volna az esze. -A kiscicák aranyosak. A boszorkánymesterek... - Habozott. - Hát ők nem azok - fejezte be nem épp fantáziadúsan.

- Gondoltam, esetleg megtaláljátok egymással a hangot. - Ahogy test­vére felé fordult, Isabelle szemében csillogtak a könnyek. - Hogy összeba­rátkoztok.

- Már vannak barátaim - mondta Alec, és mintha tenni sem tudott vol­na ellene, Jace-re pillantott a válla fölött.

Jace azonban lehajtott fejjel, gondolataiba merülve battyogott mögöt­tük, és észre sem vette. -

Clary egyszerre késztetést érzett, hogy kinyissa a zsákot, és belepillant­son. Felvonta a szemöldökét. A zsák már nyitva volt. Visszagondolt a buli végére. Felvette a zsákot, behúzta a cipzárt. Egészen biztosan emlékezett rá. Ugráló szívvel rántotta szélesre a zsák száját.

Eszébe jutott, milyen volt, amikor ellopták a pénztárcáját a metrón. Ki­nyitotta a hátizsákját, nem látta benne, mire a szája azonnal kiszáradt az ijedtségtől. Elejtettem? Elveszítettem? Még emlékezett, milyen volt, amikor rájött: nincs meg. Most éppen ugyanazt érezte, csak ez ezerszer rosszabb volt. Csontszáraz szájjal turkált a zsák belsejében, félretolva a ruhákat és a rajzfüzetét; körmei alá vastagon ragadt a por. Semmi.

Megállt. Jace is megtorpant, éppen az orra előtt, és türelmetlenkedni kezdett. Alec és Isabelle már vagy egy saroknyival előttük jártak. - Mi van? - kérdezte Jace, és Clary biztos volt benne, hogy valami gunyoros meg­jegyzésre készül. Aztán viszont megláthatta a lány arckifejezését, és inkább visszafogta magát. - Clary ?

- Eltűnt - suttogta a lány. - Simon. A hátizsákomban volt...

- Kimászott?­

Értelmetlen kérdés volt, amire a kimerült és halálra rémült Clary nem épp higgadtan válaszolt. - Hát persze, hogy nem mászott ki! - visította. - Szerin­ted azt akarja, hogy átmenjen rajta egy autó vagy megölje egy macska... ?

- Clary...

- Fogd be! - kiabálta Clary, és felé csapott a hátizsákjával. - Te mond­tad, hogy nem érdemes visszaváltoztatni...

Jace ügyesen elkapta a felé lendülő zsákot, kivette a lány kezéből, és meg­vizsgálta. - Elszakadt a cipzár - állapította meg. - Méghozzá kívülről. Va­laki úgy tépte ki a helyéről.

Clarytől csak suttogásra futotta, ahogy bambán rázta a fejét. - Én nem...

- Tudom. - Jace hangja egészen gyengéd volt. Tenyerét tölcsérként emelte a szája elé. - Alec! Isabelle! Menjetek csak tovább! Majd utolérünk benneteket.

A két alak már elég messze járt, de most megtorpantak; Alec habozott, húga azonban elkapta a karját, és határozott mozdulattal a metró lejárata felé taszította. Clary nyomást érzett a hátán. Jace tenyere volt az, ami fi­noman megfordította. Hagyta, hadd vezesse a fiú, miközben ő a járda kö­veiben botladozott, amíg vissza nem értek Magnus házának bejáratához. A szűk lépcsőházat az állott alkohol bűze és az a különös, édeskés szag töl­tötte be, amit Clary az Alvilágiakkal kapcsolt össze. Jace elvette a kezét a lány hátáról, és megnyomta a csengőt Magnus neve fölött.

  • Jace - szólt Clary.

A fiú lenézett rá. - Mi az?

Clary kereste a szavakat. - Szerinted jól van ? ;

- Simon? - Jace habozott, mire a lánynak Isabelle szavai jutottak az eszébe: Ne kérdezz tőle semmit, hacsak nem vagy benne biztos, hogy el tudod viselni a választ. A fiú ezúttal nem mondott semmit, inkább még egyszer, erősebben megnyomta a csengőt.

Erre már Magnus hangja harsant a kaputelefonból, hogy dübörögve tölt­se be a lépcsőházat: - KI MERI MEGZAVARNI A NYUGALMAMAT?

Jace már-már idegesnek tűnt. - Jace Wayland. Emlékszel? Én jöttem a Klávéból.

- Ó, igen. - Magnus mintha felvillanyozódott volna. - Te vagy a kék­szemű?

- Alecre gondol - segített be Clary.

- Nem. Az én szememet általában aranyszínűnek mondják - közölte Jace a kaputelefonnal. - És világítónak.

- Ó, hogy az a másik vagy. - Magnus hangja egészen csalódottnak ha­tott. Ha Clary nem lett volna olyan feldúlt, elmosolyodik. - Gondolom, az lesz a legjobb, ha feljössz.

A boszorkánymester sárkányokkal díszített selyemkimonóban és arany turbánban nyitott ajtót, arcán alig titkolt ingerültséggel.

- Aludtam - mondta gőgösen.

Jace úgy nézett ki, mint aki mindjárt tesz egy epés megjegyzést, valószí­nűleg a turbánnal kapcsolatban, úgyhogy Clary gyorsan közbevágott. - Ne haragudj, amiért zavarunk...

Valami kicsi és fehér kukucskált elé a boszorkánymester bokái közül. Kusza szürke csíkjai voltak és bóbitás rózsaszín fülei, amitől jobban hason­lított egy nagy egérre, mint egy kismacskára.

- Miau Ce-tung? - tippelt Clary. Magnus bólintott. - Hazatért.

Jace megvetéssel méregette az apró cirmos állatot. - Ez nem is macska -jegyezte meg. - Akkora, mint egy hörcsög.

- Vagyok elég rendes hozzád, hogy úgy tegyek, mintha ezt nem hallot­tam volna meg - szólt Magnus, és a lábával tessékelte maga mögé Miau Ce-tungot. - Szóval pontosan miért is jöttetek ide?

Clary felé nyújtotta a szakadt hátizsákot. - Simon miatt. Eltűnt.

- Á - mondta finoman Magnus. - Pontosan mije tűnt el?

- Ő tűnt el - közölte Jace. - Nincs meg, nyoma veszett, távollétével tüntet, felszívódott. .

- Talán megszökött, és elbújt valami alatt - vetette föl Magnus. – Nem lehet könnyű megszokni, ha az ember patkány lesz, főleg ha valaki eleve ilyen félnótás.

- Simon nem félnótás - tiltakozott dühösen Clary.

- Igaz - helyeselt Jace. - Csak félnótásnak tűnik. Igazából egészen átlagos az intelligenciája. - Hangja könnyed volt, válla azonban görcsösen feszült, ahogy Magnushoz fordult. - Amikor elindultunk, az egyik vendé­ged hozzáért Claryhez. Szerintem ő szakíthatta ki a zsákot, és ő vitte el a patkányt. Mármint Simont.

Magnus érdeklődve figyelte a fiút. – És?

- És ki kell derítenem, ki volt az - mondta Jace határozottan. - Feltételezem, hogy te tudod. Elvégre te vagy Brooklyn Fő Boszorkánymestere. Kétlem, hogy túl sok olyasmi történne a lakásodban, amiről nem tudsz.

Magnus egyik csillogó körmét vizsgálgatta. - Nem tévedsz.

- Légy szíves, áruld el nekünk! - mondta Clary. Jace keze szorosabbra zárult a csuklóján. Tudta, hogy a fiú azt szerette volna, ha csöndben marad, de nem tudta türtőztetni magát. - Kérlek!

Magnus egy sóhajtással leengedte a kezét. - Hát jó. Láttam az egyik motoros vámpírsrácor egy barna patkánnyal a kezében. Gondoltam, közülük való. Néha az Éjszaka Gyermekei patkánnyá vagy denevérré változnak, ha sokat isznak.

Clary keze remegett. - De most azt hiszed, hogy mégis inkább Simon lehetett?

- Csak tipp, de valószínűnek tűnik. .

- Van még valami. - Jace higgadtan beszélt, de már pattanásig feszültek az idegei, éppen mint azelőtt, hogy megtalálták volna az Elhagyatottat a lakásban. - Hol van a búvóhelyük?

-A micsodájuk?

- A vámpírok búvóhelye. Odamentek, nem?

- Azt hiszem. - Magnus úgy festett, mint aki legszívesebben valahol máshol lenne.

- El kell árulnod, hol van.

Magnus megrázta turbános fejét. - Nem fogok összekülönbözni az Éjszaka Gyermekeivel egy mondén kedvéért, akit még csak nem is isme­rek.

- Várj - vágott közbe Clary. - Mit akarnának kezdeni Simonnal? Azt hittem, nem szabad kárt tenniük az emberekben...

- Hogy én mit gondolok? - Magnus hangja nem volt ellenséges. - Azt hitték, közönséges patkány, és azt gondolták, jó szórakozás lesz megölni egy Árnyvadász házikedvencét. Nincsenek oda értetek, akármi is áll a fegy­verszüneti szerződésben, és a Szövetségnek semmiféle álláspontja nincsen az állatok megöléséről.

- Megfogják ölni? - kérdezte elkerekedett szemekkel Clary.

- Nem feltédenül - felelte sietősen Magnus. - Talán ők is azt hiszik, hogy közülük való.

- És akkor mi fog történni vele?

- Hát, amikor visszaváltozik emberré, így is meg fogják ölni. Viszont addig még van néhány órátok.

- Akkor segítened kell nekünk - mondta Clary a boszorkánymesternek. - Különben Simon meg fog halni.

Magnus együttérzéssel mérte végig tetőtől talpig a lányt. - Mind meg­halnak, drágaságom - mondta. - Kénytelen leszel hozzászokni.

Bezárta volna az ajtót, Jace azonban előrelépett, és berakta a lábát a rés­be. Magnus felsóhajtott. - Megint mi van?

- Még nem mondtad el nekünk, hol van a búvóhely.

- És nem is fogom. Hallhattad...

Clary Jace elé lépett, és a boszorkánymester szavába vágott. – Beletúrtál az agyamba - mondta. - Elvetted az emlékeimet. Ezt az egy dolgot nem tudnád megtenni a kedvemért ?

Magnus résnyire húzta össze macskaszemét. Valahonnan a távolból Miau Ce-tung nyávogása hallatszott. A boszorkánymester lassan lehajtotta a fejét, és egyetlenegyszer, nem túl finoman, nekiütötte a falnak. - A régi Dumont hotelban - mondta. - A belvárosban.

- Az tudom, hol van - derült fel Jace arca.

- Azonnal oda kell mennünk. Van itt Portál? - akarta tudni Clary.

- Nincs. - Magnus határozottan bosszúsnak tűnt. - A Portálokat elég nehéz megépíteni, és nem kis veszélyt jelentenek a tulajdonosaikra. Ocs­mány dolgok tudnak átjönni rajtuk, ha nem vigyáz az ember. New York­ban összesen kettőről tudok. Az egyik Dorotheánál van, a másik meg Renwicknél, de egyik sincs olyan közel, hogy érdemes lenne odarohanni, még akkor sem, ha biztosak lennétek benne, hogy a tulajdonosaik enged­nék használni őket, ráadásul valószínűleg úgysem engednék. Világos? Most már menjetek! - Magnus célzatosan meredt Jace lábára, ami még mindig az ajtónyílásban volt. A fiú nem moccant.

- Még valami - mondta. - Van valahol a környéken szent hely?

- Jó ötlet. Ha egyedül akarsz bemenni egy vámpírbarlangba, tényleg cél­szerű imádkozni előtte.

- Fegyverekre van szükségünk - közölte Jace nyersen. - Többre, mint amennyi most nálunk van.

Magnus a belváros irányába mutatott. - Van egy katolikus templom arra, a Diamond Streeten. Megteszi? Jace bólintott, és hátralépett. - Az...

Az ajtó becsapódott az orruk előtt. Clary, aki úgy fújtatott, mintha fu­tott volna, addig bámulta, amíg Jace karon nem fogta, és le nem terelte a lépcsőn, ki az éjszakába.

 

14

A Dumort hotel

 

 

A Diamond Street-i templom egészen kísértetiesnek hatott az éjszaká­ban; a boltíves gótikus ablakok ezüstösen csillanó tükrökként verték vissza a holdfényt. Az épületet matt feketére festett kovácsoltvas kerítés vette körül. Clary megrángatta a kaput, de egy masszív lakat nem engedte, hogy kinyis­sa. - Le van lakatolva - mondta, és hátrapillantott Jace-re a válla fölött. A fiú előkapta az irónját. - Engedj oda!

Clary figyelte, ahogyan Jace a lakattal vacakol, nézte háta karcsú ívét, a rövid ujjú póló alatt duzzadó izmokat. A ragyogó holdfény most inkább ezüstös színűre festette máskor aranyló haját.

A lakat, torzzá csavarodott fémdarab, hangos csörgéssel hullott a földre. Jace láthatólag elégedett volt magával. - Szokás szerint - mondta - ebben mocskosul jó vagyok.

Clary ezen már bepöccent. - Ha vége az este önfényező szakaszának, talán foglalkozhatnánk azzal is, hogy megmentsük a legjobb barátomat, akinek éppen a vérét ontják?

- Vérét ontják? - Jace elismeréssel pillantott Claryre. - Ezek nagy sza­vak.

-Te meg egy nagy...

- Ccc, ccc - vágott közbe a fiú. - Templomban nem illik káromkodni.

- Még nem vagyunk bent a templomban - mormogta Clary, miközben követte a fiút a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtó felé. A csodálatosan fara­gott kő boltív legmagasabb pontjáról egy angyal nézett le rájuk. A fekete égbolt előtt hegyes tornyok rajzolódtak ki, és Clary csak most ismerte fel a templomot, amit már korábban is észrevett a McCarren parkból. Az ajkába harapott. - Valahogy nincs rendjén, hogy csak úgy betörjünk egy temp­lomba.

Jace arca egészen komolynak tűnt a holdfényben. - Nem törünk be - mondta, és visszacsúsztatta az irónt a zsebébe. Vékony barna kezét, amit csipkefátyolként borítottak a finom fehér hegek, az ajtó fájára fektette közvedenül a retesz fölött. - A Klávé nevében - szólt - bebocsáttatást ké­rek erre a szent helyre. A Soha Véget Nem Érő Csata nevében arra kérlek benneteket, engedjétek használni a fegyvereiteket. Raziel Angyal nevében kérem áldásotokat harcomra a sötétség ellenében.

Clary rámeredt. A fiú nem mozdult, bár az éjszakai szél a szemébe fújta a haját; hunyorított, és amikor Clary már éppen megszólalt volna, a hatalmas ajtó csikorogva kitárult. Könnyedén nyílt befelé előttük, megmutatva az apró tüzek által megvilágított hűvös, sötét teret.

Jace hátralépett. - Csak utánad.

Amikor Clary belépett, hűvös levegő ölelte körül, meg a kő és a gyertya­viasz illata. Padok félhomályos sora nyújtózott az oltárig, a távolabbi falon pedig számtalan gyertya reszkető fénye szikrázott. A lány rádöbbent, hogy az Intézetet kivéve, ami igazából nem is számított, még soha nem járt temp­lom belsejében. Persze már látott belülről templomot képeken és filmek­ben, de főleg animékben, ahol rendszeresen előfordultak. Az egyik kedvenc animesorozatában volt egy jelenet, amelyik templomban játszódott, és egy félelmetes vámpír pap is szerepelt benne. Az embernek állítólag biztonság­ban kellene éreznie magát egy templomban, Clary mégis félt. Mintha az ár­nyékból különös, rémisztő alakok mozdultak volna felé. Összerázkódott.

- A kőfalak kint tartják a meleget - mondta Jace, amikor észrevette.

- Nem az a baj - felelte Clary. - Az a helyzet, hogy még soha életemben nem jártam templomban.

- Az Intézetben voltál.

- Úgy értem, igazi templomban. Istentiszteleten. Ilyesmi.

- Tényleg. Nos, ez a főhajó a padsorokkal. Itt ülnek az emberek a mise alatt. - Ahogy az oltár felé haladtak, hangjuk visszaverődött a kőfalakról. - Itt elöl van a szentély, most benne állunk. Ez pedig az oltár, a pap itt mutatja fel az oltáriszentséget. Ez mindig a templomok keleti oldalára kerül. - Le­térdelt az oltár elé, és Clary egy pillanatra azt gondolta, imádkozik. Maga az oltár magas volt, szürke gránitból készült, és vörös terítővel takarták le. Mögötte díszes arany fal magasodott, rajta szentekkel és mártírokkal, akik­nek a feje mögött arany kör jelképezte a glóriát. '

- Jace! – suttogta a lány. - Mit csinálsz?

A fiú a kőpadlóra fektette a kezét, és sebesen mozgatta ide-oda, mintha csak keresne valamit. Ujjai hegyével port kavart fel. - Fegyvereket keresek. - Itt?

- El vannak rejtve, általában az oltár körül. A kedvünkért tartják itt, vészhelyzet esetére.

- És mi ez, valami megállapodás köztetek meg a katolikus egyház kö­zött?

- Nem kizárólag. A démonok éppen olyan régen itt vannak a Földön, mint az emberek. Mindenhová eljutottak. A görögök daemonoknak, a hin­duk asuráknak, a japánok oniknak nevezték őket. A legtöbb hitrendszer megoldotta, hogy magába foglalja létezésüket, de az ellenük folyó harcot is egyben. Az Árnyvadászok nem húznak egyetlen valláshoz sem, cserébe minden vallás támogat bennünket a harcunkban. Ugyanígy mehettem volna segítségért egy zsidó zsinagógába vagy egy sintó szentélybe, vagy... Á, itt is van. - A fiú félresöpörte a port, miközben Clary letérdelt mellé.

Az oltár előtti egyik nyolcszögletű kőbe egy rúnát véstek. Clary majdnem olyan könnyedén ismerte fel, mintha csak anyanyelvén kellett volna kiol­vasnia egy szót. Az a rúna volt, amelyik azt jelentette, hogy „Nephilim".

Jace elővette az irónját, és a kőhöz érintette. Az nyikorgó hangot adva csúszott félre, hogy felfedje az alatta rejtőzködő sötét rekeszt. Odabent hosszúkás faláda hevert; Jace felemelte a fedelét, és elégedetten méregette a benne lévő gondosan elrendezett tárgyakat.

- Mik ezek? - kérdezte Clary.

- Szenteltvíz fiolákban, megáldott kések, acél- meg ezüstpengék - fe­lelte Jace, miközben halomba rakta a fegyvereket maga mellett a földön -, elektrumdrót, bár annak most nem vesszük hasznát, de azért mindig jól jöhet, ezüstgolyók, óvó amulettek, feszületek, Dávid-csillagok...

-Jézus... - mondta Clary.

- Kétlem, hogy őt is magunkkal tudnánk vinni.

- Jace! - Clary egészen fel volt háborodva.

- Mi van?

- Nem tudom, nem tűnik helyénvalónak ilyesmivel viccelődni egy temp­lomban.

A fiú megrántotta a vállát. - Nem vagyok hívő. Clary meglepetten nézett rá. - Nem vagy?

Jace megrázta a fejét. Haja az arcába hullott, de éppen elmélyülten ta­nulmányozott egy fiola áttetsző folyadékot, úgyhogy nem nyúlt oda, hogy megigazítsa. Clary ujja szinte viszketett, olyan erős késztetést érzett, hogy megtegye helyette. - Azt hitted, vallásos vagyok? - kérdezte a fiú.

- Hát... - habozott Clary. - Ha vannak démonok, kell hogy legyenek...

- Kell hogy legyenek micsodák? - Jace a zsebébe csúsztatta a fiolát. -Á - mondta -, úgy érted, ha van ez - és a padló felé mutatott -, akkor len­nie kell ennek is. - Most felmutatott a mennyezet felé.

- Ezt diktálja a józan ész. Nem?

Jace leengedte a kezét, felvett egy tőrt, és a markolatát kezdte vizsgál­gatni. - Elmondom, mi az ábra - mondta. - Életem harmadrészét azzal töltöttem, hogy démonokat öltem. Legalább ötszázat küldtem vissza, a fene tudja, milyen dimenziókba, ahonnan előmásztak. És ilyen hosszú idő alatt... Ilyen hosszú idő alatt, soha egyetlenegy angyalt nem láttam. Nem is hallottam senkiről, aki valaha látott volna.

- De hát egy angyal teremtette az első Árnyvadászokat is - vetette fel Clary. - Ezt mesélte Hodge.

- Szép történet. - Jace hunyorogva nézte a lányt, mint valami macska. - Apám hitt Istenben - mondta. - Én nem.

- Egyáltalán nem? - Clary igazából nem tudta, miért is piszkálja a fiút. O maga sosem gondolt bele, hogy hisz-e Istenben vagy az angyalokban meg hasonlókban, de ha megkérdezték volna, valószínűleg azt feleh, hogy nem. Csakhogy Jace-ben volt valami, ami arra késztette, hogy tovább faggassa, áttörje a cinizmusa falát, és elismertesse vele, hogy hisz valamiben, hogy érez valamit.

- Mondjuk így - felelte a fiú, miközben két kést csúsztatott az övébe. Az ablakok festett üvegén beszivárgó fény színes négyszögeket rajzolt az arcára. - Apám egy igazságos istenben hitt. Deus volt, ezt szokta monda­ni. A keresztesek mottója volt, ők meg háborúba mentek, és lemészárol­ták őket. És amikor láttam ott feküdni a saját vérében, tudtam, hogy még hiszek Isten létezésében, csak azt nem hiszem, hogy érdekli, mi történik velünk. Talán van Isten, Clary, talán nincs, de nem hiszem, hogy ez fontos. Mindenképpen egyedül vagyunk.

Ők voltak az egyedüli utasok a belváros felé tartó metrókocsiban. Clary szótlanul ült, és Simonra gondolt. Jace időről időre rápillantott, mintha mondani akarna valamit, de aztán mindig visszasüllyedt a tőle szokadan némaságba.

Amikor kimásztak a föld alól, az utcák elhagyatottak voltak, a levegő nehéz és fémízű; a bódék, a mosodák és a csekkbeváltók hallgattak ba­rázdált acélból készült éjszakai ajtajaik mögött. A szállodát végül vagy egyórányi keresés után találták meg egy mellékutcában. Kétszer is el­mentek mellette, mert azt hitték, csak egy a számtalan kihalt lakótömb közül, végül azonban Clary észrevette a cégért. Az egyik szög kiesett belőle, és féloldalasan himbálózott egy satnya fa mögött. DUMONT HOTEL, állt rajta eredetileg, valaki azonban lefestette rajta az N-t, és kicserélte egy R-re.

- Dumort hotel - mondta Jace, amikor a lány a táblára mutatott. - Ara­nyos.

Clary csak két évig tanult franciául, de ennyi is elég volt, hogy megértse a tréfát. – Du mort - mondta. - A halálé.

Jace bólintott. Mintha minden érzéke kiélesedett volna, akár a macskáé, amelyik a kanapé mögött bujkáló egeret lesi.

- De ez nem lehet a hotel - mondta Clary. - Az ablakokat bedeszkázták, az ajtót befalazták... Ő - fejezete be, ahogy elkapta a fiú tekintetét. - Jogos. Vámpírok. De hogy jutnak be ?

- Repülnek - felelte Jace, és az épület felső emeleteire mutatott. Valaha kétségkívül mesés luxushotel lehetett. A kőből készült homlokzatot ele­gáns kacskaringók és faragott liliomok díszítették, amelyeket a hosszú évek során sötétre festett és elkoptatott a szennyezett levegő meg a savas eső.

- Mi nem tudunk repülni - volt kénytelen rámutatni Clary.

- Nem tudunk - értett egyet Jace. - Úgyhogy betörünk. - Megindult az úttesten keresztül a hotel felé.

- A repülés jobb bulinak hangzik - jegyezte meg Clary, miközben igye­kezett lépést tartani vele.

- Ebben a pillanatban minden jobb bulinak hangzik. - A lány kíváncsi lett volna rá, hogy Jace ezt komolyan gondolja-e. Érződött rajta valamiféle izgatottság, a vadászat tüze, ami miatt egyáltalán nem tűnt olyan elége­detlennek, mint amilyennek mutatni igyekezett magát. Több démont ölt meg, mint bárki más az ö korában. Biztosan nem úgy ölte meg őket, hogy meghátrált a harc elől.

A feltámadó forró szél megzörgette a hotel előtt álló satnya fák levele­it, és szerteszét fújta a járdán heverő szemetet. A környék különös módon elhagyatott volt. Manhattanben általában mindig járt valaki az utcán, még hajnali négykor is. Az utcán sorakozó lámpák közül a legtöbb nem égett, bár az, amelyik a legközelebb volt a hotelhoz, halvány derengéssel világítot­ta meg a bejárathoz vezető járdaszakaszt.

- Ne menj a lámpa alá! - mondta Jace, és a ruhája ujjánál fogva maga felé húzta a lányt. - Lehet, hogy az ablakból figyelnek. És ne nézz föl! - tette hozzá, de elkésett. Clary már a felső emeletek betört ablakai felé emelte a tekintetét. Egy pillanatra az a benyomása támadt, mintha mozgást érzékelt volna az egyik mögött; fehér villanást, ami lehetett egy arc vagy talán egy kéz, amint félrehúzott egy nehéz függönyt...

- Gyerünk! - A fiú maga után rángatta Claryt a sötétbe a szálloda falá­nál. A lány érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, borzongás fut végig a gerince mentén, és hallotta a vér dübörgését a fülében. A 116. utcán elhúzó autók halvány moraja rettentően távolinak tűnt, azon kívül pedig nem is hallat­szott más zaj, csak a járdán heverő szemét roppanása, ahogy rálépett. Azt kívánta, bárcsak hangtalanul járhatna, mint egy Árnyvadász. Talán egy nap megkéri Jace-t, hogy őt is tanítsa meg.

Befordultak a hotel sarkánál, és egy sikátorban találták magukat, amely valaha nyilván az áruszállítók céljait szolgálhatta. Keskeny volt, dugig szeméttel: penészes kartondobozokkal, üres üvegpalackokkal, összetört műanyaggal meg szétszórt apró dolgokkal, amiket Clary elő­ször fogpiszkálónak nézett, közelről viszont már inkább úgy festettek, mint a... .

- Csontok - mondta Jace minden érzelem nélkül. - Kutyacsontok, macskacsontok. Ne nézd meg őket túl közelről, a vámpírok kukája általábam nem valami épületes látvány.

Clary leküzdötte a hányingerét. - Hát - szólalt meg -, legalább tudjuk, hogy jó helyen járunk. - A Jace szemében megvillanó pillanatnyi tisztelet volt a jutalma.

- Ó, az tuti, hogy jó helyen járunk - mondta a fiú. - Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy jutunk be.

Egykor nyilván ablakok is nyíltak itt, mostanra azonban befalazták őket. Nem volt nyoma sem ajtónak, sem tűzlétrának. - Amikor ez még szálloda volt - szólalt meg halkan Jace -, nyilván idehozták az árukat. A bejáraton keresztül mégsem hurcolhattak be mindent, máshol meg nem állhattak meg a teherautók.

Clary a kis boltokra meg a bódékra gondolt a lakásuk közelében. Látta az érkező áruszállító teherautókat, amikor kora reggel iskolába ment, látta, amint a koreai étterem tulajdonosa felhúzta a járda alá süllyesztett fémredőnyt a bejárat előtt, hogy levihessék a papírtörül­közővel meg macskatáppal teli dobozokat az alagsorba. - Lefogadom, hogy az ajtók a föld alá nyúlnak. Valószínűleg betemeti őket ez a sok szemét.

Jace, aki egy lépéssel mögötte állt, bólintott. - Éppen erre gondoltam én is. - Felsóhajtott. - Felteszem, neki kell állnunk a szemétben turkálni. Kezdhetjük a konténerrel. - A mozdulatból, amivel a konténerre mutatott, határozottan hiányzott a lelkesedés.

- Inkább szállnál szembe egy fosztogató démonhordával, igaz? - kér­dezte Clary.

- Azokban legalább nem mászkálnának kukacok. Vagyis - tette hoz­zá elgondolkodva - nem mindegyikben. Egyszer elkaptam egy démont, a Grand Central alá kellett utánamennem a csatornarendszerbe...

- Ne! - emelte föl a kezét figyelmeztetőleg Clary. - Most nem vagyok abban a hangulatban.

- Soha ilyet lány még nem mondott nekem - vigyorodott el Jace.

- Maradj mellettem, és nem ez lesz az utolsó alkalom!

Jace szája széle finoman megrándult. - Nem éppen ez a legalkalmasabb időpont az üres fecsegésre. Kukáznunk kell. - A konténerhez lépett, és megragadta az egyik oldalát. - Kapd el a másik felét. Fölborítjuk.

- Azzal túl nagy zajt csapnánk - tiltakozott Clary, miközben azért el­foglalta helyét a konténer túloldalán. A szokásos sötétzöldre festett, vissza­taszító foltoktól hemzsegő városi kuka volt. Még a többi hasonló konténer­nél is jobban bűzlött; valami sűrű és édeskés szag töltötte be Clary torkát, amitől majdnem öklendezni kezdett. - Odébb kéne löknünk.

- Figyelj... - kezdte Jace, de egyszerre félbeszakította a hátuk mögül, az árnyékból érkező hang.

- Tényleg úgy gondoljátok, hogy ezt kéne csinálnotok? - kérdezte.

Clary mozdulatlanná dermedve meredt az árnyékba a sikátor bejáratá­nál. Egy kétségbeesett pillanatra azt hitte, hogy csak képzelte a hangot, de Jace is éppen olyan mozdulatlanul és döbbent arccal állt. Ritkán fordult elő, hogy bármi meglepte, még annál is ritkábban, hogy valaki észrevétlenül a közelébe osont. Ellépett a konténertől, keze az öve felé mozdult. Hangjából semmiféle érzelem nem hallatszott. - Van ott valaki?

- Diós mio! - Egy férfi hangja volt, aki nyilvánvalóan jól szórakozott, és fo­lyékonyan beszélt spanyolul. - Nem erről a környékről valók vagytok, igaz?

Előrelépett, ki a legsötétebb árnyékból. Alakja lassan bontakozott ki: egy fiú volt, nem sokkal idősebb Jace-nél, és vagy tizenöt centivel alacso­nyabb. Vékonydongájú testével, nagy sötét szemével és mézszínű bőrével egy Diego Rivera-festményre emlékeztetett. Fekete nadrágot és nyitott gal­lérú fehér inget viselt. Nyakában aranylánc lógott, ami megcsillant, amikor közelebb került a lámpafényhez.

- Hát nem mondhatnám - felelte óvatosan Jace. Keze nem mozdult az övétől.

- Nem kellett volna idejönnötök. - A fiú a homlokára zúduló sűrű feke­te fürtökbe túrt az ujjaival. - Ez a hely veszélyes.

Úgy érti, rossz környék. - Clarynek szinte kedve támadt felnevetni, bár egyáltalán nem volt vicces a helyzet. - Tudjuk - mondta. - Csak egy kicsit eltévedtünk, ez minden.

A fiú a kuka felé intett. - Azzal mit csináltatok?

Sose tudtam kapásból hazudni - gondolta Clary, és Jace-re pillantott, aki reményei szerint sokkal járatosabb volt ezen a téren.

Csakhogy a fiú máris csalódást okozott neki. - Megpróbáltunk bejutni a hotelba. Gondoltuk, talán egy pinceajtó van a kuka mögött.

A fiú szeme elkerekedett a hitetlenségtől. - Puta madre... Miért akarná­tok ilyesmit csinálni ?

Jace megvonta a vállát. - Csak a hecc kedvéért. Puszta szórakozásból.

- Nem érted. Itt kísértetek vannak, ez a hely el van átkozva. Balszerencsét hoz. - Megrázta a fejét, és mondott egy csomó dolgot spanyolul, aminek Clary sejtése szerint nagy általánosságban az elkényeztetett fehér gyerekek ostobaságához, meg egészen konkrétan az ő ostobaságukhoz lehetett köze. - Gyertek velem, elkísérlek benneteket a metróig.

- Tudjuk, hol van a metró - mondta Jace.

A fiú halkan felnevetett. - Claro. Persze, hogy tudjátok, de ha velem jöttök, senki nem fog zaklatni benneteket. Nem akartok bajba kerülni, ugye?

- Az attól függ - felelte Jace, és úgy helyezkedett, hogy zakója alól kivil­lanjanak az övébe dugott fegyverek. - Mennyit fizetnek neked, hogy távol tartsd az embereket a hoteltól ?

A fiú a háta mögé pillantott, és Clary minden idegszála megfeszült, hogy elképzelte, amint a sikátor keskeny bejáratánál összegyűlnek a fe­hér arcú, vörös szájú, sötét figurák, akiknek a szemfogán úgy csillan meg a ­fény, mint amikor a száguldó fém szikrát csihol a járda betonjából. Ahogy megint Jace-re pillantott, látta, hogy a fiú szája keskeny csíkká préselődik össze. - Kik fizetnek nekem?

- A vámpírok. Mennyit fizetnek neked? Vagy másról van szó? Azt mondták, belőled is vámpírt csinálnak, örök életet ajánlottak fájdalom és betegségek nélkül? Mert nem éri meg. Az élet kellemetlenül hosszúnak tű­nik, ha soha nem mehetsz a napfényre, chko - mondta Jace.

A fiú arca kifejezéstelen maradt. - A nevem Raphael. Nem chko.

- De tudod, miről beszélünk? Tudsz a vámpírokról? - kérdezte Clary. Raphael félrefordította a fejét, és kiköpött. Amikor megint feléjük fordult, szeméből sütött a gyűlölet. - Los vámpíros, sí, a vérszívó állatok. Még mielőtt bedeszkázták volna az ablakokat, meséltek mindenfélét. Késő éjszaka nevetés hallatszott, a kisállatok meg egymás után tűntek el, a hangok meg... - Elhall­gatott, és megrázta a fejét. - A környéken mindenki tudja, hogy távol kell tartania magát ettől a helytől, de hát mit tehetnénk? Nem lehet kihívni a rendőrséget, és azt mondani nekik, hogy a vámpírokkal van a gond.

- Láttad őket valaha? - kérdezte Jace. - Vagy ismersz valakit, aki látta őket?

Raphael lassan válaszolt. - Volt egyszer néhány fiú, jó barátok. Azt hitték, jó ötlet lenne bemenni a hotelba, és megölni a szörnyeket odabent. Vittek magukkal pisztolyokat meg késeket is. Mindegyiket megáldotta egy pap. So­sem kerültek elő. A nagynéném találta meg később a ruháikat a háza előtt.

- A saját háza előtt ?-kérdezte Jace.

- Sí Az egyik fiú a bátyám volt - felelte Raphael. - Szóval most már tudjátok, miért járok néha erre az éjszaka közepén hazafelé menet a nagy­néném házától, és miért figyelmeztettelek benneteket, hogy tisztuljatok innen. Ha bementek, nem jöttök ki többé.

- Odabent van a barátom - mondta Clary. - Érte jöttünk.

- Á - bólintott Raphael. - Akkor lehet, hogy hiába mondok bármit is.

- Úgy van - mondta Jace. - De ne aggódj, ami a barátaiddal történt, velünk nem történhet meg. - Elővette az övéből az egyik szeráfpengét, és a magasba tartotta. A pengéből sugárzó halvány fény megvilágította az arc­csontja alsó felét, ami így árnyékot vetett a szemére. - Jó pár vámpírt öltem már meg. A szívük nem ver, de attól még meghalhatnak.

Raphael élesen szívta be a levegőt, és mondott valamit spanyolul, ami túl gyors és halk volt ahhoz, hogy Clary megérthesse. A fiú feléjük indult, de siettében megbotlott egy halom összegyűrt csomagolófóliában. - Tudom, mik vagytok. Hallottam a fajtátokról az öreg atyától a Szent Cecíliában. Azt hittem, csak mese az egész.

- Minden szóbeszéd igaz - mondta Clary, de olyan halkan, hogy a fiú nyil­vánvalóan nem hallotta meg. Ökölbe szorította a kezét, és Jace-re meredt.

- Veletek akarok menni - jelentette ki.

Jace megrázta a fejét. - Nem. Szó sem lehet róla.

- Meg tudom nektek mutatni, hogyan lehet bejutni - mondta Raphael. Jace elbizonytalanodott, szemén látszott, hogy kísértésbe esett. – Nem vihetünk magunkkal.

- Hát jó. - Raphael elvonult Jace mellett, és félrerúgott egy szemétku­pacot a fal tövében. Egy rácsot pillantottak meg, a fémet vékony rétegben lepte be a rozsda. A fiú letérdelt, megfogta a rácsot, és félredobta. - Itt ju­tott be a bátyám is a barátaival. Azt hiszem, az alagsorba nyílik. - Felné­zett, ahogy Jace meg Clary megállt mellette. Clary igyekezett visszatartani a lélegzetét; a szemét bűze mindent elnyomott, és még a sötétben is látta a mindenfelé szétrebbenő csótányokat.

Jace szája sarkában halvány mosoly jelent meg. A szeráfpengét még min­dig a kezében tartotta. A belőle áradó fény szellemszerűre festette az arcát, amiről Clarynek a tizenegy éves Simon jutott eszébe, amint rémtörténe­teket mesélt, miközben egy zseblámpát tartott az álla alatt. - Köszönöm - mondta Jace Raphaelnek. - Minden rendben lesz.

A másik fiú elsápadt. - Menjetek be, és tegyétek meg a barátotokért, amit én nem tudtam megtenni a bátyámért.

Jace visszacsúsztatta a szeráfpengét az övébe, és Claryre pillantott. -Gyere utánam! - mondta, és lábbal előre becsusszant a hiányzó rács mö­götti nyíláson. A lány visszatartotta a lélegzetét, és várta a fájdalmas vagy talán döbbent kiáltást odalentről, de csak Jace lábának halk puffanását hallotta a kemény földön. - Minden oké - kiáltott fel a fiú. - Ugorj csak, elkaplak.

Clary Raphaelre pillantott. - Köszönjük, hogy segítettél.

A fiú nem szólt, csak kinyújtotta a kezét, hogy Clary megkapaszkodhas­son benne, amíg felkészül az ugráshoz. Raphael ujjai hidegek voltak. Amint a lány lába eltűnt a nyílásban, elengedte a kezét. Clary csak egy pillanatig zuhant, mert Jace máris elkapta. A ruhája felcsúszott a combján, és Jace keze végigsimított a lábán, ahogy a karjaiba csúszott. A fiú szinte azonnal elengedte.

Clary lehúzta a ruháját, és örült, hogy nem látszik a sötétben. - Jól va­gyok.

Jace megint elővette az övéből a szeráfpengét, és magasra emelte, mire halvány derengés töltött be mindent körülöttük. Szűk, alacsony mennye­zetű helyiségben álltak repedezett betonpadlóval. A repedéseknél feltört a föld, és Clary látta, hogy a fekete indák már kapaszkodnak felfelé a falakon. A szomszéd helyiségbe vezető nyílásról hiányzott az ajtó.

Hangos puffanás ijesztette meg. Amikor megpördült, Raphaelt pillan­totta meg, amint alig egy-két méterrel a háta mögött, behajlított térdekkel földet ért. Önelégült vigyorral az arcán egyenesedett fel.

Jace rettentő dühösnek tűnt. - Megmondtam, hogy...

- Én pedig hallottalak. - Raphael széttárta a kezét. - És most mit tudsz csinálni? Arra nem mehetek vissza, amerre bejöttünk, és itt sem hagyhatsz, hogy az élőhalottak csak úgy megtaláljanak... Igaz?

- Gondolkodom rajta - mondta Jace. Fáradtnak tűnik -, állapította meg csodálkozva Clary, az árnyékok a szeme alatt hangsúlyosabbak lettek.

Raphael előre mutatott. - Arra kell mennünk a lépcső felé. Fönt vannak a hotel felső emeletein. Meg fogjátok látni. - Elvonult Jace mellett, és már itt is lépett a tátongó ajtónyílás túloldalára. Jace a fejét rázva fordult utána.

- Kezdem tényleg gyűlölni a mondéneket - mondta.

A hotel alagsorában labirintusszerű folyosók kanyarogtak, amelyekről üres raktárhelyiségek nyíltak, meg egy elhagyatott mosoda - rothadó vesszőkosarakban penészes vászontörülközők magasra stószolva - és egy kísér-icties konyha, ahol acélpultok nyújtóztak az árnyékban. A legtöbb felfelé vezető lépcső eltűnt; nem leomlottak, hanem szándékosan bontották le őket. Nem maradt belőlük más, csak egy rakás deszka a fal mellett, ame­lyekről egykor méregdrágán vásárolt perzsaszőnyegek cafatjai lógtak, mint szőrös penészfoltok.

A hiányzó lépcsőket Clary rejtélyesnek találta. Mi bajuk volt a vámpí­roknak a lépcsőkkel? Végül a mosoda mögött bukkantak rá egy rejtett lép­csőházra. A lift: előtti időkben használhatták a szobalányok, hogy itt vigyék ícl az ágyneműket az emeletre. A lépcsőket mostanra vastag, szürke réteg­ben borította be a por, amitől Clary köhögni kezdett.

- Ssss - súgta oda Raphael. - Meghallanak. Közel vagyunk ahhoz a helyhez, ahol alszanak.

- Azt meg honnan tudod? - súgta vissza a lány. Raphaelnek még csak ott sem kellett volna lennie. Honnan vette a bátorságot, hogy előadást tartson neki a zajról?

- Érzem. - A fiú szeme sarka megrándult, és Clary látta, hogy legalább annyira meg van ijedve, mint ő. - Te nem?

Clary megrázta a fejét. Nem érzett semmit a furcsa hidegen kívül; a nap­pali fullasztó hőség után a szálloda hűvöse hátborzongatónak érződött.

A lépcső tetején egy ajtót találtak. „Előcsarnok" hirdette rajta egykor a felirat, amelyet azonban mostanra alig lehetett kibogarászni a hosszú évek alatt összegyűlt vastag porréteg alatt. Ahogy Jace belökte az ajtót, rozsda kezdett hullani róla. Clary vett egy mély lélegzetet...

A helyiség az ajtó túloldalán üres volt. Nagy teremben találták magukat, ahol a málló szőnyeg alól kilátszottak a padló szálkás deszkái. Középen va­laha egy arany- és skarlátszínű szőnyeggel borított hatalmas, kecsesen ívelő, aranyozott kodáttal határolt lépcső emelkedett. Ami megmaradt belőle, az nem sokkal a fejük fölött, a semmi közepén ért véget. A látvány legalább olyan szürreális volt, mint azok az absztrakt Magritte-festmények, amiket Jocelyn annyira szeretett. Ennek az lenne a címe - gondolta Clary -, hogy, Lépcső a semmibe".

Amikor megszólalt, hangja olyan száraz volt, mint a mindent ellepő por. - Mi bajuk van a vámpíroknak a lépcsőkkel?

- Semmi - felelte Jace. - Csak nincs szükségük rájuk.

- Ezzel is azt akarják megmutatni, hogy a hely az övék. - Raphael szeme csillogott, a fiú egészen izgatottnak tűnt.

Jace vetett rá egy gyors oldalpillantást. - Láttál valaha igazi vámpírt? -kérdezte.

Raphael szinte szórakozottan nézett vissza rá. - Tudom, hogy néznek ki. Sápadtabbak és soványabbak, mint az emberek, de nagyon erősek. Úgy járnak, mint a macskák, és olyan gyorsan csapnak le, mint a kígyók. Gyö­nyörűek és borzalmasak. Pont, mint ez a hotel.

- Szerinted gyönyörű? - kérdezte csodálkozva Clary.

- Látszik, hogy évekkel ezelőtt az volt. Mint egy öregasszony, aki egykor szép volt, de az idő elvette tőle a szépségét. Olyannak kell elképzelned ezt a lépcsőt, amilyen valaha volt, a gázlámpákkal, amik úgy világítottak a sötétben, mint a szentjánosbogarak. És arra a galériára is képzeld oda az embereket! Ne ilyen­nek lásd, amilyen most, ne ilyen... - Elhallgatott, a megfelelő szót kereste.

- Csonkának? - javasolta Jace szárazon.

Raphael olyan arcot vágott, mintha Jace álmából ébresztette volna fel. Reszketegen felnevetett és elfordult. Clary Jace-re nézett. - Különben hol vannak? Úgy értem, a vámpírok.

- Valószínűleg az emeleten. Szeretnek magasan lenni, amikor alszanak. Mint a denevérek. És mindjárt felkel a nap.

Mintha zsinóron mozgatott marionettbábuk lettek volna, Clary és Raphael egyszerre emelte fel a fejét. Semmi sem volt fölöttük, csak a fres­kókkal borított, repedezett plafon néhány fekete folttal, ahol talán tűz égethette meg. Balra egy boltív vezetett tovább a sötétbe; két oldalán az oszlopokra faleveleket és virágokat véstek. Ahogy Raphael megint lehaj­totta a fejét, nyaka tövénél hosszúkás heg rajzolódott ki élesen barna bőrén; olyan volt, mint egy kacsintó szem... Clary kíváncsi lett volna rá, hol szerezte.

- Szerintem vissza kéne mennünk a szolgálók lépcsőjéhez - suttogta. - Úgy érzem, itt túlságosan a placcon vagyunk.

Jace bólintott. - Azzal tisztában vagy, hogy ha odaérünk, ordítanod kell Simonnak, és reménykedned, hogy meghallja?

Clary szerette volna tudni, hogy látszik-e az arcán, mennyire fél. - De...

Vérfagyasztó sikoly szakította félbe. Clary megpördült a tengelye körül.

Raphael. A fiú eltűnt, egyeden lábnyom nem maradt a porban, ami meg­mutatta volna, merre ment - vagy merre vonszolták. Clary ösztönösen Jace felé nyúlt, de ő már rohant is a falban tátongó boltív felé, aztán rajta keresz­tül tovább a sötétbe. A lány nem látta, de követte a boszorkányfényt, mint az utazó, akit csalóka lidérc vezet át a mocsáron.

A boltív mögött volt egykor a szálloda bálterme. A padló fehér márvány­ból készült, ami annyira megrepedezett, hogy a Jeges-tengeren úszó jégtáb­lákra emlékeztetett. Fejük fölött galéria húzódott körbe, korlátját belep­te a rozsda. A galérián egymástól egyenlő távolságra aranykeretes tükrök lógtak, mindegyiket aranyozott Ámor-fej díszítette. Az áporodott levegőben pókhálók lebegtek, akárha régről ottmaradt esküvői fátylak lettek volna.

Raphael a terem közepén állt, karjai az oldalánál lógtak. Clary odafutott hozzá, Jace kicsit lassabban követte. - Jól vagy? - kérdezte fújtatva a lány.

A fiú lassan bólintott. - Mintha mozgást láttam volna az árnyékban. Semmi sem volt.

- Ügy döntöttünk, visszamegyünk a cselédlépcsőhöz - mondta Jace. - Ezen az emeleten nincs semmi.

Raphael bólintott. - Jó ötlet.

Az ajtó felé indult, de hátra sem nézett, hogy a többiek a nyomában van­nak-e. Alig néhány lépést tett meg, amikor Jace utánaszólt. - Raphael? Raphael megfordult, kíváncsian nyitotta tágra a szemét. Jace eldobta a kését.

Raphael gyors volt, de nem eléggé. A penge célba ért, a becsapódás ereje feldöntötte a fiút, aki súlyosan terült el a repedezett márványpadlón. A bo­szorkányfény halvány derengésénél feketének tűnt a vére.

- Jace - suttogta hitetlenkedve Clary. A fiú mondta, hogy gyűlöli a mondénokat, de sosem...

Megfordult, hogy odasiessen Raphaelhez, de Jace erőszakosan félretaszítot­ta. Rávetette magát a másik fiúra, és a melléből kiálló kés markolata után nyúlt.

Csakhogy Raphael gyorsabb volt. Megragadta a kést, aztán ordított, ahogy megérintette a kereszt alakú markolatot. A fegyver csörögve esett a földre, pengéje fekete volt a vértől. Jace egyik kezével Raphael ingét szorítot­ta, a másikban pedig Sanvit tartotta. A szeráfpenge olyan fényesen világított, hogy Clary megint ki tudta venni a színeket: a hámló tapéta királykékjét, az arany mintákat a márványpadlón, a Raphael testén terjedő vörös foltot.

De Raphael nevetett. - Nem talált - mondta, és most először mosolyo­dott el, amitől kivillantak hegyes fehér metszőfogai. - Nem találtad el a szívemet.

Jace erősített a szorításán. - Elmozdultál az utolsó pillanatba - mondta. - Nem volt valami szép tőled.

Raphael összeráncolta a szemöldökét, és vöröset köpött. Clary egyre fo­kozódó rémülettel lépett hátra.

- Mikor jöttél rá? - kérdezte Raphael. Akcentusa eltűnt, szavai ponto­sabbak és pattogósabbak lettek.

- Már a sikátorban kitaláltam - felelte Jace. - De sejtettem, hogy be­csalsz bennünket a hotelba, aztán ellenünk fordulsz. Azóta, hogy a terüle­tetekre léptünk, már nem állunk a Szövetség védelme alatt. Tisztességes lett volna a játék. Amikor nem támadtál meg bennünket, azt hittem, talán té­vedtem. Aztán megláttam a heget a nyakadon. - Kicsit hátradőlt, de a pen­gét még mindig Raphael torkához szorította. - Amikor először megláttam azt a láncot, úgy gondoltam, hogy ilyesmire szoktak keresztet akasztani. És az is lógott rajta, igaz, amikor elmentél meglátogatni a családodat? Mi az a kis sebhely, amikor a fajtád olyan könnyen gyógyul?

Raphael elnevette magát. - Ez volt minden? A sebhely?

- Amikor kijöttél az előcsarnokból, nem hagytál lábnyomokat a por­ban. Akkor már tudtam.

- Nem a bátyád volt az, aki bejött ide szörnyek után kutatva, és soha nem került elő, igaz? - döbbent rá hirtelen Clary, mi történt valójában. - Te voltál az.

- Mind a ketten nagyon okosak vagytok - nyugtázta Raphael. - Bár nem elég okosak. Nézzetek föl - mondta, és felemelte a kezét, hogy a mennyezetre mutathasson.

Jace a nélkül taszította félre a kezet, hogy levette volna a tekintetét Raphaelről. - Clary, mit látsz?

A lány lassan felemelte a fejét, gyomrát görcsbe rántotta a félelem.

Olyannak kell elképzelned ezt a lépcsőt, amilyen valaha volt, a gázlámpák­kal, amik úgy világítottak a sötétben, mint a szentjánosbogarak. És a galériára is képzeld oda az embereket. Hát most tele volt emberekkel; halottfehér arcú, vörös szájú vámpírok álltak ott egymás hegyén-hátán, és bámultak rájuk elkerekedett szemekkel.

Jace még mindig Raphaelt figyelte. - Te hívtad őket? Igaz?

Raphael arcáról nem olvadt le a vigyor. A vérfolt nem terjedt tovább a mellkasán. - Számít? Túl sokan vannak, még neked is, Wayland.

Jace nem szólt. Bár nem moccant, apró, kapkodó lélegzeteket vett, és Clary szinte érezte rajta a vágyat, hogy megölje a vámpírfiút, hogy a szívé­be döfje a kést, és örökre letörölje a vigyort a képéről. - Jace! - súgta oda figyelmeztetőleg. - Ne öld meg!

- Miért ne?

- Talán használhatjuk túsznak.

Jace felhúzta a szemöldökét. - Túsznak?

Clary látta őket, egyre többet belőlük, ahogyan némán mozogva, mint a Csontváros Néma Testvérei, eltorlaszolták a boltíves ajtót. Csakhogy a Testvérek bőre nem volt ilyen fehér és élettelen, meg hát az ujjaik hegye sem végződött görbe karmokban...

Clary megnyalta kiszáradt ajkát. - Tudom, mit csinálok. Állítsd talpra, Jace!

Jace a lányra pillantott, és megvonta a vállát. - Hát jó.

- Hát ez egyáltalán nem vicces! - csattant fel Raphael.

- Ezért is nem nevetett senki. - Jace felállt, talpra rángatta Raphaelt, és kése hegyét a lapockái közé szorította. - Hátulról is ugyanolyan simán ke­resztül tudom döfni a szíved - mondta. - A helyedben nem fickándoznék.

Clary hátat fordított nekik, és az egyre közeledő alakok felé fordult. Egyik kezét előrenyújtotta. - Ott álljatok meg! - kiáltotta. - Vagy szíven szúrja Raphaelt azzal a pengével.

Valami mormogásféle szaladt végig a vámpírok sorain, ami lehetett akár sutyorgás, akár nevetés is. - Állj! - ismételte Clary, és ezúttal Jace tett valamit közben - bár ő nem látta, mit -, amitől Raphael fájdalmasan fel­kiáltott.

Az egyik vámpír kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa a többieket. Clary a vékony, szőke, fülbevalós fiút ismerte fel benne, akit Magnus buliján lá­tott. - Komolyan beszél - mondta. - Ezek Árnyvadászok.

Újabb vámpír furakodott át a tömegen, és állt meg a szőke fiú mellett - csinos, kék hajú ázsiai lány volt, ezüstszínű szoknyában. Clary kíváncsi lett volna rá, hogy léteznek-e egyáltalán csúnya vámpírok is, vagy legalább kövérek. Talán a csúnya embereket nem változtatják vámpírokká. Vagy a csúnya emberek egyszerűen nem akarnak örökké élni. - Az Árnyvadászok illetéktelenül behatoltak a területünkre - mondta a lány. - Itt nem védi őket a Szövetség. Szerintem nyírjuk ki őket, ők is eleget megöltek már kö­zülünk.

- Melyikőtök az úr ezen a helyen? - kérdezte Jace színtelen hangon. -Lépjen előre!

A lány vicsorított hegyes fogaival. - Ne használd köztünk a Klávé nyel­vét, Árnyvadász. Megszegtétek a becses Szövetségetek szabályait, amikor közénk jöttetek. A Törvény nem véd meg benneteket.

- Elég már, Lily! - mondta élesen a szőke fiú. - Az úrnőnk nincs itt. Idrisben van.

- Valakinek parancsolnia kell helyette - jegyezte meg Jace.

Néma csend volt a válasz. A vámpírok a galéria korlátján lógtak, és igye­keztek minél közelebb hajolni, hogy hallják, mit mondanak odalent. - Raphael vezet bennünket - mondta a szőke vámpír.

Lily, a kék hajú lány ingerülten szólt rá. - Jacob...

- Cserét ajánlok - szúrta közbe gyorsan Clary, hogy megelőzze Lily ti­rádáit és Jacob riposztját. - Mostanra nyilván észrevettétek, hogy túl sokan jöttetek haza a ma esti buliról. Magatokkal hoztátok a barátomat, Simont.

Jacob felhúzta a szemöldökét. - Egy vámpír a barátod?

- Simon nem vámpír. És nem is Árnyvadász - tette hozzá, látván Lily résnyire szűkülő szemét. - Egyszerű emberfiú.

- Egyáltalán nem hoztunk magunkkal haza embereket Magnus bulijá­ból. Azzal megszegtük volna a Szövetség előírásait.

- Patkánnyá változott. Kis barna patkánnyá - mondta Clary. - Valaki talán azt hihette, egyszerű háziállat, vagy...

Elhallgatott. Ügy bámultak rá, mintha elvesztette volna az eszét. Clary csontjáig hatolt a jeges rettegés.

- Tisztázzunk valamit! - mondta Lily. - Raphael életéért egy patkányt kérsz cserébe?

Clary tehetetlenül pillantott Jace-re. A fiú tekintete azt figyelte: Ez a te ötleted volt. Oldd meg egyedül!

- Igen - bólintott végül a lány, és visszafordult a vámpírok felé. - Ezt a cserét ajánljuk.

Fehér arcuk szinte teljesen kifejezéstelen volt, ahogy rámeredtek. Más esetben Clarynek az lett volna a benyomása, hogy megdöbbentek.

Érezte, hogy Jace ott áll mögötte, hallotta reszelős légzését. Kíváncsi lett volna rá, vajon azon töri-e a fejét, hogy miért hagyta magát egyáltalán ide­rángatni. És hogy nem gyűlölte-e meg.

- Erre a patkányra gondolsz?

Clary pislogott. Ujabb vámpír, egy vékony afrofrizurás fekete fiú tolako­dott át a bámészkodók tömegén. Tartott valamit a kezében, valami barnát, ami erőtlenül nyüszített. - Simon? - suttogta a lány.

A patkány hangosabban vinnyogott, és hevesen rángatózni kezdett a fiú szorításában. A vámpír viszolyogva pillantott le a kezében tartott fogoly patkányra. - Tömör fürtjei ugráltak, ahogy megrázta a fejét. - Szerintem hadd vigye a csaj! Már ötször megharapott.

Clary Simonért nyúlt, keze szinte remegett, hogy megfoghassa végre. Csakhogy Lily közéjük lépett, még mielőtt egy lépésnél többet tehetett volna meg a patkány irányába. - Várj! - mondta Lily. - Honnan tudjuk, hogy nem ölitek meg mégis Raphaelt, miután elvettétek a patkányt.

- A szavunkat adjuk - vágta rá azonnal Clary, aztán feszülten várta, hogy a vámpírok elnevessék magukat.

Senki nem nevetett. Raphael halkan, spanyolul elkáromkodta magát. Lily kíváncsian pillantott Jace-re.

- Clary - mondta a fiú. Hangjából sütött az elkeseredettség. - Ez tény­leg...?

- Ha nem adod a szavad, nincs csere - mondta gyorsan Lily, aki kapott Jace bizonytalanságán. - Elliott, ki ne add a kezedből azt a patkányt!

Az afrofrizurás fiú erösebben szorította Simont, aki fogait erre durván a kezébe süllyesztette. - Ember! - jegyezte meg bosszúsan a fiú. - Ez fájt.

Clary kihasználta az alkalmat, hogy odasúgja Jace-nek: - Add már a sza­vadat! Mi bajod lehet belőle?

- Ha mi a szavunkat adjuk, az nem olyan, mint amikor egy mondén megesküszik valamire - csattant fel dühösen a fiú. - Ha esküt teszek, az örökké kötni fog.

- Ó igen? És mi történne, hogyha megszegnéd?

- Nem szegném meg, éppen ez a gond...

- Lilynek igaza van - mondta Jacob. - A szavadat kell adnod. Esküdj meg, hogy nem teszel kárt Raphaelben. Még akkor sem, ha visszaadjuk a patkányt.

- Én nem bántom Raphaelt - vágta rá rögtön Clary. - Akármi is tör­ténjen.

Lily elnézően mosolygott rá. - Nem is miattad aggódunk. - Éles pillan­tást vetett Jace-re, aki olyan szorosan tartotta Raphaelt, hogy elfehéredtek az ujjai. Ruháján a lapockái között egyre terebélyesedő izzadtságfolt ékte­lenkedett.

-Jól van - mondta. - A szavamat adom.

- Mondd rendesen - utasította gyorsan Lily. - Esküdj meg az Angyalra. Mondd el az egészet.

Jace megrázta a fejét. - Te esküdj először!

Szavai úgy hullottak a csendbe, mint kövek a feneketlen gödörbe. A bá­mészkodó tömeg morgolódni kezdett. Jacob aggódva pillantott körbe, Lily pedig dühbe gurult. - Kizárt dolog. Árnyvadász.

- Nálunk van a vezéretek. - Jace késének hegye még mélyebben süllyedt Raphael torkába. - Ti meg mivel tudtok szolgálni cserébe? Egy patkánnyal.

Simon dühösen nyüszített, és megint belemart Elliott kezébe. Clary na­gyon szerette volna megkaparintani, de visszafogta magát. - Jace... Lily Raphaelre pillantott. - Mester?

Raphael leszegte a fejét, sötét fürtjei elrejtették arcát. Gallérját befestette a vér, ami aztán vékony csíkban csordogált tovább a mellkasa barna bőrén. - Viszont elég fontos az a patkány ahhoz - mondta -, hogy elgyertek érte idáig. Szerintem te leszel az Árnyvadász, aki először esküt tesz.

Jace egyre görcsösebben szorította a torkát. Clary látta, ahogy az izmok megfeszülnek a bőre alatt, ujjai és szája pedig elfehérednek, ahogy igye­kezett leküzdeni dühét. - A patkány egy mondén - mondta élesen. - Ha megölitek, megszegitek a Törvényt...

- A mi területünkön van. Az illetéktelen behatolókat nem védi a Szö­vetség, te is tudod...

- Ti hoztátok ide - vágott közbe Clary. - Nem ő tört be hozzátok.

- Részletkérdés - mondta Raphael, a torkához szorított kés ellenére vi­gyorogva. - Aztán meg azt hiszed, mi nem halljuk a pletykákat, amik úgy vágtatnak végig az Alvilágon, mint vér az erekben? Valentiné visszatért. Ha­marosan nem lesz Fegyverszünet, és nem lesz Szövetség sem.

Jace felkapta a fejét. - Ezt meg hol hallottad?

Raphael megvetően húzta fel a szemöldökét. - Az egész Alvilág tudja. Egy héttel ezelőtt lefizetett egy boszorkánymestert, hogy idézzen meg egy rakás Falánkot. Magával hozta az Elhagyatottját, hogy megkeressék a Végzet Kelyhét. Amint megtalálja, nem lesz köztünk többé hamis béke, csak háború. Semmilyen Törvény nem gátol majd meg benne, hogy kitépjem a szíved az utca közepén. Árnyvadász...

Clary nem bírta tovább. Vállával félretaszítva Lilyt Simon felé vetette magát, és kiragadta a patkányt Elliott kezéből. Simon a karjába kapaszko­dott, kétségbeesetten szorongatva karmaival a ruhája ujját.

-Jól van - suttogta Clary. - Minden rendben. - Persze maga is tudta, hogy semmi sincs rendben. Megfordult, hogy elfusson, de érezte, hogy kezek ragadják meg a felsőjét, és visszatartják. Küszködött, de az erő­feszítéseit, hogy kiszabadítsa magát Lily hosszú, csontos, fekete körmű ujjai közül, értelmedenné tette a félelem, hogy a mancsaival és a karma­ival a felsőjébe kapaszkodó Simon leeshet, ha nagyon ficánkol. - En­gedj! - sikította, és a vámpírlány felé rúgott. Csizmája kemény orra cél­ba talált, mire Lily felkiáltott dühében és fájdalmában. Aztán egyetlen villámgyors mozdulattal akkora pofont kevert le Clarynek, hogy a lány feje hátrabicsaklott.

Clary megtántorodott, és majdnem hanyatt is esett. Hallotta, ahogy Jace a nevét kiáltja, és amikor megfordult, Raphaelt látta felé rohanni. Megpró­bált odafutni Jace-hez, de Jacob megragadta a vállát, és ujjait mélyen a bő­rébe mélyesztette.

Clary felkiáltott, de Jace hangosabb ordítása elnyomta az övét, ahogy előkapta a zsebéből az egyik üvegfiolát, és tartalmát a lány felé löttyentette. Clary hűvös nedvességet érzett az arcán, és hallotta Jacob sikolyát, ahogy a folyadék elérte a bőrét. Ujjaiból füst szállt fel, és szörnyű, állatias üvöltés­sel elengedte Claryt. Lily a fiú nevét kiáltva indult felé, és a kavarodásban Clary egyszer csak azt vette észre, hogy valaki megragadja a csuklóját. Két­ségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát.

- Hagyd abba, te hülye! Én vagyok! - lihegett a fülébe Jace.

- Ó! - Clary egy másodpercre megnyugodott, de a következő pillanat­ban megint minden izma megfeszült, ahogy megpillantotta a Jace mögött közelítő ismerős alakot. Felkiáltott, mire Jace máris lehajolt és kifordult, ép­pen elkerülve a macskaügyességgel, vicsorogva rávetődő Raphaelt. A vám­pír kivillanó szemfogai beleakadtak Jace ingébe a vállánál, és végighasítot­ták a könnyű anyagot. Jace megtántorodott, Raphael pedig mint a fonálon csüngő pók, kapaszkodott bele, miközben fogaival a torka felé kapkodott. Clary a táskájában turkált a tőr után, amit Jace-től kapott...

Apró barna valami sietett át a padlón, kiugrott Clary bokái között, és Raphaelre vetette magát.

Raphael felsikított. Simon éles patkányfogaival keményen kapaszkodott alkarja húsába. Raphael elengedte Jace-t, hátralépett, és spanyol káromko­dások törtek elő a szájából, miközben spriccelt a vére.

Jace tátott szájjal meredt rá. - Azt a...

Raphael visszanyerte az egyensúlyát, letépte a patkányt a karjáról, és a márványpadlóra hajította. Simon felnyüszített fájdalmában, aztán Claryhez szaladt. A lány lehajolt, felkapta a patkányt, és a mellkasához szorította, amilyen erősen csak tudta, anélkül, hogy kárt tett volna benne. Ujjai hegyé­vel érezte az apró szív lüktetését. - Simon - suttogta. - Simon...

- Nincs erre időnk. Tartsd erősen. - Jace elkapta a lány karját, és fájdal­mas erővel szorította meg. Másik kezével a világító szeráfpengét tartotta. - Nyomás!

Félig rángatni, félig taszigálni kezdte Claryt a tömeg széle felé. A vám­pírok hunyorogva fordították el tekintetüket a szeráfpenge felől, ahogy a fénye átsöpört rajtuk. Ugy sziszegtek, mint a leforrázott macskák.

- Elég az álldogálásból! - Raphael volt az. Karjából még szivárgott a vér, ajkát felhúzta hegyes metszőfogairól. A zavartan nyüzsgő vámpírok csődü­letére meredt. - Fogjátok el a behatolókat! - kiáltotta. - Öljétek meg mind a kettőt! A patkányt is!

A vámpírok megindultak Jace és Clary felé. Némelyik két lábon járva, némelyik csúszva, mások a galériáról vetvén alá magukat, mint szárnyukkal csapkodó fekete denevérek. Jace sebesebben szedte a lábát, ahogy kiszabadultak a tömegből, és a hátsó fal felé tartottak. Clary úgy helyezkedett, hogy fel tudjon nézni a fiúra. - Nem kéne egymásnak vetni a hátunkat vagy valami?

- Hogy mit ? Miért ?

- Nem tudom. A filmekben mindig ezt csinálják ilyen... helyzetben. Érezte, ahogy Jace összerezzen. Talán megijedt ? Nem, csak nevetett. - Te... - mondta-, te vagy a leg...

- A legmicsoda ? - érdeklődött sértődötten Clary. Még mindig hátráltak, óvatosan lépkedve, hogy elkerüljék a padlót borító törött bútoralkat­részeket és márványdarabokat. Jace magasan a fejük fölé emelte a szeráfpen­gét. A lány látta, ahogy a vámpírok összegyűlnek a köréjük vetett fénykör peremén. Jó lett volna tudni, mennyi ideig lehet így távol tartani őket.

- Semmi - felelte Jace. - Nincsen semmiféle helyzet, világos ? Ezt a szót olyanokra az alkalmakra tartogatom, amikor igazán nagy a zűr.

- Igazán nagy? Ez nem elég nagy zűr neked? Mit akarsz még, atomka... Sikítva hagyta félbe a mondatot, ahogy dacolva a fénnyel Lily vicsorító fogsorral Jace-re vetette magát. A fiú előkapta az övéből a második pengét, és elhajította; Lily nyüszítve zuhant a földre, karján hosszú vágás tátongott. Miközben igyekezett feltápászkodni, a többi vámpír is megindult előre körölöttünk. Annyian vannak - gondolta Clary -, olyan hihetetlen sokan...

Az övéhez nyúlt, ujjai összezáródtak a tőr markolata körül. Hűvösnek és idegennek érezte a tapintását. Nem tudta, hogyan kell bánni egy ilyen fegyverrel. Soha még csak meg sem ütött senkit, nemhogy szúrt volna. A tesiórákat is kihagyta, amikor azt tanulták, hogyan riasszák el a támadójukat az utcán hétköznapi tárgyakkal, mint egy kulcs vagy egy ceruza. Min­denesetre előhúzta a tőrt, és reszkető kézzel maga elé emelte...

Az ablakok berobbantak, és üvegszilánkokkal árasztották el a termet. Clary hallotta a saját kiáltását, és látta, ahogy a vámpírok, akik már csak egy karnyújtásnyira voltak tőlük, riadtan fordulnak sarkon, miközben ar­cukon meglepetés keveredik rémülettel. A betört ablakokon keresztül több tucatnyi karcsú test érkezett; négylábúak voltak, a földhöz lapultak, és a bundájukba tapadt üvegszilánkokon megcsillant a holdfény. Szemükben kék tűz égett, a torkukból feltörő fenyegető morgás olyan volt, mint egy vízesés mély dübörgése.

Farkasok.

- Na, most - szólt Jace-, tényleg helyzet van.

 

 

 

 

 

 

 

 

15 Biztonságban

 

 

A farkasok a földhöz lapulva vicsorogtak, a döbbent vámpí­rok pedig hátrálni kezdtek. Egyedül Raphael vetette meg a lábát ott, ahol volt. Még mindig sérült karját szorongatta, inge lucskos volt a vértől és a mocsoktól. - Los Niños de la Luna - sziszegte. Még Clary is, aki szinte egyáltalán nem tudott spanyolul, értette, amit mondott. A Hold Gyerme­kei. Vérfarkasok. - Azt hittem, gyűlölik egymást - súgta oda Jace-nek. -A vámpírok és a vérfarkasok.

- Gyűlölik is. Soha nem mennek egymás rejtekhelyére. Soha. A Szö­vetség tiltja. - Szinte sértődöttnek tűnt. - Valami történhetett. Ez rossz. Nagyon rossz.

- Hogyan lehet még rosszabb, mint az előbb ?

- Merthogy - felelte a fiú -, mindjárt egy csatatér kellős közepén leszünk.

- HOGYMERTEK BETÖRNI A HÁZUNKBA? - ordította Raphael. Egészen elvörösödött, ahogy arcát elöntötte a vér.

A farkasok legnagyobbika, egy foltos, szürke szörnyeteg cápaszerű fogak­kal, lihegő, kutyára emlékeztető hörgést hallatott. Ahogy megindult előre, két lépés között egyetlen szemvillanás alatt átváltozott, mint egy magasba szökő, fodrot vető hullám. Most már magas, izmos férfi volt, kötélforma gubancokban aláhulló hosszú hajjal. Farmert viselt, meg vastag bőrdzsekit.

de szikár, gyűrött arcában továbbra is volt valami farkasszerű. - Nem azért jöttünk, hogy a véreteket ontsuk - mondta. - A lányért jöttünk. Raphaelnek sikerült egyszerre dühösnek és meglepettnek látszania.

- Az emberlányért. - A vérfarkas előrelendítette merev karjár, és Claryre mutatott.

A lány túlságosan megijedt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Simon, aki eddig ficánkolt a szorításában, most mozdulatlanná dermedt. Mögötte Jace mormogott valamit, ami határozottan istenkáromlásnak tűnt. - Nem mondtad, hogy ismersz vérfarkasokat. - Clary hallotta, ahogy a fiú amúgy rezzenéstelen hangja árnyalatnyit veszít a magabiztosságából: Jace éppen úgy meglepődött, mint ő maga.

- Nem ismerek - mondta.

- Ez rossz - csóválta a fejét Jace. . . : ,

- Már említetted.

- Érdemesnek tűnt megismételni.

- Hát nem volt az. - Clary egészen közel húzódott a fiúhoz. - Jace! Min­denki engem néz.

Minden egyes arc felé fordult; a legtöbb értetlenül. Raphael szeme össze­szűkült. Lassan visszafordult a vérfarkas felé. - Nem kapjátok meg - mond­ta. - A mi területünkön van, ebből következik, hogy a miénk.

A vérfarkas felnevetett. - Annyira örülök, hogy ezt mondtad - szólt, és előrevetette magát. Röptében teste hullámzani kezdett, és egyetlen pilla­nattal később megint farkas volt, felborzolódott szőrrel, tátongó, tépésre kész állkapcsokkal. A mellkasa közepén vágódott neki Raphaelnek, és már­is egyetlen vonagló, vicsorgó csomóban fonódtak össze. A vámpírok vála­szul dühödt kiáltások közepette estek neki a vérfarkasoknak, akik megingás nélkül fogadták őket a bálterem közepén.

Claf y soha nem hallott ehhez fogható hangot. Ha Bosch poklot ábrázo­ló képeihez hang is tartozott volna, az lett volna talán ilyen.

Jace füttyentett. - Hát, Raphaelnek nincs valami fényes éjszakája.

- És akkor mi van? - Clary nem érezte úgy, hogy sajnálnia kéne a vám­pírt. - Most mit fogunk csinálni?

A fiú körülnézett. A lüktető tömegben vonagló testek az egyik sarokba szorították be őket. Bár egyelőre nem törődött velük senki, nyilvánvaló volt, hogy ez nem maradhat sokáig így. Mielőtt Clary meg is fogal­mazhatta volna ezt a gondolatot, Simon hirtelen kiszabadította magát a szorításából, és a földre ugrott. - Simon! - kiáltotta Clary, ahogy a patkánnyá változott fiú a penészes bársonyfüggöny felé rohant. - Simon,

Jace csodálkozva vonta fel a szemöldökét. - Mi a fenét...? - A lány karja után nyúlt, és visszarántotta. - Clary, hagyd azt a patkányt! Menekül. A patkányok már csak ilyenek. -

A lány dühödt pillantással válaszolt. - Ő nem patkány. Ő Simon. És megharapta Raphaelt, hogy megvédjen téged, te hálátlan kretén. - Kiszabadí­totta a karját, és Simon után rohant, aki a függöny vetette fodrok között kuporgott, és izgatottan cincogott, miközben a bársonyt kaparászta. Clary némi fáziskéséssel ráébredt, mit is akar mondani neki, és félrerántotta a füg­gönyt. Nyálkás volt a penésztől, de mögötte...

- Egy ajtó - sóhajtotta Clary. - Zseni vagy, te patkány.

Simon szerényen nyüszögött, ahogy a lány felkapta. Időközben Jace is ott termett mellettük. - Ajtó, mi ? És ki is lehet nyitni ?

Clary a kilincs után nyúlt, majd csalódottan fordult a fiú felé. - Zárva. Vagy beszorult.

Jace nekivetette magát az ajtónak. Az meg sem moccant, mire a fiú elkáromkodta magát. - A vállam már sosem lesz a régi. Elvárom tőled, hogy addig ápolj, amíg fel nem gyógyulok.

- Csak törd be az ajtót, jó ?

Jace elkerekedett szemekkel nézett el mellette. - Clary...

A lány megfordult. Egy farkas vált ki a tömegből, és vágtatott feléje, kes­keny fejéhez lapuló füllel. Hatalmas volt, szürkésfekete, felborzolt szőrrel, hosszú, kilógó, vörös nyelvvel. Clary felsikított, Jace pedig továbbra is ká­romkodva megint az ajtónak vetette magát. A lány az övéhez nyúlt, megra­gadta a tőrt, és elhajította.

Soha azelőtt nem dobott el tőrt, még csak nem is gondolt rá, hogy ilyes­mit csinálhatna valaha. A legközelebbi kapcsolata a fegyverekkel egészen eddig a hétig az volt, hogy lerajzolta őket, így hát gyaníthatóan ő maga le­pődött meg a legjobban, amikor a penge reszketve bár, de nyílegyenesen átszelte a levegőt, és a vérfarkas oldalába mélyedt.

Az állat felnyögött, lelassított, de máris három társa követte. Az egyik meg­torpant a sebesült farkas mellett, a másik kettő azonban továbbrohant. Clary megint sikított, Jace pedig harmadszor is próbálkozott. Reccsent a zár, és az ajtó végre rozsdás csikorgással engedett. - Harmadszorra csak sikerült - lihegte a fiú a vállát szorongatva. Bevetette magát a törött ajtó mögött tátongó sötétségbe, aztán megfordult, és türelmedenül nyújtotta a kezét. - Clary, gyere már!

A lány visszatartott lélegzettel Jace után rohant, és bevágta maga mögött az ajtót; egyetlen pillanattal később két nehéz test ütközött neki. Clary a reteszt, után tapogatózott, de az már nem volt sehol - akkor tört le, amikor Jace beszakította az ajtót.

- Bukj le! - szólt rá a fiú, és Clary engedelmeskedett. Az irón meglen­dült a feje fölött, és sötét csíkokat húzott az ajtó rothadó deszkáiba. Clary a nyakát nyújtogatva figyelte, milyen mintát formáznak a vonalak: egy sar­lóra emlékeztető ívet, három párhuzamos vonalat, egy csillagot sugarakkal: visszatartani az üldözőket.

- Elvesztettem a tőrödet - vallotta be Clary. - Ne haragudj!

- Előfordul. - Jace zsebre vágta az irónt. A lány hallotta a tompa puffa-násokat, ahogy a farkasok újra meg újra nekirontottak az ajtónak. - A rúna feltartja őket, de nem sokáig. Sietnünk kell.

Clary felnézett. Egy nyirkos folyosón álltak, ahonnan lépcső vezetett felfelé, a sötétbe. A fokok fából készültek, a korlátokat vékony rétegben lepte be a por. Simon kidugta az orrát a lány felsőjének zsebéből, fekete gombszeme csillogott a gyenge fényben. - Jól van - bólintott Jace felé Clary. - Menj előre!

A fiú úgy festett, mint aki legszívesebben elvigyorodna, csak nincs hozzá ereje. - Tudod, mennyire szeretek első lenni. Viszont csak lassan - tette hozzá. - Nem vagyok benne biztos, hogy a lépcső elbírja a súlyunkat.

Erre Clary sem mert volna éppen megesküdni. Miközben felfelé tartottak, a lépcsőfokok úgy nyöszörögtek, mint egy derékfájásra panaszkodó vénasszony. Hogy ne veszítse el az egyensúlyát, Clary megragadta a korlátot, mire kitört belőle egy darab, és a kezében maradt. Halk sikolyára Jace kimerült kuncogása volt a válasz. A fiú megfogta a kezét. - Gyere, kapaszkodj belém!

Simon olyasféle hangot hallatott, amit egy patkánytól akár fortyogásnak is gondolhatott az ember. Jace mintha meg sem hallotta volna. Olyan gyorsan botorkáltak felfelé, ahogy csak mertek. A lépcső magas spirálban emel­kedett az épület teteje felé. Egyik lépcsőfordulót hagyták el a másik után, de ajtót nem találtak. Négyemeletnyit haladtak felfelé, amikor elfojtott robbanás rázta meg a lépcsőházat, és porfelhő emelkedett lassan feléjük.

- Átjutottak az ajtón - mondta komoran Jace. - A fenébe! Azt hittem, tovább fog tartani.

- Most akkor fussunk? - kérdezte Clary.

- Most akkor fussunk - felelte a fiú, és már viharzottak is tovább a lépcsőn, amely egyre hangosabban csikorgott a lábuk alatt, miközben akár géppuskatűz, pattogtak belőle ki a szegek. Most már az ötödik lépcsőfordulóban jártak - Clary hallotta a farkasok mancsainak puha huppogását oda-icntről, bár lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Tudta, hogy igazából nem érezheti senki forró lélegzetét a tarkóján, az egyre közeledő horkantá­sok és üvöltések viszont nagyon is valóságosak és félelmetesek voltak.

A hatodik lépcsőfordulóhoz értek, és szinte röpülve vetették rá magukat. Clary lihegett, lélegzete fájdalmasan fűrészelt a tüdejében, de azért sikerült egy erőtlen örömkiáltást kicsiholnia magából, amikor meglátta az ajtót. Nehéz, szegecsekkel megerősített acélból készült, és egy téglával támasztot­ták ki. Még mielőtt elgondolkodhatott volna rajta, hogy vajon miért, Jace kirúgta az ajtót, és előretaszította a lányt rajta keresztül, majd miután maga is követte, becsapta maguk mögött. Clary hallotta a határozott kattanást a hátuk mögül. Hála istennek! - gondolta.

Aztán megfordult.

Az éjszakai égbolt magasodott felette, tele gyémántként ragyogó csilla­gokkal. Nem fekete volt, inkább tiszta sötétkék, amilyen a közelgő hajnal színe. Lapos palatetőn álltak, körülöttük téglából épült kémények emel­kedtek. A tető egyik végében, egy emelvényen, egy elhanyagoltságtól meg­feketedett víztorony állt, a másikban pedig nehéz kátránypapírral befedett deszkák kupaca. - Nyilván itt járnak ki meg be - pillantott vissza az ajtóra Jace. Clary most már tisztán láthatta a fiút a sápadt fényben; a feszültség árkai a szeme körül olyanok voltak, mintha késsel faragták volna ki őket. A vér a ruháján, ami nagyrészt Raphaelé volt, egészen feketének tűnt. - Fel­repülnek ide. Nem mintha ezzel ki lennénk segítve.

- Talán van tűzlétra - vetette fel Clary Együtt araszoltak óvatosan a tető pereme felé. Clary sosem volt oda a magasságért, és a tízemeletes mélység lát­ványára azonnal felfordult a gyomra. A tűzlétra sem derítette éppen jókedvre, merthogy a még mindig a hotel kőhomlokzatán kapaszkodó megcsavarodott fémhulladékot nyilvánvalóan nem használhatták. - Van, de minek - állapí­totta meg a lány. Visszafordult az ajtó felé, ahonnan jöttek. A tető közepén egy kabinszerű apró építményből nyílt. Az egész reszketett, a kilincset hevesen rángatták odabentről. Már csak alig pár percig tarthat ki, vagy talán addig se.

Jace a szemére szorította a keze fejét. Az ólmos levegő rájuk telepedett, Clary gerince mentén borzongás futott végig. Látta, ahogyan izzadságcseppek, csordogálnak Jace gallérja alá. Valamiért az jutott eszébe, hogy bárcsak eleredne az eső. Az kipukkasztaná ezt a hőségbuborékot, mint valami vízhólyagot.

Jace magában mormogott. - Gondolkodj, Wayland, gondolkodj...

Clary fejében egy gondolat kezdett alakot ölteni. Egy rúna táncolt a szemhéja belső felén: két lefelé mutató háromszög, amiket egyetlen vonás kötött össze - egy rúna, ami két szárnyra emlékeztetett...

- Ez az - sóhajtotta Jace, és leengedte a kezeit. Clary egy futó pillanatra arra gondolt, hogy a fiú talán olvasott a gondolataiban. Egészen izgatottnak tűnt, aranyló szemeiben lázas fény csillogott. - El nem tudom képzelni, korábban hogy nem jutott eszembe. - A tető távolabbi végébe rohant, aztán megtorpant, és visszanézett a lányra. - Gyere már, Clary!

Clary követte, igyekezvén kiűzni a rúnákról szőtt gondolatokat a fejé­ből. A fiú időközben a kátránypapírhoz ért, és a peremét kezdte rángatni. Amikor engedett, nem szemét került elő alóla, hanem csillogó króm, gon­dosan kezelt bőr és ragyogó festék. – Motorok!

Jace a legközelebb álló kétkerekű után nyúlt. Hatalmas, sötétvörös Harley volt arany lángokkal a tankján és a sárhányókon. Átvetette rajta a lábát, és a válla fölött nézett vissza a lányra. - Ugorj föl!

Clarynek elkerekedett a szeme. - Viccelsz? Tudod egyáltalán vezetni ezt az izét? Van hozzá kulcsod?

- Semmi szükség kulcsra - magyarázta a fiú végtelen türelemmel. - Démonenergiával megy. Szóval felszállsz, vagy inkább elkötsz egy másikat magadnak?

Clary zsibbadtan kapaszkodott fel a nyeregbe Jace mögé. Valahol, az agya egy apró zugában vékonyka hang jelezte visítva, mekkora butaságot is csinál voltaképpen.

-Jó - mondta Jace. - Most pedig karolj át! - Clary engedelmeskedett. Érezte, amint a fiú kemény hasizmai összehúzódnak, ahogy előrehajol, és az indítókulcs helyére döfi az irón hegyét. Őszinte döbbenetére a motor máris dübörögve kelt életre alattuk. Simon hangosan nyüszített a zsebében.

- Semmi baj - próbálta a tőle telhető leghitelesebben nyugtatni a lány -Jace! - kiabálta túl aztán a motor dübörgését. - Mit csinálsz ?

A fiú visszaordított valamit arról, hogy éppen a szívatót nyomja be.

Clary összevonta a szemöldökét. - Hát siess! Az ajtó...

A tetőre nyíló ajtó végszóra hangos dörrenéssel vágódott ki a helyéről, és farkasok rontottak ki rajta, hogy aztán máris rohanvást induljanak meg feléjük. Fölöttük vámpírok röpködtek, visításuk, mint prédára leső ragado­zók kiáltása töltötte meg az éjszakát.

Clary érezte, ahogy Jace karja megrándul, és a motor máris előrelendült a gerincének préselve a gyomrát. Görcsösen szorongatta a fiú övét, miközben csikorgó gumikkal rontottak a farkasok közé, akik dühös vakkantások kísé­retében ugrottak félre előlük. Hallotta, amint Jace kiált valamit, de a szavait elnyomta a kerekek, a szél és a motor zaja. A tető pereme gyorsan közeledett, nagyon is gyorsan, és Clary be akarta csukni a szemét, de valami miatt mégis nyitva tartotta még akkor is, amikor a motorbicikli átbukott a perem fölött, és mint egy darab szikla, zuhanni kezdett a tízemeletnyi mélységbe.

Ha Clary sikított is, később nem emlékezett rá. Olyan volt, mint az első meredek szakasz egy hullámvasúton, ahol a pálya zuhanni kezd, és az ember úgy érzi, mintha a semmiben zuhanna, miközben a keze tehetedenül lebeg, a gyomra pedig a fülén akar kijönni. Amikor a motor egy durranással és egy rántással vízszintesbe állította magát, szinte meg sem lepődött. A zu­hanás helyett most már a gyémántokkal kirakott égbolt felé száguldottak tovább.

Clary hátranézett, és egy csapat vámpírt látott a tetőn a farkasok gyűrű­jében. Elfordította a tekintetét. Ha az idők végezetéig nem látja a hotelt, az is túl hamar lesz.

Jace hangos, vidám kurjantásokat eregetett a levegőbe gyönyörűségében és megkönnyebbülésében. Clary, aki továbbra is szorosan átkarolta a fiú derekát, közelebb hajolt. - Anya mindig azt mondta, hogy ha felülök egy motorra egy fiú mögé, megöl - kiáltotta túl a fülében süvítő szél zaját és a motor fülsiketítő morajlását.

Nem hallotta a fiú nevetését, de érezte, ahogyan megrázkódik a teste.

Nem mondta volna, ha ismer engem - kiáltotta vissza magabiztosan. -Remekül vezetek.

Clarynek egyszer csak szöget ütött valami a fejébe. - Mintha azt mondta volna, hogy csak néhány tud repülni a vámpírok motorjai közül. Jace ügyesen megkerült egy közlekedési lámpát, amelyik éppen pirosról zöldre váltott. Odalentről hangos dudálás, mentők szirénázása és a buszmegállókban fékező buszok pöfékelése hallatszott, de Clary nem mert lenézni. - így is van. Csak néhány tud.

- Honnan tudtad, hogy ez azok közül való?

- Nem tudtam - kiáltotta vidáman Jace, és csinált valamit, amitől a motor szinte függőlegesen indult meg felfelé.

Clary felsikított, és még erősebben szorította a fiú derekát.

- Le kéne nézned - mondta Jace. - Fantasztikus látvány.

A puszta kíváncsiság legyőzte a félelmet és a tériszonyt. Clary nyelt egy nagyot, és kinyitotta a szemét.

Magasabban voltak, mint gondolta; a föld - fények és árnyékok homá­lyos látképe - egy pillanatig szédítően hullámzott odalent. Ahogy kelet felé röpültek, egyre távolodtak a parktól, és a folyó jobb partján kanyargó főút felé tartottak.

Clary keze zsibbadt, mellkasában erős nyomást érzett. Csodálatos volt a látvány, ehhez nem fért kétség: a város ezüst- és üvegerdőként emelkedett körülötte a magasba. Az East River tompa szürke csillogása mint valami sebhely választotta el Manhattant a többi kerülettől. A hűvös szél a hajába túrt és a bőrét simogatta, ami igencsak jólesett a napok óta tartó ragadós hőség után. Csakhogy Clary soha nem repült korábban, még repülőgéppel sem, és a hatalmas, üres mélység köztük és a föld között megrémisztette. Amikor a folyó fölé értek, akaratlanul is összeszorította a szemét. Közvet­lenül a Queensboro híd előtt Jace délnek fordította a motort, és a sziget vége felé haladtak tovább. Az ég kezdett világosodni, és a távolban Clary már látta a Brooklyn híd csillogó ívét, azon túl pedig, mint apró foltot a horizonton, a Szabadság-szobrot is. - Jól vagy.' - kiáltotta Jace.

Clary nem válaszolt, csak még szorosabban karolta át a fiú derekát. Az megdöntötte a motorbiciklit, és máris a híd felé siklottak tovább; Clary látta a csillagokat a tartókábelek között. A Q kora reggeli járata éppen egy rakás álmos munkába járóval tartott csörömpölve a folyó túlsó partja felé. A lány arra gondolt, hogy milyen sokszor utazott már azzal a vonattal. Hirtelen hatalmába kerítette a tériszony, és összeszorított szemmel próbált megküzdeni a hányingerrel.

- Clary? - kiáltott hátra megint Jace. - Clary, minden rendben?

A lány még mindig csukott szemmel rázta meg a fejét. Egyedül érezte magát a sötétben és a haját tépő szélben, egyetlen társa szíve lüktetése volt. Valami éles karcolta meg a mellkasát. Nem törődött vele, amíg meg nem is­métlődött, ezúttal erőteljesebben. Résnyire nyitotta a szemét, és látta, hogy Simon az, aki kidugta a fejét a zsebéből, és hevesen rángatta a felsőjét. -Semmi baj, Simon - nyögte Clary anélkül, hogy lenézett volna. - Csak a híd volt...

A patkány megint kaparászni kezdte, aztán mancsával a baloldalt egy­re közeledő brooklyni partra mutatott. Clary szédülve, kavargó gyomorral fordult arrafelé, és a raktárak meg a gyárak körvonalain túl megpillantotta a napkelte vékony, aranyló csíkját. - Igen, nagyon szép - mondta, és megint becsukta a szemét. - Gyönyörű a napkelte. .....

Jace egész testében megmerevedett, mintha puskagolyó találta volna el. Napkelte? - kiáltotta, majd durván jobbra rántotta a motort. Clary sze­me felpattant, ahogy meredeken zuhantak a víztükör felé, amely most már, közeledő hajnal kékjében ragyogott.

A lány olyan közel hajolt Jace-hez, ahogy csak tudott anélkül, hogy ösz-szclapította volna Simont kettejük teste között. - Miért olyan nagy baj, hogy felkel a nap?

- Mondtam már! A motort démonenergia hajtja. - Felkapta a Harley orrát, és most közvetlenül a folyó fölött száguldottak tovább. Éppen hogy él intették a felszínt, a kerekek felfröcskölték a vizet, ami aztán Clary arcába csapódott. - Amint feljön a nap...

A motor köhécselni kezdett. Jace színes káromkodások közepette öklé­vel a gázkart csapdosta. A Harley még egyszer megugrott előre, aztán kiha­gyott, és meg-megtorpant alattuk, mint egy csökönyös ló. Jace még mindig káromkodott, amikor a nap felkapaszkodott Brooklyn düledező rakpartja fölött, és fénybe borította a világot. Clary minden sziklát, minden kavi­csot tisztán látott alattuk, ahogy elhagyták a folyót, és a keskeny part fölött szálltak tovább. Alattuk a főúton máris egymást érték az autók. Éppen hogy csak sikerült átjutniuk felette, a kerekek egy kamion tetejét súrolták. Az út túloldalán egy óriási áruház szeméttel teli parkolója terpeszkedett. - Kapaszkodj! - kiáltotta Jace, ahogy a motor tovább rángatózott és köhö­gött alattuk. - Kapaszkodj, Clary, és nehogy elenge...

A Harley megdőlt, és első kerekével az aszfaltnak ütközött, hogy aztán hevesen dülöngélve rohanjon tovább az egyenetlen talajon. Clary azt hit-ic, leszakad a feje a nyakáról, olyan erővel csapódott előre-hátra. A levegő­ben égett gumi szaga terjengett. De a motor azért egyre lassabban gurult lovább, és már majdnem teljesen meg is állt, amikor egy betonkorlátnak vágódott. Az ütközés ereje így is akkora volt, hogy Clary a levegőbe emelke­dett, elengedte Jace övét, és oldalra zuhant. Alig volt ideje golyóvá görbíteni magát, és a lehető legjobban kimerevíteni a karját, meg imádkozni, nehogy összelapítsa Simont, mielőtt földet ért volna.

Fájdalom hasított a karjába. Valami az arcába fröccsent, és köhögve for­dult a hátára. A zsebéhez nyúlt. Üres volt. Megpróbálta kimondani Simon nevét, de még csak lélegzethez sem jutott. Kétségbeesetten kapkodott leve­gő után. Arca nyirkos volt, és a nedvesség lassan leszivárgott a gallérja alá is.

Ez vér? Kábán nyitotta ki a szemét. Ügy érezte, az arca egyetlen nagy horzsolás, karja fájdalmasan hasogatott. Oldalt fordult, és nyugtázta, hogy félig egy mocskos pocsolyában fekszik. A hajnal végleg megérkezett - a mo­tor roncsát egy kupac felismerhetetlen hamuvá változtatták a nap sugarai.

Aztán meglátta Jace-t, akinek láthatóan minden tagja fájt, miközben talpra kászálódott. Sietve indult felé, majd ahogy közelebb ért, lelassította a lépteit. Inge ujja elszakadt, és bal karját hosszú, vörös horzsolás csúfította el. Az izzadságtól, a mocsoktól és a vértől összetapadt sötétarany fürtök alatt arca fehér volt, mint egy darab papír. Clary tudni akarta, miért néz rá így. Vajon a leszakadt lába a parkoló túlsó végében fekszik egy vértócsában?

Megpróbált feltápászkodni, de valaki a vállára tette a kezét. - Clary?

- Simon!

A fiú mellette térdelt, és úgy hunyorgott, mint aki maga sem hiszi el az egészet. Ruhái gyűröttek voltak és koszosak, ráadásul a szemüvegét is el­vesztette valahol, de úgy tűnt, nem esett baja. A szemüveg nélkül fiatalabb­nak tűnt, védtelennek és egy kicsit kábultnak. Lenyúlt, hogy megérintse a lány arcát, de az elhúzódott előle. - Au!

-Jól vagy? Csodásan nézel ki - mondta Simon megkönnyebbülten. -Ennél szebbet soha nem láttam...

- Ez azért van, mert nincsen rajtad a szemüveged - felelte erőtlenül Clary, de az okostojás riposzt, amire számított, nem érkezett meg. Simon ehelyett köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte. Ruhái vértől, izzadságtól és mocsoktól bűzlöttek, szíve pedig percenként egy mérföldes sebességgel vert, ahogy a lány horzsolásaihoz préselte magát, mégis annyira jó volt érezni, hogy ott lehet a karjaiban, tudni. Hogy nem esett baja.

- Clary - mondta Simon rekedten. - Azt hittem... Azt hittem, hogy...

- Hogy nem megyek el érted? De hát persze, hogy elmentem - súgta a lány. - Hát persze, hogy elmentem érted.

Átkarolta a fiút. Minden olyan ismerős volt rajta. A pólója agyonmosott anyaga, a kulcscsontja éles szöge, ahol most Clary álla nyugodott. Simon kimondta a lány nevét, és megnyugtatásképp a hátát simogatta. Amikor egy pillanatra hátralesett, Clary látta, hogy Jace elfordul, mintha a felkelő nap sugarai bántották volna a szemét.

 

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (280)

19%

1. Hamuváros (179)

12%

1. Üvegváros (196)

13%

1. Bukott angyalok városa (186)

12%

1. Elveszett lelkek városa (295)

20%

2. Az angyal (175)

12%

2. A herceg (193)

13%

Összes szavazat: 1504

Blog

Unalmas nap.

2013.01.12 12:34
Ma egy kicsit keresgéltem a neten, és rábukkantam...

Fejléc

2012.12.31 11:51
Hogy honnan jött az ötlet? A bal oldali képen...
<< 1 | 2 | 3 | 4 >>