A könyv :: The Mortal Instruments

Kezdőlap > A végzet ereklyéi > Üvegváros > A könyv

Első rész

Felfelé szállnak

A parázs szikrái

Hanem nyomorúságra születik az ember,

a mint felfelé szállnak a parázs szikrái.

Jób 5:7

(Károli Gáspár fordítása)

A portál

AZ ELŐZŐ HÉT HIDEGHULLÁMA VÉGET ÉRT; a napfényesen

ragyogott le Claryre, ahogy a lány átsietett Luke poros udvarán,

felhúzott kapucnival, hogy össze ne borzolódjon a haja. Ha az időjárás

melegebbre is fordult, az east river felől így is brutális szél fújt, ami

ráadásul a brooklyni aszfalt és gázolaj bűzével meg az utca végén álló,

Elhagyatott gyárból áradó égettcukor-szaggal vegyülő halvány

vegyszerillatot is hozott magával.

Simon a verandán várt, elterpeszkedve a sarokban álló, törött rugójú

fotelban, és a farmerba bújtatott térdein billegő videójátékot böködte

vadul egy pálcikával. – És igen! – kiáltott fel, amikor Clary a lépcsőhöz

ért. – Király vagyok a Mario Kartban!

A lány hátratolta a kapucnit, kirázta a haját a szeméből, és a zsebébe

túrt a kulcsáért. – Hol jártál? Egész délelőtt próbáltalak hívni.

Simon felállt, és a táskájába süllyesztette a hunyorgó négyszöget. –

eriknél voltam. Próbáltunk.

Clary abbahagyta a kulccsal való bűvészkedést – az a vacak mindig

beragadt a zárba –, és felhúzott szemöldökkel pillantott a fiúra. –

Próbáltatok? Azt akarod mondani, hogy még mindig…

– Zenélek velük? Miért ne? – Átnyúlt a lány előtt. – Hadd csináljam

én!

Clary egy helyben állt, amíg Simon szakszerű mozdulatokkal éppen

a megfelelő nyomást fejtve ki a kulcsra, kinyitotta a makacs, öreg zárat.

A kezük egy pillanatra összeért; Simon bőre hűvös volt, nagyjából, mint

a levegő odakint. Clary megremegett. Alig egy hete, hogy úgy

döntöttek, nem erőltetik többé az együtt járást, de a lány még mindig

erősen zavarban volt Simon közelében.

– Kösz. – a nélkül vette el a kulcsot, hogy a fiúra nézett volna.

A nappaliban meleg volt. Clary az ajtó melletti fogasra akasztotta a

kabátját, és Simonnal a sarkában a vendégszoba felé vette az irányt. A

lány öszszeráncolta a homlokát. A bőröndje nyitva állt az ágyon, ruhái

és rajzfüzetei szerteszét hevertek.

– Azt hittem, csak pár napra készültél Idrisbe – jegyezte meg Simon,

méla undorral pillantva körbe a rumlin.

– Így is van, csak képtelen voltam eldönteni, mit vigyek. Alig van

rendes Ruhám meg szoknyám. Mi lesz, ha ott nem hordhatok nadrágot?

– Miért ne hordhatnál ott nadrágot? Egy másik országba mész, nem

egy Másik évszázadba.

– De az Árnyvadászok olyan ódivatúak, és Isabelle-t még sosem

láttam Nadrágban… – Clary felsóhajtott. – nem ügy. Csak anya miatt

idegességemet vetítem ki a ruhatáramra. Beszéljünk másról! Milyen

volt a próba? Még mindig nincs nevetek?

– Jó volt. – Simon felugrott az íróasztal sarkára, lábait a levegőben

lóbálta. – Új mottón gondolkodunk. Valami ironikuson, mondjuk

„Milliónyi embert láttunk, és úgy nyolcvan százalékuknak tetszettünk

is”.

– Megmondtad Ericéknek, hogy…

– Hogy vámpír vagyok? Nem. Ez nem olyasmi, amit az ember csak

úgy Elejt könnyed csevegés közben.

– Talán nem, de hát ők a barátaid! Tudniuk kéne. Aztán meg ettől

csak Igazi rockisten leszel a szemükben, mint az a másik vámpír,

Lester.

– Lestat – helyesbített Simon. – Mint az a másik vámpír, Lestat. És ő

Csak a fantázia szüleménye. Meg aztán mintha te sem rohannál közölni

a Barátaiddal, hogy Árnyvadász vagy.

– Milyen barátaimmal? Te vagy a barátom. – Clary levetette magát

az Ágyra, és felnézett Simonra. – neked meg elmondtam, nem?

– Mert nem volt más választásod. – Simon félrebillentett fejjel

tanulmányozta a lányt. Az ágy mellett álló lámpa fénye ezüstszínűre

festette a Szemét. – Hiányozni fogsz, amíg távol leszel.

– Te is hiányozni fogsz – mondta Clary, bár libabőrös lett a karja az

Izgatott várakozástól, és figyelni is alig tudott a fiúra. Idrisbe megyek!,

Dalolta magában. Látni fogom az Árnyvadászok otthonát, az

Üvegvárost. Megmentem anyámat!

És Jace-szel leszek.

Simon szeme megvillant, mintha hallaná a lány gondolatait. A

hangja azért lágy maradt. – Elmondanád még egyszer, miért is kell épp

neked Idrisbe menned? Miért nem tudja Madeleine meg Luke elintézni

nélküled a dolgot?

– Anya egy Ragnor Fell nevű boszorkánymester varázsigéjétől került

Ebbe az állapotba. Madeleine szerint őt kell megtalálnunk, ha ki akarjuk

deríteni, hogyan lehet megszüntetni a hatását. Csakhogy nem ismeri

Madeleine-t. Anyát viszont ismerte, és Madeleine szerint bízni fog

bennem, mert annyira hasonlítok hozzá. Luke pedig nem jöhet velem.

Idrisbe még Szabad bejárása lenne, de úgy áll, hogy alicantéba nem

teheti be a lábát a Klávé engedélye nélkül, arról pedig szó sem lehet. És

légyszi, erről ne beszélj Neki, egyáltalán nem boldog, hogy itthon kell

maradnia. Ha nem ismerné Korábbról Madeleine-t, szerintem el se

engedne.

– De Lightwoodék is ott lesznek! Meg Jace. Ők segítenek majd

neked. Akarom mondani, Jace megígérte, hogy segít neked, ugye?

Szívesen megy Veled?

– Biztos is, hogy segíteni fog – mondta Clary. – És persze, hogy

szívesen Jön. Semmi gondja vele.

De még ő maga is tudta, hogy ez nem igaz.

Miután a kórházban beszélt Madeleine-nel, Clary egyenesen az

Intézetbe ment. Jace volt az első, akinek elmondta az anyja titkát, még

Luke is csak utána jött a sorban. A fiú csak állt előtte, bámult rá, és

egyre sápadtabb lett, Ahogy a történet haladt előre. Mintha Clary nem is

arról beszélt volna neki, hogyan mentheti meg az anyját, hanem a vérét

csapolta volna le könyörtelen lassúsággal.

– Nem mész – közölte Jace, amint Clary végzett. – Ha kell,

összekötözlek, és rajtad ülök, amíg el nem száll ez az eszetlen ötleted,

de szó sem lehet Róla, hogy elmenj Idrisbe.

Clary úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. Azt hitte, Jace örülni

Fog. A kórháztól az Intézetig futott, hogy elmondhassa neki, erre most

itt áll a küszöbön, és halálra vált képpel mered rá. – De ti elmentek, mi?

– Igen, elmegyünk. El kell mennünk. A Klávé minden elérhető tagját

Hazahívja egy óriási tanácskozásra. Arról fognak szavazni, mit

tegyenek Valentine ügyében, és mivel mi vagyunk az utolsók, akik

látták…

Clary félresöpörte a gondolatmenetet. – És ha ti mentek, én miért

nem mehetek veletek?

A kérdés egyenességétől a fiú csak még jobban dühbe gurult. – Mert

nem lennél biztonságban.

– Ó, mert itt annyira biztonságban vagyok? Az elmúlt egy hónapban

vagy egy tucatszor purcantam ki majdnem, és minden egyes

alkalommal itt, New Yorkban.

– Ez azért történt, mert Valentine a Végzet ereklyéi közül arra a

kettőre Hajtott, amelyik éppen itt volt. – Jace összeszorított fogai között

szűrte a szavakat. – Most már Idrisszel fog foglalkozni, mindannyian

tudjuk.

– Aligha lehetünk bármiben ilyen biztosak – szólt Maryse

Lightwood.

Eddig a folyosó árnyékában állt, most viszont előrelépett a bejárat

erős lámpái alá. A fények megvilágították a kimerültség ráncait az

arcán. A férjét, Robert Lightwoodot, démonméreg sebesítette meg a

múlt heti csatában, és azóta állandó ápolásra szorul. Clary el sem tudta

képzelni, mennyire fáradt lehet a nő. – És a Klávé találkozni akar

Clarissával. Te is tudod, Jace.

– A Klávé bekaphatja.

– Jace – mordult fel Maryse, kivételesen egészen anyai hangon. –

Vigyázz a szádra!

– A Klávé sok mindent akar – finomított a mondandóján Jace. –

Nem szükségszerű, hogy mindent meg is kapjon.

Maryse élesen pillantott rá, mintha pontosan tudná, miről beszél a

fiú, és nem tetszene neki. – A Klávénak gyakorta igaza van, Jace.

Érthető, hogy beszélni akarnak Claryvel az után, amin keresztülment.

Annyi mindent mondhatna nekik…

– Majd én elmondom, amit tudni akarnak.

Maryse felsóhajtott, és kék szemét Clary felé fordította. – Szóval, ha

jól értem, el akarsz menni Idrisbe?

– Csak pár napra. Nem lesz velem gond – mondta Clary, és Jace

dühös tekintetét kerülve, esdeklően nézett Maryse-re. – Esküszöm.

– A kérdés nem az, hogy baj lesz-e veled, hanem az, hogy hajlandó

leszel-e találkozni a Klávéval, amíg ott vagy. Beszélni akarnak veled.

Ha nemet mondasz, kétlem, hogy megengednék, hogy magunkkal

vigyünk.

– Ne… – kezdte Jace.

– Találkozom a Klávéval – vágott a szavába Clary, bár

beleborsódzott a háta a gondolatba. A Klávéból eddig egyedül az

Inkvizítorral találkozott, aki nem bizonyult éppen kellemes társaságnak.

Maryse az ujjbegyeivel megmasszírozta a halántékát. – Akkor ezt

megbeszéltük. – Nem hangzott éppen nyugodtnak. Olyan vékony és

éles volt a hangja, mint egy túlfeszített hegedűhúré. – Jace, kísérd ki

Claryt, aztán gyere be hozzám, a könyvtárba! Beszélnünk kell.

Maryse köszönés nélkül olvadt be az árnyékba. Clary utánabámult;

úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel.

Alec és Isabelle láthatólag őszintén szerette az anyját, és Clary biztos

volt benne, hogy Maryse nem rossz ember, még ha bensőségesnek nem

is igen lehetett nevezni.

Jace vékony vonallá húzta össze a száját. – Látod, mit csináltál?

– El kell mennem Idrisbe, ha nem is érted, miért – közölte Clary. –

Meg kell tennem anyámért.

– Maryse túlságosan is bízik a Klávéban – magyarázta Jace. –

Kényszeresen hisz a tökéletességükben, és nem mondhatom meg neki,

hogy téved, mert… – Hirtelen elhallgatott.

– Mert Valentine is éppen ezt mondaná.

Clary dühkitörésre számított, de Jace csak annyit mondott: – Senki

sem tökéletes. – Aztán kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával a lift

gombjára csapott. – Még a Klávé sem.

A lány karba fonta a kezét a mellkasa előtt. – Tényleg ezért nem

akarod, hogy menjek? Mert nem biztonságos?

A fiú arcán meglepetés villant át. – Hogy érted? Mi más oka lenne?

Clary nyelt egyet. – Mert… – Mert azt mondtad, nem érzel már

irántam semmit, és ez nagyon kellemetlen, mert én viszont igen. És

lefogadom, hogy ezt Te is tudod.

– Mert nem akarom, hogy a gyerekkorom mindenhová kövessen? –

Éles volt a hangja, félig gúnyos, félig valami más.

A lift csörömpölve állapodott meg. Clary félrehúzta az ajtót, belépett

a fülkébe, és szembefordult Jace-szel. – Nem azért megyek, mert ott

leszel. Azért megyek, mert segíteni akarok anyámnak. Anyánknak.

segítenem kell Neki. Hát nem érted? Ha most itt maradok, talán sosem

ébred fel. Legalább úgy tehetnél, mintha érdekelne.

Jace a lány vállára tette a kezét, ujjai végigsimították csupasz bőrét a

gallérjánál, amitől finom remegés futott végig a lány gerincén. Clary

akaratlanul is észrevette a sötét karikákat a fiú szeme körül. Jace fekete

pulóvere csak még Jobban kiemelte a kék-zöld foltokat a bőrén. Egy

tanulmány volt kontrasztokról, valami, amit a fekete, a fehér és a szürke

árnyalataival kellett volna megfesteni, itt-ott, például a szeménél,

néhány aranyszínű folttal a hatás kedvéért.

– Hadd csináljam én – mondta a fiú halkan, kapkodva. – Segíthetek

neki helyetted. Mondd meg, hová menjek, kit keressek meg. Elintézem,

amit csak akarsz.

– Madeleine azt mondta a boszorkánymesternek, hogy én megyek.

Jocelyn lányára számít, nem Jocelyn fiára.

Jace megszorította a lány vállát. – Hát mondd meg neki, hogy

változott a terv. Én megyek, nem te. Nem te.

– Jace…

– Megteszek bármit – jelentette ki a fiú. – Amit csak akarsz. Cserébe

meg kell ígérned, hogy itt maradsz.

– Nem tehetem.

Jace elengedte a lányt. Olyan volt, mintha ellökte volna magától. –

Miért nem?

– Mert ő az anyám, Jace – mondta Clary.

– És az enyém is. – A fiú hangja egészen hűvös volt. – Az is

érdekelne, Madeleine miért nem kettőnket keresett meg ezzel. Miért

csak téged?

– Tudod, miért.

– Mert – mondta Jace, ha lehet még hűvösebben – az ő szemében te

Jocelyn lánya vagy. Én viszont mindig Valentine fia leszek.

Bevágta a lift ajtaját kettejük között. Clary egy darabig csak bámult

utána – az ajtó rácsai fémkeretes gyémántmintákra osztották fel az

arcát. Az egyik gyémánton keresztül egyetlen dühösen villanó

aranyszem nézett vissza rá.

– Jace… – kezdte.

De a lift egy rántással máris megindult vele lefelé a katedrális sötét

csendjébe.

– Föld Clarynek – integetett a lány orra előtt Simon. – Ébren vagy?

– Igen, bocs. – A lány felült, és megrázta a fejét, hogy kipucolja

belőle a pókhálókat. Ez történt, amikor legutóbb találkozott Jace-szel. A

fiú fel sem vette a telefont, amikor később hívta, úgyhogy Clary

Lightwoodék, elsősorban a vonakodó Alec segítségével szervezte meg

az utat Idrisbe. Szegény Alec csak kapkodta ide-oda a fejét édesanyja

meg Jace között, ahogy mindig Megpróbált helyesen cselekedni. –

Mondtál valamit? – kérdezte Clary.

– Csak, hogy szerintem hazajött Luke – felelte Simon, majd abban a

pillanatban, hogy kinyílt a szobaajtó, leugrott az asztal sarkáról. – És

így is van.

– Helló, Simon. – Luke nyugodtan tűnt, és talán egy kicsit fáradtnak.

Viseltes farmerdzseki volt rajta flanelinggel meg egy kopott

bársonynadrággal, aminek a szárát belegyűrte a már tíz évvel ezelőtt is

vénnek számító bakancsába. Szemüvegét feltolta barna hajába, amiben

mintha több ősz szál lett volna, mint valaha. Hóna alatt szögletes

csomagot hozott zöld szalaggal átkötve, és most Clary felé nyújtotta. –

Hoztam neked valamit az útra.

– Igazán nem kellett volna! – tiltakozott Clary. – Annyi mindent

tettél… – A ruhákra gondolt, amiket a férfi hozott neki, miután minden

tulajdona megsemmisült. Új telefont meg új rajzeszközöket is kapott

anélkül, hogy bármit is kérnie kellett volna. Majdnem minden holmija

Luke ajándéka volt. És még csak nem is tetszik neked, hogy elmegyek.

A gondolat kimondatlanul lebegett közöttük.

– Tudom. De megláttam, és eszembe jutottál. – Ezzel átadta a

dobozt.

A benne rejtőző tárgyat több réteg papírba burkolták. Ahogy Clary

letépte róla a csomagolóanyagot, valami puhába ütközött a keze, ami

egy macska szőrére emlékeztette. Elakadt a lélegzete. Egy ódivatú zöld

bársonykabát volt aranyszínű selyembéléssel, rézgombokkal és széles

kapucnival.

Clary az ölébe húzta, és szeretettel simította végig a puha anyagot. –

Isabelle szokott ilyesmiket felvenni – kiáltott fel. – Olyan, mint egy

Árnyvadász utazókabátja.

– Pontosan. Ebben jobban hasonlíthatsz rájuk, ha majd Idrisben

lesztek – mondta Luke.

A lány felnézett rá. – Azt akarod, hogy hasonlítsak rájuk?

– Clary, közéjük tartozol. – Luke mosolyán átütött a szomorúság. –

Aztán meg tudod, hogy bánnak a kívülállókkal. Meg kell tenned

mindent, hogy beilleszkedj…

Simon furcsa hangot adott ki, Clary pedig bűntudatosan pillantott rá

– Szinte el is felejtette, hogy ő is ott van velük. A fiú célzatosan

pillantott az órájára. – Mennem kéne.

– De hát csak most jöttél! – tiltakozott Clary. – Azt hittem,

megnézhetünk egy filmet, vagy valami…

– Csomagolnod kell. – Ahogy Simon elmosolyodott, arca

felragyogott, akár eső után a nap. Clary kis híján elhitte neki, hogy

semmi sem foglalkoztatja. – Majd átugrom elköszönni, még mielőtt

elmész.

– Jaj, ne már! – szólt Clary. – Maradj…

– Nem lehet – rázta meg a fejét határozottan Simon. – Maiával

találkozom.

– Ó, remek! – kiáltott fel a lány. Maia, mondta magának, igazán

aranyos.

Okos. Csinos. És vérfarkas. Egy vérfarkas, aki bukik Simonra. De

talán jól is van így. Talán jobb, ha Simon új barátja Alvilági. Hiszen

most már ő maga is Alvilági. Tulajdonképpen nem is lenne szabad

Árnyvadászokkal töltenie az Idejét. – Akkor tényleg menned kell.

– Akkor tényleg mennem kell. – Simon sötét szeme nem árult el

semmit. Ez új volt; Clary azelőtt minden gondolatát ki tudta olvasni a

tekintetéből. Kíváncsi lett volna, hogy ez a vámpírlét mellékhatása-e,

vagy valami teljesen más. – Sziasztok – mondta, és lehajolt, hogy

megpuszilja a lányt. Már félre is húzta a haját az arcáról, amikor

bizonytalanul elhúzódott. Clary meglepetten vonta fel a szemöldökét,

de a fiú már elvonult Luke mellett, és kisietett a Szobából. A távolból a

bejárati ajtó csapódása hallatszott.

– Annyira furán viselkedik – panaszkodott Clary, és megnyugvást

keresve magához szorította a zöld bársonykabátot. – Gondolod, hogy a

vámpírügy miatt van?

– Valószínűleg nem. – Luke mintha kissé szórakoztatónak találta

volna a dolgot. – Attól, hogy valaki Alvilági lesz, még nem változnak

meg az érzései. Az emberek iránt sem. Adj neki időt! Végül is

szakítottál vele.

– Nem. Ő szakított velem.

– Mert nem voltál belé szerelmes. Kellemetlen helyzet, és szerintem

méltósággal viseli. Sok tinédzser fiú duzzogna a helyében, vagy az

ablakod alatt ólálkodna, és bömböltetné a magnóját.

– Senkinek nincs már magnója. Azt a nyolcvanas években volt

szokás az utcán bömböltetni. – Clary felállt az ágyról, és belebújt a

kabátba. Nyakig begombolta, és élvezte a bársony puha érintését. –

Csak azt szeretném, hogy Simon megint olyan legyen, mint régen. –

Megnézte magát a tükörben, és kellemes meglepetés érte: a bársony

zöldje kiemelte vörös haját, és a szeme is sokkal világosabbnak tűnt

tőle. Luke-hoz fordult. – Hogy Tetszem?

A férfi zsebre vágott kézzel támasztotta az ajtófélfát. Árnyék futott át

az arcán, ahogy a lányra pillantott, és csak ennyit mondott: – Anyádnak

éppen ilyen kabátja volt a te korodban.

Clary a kabát puha kézelőjébe süllyesztette az ujjait. Az anyja

említése meg a szomorúság Luke tekintetében majdnem megríkatta. –

Később bemegyünk hozzá, igaz? – kérdezte. – El akarok köszönni tőle

indulás előtt, és el akarom mondani… el akarom mondani neki, mire

készülök. Hogy meg fog gyógyulni.

Luke bólintott. – Meg fogjuk látogatni a kórházban. És… Clary?

– Mi az? – Clary szinte nem is akart a férfira nézni, amikor azonban

mégis megtette, őszinte megkönnyebbülésére már nem is látott bánatot

a szemében.

Luke elmosolyodott. – Normálisnak lenni egyáltalán nem olyan nagy

durranás.

Simon a kezében tartott papírra pillantott, aztán a délutáni

napsütésben hunyorogva nézett fel a katedrálisra. A magas kőkerítéssel

körbevett, ívelt ablakokkal pöttyözött Intézet gránittornyai a magasba

emelkedtek a kék ég előtt. A párkányokról vízköpők bámultak le rá,

mintha csak el akarták volna riasztani, hogy megközelítse a bejáratot.

Az épület egyáltalán nem olyan volt, mint amikor először látta,

düledező romnak álcázva. Csakhogy ez a Varázslat nem hatott az

Alvilágiakra.

Nem tartozol ide. A szavak durván martak bele, akár a sav. Simon

nem volt benne biztos, hogy a vízköpők beszélnek-e hozzá, vagy a saját

gondolatait hallja. Ez egy templom, te meg el vagy átkozva.

– Fogd be! – dünnyögte maga elé. – Aztán meg nem is érdekelnek a

Templomok. Zsidó vagyok.

A kőkerítésben díszes kovácsoltvas kapu nyílt. Ahogy Simon

megfogta a reteszt, félig-meddig arra számított, hogy a fém égetni kezdi

a bőrét, de semmi sem történt. A jelek szerint maga a kapu nem volt

felszentelve. A fiú belökte hát, és már félúton járt a repedezett járdán a

bejárat felé, amikor jó pár ismerős hangot hallott a közelből.

Vagy talán nem is annyira a közelből. Majdnem el is felejtette,

mennyivel élesebb lett a látása meg a hallása, amióta átváltozott. Olyan

volt, mintha közvetlenül a háta mögött beszélgetnének, de ahogy a

keskeny ösvényt követve megkerülte az Intézet sarkát, látta, hogy a

társaság meglehetős távolságra álldogál tőle, az udvar túlsó végében.

Az elvadult fű itt félig benőtte a szerteágazó ösvényeket, amelyek a

valaha feltehetőleg gondos rendben tartott rózsabokrok között vezettek.

Még egy kőpad is állt a zöld gyomok között: mielőtt az

Árnyékvadászok megszerezték maguknak, az épület valódi templom

volt.

Simon először a mohával borított kőfalnak támaszkodó Magnust

vette Észre. Persze Magnus meglehetősen feltűnő jelenség volt

fröcskölt mintás Pólójában és szivárványszínű bőrnadrágjában. A

feketébe öltözött Árnyvadászok között olyan volt, mint egy melegházi

orchidea. Ott volt a sápadt és Láthatólag feszült, hosszú haját

ezüstszalagokkal megkötő, fonott copfokban viselő Isabelle meg egy

kisfiú, aki nem lehetett más, csak Max, a legfiatalabb Testvér. A

közelben állt az édesanyjuk, aki mintha lánya magasabb, csontosabb

kiadása lett volna, éppen olyan hosszú fekete hajjal. Mellette egy nő

állt, akit Simon nem ismert. Először azt hitte, hogy öreg, mert majdnem

teljesen fehér volt a haja, de amikor a nő Maryse felé fordult, és

beszélni kezdett hozzá, a fiú úgy saccolta, hogy nem lehet több

harmincöt-negyven évesnél.

És persze ott volt Jace, egy kicsit távolabb a többiektől, mintha nem

is tartozna hozzájuk. Ő is az Árnyvadászok fekete ruháját viselte. Ha

Simon feketét vett fel, mindig úgy nézett ki, mintha temetésre tartana

éppen, Jace viszont csak keménynek és veszedelmesnek tűnt. És

szőkébbnek. Simon érezte, hogy megfeszül a válla, és kíváncsi lett

volna, hogy történhet-e valaha olyasmi, ami csillapítja Jace iránt érzett

ellenszenvét. Nem akarta érezni, de Ott volt, és súlyos kőként

nehezedett mozdulatlan szívére.

Volt valami furcsa a gyülekezetben – aztán Jace egyszerre felé

fordult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét, és Simon még ilyen

távolságból is észrevette a vékony fehér heget a torkán, közvetlenül a

gallérja fölött. Az Ellenszenv hirtelen valami mássá alakult át. Jace alig

észrevehető biccentéssel üdvözölte. – Rögtön jövök – szólt oda Marysenek

olyan hangon, amit Simon sosem engedett volna meg magának az

édesanyjával szemben. Olyan Volt, mintha egy felnőtt beszélne egy

másik felnőttel.

Maryse szórakozott intéssel jelezte, hogy rendben. – Nem tudom, mi

tart Olyan sokáig – mondta Magnusnak. – Ez normális?

– Az árengedmény a nem normális, amit tőlem kapnak. – Magnus

megrugdosta a falat a csizmája sarkával. – Általában kétszer ennyit

kérek.

– Ez csak egy ideiglenes Portál. Amint ott vagyunk Idrisben, be is

kell Zárnia. Ebben állapodtunk meg. – Maryse a mellette álló nőhöz

fordult. – Te pedig itt maradsz, hogy ellenőrizd, tényleg megteszi-e,

ugye, Madeleine?

Madeleine. Tehát ő volt Jocelyn barátja. Csakhogy most nem volt

ideje Megnézni magának – Jace máris megragadta Simon karját, és a

templom Mögé vonszolta, ahol a többiek nem láthatták őket. Itt még

nagyobbra nőtt a fű, és még több volt a gaz. Jace belökte Simont egy

nagy tölgyfa takarásába, aztán elengedte, és körülnézett, mintha meg

akarna róla győződni, hogy Nem követték őket. – Jó. Itt beszélhetünk.

Hátul mindenesetre nagyobb volt a csend; a York avenue sűrű

forgalmának zaja tompán szűrődött be az Intézet mögé. – Hívtál –

jegyezte meg Simon. – Ott volt az üzeneted az ablakomon, amikor

reggel felébredtem. Te Sosem telefonálsz, mint más egyszerű emberek?

– Nem, ha el tudom kerülni – felelte Jace. Elgondolkodva

tanulmányozta Simont, mintha egy könyv lapjairól olvasna. Két

ellentétes kifejezés váltogatta egymást az arcán: halvány jókedv meg

valami más, amit Simon csalódottságnak vélt. – Tehát nem változott

semmi. Továbbra is ki tudsz menni a Napfényre. Még a déli nap sem

éget meg.

– Igen – mondta Simon. – De ezt eddig is tudtad… Ott voltál. – Nem

Részletezte, mit jelent az „ott”, de látta Jace arcán, hogy

visszaemlékszik a Folyóra, a furgon platójára, a víz fölött felkelő napra,

Clary kiáltására. Éppen Olyan jól emlékezett rá, mint Simon.

– Azt hittem, talán elmúlt – vont vállat Jace, de nem úgy tűnt, mintha

Komolyan gondolná.

– Ha majd késztetést érzek, hogy lángra lobbanjak, szólok. – Simon

sosem volt különösebben türelmes Jace-szel. – Na most, azért hívtál

ide, hogy Úgy bámulhass rám, mintha egy Petri-csészében lennék

valami trutymó? Legközelebb küldök egy képet.

– Én pedig bekereteztetem, és kirakom az éjjeliszekrényemre –

mondta Jace, de nem élte bele magát igazán a szarkazmusba. – Figyelj,

oka van, hogy idehívtalak. Utálom, hogy ezt kell mondanom, vámpír,

de valami összeköt Bennünket.

– A totálmenő haj? – kérdezte Simon, de ő sem tudta beleélni magát.

Volt valami Jace arcában, amitől egyre feszültebb lett.

– Clary – mondta Jace.

Simont felkészületlenül érte a lány említése. – Clary?

– Clary – ismételte Jace. – Tudod, alacsony, vörös hajú, hisztis.

– Nem értem, hogy köt össze bennünket Clary – mondta Simon,

pedig Értette. Viszont nemigen érzett hozzá kedvet, hogy lefolytassa ezt

a beszélgetést Jace-szel. Sem most, sem később. Hát nincs valami

szabály, ami megtiltja a férfiaknak, hogy… érzelmekről

beszélgessenek?

A jelek szerint nem volt. – Mind a ketten kedveljük – jelentette ki

Jace,

Kimérten pillantva végig Simonon. – Mindkettőnknek fontos. Igaz?

– Arra vagy kíváncsi, hogy kedvelem-e? – a „kedvel” határozottan

jelentéktelen szónak tűnt. Kíváncsi volt rá, Jace vajon szórakozik-e

vele, bár ez Még tőle is szokatlan kegyetlenségnek tűnt volna. Vajon

Jace csakis azért hívta ide, hogy kigúnyolja, amiért nem jött össze

köztük a szerelem Claryvel? Igaz, Simon még halványan reménykedett

benne, hogy megváltozhatnak a Dolgok, és Jace meg Clary úgy érez

majd egymás iránt, ahogyan azt illik, úgy, Ahogyan testvéreknek

érezniük kell egymás iránt…

Aztán találkozott a tekintete Jace-ével, és ez a halvány remény is

szertefoszlott. A fiú szeme egyáltalán nem olyan volt, mint egy húgáért

aggódó bátyé. Másfelől viszont nyilvánvalónak tetszett neki, hogy Jace

nem Gúnyolódni akart vele; a Simon saját arcára kiülő nyomorúság

tükröződött Jace szemében.

– Ne hidd, hogy szívesen teszem fel neked ezeket a kérdéseket –

mordult Föl Jace. – Tudnom kell, mit tennél meg Claryért. Hazudnál a

kedvéért?

– Miről kéne hazudnom? Különben is, mi ez az egész? – Simonnak

csak Most esett le, mi zavarta annyira a kertben gyülekező

Árnyvadászok látványában. – Várj csak egy kicsit! – mondta. – Most

rögtön indultok Idrisbe? Clary úgy tudja, hogy este mentek.

– Tudom – bólintott Jace. – És szeretném, ha azt mondanád a

többieknek, hogy Clary küldött azzal az üzenettel, hogy nem jön

velünk. Mondd Nekik, hogy Clary már nem akar Idrisbe menni. – Volt

valamiféle él a hangjában, valami, amit Simon alig ismert fel, vagy

talán csak annyira furcsa volt Jace szájából, hogy képtelen volt

feldolgozni. Jace könyörgött neki. – Neked Hinni fognak. Tudják…

Tudják, milyen közel álltok egymáshoz.

Simon megrázta a fejét. – Ezt nem hiszem el. Úgy viselkedsz, mintha

Clary kedvéért kéne megtennem valamit, de igazából azt akarod, hogy

neked tegyek szívességet. – Elfordult. – Szó sem lehet róla.

Jace elkapta a karját, és erővel visszafordította. – Tényleg Claryért

kéne Megtenned. Őt próbálom megvédeni. Azt hittem, legalább egy

kicsit fontos Lesz neked, hogy segíts.

Simon szúrós pillantást vetett Jace kezére, amint a felsőkarját

markolta. – Hogy védhetném meg, ha nem árulod el, mitől kellene

megvédenem?

Jace nem engedte el. – Tényleg nem vagy hajlandó elhinni nekem,

hogy Ez fontos?

– Fogalmad sincs, mennyire el akar menni Idrisbe – mondta Simon.

– Ha Megakadályozom benne, akkor arra rettenetesen jó okom kell

hogy legyen.

Jace lassan, vonakodva fújta ki a levegőt, és elengedte Simon karját.

– Amit Clary Valentine hajóján csinált… – mondta halkan. – Az a rúna

a falon… a nyitórúna… Te is láttad, mi történt.

– Megsemmisítette a hajót – bólintott Simon. – Megmentette az

életünket.

– Halkabban! – pillantott körbe feszülten Jace.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy senki más nem tud erről,

ugye? – kérdezte hitetlenkedve Simon.

– Én tudom. Te tudod. Luke tudja és Magnus is tudja. De senki más.

– Mit adtatok be nekik? A hajó csak úgy magától szétesett?

– Azt mondtam, hogy nyilván a Valentine-féle Beavatás rítusa ment

félre.

– Hazudtál a Klávénak? – Simon nem is tudta, hogy felnézzen Jacere,

Vagy felháborodjon.

– Igen, hazudtam a Klávénak. Isabelle és Alec tudja, hogy Clary

valahogyan új rúnákat tud alkotni, úgyhogy valószínűleg nem fogom

tudni eltitkolni a Klávé meg az új Inkvizítor elől. Ha viszont tudnák,

miféle képességei Vannak, hogy képes fokozni a rúnák erejét, és ekkora

hatalmat adni nekik, Csatasorba akarnák állítani, és fegyverként

akarnák felhasználni. Ő pedig Nincs erre felkészülve. Nem úgy

nevelték… – elhallgatott, ahogy Simon lassan megrázta a fejét. – Mi

van?

– Nephilim vagy – mondta Simon. – Nem azt kéne akarnod, ami a

legjobb a Klávénak? Ha ez azt jelenti, hogy fel kell használni Claryt…

– Oda akarod adni nekik? Ki akarod zavarni a frontra, hadd

harcoljon Valentine meg a mindenféle seregei ellen?

– Nem – felelte Simon. – ezt nem akarom. De én nem tartozom

közétek. Nem kell megkérdeznem magamtól, ki a fontosabb, Clary

vagy a családom.

Jace elvörösödött. – egyáltalán nem erről van szó. Ha azt

gondolnám, hogy ezzel segít a Klávénak… de nem segít. Csak baja

esik…

– Még ha azt is gondolnád, hogy ezzel segít a Klávénak… – mondta

Simon –, akkor sem adnád oda nekik.

– Ezt meg miért mondod, vámpír?

– Mert senki nem kaphatja meg rajtad kívül – közölte Simon.

Jace arcából hirtelen kiszökött a szín. – Tehát nem segítesz nekem –

Nyugtázta hitetlenkedve. – Neki segítesz?

Simon habozott – mielőtt válaszolhatott volna, erős hang törte meg

közöttük a csendet. Éles, kétségbeesett sikoly volt, amit csak

félelmetesebbé Tett a hirtelenség, amivel véget ért. Jace megpördült. –

Ez meg mi volt?

A sikolyt újabb kiáltások követték, meg egy éles dörrenés, ami kis

híján Beszakította Simon dobhártyáját. – Valami történt… a többiek…

De Jace már ott sem volt, az ösvényen rohant, átbújva az alacsony

faágak Alatt. Egy pillanatnyi habozás után Simon is követte… el is

felejtette, milyen Gyorsan tud most futni – ott rohant Jace sarkában,

ahogy bekanyarodtak a Templom sarkánál, és kirontottak az udvarra.

Káosz tárult eléjük. Fekete pára lepte be a kertet, és súlyos szagok

terjengtek a levegőben – ózon éles szaga, mögötte pedig valami édes és

kellemetlen. Alakok rohangáltak ide-oda. Simon csak töredékeket

tudott kivenni belőlük, ahogy egy pillanatra feltűntek a ködben, hogy

aztán ismét eltűnjenek. Isabelle-t vette észre, akinek fekete kötegekben

ugrált a haja, ahogy megsuhintotta a korbácsát. Valami hatalmas lény

támadását próbálta elhárítani Éppen. Egy démon, gondolta Simon –

csakhogy fényes nappal volt, démon tehát mégsem lehetett. Előrefelé

bukdácsolva látta, hogy a lényformára emberszerű, de púpos és torz;

valami nagyon nem volt vele rendjén. Egyik kezében vastag deszkát

tartott, amivel szinte vakon sújtott Isabelle felé. Alig pár lépésnyire tőle,

a kőfalban tátongó résen át Simon látta a York Avenue békésen

csordogáló forgalmát. Az Intézet mögött tiszta volt az ég.

– Elhagyatottak – suttogta Jace. Lángoló arccal kapta elő az egyik

szeráfpengét az övéből. – Tucatjával. – szinte durván lökte félre

Simont. – Maradj Itt! Értetted? Maradj itt!

Simon egy pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben, ahogy Jace

előrevetette magát, és eltűnt a ködben. Az Árnyvadász fiú pengéjének

derengése ezüstszínűre festette körülötte a gomolygást. A hirtelen

támadt fényben Sötét alakok futkostak ide-oda, Simon pedig úgy érezte,

mintha egy tábla tejüvegen át próbálná kétségbeesetten megállapítani,

mi történik a túloldalon. Isabelle eltűnt, de most a vérző karú Alecet

pillantotta meg, amint Éppen belevágott egy Elhagyatott harcos

mellkasába, mire az tehetetlenül Rogyott a földre. Egyetlen pillanattal

később újabb lény magasodott mögötte, Jace azonban mindkét kezében

egy-egy karddal máris ott termett: magasra ugrott a levegőbe, felemelte

a fegyvereket, aztán vad, ollózó mozdulattal Csapott le – és az

Elhagyatott torkából fekete vér fröccsent elő, ahogy a feje Levált a

nyakáról. Simon gyomra összerándult; a vér szaga keserű méregre

Emlékeztette.

Hallotta, ahogy az Árnyvadászok egymásnak kiabálnak a ködben,

bár Az Elhagyatottak egyetlen hangot sem adtak ki. Hirtelen kitisztult a

levegő, és Simon megpillantotta Magnust, aki kidülledt szemmel állt az

Intézet Falánál. Magasba emelt két keze között villámok cikáztak,

mögötte pedig mintha négyszögletes fekete lyuk nyílt volna a kőben.

Nem volt teljesen sötét, inkább talán úgy ragyogott, mint egy tükör, ami

kavargó lángokat ejtett Csapdába. – A Portál! – kiáltotta. – Menjenek át

a Portálon!

Számos dolog történt egyszerre. Maryse Lightwood előrerohant,

karjában a kisfiúval, Maxszel. Egy pillanatra megállt, hogy

hátrakiáltson valamit, Aztán megiramodott, majd átfutott a Portálon, és

egyetlen pillanat alatt eltűnt a falban. Alec követte, maga után rángatva

a véres korbácsát a földön húzó Isabelle-t. Ahogy a portál felé vonszolta

a lányt, valami előrobbant mögülük a ködből: egy kétpengéjű kést

lóbáló Elhagyatott harcos.

Simon merevsége egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé.

Előrerontott, Rákiáltott Isabelle-re – aztán megbotlott, és hasra vágódott

olyan erővel csapódva a földnek, hogy a szusz is kiszorult volna belőle,

ha egyáltalán lett Volna benne szusz. Felült és megfordult, hogy

megnézze, miben esett el.

Egy test volt az. Egy nő teste, akinek átvágták a torkát, és kék szeme

tágra Nyílt a halálban. Madeleine.

– Simon, mozgás! – Jace ordított rá. Simon a hang irányába kapta a

fejét, és észrevette, hogy Jace kezében a véres szeráfpengékkel rohan

felé. Aztán Felnézett, és látta, hogy az Elhagyatott, amelyik az imént

még Isabelle-t üldözte, most sebhelyes arcán torz vigyorral fölé

magasodik. Simon elkapta a Fejét, ahogy a kétpengéjű kés felé sújtott,

de még feljavult reflexeivel sem volt Elég gyors. Éles fájdalom hasított

belé, aztán minden elsötétedett.

Alicante démontornyai

EGYSZERŰEN NEM LÉTEZIK OLYAN MÁGIA, gondolta Clary,

amivel új parkolóhelyeket lehetne varázsolni egy New York-i utcára. A

furgonnal egyszerűen sehol nem lehetett megállni, és a fél utca már így

is tele volt szabálytalanul parkoló kocsikkal. Luke végül egy tűzcsapnál

fékezett le, mielőtt sóhajtva üresbe tette a sebességváltót. – Nyomás! –

mondta. – Szólj nekik, hogy itt vagy, én meg utánad hozom a

bőröndödet.

Clary bólintott, de habozott, mielőtt az ajtó felé nyúlt volna. A

gyomra összeszorult az izgatottságtól, és nem először kívánta azt, hogy

bár Luke is vele menne. – Mindig azt hittem, hogy amikor először

utazom a tengerentúlra, legalább útlevél lesz nálam.

Luke nem mosolygott. – Tudom, hogy ideges vagy – mondta. – De

nem lesz semmi baj. Lightwoodék vigyázni fognak rád.

Ezt vagy egymilliószor mondtam neked, gondolta Clary. Gyengéden

Luke vállára tette a kezét, mielőtt kiugrott volna a furgonból. – Mindjárt

találkozunk.

Ahogy végigsietett a repedezett kőjárdán, a forgalom hangjai egyre

tompábbak lettek mögötte. Ezúttal jó pár pillanatba telt, mire lefejtette

az álcát az Intézetről. Olyan volt, mintha a mágia újabb rétegét

mázolták volna az őreg katedrálisra, amit aztán nehéz, szinte fájdalmas

volt lekaparni az elméjével. Nemsokára azért csak sikerült, és olyannak

látta az épületet, amilyen valójában volt. A magas faajtók úgy

ragyogtak, mintha frissen fényezték volna őket.

Különös szag terjengett a levegőben, talán ózon illata keveredett

valami égett bűzzel. Clary összeráncolt homlokkal fogta meg a

kilincset. Clary Morgenstern vagyok, Nephilim, és bejutásért

folyamodom az Intézetbe…

Az ajtó kitárult, és Clary belépett rajta. Hunyorogva nézett körül,

próbálván megfejteni, mi volt az, ami mintha megváltozott volna a

katedrális belsejében.

Abban a pillanatban jött rá, amikor az ajtó becsapódott mögötte, és

Sötétben találta magát, amit csak a magasan lévő rózsaablakon

beszűrődő Halvány derengés tört meg. Még soha nem járt úgy idebent,

hogy ne égett Volna több tucatnyi fáklya a padsorok között lévő,

finoman megmunkált kandeláberekben.

Clary elővette a zsebéből a boszorkányfényt, és a magasba emelte. A

kődarabból világosság tört elő az ujjai között, megvilágítva a sarkokat a

katedrális belsejében, miközben a lány a csupasz oltár közelében lévő

liftajtóhoz sietett, és türelmetlenül rácsapott a hívógombra.

Semmi sem történt. Eltelt egy fél perc, aztán Clary megint

megnyomta a gombot. Aztán megint. Fülét a liftajtóra szorítva

hallgatózott. Egyetlen Nyekkenés sem hallatszott. Az Intézet

elsötétedett és elnémult, mint egy felhúzható baba, amikor lejárt benne

a rugó.

Clary hevesen kalapáló szívvel sietett vissza a bejárathoz. Kinyitotta

az ajtót, megállt a lépcső tetején, és feszülten nézett körül. Az ég egyre

sötétedett, a színe lassan kobaltkékre váltott, és most már az égésszag is

sokkal határozottabb lett. Tűz lehetett? Talán az Árnyvadászoknak

menekülniük kellett? De az épületnek nem esett baja…

– Nem tűz volt. – Halk, bársonyos, ismerős hang ütötte meg a fülét.

Magas férfialak vált ki az árnyékból, fura tüskékbe rendezett

hajkoronával. Fekete selyemöltönyt viselt ragyogó smaragdzöld inggel,

keskeny ujjait pedig fényes kövekkel kirakott gyűrűk díszítették.

Mindehhez flancos csizma meg egy jó adag flitter is dukált.

– Magnus? – csodálkozott Clary.

– Tudom, mit gondolsz – mondta Magnus. – De nem volt tűz. Ez a

pokolköd szaga. Amolyan megbabonázott démonfüst. Tompítja

bizonyos varázslatok hatását.

– Démonköd? Ezek szerint…

– Megtámadták az Intézetet. Igen. Ma délután. Elhagyatottak.

Valószínűleg néhány tucatnyi.

– Jace – suttogta a lány. – Lightwoodék…

– A pokolködben nem tudtam elég hatékonyan felvenni a harcot az

Elhagyatottakkal. Az Árnyvadászok sem. Át kellett küldenem őket a

Portálon Idrisbe.

– De egyikük sem sebesült meg?

– Csak Madeleine – felelte Magnus. – Madeleine meghalt. Sajnálom,

Clary.

Clary kétségbeesetten ült le a lépcsőre. Nem ismerte túl jól

Madeleine-t, De ő jelentette az összeköttetést az édesanyjával – az igazi

édesanyjával, a kemény, harcos Árnyvadásszal, akit Clary sosem

ismert.

– Clary? – Luke közeledett az ösvényen az egyre sűrűbb sötétben,

kezében a lány bőröndjével. – Mi a baj?

Clary a térdeit ölelve mozdulatlanul ült, amíg Magnus mindenről

beszámolt. A Madeleine halála miatt érzett fájdalom leple alatt a lányt

elöntötte a bűnös megkönnyebbülés. Jace-nek nem esett baja.

Lightwoodék jól vannak. Ezeket újra meg újra elismételte magában

némán. Jace-nek nem esett baja.

– Az Elhagyatottak – szólt Luke. – Mindet megöltétek?

– Nem mindet – rázta meg a fejét Magnus. – Miután átküldtem

Lightwoodékat a Portálon, az Elhagyatottak szétszéledtek. Én láthatólag

Nem érdekeltem őket. Mire bezártam a Portált, nem voltak sehol.

Clary felkapta a fejét. – Bezártad a Portált? De azért így is el tudsz

küldeni Idrisbe, ugye? – kérdezte. – Szóval átmehetek a Portálon

Lightwoodék után, igaz?

Luke és Magnus összenézett. Luke letette a bőröndöt a földre.

– Magnus? – Clary hangja olyan éles volt, hogy a saját fülét is

bántotta.

– Oda kell mennem!

– Bezártam a Portált, Clary…

– Akkor nyiss egy másikat!

– Az nem olyan egyszerű – közölte a boszorkánymester. – A Klávé

gondosan figyeli, ki lép be mágia segítségével Alicantéba. A főváros

szent hely a szemükben. Ez az ő Vatikánjuk, az ő Tiltott Városuk.

Egyetlen Alvilági és egyetlen mondén sem léphet be engedély nélkül.

– De én Árnyvadász vagyok!

– Alig hogy – mondta Magnus. – Aztán meg a tornyok

megakadályozzák, hogy a Portálokon keresztül közvetlen a városba

lehessen jutni. Alicantéba kizárólag akkor lehet Portált nyitni, ha ott

állnak a túloldalon, és várnak rád. Ha megpróbálnálak csak úgy

átküldeni, azzal megszegném a Törvényt, ezt pedig nem óhajtom

megkockáztatni a kedvedért, napsugaram, akármennyire is kedvellek

amúgy.

Clary a sajnálkozó Magnusról az óvatos Luke-ra pillantott. – De

nekem el kell jutnom Idrisbe – mondta. – Muszáj segítenem anyámnak.

Kell, hogy legyen valami más módszer is, hogy utánuk menjek, valami,

amihez nincs szükség Portálra.

– A legközelebbi repülőtér a szomszéd országban van – közölte

Luke. – Ha átjutnánk a határon, és ez egy nagyon nagy „ha”, akkor is

hosszú és veszélyes utazás várna ránk mindenféle Alvilági területeken

keresztül. Napokig tarthatna, mire odaérnénk.

Clarynek égett a szeme. Nem fogok sírni, mondta magának. Nem

fogok.

– Clary – szólt gyengéden Luke. – Üzenetet küldünk

Lightwoodéknak. Gondoskodunk róla, hogy mindent megtudjanak

arról, hogyan szerezhetnek ellenszert Jocelyn számára. Kapcsolatba

léphetnek Fell-lel…

De Clary a fejét rázva ugrott talpra. – Muszáj nekem mennem! –

jelentette ki. – Madeleine azt mondta, Fell nem áll szóba senki mással.

– Fell? Ragnor Fell? – visszhangozta Magnus. – Megpróbálhatok

eljuttatni neki egy üzenetet. Akkor tudná, hogy Jace-t kell várnia.

Az aggodalom lassan oldódni kezdett Luke arcán. – Hallod, Clary?

Magnus segítségével…

De Clary nem akart hallani többé Magnus segítségéről. Nem akart

hallani semmit sem. Beleélte magát, hogy meg fogja menteni az

édesanyját, most pedig kiderült, hogy mégsem tehet érte semmit, azon

kívül, hogy a betegágyánál ül, ernyedt kezét szorongatja, és

reménykedik benne, hogy valaki más valahol máshol megteszi, amit ő

nem tehet meg.

Lebotorkált a lépcsőn, félrelökve Luke felé nyújtott kezét. – Most

egyedül akarok lenni egy kicsit.

– Clary… – hallotta Luke hangját a lány, de hátra sem pillantva tűnt

el a latedrális sarka mögött. Ahol az ösvény elágazott, az apró kert felé

sietett tovább, ahonnan az égés és a hamu szagát érezte – meg valami

sűrű, bántó bűzt a háttérből. A démonmágia bűzét. A kertben még

mindig lebegett a köd, szétszórt pamacsai rá-rátelepedtek egy

rózsabokor leveleire, vagy elbújtak egy kődarab alatt. Clary látta, hol

taposták ki a földet a csata hevében – az egyik kőpad mellett pedig egy

vörös foltot is észrevett, amin esze ágában nem volt rajtafelejteni a

tekintetét.

Elkapta a fejét, és azonnal mozdulatlanná merevedett. A katedrális

falán rúnák félreismerhetetlen maradványai látszottak, halványkéken

izzva a szürke kövön. A fakuló szögletes vonalak mintha egy félig

nyitva hagyott ajtót vettek volna körül…

A Portál.

Clary úgy érezte, mintha valami megmozdult volna benne. Rúnák

jutottak eszébe, ahogy veszélyesen ragyogtak egy hajó szürke

fémtestén. Eszébe jutott, ahogy a hajó megremegett, hogy aztán rés

nyíljon rajta, amin keresztül beáramlott az East River fekete vize. Csak

rúnák, gondolta. Szimbólumok. Meg tudom rajzolni őket. Ha Anya

fogságba ejtheti a Végzet Kelyhének lényegét egy darab papíron, akkor

én is tudok Portált készíteni.

Clary azon kapta magát, hogy a lábai a katedrális falához viszik,

keze pedig a zsebébe nyúl az irónjáért. Erővel kényszerítette az ujjait,

hogy ne remegjenek, ahogy az eszköz hegyét a kőhöz illesztette.

Szorosan becsukta a szemét, és a gondolataival íves fényvonalakat

kezdett húzni. Vonalakat, amik ajtókról meséltek neki és utazásról

légörvények hátán, távoli helyekre. A vonalak végül összefüggő,

légiesen kecses ábrává alltak össze. Clary nem tudta, létezett-e

egyáltalán a lelki szemei előtt lebegő rúna, vagy most alkotta meg.

Mindenesetre az az érzése támadt, mintha mindig is használták volna.

Portál.

Rajzolni kezdett, a jelek, akár egy szénrajz fekete vonalai, szökelltek

elő az irón hegyéből. A kő sistergett, és Clary orrát égés savas szaga

töltötte meg. Lezárt szemhéja előtt izzó kék fény terebélyesedett. Érezte

az arcán a hőt, mintha lobogó tűz előtt állt volna. Végül a lélegzetét

visszatartva leengedte a kezét, és felpattant a szeme.

A frissen rajzolt rúna sötét virágként nyílt ki a falon. A vonalak

Clary szeme láttára alakultak át, olvadtak el és folytak lassan le a

kövön, menet közben új alakot véve fel. Nemsokára az egész rúna

megváltozott. Egy Clarynél jóval magasabb, világító ajtó körvonalai

rajzolódtak ki a katedrális oldalán.

A lány képtelen volt levenni a szemét a nyílásról. Ugyanolyan fekete

fénynyel ragyogott, mint a Portál Madame Dorothea függönye mögött.

Clary kinyújtotta a kezét…

Aztán hátralépett. Letörten emlékezett vissza, hogy a Portált csakis

úgy használhatja az ember, ha maga elé képzeli a helyet, ahová menni

akar. Csakhogy ő sosem járt Idrisben. Persze elmesélték neki, milyen.

zöldellő völgyek, sötét erdők, csillogó víz, tavak, hegyek, meg Alicante,

az Üvegtornyok Városa. Elképzelte, milyen lehet, de ennyi nem volt

elég ehhez a mágiához. Bárcsak…

Hirtelen élesen szívta be a levegőt. De hiszen ő látta Idrist! Egyszer

álmodott róla, és bár nem tudta, miért, de biztos volt benne, hogy az az

álom valóság volt. Mit is mondott neki benne Jace Simonról? Hogy

nem maradhat, mert „ez a hely az élőké”. És nem sokkal később Simon

meghalt…

Clary felidézte az emlékezetében élő álmot. Egy Alicantei

bálteremben táncolt. A falak fehérek és aranyszínűek voltak, átlátszó,

gyémántszerű tetővel. Volt ott egy szökőkút is – ezüst medence,

középen egy sellőszoborral –, az ablakok előtt álló fákra pedig

lámpásokat erősítettek. Clary zöld bársonyt viselt, éppen, mint most.

Mintha még mindig az álomban lenne, megint a Portál felé nyúlt.

Ujjai érintése nyomán éles fény támadt, és egy ajtó nyílt meg,

kivilágított helyiséget mutatva meg a nyílás mögött. Clary a kavargó,

aranyszínű örvénybe meredt, aminek a helyén lassan különböző alakok

öltöttek testet – mintha egy hegy körvonalait látta volna, és a tiszta kék

eget…

– Clary! – Luke rohant felé az ösvényen dühös, de egyben

kétségbeesett arccal. A mögötte igyekvő Magnus macskaszeme

fémesen csillogott a Portál kertet elárasztó fényében. – Clary, állj meg!

A védvonalak veszélyesek. Meg fogsz halni!

De a lányt most már nem lehetett megállítani. A Portál mögött egyre

erősödött a fény. Clary az álmában látott terem aranyló falaira gondolt,

arra, ahogyan a hatalmas üvegfelületek visszaverték az aranyszínű

fényt. Luke tévedett; nem értette Clary képességét, fogalma sem volt,

hogy működik… Mit számítottak a védvonalak, ha valaki létrehozhatja

a saját valóságát, pusztán azzal, hogy lerajzolja? – Mennem kell –

kiáltotta, és nyújtott kézzel tett egy lépést előre. – Bocsáss meg, Luke…

Még egyet lépett… aztán egy utolsó, gyors szökelléssel ott termett

mellette Luke, és éppen amikor felrobbant körülöttük a világ,

megragadta a csuklóját. Akár ha egy tornádó tépett volna ki egy fát a

gyökereinél fogva, mind a ketten a levegőbe repültek. Clary még

egyszer utoljára megpillantotta a pörögve távolodó manhattani autókat

meg épületeket, aztán egy ostorcsapásszerű légáramlat magával ragadta,

és beröpítette a kavargó, arany káoszba. Luke vasmarka egy pillanatra

sem engedte el a csuklóját.

Simon víz ritmikus csapkodására tért magához. Felült, és a

rémülettől a lélegzete is elállt… amikor legutóbb hullámok hangjára

ébredt, fogoly volt Valentine hajóján, és a csobogó hang most azonnal

vérfagyasztó sebességgel idézte fel az emlékeket arról a rettenetes

pillanatról.

De nem… egy gyors pillantás elárulta, hogy ezúttal teljesen máshol

van. Most puha takarók alatt feküdt egy kényelmes faágyon egy apró,

tiszta, halványkékre festett falú szobában. A sötét függönyöket

elhúzták, de vámpírszemeinek a körben beszivárgó gyenge fény is elég

volt. A padlón világos szőnyeg hevert, az egyik falra pedig tükrös

szekrényt szereltek.

Simon egy fotelt is látott, amit valaki az ágy mellé húzott. Felült, a

takaró lehullott róla, és két dolgot máris megállapíthatott: először is azt,

hogy ugyanaz a farmer meg póló van rajta, amiket akkor vett fel,

amikor elindult az Intézetbe Jace-hez, másodszor pedig azt, hogy a

fotelban ülő lány arcát a kezére támasztva alszik, miközben hosszú,

fekete haja, mint egy rojtos kendő hullik alá.

– Isabelle? – kérdezte Simon.

A lány szeme felpattant, és riadtan nézett körbe. – Úúúú! Magadhoz

tértél! – Isabelle ültében kihúzta magát, és megigazította a haját. – Jace

annyira meg fog könnyebbülni! Szinte biztosak voltunk benne, hogy

neked annyi.

– Hogy nekem annyi? – visszhangozta Simon. Szédült, és hányinger

környékezte. – De miért? – Hunyorogva nézett körül a szobában. – Az

Intézetben vagyok? – kérdezte, de abban a pillanatban, hogy a szavak

elhagyták a száját, maga is rájött, hogy ez lehetetlen. – Akarom

mondani… Hol vagyunk?

Isabelle arcán feszült grimasz villant. – Szóval… nem is emlékszel,

mi történt a kertben? – Nyugtalanul rángatta a fotel kárpitozásának

horgolt szegélyét. – Az Elhagyatottak megtámadtak bennünket.

Rengetegen voltak, és a pokolköd borzasztóan megnehezítette a

dolgunkat. Magnus megnyitotta a Portált, és éppen át akartunk futni

rajta, amikor láttuk, hogy jössz felénk. Átestél… átestél Madeleine-en,

és ott volt közvetlenül mögötted egy Elhagyatott. Te nyilván nem vetted

észre, Jace viszont igen. Megpróbált odaérni, de nem sikerült neki. Az

Elhagyatott beléd döfte a kését. Rengeteg vért vesztettél. Jace megölte

az Elhagyatottat, felkapott, és magával vonszolt a Portálon keresztül –

fejezte be a történetet Isabelle. Olyan gyorsan beszélt, egyik szavát a

másikba öltve, hogy Simonnak erősen kellett fülelnie, ha meg akarta

érteni. – Mi közben már mind a túloldalon voltunk, és hadd mondjam el

neked, rendesen meglepődtünk, amikor megjelent Jace veled, ráadásul

ömlött belőled a vér. A Konzul egyáltalán nem volt elájulva.

Simonnak kiszáradt a szája. – Az Elhagyatott belém döfte a kését? –

Képtelenségnek tűnt. Csakhogy rendbe jött ő már korábban is, amikor

Valentine elvágta a torkát. Mégis, legalább emlékeznie kéne. A fejét

rázva nézett végig magán. – Hol?

– Megmutatom. – Simon őszinte meglepetésére Isabelle egyetlen

pillanattal később máris az ágya szélén ült, és hűvös tenyerét a hasára

fektette. Felhúzta a fiú pólóját, szabaddá téve bőre egy darabját, amit

vékony vörös vonal szelt ketté. Még hegnek is alig lehetett nevezni. –

Itt – mondta a lány, végighúzva rajta az ujjait. – Fáj?

– N…nem. – Amikor Simon először látta Isabelle-t, annyira

lenyűgözőnek, annyira élettel telinek és energikusnak találta, hogy azt

hitte, végre rálelt egy lányra, aki elég hevesen ég ahhoz, hogy

elhomályosítsa Clary képét, ami mintha örökre beivódott volna a

szemhéja belsejébe. Nem sokkal később aztán Simont patkánnyá

változtatták miatta Magnus Bane bulijában, és a fiú rájött, hogy Isabelle

túl hevesen is ég egy magafajta hétköznapi srácnak. – Nem fáj.

– Viszont a szemem igen – szólalt meg egy hűvösen derűs hang az

ajtóból. Jace. Olyan csendben jött be, hogy Simon meg sem hallotta.

Jace most becsukta az ajtót maga mögött, és elvigyorodott, ahogy

Isabelle megigazította Simon pólóját. – Egy vámpírt molesztálsz,

amikor az még túl gyenge hozzá, hogy ellenálljon, Iz? – kérdezte. –

Biztos vagyok benne, hogy ezzel megszeged a szövetségnek legalább

egy szabályát.

– Csak megmutattam neki, hol szúrták meg – tiltakozott Isabelle, de

furcsán kapkodva telepedett vissza a foteljába. – Mi folyik odalent? –

kérdezte. – Még mindig pánikban vannak?

Jace arcáról lefagyott a mosoly. – Maryse felment a Gardhoz

Patrickkel – mondta. – A Klávé ülésezik, és Malachi úgy gondolta, jobb

lesz, ha… személyesen magyarázza el… mi az ábra.

Malachi. Patrick. Gard. Az ismeretlen nevek kavarogtak Simon

fejében.

– Mit magyaráz el?

Isabelle és Jace összenézett. – Téged – szólt végül Jace. – Azt, hogy

miért hoztunk magunkkal egy vámpírt Alicantéba, amivel elég

egyértelműen megszegtük a Törvényt.

– Alicantéba? Alicantéban vagyunk? – Simont egy pillanatra elfogta

a pánik, aminek a helyét gyorsan átvette a gyomrába hasító fájdalom.

Hangosan felnyögött, és kétrét görnyedt.

– Simon! – nyúlt felé riadtan Isabelle. – Jól vagy?

– Menj el, Isabelle! – Simon a hasára szorította a kezét, és esdekelve

pillantott Jace-re. – Küldd el innen!

Isabelle sértődött tekintettel húzódott hátra. – Jól van. Megyek. Nem

kell kétszer mondanod. – Felpattant, kisietett a szobából, és becsapta

maga mögött az ajtót.

Ahogy Jace Simonhoz fordult, borostyánszínű szeme kifejezéstelen

volt.

– Mi történt? Azt hittem, gyógyulsz.

Simon felemelte a kezét, hogy távol tartsa magától a fiút. Fémes íz

égette a torkát. – Nem Isabelle-lel van a baj – nyögte ki. – És nem is a

sebbel. Csak… Éhes vagyok. – szinte égett az arca. – Vért vesztettem,

úgyhogy… pótolnom kell.

– Hát persze – bólintott Jace, mint akinek éppen most hoztak a

tudomására egy érdekes, bár nem különösebben fontos tudományos

tényt. A halvány aggodalom eltűnt az arcáról, és valami más vette át a

helyét, ami leginkább kedélyes gúnynak tűnt. Simont ettől elkapta a

méreg, és ha nem bénította volna meg a fájdalom, biztosan ráveti magát

Jace-re dühében. Jelen állás szerint csak felnyögni tudott. – Kapd be,

Wayland!

– Hirtelen Wayland lettem, mi? – a derű továbbra sem hagyta el Jace

arcát, de a dzsekije nyakához nyúlt, és nekilátott lehúzni a cipzárt.

– Nem! – Simon visszakuporodott az ágyára. – Nem érdekel, milyen

éhes vagyok. Nem fogok még egyszer a véredből inni.

Jace elhúzta a száját. – Mintha hagynám. – Benyúlt a dzsekije belső

zsebébe, és előhúzott egy üvegflaskát, félig megtöltve híg, vörösesbarna

folyadékkal. – Gondoltam, szükséged lehet erre. Kifacsartam a levet

néhány kiló nyers húsból a konyhán. Ennél többet nem tehettem.

Simon elvette az üveget, de annyira remegett a keze, hogy Jace-nek

kellett lecsavarnia helyette a kupakot. A folyadék büdös volt, és túl híg

meg sós ahhoz, hogy rendes vér legyen, ráadásul kellemetlen

mellékízéből az is liderült, hogy a hús már jó pár napos lehetett.

– Fúj – mondta a fiú néhány korty után. – Döglött vér.

Jace felhúzta a szemöldökét. – Nem minden vér döglött?

– Minél régebb óta döglött az állat, aminek a vérét iszom, annál

rosszabb az íze – magyarázta Simon. – A friss jobb.

– De soha nem ittál friss vért. Ugye?

Simon maga is felhúzta a szemöldökét.

– Mármint az enyémen kívül – mondta Jace. – Persze biztos vagyok

benne, hogy az én vérem fantasztikus.

Simon letette az üres üveget az ágy mellett álló fotel karfájára. –

Valami nagyon nem stimmel veled – szólt. – Úgy értem, agyilag. – A

fiú szájában még ott volt a romlott vér íze, de a fájdalom elmúlt. Máris

erősebbnek érezte magát, mintha a vér azonnal ható orvosság lenne,

amire szüksége van az élethez. Kíváncsi volt, ugyanezt érezték-e a

heroinfüggők is. – Tehát Idrisben vagyok.

– Egészen pontosan Alicantéban – bólintott Jace. – A fővárosban. Az

egyetlen városban, igazság szerint. – Az ablakhoz lépett, és elhúzta a

függönyt. – Penhallow-ék nem igazán akarták elhinni nekünk, hogy

nincs rád hatással a nap. Feltették ezeket a sötétítőket. Azért érdemes

kinézned.

Simon felállt az ágyról, és megállt Jace mellett az ablaknál.

Elkerekedett a szeme.

Pár évvel ezelőtt édesanyja a húgával együtt elvitte Toszkánába, ahol

egy hétig nehéz, idegen tésztaételeket meg sótlan kenyeret ettek, anyjuk

pedig keskeny, kacskaringós utakon száguldozott a bérelt Fiatjukkal,

időnként kis híján belerohanva a gyönyörű öreg épületekbe, amiket

állítólag meg akartak nézni. Simon emlékezett rá, amikor egy San

Gimignano nevű városka mellett megálltak a domboldalon, és

megnézték a rozsdabarna épületeket, amelyekhez itt-ott égbeszökő

tornyok tartoztak. Ha az, amit most látott, bármire emlékeztette, hát ez a

kép volt az. Valójában azonban annyira idegen volt, hogy nem

hasonlított semmire, amivel korábban találkozott.

Egy meglehetősen magasnak tűnő ház egyik felső ablakában állt. Ha

felfelé pillantott, kőereszeket látott, felettük pedig az eget. Szemben egy

másik ház állt, nem olyan magas, mint ez, a két épület között pedig

keskeny, sötét csatorna húzódott, amin itt-ott hidak íveltek át. Innen jött

a vízcsobogás, amit az előbb hallott. A ház félúton épült egy

domboldalon. Alatta mézszínű kőépületek álltak, köztük keskeny

utcákkal, amelyek mind egy kör alakú zöld területhez vezettek: egy

távoli dombok által körülvett erdő volt az. A dombok innen hosszú,

zöld és barna csíkoknak tűntek őszi színek foltjaival tarkítva. Mögöttük

behavazott tetejű, csipkés hegyek emelkedtek.

De mindebből még semmi nem lett volna furcsa. Igazán furcsának a

látszólag véletlenszerűen elrendezett, tükröződő fehéres-ezüstös tetejű

tornyok tűntek. Olyan volt, mintha ragyogó dárdákként döfték volna át

az eget, és Simon hamarosan rájött, hol látta ezt az anyagot korábban:

az Árnyvadászok kemény, üvegszerű fegyverein, amiket

szeráfpengéknek neveztek.

– Azok a démontornyok – mondta Jace, válaszul a fel nem tett

kérdésre.

– Ezek védik a várost. Távol tartják a démonokat Alicantétól.

Az ablakon beáramló levegő hűvös volt és tiszta, olyan, amilyet az

ember sosem lélegezhet be New Yorkban. Nem hozta magával sem por,

sem füst, sem fém, sem más emberek szagát. Csak tiszta levegő volt.

Mielőtt Jace-hez fordult volna, Simon vett egy mély, szükségtelen

lélegzetet. Nehéz volt levetkőzni az emberi szokásokat. – Tényleg el

kéne hinnem – mondta aztán –, hogy csak véletlenül hoztál ide? Hogy

ez valami úton-módon nem a terved része, amivel azt próbáltad

megakadályozni, hogy Clary veled jöjjön.

Jace nem nézett rá, de egy pillanatra megemelkedett a mellkasa,

mintha elnyomott volna egy sóhajt. – Telitalálat – mondta. – Faragtam

egy csomó Elhagyatott harcost, elintéztem, hogy megtámadják az

Intézetet, megöljék Madeleine-t meg majdnem mindenki mást is, csak

hogy otthon tarthassam Claryt. És mit ád az ég, ördögi tervem

tökéletesen bevált.

– Hát be is vált – szólt csendesen Simon. – Vagy nem?

– Figyelj ide, vámpír – mondta Jace. – Az a terv része volt, hogy

Clary ne jöjjön Idrisbe. Az meg, hogy te itt kötsz ki, nem volt a terv

része. Azért hoztalak át a Portálon, mert ha otthagylak sebesülten és

eszméletlenül, az Elhagyatottak biztosan megölnek.

– Ott maradhattál volna velem…

– Mindkettőnket megöltek volna. A pokolködben még azt sem

tudtam megállapítani, hányan voltak. Száz Elhagyatottat még én sem

vagyok képes visszaverni.

– Lefogadom, hogy fáj beismerni – mondta Simon.

– Te egy barom vagy – jelentette ki Jace rezzenéstelenül –, még

Alvilági mércével mérve is. Megszegtem a Törvényt, hogy

megmenthessem az életed. Hozzáteszem, nem először. Lehetnél egy

kicsit hálásabb.

– Hálásabb? – Simonnak ökölbe szorult a keze. – Ha nem rángattál

volna oda az Intézetbe, nem lennék itt. Nem én akartam, hogy hozz ide.

– De igen – szólt Jace. – Amikor azt mondtad, hogy bármit

megtennél Claryért. Ez belefér a bármibe.

Mielőtt Simon dühösen visszavághatott volna, kopogtattak az ajtón.

– Hahó! – kiáltotta Isabelle odakintről. – Abbahagytad már a hisztit,

Simon? Beszélnem kell Jace-szel.

– Gyere be, Izzy! – Jace nem vette le a szemét Simonról. A

tekintetében izzott a düh, meg még valami, amitől Simonnak kedve

támadt fejbe vágni egy a keze ügyébe kerülő tompa tárggyal. Például

egy kisebbfajta teherautóval.

Isabelle fekete haj és ezüstös szoknya örvényének közepén libbent a

szobába. Az elefántcsont fűző, amit a felsőtestén viselt, szabadon

hagyta rúnákkal telerajzolt karját és vállát. Simon úgy sejtette, kellemes

változatosságot jelentett a lánynak, hogy végre megmutathatja a Jeleit

egy olyan helyen, ahol senki sem találja őket furcsának.

– Alec fölmegy a Gardhoz – közölte kertelés nélkül Isabelle. –

Viszont előbb még akar veled beszélni Simonról. Le tudsz jönni?

– Persze. – Jace az ajtó felé indult. Félúton járt, amikor észrevette,

hogy Simon követi, és izzó tekintettel fordult meg. – Te itt maradsz.

– Nem – jelentette ki Simon. – Ha rólam fogtok beszélni, akkor én is

ott akarok lenni.

Egy pillanatra úgy tűnt, Jace hűvös nyugalmának annyi: a fiú

elvörösödött, kinyitotta a száját, és villant a szeme. Aztán összeszedte

az akaraterejét, és a düh ugyanilyen gyorsan el is tűnt. Jace

összeszorított fogakkal mosolyodott el. – Hát jó – mondta. – Gyere le,

vámpír! Találkozhatsz az egész boldog családdal.

Amikor Clary először lépett át egy Portálon, úgy érezte, mintha

repülne, súlytalanul pörögve a levegőben. Most inkább olyan volt,

mintha egy tornádó ragadta volna magával. Süvöltő szelek zúgtak

körülötte, kitépték a kezét Luke markából, és tehetetlen sikoly tört elő a

torkából. Forogva zuhant a fekete-arany örvény szívébe.

Valami lapos, kemény és ezüstszínű tűnt fel előtte, mint egy tükör.

Clary sikítva repült felé, és az arca elé kapta a kezét. Nekiütközött a

tükörszerűségnek, és átrepült rajta. Rettenetes hideg és fullasztó

levegőtlenség vette körül. Egyre mélyebbre süllyedt a sűrű, kék

sötétségbe. Lélegezni próbált, de nem tudott levegőt szívni a tüdejébe,

csak újabb adagokat a fagyos hidegből…

Hirtelen valaki megragadta a kabátjánál fogva, és felfelé rántotta.

Tehetetlenül rugdalózott, de túl gyenge volt, hogy kitörjön a szorításból.

A láthatatlan kéz felfelé húzta, a vak kékség pedig egyre halványult

körülötte, amíg egyszerre aranyszínűvé nem vált minden, és Clary fel

nem bukkant a víz felszínére – tényleg víz volt –, és tele nem szívta a

tüdejét levegővel. Vagy legalábbis meg nem próbálta. Leginkább csak

fulladoznia sikerült, és fekete pontok ugráltak a szeme előtt. Sebesen

vonszolták a vízen, a lábára és a karjára vízinövények tekeredtek –

megfordult az ismeretlen szorításban, és valami egészen ijesztőt

pillantott meg. Nem tűnt teljesen farkasnak, de embernek sem. A fülei

hegyesek voltak, mint két tőr, és felhúzott ajkai alól kivillantak éles,

fehér fogai. Clary próbált sikítani, de csak víz tört elő a szájából.

Egy pillanattal később kint volt a vízből, és nedves, kemény földön

találta magát. Kezek nehezedtek a vállára, és keményen a talajhoz

préselték, majd addig püfölték a hátát, amíg görcsbe nem rándult a

mellkasa, és keserűvizet nem öklendezett fel.

Clary még mindig fulladozott, amikor a kezek a hátára fordították.

Luke-ot pillantotta meg fekete árnyékként a fehér felhőkkel tarkított

kék égbolt előtt. A gyengédség, ami általában sütött a tekintetéből,

tovatűnt; bár mostanra nem maradt benne semmi a farkasból, láthatólag

dühös volt. Ülő helyzetbe rángatta a lányt, és újra meg újra megrázta,

amíg az élesen be nem szívta a levegőt, és halkan rá nem szólt. – Luke!

Hagyd abba! Ez fáj…

A férfi elvette a kezét Clary válláról, majd megragadta az állát,

felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – A víz – szólt. – Felköhögted az

összes vizet?

– Azt hiszem – suttogta a lány. Hangja erőtlenül tört elő duzzadt

torkából.

– Hol van az irónod? – kérdezte a férfi, aztán amikor a lány habozni

kezdett, élesebben folytatta. – Clary! Az irónod! Keresd meg!

A lány elhúzódott, és beletúrt nedves zsebeibe. Pár pillanatnyi

hiábavaló keresés után kétségbeesetten nézett fel Luke-ra. – Azt hiszem,

elejtettem a tóban – szipogta. – Anyukám… irónját.

– Jézusom, Clary! – Luke felállt, és összekulcsolta a kezét a tarkója

mögött. Ő is bőrig ázott, farmerjából és nehéz flanelkabátjából

patakokban folyt a víz. A szemüveg, amit általában félig lecsúszva

viselt az orrán, most nem volt sehol. Komoran pillantott le a lányra. –

Jól vagy? – Nem volt igazi kérdés. – Úgy értem, most, ebben a

pillanatban. Jól vagy?

A lány bólintott. – Mi baj, Luke? Miért van szükségünk az

irónomra?

Luke nem felelt. Körülnézett, mintha csak valahonnan a környékről

remélne segítséget. Clary követte a tekintetét. Egy tekintélyes méretű tó

széles, homokos partjára vetődtek. A víz halványkék volt, és itt-ott

megcsillant rajta a nap fénye. A lány kíváncsi lett volna rá, vajon innen

eredt-e az aranyló fénysugár, amit a félig nyitott Portálon keresztül

látott. Most, hogy a partján volt, nem pedig a vízben, Clary semmi

baljóslatút nem talált a tóban. A körben emelkedő dombokon a fák

levelei mostanában kezdtek aranysárgába meg rozsdabarnába fordulni.

A dombok mögött emelkedő magas hegyek csúcsait hó borította.

Clary összerezzent. – Luke, amíg a vízben voltunk… félig farkassá

változtál? Mintha láttam volna…

– A farkas énem jobban tud úszni, mint az emberi énem – közölte

kurtán Luke. – És erősebb is. Ki kellett vonszolnom a vízből, és nem

nagyon voltál segítségemre.

– Tudom – bólintott a lány. – Ne haragudj! Nem kellett… nem

kellett volna velem jönnöd.

– Ha nem jövök veled, most már halott lennél – közölte Luke. –

Magnus megmondta, Clary. Nem juthatsz be egy Portálon át az

Üvegvárosba, hacsak nem vár rád valaki a túloldalon.

– Azt mondta, azzal megszegem a Törvényt. Azt nem tette hozzá,

hogy ha megpróbálok bejutni, lepattanok.

– Világosan közölte veled, hogy a védvonalak miatt nem lehet

Portálon át bejutni a városba. Nem az ő hibája, hogy te ezt

megpróbáltad kijátszani egy olyan varázslattal, amit te magad is alig

értesz. Csak mert megvan egy Képességed, még nem biztos, hogy

tudod, hogyan használd ki. – Luke öszszeráncolta a homlokát.

– Bocsáss meg – mondta Clary halkan. – Most hol vagyunk?

– A Lyn-tónál – felelte Luke. – Azt hiszem, a Portál a lehető

legközelebb Hozott minket a városhoz, aztán ledobott. – Körülnézett, és

megrázta a fejét.

Tekintetében csodálat keveredett kimerültséggel. – Megcsináltad,

Clary. Idrisben vagyunk.

– Idrisben? – kérdezte Clary. Felállt, és bután meredt a tóra. A

víztükör csillogó kéken, zavartalanul fodrozódott előtte. – De… azt

mondtad, Alicante közelében vagyunk. Sehol sem látom a várost.

– Mérföldekre van – mutatott előre Luke. – Látod azokat a dombokat

a távolban? Át kell kelnünk rajtuk, mögöttük van a város. Autóval ott

lennénk Egy óra alatt, de gyalogolnunk kell, úgyhogy valószínűleg rá

fog menni az Egész délutánunk. – Hunyorogva pillantott fel az égre. –

Indulnunk is kéne.

Clary elkeseredetten pillantott végig magán. A gondolat, hogy

csuromvizes ruhákban kell végiggyalogolnia a délutánt, nem volt éppen

ínyére. – Nincs valami más…

– Valami más lehetőség? – kérdezte Luke, és hirtelen némi él

költözött a hangjába. – Neked van ötleted, Clary, ha már idehoztál

bennünket? – A tóval ellenkező irányba mutatott. – Aarrafelé hegyek

vannak. Gyalog csak a legnagyobb nyárban járhatók. Halálra fagynánk

a csúcson. – Megfordult, és egy másik irányba bökött az ujjával. – Arra

mérföldeken át csak erdők vannak. Egészen a határig nyúlnak.

Lakatlanok, legalábbis emberek nem élnek bennük. Alicantén túl

termőföldeket meg tanyákat találsz. Talán kijuthatnánk Idrisből, de

előbb át kéne mennünk a városon. Egy olyan városon, ahol a

magamfajta Alvilágiakat egyáltalán nem látják szívesen.

Clary tátott szájjal nézett fel a férfira. – Luke, nem tudtam…

– Hát persze, hogy nem tudtad. Nem tudsz semmit Idrisről. Még csak

nem is érdekel Idris. Csak mérges voltál, amiért hátrahagytak, és

hisztirohamot kaptál, mint egy kisgyerek. Most meg itt vagyunk. A

semmi közepén fagyoskodunk, és… – Komoran hallgatott el. – Gyere,

induljunk!

Clary keserves csendben követte a férfit a Lyn-tó partján. Ahogy

lépdeltek, a nap megszárította a haját, de a bársonykabát megszívta

magát, mint a szivacs, és ólomfüggönyként lógott a vállán, ahogy előre

igyekezett a sziklák közt a sárban, igyekezvén lépést tartani a hosszú

lábaival kitartóan menetelő Luke-kal. Időnként megpróbált beszélgetést

kezdeményezni, de Luke makacsul hallgatott. Clary eddig soha nem tett

semmit, ami után egy bocsánatkéréssel ne tudta volna csillapítani a férfi

haragját. Nagyon úgy festett, hogy ezúttal más a helyzet.

Ahogy haladtak, a sziklák egyre magasabbra emelkedtek a tó körül,

és sötét foltok tarkították őket, mintha valaki fekete festéket fröcskölt

volna rájuk. Clary alaposabban is megnézte magának ezeket a foltokat,

és észrevette, hogy valójában barlangok a hegyoldalban. Egyik-másik

nagyon mély lehetett, ahogy elkanyarodott, és a folytatása eltűnt a

feneketlen sötétségben. A lány úgy képzelte, denevérek meg mindenféle

csúszómászók lakhatnak a mélyükön, és végigfutott a hátán a hideg.

A sziklák között vezető keskeny ösvény összetört kövekkel határolt,

széles útba torkollott. A tó indigókéken kanyarodott el mögöttük a késő

délutáni fényben. Az út átvágott egy sík, füves területen, aminek a

túloldalán a távolban dombok emelkedtek. Clary elkeseredve állapította

meg, hogy a város továbbra sem látszik.

Luke félelemmel a szemében nézett a dombok felé. – Messzebb

vagyunk, mint gondoltam. Olyan régen jártam itt…

– Talán ha találnánk egy nagyobb utat – vetette fel Clary –,

stoppolhatnánk. Valaki elvihetne a városba, vagy…

– Clary! Idrisben nincsenek autók. – Látva a lány döbbenetét, Luke

elnevette magát, bár továbbra sem tűnt éppen vidámnak. – A

védvonalak megzavarják a gépeket. A legtöbb technológia nem

működik itt. Mobiltelefonok, számítógépek, semmi ilyesmi. Magát

Alicantét nagyrészt boszorkányfények világítják meg, és mindent

rúnakövekkel működtetnek.

– Ó – csodálkozott el Clary. – És… milyen messze vagyunk a

várostól?

– Elég messze. – Luke rá sem nézett a lányra, úgy túrt bele két

kézzel rövid hajába. – Van valami, amit el kéne mondanom neked.

Clary minden izma megfeszült. Eddig nem akart mást, csak hogy

Luke végre szóba álljon vele. Most már úgy érezte, jobb lenne szótlanul

gyalogolni tovább. – Semmi baj…

– Észrevetted – kezdte Luke –, hogy egyetlen csónak sem volt a

Lyn-tavon? Ahogy egyetlen kikötő sem, meg egyáltalán semmi

olyasmi, amiből arra lehetne következtetni, hogy a tavat használják az

idrisiek?

– Gondoltam, az az oka, hogy olyan messze van a várostól.

– Nincs olyan messze. Gyalog néhány óra Alicantéból. A helyzet az,

hogy a tó… – Luke félbehagyta a mondatot, és felsóhajtott. –

Megnézted valaha közelebbről a könyvtár padlójának mintázatát az

Intézetben, New Yorkban?

Clary pislantott egyet. – Igen, de nem jöttem rá, mit ábrázol.

– Egy Angyal az, amint kiemelkedik a tóból, kezében egy kehellyel

és egy karddal. Ismétlődő motívum a nephilimek dekorációin. A

legenda szerint Raziel Angyal a Lyn-tóból emelkedett ki, amikor

először megjelent Jonathan Shadowhunter, az első Árnyvadász előtt, és

átadta neki a Végzet ereklyéit. Azóta a tó…

– Meg van szentelve? – próbálkozott Clary.

– El van átkozva – mondta Luke. – A tó vize mérgező az

Árnyvadászoknak. Az Alvilágiaknak nem árt… a tündérek az Álmok

Tükrének nevezik, és isszák a vizét, mert állítólag igaz látomásaik

támadnak tőle. Viszont az Árnyvadászoknak árt, ha lenyelik.

Hallucinációik lesznek, belázasodnak, az is előfordult, hogy valaki

megőrült tőle.

Clary hátán végigfutott a hideg. – Ezért akartad, hogy kiköpjem az

összes vizet.

Luke bólintott. – És ezért lett volna fontos, hogy megtaláld az irónt.

Egy Gyógyító rúnával megszüntethetjük a víz hatását. Így viszont a

lehető leggyorsabban el kell jutnunk Alicantéba. Az ottani orvosságok

meg gyógynövények segíteni fognak rajtad, és tudok valakit, akinél

biztosan minden megvan.

– Lightwoodékat?

– Nem Lightwoodékat. – Luke hangja határozott volt. – Valaki mást.

Egy régi ismerőst.

– Kit?

A férfi megrázta a fejét. – Csak imádkozzunk, hogy ez az ember még

mindig ott lakjon, ahol tizenöt évvel ezelőtt.

– De nem azt mondtad, hogy Alvilágiaknak a Törvénybe ütközik

engedély nélkül belépni alicantéba?

Luke mosolya olyan volt, mint amikor kiskorában elkapta a

mászókáról lepottyanó Claryt. Ez megint az a Luke volt, aki mindig

megóvta őt. – Néha a Törvényt is meg kell szegni.

Penhallow-ék háza az Intézetre emlékeztette Simont. Mintha ez is

egy másik korszakba tartozott volna. A folyosók és a lépcsőházak

szűkek voltak, kőből és sötét fából készültek, a magas és keskeny

ablakokból pedig a városra nyílt kilátás. A dekorációknak határozottan

ázsiai hangulatunk volt: az első emeleti lépcsőfordulóban egy keleties

díszítésű paraván állt, az ablakpárkányra pedig magas, virágmintás

kínai vázák kerültek. Mindennek tetejébe a falakat selyemnyomatok

díszítették, rajtuk nyilvánvalóan az Árnyvadászok mitológiájából vett

jelenetekkel. Különösen nagy számban szerepeltek rajtuk a fejük felett

izzó szeráfpengéket forgató hadvezérek, színes sárkányszerű lények és

vonagló, dülledt szemű démonok társaságában.

– Mrs. Penhallow, Jia, a pekingi Intézet vezetője volt. Felváltva

tartózkodik itt és a Tiltott Városban – magyarázta Isabelle, amikor

Simon megállt az egyik nyomat előtt. – És a Penhallow családnak

hosszú története van. Gazdagok.

– Azt látom – mormogta Simon, és felnézett a csillárok csepp alakú

csiszolt üveg kristályaira.

– Mozgás! – mordult fel mögöttük a lépcsőn Jace. – Nem tanulmányi

kiránduláson vagyunk.

Simon fontolóra vett egy goromba választ, de végül úgy döntött, nem

éri meg a strapát, és inkább sebesebben folytatta az útját lefelé a

lépcsőn. A földszintre érve egy hatalmas teremben találta magát. Régi

és új keveredett itt egymással. A festett ablak a csatornára nézett, és

zene szólt egypár hangfalból, amit Simon nem látott. Tévé viszont nem

volt, mint ahogy CD-k és DVD-k sem sorakoztak sehol, amiket pedig

Simon egy modern nappali elengedhetetlen kellékének tekintett volna.

Ehelyett néhány keményre tömött kanapé vett körül egy nagy kandallót,

amelyben ropogva égett a tűz.

Alec a kandalló mellett állt sötét Árnyvadász ruhában, és éppen egy

pár kesztyűt húzott fel. Ahogy Simon belépett a nappaliba, felkapta a

fejét, és összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit.

A kanapékon két tinédzser ült, akiket Simon még sosem látott; egy

fiú és egy lány. A lány részben ázsiainak tűnt, mandulavágású

szemekkel, hátrakötött, csillogó fekete hajjal és pajkos tekintettel.

Finom álla úgy elkeskenyedett, akár egy macskáé. Csinosnak talán nem

lehetett mondani, de mindenképpen feltűnő jelenség volt.

A mellette ülő fekete hajú viszont több mint feltűnő volt. Olyan

magas lehetett, mint Jace, de így ülve magasabbnak tűnt. Karcsú volt,

izmos, sápadt és elegáns, nyugtalan arccal és sötét szemmel. Furcsa

mód ismerősnek hatott, mintha Simon már találkozott volna vele

valahol. A lány szólalt meg először. – Ez a vámpír? – kérdezte, tetőtől

talpig végigmérve Simont. – soha nem voltam még ilyen közel

vámpírhoz. Legalábbis olyanhoz, amelyiket nem állt szándékomban

megölni. – Félrebillentette a fejét. – Cuki, ahhoz képest, hogy Alvilági.

– Bocsáss meg neki, az angyali arcához egy Moloch démon modora

tartozik – jegyezte meg mosolyogva a fiú. Felállt, és kezet nyújtott

Simonnak. – Sebastian vagyok. Sebastian Verlac. Ez pedig az

unokatestvérem, Aline Penhallow. Aline…

– Nem fogok kezet Alvilágiakkal – jelentette ki a lány a kanapé

párnái közé húzódva vissza. – nincs lelkük, tudod. Vámpírok.

Sebastian arcáról lefagyott a mosoly. – Aline…

– Így van. Ezért nem látják magukat a tükörben, és ezért nem

mehetnek ki a napra.

Simon kiszámított mozdulattal az ablakon betörő napsugár útjába

lépett. Érezte a meleget a hátán és a haján. Árnyéka hosszan vetült a

padlóra, majdnem Jace lábáig ért.

Aline mély lélegzetet vett, de nem szólt semmit. Sebastian kíváncsi

fekete szemekkel figyelte Simont. – Tehát igaz. Lightwoodék mondták,

de nem hittem, hogy…

– Hogy igazat beszélünk? – kérdezte Jace, aki most szólalt meg

először, amióta lejöttek a földszintre. – Nem hazudnánk ilyesmiről.

Simon… különleges.

– Egyszer megcsókoltam – jegyezte meg Isabelle, csak úgy a

nagyvilágba.

Aline felhúzta a szemöldökét. – Ti New Yorkban tényleg azt

csinálhattok, amit akartok, igaz? – szólt félig felháborodva, félig

irigykedve. – Amikor legutóbb találkoztunk, Izzy, eszedbe sem jutott

volna…

– Amikor legutóbb találkoztunk, Izzy nyolcéves volt – szólt közbe

Alec. – A dolgok változnak. Az a helyzet, hogy anya elég sietve ment

el, úgyhogy valakinek fel kell vinnie helyette a jegyzeteit a Gardhoz. Én

vagyok az egyetlen, aki elmúlt tizennyolc éves, azaz én vagyok az

egyetlen, aki odamehet, miközben a Klávé ülésezik.

– Tudjuk – mondta Isabelle, és ledobta magát az egyik kanapéra. –

Már vagy úgy ötször közölted velünk.

Alec, aki igyekezett nagyon fontosnak mutatni magát, mintha meg

sem hallotta volna. – Jace, te hoztad ide a vámpírt, úgyhogy a te

felelősséged. Ne engedd kimenni!

A vámpírt, gondolta Simon. Nem mintha Alec nem tudta volna a

nevét. Egyszer még Alec életét is megmentette. Most pedig ő volt „a

vámpír”. Ez még Alectől is tuskóságnak számított, pedig tőle nem volt

szokatlan egyegy megmagyarázhatatlan beszólás. Talán Idris tette ezt

vele. Talán Alec itt inkább szükségét érezte, hogy Árnyvadászként

viselkedjen.

– Azért hoztál le, hogy ezt elmondhasd nekem? Hogy ne engedjem

kimenni a vámpírt? Amúgy sem engedtem volna. – Jace letelepedett a

kanapéra Aline mellé, aki ezt láthatólag cseppet sem bánta. – Jobban

tennéd, ha gyorsan visszajönnél a Gardtól. Isten tudja, mi történhet

velünk az iránymutatásod nélkül.

Alec higgadt felsőbbrendűséggel a tekintetében nézett Jace-re. –

Valahogy azért csak ellesztek. Fél óra múlva itt leszek. – Ezzel el is tűnt

a folyosóra vezető boltív alatt. Valahol a távolban becsapódott egy ajtó.

– Nem kéne szekálnod – szólt Isabelle, komor pillantást vetve Jacere.

– Tényleg őt nevezték ki főnöknek.

Simon nem tudta nem észrevenni, hogy Aline igencsak közel ül

Jace-hez; még a válluk is összeért, pedig rengeteg hely volt a kanapén.

– Neked sosem jutott eszedbe, hogy Alec valamelyik előző életében egy

öregasszony lehetett kilencven macskával, és folyton a környékbeli

gyerekekkel kiabált, hogy kotródjanak a pázsitjáról? Mert nekem igen –

mondta Jace, mire Aline felkacagott. – Csak mert ő az egyetlen, aki

elmehet a Gardhoz…

– Mi az a Gard? – kérdezte Simon, aki kezdte unni, hogy egy szót

sem ért abból, amit körülötte beszélnek.

Jace ránézett. Hűvös és barátságtalan volt a tekintete, kezét Aline

saját Combján fekvő kezén nyugtatta. – Ülj le! – mondta fejével az

egyik fotel felé intve. – Vagy azt tervezted, hogy meghúzódsz a

sarokban, mint egy denevér?

Remek. Denevéres vicc. Simon nyugtalanul telepedett le a fotelba. –

A Gard a Klávé hivatalos találkozóhelye – szólalt meg Sebastian, aki

mintha megsajnálta volna Simont. – Ott hozzák a Törvényt, és ott

székel a Konzul meg az Inkvizítor. Amikor a Klávé ülésezik, csakis

Árnyvadászok léphetnek a területére.

– Ülésezik? – kérdezte Simon, ahogy eszébe jutott, mit mondott

korábban Jace odafent. – Úgy érted… csak nem miattam?

Sebastian elnevette magát. – Nem. Valentine és a Végzet ereklyéi

miatt. Azért van itt mindenki. Arról tárgyalnak, vajon mi lesz Valentine

következő húzása.

Jace nem szólt, de Valentine nevének hallatán összeráncolta a

homlokát.

– Hát most a Tükörre fog hajtani, nem? – mondta Simon. – A

harmadikra a Végzet ereklyéi közül. Itt van Idrisben? Azért jött el

mindenki?

Rövid csend után Isabelle válaszolt. – Az a helyzet, hogy senki nem

tudja, hol van a Tükör. Igazság szerint senki sem tudja, mi az.

– Egy tükör – szólt Simon. – Tudjátok, üvegből van, és látszanak

benne a dolgok. Csak tippelek.

– Isabelle arról beszélt – mondta barátságosan Sebastian –, hogy

senki Sem tud semmit a Tükörről. Az Árnyvadászok legendáiban sok

helyütt megemlítik, de egyetlen szó sem esik arról, hogy hol van,

milyen, vagy ami a legfontosabb, hogy mit csinál.

– Feltételezzük, hogy Valentine meg akarja szerezni – mondta

Isabelle –, de ezzel nem megyünk sokra, mivel halvány fogalmunk

sincs, hol lehet. A néma Testvérek talán sejthették, de Valentine

mindegyiket megölte. Egy darabig biztosan nem lesznek újak.

– Mindegyiket? – kérdezte csodálkozva Simon. – azt hittem, csak a

New York-iakkal végzett.

– A Csontváros igazából nem New Yorkban van – magyarázta

Isabelle. – Olyan, mint… emlékszel a Tündérek Udvarának bejáratára a

Central Parkban? Csak mert a bejárat ott van, nem jelenti azt, hogy

maga az Udvar is a Park alatt van. Ugyanez a helyzet a Csontvárossal.

Számos bejárata van, de maga a város… – Isabelle elhallgatott, ahogy

Aline egy gyors mozdulattal csendre intette. Simon a lányról Jace-re,

aztán Sebastianra pillantott. Mindegyikük arcán ugyanaz a merev

kifejezés ült, mintha most jöttek volna rá, mit csinálnak valójában: a

nephilimek titkait fecsegik ki egy Alviláginak. Egy vámpírnak. Ha nem

is az ellenségnek, de olyasvalakinek, akiben nem Llehet megbízni.

Aline törte meg először a csendet, bájos, sötét szemét Simonra

függesztve. – Szóval… milyen vámpírnak lenni?

– Aline! – Isabelle neheztelő pillantást vetett rá. – Nem kérdezheted

csak úgy meg valakitől, milyen vámpírnak lenni.

– Nem tudom, miért ne kérdezhetném meg – mondta Aline. – Nem is

olyan régóta vámpír, igaz? Emlékeznie kell rá, milyen volt embernek

lenni. – Megint Simonhoz fordult. – A vérnek még mindig véríze van a

szádban? Vagy inkább valami másra hasonlít, narancslére vagy mit

tudom én? Mert szerintem a vér ízétől én…

– Csirkeíze van – szólt közbe Simon, csak hogy elhallgattassa a

lányt.

– Tényleg? – Aline döbbenten nézett.

– Csak szórakozik veled, Aline – jegyezte meg Sebastian. – És jól

teszi. Még egyszer bocsánatot kérek az unokatestvérem nevében,

Simon. Mi, akik Idrisen kívül nevelkedtünk, kicsit jobban ismerjük az

Alvilágiakat.

– De hát te nem Idrisben nőttél fel? – kérdezte Isabelle. – Azt hittem,

a szüleid…

– Isabelle – vágott a lány szavába Jace, de máris elkésett; Sebastian

arca elkomorult.

– A szüleim meghaltak – mondta. – Egy démonfészekben, Calais

közelében… semmi baj, régen történt. – Elhessentette Isabelle együtt

érző tiltakozását. – A nagynéném, apám nővére, nevelt fel a párizsi

Intézetben.

– Akkor tudsz franciául? – sóhajtotta Isabelle. – Bár én is beszélnék

egy másik nyelvet! Hodge-nak az volt a véleménye, hogy kizárólag

ógörögül és latinul kell megtanulnunk, azokat meg senki sem beszéli.

– Oroszul és olaszul is tudok. Meg egy kicsit románul – mondta

szerény mosollyal Sebastian. – Megtaníthatok néhány kifejezést…

– Románul? Ez nem semmi – szólt Jace. – Úgy nem sokan

beszélnek.

– Te igen? – kérdezte kíváncsian Sebastian.

– Nem igazán – felelte Jace, olyan lefegyverző mosollyal, hogy

Simon azonnal átlátott a hazugságon. – Csak olyan hasznos

kifejezéseket ismerek, mint hogy „ezek a kígyók mérgesek?”, meg „de

maga túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy rendőr legyen”.

Sebastian nem mosolygott. Volt valami az arckifejezésében,

gondolta Simon, valami finom és nyugodt, ami mégis mintha a mélyben

rejtőző feszültséget leplezte volna. – Szeretek utazni – mondta Jace-re

függesztve a tekintetét –, de azért jó megint itt lenni, nem?

Jace ujjai abbahagyták a játszadozást Aline kezével. – Ezt meg hogy

érted?

– Csak úgy, hogy semmi sem fogható Idrishez, akármilyen jól is be

tudnak rendezkedni a nephilimek máshol. Te nem így látod?

– Miért kérdezed? – érdeklődött fagyosan Jace.

Sebastian megvonta a vállát. – Itt töltötted a gyerekkorodat, nem? És

évek óta nem jártál erre. Vagy tévednék?

– Nem tévedsz – szólt türelmetlenül Isabelle. – Jace szeret úgy tenni,

mintha nem róla beszélne mindenki, pedig igen.

– Úgy bizony. – Bár Jace dühösen meredt rá, Sebastian meg sem

rezzent. Simon vonakodott beismerni magának, de kezdett neki

megtetszeni a sötét hajú Árnyvadász fiú. Nem sok olyan emberrel

lehetett találkozni, aki fel sem vette Jace kötekedését. – Mostanság

másról sem beszélnek Idrisben. Rólad, a Végzet ereklyéiről, az apádról,

a húgodról…

– Úgy volt, hogy Clarissa is veled jön, nem? – kérdezte Aline. – Alig

vártam, hogy találkozzam vele. Mi történt?

Jace arckifejezése ugyan nem változott, a kezét azonban elhúzta

Aline kezéről, és ökölbe szorította. – Nem akart eljönni New Yorkból.

Az édesanyja betegen fekszik a kórházban. – Soha nem azt mondja,

hogy az édesanyánk, gondolta Simon. Mindig csak az ő édesanyja.

– Furcsa – szólt Isabelle –, nekem az volt a benyomásom, hogy

nagyon is jönni akart.

– Akart is – bólintott Simon. – ami azt illeti…

Jace olyan sebesen ugrott talpra, hogy Simon nem is látta mozogni. –

Jut eszembe, valamit meg kell beszélnem Simonnal. Négyszemközt. –

Állával a szoba túlsó végében nyíló, kétszárnyú ajtó felé intett.

Szemében villogott a harag. – Gyerünk, vámpír! – mondta olyan

hangsúllyal, hogy Simonnak az s határozott érzése támadt, hogy ha

nemet mond, annak biztosan erőszak lesz a vége. – Beszélgessünk!

Amatis

KÉSŐ DÉLUTÁNRA LUKE ÉS CLARY jócskán maga mögött hagyta

a tavat, és látszólag végtelen sík fűtengerben haladtak rovább. Itt-ott

enyhe emelkedő vezetett fel a fekete sziklákkal borított dombokhoz.

Claryt kimerítette az egymás után következő emelkedők és lejtők

hosszú sora, ráadásul nedves csizmája meg-megcsúszott a zsírral bekent

márványra emlékeztető nyírkos füvön. Mire a mezőről egy keskeny

földútra érkeztek, zöld volt a keze, és vérzett.

Luke harározott léptekkel haladt elöl. Ahogy időnként morózus

hangon felhívta a lány figyelmét egy-egy nevezetességre, olyan volt,

mint a világ legdepressziósabb idegenvezetője. – Ez volt a Brocelindsík

– mondta, miután felkapaszkodtak egy emelkedőre, és meglátták a

sötét fák kusza szövevényét, amint a nyugati horizonton egyre

alacsonyabbra ereszkedő nap felé terjeszkedett. – Ez az erdő. Régen fák

borították az ország majdnem összes síkságát, de aztán nagy részüket

kivágták, hogy helyet csináljanak a városnak. Meg hogy kipucolják az

erdőkben megtelepedett farkascsordákat és vámpírfészkeket. A

Brocelind-erdő mindig is az Alvilágiak búvóhelye volt.

Csendben ballagtak tovább az úton, amely jó néhány mérföldön át

kígyózott az erdőben, mielőtt éles kanyart vett volna, hogy meredeken

induljon meg a fák mögöt emelkedő gerinc felé. Ahogy felértek a

dombtetőre, Clarynek elkerekedett a szeme – ha nem tréfálta meg a

szeme, házakat látott, kis, fehér épületek sorakoztak odalent pedáns

rendben, akár egy mesebeli faluban. – Itt vagyunk! – kiáltotta a lány, és

futva indult tovább. Csak akkor torpant meg, amikor rájött, hogy Luke

nincs többé mellette.

Megfordult, és látta, hogy a férfi a földút közepén áll, a fejét rázva. –

Nem – mondta Luke, és lassan elindult a lány után. – Az nem a város.

– Akkor egy falu? Azt mondtad, nincs errefelé másik település.

– Az egy temető. Az Alicantei Csontváros. Azt hitted, hogy abba az

egy Csontvárosba temetkezünk? – Szomorúnak tűnt a hangja. – Ez a

nekropolisz, ahová azokat temetjük, akik Idrisben halnak meg. Meg

fogod látni. Át kell mennünk rajta, ha el akarunk jutni Alicantéba.

Clary nem járt temetőben Simon halálának éjszakája óta, és az

emléktől most végigfutott a hátán a hideg, ahogy a mauzóleumok között

fehér szalagként kanyargó keskeny utcákon lépdelt. Gondozott hely

volt: a márvány ragyogott – nyilvánvalóan frissen súrolták le –, a füvet

pedig egyenletes hosszúságúra vágták. A sírokon itt-ott fehér virágok

nőttek csokorban; Clary először liliomoknak gondolta őket, de

valamiféle ismeretlen, fűszeres illatuk volt, így végül arra jutott, hogy

csak itt, Idrisben lehetnek őshonosak. Minden egyes sír olyan volt, mint

egy kis ház – némelyik még kovácsoltvas kaput is kapott –, az ajtókra

pedig Árnyvadász családok neveit vésték: CARTWRIGHT,

MARRYWEATHER, HIGHTOWER, BLACKWELL, MIDWINTER.

Clary megtorpant az egyik ház előtt: HERONDALE.

Luke felé fordult. – Így hívták az Inkvizítort.

– Ez a családi kriptájuk. Nézd! – Az ajtó mellett a szürke márványba

karcolt fehér betűkre mutatott. Nevek sorakoztak egymás alatt.

MARCUS HERONDALE, STEPHEN HERONDALE. Mindketten

ugyanabban az évben haltak meg. Akármennyire is gyűlölte Clary az

Inkvizítort, érezte, hogy akaratlanul is megmoccan benne a szánalom.

Borzasztó lehetett szinte egyszerre elvesztenie a férjét meg a fiát...

Három latin szó állt Stephen neve alatt. AVE ATQUE VALE.

– Ez mit jelent? – kérdezte a férfitól Clary.

– Éljen és nyugodjon! Catullus egyik verséből van. Az idők során

úgy alakult, hogy a Nephilimek ezt mondják, ha valakit temetnek, vagy

csatában meghal. De most menjünk, jobb nem időzni itt, Clary – Luke a

lány vállára tette a kezét, és gyengéden elterelte a sírtól.

Talán igaza van, gondolta Clary. Talán jobb most nem gondolni a

halottakra meg a haldoklókra. Lesütött szemmel sietett végig a

nekropoliszból kifelé vezető úton. Már majdnem kijutottak a kapun,

amikor észrevett egy kisebb mauzóleumot, amely, akár egy galóca, nőtt

ki a földből egy zöldellő tölgyfa árnyékában. A név az ajtó fölött úgy

szökött a szemébe, mintha fénynyel írták volna fel.

FAIRCHILD.

– Clary... – Luke a lány után nyúlt, de az már ott sem volt. A férfi

sóhajtva követte a fa árnyékába, ahol Clary kővé dermedve megállt

nagyszülei és dédnagysziilei nevét olvasva, akiknek nemrég még a

létezéséről sem tudott. ALOYSIUS FAIRCHILD, ADELE

FAIRCHILD, SZÜL. NIGHTSHADE, GRANVILLE FAIRCHILD.

Alattuk pedig: JOCELYN MORGENSTERN, SZÜL. FAIRCHILD.

Clary ereiben megfagyott a vér. Anyja nevének láttán újra átélte a

régi rémálmot, amelyben Jocelynt temették éppen, de senki nem volt

hajlandó elárulni neki, mi történt vele, vagy hogyan halt meg.

– De hát nem halt meg – mondta a lány, Luke-ra pillantva. – De hát

nem...

– A Klávé azt hitte – magyarázta halkan a férfi.

Clary élesen szívta be a levegőt. Már nem hallotta Luke hangját, és

nem látta, ahogy a férfi ott áll mellette. Csipkézett orom emelkedett

előtte, kettéroppant csontként emelkedve ki a földből. A tövében fekete

sírkő állt, egyenetlenül rávésett betűkkel: CLARISSA

MORGENSTERN 1991-2007. A felirat alá egy koponya gyerekes rajza

került, üresen tátongó szemgödrökkel. Clary sikítva tántorodott hátra.

Luke elkapta a vállát. – Mi az, Clary? Mi a baj?

A lány a sírkőre mutatott. – Ott... nézd!

De a sírkő már nem volt sehol. Gondosan nyírt zöld gyep hullámzott

előtte, a fehér mauzóleumok pedig rendezett, csinos sorokban

nyújtóztak a távolba.

Clary megfordult, és felnézett a férfira. – Láttam a saját sírkövemet –

mondta. – Az volt rajta, hogy... idén... ebben az évben halok meg. –

Beleremegett a gondolatba.

Luke komoran pillantott a lányra. – A tó vizétől van – állapította

meg. – Kezdesz hallucinálni. Gyere, nincs már sok időnk.

Jace az emeletre kísérte Simont, aztán végigvonult vele egy hosszú

folyosón. Egyszer csak megállt az egyik ajtó előtt, belökte, és komoran

felmordult. – Befelé! – szólt, és gyakorlatilag áttaszította a küszöbön a

fiút. Simon egy könyvtárszerű helyiségbe lépett tele könyvespolcokkal,

hosszú kanapékkal és fotelekkel. – Négyszemközt kell beszélnünk...

Jace elhallgatott, ahogy az egyik fotelból egy alak kászálódott ki

idegesen. Barna hajú, szemüveges kisfiú volt, apró, komor arccal,

kezében egy könyvvel. Simon eleget látta Clary olvasmányait ahhoz,

hogy még ebből a távolságból is felismerjen egy mangakötetet.

Jace felhúzta a szemöldökét. – Bocs, Max, szükségünk van a

szobára. Felnőtt beszélgetés lesz.

– De Izzy és Alec már egyszer kirúgott a nappaliból valami felnőtt

beszélgetés miatt – panaszkodott Max. – Most akkor hová menjek?

Jace rántott egyet a vállán. – A szobádba talán? – Hüvelykujjával az

ajtó felé bökött. – Ideje, hogy megtedd, amit megkövetel a haza, öcskös.

Kopj le!

Max könyvet a mellkasához szorítva, sértődötten vonult el a nagyobb

fiúk mellett. Simon egy pillanatra még meg is sajnálta – rémes érzés, ha

valaki elég idős már, hogy mindent tudni akarjon, közben mégis olyan

fiatal, hogy folyton elzavarják. Max riadt, gyanakvó pillantást vetett rá,

ahogy elsietett mellette. Ez a vámpír, mondta a tekintete.

– Gyere már! – Jace a szoba belsejébe terelte Simont, és kulcsra

zárta mögöttük az ajtót. Így, hogy nem jött be fény a folyosóról, a

helyiség olyan rosszul volt megvilágítva, hogy meg Simon is sötétnek

találta. A levegőben por szaga terjedt. Jace átsietett a szobán, és elhúzta

a függönyt. Egyszárnyú, magas ablak került elő, ahonnan a csatornára

nyílt kilátás. Alig egy méterrel alattuk víz hullámzott egy viharvert

rúnákkal és csillagokkal díszített kőkorlát tövében.

Jace mogorván fordult Simonhoz. – Mi a fene bajod van, vámpír?

– Hogy nekem mi bajom van? Te rángattál be ide, gyakorlatilag a

hajamnál fogva.

– Mert már a nyelveden volt, hogy Clarynek esze ágában sem volt

lemondani arról, hogy eljöjjön velünk. Tudod, mi lesz, ha ez kiderül?

Megkeresik, és elintézik, hogy utánunk jöhessen. Azt meg már

elmondtam, hogy ez miért nem történhet meg.

Simon megrázta a fejét. – Nem értelek – mondta. – Néha úgy

viselkedsz, mintha nem is érdekelne semmi Claryn kívül, néha meg

úgy, mintha...

Jace rámeredt. A levegőben táncoló porszemek reszkető függönyként

lebegtek a két fiú között. – Úgy viselkedem, mintha...

– Az előbb Aline-nel flörtöltél – folytatta Simon. – Akkor nem úgy

festettél, mint akit érdekel Clary.

– Ehhez semmi közöd – jelentette ki Jace. – Aztán meg Clary a

húgom. Ezt te is tudod.

– Én is ott voltam a Tündérek Udvarában – vágta rá Simon. –

Emlékszem, mit mondott a Tündérkirálynő. – A csók, ami

kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik.

– Nem lep meg, hogy ezt megjegyezted. Beleégett az agyadba, mi,

vámpír?

Simon olyan horkantást hallatott, hogy maga is meglepődött. – Ó

nem, ezt nem csinálod velem. Nem megyek bele ebbe a vitába. Nem

fogok összeveszni veled, Claryn. Nevetséges lenne.

– Akkor miért hoztad fel egyáltalán?

– Csak – közölte Simon. – Ha azt akarod, hogy hazudjak, nem

Clarynek, hanem az összes Árnyvadász barátodnak, ha azt akarod, hogy

tegyek úgy, mintha Clary a saját jószántából maradt volna otthon, és ha

azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha nem tudnék a képességeiről meg

arról, hogy miket tud megcsinálni, akkor neked is meg kell tenned

valamit az én kedvemért.

– Rendben – szólt Jace. – Mit akarsz tőlem?

Simon pár pillanatig nem szólt, csak a szikrázó csatorna partján

sorakozó kőházakat nézte Jace mögött. A csipkézett tetőkön túl a

démontornyok csúcsai ragyogtak. – Azt akarom, hogy bármi áron

győzd meg Claryt arról, hogy nem érzel iránta semmit. És ne gyere... ne

gyere azzal, hogy a bátyja vagy, azt már tudom. Ne rángasd zsinóron,

amikor tudod, hogy ami köztetek van, annak biztosan nem lehet jövője.

És ezt nem azért mondom, mert magamnak akarom őt. Azért mondom,

mert a barátja vagyok, és jót akarok neki.

Jace egy hosszú pillanatig a saját kezére meredt, és nem válaszolt.

Vékony keze volt, az ujjait kérges hegek borították, a kézfejét pedig

átszőtték a régi rúnák keskeny, fehér vonalai. Egy katona keze volt,

nem egy tizenéves fiúé. – Ezen már túl vagyunk – szólt végül. –

Megmondtam neki, hogy csak a bátyja akarok lenni.

– Ó! – Simon arra számított, hogy Jace szembeszáll vele, hogy

vitatkozni kezd, hogy nem adja meg magát könnyen. Ez a beletörődő

Jace új volt, és Simon szinte szégyellte magát, amiért egyáltalán

felhozta a dolgot. Clary erről egy szót sem szólt nekem, akarta mondani,

de hát miért is említette volna a lány? Most, hogy Simon belegondolt,

Clary szokatlanul csendes és visszahúzódó volt az utóbbi időben,

ahányszor csak szóba került Jace. – Hát akkor ezt túltárgyaltuk,

gondolom. Van még valami.

– Igen? – Jace-t hallhatólag nem csigázta fel a dolog. – Mi volna az?

– Mit mondott Valentin, amikor Clary a rúnát rajzolta a hajóra?

Mintha valamilyen idegen nyelven lett volna. Merne vagy micsoda...

– Mene men tekel ufarszin – mondta Jace halvány mosollyal. – Nem

is mered fel? A Bibliából van, vámpír. A régiből. Az a te könyved,

nemdebár.

– Csak mert zsidó vagyok, még nem magoltam be a teljes

Ószövetséget.

– Ez az írás a falon. „Számba vette Isten a te országlásodat és véget

vet annak. Megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.1'' A hanyatlás

próféciája, egy birodalom végére utal.

– De mi köze ennek Valentine-hoz?

– Nem csak Valentine-hoz van köze – mondta Jace. –

Mindannyiunkhoz. A Klávéhez és a Törvényhez. Clary képességei

felboríthatnak mindent a világunkban. Egyetlen emberi lény sem hozhat

létre új rúnákat, senki sem rajzolhat olyanokat, mint Clary. Csak az

Angyaloknak van meg ez a hatalmuk. Az, hogy Clary mégis képes rá,

jelez valamit. Változnak a dolgok. Változik a Törvény. Ami régen

helyes volt, talán nem az többé. Ahogyan az Angyalok lázadása véget

vetett a régi rendnek, amikor kettészelte a mennyet, és létrehozta a

poklot, ez a Nephilimek jelenlegi létezésének a végét jelentheti. Ez a mi

mennyei háborúnk, vámpír, és csak az egyik fél nyerheti meg. Apám

pedig komolyan gondolja, hogy ő lesz a győztes.

Bár a levegő hideg volt, Clary majd megfőtt nedves ruháiban. Az

izzadság patakokban folyt végig az arcán a kabátja gallérjára, ahogy

Luke a karját markolva terelte sietve az úton az egyre sötétebbre

forduló ég alatt. Alicante végre látótávolságon belül volt. A sekély

völgyben fekvő várost ezüstös folyó szelte ketté, amely az egyik

oldalon eltűnt az épületek között, hogy aztán a másik oldalon

bukkanjon fel ismét. A vörös palatetős, mézszínű házak meg a

meredeken kanyargó sötét utcák felkúsztak a domboldalra. Odafent a

dombtetőn sötét kőépület állt, négy sarkán négy csillogó toronnyal. A

többi ház között itt-ott ugyanilyen magas, vékony, üvegszerűen csillogó

tornyok emelkedtek, mintha üvegtűk böködték volna az égboltot. A

1 A bibliai idézeteket Károli Gáspár fordításában közöljük.

halványuló naplény tompa szivárványok alakját felvéve verődött vissza

a felületükről, mint a szikrákat vető gyufa. Gyönyörű látvány volt, de

nagyon különös is.

Sosem láttál igazi várost, amíg nem láttad Alicantét az

üvegtornyaival.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Luke. – Hogy mondtad?

Clarynek fel sem tűnt, hogy hangosan is kimondta, amit gondolt.

Zavartan ismételte el a szavait, Luke pedig meglepve meredt rá. – Ezt

meg kitől hallottad?

– Hodge-tól – felelte Clary. – Ő mondta nekem egyszer.

Luke a lány arcát mustrálta. – Elvörösödtél – állapította meg. – Hogy

érzed magad?

Clary nyaka fájt, az egész teste égett, a szája kiszáradt. – Jól vagyok

– mondta. – Csak érjünk oda minél hamarabb, jó?

– Jó. – Luke előremutatott. A város peremén, az első épületek között

Clary megpillantott egy boltíves átjárót, amelynek a két oldala közös

csúcsba hajlott össze. Odabent egy feketébe öltözött Árnyvadász állt

őrt. – Ez az Északi Kapu. Az Alvilágiak itt léphetnek be legálisan a

városba, feltéve, hogy meg vannak a megfelelő papírjaik. Éjjel-nappal

őrzik. Ha hivatalos ügyben járnánk, vagy engedélyünk lenne az itttartózkodásra,

ezen keresztül mennénk be.

– De nincsenek is falak a város körül – jegyezte meg Clary. – Nem

úgy fest, hogy nagy ügy lenne bejutni.

– A védvonalak láthatatlanok, de ott vannak. A démontornyokból

irányítják őket. Ezer éve így van. Érzed, amikor áthaladsz rajtuk. –

Luke vetett még egy pillantást a lány piros arcára, és az aggodalom

ráncai gyűltek össze a szeme sarkában. – Készen állsz?

Clary bólintott. A kaputól távolodva, a város keleti oldala felé

tartottak ahol sűrűbben álltak az épületek. Luke intett a lánynak, hogy

maradjon csöndben, és egy két ház között nyíló keskeny sikátor felé

húzta. Ahogy közeledtek, Clary becsukta a szemét, mintha csak arra

várt volna, hogy egy láthatatlan falba ütközik, amint Alicante utcáira

teszik a lábukat. Nem ez történt. Hirtelen nyomást érzett, mintha egy

lefelé ereszkedő repülőgép fedélzetén ülne. A füle pukkant egyet, aztán

az érzés tovatűnt, ő pedig ott állt a házak között.

Éppen, mint egy New York-i sikátor – vagy talán a világ összes

sikátora –, ez is macskahúgytól bűzlött.

Clary kinézett az egyik ház sarka mögül. Egy kisebb boltokkal és

házakkal szegélyezett szélesebb utca vezetett felfelé a domboldalon.

Luke arca egészen szürke volt az esti félhomályban. – Nyilván

gyűlés van a Gardnál. Csak olyankor fordul elő, hogy senki sincs az

utcákon.

– De az jó, nem? Senki sem láthat meg bennünket.

– Jó is és rossz is. Az utcák nagyrészt Elhagyatottak, ami jó. Viszont

aki mégis erre téved, sokkal könnyebben kiszúr és megjegyez

bennünket.

– Nem azt mondtad, hogy mindenki a Gardban van?

Luke halványan elmosolyodott. – Nem kell mindent szó szerint

venni, Clary. Úgy értettem, szinte mindenki. A gyerekek, a tinédzserek

meg a többiek, akik ki vannak zárva a gyűlésről, nincsenek ott.

Tinédzserek. Clary Jace-re gondolt, és a pulzusa úgy lódult meg,

mint egy versenyló, ha kinyílik előtte a kapu.

Luke összeráncolta a homlokát, mintha csak olvasna a lány

gondolataiban. – Jelen állás szerint máris megszegem a Törvényt,

pusztán azzal, hogy beléptem Alicantébe, és nem jelentkeztem a

kapunál. Ha bárki felismer, komoly bajba kerülhetünk. – Felpillantott az

égboltnak a háztetők között kilátszó rozsdavörös csíkjára. – El kell

tűnnünk az utcáról.

– Úgy volt, hogy egy barátodhoz megyünk, nem?

– Oda is megyünk. Bár ha pontosak akarunk lenni, igazából nem a

barátom.

– Akkor k...?

– Csak gyere utánam! – Luke bebújt egy sikátorba, ami olyan szűk

volt, hogy ha kinyújtotta a kezét, Clary mindkét oldalon megérinthette a

házak falát. A macskaköves, kanyargó utca két oldalán boltok

sorakoztak. Maguk az épületek mintha egy gótikus álom és egy

gyerekmese egyvelegéből kerültek volna elő. A kőhomlokzatokra

mítoszok és legendák különféle alakjait faragták – a mindenfelé

előforduló szörnyfejekhez szárnyas lovak, egy látszólag csirkelábakon

álló ház, sellők és természetesen Angyalok csatlakoztak. Minden sarkon

torz, vicsorgó arcú vízköpök álltak ki a falból. És persze sehonnan sem

hiányozhattak a rúnák: ott voltak az ajtókon absztrakt mintázatokba

rejtve, meg a szélcsengőknek a gyenge fuvallatban lengedező vékony

fémláncain. Akadtak itt óvórúnák, jó szerencsét hozó rúnák, de még

olyanok is, amelyek üzleti sikert ígértek. Ahogy sorban megbámulta

őket, Clary szédülni kezdett.

Csendben sétáltak tovább, igyekezvén végig az árnyékban maradni.

A macskaköves utca Elhagyatott volt, a boltok bezárt ajtaját rácsok

vigyázták. Clary óvatos pillantásokat vetett a kirakatokra, ahogy

elhaladtak mellettük. Különös látvány volt, ahogy az egyikben drága,

gondosan díszített csokoládék sorakoztak, a másikban pedig hasonló

gondossággal megmunkált, halálosnak tűnő fegyverek – rövid tőrök,

buzogányok, szögekkel kivert husángok meg a legkülönbözőbb méretű

szeráfpengék gyűjteménye. – Semmi lőfegyver – állapította meg.

Mintha valahonnan a távolból hallotta volna a saját hangját.

Luke kíváncsian pillantott rá. – Hogy?

– Az Árnyvadászok – magyarázta Clary. – Tényleg sosem

használnak lőfegyvereket?

– A rúnák megakadályozzák, hogy a lőpor berobbanjon – mondta a

férfi. – Senki sem tudja, miért. Mindezzel együtt előfordult már, hogy

Nephilimek puskával lőttek le likantrópokat. Nem kellenek rúnák

hozzá, hogy megöljenek bennünket, elég egy ezüstgolyó is. – Komor

volt a hangja. Hirtelen felkapta a fejét. A halvány fényben nem volt

nehéz elképzelni, ahogyan farkas módjára hegyezi a fülét. – Hangok –

szólt. – Nyilván végeztek a Gardnál.

Luke megfogta a lány karját, és félrehúzta a széles utcáról. Egy apró

téren találták magukat, a közepén egy kúttal. Közvetlenül előttük a

keskeny csatorna fölött kőhíd ívelt át. Az egyre halványuló fényben a

víz szinte feketének tűnt. Clary most már maga is hallotta a közeli

utcákról érkező hangokat, amint egyre erősödtek, és egyre dühösebbnek

tűntek. Clary egyre jobban szédült – úgy érezte, megbillen alatta a föld,

ő pedig rögtön megbotlik, és elterül a földön. Az egyik ház falának

dőlve kapkodott levegő után.

– Clary – szólította meg Luke –, Clary, jól vagy?

Különös, tompa volt a hangja. A lány ránézett, és a levegő

bennszorult a torkában. Luke-nak hosszú, hegyes fülei meg borotvaéles

fogai nőttek, a szeme pedig sárgán égetett...

– Luke – suttogta Clary. – Mi történik veled...

– Clary! – A férfi felé nyúlt, keze furcsán megnyúlt, körmei élesekés

rozsdavörösek lettek. – Valami baj van?

A lány sikítva ugrott el előle. Maga sem tudta, mitől rémült meg

ennyire – korábban is látta már Luke-ot átváltozni, és tudta, hogy a férfi

sosem bántaná. Csakhogy most életre kelt benne a félelem, és képtelen

volt kordában tartani. Luke elkapta a vállát, ő pedig elhúzódott a sárga,

állatias szemektől, hiába nyugtatta a férfi megszokott, emberi hangján,

hiába könyörgött neki, hogy maradjon csendben. – Clary, kérlek...

– Engedj el! Engedj el!

De a férfi csak még szorosabban tartotta. – A víztől van...

hallucinálsz. Próbáld meg összeszedni magad! – Luke a híd felé

vonszolta a lányt. Clary érezte, ahogy alágördülő könnyei hűtik arca

égő bőrét. – Ez nem a valóság! Tarts ki, kérlek! – mondta a férfi, ahogy

felsegítette Claryt a hídra. A lány érezte a zöld víz áporodott szagát.

Valami mozgott a felszín alatt, aztán egyszerre egy fekete csáp

emelkedett ki a vízből, szivacsszerű végén tűhegyes fogakkal. Clary

távolabb húzódott a víztől. Még sikoltan sem tudott, csak mély hörgés

tört elő a torkából.

Luke az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt összecsuklott volna a

térde, és a karjába kapta. Utoljára talán öt- vagy hatéves korában vette

fel így. – Clary – szólt a férfi, de a szavai aztán artikulálatlan hörgésben

folytak össze, ahogy leléptek a hídról. Elsiettek egy sor magas és

keskeny épület mellett, amelyek Brooklyn sorházaira emlékeztették

Claryt – vagy talán csak hallucinációiban jelent meg az ismerős

környék? Mintha meggörbült volna körülöttük a tér, ahogy haladtak

tovább. A házak fényei fáklyaként lángoltak, a csatorna vize gonoszan

ragyogott fel. Clary úgy érezte, a csontjai egytől egyig elolvadnak a

testében.

– Itt is vagyunk. – Luke megtorpant az egyik csatornaparti ház előtt.

Elkiáltotta magát, és nagyot rúgott az ajtóba, amit élénk, szinte rikító

pirosra festettek, és egyetlen aranyszínű rúnával díszítettek. A rúna

elolvadt, ahogy Clary rámeredt, a vonalai előbb szétfolytak, aztán

förtelmes, vicsorgó koponyává álltak össze. Ez nem a valóság,

gorombította le magát a lány. Öklét a szájára szorítva fojtotta el feltörni

készülő sikolyát, és olyan erővel harapott az ujjaiba, hogy vér ízét

érezte a nyelvén.

A fájdalom egy pillanatra kitisztította a fejét. Az ajtó kivágódott, és

egy sötét ruhás nő került elő, arcán a düh és a meglepetés keverékével.

Hosszú, kócos, őszes-barnás haja két fonatból igyekezett menekülni;

kék szeme határozottan ismerősnek tűnt. Boszorkányfény rúnával

festett kő ragyogott a kezében. – Ki az? – kérdezte. – Mit akar?

– Amatis. – Karjában Claryvel Luke belépett a kő fénykörébe. – Én

vagyok az.

A nő elsápadt, és megtántorodott – egyik kezével még az ajtófélfát is

elkapta, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Lucian? – Luke előrelépett

volna egyet, de a nő – Amatis – az útjába állt. Olyan hevesen rázta a

fejét, hogy a hajfonatai előre-hátraugráltak. – Hogy jöhetsz ide, Lucián?

Hogy merészelsz egyáltalán idejönni?

– Nem sok választásom volt. – Luke erősebben szorította Claryt. A

lány elfojtotta feltörni készülő könnyeit. Úgy érezte, mintha egész teste

lángolna, és minden idegszálat egyszerre égetné a fájdalom.

– Akkor is menned kell – közölte Amatis. – Ha azonnal indulsz...

– Nem magam miatt jöttem. A lány miatt. Haldoklik. – Ahogy a nő

elkerekedett szemmel rámeredt, Luke folytatta. – Amatis, kérlek! Ez itt

Jocelyn lánya.

Hosszú csend következett, mialatt Amatis mereven allt a küszöbön,

akár egy szobor. Clary nem tudta eldönteni, vajon meglepetésében vagy

ijedtségében nem volt képes mozdulni. A lány ökölbe szorította a kezét

– tenyere ragadt a vértől, ahol körmei a saját húsába vájtak, de most

már a fájdalom sem segített: a világ pasztellszínekre esett szét, mint egy

a víz felszínén sodródó kirakós játék. Alig hallotta Amatis hangját,

amikor a nő végül félreállt az ajtóból, és megszólalt: – Jól van, Lucián.

Behozhatod.

Mire Simon és Jace visszament a nappaliba, Aline ételt hozott a két

kanapé között álló kisasztalra. Volt ott kenyér és sajt, néhány szelet

sütemény, almák, sőt még egy üveg bor is, amihez Max semmi szín

alatt nem nyúlhatott hozzá. A kisfiú a sarokban ült egy tányér sütivel, a

könyve nyitva hevert az ölében. Simon együtt érzett vele. Ő is éppen

olyan egyedül érezte magát a nevetgélő, cseverésző társaságban, mint

Max.

Észrevette, ahogy egy almáért nyúlva Aline megérinti Jace csuklóját

az ujjaival, és látta, hogy a fiú izmai megfeszülnek. De hát éppen ez a

jó, mondta magának, és mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy

Claryről egyszerűen megfeledkeztek.

Jace tekintete találkozott Simonéval a lány feje fölött, és az

Árnyvadász fiú elvigyorodott. Bár nem volt vámpír, valahogy mégis

sikerült azt a benyomást keltenie, hogy minden foga hegyes. Simon

elfordította a fejét, és körülnézett a szobában. Csak most tűnt fel neki,

hogy a zene nem valamiféle hifiberendezésből árad, hanem egy

bonyolultnak tűnő mechanikus szerkezetből.

Fontolóra vette, hogy beszélgetésbe elegyedik Isabelle-lel, de a lány

éppen Scbastiannal csevegett, aki figyelmesen fordította felé csinos

arcát. Jace nemrég még kinevette Simont, amikor megtetszett neki

Isabelle, de Sebastian láthatólag tudta kezelni a lányt. Végtére is az

Árnyvadászokat úgy nevelték, hogy bármit képesek legyenek kezelni,

nem? Bár Jace arckifejezése, amivel közölte, hogy ezen túl kizárólag

testvérként óhajt Claryre tekinteni, mintha nem ezt sugallta volna.

– Elfogyott a bor – közölte Isabelie, és hangos koppanással tette

vissza az üveget az asztalra. – Hozok még. – Ezzel rákacsintott

Sebastianra, és már el is tűnt a konyhában.

– Remélem, nem baj, hogy megjegyzem, de kissé csendesnek tűnsz –

jegyezte meg Sebastian, lefegyverző mosollyal támaszkodva meg

Simon székének támláján. Ahhoz képest, hogy milyen sötét a haja,

gondolta Simon, Sebastiannak nagyon fehér a bőre. Nem járhat valami

sűrűn a napra. – Minden rendben?

Simon megvonta a vállát. – Nemigen tudok hozzászólni a

társalgáshoz. Vagy Árnyvadász politikáról beszélgettek, vagy olyan

emberekről, akiknek még csak a nevét sem hallottam soha, vagy mind a

kettőről egyszerre.

Sebastian arcáról eltűnt a mosoly. – A Nephilimek köre nagyon zárt

tud lenni. Így szokott ez lenni azoknál, akik ki vannak zárva a világból.

– Nem gondoljátok, hogy magatokat zárjátok ki? Megvetitek a

hétköznapi embereket.

– Az azért erős, hogy „megvetjük” – mondta Sebastian. – És tényleg

azt gondolod, hogy az emberek világa közösködni akarna velünk?

Másra sem lennénk jók, csak hogy emlékeztessük őket a hazugságaikra,

amikor azzal próbálják nyugtatni magukat, hogy a valóságban

nincsenek vámpírok meg démonok, és nem rejtőznek szörnyek az ágy

alatt. – Jace felé fordult, aki már egy ideje némán meredt rájuk. – Te

nem így gondolod?

Jace elmosolyodott. – De ce crezi ca va ascultam conversatia?

Sebestian érdeklődéssel a tekintetében nézett a szemébe. – M-ai

urmarit de cand ai ajuns aici – felelte. – Nu-mi dau seama daca nu ma

piaci or daca esti atat de banuitor cu toata. lumea – tette hozzá, aztán

felállt. – Örülök a lehetőségnek, hogy gyakorolhatom a románt, de ha

nem bánod, megnézem, mi tart ilyen sokáig Isabelle-nek a konyhában.

– Ezzel eltűnt az ajtónyílásban, otthagyva a csodálkozó Jace-t.

– Mi az? Kiderült, hogy mégsem beszél románul? – kérdezte Simon.

– Nem – felelte Jace. Halvány ráncok jelentek meg a szeme körül. –

Nem, úgy beszél, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Mielőtt Simon rákérdezhetett volna, hogy ezt pontosan, hogy érti,

Alec lépett a szobába. Éppen olyan komoran nézett maga elé, mint

amikor korábban kiment. Tekintete egy pillanatra elidőzött Simonon,

kék szemében látszott, hogy zavarban van.

– Máris visszajöttél? – kapta fel a fejét Jace.

– Nem hosszú időre. – Alec felkapott egy almát az asztalról kesztyűs

kezével. – Csak... érte jöttem – mutatott Simonra az almával. – A

Gardnál látni akarják.

Aline meglepettnek tűnt. – Tényleg? – kérdezte, de Jace máris

felugrott a kanapéról, kirántva a kezét a lányéból.

– Miért akarják látni? – kérdezte hátborzongatóan hűvösen. –

Remélem, legalább ezt kiderítetted, mielőtt megígérted nekik, hogy

odaviszed.

– Hát persze hogy megkérdeztem – csattant fel Alec. – Nem vagyok

hülye.

– Jaj, ne már! – szólt közbe Isabelle, aki időközben megjelent az

ajtóban borosüveget tartó Sebastian társaságában. – Azért néha egy picit

hülye vagy. Csak egy picit – ismételte meg, ahogy Alec gyilkos

pillantást vetett rá.

– Visszaküldik Simont New Yorkba. A Portálon keresztül.

– De hát csak most jött – tiltakozott az ajkát biggyesztve. – Ez így

nem buli.

– Nem is az a lényeg, hogy buli legyen, Izzy. Simon csak véletlenül

került ide, ezért a Klávé szerint az lesz a legjobb, ha hazamegy.

– Remek – mondta Simon. – Ha időben hazajutok, anyám talán észre

sem veszi, hogy eltűntem. Hány időzónányira vagyunk Manhattantől?

– Neked van anyád? – Aline arcára őszinte döbbenet ült ki.

Simon úgy döntött, ezt inkább meg sem hallja. – Komolyan –

mondta, ahogy Alec és Jace váltott egy pillantást. – Semmi gond. Nem

vágyom másra, csak hogy leléphessek innen.

– Vele mész? – kérdezte Jace Alectől. – Gondoskodhatnál róla, hogy

minden simán menjen.

Simon nagyon is ismerősnek találta a pillantásukat, ahogy

összenéztek. Pont ilyen titkos pillantásokat vetettek egymásra ők is

Claryvel, ha nem akarták, hogy a szüleik tudják, miben mesterkednek.

– Mi van? – kérdezte egyik Árnyvadász fiúról a másikra nézve. – Mi

a baj?

Alec elfordította a fejét, Jace pedig üres mosollyal pillantott

Simonra. – Semmi – mondta. – Minden a legnagyobb rendben.

Gratulálok, vámpír. Hazamehetsz.

Napjáró

ALICANTÉRA MÁR LESZÁLLT AZ ÉJ, amikor Simon és Alec

kilépett Penhallow-ék házából, és elindult fel a dombon a Gardhoz. A

város keskeny utcái sápadt kőszalagokként kanyarogtak felfelé a

holdfényben. A levegő hideg volt, bár Simon ezt alig érzékelte.

Alec némán vonult elöl, tudomást sem véve Simon jelenlétéről.

Simonnak az előző életében zihálva kellett volna kapkodnia a lábát,

hogy lépést tartson vele, most azonban elég volt valamivel

hosszabbakat lépnie. – Szar lehet – jegyezte meg végül Simon, ahogy

Alec mogorván gyalogolt előtte. – Úgy értem, az, hogy engem kell

kísérgetned.

Alec vállat vont. – Tizennyolc éves vagyok. Felnőttnek számítok,

azzal pedig felelősség is jár. Én vagyok az egyetlen, akinek bejárása van

a Gardhoz, amikor a Klávé ülésezik, ráadásul a Konzul ismer engem.

– Ki az a Konzul?

– Magas rangú hivatalnok a Klávéban. Ő összesíti a Tanács tagjainak

szavazatait, ő értelmezi a Törvényt a Klávé számára, és ő ad tanácsokat

nekik meg az Inkvizítornak. Ha az Intézetek vezetői valamilyen

problémába ütköznek, amit nem tudnak egyedül megoldani, a

Konzulhoz fordulnak.

– Tanácsokat ad az Inkvizítornak? De hát azt hittem... az Inkvizítor

meghalt, nem?

Alec felmordult. – Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, az elnök

meghalt-e. Igen, az Inkvizítor meghalt, és most van helyette egy új.

Aldertree Inkvizítor.

Simon lenézett az alattuk futó csatorna sötét vizére. Maguk mögött

hagyták a várost, és most egy keskeny úton haladtak sűrűn növő fák

között.

– Elárulom neked, hogy mifelénk az inkvizíció nem volt valami

kellemes szórakozás. – Alec arcáról semmit nem lehetett leolvasni. –

Nem érdekes. Csak egy mondén történelmi vicc. Téged nem érint.

– Nem vagy mondén – jegyezte meg Alec. – Ezért volt rád olyan

kíváncsi Aline meg Sebastian. Nem mintha Sebastianon látszana az

ilyesmi. Folyton úgy viselkedik, mintha már úgyis mindent látott volna

Simon hamarabb kinyitotta a száját, mintsem gondolkodott volna. –

Ő és Isabelie... Van köztük valami?

Alec elnevette magát. – Hogy Isabelie és Sebastian? Aligha.

Sebastian jó fej, csakhogy Isabelie inkább egészen lehetetlen fiúkkal

szeret járni, akiket a szüleink gyűlölnek. Mondénekkel, Alvilágiakkal,

kisstílű szélhámosokkal.

– Kösz – szólt Simon. – Örülök, hogy összemosol mindenféle

bűnözőkkel.

– Szerintem így akarja felhívni magára a figyelmet – mondta Alec.

-Ő az egyetlen lány a családban, és folyton be kell bizonyítania, milyen

belevaló csaj. Vagy legalábbis ő azt hiszi.

– Vagy talán rólad próbálja elterelni a figyelmet – mondta Simon

szinte szórakozottan. – Tudod, mert a szüleid nem tudják, hogy meleg

vagy meg minden.

Alec olyan hirtelen torpant meg az út közepén, hogy Simon

majdnem nekiütközött. – Ok nem is – szólt –, de a jelek szerint

mindenki más igen.

– Kivéve Jace-t – jegyezte meg Simon. – Ő nem tudja, ugye?

Alec mély lélegzetet vett. Sápadt, gondolta Simon, bár lehet, hogy

csak a mindent elárasztó holdfény fakította ki. A szeme egészen fekete

volt a sötétben. – Tényleg nem értem, mi közöd hozzá. Hacsak nem

fenyegetni próbálsz.

– Hogy fenyegetni próbállak? – Simont felkészületlenül érte a vád. –

Jaj, dehogy...

– Akkor miért? – kérdezte Alec. A hirtelen támadt sebezhetőség a

hangjában meglepte Simont. – Miért hoztad föl?

– Mert – felelte Simon – általában úgy tűnik, mintha gyűlölnél

engem. Nem veszem zokon, pedig megmentettem az életedet. Igazából

mintha az egész világot gyűlölnéd. Aztán meg gyakorlatilag semmi

közös nincs bennünk. De látom, ahogy Jace-re nézel, meg látom

magamat, ahogy Claryrc nézek, és arra gondolok, hogy talán mégis van

bennünk valami közös. És talán ez segíthetne, hogy egy kicsit kevésbé

viszolyogj tőlem.

– Szóval titokban tartod Jace előtt, ugye? – kérdezte Alec. – Mert

szóval Clarynek is elmondtad, mit érzel, és...

– És nem volt valami jó ötlet – vágott a szavába Simon. – Most

folyton azon agyalok, hogyan lehet visszakozni egy ilyen után. Hogy

lehetünk-e megint barátok, vagy atomjaira hullott minden, ami

közöttünk volt. Nem miatta, magam miatt. Lehet, hogy találtam valaki

mást...

– Valaki mást – ismételte Alec. Most már továbbindult, megint

felgyorsította a lépteit, és meredten bámulta maga előtt az utat.

Simon után sietett. – Tudod, hogy értem. Például az a benyomásom,

hogy Magnus Bane-nek nagyon bejössz. És ő igazán menő.

Mindenesetre marha jó bulikat rendez. Még ha néha patkány is lesz

belőlem.

– Kösz a jó tanácsot – szólt szarazon Alec. – De nem hiszem, hogy

annyira bejönnék neki. Alig szólt hozzám, amikor eljött, hogy

megnyissa a Portált az Intézetnél.

– Talán fel kéne hívnod – vetette fel Simon, és igyekezett nem

belegondolni, milyen fura egy démonvadásznak azt javasolni, hogy

esetleg randiznia kéne egy boszorkánymesterrel

– Nem lehet – mondta Alec. – Idrisben nincsenek telefonok.

Különben sem számít. – Határozott volt a hangja. – Itt vagyunk. Ez a

Gard.

Magas fal emelkedett előttük, két hatalmas kapuval. A kapukra

lendületi sen kanyargó rúnákat faragtak, és bár Simon nem tudta úgy

olvasni őket, mint Clary, mégis bámulatosnak találta összetettségüket és

a belőlük áradó erőt. A kapukat mindkét oldalon szenvedélyes tekintetű,

gyönyörű kőAngyalok vigyázták. Mindegyik ívelt pengejű kardot tartott

a kezében, és egy patkány, denevér meg gyík keverékére emlékeztető

rút, hegyes fogú lény vonaglott a lábai előtt. Simon megállt, hogy

alaposabban is megnézhesse őket magának. Démonok, állapította meg –

de ezzel az erővel akár vámpírok is lehettek volna.

Alec belökte a kaput, és intett Simonnak, hogy lépjen be. Odabent a

fiú zavartan pillantott körbe. Amióta vámpír lett belőle, éjjel is

kristálytisztán látott, de a Gard ajtajához vezető utat boszorkányfényből

készült fáklyákkal szegélyezték, és az éles, fehér ragyogás mintha

eltüntette volna a részleteket. Halványan eljutott a tudatáig, hogy Alec

előrefelé tereli egy keskeny kőösvényen, amely vakítóan verte vissza a

ragyogást, aztán máris ott termett előtte valaki, aki feltartott kézzel állta

útját.

– Szóval ez a vámpír? – A hang olyan mély volt, hogy akár

dörmögésnek is lehetett volna nevezni. Simon felnézett. A szeme szinte

égett a rettenetes fénytől, és biztosan el is borították volna a könnyek,

ha képes lett volna még könnyezni egyáltalán. A boszorkány fény,

gondolta, az Angyalok fénye éget. Persze nincs ebben semmi meglepő.

Az előtte álló férfi magas volt, sárgás bőre megfeszült élesen kiugró

arccsontjain. Rövidre nyírt fekete haja alatt egészen magasnak tűnt a

homloka, az orra pedig görbe volt és csőrszerű. Olyan tekintettel nézett

le Simonra, ahogy a metróban szokás figyelni a sínek között futkosó

patkányokat, félig-meddig azt remélve, hogy jön egy szerelvény, és

szétlapítja őket.

– Ez itt Simon – szólt kissé bizonytalanul Alec. – Simon, ez Malachi

Dicudonné, a Konzul. Készen áll a Portál, uram?

– Igen – felelte Malachi. Nyers hangjában halvány akcentust lehetett

felfedezni. – Minden készen áll. Gyere, Alvilági! – Intett Simonnak. –

Minél hamarabb túl leszünk rajta, annál jobb.

Simon elindult a férfi felé, de Alec a vállára tette a kezét, és

megállította. – Csak egy pillanat – szólította meg a Konzult. –

Egyenesen hazaküldik Manhattanbe? És várni fogja valaki a túloldalon?

– Pontosan – felelte Malachi. – Magnus Bane, a boszorkánymester.

Mivel ő volt olyan ostoba, hogy beengedte a vámpírt Idrisbc, neki kell

gondoskodnia a visszatéréséről.

– Ha Magnus nem engedi át Simont a kapun, meghalt volna –

jegyezte meg némi éllel a hangjában Alec.

– Talán – szólt Malachi. – Ezt mondják a szüleid, és a Klávé úgy

döntött, hisz nekik. A tanácsom ellenére, ami azt illeti. Mindazonáltal

nem szabad félvállról venni, ha valaki Alvilágiakat hoz az

Üvegvárosba.

– Senki nem vette félvállról. – Simonban feltámadt a harag. – Ránk

támadtak, és...

Malachi Simon felé fordította a tekintetét. – Te csak akkor beszélsz,

Alvilági, ha megszólítanak. Egyetlen pillanattal sem előbb.

Alec szorítása erősebb lett Simon karján. Volt valami a tekintetében

– félig bizonytalanság, félig gyanakvás hogy talán nem is volt olyan jó

ötlet idehozni Simont.

– Na de, Konzul, igazán! – Az udvar túlfeleről érkező hang magas

volt, egy kicsit talán kapkodó, és Simon némi meglepetéssel állapította

meg, hogy egy férfihoz tartozik – méghozzá egy alacsony, kerekded

férfihoz, aki az ösvényen sietett feléjük. Árnyvadász öltözete fölött bő,

szürke köpenyt viselt, kopasz feje pedig ragyogott az éles fényben. –

Semmi szükség rá, hogy megijesszük a vendégünket.

– A vendégünket? – háborodott fel Malachi.

Az apró férfiragyogó mosollyal állt meg Alec és Simon előtt. –

Annyira örülünk, hogy eleget teszel a kérésünknek, és visszamész New

Yorkba! Így minden sokkal egyszerűbb lesz. – Simonra kacsintott, aki

zavartan bámult vivsza rá. Nem gondolta, hogy valaha találkozni fog

olyan Árnyvadásszal, aki láthatólag örül neki – akkor sem, amikor

mondén volt, és ha lehet, még kevésbé most, hogy vámpír lett belőle. –

Jaj, majd elfelejtettem! – csapott látványos mozdulattal a homlokára a

férfi. – Be kellett volna mutatkoznom. Az Inkvizítor vagyok, az új

Inkvizítor. Aldertree Inkvizítor a nevem.

Aldertree kezet nyújtott Simonnak, ő pedig zavartan elfogadta. – Te

pedig Simon vagy, ugye?

Igen – felelte a fiú, és amint tudta, visszahúzta a kezét. Aldertree

bőre kellemetlenül nedves és ragacsos volt. – Nincs miért megköszönni,

hogy igent mondtam a kérésükre. Az egyetlen vágyam, hogy

hazamehessek.

– Lemerem fogadni, lemerem fogadni! – Bár Aldertree hangja

barátságos volt, valami átvillant az arcán, miközben beszélt – valami,

amit Simon nem tudott hová tenni. Egyetlen pillanattal később

Aldertree elmosolyodott, és a Gard mellett kanyargó keskeny ösvény

felé mutatott. – Erre parancsolj, Simon!

Simon elindult, és Alec is tett a nyomában egy bizonytalan lépést, de

az Inkvizítor feltartotta a kezét. – Rád most már nem lesz szükség,

Alexander. Köszönjük a segítségedet.

– De Simon... – kezdte Alec.

– Nagyszerűen ellesz nélküled – biztosította a fiút az Inkvizítor. –

Malachi, kérlek, kísérd ki Alexandert! És adj neki egy boszorkányfény

rúnakövet, ha nem hozott magával. Az ösvény tartogat meglepetéseket

a sörétben.

Ezzel újabb üdvözült mosolyra húzta a száját, és elterelte Simont.

Alec bambán bámult utánuk.

A világ szinte tapintható ködként ragyogott fel Clary körül, ahogy

Luke átlépett a küszöbön, aztán végigvonult vele a folyosón a

boszorkányfénnyel előttük siető Amatis nyomában. A lány kábán

bámult körbe, ahogy a folyosó fokozatosan feltárult előtte, majd egyre

hosszabb és hosszabb lett, mint valami rémálomban.

A világ az oldalára fordult. Clary hirtelen valamilyen hideg felületen

hevert, és gyengéd kezek takarták be. – Nagyon betegnek tűnik, Lucián

– mondta Amatis, régi felvételekre emlékeztető torz hangon. – Mi

történt vele?

– Kiitta a fél Lyn-tavat. – Luke hangja egészen messziről jött, de

Clary előtt egy pillanatra kitisztult a világ: egy konyha hűvös padlóján

feküdt, és valahol a feje fölött Luke turkált egy szekrényben. A konyha

sárga falairól mállott a vakolat, és az egyik sarokban ódivatú fekete

kovácsoltvas kályha állt. A rácsa mögött lobogó lángok fényétől

megfájdult a lány szeme. – Ánizs, nadragulya, papkalap... – Luke

üvegekkel megrakodva fordult vissza a szekrénytől. – Összefőznéd

őket, Amatis? Közelebb húzom szegényt a tűzhöz. Reszket.

Clary próbált megszólalni, hogy elmondhassa, mennyire melege van

így is, de egyáltalán nem azok a hangok jöttek ki a száján, amiket

szeretett volna. Hallotta a saját nyüszítését, ahogy Luke felemelte, aztán

érezte, hogy a bal oldala felenged a melegben. Csak most döbbent rá,

mennyire fázik.

A fogai keményen verődtek össze, és vér ízét érezte a szájában. A

világ reszketni kezdett körülötte, mint a víz a megrázott pohárban.

– Az Álmok tavát? – Amatis hangjából sütött a hitetlenkedés. Clary

nem látta tisztán a nőt, de úgy tűnt, mintha a kályha mellett állna egy

hosszú nyelű fakanállal a kezében. – Mit keresett ott? Jocelyn tudja,

hol...

Egyszerre eltűnt a világ – pontosabban a valódi világ, a konyha a

sárga falaival meg a lobogó lángokkal a kályhában. Clary a Lyn-tó

víztükrét látta, amint tűz fényét veri vissza, akár a tiszta üveg. Angyalok

járkáltak rajta: Angyalok törötten lógó, véres szárnnyal és Jace arcával.

Aztán voltak ott más Angyalok is, fekete árnyékból szőtt szárnyakkal,

akik a tűzbe nyújtották a kezüket, és nevettek...

A testvérét szólítja. – Amatis hangja öblösnek tűnt, mintha

valamilyen lehetetlen magasságból érkezett volna. – Lightwoodékkal

van, ugye? Penhallow-éknál szálltak meg a Princewater Streeten.

Elküldhetek...

– Nem – szakította félbe élesen Luke. – Nem. Jobb, ha Jace nem tud

erről.

Jace-t szólítottam volna? Miért tennék ilyet? Kérdezte magától

Clary, de a választ már nem volt ideje kigondolni. Visszatért a sötétség,

és ismét hatalmukba kerítették a hallucinációk. Ezúttal Alecről és

Isabelle-ről álmodott. Mindketten úgy néztek ki, mintha heves csatából

érkeztek volna, az arcukat beborította a nyálka meg a könnyek. Aztán

eltűntek, és Clary egy arctalan férfiról álmodott, a hátából denevér

módra kiálló fekete szárnyakkal. Amikor mosolygott, vér folyt a

szájából. Clary összeszorította a szemét, és imádkozott, hogy eltűnjenek

a látomások...

Sok idő eltelt, mire a hangok magához térítették. – Idd meg ezt! –

monda Luke. – Meg kell innod, Clary. – A lány egyszerre kezeket érzett

a hátán, és egy lucskos szövetdarabról folyadék csöppent a szájába.

Keserű és borzalmas volt az íze, Clary pedig köhögve fulladozni

kezdett tőle, de a kezek erősen tartották a hátát. Nyelt egyet, leküzdve a

fájdalmat duzzadt torkában.

Nagyszerű – mondta Luke. – Ettől jobban fogod érezni magad.

Clary lassan kinyitotta a szemét. Luke és Amatis térdelt mellette,

mély aggodalommal szinte egyforma kék szemükben. A lány elnézett

mellettük, de nem látott semmit – sem Angyalokat, sem denevérszárnyú

ördögöket, csak sárga falakat meg egy halvány rózsaszín teáskannát,

amint veszélyesen billegett az ablakpárkányon.

– Meg fogok halni? – kérdezte suttogva.

Luke szomorúan mosolyodott el. – Nem. El fog tartani egy darabig,

mire összeszeded magad, de megmaradsz

– Jó. – A lány túlságosan kimerült volt hozzá, hogy

megkönnyebbüljön. Olyan volt, mintha minden csontját kipiszkálták

volna a testéből, és csak a petyhüdt bőre maradt volna. Kábán nézett fel

a szempilláin keresztül, és gondolkodás nélkül bökte ki: – Ugyanolyan

a szemed.

Luke felhúzta a szemöldökét. – Ugyanolyan, mint mi?

– Mint az övé – mondta Clary, Amatis felé fordítva álmos tekintetét.

– Ugyanolyan kék.

Halvány mosoly villant át Luke arcán. – Nincs ebben semmi

meglepő, ha belegondolok – szólt. – Még nem volt alkalmam rendesen

bemutatni benneteket egymásnak. Clary, ez itt Amatis Herondale. A

nővérem.

Amint Alec és a Konzul hallótávolságon kívülre került, az Inkvizítor

elhallgatott. Simon próbált nem hunyorogni, ahogy követte a

boszorkányfényekkel megvilágított keskeny ösvényen. Érzékelte a

magasba emelkedő Gardot, amely olvannak tűnt, akár egy hajó oldala

az óceánban. Fények ragyogtak az ablakaiban, ezüstösre festve az eget.

Volt néhány ablak alacsonyan, a talajjal egy szinten is. Többet rácsok

fedtek, és mögöttük nem volt más, csak sötétség. Nagy sokára

elérkeztek egy boltívbe épített faajtóhoz az épület oldalában. Aldertree

közelebb lépett, hogy kinyissa a zárat, mire Simon gyomra azonnal

görcsbe rándult. Amióta vámpír lett, feltűnt neki, hogy az embereket

körüllengő szagok a hangulatukkal együtt változnak. Az Inkvizítor most

erős és keserű szagot árasztott magából, ami kávéra emlékeztetett, de

annál sokkal kellemetlenebb volt. Simon éles fájdalmat érzett az

állkapcsában, ami azt jelentette, hogy a vámpírfogai legszívesebben

előbújtak volna, úgyhogy igyekezett minél távolabb húzódni az

Inkvizítortól, amikor beléptek az ajtón.

Odabent egy hosszú, fehér, szinte alagútszerű folyosón találta magát,

ami olyan volt, mintha egy sziklából vájták volna ki. Az Inkvizítor

sietve indult meg előre, a boszorkányfény ugrálva verődött vissza a

falakról. Ahhoz képest, hogy milyen rövid lábai voltak, a férfi

figyelemre méltó sebességgel mozgott.

Menet közben ide-oda forgatta a fejét, és kitágultak az orrlyukai,

mintha bele beleszagolna a levegőbe. Simonnak kapkodnia kellett a

lábát, hogy lépést tartson vele, ahogy elhaladtak egy hatalmas,

kétszárnyú ajtó előtt. Mögöte Simon egy amfiteátrumot pillantott meg

székek hosszú soraival, melyek mindegyikét egy feketébe öltözött

Árnyvadász foglalta el. Hangok verődtek vissza a falakról. Indulatos

hangokat hallott, de Simon csak egy-két morzsát mdott elkapni a

beszélgetésekből; a szavak összefolytak, ahogy mindenki egyszere

beszélt.

De nincs rá bizonyítékunk, hogy mit akar Valentine. Senkinek nem

árulta el.

Nem számít, mit akar. Renegát és áruló. Gondolod, hogy jó vége

lenne, ha bármilyen úton-módon megpróbálnánk egyezségre jutni vele?

– Hallottál róla, hogy egy őrjárat vérfarkasgyerek tetemére bukkant

Ikocelind külvárosában? Egyetlen csepp vér sem maradt benne. Úgy

fest, Valentine itt, Idrisben, fejezte be a Rituálét.

– A Végzet Ereklyéi közül kettő nála van. Ezekkel együtt erősebb,

mint ahoz bármelyik Nephilimnek joga lenne. Talán nincs is

választásunk...

– Az unokatestvérem azon a hajón halt meg New Yorkban. Nem

hagyhatjuk, hogy Valentine megússza, amit eddig tett. Meg kell

torolnunk!

Simon szívesen tovább hallgatózott volna, de az Inkvizítor úgy

nyüzsgött körülötte, mint valami kövér, mérges méh. – Mozgás, mozgás

– mondta a boszorkányfénnyel legyezve. – Nincs vesztegetni való

időnk. Vissza kell érnem a gyűlésre, mielőtt vége lesz.

Simon vonakodva engedte, hogy a férfi végigterelje a folyosón,

miközben végig ott csengtek a fülében a szavak: „meg kell torolnunk!".

Nem szívesen emlékezett vissza arra az éjszakára a hajón. Amikor

megérkeztek egy egyetlen faragott, fekete rúnával megjelölt ajtóhoz, az

Inkvizítor elővett egy kulcsot, elfordította a zárban, majd széles

gesztussal betessékelte Simont.

A fiú egy szinte csupasz szobában találta magát. A díszítésül

szolgáló egyetlen falikárpiton egy Angyal emelkedett ki a tóból, egyik

kezében egy kardot, a másikban egy kelyhet tartva. Simon figyelmét

egy időre lekötötte, hogy egyszerre látja a Kelyhet és a Kardot. Csak

amikor a zár kattanását hallotta a háta mögül, akkor jött rá, hogy az

Inkvizítor bereteszelte mögöttük az ajtót.

Simon körülnézett. A szoba bútorzatát mindössze egy alacsony

asztal és a mellette álló pad alkotta. Az asztalra dekoratív ezüstcsengőt

helyeztek. – A Portál... Itt bent van? – kérdezte a fiú bizonytalanul.

– Simon, Simon. – Aldertree úgy dörzsölte össze a tenyerét, mintha

egy születésnapi bulira vagy valami hasonló kellemes eseményre

készülne. – Tényleg ennyire szeretnél már elmenni innen? Reméltem,

hogy néhány kérdést feltehetek előbb...

– Jól van. – Simon nyugtalanul rántott egyet a vállán. – Kérdezzen,

amit csak akar!

– Hogy te milyen együttműködő vagy! El vagyok ragadtatva! –

Aldertree sugárzott a boldogságtól. – Pontosan mióta is vagy tehát

vámpír?

– Úgy két hete.

– És hogy történt? Az utcán támadtak meg, vagy talán éjszaka az

ágyadban? Tudod, ki változtatott át?

– Hát... pontosan nem.

– De édes fiam, hogy lehet ilyesmit nem tudni? – Nyílt, kíváncsi

tekintettel méregette Simont. Olyan ártalmatlannak tűnik, gondolta a

fiú. Mintha valakinek a nagypapája lenne, vagy egy vicces, öreg

nagybácsi. Nyilván csak képzelte a keserű szagot.

– Nem volt olyan egyszerű a dolog – mondta Simon, és beszámolt a

Dumortba tett két látogatásáról, először patkányként, aztán pedig olyan

erős késztetéstől hajtva, hogy úgy érezte, mintha egy hatalmas fogóval

ragadták volna meg, és vonszolták volna éppen oda, ahová menni akart.

– És tudja – fejezte be –, abban a pillanatban, hogy beléptem a szálloda

ajtaján, megtámadtak. Nem tudom, melyikük változtatott át. Talán az

összes egyszerre.

Az Inkvizítor csettintett a nyelvével. – Te jóságos ég! Ez egyáltalán

nem jó. Nagyon kellemetlen.

Magam is úgy gondolom – értett egyet Simon.

A Klávé nem fog örülni.

Micsoda? – kérdezte értetlenül a fiú. – Mit érdekli a Klávét, hogyan

lett belölem vámpír?

Nos, az csak egv dolog, hogy megtámadtak – mondta

bocsánatkérően Aldertree. – De te fogtad magad, és gyakorlatilag

átadtad magad a vámpíroknak. Érted? Egy kicsit olyan, mintha akartad

volna, hogy átváltoztassanak.

Nem akartam! Nem ezért mentem a szállodába!

Hát persze, hát persze – csirította Aldertree. – Váltsunk témát, jó?

-Meg sem várta a választ, máris folytatta. – Miért van az, hogy a

vámpírok életben hagytak, és engedték, hogy feltámadj, ifjú Simon?

Tekintetbe véve, hogy behatoltál a területükre, az lett volna a normális,

hogy addig táplálkoznak belőled, amíg meghalsz, aztán elégetik a

testedet, nehogy visszatérj.

Simon már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, és elmondja az

Inkvizítornak hogyan cipelte el Raphael az Intézetbe, aztán hogyan vitte

Clary, Jace meg Isabelle a temetőbe, és hogyan nézték végig, ahogy

kiássa magát a sírból. Aztán elbizonytalanodott. Csak halvány

elképzelése volt róla, hogyan működik a Törvény, valamiért azonban

kételkedett benne, hogv az Árnyvadászok hétköznapi tevékenységei

közé tartozik feltámadó vámpírokat babusgatni, vagy ellátni őket vérrel

az első étkezésükhöz. – Nem tudom mondta végül. – Fogalmam sincs,

miért változtattak át ahelyett, hogy megöltek volna.

– De az egyik nyilván engedte, hogy igyál a véréből, különben... nos,

különben nem lennél az, ami most vagy. Azt akarod mondani, nem

tudod, ki volt a nemző vámpírod?

A nemző vámpírom? Simon sosem gondolt így a dologra – Raphael

vére gyakorlatilag véletlenül került a szájába. Nehéz volt valamiféle

nemző ősként tekinteni a vámpírfiúra, aki ránézésre fiatalabbnak tűnt,

mint Simon. – Sajnos fogalmam sincs.

– Te jóságos ég! – sóhajtott az Inkvizítor. – Igen sajnálatos.

– Mi a sajnálatos?

– Hogy hazudsz nekem, fiam. – Aldertree megrázta a íejét. – Pedig

úgy reméltem, hogy együttműködsz! Ez borzasztó, egyszerűen

borzasztó. Eszedbe sem jut, hogy az igazat mondd nekem? Puszta

szívesség gyanánt?

– De hát az igazat mondom!

Az Inkvizítor lekókadt, mint egy virág, amit rég nem locsoltak meg.

– Olyan kár! – Megint felsóhajtott. – Olyan kár! – Átszelte a szobát, és

továbbra is a fejét rázva élesen dörömbölni kezdett az ajtón.

– Mi folyik itt? – Simon hangja elcsuklott a rémülettől és a

zavarodottságtól. – És mi van a Portállal?

– A Portállal? – kuncogott Aldertree. – Ugye te sem gondoltad

komolyan, hogy csak úgy elengedlek?

Mielőtt Simon egy szót is szólhatott volna, kivágódott az ajtó, fekete

ruhás Árnyvadászok özönlöttek a szobába, és megragadták. A fiú

küzdött, de erős kezek markolták mindkét karját. A fejére csuklyát

húztak, és többé semmit sem látott. Vakon rúgott egyet, és talált is, mire

hangos káromkodást hallott.

Durván hátrarántották, és valaki a fülébe suttogott. – Még egy ilyen,

vámpír, és szenteltvizet öntök le a torkodon, aztán figyelem, ahogy vért

köpve purcansz ki.

– Elég legyen! – Az Inkvizítor vékony, aggodalmas hangja, akár egy

luftballon, emelkedett a zsivaj fölé. – Nincs több fenyegetőzés! Csak

meg akarok tanítani a vendégünknek egy leckét. – Közelebb léphetett,

mert Simon orrát újból megütötte a különös, keserű szag, ha ezúttal a

csuklya tompította is valamelyest. – Simon, Simon – szólt Aldertree. –

Pedig annyira örültem, hogy találkozhatom veled! Remélem, egy

éjszaka a Gard celláiban eléri a kívánt hatást, és reggelre

együttműködőbb leszel. Továbbra is fényes jövőt látok kettőnk előtt, ha

túljutunk ezen az apró bökkenőn. – Simon vállára tette a kezét. –

Vigyétek az alagsorba, Nephilimek!

Simon felkiáltott, de a csuklya elfojtotta a hangját. Az Árnyvadászok

kirángatták a szobából, és végigterelték egy sor végtelenül hosszúnak

tetsző, labirintusszerű folyosón. Végül megérkeztek egy lépcsőhöz,

amin egyszerűen levonszolták; a lába sorban meg-megcsúszott a

fokokon. Simon semmit nem tudott megállapítani a helyről, ahová

jutottak, kivéve, hogy szűk, és nedves kő áporodott szaga lengi be.

Ahogy fokozatosan lejjebb jutottak, a levegő egyre párásabb és

hidegebb lett.

Végre megálltak. Vas csikorgása hallatszott kövön, majd valaki

taszított egyet Simonon, és a fiú négykézláb kötött ki a földön. Hangos,

fémes csattanással bezáródott egy ajtó, majd távolodó csizmák

koppanása visszhangzott egyre halványabban. Simon lekapta a fejéről a

csuklyát, és a földre dobta. A fullasztó érzés azonnal semmivé foszlott,

és a fiú ellenállt a késztetésnek, hogy levegő után kapjon – hiszen

levegőre egyáltalán nem volt szüksége. Tudta, hogy ez csak reflex, de a

mellkasa úgy fájt, mintha a fulladás határán lett volna.

Egy szögletes, csupasz, kőfalú szobában volt, amelynek egyetlen

apró, rácsos ablakát a kicsi, keménynek tűnő ágy fölött építették a falba.

Egy alacsony ajtó mögött Simon megpillantotta az apró fürdőszobát,

benne egy csappal meg egy vécékagylóval. A szoba nyugati falát

szintén rács zárta el – erős, ránézésre vasból készült rúdjai a

mennyezettől egészen a földig értek. A falba erősített, ugyanolyan

rácsból készült ajtó rézkilincsére tömör, fekete rúnát véstek. Ami azt

illeti, az egész rács tele volt rúnákkal, még az ablak előtt húzódó fekete

rudakon is körbe-körbe kanyarogtak a vésett rajzolatok.

Bár tudta, hogy a cella ajtaja zárva van, Simon nem tudott ellenállni

a kísértésnek, odalépett, és megragadta a kilincset. Égető fájdalom

hasított a kezébe. Felkiáltott, és elkerekedett szemmel rántotta vissza a

karját. A füst vékony csíkokban szállt fel a tenyeréből; egy rúna finom

rajza égett a bőrébe.

Izzó fájdalom égette a tenyerét. Simon ökölbe szorította a kezét, és

felszisszent. – Mi ez? – kérdezte suttogva, bár tudta, hogy senki nem

hallhatja.

– Salamon pecsétje – felelte egy hang. – Állítólag Isten egyik igaz

nevét tartalmazza. Távol tartja a démonokat... meg a te fajtádat is,

hiszen a te hited egyik jelképe.

Simon felkapta a fejét, még a kezében érzett fájdalomról is majdnem

megfeledkezett. – Ki van itt? Ki szólt?

Egy darabig csend volt. – A melletted lévő cellában vagyok, Napjáró

– felelte végül a hang. Kissé rekedtes volt, és egy felnőtt férfihoz

tartozhatott. – Az őrök egy fél napon át arról vitatkoztak, hogyan

tartsanak odabent. Szóval a helyedben én nem próbálkoznék vele, hogy

kinyissam az ajtót. Jobban jársz, ha tartogatod az erődet, amíg ki nem

derül, mit akar tőled a Klávé.

– Nem tarthatnak itt – tiltakozott Simon. – Nem tartozom ebbe a

világba. A családom észre fogja venni, hogy eltűntem... A tanáraim...

– Arról gondoskodtak. Léteznek meglehetősen egyszerű varázslatok,

akár egy kezdő boszorkánymester is boldogulhat velük, amelyek abba

az illúzióba ringatják a szüléidet, hogy a távollétednek valamilyen

reljesen hétköznapi oka van. Tanulmányi kirándulás. Valamilyen

családtag meglátogatása. Nem nagy ügy. – Nem volt a hangjában sem

fenyegetés, sem sajnálat, csak száraz tényeket közölt. – Tényleg azt

hitted, hogy még sosem tüntettek el egyetlen Alvilágit sem?

– Ki maga? – kérdezte megbicsakló hangon Simon. – Alvilági, mint

én? Itt tartanak bennünket?

Ezúttal nem kapott választ. Simon még egyszer megszólította, de a

cellaszomszéd a jelek szerint úgy döntött, hogy elmondott mindent,

amit akart, Simon kiáltásai hatástalanok maradtak.

A fájdalom csillapodott a kezében. Ahogy lenézett, látta, hogy a

bőrén égésnek már nyoma sincs, de a pecsét továbbra is ott virít a

kezén, mintha tintával rajzolták volna rá. Egyszerre rádöbbent, hogy

valójában nem az összes ábra rúna: Dávid-csillagok is voltak köztük,

meg néhány sor a Tórából héberül. A rajzolatok újnak tűntek.

Az örök egy fél napon át arról vitatkoztak, hogyan tartsanak

odabent, mondta a hang.

De nem csak azzal akadt gondjuk, hogy Simon vámpír; vicces, de a

zsidóságával is meggyűlt a bajuk. Egy fél napon át vésték Salamon

pecsétjét a kilincsbe, hogy megégesse a kezét, amikor megérinti. Ennyi

ideig tartott nekik, mire ellene fordították a saját hite jelképeit.

Valami oknál fogva ez a felismerés semmivé foszlatta Simon

maradék önuralmát is. A fiú végignyúlt az ágyon, és kezébe temette az

arcát.

A Princewater Street egészen sötét volt már, amikor Alec visszatért a

Gardról. A redőnyöket leengedték, csak egy-egy boszorkányfény

vetített halvány fehér kört a macskakövekre. Penhallow-ék háza volt a

legvilágosabb a környéken – az ablakokban gyertyák ragyogtak, a

bejárati ajtó pedig résnyire nyitva állt, és keskeny fénycsík szűrődött ki

a járdára.

Jace a kertet körülvevő alacsony kőkerítés tetején ült, haja

megcsillant a legközelebbi utcai lámpa fénysugarában. Ahogy Alec

közelebb ért, Jace felnézett, és megborzongott egy kicsit. Csak egy

vékony dzseki volt rajta, és bi zony jócskán lehűlt a levegő, miután

lement a nap. A levegőben kései rózsák illata lengett, akár valami finom

parfüm.

Alec letelepedett a kerítésre Jace mellé. – Végig rám vártál?

– Ki mondta, hogy rád várok?

– Amúgy jól ment. Ha emiatt aggódsz. Otthagytam Simont az

Inkvizítorral.

– Otthagytad? Nem maradtál, hogy meggyőződj róla, minden

rendben megy-e?

– Jól ment – ismételte Alec. – Az Inkvizítor azt mondta, személyesen

viszi be az épületbe, hogy visszaküldhesse...

– Az Inkvizítor mondta, az Inkvizítor mondta – szakította félbe Jace.

– A legutóbbi Inkvizítor is simán túllépte a hatáskörét... Ha nem halt

volna meg, a Klávé biztosan felmenti a tisztségéből. Talán még el is

átkozták volna. Honnan tudhatod, hogy nem gárgyult-e meg ez is?

– Normálisnak tűnt – mondta Alec. – Még kedvesnek is. Tökéletesen

udvarias volt Simonnal. Figyelj, Jace... elmondom, hogy működik a

Klávé. Nem mi fogunk irányítani mindent. Bíznunk kell bennük,

különben gyorsan teljes lesz a káosz.

– De az utóbbi időben annyi mindent elszúrtak. Ezt neked is el kell

ismerned.

– Talán így van – bólintott Alec –, de gondolj csak bele! Ha elkezded

azt hinni, hogy mindent jobban tudsz, mint a Klávé, és felülírhatod a

Törvényt, akkor mi különböztet majd meg az Inkvizítortól? Vagy

Valentine-tól?

Jace arca eltorzult. Olyan volt, mintha Alec behúzott volna neki

egyet, vagy valami még rosszabbat tett volna

Alec gyomra összerándult. – Ne haragudj! – Kinyújtotta a kezét. –

Nem úgy gondoltam, hogy...

Hirtelen éles, sárga fénysugár hasított a kert sötétjébe. Alec felnézett,

és Isabelle-t pillantotta meg a nyitott bejárati ajtóban, amint körülvette a

háta mögül érkező fény. Csak a körvonalai látszottak, de csípőre tett

keze egyértelművé tette, hogy bosszús. – Ti meg mit csináltok idekint?

– kiáltotta. – Elképzelni nem tudtuk, merre lehettek.

Alec visszafordult a barátja felé. – Jace...

De Jace már felállt, és egyetlen pillantásra sem méltatta a felé

nyújtott kezet. – Remélem, igazad van a Klávéval kapcsolatban –

mondta kurtán.

Alec figyelte, ahogy Jace visszasiet a házba. Akaratlanul is Simon

hangja csengett a fülében. Most folyton azon agyalok, hogyan lehet

visszakozni egy ilyen után. Hogy lehetünk-e megint barátok, vagy

atomjaira hullott minden, ami közöttünk volt.

A bejárati ajtó becsapódott, Alec pedig magára maradt a félig

megvilágított kertben. Ahogy egy pillanatra becsukta a szemét, egy arc

jelent meg a szemhéja mögött. Ezúttal kivételesen nem Jace arca volt

az. Az arcból élénk-zold, keskeny pupillájú szempár meredt rá. Egy

macska szemei.

Alec előkapott a zsákjából egy tollat meg egy papírlapot, amit a

naplónak használt spirálos jegyzetfüzetből tépett ki. Leírt néhány szót,

majd irónjával a papírdarab aljára kanyarította a tűz rúnáját. A lap

gyorsabban kapott lángra, mint gondolta volna. Ahogy elengedte,

különös szentjánosbogárként lebegett a levegőben, és nemsokára nem

maradt belőle más, csak szállingózó fehér hamu, ami lassacskán

letelepedett a rózsabokrokra.

Memóriagondok

CLARYT DÉLUTÁNI FÉNY ÉBRESZTETTE, egy sugárnyi halovány

világosság, ami rátelepedett az arcára, és izzó rózsaszínre festette a

szemhéja belsejét. A lány nyugtalanul moccant meg, és óvatosan

kinyitotta a szemét.

A láza elmúlt, és az az érzés is, hogy megolvadnak a csontok a

testében. Felült, és kíváncsian nézett körül. Amatis vendégszobájában

lehetett – a helyiség kicsi volt, a falait fehérre festették, az ágyat pedig

színes fonálból szőtt pokróccal terítették le. A kerek ablakok elől

elhúzták a csipkefüggönyöket, és a fény karikákat rajzolva áradt a

szobába. Clary lassan felült, és várta, hogy szédülni kezdjen. Semmi

sem történt. Teljesen egészségesnek söt kipihentnek érezte magát.

Kiszállt az ágyból, és végigpillantott a testén valaki felhúzott rá egy

keményített, fehér pizsamát, bár mostanra összegyűrődött, és túl nagy is

volt neki; az ujjai jócskán túlnyúltak a lány kezén.

Clary az egyik kerek ablakhoz lépett, és kikukucskált rajta. A

domboldalt óarany színű épületek borították, amelyeken a tető mintha

bronzból készült volna. A háznak ez az oldala a csatornával ellenkező

irányba nézett, egy keskeny kertre, amelyet melegbarnára festett az ősz.

A ház oldalát borító farácson már csak egyetlen fonnyadó szirmú rózsa

csüngött.

Megnyikordult a kilincs, és Clary sebtében visszamászott az ágyba,

mielőtt megjelent volna Amatis, kezében egy tálcával. A nő

szemöklökét felhúzva állapította meg, hogy Clary ébren van, de nem

szólt egy szót sem.

– Hol van Luke? – kérdezte Clary, és az álláighúzta a takarót.

Amatis letette a tálcát az ágy melletti asztalkára. Egy bögre volt rajta

valamilyen gőzölgő itallal meg néhány szelet vajas kenyér. – Enned

kéne valamit szólt. – Attól jobban fogod érezni magad.

– Máris jól érzem magam – mondta Clary. – Hol van Luke?

Az asztal mögött egy magas támlájú szék állt; Amatis leült rá, az

ölébe lette a kezét, és higgadtan mérte végig Claryt. A nappali fénynél a

lány sokkal jobban láthatta a ráncokat Amatis arcán – sok évvel

idősebbnek tűnt az édesanyjánál, bár valójában nem lehetett köztük túl

nagy a korkülönbség. Marna haját ősz szálak szőtték át, szemét pedig

sötét rózsaszín karikák keretezték, mintha sírt volna. – Nincs itt.

– Nincs itt, mert kiugrott a sarki boltba egy karton diétás kóláért meg

pár csomag ropiért, vagy nincs itt, mert...

– Hajnaltájt ment el, miután egész éjszaka melletted virrasztott. Azt

nem említette, pontosan hová tart. – Amatis hangja száraz volt, és ha

Clary nem érzi annyira nyomorultul magát, bizonyára szórakoztatónak

találta volna, hogy így sokkal jobban hasonlít Luke-éhoz. – Amikor itt

éltünk, mielőtt elment volna Idrisből... azután, hogy... átváltozott..., egy

farkasfalkát vezetett, amelyik a Brocelind-erdőben vert tanyát. Azt

mondta, visszamegy hozzájuk, de azt nem kötötte az orromra, hogy

miért, vagy, hogy pontosan mennyi időre. Csak annyit árult el, hogy pár

nap múlva jön vissza.

– Csak úgy... itt hagyott? Most akkor üljek, és várjak rá?

– Hát nem vihetett magával, igaz? – kérdezte Amatis. – És nem is

juthatsz egykönnyen haza. Már azzal is megszegted a Törvényt, hogy

úgy jöttél ide, ahogy. A Klávé nem fog könnyedén szemet hunyni e

fölött, és biztosan nem engednek majd csak úgy elmenni.

– Nem is akarok hazamenni – próbálta összeszedni magát Clary. –

Azért jöttem, hogy... találkozzam valakivel. Dolgom van.

– Luke mesélt róla – bólintott Amatis. – Mondok én neked valamit.

Ragnor Felit csak akkor találhatod meg, ha ő is akarja

– De...

– Clarissa. – Amatis kíváncsian méregette a lányt. – Valentine

bármelyik pillanatban megtámadhat bennünket. Idris szinte összes

Árnyvadásza itt van a városban. Alicanténál biztosabb helyen jelenleg

nem is lehetnél.

Clary mozdulatlanná dermedt. Ha belegondolt, Amatis igazat

beszélt, de ettől még egy belső hang folyamatosan azt ordította neki.

hogy nem várhat. Azonnal meg kell találnia Ragnor Felit; azonnal meg

kell mentenie az édesanyját; azonnal hozzá kell látnia. Az ajkába

harapott, hogy legyűrje feltörő pánikot, aztán próbált könnyedén

megszólalni. – Luke sosem mondta, hogy van egy nővére.

– Nem – szólt Amatis. – Cseppet sem meglepő. Nem voltunk valami

közel egymáshoz.

– Luke azt mondta, hogy a vezetékneve Herondale kicsiskodott

Clary. – De így hívták az Inkvizítort is. Ugye?

– Igen – felelte Amatis. A vonásai megfeszültek, míntha i fájdalmat

okoznának neki a szavak. – Az anyósom volt.

Mit is mondott Luke az Inkvizítorról? Hogy volt egy fia, aki elvett

egy nem kívánatos családi kapcsolatokkal rendelkező nőt. Maga volt

Stephen Herondale felesége?

Amatis láthatólag meglepődött. – Tudod a nevét?

– Igen, Luke-tól. De azt hittem, az ő felesége meghalt. Azt hittem,

ezért volt az Inkvizítor olyan... – Rettenetes, akarta mondani, de ez túl

kegyetlennek tűnt volna. – ...keserű – fejezte be végül a mondatot

Amatis a tálcán álló bögre után nyúlt; ahogy felemelte enyhén

reszketett a keze. – Igen, valóban meghalt. Megölte magát. Az Céline

volt, Stephen második felesége. Én voltam az első.

– És elváltak?

– Valami olyasmi. – A nő Clary kezébe nyomta a bögrét. – Idd meg

ezt! Valami kell hogy legyen a gyomrodban.

Clary szórakozottan vette el a bögrét, és kortyolt egyet a forró

italból, ami sűrűnek és sósnak bizonyult. Nem tea volt, mint a lány

hitte, hanem leves. – Értem – mondta. – És mi történt?

Amatis a távolba bámult. – Amikor Luke... amikor Luke-kal

megtörtént az a dolog, Valentine-nak új segéd után kellett néznie.

Stephent választota. Mindketten nemrég léptünk be a Körbe. És miután

maga mellé vette Stephent, úgy döntött, hogy a legközelebbi barátjának

mégsem ildomos egy olyan nővel élnie, akinek az öccse...

– Vérfarkas.

– Ő egy másik szót használt. – Amatis hangjából áradt a keserűség.

-Rávette Stephent, hogy érvénytelenítse a házasságunkat, és vegyen

feleségül egy másik nőt, akit Valentine személyesen választott ki a

számára. Céline nagyon fiatal volt még. Mindenben engedelmeskedett.

– Ez rettenetes.

Amatis szomorú nevetéssel rázta meg a fejét. – Régen történt.

Stephen rendes volt, azt hiszem. Nekem adta a házat, és visszaköltözött

a Hcrondale-bírtokra a szüleivel meg Céline-nel. Soha többé nem

láttam. Természetesen kiléptem a Körből. Nem kellettem nekik többé.

Egyedül Jocelyn látogatott meg továbbra is rendszeresen. Ő még Lukeot

is megkereste. – A nő a füle mögé igazította őszülő haját. – Stephen

haláláról is csak napok múlva szereztem tudomást. Céline meg...

korábban gyűlöltem, de addigra már csak sajnáltam... Állítólag felvágta

az ereit, mindent beborított a vér. – Amatis mély lélegzetet vett. –

Később Stephen temetésén láttam Imogent, amikor a fia testét bevitték

a Herondale-mauzóleumba. Mintha meg sem ismert volna. Nem sokkal

később megtették Inkvizítornak. A Klávéban úgy érezték, senki nem

vadászná le könyörtelenebbül a Kör egykori tagjait, mint ő. És nem

tévedtek. Ha a vérükkel moshatta volna el az emlékeit Stephenről,

megtette volna.

Clary az Inkvizítor hideg tekintetére gondolt, szűk, mogorva

szemére, és megpróbált szánalmat érezni iránta. – Azt hiszem, beleőrült

– mondta. – Elvesztette az eszét. Rettenetesen viselkedett velem is, de

főleg Jace-szel. Mintha a halálát kívánta volna.

– Így is lehetett – szólt Amatis. – Te édesanyádra hasonlítasz, és ő is

nevelt fel, de a bátyád... – Félrebillentette a fejét. – Ő is annyira hasonlít

Valentine-ra, mint te hasonlítasz Jocelynra?

– Nem – felelte Clary. – Jace csak saját magára hasonlít. – Ahogy a

fiúra gondolt, végigfutott a hátán a hideg. – Itt van Alicantéban –

mondta ki hangosan, amit gondolt. – Ha találkozhatnék vele...

– Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Amatis. – Nem

hagyhatod el a házat. Senkivel sem találkozhatsz. Legfőképpen a

bátyáddal nem.

– Nem hagyhatom el a házat? – kérdezte elborzadva Clary. – Úgy

érti, be vagyok zárva ide? Mint egy fogoly?

– Csak egy-két napról van szó – hűtötte le a lányt Amatis. – Aztán

meg nem is vagy jól. Meg kell gyógyulnod. Kis híján meghaltál a tó

vize miatt.

– De Jace...

– A Lightwood család tagja. Nem mehetsz oda. Abban a pillanatban,

hogy meglátnak, elárulják a Klávénak, hogy itt vagy. És akkor nem

csak te kerülsz összeütközésbe a Törvénnyel, hanem Luke is.

De Lightwoodék nem fognak beárulni a Klávénál. Sosem tennének

ilyet...

Végül azonban jobbnak látta, ha ezt inkább nem mondja ki

hangosan. Úgysem győzhetné meg Amatist, hogy azok a Lightwoodok,

akiket tizenöt évvel ezelőtt ismert, nem léteznek többé, és Róbert meg

Maryse már nem elvakult fanatikus. Ez a nő itt talán Luke nővére, de

ettől még idegen volt Clary szemében. Még Luke is alig ismeri.

Tizenhat éve nem találkoztak – és még csak nem is beszélt soha Amatis

létezéséről. Clary a párnáknak dőlt, és fáradtságot tettetett. – Igaza van

– mondta. – Nem érzem valami jól magam. Azt hiszem, alszom még

egy kicsit.

– Jó ötlet. – Amatis közelebb hajolt, és kivette az üres bögrét a lány

kezéből. – Ha le szeretnél zuhanyozni, a fürdőszoba a folyosó végén

van. És az ágy lábánál találsz egy ládát, tele a régi ruháimmal. Úgy

nézem, nagyjából olyan méret lehetsz, mint én voltam a te korodban,

úgyhogy még talán passzolni is fognak rád. Ezzel a pizsamával

ellentétben – tette hozzá, és halvány mosolyt erőltetett az ajkára, amit

Clary nem viszonzott. Minden erejét lekötötte, hogy visszafogja magát,

és ne kezdje el ököllel verni a matracot dühében.

Abban a pillanatban, hogy bezáródott az ajtó Amatis mögött, Clary

kimászott az ágyból, és a fürdőszoba felé indult, remélve, hogy a forró

víz segit majd kitisztítani a fejét. Őszinte megkönnyebbülésére minden

ódivatúságuk ellenére az Árnyvadászok hittek a modern

fürdőszobákban és a hideg-meleg folyóvízben. Még egy erős illatú

citromos sampon is oda volt készítve, hogy kiöblíthesse a hajából a

Lyn-tó ragaszkodó szagát. Mire végzett, és két törülközőbe csavarva

visszavonult a hálószobába, sokkal jobban érezte magát

Kinyitotta a ládát, és turkálni kezdett Amatis holmijai között. A

gondosan összehajtogatott ruhákat keménypapír rétegei választották el

egymástól. Akadtak iskolai egyenruhára emlékeztető darabok; merinói

gyapjúból készült pulóverek, négy egymás mögé varrt C-betűt ábrázoló

jelvénnyel a mellzsebükön, rakott szoknyák és szűk kézelőjű, nyakig

gombolható ingek. Akadt ott egy több réteg puha papírba csomagolt

fehér darab is; esküvői ruha, gondolta Clary, és gondosan félretette.

Alatta egy ezüstszínű selyemből készült másik ruhát talált, amelynek

egy vékony, ékkövekkel kirakott pánt tartotta leheletnyi súlyát. Clary

nem tudta elképzelni benne Amatist, de nem tudott nem arra gondolni,

hogy édesanyja is valami ilyesmit viselhetett, amikor táncolni ment

Valentine-nal. Ahogy hagyta a ruhát visszahullani a ládában, anyaga

gyengéden és hűvösen simogatta végig az ujjait.

Legalulra elsuvasztva egy Árnyvadász-felszerelést talált.

Clary kivette a holmikat, és kíváncsian az ölébe fektette őket. Ami

kor először látta Jace-t meg a Lightwood testvéreket, éppen ilyen

ruhákat viseltek: szűk felsőt és erős, sötét anyagból készült nadrágot.

Most, hogy közelebbről is megnézhette őket, Clary látta, hogy az

anyaguk nem rugalmas, inkább vékony, merev bőr, amit addig

puhítottak, amíg azért hordani lehetett. Az öltözet egy becipzározott

dzsekiszerű felsőből és egy bonyolult övbújtatókkal ellátott nadrágból

állt. Az Árnyvadászok vastag, masszív öveket hordtak.

Clary úgy sejtette, az egyik pulóvert és talán egy szoknyát kéne

felelvenni. Amatis feltehetőleg ezt várta tőle. Csakhogy valami vonzotta

a harci öltözékben; mindig is kíváncsi volt, és szerette volna tudni,

milyen lehet...

Pár perccel később a törülközők az ágy lábánál lévő rúdon lógtak,

Clary pedig meglepetten és határozottan jól szórakozva méregette

magát a tükörben. A ruha éppen az ő mérete volt – szűk, de nem

túlságosan szűk, és tökéletesen ölelte a lába meg a melle hajlatait. Ami

azt illeti, ebben a ruhában olyan volt, mintha valóban lennének hajlatai,

ami valódi újdonságnak számított. így sem nyújtott éppen félelmetes

látványt – ezt valószínűleg semmilyen ruhadarabbal nem érhette volna

el –, de legalább magasabbnak tűnt, és a haja ragyogását is jobban

kiemelte a fekete anyag. Igazából... éppen úgy nézek ki, mint anyukám,

döbbent rá Clary.

És tényleg úgy nézett ki. Jocelyn babaszerű külseje mindig is

kőkemény nőt rejtett. Clary gyakran elgondolkodott rajta, mi

történhetett a múltjában, ami ilyenné formálta – erőssé és

hajthatatlanná, makaccsá és vakmerővé. A bátyáid is annyira hasonlít

Valentine-ra, mint te hasonlítasz Jocelyn ra? – kérdezte Amatis, és

Clary legszívesebben azt válaszolta volna, hogy ő egyáltalán nem

hasonlít az édesanyjára, mert az édesanyja szép, ő pedig nem az. De az

a Jocelyn, akit Amatis ismert, a Valentine ellen szövetkező fiatal

Jocelyn volt, aki a Kör legyőzése érdekében kibékítette egymással a

Nephilimcket meg az Alvilágiakat, és megmentette a Szövetséget. Az a

Jocelyn sosem egyezett volna bele, hogy csendben üljön egy házban, és

várjon, amíg darabjaira hullik körülötte a világ.

Clary határozott léptekkel átszelte a szobát, a helyére rántotta a

reteszt, és elfordította a kulcsot. Aztán az ablakhoz lépett, és kilökte.

Ott volt a futó-növényeknek szánt farács a falhoz rögzítve, mint

valami... mint valami létra, mondta magának Clary. Éppen, mint valami

létra... a létrák pedig tökéletesen biztonságosak.

A lány mély lélegzetet vett, és kimászott az ablakpárkányra.

Az őrök másnap reggel visszajöttek Simonért, és felrázták furcsa

látomásokkal teli, zaklatott álmából. Ezúttal nem kötötték be a szemét,

ahogy felvezették a lépcsőn, így vethetett egy gyors pillantást a

szomszédos cella rácsos ajtajára. Ha abban reménykedett, hogy

megpillanthatja a cella lakóját, aki rekedt hangon megszólította az este,

hát csalódnia kellett. A rácsokon keresztül nem látott mást, csak egy

halom félrehajított rongyot.

Az őrök egy sor szürke folyosón vezették végig Simont, és azonnal

rántottotak rajta egyet, ahányszor csak elfordította a fejét, hogy

megnézzen magának valamit. Végül egy díszes tapétával borított falú

szobában kötöttek ki. Körben Árnyvadász egyenruhát viselő férfiak és

nők portréi lógtak, és az összes kép keretét rúnákkal vésték tele. Az

egyik legnagyobb portré alatt álló vörös kanapén foglalt helyet az

Inkvizítor, kezében egy ezüstcsészével, amit Simon feié nyújtott. –

Vért? – kérdezte. – Most már biztosan éhes lehetsz.

Ahogy megbillentette a csészét, a vörös folyadék látványa és szaga

egyszerre érte el Simont. Úgy érezte, az erei rögtön megindulnak a vér

felé, akár ha egy bábjátékos mozgatná őket. Kellemetlen volt, szinte

fájdalmas. – Ez... egy emberé?

Aldertree elnevette magát. – Drága fiacskám! Ne légy nevetséges!

Egy szarvas vére. Teljesen friss.

Simon nem felelt. Szúrt az alsó ajka, ahol a szemfogai kicsusszantak

az ínvéből, és a saját vére ízét érezte a szájában, amitől hányingere

támadt.

Aldertree összehúzta a szemöldökét, amitől olyan lett az arca, mint

egy nagy aszalt szilva. – Te jóságos ég! – Az örökhöz fordult. –

Hagyjanak magunkra, uraim! – mondta, mire a két Árnyvadász

megfordult, hogy kisiessenek a szobából. A Konzul egy pillanatra

megállt a küszöbön, és határozott undorral pillantott vissza Simonra.

– Köszönöm, nem kérek – mondta a fiú. – Nem akarom a vért.

– A szemfogaid mást mondanak, ifjú Simon – jegyezte meg

barátságosan Aldertree. – Itt van. Vedd csak el! – Kinyújtotta a csészét,

mire a vérszag úgy lengte be a szobát, mint a rózsaillat szokta a kertet.

Simon szemfogai most már teljes hosszukban kibújtak a helyükről,

és belevágtak az ajkába. A fájdalom olyan volt, mintha valaki pofon

vágta volna; tett egy lépést előre, szinte akaratlanul, és kikapta a csészét

az Inkvizítor kezéből. Három kortyra kiitta az egészet, aztán amikor

rájött, mit tett, gyorsan letette az ezüst ivóalkalmatosságot a kanapé

karfájára. Reszketett a keze. Egy-null az Inkvizítor javára, gondolta.

– Remélem, nem volt túl kellemetlen a cellában töltött éjszaka. Nem

kínzókamrának szántuk, tudod, fiacskám, inkább az volt vele a cél,

hogy aki bekerül, kénytelen legyen meditálni egy kicsit. Meglátásom

szerint az ilyesféle meditáció segít, hogy az ember összeszedje a

gondolatait. Te nem így látod? Remélem, sikerült megtornáztatnod az

elmédet, fiatalember. – Az Inkvizítor félrebillentette a fejét. – Azt a

takarót a saját kezemmel vittem le neked, tudod. Nem örültem volna, ha

megfázol.

– Vámpír vagyok – mondta Simon. – Mi nem fázunk meg.

– Ó! – Az Inkvizítor határozottan csalódottnak tűnt.

– Értékeltem a Dávid-csillagokat meg Salamon pecsétjét – tette

hozzá Simon szárazon. – Mindig jó látni, hogy valaki érdeklődik a

vallásom iránt.

– Ó igen, hát persze, hát persze! – vidult fel Aldertree. – Csodás

vésetek, nem? Elbüvölőek, és ami a legjobb, megkerülhetetlenek.

Felteszem, leégne a bőr a kezedről, ha csak megpróbálnád megérinteni

a cella ajtaját. – A gondolat láthatólag jókedvvel töltötte el, még fel is

kuncogott. – Mindenesetre megtennéd, hogy eggyel hátrébb lépsz?

Csak amolyan szívesség gyanánt gondoltam.

Simon tett egy lépést hátrafelé.

Semmi sem történt, de az Inkvizítor szeme elkerekedett; a táskás bőr

egészen megfeszült körülötte. – Értem – mormogta.

– Mit ért?

– Nézd meg, hol vagy, ifjú Simon. Nézz csak körül!

Simon engedelmeskedett – a szobában nem változott semmi, így hát

eltartott pár pillanatig, mire rájött, mire gondolt Aldertree. Éppen a

mennyezetben nyíló körablakon beáramló napfény kerek foltjában állt.

Aldertree most már szinte reszketett az izgatottságtól. – Közvetlen

napfénvben állsz, és egyáltalán semmilyen hatással nincs rád. El sem

akartam hinni... úgy értem, mondták nekem persze, de soha nem láttam

még ilyesmit.

Simon nem szólt. Úgy érezte, nincs mit mondania.

– A kérdésem hozzád természetesen az – folytatta Aldertree –, hogy

tudod-e, miért történt így?

– Talán csak jobb fej vagyok, mint a többi vámpír. – Simon azonnal

megbánta, hogy kinyitotta a száját. Aldertree összehúzta a szemét, és

egy lüktető ér dülledt ki a halántékán, mint valami kövér kukac.

Nyilvánvalóan nem szerette a vicceket; legalábbis ha nem ő találta ki

őket.

– Nagyon mókás, nagyon mókás – mondta. – Hadd kérdezzek még

valamit! Napjáró vagy az első pillanattól kezdve, hogy kikapartad

magad a föld alól?

– Nem. – Simon igyekezett megválogatni a szavait. – Nem. Eleinte

égetett a nap. A legkisebb sugár is megperzselte a bőrömet.

– Világos. – Aldertree élénken bólogatni kezdett, mintha azt akarta

volna mondani, hogy ez így is van rendjén. – Tehát mikor vetted észre

először hogy nem okoz Fájdalmat, ha kimész a napra?

– A Valentine hajóján vívott csata utáni reggelen...

– Előzőleg Valentine fogságba is ejtett. Jól mondom? Elfogott, és

bezárva tartott a hajóján, mivel a te véredet akarta felhasználni az

Alvilági Beavatá' Rítusához.

– A jelek szerint máris mindent tud – mondta Simon. – Rám aligha

van szüksége.

– Ó, ez egyáltalán nem így van! – kiáltotta Aldertree, a magasba

emelve mindkét karját. Simonnak csak most tűnt fel, milyen apró kezei

vannak. Egészen oda nem illőnek tűntek vaskos karja végén. – Annyi

mindenben a segítségünkre lehetsz, drága gyermekem! Például folyton

azon töröm a fejem, történhetett-e valami azon a hajón. Valami, ami

megváltoztatott téged. Van valamiféle elképzelésed?

Ittam Jace véréből, gondolta Simon. Először hajlott rá, hogy ezt

hangosan is elismételje, csak hogy bosszanthassa vele az Inkvizítort,

aztán egyszerre rádöbbent: ittam Jace véréből. Vajon ez változtatta

meg? Lehetséges lenne? És ha így van, ha nem, vajon elmondhatja-e az

Inkvizítornak, mit tett Jace? Claryt védeni egy dolog; Jace-t védeni egy

másik. Jace-nek nem tartozik semmivel.

Kivéve, hogy ez azért nem egészen van így. Jace felkínálta neki a

vérét, és ezzel megmentette az életét. Vajon melyik másik Árnyvadász

tette volna meg ugyanezt egy vámpírért? És még ha Jace csak Clary

kedvéért is mentette meg, számít ez egyáltalán? Arra gondolt, amikor

azt mondta, megölhettelek volna. Jace erre azt felelte, én pedig hagytam

volna. Elképzelni sem tudta, mekkora zűrbe keveredhetne Jace, ha a

Klávé megtudná, hogy megmentette Simon életét, ráadásul azt is, hogy

hogyan.

– Nem emlékszem semmire abból, ami a hajón tortént – szólalt meg

végül. – Szerintem Valentine beadhatott nekem valamit.

Aledtreenek leesett az álla. – Hát ez szörnyű hír. Szörnyű. Annyira

sajnálom, hogy ezt kell hallanom!

– Én is sajnálom – mondta Simon, pedig nem sajnálta.

– Szóval egyetlen apró momentumra sem emlékszel? Egyetlen színes

részletre sem?

– Csak arra, hogy elvesztettem az eszméletemet, amikor Valentine

meg támadot, aztán már csak Luke furgonján tértem magamhoz

hazafelé úton semmi másra nem emlékszem.

– Te jóságos ég, te jóságos ég! – Aldertree összehúzta maga előtt a

köntösét. – Úgy vettem észre, Lightwoodék eléggé megkedveltek, de a

Klávé többi tagja nem ilyen... megértő. Valentine fogságába estél, aztán

egy különös új képességgel kerültél elő, most pedig sikerült bejutnod

Idris szívébe. Tisztában vagy vele, milyen következtetést lehet ebből

levonni?

Ha Simon szíve még képes lett volna verni, most biztosan majd

kiugrik a helyéből. – Azt hiszi, Valentine kéme vagyok.

Aldertree döbbent képet vágott. – Fiacskám, fiacskám... én

természetesen megbízom benned. Fenntartások nélkül. De a Klávé, ó, a

Klávé, attól tartok, ők nagyon gyanakvóak tudnak lenni. Annyira

reménykedtünk benne, hogy segíteni tudsz majd nekünk! Tudod, és ezt

persze nem lenne szabad elárulnom, de úgy érzem, mégis

megoszthatom veled, drága gyermekem .. A Klávé rettenetes bajban

van.

– A Klávé? – Simon egészen kábának érezte magát. – De mi köze

ennek a…

– Az a helyzet – magyarázta Aldertree –, hogy a Klávé két részre

szakadt. Mondhatni háborúban áll saját magával, amikor amúgy is

háborús idők járnak. Az előző Inkvizítor és mások is követtek el

hibákat... talán ezekbe jobb nem belemenni. De tudod, mostanra sokan

kétségbe vonják magának a Klávénak, az Inkvizítornak vagy a

Konzulnak a fennhatóságát. Úgy tűnik, Valentine egy lépéssel előttünk

jár, hiszen mindig jó előre tudja, mire készülünk. Az után, ami New

Yorkban történt, a Tanács sem rám, sem Malachira nem hallgat.

– Azt hittem, az a régi Inkvizítor miatt...

– És Malachi volt az, aki kinevezte őt. Persze fogalma sem lehetett

róla, hogy később el fog menni az esze.

– De – jegyezte meg kissé savanyúan Simon – felmerül a kérdés,

hogy ebből milyen következtetést lehet levonni.

Az ér megint kidülledt Aldertree halántékán. – Okos – mondta. – És

igazad is van. A látszat mindig fontos, és a politikában különösképpen

az. Az embereket könnyű befolyásolni, ha valakinek van egy jó

története. – Az Inkvizítor előredőlt, tekintetét Simonra szegezve. –

Hadd mondjak hát most el neked egy történetet! A Lightwoodok valaha

a Kör tagjai voltak. Eljött azonban az idő, amikor megtagadták a

múltjukat, és kegyelmet kaptak, azzal a feltétellel, hogy nem teszik be a

lábukat Idrisbe, ehelyett elmennek New Yorkba, és az ottani Intézetet

vezetik. A makulátlan múltjuknak köszönhetően lassan viszszaszerezték

a Klávé bizalmát. Azonban mindvégig tudták, hogy

Valentine életben van. Mindvégig az ő hűséges szolgái voltak.

Magukhoz vették a fiát...

– De nem tudták...

– Hallgass el! – mordult rá az Inkvizítor Simonra, és a fiú jobbnak

látta, ha tartja a száját. – Együtt szerezték meg a Végzet Ereklyéit, és a

segítségére voltak az Alvilági Beavatás Szertartása során. Amikor az

Inkvizítor rájött, miben mesterkednek titkon, úgy rendezték, hogy

megölhessék a csatában a hajón. Most pedig eljöttek ide, a Klávé

szívébe, hogy kikémleljék a terveinket, és idejekorán beszámolhassanak

róluk Valentine-nak, aki így már legyőzhet bennünket, és végül minden

Nephilimet az igájába hajthat. Téged, egy vámpírt, akinek nem árt a

napfény, pedig azért hoztak magukkal, hogy eltereld a figyelmünket a

valódi szándékaikról. Arról, hogy vissza akarják állítani a Kör

dicsőségét, és le akarnak számolni a Törvénnyel.

– Az Inkvizítor malacszemei ragyogtak, ahogy előrehajolt. – Mi a

véleményed erről, történetről, vámpír?

– Szerintem Őrültség – mondta Simon. – És több óriási lyuk van

benne, amit a Kent Avenue-n Brooklynban, amit mellesleg évek óta

nem aszfaltoztak újra. Nem tudom, mit remél elérni ezzel...

– Hogy mit remélek? – visszhangozta Aldertree. – Én nem remélek

semmit, Alvilági. Én csak azt tudom teljes szívemmel, hogy szent

kötelességem megmenteni a Klávét.

– Egy hazugsággal? – kérdezte Simon.

– Egy történettel – felelte Aldertree. – A nagy politikusok meséket

szőnek, hogy inspirálják az embereket.

– Semmi inspiráló nincs abban, ha Lightwoodékra ken mindent...

– Valakit fel kell áldozni – mondta az Inkvizítor. Az arcán csillogott

az izadság. – Ha a Tanács talál egy közös ellenséget, és okot, hogy

megint megbízzon a Klávéban, mindenki összefog majd. Mit számít

egyetlen család egy ilyen súlyú ügyben? Igazság szerint nem hiszem,

hogy bármi is történni fog Lightwood gyerekekkel. Őkét nem fogják

hibáztatni. Legfeljebb a Legidősebb fiút. De a többiek.

– Ezt nem teheti – vágott a férfi szavaba Simon. – Senki sem fogja

elhinni a történetét.

– Az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni – szólt Aldertree és

a Klávcnak bűnbak kell. Én pedig éppen ezt adhatom meg nekik.

Egyedül rád van szükségem hozzá.

– Rám? Mi köze ennek az egésznek hozzám?

– Tegyél vallomást! – Az Inkvizítor arca most már egészen

elvörösödött az izgatottságtól. – Valld be, hogy Lightwoodék

szolgálatában állsz, és szövetségre léptetek Valentine-nal. Valld be, és

engedékeny leszek veled szemben. Visszaküldelek az otthonodba. A

szavamat adom. De szükségem van a vallomásodra, hogy a Klávé

higgyen nekem.

– Azt akarja, hogy valljak be valamit, ami nem igaz – állapította meg

Simon. Tudta, hogy csak megismétli az Inkvizítor mondandóját, de

zavaros gondolatok forogtak a tejében, és képtelen volt rendet rakni

köztük. A Lightwood gyerekek arca jelent meg előtte: Alec, amint a

Gard felé tartva az ösvényen, visszatartja a lélegzetét; Isabelle sötét

szeme, amint felnéz rá; Max, amint egy könyv fölé hajol.

És Jace. Jace is éppen úgy közéjük tartozott, mintha Lightwood-vér

folyna az ereiben. Az Inkvizítor nem mondta ki a nevét, de Simon tudta,

hogy Jace ugyanúgy fizetni fog, mint a többiek. És akármi is történik

vele, azt Clary ugyanúgy megszenvedi. Mi történhetett, hogy ennyire

kötődik ezekhez az emberekhez, kérdezte magától Simon – ezekhez az

emberekhez, akik egyszerű Alviláginak, legfeljebb félembernek tekintik

őt.

Az Inkvizítorra emelte a tekintetét. Aldertree szeme fekete volt, akár

a faszén; ahogy Simon belenézett, olyan volt, mintha sötétségbe

bámulna. – Nem – mondta a fiú. – Nem teszem meg.

– Az a vér, amit az előbb kaptál – mondta Aldertree –, az utolsó

csészényi volt, amíg nem kapok tőled más választ. – Még csak tettetett

kedvesség sem volt a hangjában. – Meg fogsz lepődni, milyen szomjas

leszel.

Simon nem szólt egy szót sem.

– Akkor újabb éjszakát töltesz el a cellában – közölte az Inkvizítor,

majd felállt, és a csengőért nyúlt, hogy behívja az őröket. – Olyan béke

van odalent, nem? Úgy találom, hogy egy nyugalmas éjszaka igen jó

hatással tud lenni a memóriagondokra. Te hogy vagy ezzel?

Bár Clary meggyőzte magát, hogy emlékszik rá, merre jöttek Lukekal

az előző éjszaka, gyorsan kiderült, hogy ez nem teljesen így van. Az

tűnt a legjobb ötletnek, ha a város központja felé veszi az irányt, de

miután megtalálta az udvart a használaton kívüli kúttal, fogalma sem

volt, hogy balra vagy jobbra kellene-e fordulnia.

Végül balra indult tovább, és egy sor kainyagó utcán kötött ki. Az

egyik olyan volt, mint a másik, és Clary lépésről lépésre

elveszettebbnek érezte magát.

Végül egy boltokkal szegélyezett, szélesebb utcára jutott. Mindkét

oldalon járókelők siettek tova, de egyikük sem vesztegetett rá egyetlen

pillantásnál többet. Néhányan ugyanazt a harci öltözetet viselték, mint

ő, bár a legtöben másféle ruhákban voltak. Odakint hűvös volt, és a

hosszú, ódivatú kabátok tűntek praktikusnak. Éles szél fújt, és Clary

bánatosan gondolt zöld bársonykabátjára, ami Amatis

vendégszobájában lógott éppen.

Luke nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a világ minden

pontjárol érkeztek Árnyvadászok a találkozóra. Clary elhaladt egy

gyönyörű, aranyszínű szárit viselő indiai nő mellett, akinek a dereka

köré csavart láncrol két ívelt kard lógott. Egy magas, sötét bőrű,

aztéknak tűnő, szögletes arcú férfi egy fegyverekkel teli kirakatot

bámult; a csuklóján sorakozó karkötők ugyanabból a kemény, csillogó

anyagból készültek, mint a démontornyok teteje. Távolabb az utcán egy

fehér köpönyeget viselő férfi tanulmányozott egy térképet. Claryt

felbátorította a látvány, és odalépett egy nehéz brokátkabátot viselő

nőhöz, hogy megkérdezze tőle, merre találja a Princewatcr Streetet. Ha

valaha előfordul, hogy a városlakók nem gyanakodnak a környéket

nyilvánvalóan nem ismerő idegenekre, hát most biztosan így van.

Claryt nem csapták be az ösztönei: a nő habozás nélkül, kapkodva

igazította útba. – ...aztán jobbra az Oldcastle-csatorna végénél, utána

menj át a köhídon, és már ott is van a Princewater. – Rámosolygott a

lányra. – Kihez igyekszel?

– Penhallow-ékhoz.

– Ó, az a nagy kék ház arany szegéllyel, közvetlenül a csatorna

partján. Jó nagy, észre fogod venni.

A nő csak felig találta el. A ház tényleg nagy volt, de Clary elsőre

elsétált mellette, mielőtt észrevette, hogy hibázott, és sarkon fordult,

hogy még egyszer megnézze magának. Ő inkább indigónak mondta

volna, mint kéknek, de hát jól tudta, hogy nem mindenkinek a

képzeletében élnek ilyen élénken a színek, mint az övében.

A legtöbben a citromsárgát sem tudják, megkülönböztetni a

sáfránysárgától. Mintha egyáltalán hasonlítanának egymásra! És a

szegély sem aranyszínű volt, hanem bronz. Szép, sötétbronz, mintha a

ház sok-sok éve állna ott, ami persze ez valószínűleg így is lehet. Ezen

a helyen minden olyan ősi…

Elég, mondta magának Clary. Mindig ez történt, ha ideges volt:

hagyta, hogy a gondolatai összevissza kalandozzanak. Izzadó tenyerét

beletörölte nadrágja szárába. Az anyag durvának és száraznak tűnt a

bőrén, mint egy kígyó pikkelyes bőre.

A lány felkapaszkodott pár lépcsőfokon, és megragadta az

Angyalszárnyakat formázó nehéz kopogtatót. Amikor hagyta, hogy

visszazuhanjon, a robaj úgy visszhangzott, akár egy óriási harang

kongása. Egy pillanattal később felrántották az ajtót, és Isabelle

Lightwood állt a küszöbön, a döbbenettől tágra nyílt szemekkel.

– Clary?

A lány halványan elmosolyodott. – Szia, Isabelle!

Isabelle nyomorúságos képet vágva támaszkodott az ajtófélfának. –

A francba!

Miután rázárták a cella ajtaját, Simon lerogyott az ágyra, és az őrök

távolodó lépteit hallgatta. Még egy éjszaka. Még egy éjszaka itt lent a

börtönben, miközben az Inkvizítor arra vár, hogy „emlékezzen”.

Tisztában vagy vele, milyen következtetést lehet ebből levonni? Simon a

legszörnyűbb rémálmában sem gondolt arra, hogy bárki azt hiheti,

szövetségre lépett Valentine-nal. Mindenki tudta, hogy Valentine

gyűlöli az Alvilágiakat, ráadásul ledöfte őt, lecsapolta az összes vérét,

és hagyta meghalni. Igaz, ami igaz, erről az Inkvizitor nem tudhatott.

Egyszerre mozgolódást hallott a szomszédos cella felől. – Őszintén

szolva, kíváncsi voltam, hogy visszajössz-e – szólalt meg az előző

éjszakáról ismerős rekedt hang. – Úgy sejtem, nem adtad meg az

Inkvizítornak, amit akart.

– Hát nem igazán – mondta Simon, és közelebb húzódott a falhoz.

Végigfuttatta az ujjait a kövön egy repedést keresve, hátha átleshet a

szomszédba, de nem talált semmit. – Ki maga?

– Ez az Aldertree makacs ember – mondta a hang, mintha meg sem

hallotta volna Simon kérdését. – Tovább fog próbálkozni.

Simon a nyirkos falnak támaszkodott. – Akkor, gondolom, még egy

darabig idelent leszek.

– Felteszem, nem szívesen mondanád el nekem, mit akar tőled.

– Miért akarja tudni?

A válaszul érkező nevetés olyan volt, mintha fém csikordult volna

kövön.

– Régebb óta vagyok ebben a cellában, mint te, Napjáró, és mint már

te is rájöttél, nincs itt semmi, ami lekösse az embert. Bármi segít, ami

egy időre eltereli a figyelmemet.

Simon a hasára szorította a kezét. A szarvasvér elvette az éhség élét,

de korántsem volt elég. A gyomrát továbbra is mardosta az üresség. –

Folyton így nevezel – mondta. – Napjárónak.

– Hallottam, ahogy az őrök rólad beszélgetnek. Egy vámpír, akinek

nem árt a napfény. Soha senki nem látott még ilyet.

– És mégis van rá szavatok. Kényelmes.

– Alvilági szó, nem a Klávé találta ki. Náluk legendák szólnak a

hozzád hasonló teremtményekről. Meglep, hogy ezt nem tudtad.

– Nem vagyok valami régen Alvilági – jegyezte meg Simon. – Te

viszont mintha elég sokat tudnál rólam.

– Az őrök szeretnek pletykálni – mondta a hang. – És az, hogy

Lightwoodék egy vérző, haldokló vámpírral a karjaikban jelennek meg

a Portálon keresztül, igazán jó kis történet. Bár meg kell, mondjam,

nem számítottam rá, hogy megjelensz itt. Egészen addig, amíg neki

nem láttak előkészíteni a celládat. Meglep, hogy Lightwoodék

beleegyeztek ebbe.

– Miért ne tették volna? – kérdezte keserűen Simon. – Csak egy

Alvilági senki vagyok...

– Talán a Konzul szemében – szólt a hang de Lightwoodék...

– Mi van velük?

Rövid csend támadt. – Az Idristől távol élő Árnyvadászok, főleg

azok, akik az Intézeteket vezetik, általában toleránsabbak. A helyi

Klávé viszont, hogy is mondjam... lényegesen maradibb.

– És maga? – kérdezte Simon. – Maga Alvilági?

– Hogy Alvilági vagyok-e? – A fiú nem volt biztos a dolgában, de

haragos élt vélt kihallani az idegen hangjából, mintha már a feltételezést

is nehezményezte volna. – Samuelnek hívnak. Samuel Blackburnnek.

Nephilim vagyok. Sok évvel ezelőtt benne voltam a Körben Valentinenal.

Alvilágiakat öltem a felkelés idején. Nem tartozom közéjük.

– Ó! – Simon nyelt egyet. Só ízét érezte a szájában. Valentine

Körének tagjait a Klávé elfogta és megbüntette, erre emlékezett. Kivéve

azokat, akiknek Lightwoodékhoz hasonlóan sikerült egyezséget

kötniük, vagy bocsánatkérésükért cserébe börtön helyett száműzetésbe

vonulhattak. – És az óta idelent van?

– Nem. A Felkelés után leléptem Idrisből, mielőtt elfoghattak volna.

Évekig, évekig távol maradtam, aztán annyira hülye voltam, hogy azt

hittem, elfelejtettek, és visszajöttem. Persze abban a pillanatban

megfogtak, hogy betettem a lában. A Klávénak megvannak a maga

módszerei az ellenségei nyomon követésére. Az Inkvizítor elé

rángattak, és napokon keresztül zajlott a kihallgatásom. Amikor

végeztek velem, belöktek ide. – Samuel felsóhajtott. – Az ilyen

börtönök neve franciául oubilette. Szó szerint azt jelenti hogy

„felejtőhely”. Ilyen helyekre suvasztják be a hulladékot, amiről meg

akarnak feledkezni, hogy elrothadhasson anélkül, hogy a bűze bárkit is

zavarna.

– Jó, Alvilági vagyok, tehát hulladék vagyok. De maga nem az.

Maga Nephilim.

– Nephilim vagyok, aki szövetségre lépett Valentine-nal. Ami azt

jelenti, hogy semmivel sem vagyok jobb nálad. Sőt, talán még

rosszabbnak is számítok. Köpönyegforgató vagyok.

– De rengeteg más Árnyvadász is belépett a Körbe. Lightwoodék,

Penhallow-ék...

– Ők mind megbánást tanúsítottak. Hátat fordítottak Valentine-nak.

Én nem.

– Maga nem? De miért?

– Mert én jobban félek Valentine-tól, mint a Klávétól – mondta

Samuel. – És ha van egy csöpp eszed, Napjáró, te is jobban félsz tőle.

– De hát neked New Yorkban kéne lenned! – kiáltott fel Isabelle. –

Jace azt mondta, meggondoltad magad, és úgy döntöttél, inkább az

anyukáddal maradsz.

– Jace hazudott – jelentette ki kertelés nélkül Clary. – Nem akarta,

hogy eljöjjek, ezért hazudott nekem arról, hogy mikor indultok, aztán

hazudott nektek arról, hogy meggondoltam magam. Emlékszel, amikor

azt mondtad, hogy sosem hazudik? Nos, ez nem egészen igaz.

– Normális esetben tényleg nem hazudik – mondta az időközben

teljesen elfehéredett Isabelle.

– Figyelj, azért jöttél ide...? Szóval van ennek valami köze

Simonhoz?

– Simonhoz? Nem. Simon, hála az égnek, biztonságban van New

Yorkban. Bár biztosan be fog rágni, ha rájön, hogy még csak el sem

köszöntem tőle. – Isabelle üres tekintete kezdte bosszantani Claryt. –

Ne már, Isabelli, engedj be! Beszélnem kell Jace-szel.

– Szóval... egyedül jöttél? Engedélyt kaptál a Klávétól? Kérlek,

mondd, hogy engedélyt kaptál a Klávétól!

– Azt éppen nem...

– Megszegted a Törvényt? – Isabelle felemelte a hangját, de aztán

gyorsan vissza is fogta magát, és szinte suttogva folytatta. – Ha Jace

megtudja, totál ki fog akadni Clary, muszáj hazamenned.

– Nem, nekem itt a helyem – jelentette ki Clary, bár maga sem

sejtette, honnan szedi a magabiztosságát. – És beszélnem kell Jace-szel.

– Most nem alkalmas – nézett körül feszülten Isabelle, mintha csak

abban reménykedne, hogy talál valakit, aki segít neki eltávolítani Claryt

a környékről. – Kérlek, csak menj vissza New Yorkba! Kérlek!

– Azt hittem, bírsz engem, Izzy – próbálkozott tovább Clary a lány

bűm tudatára apellálva.

Isabelle az ajkába harapott. Fehér ruhát viselt, és feltűzött hajával

fiatalabbnak tűnt, mint általában. Mögötte Clary antiknak látszó

olajfestményekkel teleaggatott folyosót pillantott meg. – Tényleg

bírlak. Csak az van, hogy Jace... Te jó isten, mi van rajtad? Flonnan

szerezted a harci öltözetet?

Clary végignézett magán. – Az hosszú történet.

– Egyszerűen nem jöhetsz be így. Ha Jace meglát...

– Ó, és mi van, ha meglát? Isabelle, az anyukám miatt jöttem ide...

az anyukámért. Jace talán nem akarja, hogy itt legyek, de nem

kényszeríthet, hogy otthon maradjak. Nekem itt a helyem. Anyukám

számít rá, hogy megteszem ezt érte. Te is megtennéd a tiédért, nem?

– Hát persze hogy megtenném – mondta Isabelle. – De Clary, Jacenek

is megvannak a maga indokai...

– Akkor szeretném hallani őket. – Ezzel Clary átbujt Isabelle hóna

alatt, és belépett a házba.

– Clary! – kiáltotta Isabelle, de Clary már félúton járt a folyosón.

Tudatának addig a feléig, amelyik nem Isabelle megkerülésével

foglalkozott, fokozatosan eljutott, hogy a ház magas és keskeny,

akárcsak Amatisé, de jóval nagyobb és gazdagabban díszített. A folyosó

egy szobába vezetett, ahonnan magas ablakok nyíltak a csatornára. A

vízen fehér hajók lebegtek, vitorláik úgy siklottak tova, akár a

gyermekláncfű pihéi a szélben. Az egyik ablaknál kanapén sötét hajú

fiú ült egy könyvbe mélyedve.

– Sebastian! – kiáltotta Isabelle. – Ne engedd fel az emeletre!

A fiú meglepetten kapta föl a fejét – és egyetlen pillanattal később

máris fellpattant, és elzárta Clary útját. A lány csúszva állt meg előtte.

Soha senkit nem látott, aki ilyen gyorsan mozdult volna – Jace-t kivéve.

Sebastian még csak nem is lihegett; ami azt illeti, mosolygott rá.

– Ez tehát a híres Clary. – A fiú arca szinte ragyogott a mosolytól, és

Clary érezte, hogy eláll a lélegzete. Éveken át rajzolta a saját

képregényét, egy mesét a király fiáról, akit elátkoztak, ezért mindenki

meghalt, akit megszeretett. Clary mindent beleadott, hogy megálmodja

a romantikus és titokzatos herceget, most pedig itt állt előtte – ugyanaz

a világos bőr, ugyanaz a kusza haj és olyan sötét szempár, hogy az írisz

egybeolvadni látszik a pupillával. Ugyanazok az erős arccsontok,

ugyanazok a szemet árnyékoló hosszú pillák. Clary tudta, hogy soha

sem látta még ezt a fiút, és mégis...

Sebastian meglepettnek tűnt. – Nem emlékszem... Találkoztunk már

valahol?

Clary szótlanul rázta meg a fejét.

– Sebastian! – Isabelle haja kibújt a csatokból, és lelógott a vállára. –

Ne legyél kedves vele! Nem kéne itt lennie. Clary, menj haza!

Clary erőnek erejével elfordította a tekintetét Sebastianról, és mérges

pillantást vetett Isabelle-re. – Mi, vissza New Yorkba? És mégis, hogy a

fenébe kerülnék oda?

– Hogy kerültél ide? – érdeklődött Sebastian. – Alicantéba belógni

nem kis teljesítmény.

– Egy Portálon át jöttem – mondta Clary.

– Egy Portálon át? – Isabelle döbbentnek tűnt. – De New Yorkban

nem is maradt Portál. Valentine mind a kettőt megsemmisítette.

– Nem tartozom magyarázattal – közölte Clary. – Addig biztosan

nem, amíg te nem magyarázol meg nekem mindent. Példának okáért,

hol, van Jace?

– Nincs itt – felelte Isabelle eppen abban a pillanatban, hogy

Sebastian is megszólalt.

– Az emeleten van.

Isabelle a fiú felé fordult. – Sebastian! Tartsd a szádat!

Sebastian értetlenül nézett vissza rá. – De hát a húga! Szerinted Jace

nem akarja látni?

Isabelle kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Nyilvánvalóan

az.i mérlegelte, vajon elmagyarázza-e Clary és Jace komplikált

viszonyát a telje sen tudatlan Sebastiannak, vagy inkább zúdítson egy

kellemetlen meglepetést Jace nyakába. Végül megadóan emelte a

magasba a kezét. – Hát jó, Clary – mondta tőle szokatlanul mérgesen. –

Nyomás, csinálj, amit akarsz, mindegy, kit bántasz meg vele. Úgyis

mindiga saját fejed után mész, nem igaz?

Juj! Clary vetett egy rosszalló pillantást Isabelle-re, majd

Sebastianhoz fordult, aki csendben félreállt az útjából. A lány felrohant

a lépcsőn, de még hallotta, ahogy odalent Isabelle kiabálni kezd a

szerencsétlen Scbastiannal. De hát ez volt Isabelle – ha akadt a

környéken egy fiú, és meg kellett találni a bűnöst valamiért, ő már tudta

is, ki az.

A lépcső kiszélesedve érkezett meg egy fordulóhoz, ahonnan egy

ablak nyílt a városra. Előtte az alkóvban egy fiú ült a könyvébe

merülve. Ahogy Clary megjelent előtte, felkapta a fejét, és meglepetten

pislogott. – Én, ismerlek téged.

– Szia Max. Clary vagyok. Jace húga. Emlékszel rám?

Max egészen felvillanyozódott. – Te mutattad meg nekem, hogyan

olvasam a Narutót – mondta, és a lány felé nyújtotta a könyvét. – Nézd,

szereztem egy másikat. Ennek az a címe, hogy...

Max, most nem érek rá. Megígérem, hogy később megnézem, a

könyveid most meg tudod nekem mondani, hol találom Jace-t?

Max elszontyolodott. – Abban a szobában – mondta, és a folyosóról

nyiló utolsó ajtóra mutatott. – Be akartam menni vele, de azt mondta,

felnőt dolgokat kell csinálnia. Mindenki folyton ezzel jön nekem.

– Sajnálom – mondta Clary, de már nem is figyelt Maxre. Azon járt

az mit fog mondani Jace-nek, amikor meglátja, és hogy vajon a fiú mit

fog mondani neki. Ahogy végigsietett a folyosón az ajtóhoz, azt

gondolta: inkább barátságosnak kéne lennem, nem pedig mérgesnek; ha

kiabálok vele, csak nekem támad. Muszáj megértetnem vele, hogy ide

tartozom, éppen úgy, mint ő. Nem kell megvédenie, mint valami

törékeny porcelánvázá. Én is erős vagyok

Betaszította az ajtót. A szoba amolyan könyvtárhelyiségnek tűnt, a

falakon hosszú sorokban álltak a kötetek. Odabent ragyogó világosság

volt, a hatalmas ablakokon keresztül rengeteg fény szűrődött be. Jace a

szoba közepén állt. Csakhogy nem volt egyedül – nagyon, de nagyon

nem. Egy sötét hajú lány is volt ott vele, akit Clary soha nem látott

azelőtt, most viszont szenvedélyes ölelésben forrtak össze.

Zűr

CLARYT ELKAPTA A SZÉDÜLÉS. Olyan volt, mintha minden

levegőt kiszippantottak volna a szobából. Megpróbált elhátrálni, de

megbotlott, és a vállával nekidőlt az ajtónak. Az hangos csattanással

vágódott be mögötte, mire Jace és a lány azonnal szétrebbent.

Clary lemerevedett. Mindketten őt bámulták. Megállapította, hogy a

lánynak egyenes sötét haja van, és rendkívül csinos. Blúza legfelül ki

volt gombolva, és egy darabka kilátszott csipkés melltartójából. Clary

úgy érezte, rögtön elhányja magát.

A lány a blúzához kapott, és gyorsan begombolta. Nem tűnt éppen

boldognak. – Már megbocsáss! – mondta a homlokát ráncolva. – Te

meg ki vagy?

Clary nem felelt. Jace-t bámulta, a fiú pedig hitetlenkedve nézett

vissza rá. Az arcából eltűnt minden szín, amitől még jobban látszottak a

szeme körüli fekete karikák. Úgy meredt Claryre, mintha fegyvert

fogott volna rá.

– Aline! – Jace hangjából hiányzott minden melegség vagy szín. –

Ez itt a húgom, Clary.

– Ó! Ó! – Aline arckifejezése kissé zavarodott mosollyá szelídült. –

Bocsáss meg! Hogy pont így kellett találkoznunk! Szia, Aline vagyok.

A lány még mindig mosolyogva, kinyújtott kézzel indult el Clary

felé. Nem hiszem, hogy képes leszek hozzáérni, gondolta halálra válva

Clary.

Jace-re nézett, aki mintha mindent kiolvasott volna a szeméből.

Komor képpel megragadta Aline karját, és a fülébe súgott valamit. A

lány láthatólag meglepődve rántott egyet a vállán, és az ajtó felé indult,

anélkül, hogy egyetlen további szót is szólt volna.

Clary egyedül maradt hát Jace-szel. Egyedül valakivel, aki még

mindig úgy nézett rá, mintha a legszörnyűbb rémálmának

megtestesülése lenne.

– Jace – kezdte Clary, és tett egy lépést a fiú felé.

Az úgy hátrált előle, mintha Claryt valami mérgező réteggel vonták

volna be. – Az Angyal nevére – szólt –, te meg mit keresel itt?

A körülmények ellenére is fájdalmas éle volt a hangjának. –

Legalább eljátszhatnád, hogy örülsz nekem. Csak egy egészen picit.

– Nem örülök neked – közölte a fiú. Valamelyest visszatért az arcába

a szín, de a sötét árnyékok még ott voltak a szeme alatt. Clary várta,

hogy mondjon még valamit, de Jace megelégedett vele, hogy

leplezetlen borzadállyal a tekintetében rámeredt. A lány zavartan

döbbent rá, hogy Jace fekete pulóvere lóg a csuklójánál, mintha a fiú

lefogyott volna, ráadásul a körmeit is tövig rágta. – A legkisebb

mértékben sem.

– Ez nem te vagy – mondta Clary. – Gyűlölöm, amikor így

viselkedsz...

– Ó, gyűlölöd? Tényleg? Hát akkor be kéne fejeznem, ugye? Hiszen

te is megteszel mindent, amire én, kérlek.

– Nem volt jogod azt tenni, amit tettél! – csattant föl a lány, ahogy

hirtelen dühbe gurult. – Hazudtál nekem! Nem volt jogod...

– Minden jogom megvolt! – kiabálta a fiú. Clary nem emlékezett,

hogy valaha is emelt hangon szólt volna hozzá. – Minden jogom

megvolt, te ostoba, ostoba lány. A bátyád vagyok, és...

– És mi? Akkor mindjárt rendelkezhetsz is felettem? Nem

parancsolsz nekem, ha a bátyám vagy, ha nem!

Egyszerre kivágódott az ajtó Clary mögött. Alec lépett be, aki ezúttal

egy hétköznapi, hosszú, sötétkék dzsekit viselt, a haja pedig

határozottan kócosnak tűnt. Sáros bakancs volt a lábán, és általában

nyugodt arcáról sütött a hitetlenkedés. – Hát itt meg mégis mi folyik? –

kérdezte döbbenten pillantva Jace-röl Claryre és vissza. – Próbáljátok

kinyírni egymást?

– Egyáltalán nem. – Mintha varázsütésre tűnt volna el az arcáról a

düh és a pánik, hogy a szokásos nyugodt vonások vegyék át a helyüket.

– Clary éppen indulni készült.

– Jó – bólintott Alec –, mert beszélnem kell veled, Jace.

– Ebben a házban már senki sem mondja, hogy „szia, jó, hogy

látlak”? – érdeklődött Clary.

Alecben sokkal könnyebb volt felébreszteni a bűntudatot, mint Jaceben.

– Jó, hogy látlak, Clary – szólt. – Kivéve persze, hogy nem kéne itt

lenned. Isabelle mondta, hogy egyedül jöttél ide valahogy, és ez nem

semmi.

– Lehetne róla szó, hogy ne bátorítsd? – mordult föl Jace.

– Tényleg nagyon, de nagyon kell beszélnem valamiről Jace-szel.

Kaphatnánk néhány percet?

– Nekem is beszélnem kell vele – közölte a lány. – Anyánkról...

– Nincs kedvem beszélgetni – szolt Jace. – Ami azt illeti,

egyikőtökkel sem.

– De igen, van – mondta Alec. – Ezt tényleg meg akarod tárgyalni

velem.

– Kétlem – vágta rá Jace, és visszafordult Clary felé. – Nem egyedül

jöttél, ugye? – kérdezte lassan, mintha csak fokozatosan döbbenne rá,

hogy rosszabb a helyzet, mint eredetileg gondolta. – Ki jött veled?

Nem lett volna értelme hazudni. – Luke – mondta Clary. – Luke

kísért el.

Jace elfehéredett. – De hát Luke Alvilági. Tudod, mit tesz a Klávé

azokkal az Alvilágiakkal, akik engedély nélkül lépnek be az

Üvegvárosba? Idrisbe jönni egy dolog, de Alicantéba? Anélkül, hogy

bárkinek is szólt volna?

– Nem – felelte félig suttogva Clary. – De tudom, mit fogsz

mondani.

– Hogyha Luke-kal együtt nem mentek vissza azonnal New Yorkba,

meg fogod tudni.

Jace egy pillanatra elhallgatott, és mélyen Clary szemébe nézett. A

kétségbeesés a tekintetében megdöbbentette a lányt. Végtére is a fiú

fenyegette őt, nem pedtg fordítva.

– Jace – törte meg a csendet Alec. Mintha lassan rajta is eluralkodott

volna a pánik. – Nem gondolkodtál rajta, hol jártam egész nap?

– Új kabát van rajtad? – kérdezte Jace anélkül, hogy ránézett volna. –

Akkor biztos vásárolni mentél. Bár el nem tudom képzelni, miért

zaklatsz vele.

– Nem vásárolni mentem – tört ki Alecből. – Hanem...

Megint kinyílt az ajtó, és libbenő, fehér ruhájában Isabelle lépett be

rajta. Claryre nézett, és megrázta a fejét – Mondtam, hogy be fog rágni

– szólt. – Igaz?

– Á, a „hát nem megmondtam” duma – állapította meg Jace. –

Mindig stílusos.

Clary elborzadva nézett rá. – Hogy vagy képes poénkodni, amikor

éppen most fenyegetted meg Luke-ot? Ő szeret és tisztel téged. Csak

annyi baj van vele, hogy Alvilági? Téged meg mi szállt meg?

Isabelle-nek tátva maradt a szája. – Itt van Luke? Ó, Clary...

– Nincs itt – mondta Clary. – Ma reggel elment, fogalmam sincs,

hová. Mindenesetre azzal most már tisztában vagyok, miért kellett

eltűnnie. – Alig tudta rávenni magát, hogy Jace felé forduljon. – Jó.

Nyertél. Sosem kellett volna eljönnünk. Sosem kellett volna

megnyitnom azt a Portált...

– Megnyitottál egy Portált? – akadt fenn Isabelle szeme. – Clary,

Portált csak a boszorkánymesterek nyithatnak meg. És nincsen belőlük

valami sok. Idris egyetlen Portálja a Gardban van.

– Éppen erről akartam beszélni veled – súgta oda dühösen Alec Jacenek,

aki Clary meglepetésére még rosszabbul festett, mint korábban.

Láthatólag nem állt messze tőle, hogy elájuljon. – A tegnap esti uramról

van szó... Arról a dologról, amit el kellett vinnem a Gardhoz.

– Alec, állj! Állj! – kiáltotta Jace; hallván a nyers elkeseredettséget a

hangjában, Alec azonnal elhallgatott, és az ajkába harapva meredten

bámult Jace-re. De Jace mintha nem is látta volna, csak Claryt bámulta

kőkemény tekintettel. – Igazad van – szólalt meg végül elfojtott hangon,

mintha úgy kéne kipréselnie magából a szavakat. – Sosem kellett volna

eljönnötök. Tudom, hogy azt mondtam, azért, mert itt nem vagy

biztonságban, de hazudtam. Igazából azért nem szeretném, hogy itt

legyél, mert hebehurgya vagy, meggondolatlan, és mindent

összekavarsz. Egyszerűen ez vagy te. Képtelen vagy az óvatosságra,

Clary.

– Hogy mindent összekavarok? – Clary csak annyi levegőt bírt a

tüdejébe szívni, ami a suttogáshoz volt elég.

– Ó, Jace – mondta szomorúan Isabelle, mintha a fiú lelkébe tapostak

volna bele. Jace azonban pillantásra sem méltatta, inkább továbbra is

Clary re szegezte a tekintetét.

– Gondolkodás nélkül belevágsz mindenbe – mondta. – Te is tudod,

hogy így van, Clary. Sosem kötöttünk volna ki a Dumortban, ha te nem

vagy.

– És Simon halott lenne! Ez egyáltalán nem számít? Talán

elhamarkodottan cselekedtem, de...

– Talán? – emelte föl a hangját a fiú.

– De egyáltalán nem csak rossz döntéseket hoztam. Az után, amit a

hajón csináltam, te magad mondtad, hogy mindenkinek én mentettem

meg az életét.

Jace arcából a maradék szín is kiszaladt. Hirtelen támadt durvasággal

a hangjában szólalt meg. – Fogd be a szádat, Clary! FOGD BE!

– A hajón? – Alec tekintete értetlenül ugrált ide-oda kettejük között.

– Miért, mi van azzal, ami a hajón történt? Jace...

– Azt csak azért mondtam, hogy ne vinnyogj – kiáltotta Jace, nem

törődve sem Aleckel, sem semmi mással Claryn kívül. A lány érezte

Jace haragjának irtózatos erejét; olyan volt, mint egy hullám, amint arra

készül, hogy ledöntse a lábáról. – Egy katasztrófa vagy, Clary! Mondén

vagy, és mindig az leszel. Sosem lesz belőled Árnyvadász. Képtelen

vagy úgy gondolkodni, ahogy mi, és egyáltalán nem foglalkozol azzal,

mi a legjobb mindenkinek. Soha nem gondolsz másra, csakis saját

magadra. Csakhogy most háború van, vagy legalábbis az lesz, és sem

időm, sem kedvem nincs a sarkadban járni, hogy vigyázzak, nehogy

valamelyikünk meghaljon miattad.

Clary szótlanul bámult a fiúra. El nem tudta képzelni, mit is

mondhatna; Jace még sosem beszélt vele így. Eddig el sem tudta volna

képzelni, hogy egyáltalán képes rá. Akármennyire fel is bosszantotta a

múltban, azelőtt sosem viselkedett úgy, mintha gyűlölné öt.

– Menj haza, Clary! – mondta Jace. Nagyon fáradtnak tűnt, olyan

volt, mintha minden erejét felemésztette volna, hogy elmondja, mit érez

valójában. – Menj haza!

A lány minden reménye semmivé foszlott. Felig megfogalmazott

terve, miszerint felkutatja Fellt, megmenti az édesanyját, és még Lukeot

is előkeríti – végleg dugába dőlni látszott. Nem jöttek szavak a

szájára. Az ajtóhoz sietett, és Alec meg Isabelle félreállt az útjából,

hogy elengedjék. Egyikük sem nézett rá; inkább elfordították döbbent

tekintetüket. Clary tudta, hogy valószínűleg haragudnia kellene, és

megalázottnak éreznie magát, de nem így volt. Egyszerűen meghalt

benne valami.

A küszöbön megfordult, és visszanézett. Jace utánabámult. A háta

mögött, az ablakon beszivárgó fény sötétbe borította az arcát, és Clary

nem látott mást, csak a haján törött üvegszilánkokként megcsillanó

napsugarakat.

– Amikor elmondtad nekem, hogy Valentine az apád, nem akartam

elhinni – szólt. – Nem csak azért, mert nem akartam, hogy igaz legyen,

de azért sem, mert szemernyit sem hasonlítottál rá. Soha nem

gondoltam volna, hogy ennyire olyan lehetsz, mint ő. De éppen olyan

vagy. Éppen olyan.

Ezzel kilepett a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Ki fognak éheztetni – mondta Simon.

A padlón feküdt, a kő hidegen simult a hátához, de ebből a szögből

legalább láthatta az eget az ablakon keresztül. A vámpírrá válása utáni

napokban, amikor azt hitte, soha többé nem láthatja a napfényt, folytonfolyvást

azon kapta magát, hogy a napra meg az égre gondol. Arról,

ahogyan az ég színe váltakozott a nap folyamán: a reggeli sápadt égről,

a déli izzó kékség-ről meg az alkony kobalt sötétségéről. Ébren feküdt a

feketeségben, és a kék különböző árnyalatai váltották egymást a

fejében. Most pedig, a Gard alatti cella padlóján heverve azon

tanakodott, vajon csak azért kapta vissza mégis a napfényt meg az

összes kéket, hogy aztán élete hátralévő kevés, de annál kellemetlenebb

napját ebben a szűk lyukban tölthesse, ahonnan az égnek egyetlen apró

szeletkéjét látja csupán a falba vájt rácsos ablakon keresztül.

– Hallotta, amit mondtam? – kérdezte felemelve a hangját. – Az

Inkvizítor halálra fog éheztetni. Nem kapok több vért.

Mocorgás hallatszott, aztán hangos sóhaj. – Hallottalak – szólalt meg

végül Samuel. – Csak nem tudom, mit vársz tőlem. – Pillanatnyi

szünetet tartott. – Sajnállak, Napjáró, ha ez segít.

– Nem igazán – mondta Simon. – Az Inkvizítor azt akarja, hogy

hazudjak. Azt kéne mondanom, hogy Lightwoodék szövetségre léptek

Valentine-nal. Aztán hazaküld. – Ahogy a hasára foidult, a kövek az

oldalába vágtak.

– Nem érdekes. Nem is tudom, miért mondom el ezt magának.

Valószínűleg fogalma sincs róla, miről beszélek.

A hang, amit Samuel kiadott, félúton volt a nevetés és a köhögés

között.

– Igazság szerint van róla fogalmam. Ismertem Lightwoodékat.

Együtt voltunk a Körben. Lightwoodék, Waylandék, Pangbornék,

Herondale-ék, Penhallow-ék. Alicante legjobb családjai.

– És Hodge Starkweather – tette hozzá Simon, a Lightwood

gyerekek oktatójára gondolva. – Ő is benne volt, ugye?

– Igen – felelte Samuel. – De az ő családja aligha számított

tiszteletre méltonak. Hodge valamikor ígéretesnek tűnt, de attól tartok,

sosem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. – A férfi elhallgatott egy

pillanatra. – Aldertree persze gyerekkorunk óta gyűlölte a

Lightwoodokat. Nem volt sem gazdag, sem okos, sem vonzó, ők pedig

nem bántak valami kedvesen vele. Nem hiszem, hogy valaha túltette

magát rajta.

– Gazdag? – kérdezte Simon. – Azt hittem, minden Árnyvadász a

Klávétól kapja a fizetését. Mint... nem is tudom, a kommunizmusban

vagy valami ilyesmi.

– Elméletben minden Árnyvadászt egyformán, méghozzá elég jól

megfizetnek – magyarázta Samuel. – Egyesek, akik magasabb pozíciót

töltenek be a Klávéban, vagy nagyobb felelősség nyugszik a vállukon,

például egy Intézetet vezetnek, magasabb fizetést kapnak. Aztán vannak

olyanok is, akik nem Idrisben élnek, és azt választják, hogy a mondének

világában gondoskodnak a megélhetésükről. Ez sem tilos, feltéve, hogy

a bevételük egy részét átadják a Klávénak. De... – folytatta habozva

Samuel – te is láttad Penhallow-ék házát, ugyebár. Mit gondoltál róla?

Simon felidézte magában az épületet. – Flancos volt.

– Alicante egyik legszebb háza – bólintott Samuel. – És van még egy

kúriájuk vidéken is, mint szinte minden gazdag családnak. Tudod, a

Nephilimek más módszerekkel is vagyonhoz juthatnak. Úgy hívják,

„zsákmány". Ha az Árnyvadász megöl egy démont vagy egy Alvilágit,

akkor az illető minden tulajdona az Árnyvadász birtokába kerül. Ha

tehát egy gazdag boszorkánymester megszegi a Törvényt, és ezért egy

Árnyvadász végez vele...

Simon összerázkódott. – Tehát egy Alvilági megölése jól

jövedelmező üzlet lehet?

– Az bizony – felelte keserűen Samuel. – Feltéve, hogy nem vagy túl

finnyás, kit ölsz meg. Most már láthatod, miért ellenzik olyan sokan a

Szövetséget. Bizony sokba kerül, ha az embernek meg kell válogatnia,

melyik Alvilágit teszi el láb alól. Talán én is ezért léptem be a Körbe.

Az én családom sosem volt gazdag, és az, hogy lenéztek bennünket,

amiért nem fogadtuk el a fejpénzt... – Elhallgatott.

– De hát a Kör is végzett egy csomó Alvilágival – vetette fel Simon.

– Mert szent kötelességüknek tekintették – magyarázta Samuel. –

Nem kapzsiságból. Bár most már el sem tudom képzelni, miért hittem

azt valaha is, hogy ez számít. – Kimerültnek tűnt. – Valentine

befolyásolt. Volt benne valami. Bármiről képes volt meggyőzni az

embert. Emlékszem, ott álltam mellette, a kezemet elborította a vér,

lenéztem a halott nő testére, és arra gondoltam, hogy biztosan helyesen

cselekedtem, hiszen Valentine azt mondta.

– Egy halott Alvilági nő volt az?

Samuel vett néhány szaggatott lélegzetet a fal túloldalán, mielőtt

válaszolt. – Tudnod kell, hogy bármit megtettem volna, amit kért tőlem.

Mind így voltunk vele. Lightwoodék is. Az Inkvizítor pontosan tudja,

mi az ábra, és ezt próbálja kihasználni. De tudnod kell, hogy még ha

beadod a derekad, és Lightwoodék ellen vallasz, akkkor is jó esély van

rá, hogy végez veled, nehogy eljárjon a szád. Attól függ, hogy a saját

könyörületességéről az adott pillanatban éppen hatalmasabbnak érzi-e

magát.

– Nem számít – mondta Simon. – Nem fogom megtenni. Nem

árulom el Lightwoodékat.

– Tényleg? – Úgy hangzott, Samuelt nem sikerült meggyőzni. – Van

valami okod rá, hogy nem teszed meg? Ennyire fontosak neked?

– Bármi, amit róluk mondanék, hazugság lenne.

– De lehet, hogy ő éppen azt a hazugságot akarja hallani. Haza

akarsz menni, nem?

Simon úgy meredt a falra, mintha láthatná a férfit a túloldalán. –

Maga ezt tenné? Hazudna nekik?

Samuel köhintett egyet – amúgy szárazon, mintha nem lenne

egészséges. Persze idelent nyirkos és hideg volt a levegő, ami Simont

nem zavarta, de egy közönséges emberi lénynek nagyon kellemetlen

lehetett. – Én az erkölcsökkel kapcsolatban biztosan nem a saját

tanácsomra hallgatnék – mondta. De igen, valószínűleg hazudnék

nekik. Számomra mindig is az volt a fontosabb, hogy a saját irhámat

mentsem.

– Ugyan, ez biztos nem igaz.

– Ami azt illeti – szólt Samuel –, igaz. Ahogy idősebb leszel, Simon,

majd rájössz, hogy ha az emberek valamilyen kellemetlen dolgot

mondanak masikról, az többnyire igaz.

Csakhogy én nem leszek idősebb, gondolta Simon. Hangosan viszont

mást mondott. – Most először nevezett Simonnak. Nem Napjárónak,

hanem Simonnak.

– Valóban így lehet.

– Ami pedig Lightwoodékat illeti – folytatta Simon –, nem vagyok

értük oda különösebben. Akarom mondani, Isabelle-t bírom, meg

valamennyire Alecet és Jace-t is. Viszont van ez a lány. Jace húga.

Samuel hangján most először hallatszott, hogy valamit határozottan

szórakoztatónak talál. – Hát egy lány mindig van a dologban.

Amint az ajtó becsapódott Clary mögött, Jace úgy dőlt neki a falnak,

mintha minden erő elszállt volna a lábából. Az arca egészen szürke lett

a rémület, a sokk meg valami másnak a keverékétől, ami talán

megkönnyebbülés lehetett. Mintha csak kis híján sikerült volna

elkerülnie egy rettenetes katasztrófát.

– Jace – mondta Alec, és tett egy lépést a barátja felé. – Tényleg azt

hiszed, hogy...

Jace halkan, de határozottan szakította félbe. – Menj ki! – mondta.

-Menjetek ki mind a ketten!

– Mert akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte Isabelle. – Még jobban

zátonyra futtatod az életed? Ez a jelenet meg mi a franc volt?

Jace megrázta a fejét. – Hazaküldtem. Ez volt neki a legjobb.

– Nem csak egyszerűen hazaküldted. Eltiportad. Láttad az arcát?

– Megérte – jelentette ki Jace. – Úgysem érthetitek.

– Az ő szempontjából talán megérte – mondta Isabelle. – Remélem,

úgy fog elsülni a dolog, hogy a végén neked is megéri.

Jace elfordította a fejét. – Csak... hagyj magamra, Isabelle! Kérlek!

Isabelle meglepett pillantást vetett a bátyjára. Jace soha nem mondta,

hogy „kérlek”. Alec a lány vállára tette a kezét. – Lesz, ami lesz, Jace –

szólt a tőle telhető legbarátságosabban. – Clarynek biztosan nem esik

bántódása.

Jace felemelte a fejét, és Alecre nézett, bár üres volt a tekintete –

mintha valahová a távolba meredt volna. – Nem, ez egyáltalán nem

ilyen egyszerű – szólt. – De ezt eddig is tudtam. Ha már itt tartunk,

elárulhatnád, mit akartál mondani nekem. Az volt a benyomásom, hogy

úgy gondoltad, nagyon fontos lehet a dolog.

Alec levette a kezét Isabelle válláról. – Nem akartam Clary előtt

mondani...

Jace szeme végül csak megállapodott Alecen. – Mit nem akartál

Clary előtt mondani?

Alec habozott. Ritkán látta Jace-t ilyen zaklatottnak, és el tudta

képzelni, milyen hatással lesznek rá a további kellemetlen

meglepetések. Csakhogy ezt nem titkolhatta el. Jace-nek tudnia kellett.

– Tegnap – kezdte halkan Alec amikor elvittem Simont a Gardhoz,

Malachi azt mondta, Magnus Bane fogja várni a Portál túloldalán New

Yorkban. Szóval üzentem Magnusnak, és ma reggel meg is kaptam a

válaszát. Nem találkozott Simonnal New Yorkban. A helyzet az, hogy

még csak nem is volt Portál-aktivitás a városban, amióta Clary átjött

ide.–

Talán Malachi tévedett – vetette föl Isabelle, miután vetett egy

gyors pillantást Jace hamuszürkére vált arcára. – Talán valaki más várta

Simont. Magnus pedig tévedhet a Portál-aktivitással kapcsolatban...

Alec megrázta a fejét. – Reggel felmentem a Gardhoz Anyával.

Magam akartam megkérdezni Malachit a dologról, aztán amikor

megláttam, én sem értem, miért, de elbújtam egy sarok mögött.

Képtelen voltam szembenézni vele. Aztán meghallottam, hogy az egyik

őrrel beszélget. Megparancsolta neki, hogy hozzák fel a vámpírt, mert

az Inkvizítor megint beszélni Aar vele.

– Biztos, hogy Simonra gondoltak? – kérdezte Isabelle minden

meggyőződés nélkül. – Talán...

– Arról beszélgettek, hogy milyen ostoba volt az Alvilági, amiért azt

hitte, hogy egyszerűen visszaküldik New Yorkba anélkül, hogy

kikérdeznék. Az egyikük azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy bárki

is volt elég pofátlan hozzá, hogy becsempéssze Alicantéba. Malachi

erre azt felelte, hogy „miért, mit vársz Valentine fiától?”

– Ó! – suttogta Isabelle. – Jóságos istenem! Jace...

Jace ökölbe szorította a kezét. A szeme beesett, mintha csak el

akarna bújni a koponyájában. Más körülmények között Alec a vállára

tette volna a kezét, de ez a pillanat most nem volt alkalmas erre: volt

valami Jace tekintetében, ami miatt inkább visszafogta magát. – Ha nem

én hozom át – szólt Jace halk, kiszámított hangon, mintha csak

felolvasna valamit –, talán simán hazaengedték volna. Talán azt hitték

volna...

– Nem — szakította félbe Alec. — Nem, Jace, nem a te hibád.

Megmentetted az életét.

– Megmentettem, hogy a Klávé megkínozhassa – szólt Jace. – Ez ám

a szívesség! Ha Clary megtudja... – Megrázta a fejét. – Azt fogja hinni,

hogy szándékosan hoztam ide, és amikor átadtam a Klávénak, tudtam,

mit fognak tenni vele.

– Nem fogja azt hinni. Nem is lett volna rá okod, hogy ilyesmit

csinálj.

– Talán nem – mondta lassan Jace. – Viszont az után, ahogyan az

előbb bántam vele...

– Senki nem gondolhatja, hogy szándékosan tettél ilyet, Jace – szólt

Isabelle. – Senki, aki ismer téged. Senki...

De Jace nem várta ki, hogy megtudja, mi mást nem gondolna még

róla senki, inkább hátat fordított, és a csatornára néző ablakhoz vonult.

Pár pillanatig mozdulatlanul állt, és az üvegen át beáramló napfény

aranyszínűnfestette a haját. Aztán olyan hirtelen mozdult, hogy Alecnek

egyáltalán nem maradt ideje reagálni. Mire észrevette, mi történik, és

előreugrott, hogy megakadályozza, már elkésett.

Csörömpölés hallatszott, aztán törött üvegszilánkok záporoztak

mindenfele. Jace lepillantott a bal kezére, és hűvös érdeklődéssel

figyelte, ahogy ujjain kövér, vörös vércseppek gyűlnek össze, majd

egyenként lehullanak a padlóra a lába elé.

Isabelle Jace-ről az üvegben tátongó lyukra nézett, amelynek üres

közepéből pókhálószerű sugarakban futottak szét a repedések. – Ó, Jace

– mondta olyan halkan, ahogy Alec még sosem hallotta szólni senkihez.

– Most mégis, mi a fenét mondunk Penhallow-éknak?

Clarynek valahogy sikerült kijutnia a házból. Maga sem tudta,

hogyan csinálta – a lépcsők, a folyosók összemosódva vágtattak el

mellette, aztán már a bejárati ajtó felé rohant; pillanatokon belül odakint

találta magát, és azt fontolgatta, a rózsabokrok közé hányjon-e, vagy

inkább mégsem.

A bokrok tökéletesen helyezkedtek el a művelethez, Clarynek pedig

fájdalmasan forgott a gyomra, viszont hamarosan rádöbbent, hogy

néhány kanál levesen kívül még nem evett semmit aznap, így egyáltalán

nincs mit kihánynia. Inkább lesietett az ajtóhoz vezető lépcsőkön, és

kifordult a kertkapun – már nem emlékezett rá, melyik irányból

érkezett, és fogalma sem volt róla, hogyan juthat vissza Amatishoz, de

úgy érezte, ez nem is számít igazán. Nem fűlt hozzá a foga, hogy

visszamenjen a nőhöz, és nekiálljon elmagyarázni Luke-nak, hogy el

kell hagyniuk Alicantét, különben Jace feladja őkét a Klávénál.

Talán Jace-nek igaza volt. Talán tényleg hebehurgyán és

meggondolatlanul viselkedett. Talán soha nem gondolta végig, milyen

hatással lehetnek a cselekedetei azokra, akiket szeret. Simon arca jelent

meg előtte, élesen, akár fénykép, aztán Luke-é...

Megállt, és egy lámpaoszlopnak támaszkodott. A szögletes

üvegkalitka odalent olyan volt, mint a réges-régi gázlámpák burái a

Park Slope házai előt. Valamiért megnyugtatta a látvány.

– Clary! – Egy fiúaggódó hangja volt. Jace, gondolta azonnal Clary,

és megpördült.

Nem Jace volt az. Sebastian, a sötét hajú fiú Penhallow-ék

nappalijából, állt előtte egy kissé zihálva, mintha futva eredt volna a

nyomába az utcán.

Claryt ugyanazok az érzések rohanták meg, mint amikor először látta

meg a fiút – felismerés, elkeveredve valami mással, amit nem tudott

azonosítani. Nem szimpátiával vagy ellenszenvvel, inkább valamiféle

vonzalommal; olyan volt, mintha valami húzná e felé a fiú felé, akit

pedig nem is ismert, talán csak a külseje miatt érezte így. Jóképű volt,

éppen olyan jóképű, mint Jace, csak az ő aranyló színei helyett

Sebastian arcán világos foltok és árnyékok váltották egymást. Bár most,

hogy közelebbről megnézte magának, Clary látta, hogy a fiú nem is

olyan pontos mása az ő képzeletbeli hercegének, mint gondolta. Még a

színeik is különböztek egymástól. Csak az arca formájában volt valami,

a testtartásában, a szeme sötét titokzatosságában...

– Jól vagy? – kérdezte a fiú. Gyengéd volt a hangja. – Úgy rohantál

ki a házból, mint... – Ahogy ránézett a lányra, elhallgatott. Clary még

mindig a lámpaoszlopba kapaszkodott, mintha a nélkül meg sem tudott

volna állni a lábán. – Mi történt?

– Összevesztem Jace-szel – felelte a lány. Próbált koncentrálni, hogy

ne remegjen a hangja. – Tudod, hogy megy ez.

– Igazából nem tudom – mondta szinte sajnálkozva Sebastian. –

Nincsenek testvéreim.

– Mázlista vagy – vágta rá Clary, és saját magát is meglepte a

keserűség a hangjában.

– Ezt nem mondod komolyan. – Sebastian közelebb lépett, és ebben

a pillanatban reszketve felgyulladt a lámpa, fehér boszorkányfénnyel

vonva körül őket. A fiú felnézett, és elmosolyodott. – Ez egy jel.

– És mit jelent?

– Azt, hogy nem szabad egyedül hazaengednem téged.

– Csakhogy fogalmam sincs róla, hol lakom – jegyezte meg a lány. –

Úgy lógtam ki a házból, hogy eljöhessek ide. Nem is emlékszem, merre

jöttem.

– Nos, kinél szálltál meg?

A lány habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Nem árulom el senkinek – szólt Sebastian. – Az Angyalra

esküszöm.

Clary rámeredt. Egy Árnyvadász szájából ez igazán komoly eskünek

számított. – Jól van – mondta a lány, hogy ne maradjon ideje

meggondolni magát. – Amatis Hcrondale-nél lakom.

A fiú felajánlotta a karját. – Indulhatunk?

Clary kipréselt magából egy mosolyt. – Kissé rámenős vagy, tudsz

róla?

Sebastian megvonta a vállát. – A bajba jutott hölgyek a fétisem.

– Ne legyél szexista!

– Nem vagyok az. A bajbajutott urak is igénybe vehetik a

szolgálataimat. Ez a fétis nélkülöz minden diszkriminációt – mondta, és

elegáns mozdulattal ismét a karját nyújtotta.

Clary ezúttal el is fogadta.

Alec becsukta maga mögött a kis tetőtéri szoba ajtaját, és Jace felé

fordult. A szeme általában olyan sápadt, tiszta kék volt, mint a Lyn-tó

víztükre, de a színe mindig is a hangulatával együtt változott. Ebben a

pillanatban például éppen olyan volt, mint az East River vihar idején.

Ráadásul az arckifejezése is éppen elég viharosnak tűnt. – Ülj le! – szólt

rá Jace-re, és egy alacsony székre mulatott a csúcsíves ablak előtt. –

Hozom a kötszert.

Jace leült. A szoba, amin Aleckel osztoztak Penhallow-ék házának

tetőterében, kicsi volt, két keskeny ággyal a falak mellett. A ruháik

fogasokon logtak a falon. Az egyetlen ablakon halványan szűrődött be a

fény – már kezdett sötétedni, és odakint az ég már egészen mélykékbe

fordult. Jace figyelte, ahogy Alec letérdel, előhúz egy zsákot az ágya

alól, és szétnyitja a cibzárját. Egy darabig zörögve kotorászott benne,

aztán egy dobozzal a kezében felállt. Jace felismerte a ládikát, amiben

az orvosi felszereléseket tartották arra az esetre, amikor a rúnákat nem

alkalmazhatták. Volt benne fertőtlenítő, kötszer, olló meg géz.

– Nem fogsz gyógyító rúnát használni? – kérdezte Jace, inkább

kíváncsiságból, mint bármi másért.

– Nem. Csak... – Alec elhallgatott, és egy néma káromkodás

kíséretében az ágyra hajította a dobozt. Az apró mosdókagylóhoz lépett,

és olyan lendülettel mosta meg a kezét, hogy fröcsögött körülötte a víz.

Jace szórakozott kíváncsisággal figyelte. A kezét lassan tompa, de

heves fájdalom kezdte égetni. Alec megint felvette a dobozt, Jace elé

húzott egy széket, és levetette rá magát. – Add ide a kezed!

Jace felé nyújtotta a karját. El kellett ismernie, hogy a keze elég

rémesen festett. Mind a négy ujján vörös seb tátongott. Ujjbegyeire

száraz vér tapadt, málló vörösesbarna kesztyűként.

Alec vágott egy grimaszt. – Hülye vagy.

– Kösz – mondta Jace. Türelmesen figyelte, ahogy Alec a keze fölé

hajol egy csipesszel, és óvatosan piszkálni kezd egy, a bőre alá

ékelődött üvegszilánkot. – És miért nem?

– Mit miért nem?

– Miért nem használsz gyógyító rúnát? Ez nem démonsérülés.

– Csak. – Alec fogta a kék fcrtótlenítős üveget. – Szerintem jót fog

tenni, ha érzed a fájdalmat. Majd úgy gyógyulsz, mint egy mondén.

Lassan és csúnyán. Talán tanulsz belőle. – Jace sebeire fröcskölt a

csípős folyadékból – Bár kételkedem benne.

– Bármikor tudok ám magamnak gyógyító rúnát csinálni!

Alec nekilátott, hogy egy gézdarabbal betekerje Jace kezét. – Hát, ha

azt akarod, hogy elmondjam Penhallow-éknak, mi történt az ablaknál,

ahelyett, hogy meghagynám őket abban a hitükben, hogy csak baleset

történt... – Szorosra húzta a kötésen a csomót, amitől Jace felszisszent.

– Tudod, ha felmerült volna bennem, hogy képes vagy ezt tenni

magaddal, inkább nem mondok semmit.

– Dehogynem mondasz. – Jace félrebillentette a fejét. – Nem

sejtettem, hogy ennyire kiborít, ha megtámadom az ablakot.

– Csak... – Alec végzett a kötözéssel, és megnézte Jace kezét, amit

még mindig a sajátjában tartott. Egy fehér gombócot látott maga előtt

vörös pöttyökkel ott, ahol saját összevérezett ujjai megérintették. –

Miért csinálod ezeket magaddal? Nem csak az ablakra gondolok, de

arra is, ahogyan Claryvel beszéltél. Miért bünteted magadat? Nem

tehetsz arról, ahogyan érzel.

Jace hangja hűvös maradt. – Hogy érzek?

– Látom, ahogy ránézel. – Alec a semmibe bámult Jace háta mögött.

– És nem kaphatod meg. Talán csak annyi az egész, hogy eddig sosem

tudtad meg, milyen akarni valamit, ami nem lehet a tiéd.

Jace rezzenéstelen tekintettel nézett a barátjára. – Mi van közted és

Magnus Bane között?

Alec hátrakapta a fej ét. – Nem is... Semmi sincs...

– Nem vagyok hülye. Egyenesen Magnushoz fordultál, miután

beszéltél Malachival. Még azelőtt, hogy megkerestél volna engem vagy

Isabelle-t, vagy bárkit...

– Mert ő volt az egyetlen, aki válaszolni tudott a kérdésemre, azért.

Nincs köztünk semmi – közölte Alec, aztán elkapta Jace tekintetét, és

vonakodva hozzátette: – Már nincs. Már nincs köztünk semmi. Oké?

– Remélem, nem miattam – mondta Jace.

Alec elfehéredett, és hátrébb húzódott, mintha csak egy ütés elől

készülne elhajolni. – Ezt meg hogy érted?

– Tudom, hogy érzel irántam – folytatta Jace. – Viszont te nem

tudod. Csak azért bírsz, mert az olyan biztonságos. Nincs benne semmi

kockázat. És így sosem kell valódi kapcsolatot kialakítanod, mert

hivatkozhatsz rám. – Jace tudta, hogy kegyetlenül őszinte, és nem is

nagyon bánta Ha ilyen hangulatban volt, majdnem olyan jót tett, ha a

szeretteit bánthatta meg, mintha kárt tett saját magában.

– Világos – felelte mogorván Alec. – Előbb Clary, aztán a kezed,

most pedig én. Menj a pokolba, Jace!

– Nem hiszel nekem? – kérdezte Jace. – Jó. Gyerünk, csókolj meg!

Most rögtön.

Alec döbbenten bámult rá.

– Pontosan. Elképesztően dögös külsőm ellenére te nem úgy szeretsz

engem. És ha lerázod Magnust, az nem miattam van. Azért van, mert

félsz mindenkinek bevallani, kit szeretsz. A szerelem hazug emberré

tesz minket – magyarázta Jace. – Ezt a Tündérkirálynőtől tudom.

Szóval ne szólj meg, amiért hazudok a valódi érzéseimről. Te is ezt

teszed. – Felállt. – És most szeretném, ha még egyszer megtennéd.

Alec arca merev volt a sértődöttségtől. – Mármint hogy mit?

– Hazudj a kedvemért! – mondta Jace, majd levette a dzsekijét a

falról, és belebújt. – Megy le a nap. Nagyjából most kezdenek

visszajönni a Gardtól. Azt szeretném, ha mindenkinek azt mondanád,

hogy nem vagyok jól, úgyhogy nem jövök le hozzájuk. Mondd azt,

hogy megszédültem, elvesztettem az egyensúlyom, és így tört be az

ablak.

Alec hátrávetette a fejét, és nyílt tekintettel nézett Jace-re. – Hát jó

mondta. – Ha elárulod, hová mész igazából

– A Gardhoz – közölte Jace. – Kiszabadítom Simont a börtönből.

Clary édesanyja mindig úgy nevezte a napnyugta és az éjszaka

leszállta közti napszakot, hogy „a kék óra". Szerinte ilyenkor volt a

legerősebb és a legszokatlanabb a fény, és ilyenkor lehetett a legjobban

festeni. Clary soha nem vette igazán a lapot, most azonban, ahogy

napnyugtakor Alicante utcáit rótta, megértette.

New Yorkban a „a kék óra" nem volt igazából kék; az utcai lámpák

meg a neonfeliratok mindent átfestettek. Jocelyn nyilván Idrisre

gondolt. Itt a fény tiszta violaszínben esett a város aranyfestékkel

bevont köveire, az utcai lámpák boszorkányfénycinek fehér köre pedig

olyan erőteljes volt, hogy Clary szinte várta a hőt, ahogy áthaladt rajtuk.

Azt kívánta, bárcsak vele lenne az édesanyja. Jocelyn megmutathatta

volna neki Alicanténak az.okat a részeit, ahol járatos volt, azokat a

helyeket, ahová az emlékei kötötték.

De soha nem mondott el semmit. Szántszándékkal eltitkolta előled az

egészet. És most már talán soha nem is tudhatsz meg semmit az

emlékeiről. Éles fájdalom – félig düh, félig megbánás – hasított Clary

szívébe.

– Nagyon csendben vagy – szólt Sebastian. Éppen a csatorna egyik

hídján keltek át. A korlátját ellepték a faragott rúnák.

– Csak azon gondolkozom, mekkora slamasztikában leszek, amikor

visszaérek. Az ablakon másztam ki, amikor eljöttem, de Amatis

mostanra nyilván észrevette, hogy nem vagyok a szobámban.

Sebastian összeráncolta a homlokát. – Miért úgy lógtál el? Nem

engedtek volna el a bátyádhoz?

– Egyáltalán nem is lenne szabad itt lennem – magyarázta Clary. –

Otthon kéne kushadnom, és az oldalvonal mellől biztonságban

figyelnem, mi történik.

– Aha. Ez sok mindent megmagyaráz.

– Tényleg? – Clary a szeme sarkából vetett egy pillantást a fiúra.

Sötét hajára kék árnyékok keveredtek.

– Korábban mindenki elsápadt, amikor szóba került a neved. Úgy

vettem le, hogy van valami zűr a bátyád meg közted.

– Zűr? Hát, így is lehet mondani.

– Nem nagyon kedveled?

– Hogy kedvelem-e Jace-t? – Clary az utóbbi hetekben annyit

gondolkodótt rajta, hogy szereti-e Jace-t, és ha igen, hogyan, hogy azt

mégsem kérdezni igától, vajon kedveli-e.

– Bocs. Családtag, nem az a lényeg, hogy kedveled vagy sem.

– Pedig kedvelem – mondta a lány, magát is meglepve. – Tényleg,

csak... az agyamra megy. Megszabja, mit tegyek és mit nem...

– A jelek szerint nem valami jól csinálja – állapította meg Sebastian.

– Ezt meg hogy érted?

– Amúgy is azt csinálod, amit te akarsz.

– Ebben van valami. – A szinte teljesen idegen fiú megjegyzése

meghökkentette Claryt. – Viszont úgy fest, sokkal jobban berágott rám,

mint gondoltam.

– Túl fogja tenni magát rajta – jelentette ki határozottan Sebastian.

Clary kíváncsian pillantott a fiúra. – És te kedveled?

– Igen. De szerintem ő nincs odáig értem különösebbképpen –

mondta gyászos hangon a fiú. – Nem bírok olyat mondani, amin ne

húzná fel magát.

Befordultak egy sarkon, és egy magas, keskeny épületekkel

körülvett, széles, macskaköves téren találták magukat. Középen egy

Angyal bronzszobra állt – az Angyalé, azé, aki a saját véréből

megalkotta az Árnyvadászok fajtáját. A tér északi peremén fehér kőből

készült hatalmas építmény emelkedett. Széles, fehér márványlépcsőkből

álló vízesés vezetett fel egy árkádsorhoz, amely mögött óriási,

duplaszárnyú ajtó nyílt. Az esti fényben az épület lélegzetelállító

látványt nyújtott – és furcsán ismerősnek tűnt. Clary clgon dolkodott

rajta, vajon láthatta-e valaha képen ezt a helyet. Talán az édesanyja

festette le?

– Ez az Angyal tere – szólt Sebastian –, az pedig az Angyal terme

volt. Eredetileg itt írták alá a Szövetség megalakulásáról szóló

szerződést, mivel az Alvilágiak nem léphettek be a Gardba. Most úgy

hívják, hogy a Szövetség terme. Központi találkozóhely lett belőle.

Ünnepélyeket, esküvőket, bálokat meg ilyeneket rendeznek benne. Ez a

város központja. Azt mondják, minden út a Szövetség termebe vezet.

– Kicsit egy templomra hasonlít. De itt nincsenek templomok, igaz?

– Semmi szükség rájuk – felelte Sebastian. – A démontornyok

megóvnak bennünket. Más nem is kell. Ezért szeretek idejönni. Olyan...

békés.

Clary meglepetten nézett a fiúra. – Ezek szerint nem itt élsz?

– Nem. Párizsban élek. Csak Aline-t jöttem meglátogatni. Az

unokatestvérem. Anyám meg az ő apja, Patrick bácsikám, testvérek

voltak. Evekig Aline szülei vezették a pekingi Intézetet. Úgy tíz évvel

ezelőtt költöztek vissza Alicantéba.

– Ők... Penhallow-ék nem voltak benne a Körben, ugye?

Meglepetés villant át Sebastian arcán. Egy szót sem szólt, ahogy

maguk mögött hagyták a teret, és bevették magukat a sötét utcák

labirintusába. – Ezt meg miért kérdezted? – szólalt meg végül.

– Hát... mert Lightwoodék benne voltak.

Elhaladtak egy utcai lámpa alatt. Clary a szeme sarkából pillantott

Sebastianra. Hosszú, fekete kabátjában és fehér ingében olyan volt,

mint egy úriember illusztrációja egy viktoriánus könyvből. Sötét haja

göndörödve simult a halántékához, amitől Clarynek szinte viszketni

kezdett a keze, hogy előkapjon egy tollat meg tintát. – Valamit

világosan kell látnod – mondta a fiú. – Idris fiatal Árnyvadászainak

legalább a fele a Kör tagja volt, és sokan még azok közül is, akik nem

Idrisben éltek. Először Patrick bácsi is belépett, de aztán otthagyta

Valentine-t, amint rájött, milyen komolyan gondolja a dolgot Aline

szülei nem vettek részt a Felkelésben. A nagybátyám éppen azért ment

Pekingbe, hogy elkerülje Valentine-t, és ott találkozott Aline

édesanyjával. Amikor Lightwoodékat és a Kör többi tagját bíróság elé

állították a Klávé elarulásáért, a Penhallow-k a felmentésre szavaztak.

Ehelyett elküldték őket New Yorkba. Mindenesetre Lightwoodék

mindig is hálásak voltak nekik.

– És mi a helyzet a te szüleiddel? – kérdezte Clary. – Ők benne

voltak?

– Nem igazán. Anyám fiatalabb volt, mint Patrick. Amikor Patrick

Pefngbe ment, őt elküldte Párizsba. Anyám ott találkozott apámmal.

– Anyukád fiatalabb volt Patricknál?

– Meghalt – magyarázta Sebastian. – Apám is. Elodie nénikém

nevelt fel.

– Ó! – szólt Clary, és hirtelen nagyon ostobának érezte magát. –

Sajnálom.

– Nem is emlékszem rájuk – mondta a fiú. – Nem igazán. Kisebb

koromban azt szerettem volna, ha van egy idősebb testvérem, valaki,

aki elmondja nekem, milyenek voltak. – Elgondolkodva nézett Claryre.

– Kérdezhetek töled valamit? Miért jöttél egyáltalán Idrisbe, ha tudtad,

hogy a bátyád így fog reagálni?

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, a szűk utcáról egy ismerős,

kivilágíatlan udvarra jutottak egy holdfényben ragyogó, használaton

kívüli kúttal a közepén. – Ez a Ciszterna tér – mondta Sebastian jól

hallható csalódottsággal a hangjában. – Gyorsabban ideértünk, mint

gondoltam.

Clary a közeli csatornán átívelő kőhídra pillantott. Látta Amatis

házát a távolban. Minden ablakban égett a lámpa. Felsóhajtott. – Azt

hiszem, innen már magam is odatalálok. Köszönöm.

– Nem akarod, hogy elkísérjelek egészen...

– Nem. Hacsak nem akarsz te is bajba kerülni.

– Gondolod, hogy én is bajba kerülhetnék? Amiért voltam olyan

úriember, és hazakísértelek?

Senkinek nem lenne szabad tudnia, hogy Alicantéban vagyok –

magyarázta a lány. – Ez elvileg titok. És nem akarlak megbántani, de

tulajdon képpen idegen vagy.

– Szeretnék nem az lenni – mondta Sebastian. – Szívesen

megismernélek jobban is. – A fiú vidáman, mégis kissé félénken

figyelte Claryt, mint aki kíváncsian várja, milyen fogadtatásra lelnek a

szavai.

– Sebastian – szólt a lány, és hirtelen úrrá lett rajta a mindent elsöprő

fáradtság. – Örülök, hogy meg akarsz ismerni, de nekem egyszerűen

nincs rá elég energiám, hogy megismerjelek téged. Sajnálom.

– Nem úgy értettem...

De a lány már távolodott tőle, és a híd felé tartott. Amikor félúton

járt, hátrafordult, és visszanézett Sebastianra. A fiú furcsán

magányosnak tűnt a holdfényben, ahogy sötét haja az arcába hullott.

– Ragnor Fell – mondta Clary.

A fiú rámeredt. – Hogy?

– Azt kérdezted, miért jöttem ide, amikor tudtam, hogy nem kéne –

folytatta a lány. – Anyukám beteg. Nagyon beteg. Talán haldoklik. Az

egyetlen dolog, ami segíthet rajta, az egyetlen ember, aki segíthet rajta,

egy Ragnor Feli nevű boszorkánymester. Csakhogy fogalmam sincs,

hol találom.

– Clary...

A lány továbbindult a ház felé. – Jó éjt, Sebastian!

Felfelé jóval nehezebb volt mászni a rácson, mint lefelé. Clary

bakancsa többször is megcsúszott a nvirkos kőfalon, és határozottan

megkönnvebült, amikor végül felkapaszkodott az ablakpárkányra, majd

félig beugrott, félig beesett a szobába.

Öröme azonban nem tartott sokáig. A bakancsa alig ért földet,

amikor erős fény támadt, és nappali világosság árasztotta el a szobát.

Amatis az ágy szélén ült egyenes háttal, kezében egy

boszorkányfényt áratsztó követ tartva. A kő élesen világított, amivel

csak kiemelte a nő kemény vonásait és a ráncokat a szája sarkában.

Amatis jó pár hosszú pillanatig némán meredt Claryre. – Ebben a

ruhában éppen úgy festesz, mint Jocelyn mondta végúl.

Clary talpra kászálódott. – Én... én bocsánatot kérek – nyögte ki. –

Amiért így elmentem.

Amatis összezárta a kezét a boszorkányfény körül, újból elsötétítve a

szobát. Clary hunyorgott a hirtelen homályban. – Vedd le azt a göncöt!

parancsolt rá Amatis. – Aztán várlak odalent a konyhában. És eszedbe

ne jusson megint kilógni – tette hozzá –, különben amikor legközelebb

visszajössz, zárva fogod találni a házat.

Clary nagyot nyelt, és bólintott.

Amatis egyetlen további szó nélkül elállt, és kivonult a szobából.

Clary gyorsan lehámozta magáról az Árnyvadász-ruhát, aztán

felöltözött az ágy lábán lógó, saját cuccaiba. Időközben minden

megszáradt, és ha a farmerja kissé merev volt is, jólesett belebújni az

ismerős pólóba. Megrázta Összckócolódott haját, és lefelé indult a

lépcsőn.

Amikor legutóbb Amatis házának földszintjén járt, nem volt teljesen

magánál, és hallucinált. Hosszú, a végtelenbe nyúló folyosókra

emlékezett meg egy hatalmas állóórára, aminek a ketyegése éppen

olyan volt, mint egy haldokló szívverése. Most egy apró, barátságos

nappaliban találta magát egyszerű fabútorokkal és egy rongyszőnyeggel

a padlón. A helyiség kicsisége és ragyogó színei saját brooklyni

nappalijukra emlékeztették Claryt. Némán vonult át a szobán, és lépett

be a konyhába, ahol égett a tűz a kályhában, és mindent beragyogott a

meleg, sárga fény. Amatis az asztalnál ült. A vállára kék sálat terített,

amitől csak még inkább ősznek tűnt a haja.

– Megjöttem. – Clary megállt az ajtóban. Képtelen volt

megállapítani, hogy Amatis haragszik-e rá.

– Gondolom, nemigen kell megkérdeznem, hogy merre jártál – szólt

a nő fel sem emelve tekintetét az asztalról. – Jonathannál jártál, igaz?

Felteszem, erre számíthattam volna. Talán ha valaha született volna

saját gyerekem, tudnám, mikor hazudnak nekem. De annyira reméltem,

hogy legalább most nem kell az öcsémnek csalódnia bennem.

– Luke-nak csalódnia kellett magában?

– Tudod, mi történt, amikor megharapták? – Amatis mereven bámult

maga elé. – Amikor az öcsémet megharapta egy vérfarkas? Persze nem

volt benne semmi meglepő, Valentine folyton veszélybe sodorta magát

és a követőit is, csak idő kérdése volt, mikor lesz rossz vége... Szóval

idejött, elmondta, mi történt, és mennyire fél, hogy elkapta a lükantróp

kórságot. Én pedig azt mondtam... azt mondtam...

– Amatis, nem kell ezt most elárulnia nekem...

– Közöltem vele, hogy tűnjön el a házamból, és vissza se jöjjön,

amíg nem biztos benne, hogy nem kapta el. Magára hagytam... képtelen

voltam mást tenni. – Megremegett a hangja. – Látta, mennyire irtózom

tőle, az arcomra volt írva. Azt mondta, attól fél, hogy ha megkapta a

kórt, ha vérfarkassá változik, akkor Valentine saját kezűleg végez vele,

én meg azt feleltem... azt feleltem, hogy talán úgy lenne a legjobb.

Clary akaratlanul is felszisszent.

Amatis gyorsan felkapta a fejét. Az arcára volt írva, hogy gyűlöli

önmagát – Luke alapvetően mindig is jó ember volt, akármire is akarta

rávenni Valentine. Néha az volt a benyomásom, hogy rajta meg

Jocelynon kívül nem is ismerek jó embereket, és nem tudtam elviselni a

gondolatot, hogy valamiféle szörnyeteg lesz belőle...

– De egyáltalán nem az. Nem szörnyeteg.

– Ezt én nem tudhattam. Miután átváltozott, miután elszökött innen,

Jocelyn szüntelenül arról próbált meggyőzni, hogy az öcsém odabent

még inmdig ugyanaz az ember. Ha ő nincs, soha többé nem lettem

volna hajndó találkozni Luke-kal. Így végül engedtem, hogy nálam

szálljon meg, mikor eljött a Felkelés előtt. A pincében bujkált, de láttam

rajta, hogy nem bizik meg bennem igazán, miután hátat fordítottam

neki. Szerintem még most sem bízik bennem.

– Ahhoz eléggé megbízott magában, hogy idehozzon, amikor

megbetegedtem – mondta Clary. – Ahhoz is eléggé megbízott magában,

hogy itt hagyjon...

– Nem mehetett máshová – szólt közbe Amatis. – És nézd, mire

jutottam veled. Egyetlen napig sem sikerült itt tartanom a házban.

Clary összerezzent. Ez rosszabb volt, mintha Amatis kiabált volna

vele.

– Nem a maga hibája. Én voltam, aki hazudtam és elszöktem. Nem

tehetett ellene semmit.

– Ó, Clary – szólt Amatis. – Hát nem érted? Valamit mindig lehet

tenni. Csak a magamfajták győzik meg magukat mindig az

ellenkezőjéről. Azt mondtam magamnak, nincs mit tenni Luke-kal. Azt

mondtam magamnak, nincs mit tenni, Stephen úgyis elhagy. És még

csak a Klávé gyűléseire sem vagyok hajlandó elmenni, mert azt

mondom magamnak, hogy úgysem tudom befolyásolni a döntéseiket

akkor sem, ha gyűlölöm, amit tesznek. Aztán amikor végül mégis úgy

döntök, hogy csinálok valamit... hát akkor még azt is egyből elszúrom.

– A tűz fényében csillogott a szeme. – Feküdj le, Clary! – fejezte, be. –

Mostantól fogva oda mész, ahová akarsz, nem próbállak meg

visszatartani. Végtére is magad mondtad, hogy úgysem tehetek semmit.

– Amatis...

– Ne! – A nő megrázta a fejét. – Csak feküdj le! Kérlek! – Amatis

hangjában volt valami végleges. Úgy fordult el, mintha Clary már ott

sem lenne, és rezzenéstelen tekintettel a falra meredt.

Clary sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Berúgta a háta mögött a

vendégszoba ajtaját, és az ágyra vetette magát. Úgy érezte, rögtön

elbőgi magát, de csak nem akartak előjönni a könnyei. Jace gyűlöl,

gondolta. Amatis gyűlöl Simontól el sem köszöntem. Anyám haldoklik.

És Luke is magamra hagyott Egyedül vagyok. Soha nem voltam ennyire

egyedül, és csakis az én hibám, hogy így alakult. Talán ezért nem tud

sírni, döbbent rá hirtelen, ahogy száraz szemmel a mennyezetet

bámulta. Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki

megvigasztalja? És ami még rosszabb: ha úgysem tudja megvigasztalni

magát?

Ahová Angyalok nem

merészelnek belépni

VÉRREL ÉS NAPSÜTÉSSEL ÁTSZŐTT ÁLMÁBÓL Simon hirtelen

arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja.

– Simon – A hang nem volt több sziszegésszerű suttogásnál. –

Simon, ébresztő!

Simon talpra ugrott – néha magát is meglepte, milyen gyorsan képes

mozdulni –, és megpördült a cella sötétjében. – Samuel? – kérdezte

súgva, és hunyorogva meredt a sűrű feketeségbe. – Samuel, te vagy az?

– Fordulj meg, Simon! – A halványan ismerősnek tűnő hang most

már kissé ingerültnek hatott. – Aztán gyere az ablakhoz! – Simon most

már pontosan tudta, ki az, és ahogy kinézett a rácsok között, meg is

pillantotta az odakint a füvön térdelő Jace-t, kezében egy

boszorkányfényt árasztó kővel. – Mi van, azt hitted, rosszat álmodsz?

– Talán még mindig nem ébredtem fel. – Simon füle hangosan

zúgott; ha még vert volna a szíve, biztosan azt hiszi, hogy a vér zubog

az ereiben, de ez valami más volt. Valami nem a testéből való, és mégis

közelebbi, mint a vér.

A boszorkányfény őrült árnyékokat vetett Jace sápadt arcára. –

Szóval ide tettek be. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán használják

még ezeket a cellákat. – Oldalvást pillantott. – Először a rossz ablakhoz

mentem. Kissé ráijesztettem a haverodra a szomszéd cellában. Vonzó

pasas a szakállával meg azokban a rongyokban. Kicsit az otthoni

hajléktalanokra emlékeztet.

Simon csak ekkor jött rá, hogy mi is az a zúgás a fülében. Harag.

Agya egy eldugott szegletében érzékelte, hogy kivillantja a fogsorát, és

szemfogai az alsó ajkát karcolják. – Jó, hogy viccesnek találod.

– Ezek szerint nem is örülsz nekem? – kérdezte Jace. – Azt kell,

hogy mondjam, meg vagyok lepődve. Nekem mindig azt mondták,

hogy a jelenlétem vidámságot visz mindenhová. Az ember azt

gondolná, hogy a nyirkos, földalatti cellákra ez kétszeresen érvényes.

– Tudtad, mi fog történni, igaz? Azt mondtad, azonnal

visszaküldenek New Yorkba. Gond egy szál se. Csakhogy eszük ágában

sem volt visszakuldeni.

– Nem tudtam. – Jace a rácsokon keresztül Simon szemébe nézett.

Tiszta és rezzenéstelen volt a tekintete. – Tudom, hogy nem fogsz hinni

nekem, de meggyőződésem volt, hogy az igazat mondom neked.

– Vagy hazudsz, vagy hülye vagy...

– Akkor hülye vagyok.

– ...vagy mindkettő – fejezte be Simon. – Hajlok arra, hogy

mindkettő.

– Nincs rá okom, hogy hazudjak neked. Most nincs. – Jace tekintete

továbbra is rezzenéstelen maradt. – És ne villogtasd itt nekem a

szemfogaidat! Ideges leszek tőle.

– Jó – mondta Simon. – Ha tudni akarod, miért van, elárulom, hogy

dől rólad a vérszag.

– A kölnim. Eau de Friss Sérülés. – Jace felemelte a bal kezét. Az

ujjait körülvevő fehér kötszeren itt-ott átütöttek a vérfoltok.

Simon felhúzta a szemöldökét. – Azt hittem, ti sosem sérültök meg.

Vagy ha mégis, hamar begyógyul.

– Bevertem egy ablakot – magyarázta Jace –, és Alec azt akarja,

hogy mondénként gyógyuljak, mert szerinte abból tanulni fogok.

Tessék, elmondtam az igazságot. Elégedett vagy?

– Nem – felelte Simon. – Nálad nagyobb gondjaim is vannak. Az

Inkvizítor folyton olyan kérdéseket tesz fel nekem, amikre nem tudok

válaszolni, Szerinte Valentine-tól kaptam a képességemet, hogy ki

tudok menni a napfényre. Azzal vádolt meg, hogy kémkedem neki.

Jace szemében ijedtség villant. – Ezt Aldertree mondta?

– Célzott rá, hogy az egész Klávénak ez a véleménye.

– Az baj. Ha elkönyvelnek kémnek, akkor nem leszel többé része a

Szövetségnek. Csak arról kell meggyőzniük magukat, hogy megszegted

a Törvenyt. – Jace gyorsan körülnézett, majd megint megállapodott a

tekintete Simonon. – Ki kéne hoznunk innen.

– És aztán mi lesz? – Simon el sem hitte, miket beszél. Annyira ki

akart szabadulni erről a helyről, hogy érezte a szájában a vágy ízét,

mégis képtelen volt visszafogni a torkából előtörő szavakat. – Mégis,

hol akarsz elbújtatni?

– Van egy Portál itt a Gardban. Ha megtaláljuk, vissza tudlak

küldeni...

– És mindenki tudni fogja, hogy segítettél nekem. Jace, a Klávé nem

csak engem akar elkapni. Igazság szerint kétlem, hogy különösebben

foglalkoztatná őket egy magamfajta Alvilági. A te családodat akarják

belekeverni valamibe... Lightwoodékat. Be akarják bizonyítani, hogy

valami úton-módon kapcsolatban állnak Valentine-nal. Hogy valójában

sosem léptek ki a Körből.

Még a sötétben is látszott, ahogy Jace arcát egyetlen pillanat alatt

elönti a pír. – De hát ez nevetséges! Flarcoltak Valentine-nal... a hajón...

Róbert majdnem maghalt.

– Az Inkvizítor azt szeretné hinni, hogy feláldozták a hajón harcoló

Nephilimeket, mert így akarták megőrizni a látszatot, hogy Valentine

ellen vannak. Viszont a Végzet Kardját valóban elvesztették, és neki ez

az igazán fontos. Figyelj, te megpróbáltad figyelmeztetni őket, de

magasról tettek rád Most az Inkvizítor olyasvalakit keres, akire mindent

rákenhet. Ha el tudja hitetni, hogy a családod áruló, akkor senki nem

hibáztatja majd a Klávét a történtekért, ő pedig akadálytalanul érvényre

tudja juttatni az akaratát.

Jace a kezébe temette az arcát, aztán hosszú ujjaival szórakozottan

kezdte csavargatni az egyik kósza hajtincsét. – De nem hagyhatlak csak

úgy itt. Ha Clary megtudja...

– Sejthettem volna, hogy emiatt aggódsz – nevetett fel nyersen

Simon

– Hát ne mondd el neki! Amúgy is New Yorkban van, hála... –

Elakadt a hangja: képtelen volt kimondani a szót. – Igazad volt – szólt

inkább. – Örulök, hogy nincs itt.

Jace felemelte a fejét a tenyeréből. – Mi?

– A Klávé nem normális. Ki tudja, mit tennének vele, ha rájönnének,

mire képes. Igazad volt – ismételte Simon, aztán amikor Jace nem felelt

semmit, hozzátette: – És akár élvezkedhetsz is, hogy ezt mondtam

neked. Valószínűleg soha többé nem hallasz tőlem ilyet.

Jace üres tekintettel meredt rá, Simon pedig összerezzent, ahogy

eszébe jutott Jace pillantása a hajón, amikor vérrel borítva, haldokolva

feküdt a fémpadlón. – Ezek szerint azt tervezed, hogy itt maradsz? –

törte meg végül a csendet Jace. – Börtönben? És meddig?

– Amíg nem lesz valami jobb ötletünk – felelte Simon. – Viszont van

itt valami.

Jace felhúzta a szemöldökét. – Micsoda?

– Vér – mondta Simon. – Az Inkvizítor azt tervezi, hogy addig

éheztet, amíg beszélni nem kezdek. Máris nagyon gyengének érzem

magam Holnapra... igazából nem is tudom, mi lesz holnap. De nem

akarok engedni neki. És nem vagyok hajlandó még egyszer a te véredet

inni, sem senki másét – tette hozzá gyorsan, mielőtt Jace felajánlhatta

volna. – Állati vér is meg fogja tenni.

– Vért tudok szerezni – mondta Jace. Habozott. – Elárultad...

elárultad az Inkvizítornak, hogy adtam neked a véremből? Hogy

megmentettelek?

Simon megrázta a fejét.

Jace szemében megvillant a kőből áradó boszorkányfény. – Miért

nem? Gondolom, nem akartalak még nagyobb bajba keverni, figyelj,

vámpír! – szólt Jace. – Védd csak Lightwoodékat, ha tudod. De engem

ne!

Simon felkapta a fejét. – Miért ne?

– Talán – szólt Jace, és ahogy lenézett a rácsok között, Simon egy

pillanatra szinte el tudta képzelni, hogy ő van odakint, Jace-t pedig

bezárták a cellába – mert nem érdemlem meg.

A hang, ami felébresztette Claryt, éppen olyan volt, mintha jégcső

kopogna egy fémtetőn. Felült az ágyban, és kábán nézett körül. Megint

hallotta a hangot, és ezúttal már azt is meg tudta állapítani, hogy az

ablak felől érkezik. Kelletlenül bújt ki a takaró alól, és felderítésre

indult.

Ahogy kilökte az ablakot, a beáramló hideg levegő akár egy éles kés

hasított át a pizsamáján. Megremegett, és kihajolt a párkányon.

Valaki állt odalent a kertben, és Clarynck majd kiugrott a helyéből a

szíve, mikor látta, hogy az illető magas és karcsú, kisfiús, kócos hajjal.

Aztán felemelte a fejét, és a lány megállapította, hogy a haja sötét, nem

szőke. Már másodszor fordult elő, hogy Jace-t szerette volna látni, de

Sebastiant kapta helyette.

A fiú maroknyi követ tartott az egyik kezében. Amikor meglátta a

lány előbukkanó fejét, elmosolyodott, és magára mutatott, aztán pedig a

réizsák rácsára. Mássz le!

Clary megrázta a fejét, és a ház eleje felé bökött. Találkozunk a

bejáratnál. Ezzel becsukta az ablakot, és a földszintre sietett Reggel

volt már, és az ablakokon erős, aranyló fény áramlott be, a házban

azonban teljes volt a csend. Amatis megnyílván alszik, gondolta a lány.

Clary a bejárathoz sietett, és miután elhúzta a reteszt, szélesre tárta

az ajtót. Sebastian ott állt az alsó lépcsőfokon, és a lányt megint elfogta

a felismérés különös érzése – ha nem is olyan erővel, mint az előző nap.

Halvány mosolyra húzta a száját. – Köveket dobáltál az ablakomhoz –

szólt. – Azt hittem, ilyet csak a filmekben csinálnak.

A fiú szélesen elvigyorodott. – Szép pizsi. Felébresztettelek?

– Talán.

– Bocs – szólt Sebastian, bár nem úgy tűnt, mintha komolyan

gondolná. – De ez nem várhatott. Ami azt illeti, talán jól tennéd, ha

felrohannál az, emeletre átöltözni. Együtt töltjük a napot.

– Hűha, te aztán magabiztos vagy – állapította meg Clary, de persze

ha egy fiú úgy néz ki, mint Sebastian, minden oka megvan rá, hogy

magabiztos legyen. Megrázta a fejét. – Bocs, de nem lehet. Nem

hagyhatom el a házat. Ma semmiképpen sem.

Aggodalom halvány ráncai jelentek meg a fiú szemei között. –

Tegnap is elhagytad a házat.

– Tudom, de az azelőtt volt, hogy... – Hogy Amatis előtt

meghunyászkodtam volna. – Egyszerűen nem mehetek. És kérlek, ne is

próbálj meg rábeszélni, jó?

– Jó – bólintott a fiú. – Nem erősködöm. De legalább hallgasd meg,

miért jöttem ide. Megígérem, hogy ha az után is azt akarod, hogy

elmenjek, már itt se vagyok.

– Mi az?

A fiú a szemébe nézett, és Clary elgondolkodott rajta, miként

lehetséges, hogy egy sötét szempár éppen úgy csillogjon, mint egy

aranyszínű. – Tudom, hol találhatod meg Ragnor Fellt.

Clarynek kevesebb, mint tíz percébe telt, hogy felrohanjon az

emeletre, magára kapja a ruháit, sietve üzenetet körmöljön Amatisnak,

majd ismét csatlakozzon Sebastianhoz, aki a csatorna partján várt rá. A

fiú vigyorogva figyelte, ahogy Clary lélekszakadva rohan felé, zöld

kabátját a karjára vetve.

– Itt vagyok – mondta a lány, amikor végül megállt előtte. –

Mehetünk?

Sebastian ragaszkodott hozzá, hogy felsegíthesse Claryre a kabátot. –

Nem hiszem, hogy valaha is tartotta volna valaki a kabátomat –

jegyezte meg a lány, miután kiszabadította a gallérja alá szorult haját. –

Vagyis talán a pincérek. Dolgoztál valaha pincérként?

– Nem, de egy francia nő nevelt fel – emlékeztette Claryt a fiú. – Az

még okkal szigorúbb kiképzéssel jár.

Clary idegessége ellenére elmosolyodott. Sebastian meglepően

könnyen érte ezt el nála, állapította meg kissé meglepve. – Hová

megyünk? – kérdezte hirtelen. – Fell közel lakik ide?

– Ami azt illeti, nem is a városban lakik – mondta Sebastian, és a híd

felé indult. Clary igyekezett felvenni a tempóját.

– Hosszú séta?

– Gyalog sok is lenne. Úgy visznek bennünket.

– Visznek? Kicsoda? – Clary megtorpant. – Sebastian, nagyon kell

vigyáznunk. Nem mondhatjuk el csak úgy bárkinek, hogy mit

csinálunk. hogy én mit csinálok. Ez titok.

Sebastian elgondolkodva méregette a lányt sötét szemével. – Az

Angyalra esküszöm, hogy a barátom, aki elvisz bennünket, egyetlen

szót sem fog szólni senkinek arról, hogy mit csinálunk.

– Biztos vagy benne?

– Nagyon is.

Ragnor Fell, gondolta Clary, ahogy a zsúfolt utcákon kanyarogtak.

Találkozni fogok Ragnor Fell-lel. Vad izgatottság keveredett benne

némi riadalommal – Madeleinc elbeszélésében a boszorkánymester elég

félelmetesnek tűnt. Mi lesz, ha nem lesz kedve szóba állni vele, vagy rá

sem ér? Mi lesz, ha nem hajlandó elhinni, hogy Clary az, akinek

mondja magát? Mi lesz, ha egyáltalán nem is fog emlékezni az

édesanyjára?

Ahányszor elment egy szőke fiú vagy egy hosszú, fekete hajú lány

mellett, felismerni vélte Jace-t vagy Isabelle-t, amitől csak még

feszültebb lett. Rá adásul Isabeile valószínűleg meg se akarná ismerni,

gondolta komoran, Jace pedig nyilván a Penhallow-házban smacizik az

új barátnőjével.

– A miatt aggódsz, hogy követhetnek bennünket? – kérdezte

Sebastian, ahogy befordultak a városközponttól távolabb vezető egyik

mellékutcába, és észrevette, hogy a lány folyton-folyvást körbepillant.

– Nem tudom kiverni a fejemből a barátaimat – vallotta be Clary. –

Jace-t meg a Lightwoodokat.

– Nem hiszem, hogy Jace kitette volna a lábát Penhallovv-ék

házából, amióta megjöttek. Többnyire csak a szobájában duzzog.

Tegnap elég rondán megvágta a kezét.

– Megvágta a kezét? Hogyan? – Clary, aki hirtelen még a lába elé

nézni is elfelejtett, megbotlott egy kőben. Az utca a nélkül változott

macskakövcsből kavicsossá, hogy egyáltalán észrevette volna. – Juj!

– Megjöttünk! – jelentette be Sebastian, és megtorpant egy magas

palakerítés előtt. Egyetlen ház sem állt a közelben – meglehetősen

hirtelen hagyták maguk mögött a lakóövezetet. Az útnak ezen az

oldalán nem volt semmi a kerítésen kívül, és túloldalt is csak egy

kavicsos emelkedő vezetett az erdő felé.

A kerítésben nyíló kapun lakat lógott, amit Sebastian a zsebéből

előhalászott nehéz acélkulccsal nyitott ki. – Rögtön visszajövök – szólt,

és becsapta maga mögött a kaput. Clary a palához illesztette a szemét,

és a réseken keresztül belesve egy alacsony deszkaépületet pillantott

meg. Bár mintha nem lett volna rajta ajtó – meg rendes ablakok sem...

Egyszerre kinyílt a kapu, és fülig érő vigyorral ismét előkerült

Sebastian. Egyik kezében egy kantárt fogott, és egy békésen lépdelő,

hatalmas szürke és fehér lovat vezetett, csillag alakú folttal a homlokán.

– Egy ló? Neked van egy lovad? – kerekedett el Clary szeme a

csodálkozástól. – Hogy lehet valakinek lova?

Sebastian szeretettel lapogatta meg az állat oldalát. – Sok

Árnyvadász család tart lovat az Alicantei istállókban. Nem tudom,

feltűnt-e, de Idrisben nincsenek autók. Nem működnének valami jól

ennyi varázslat között. – Végigsimított a nyereg világos bőrén, amit egy

címer díszített, amelyen kígyó emelkedett ki valami vízből tekeregve.

Gondosan megformált betűkkel a Verlac szót festették alá. – Ugrás föl!

Clary hátralépett. – Sosem ültem még lovon.

– Majd én meglovagolom Vándort! – nyugtatta meg Sebastian. –

Neked nincs más dolgod, csak hogy előttem ülj.

A ló halkan felhorkant. Hatalmas fogai vannak, állapította meg

nyugtalanul Clary, mindegyik akkora, mint egy Pez cukorkatartó.

Elképzelte, ahogyan a fogak a lábába vájnak, és azokra az

osztálytársaira gondolt, akik mindenáron pónit akartak maguknak.

Határozottan kétségbe vonta épcl-méjűségüket.

Bátorság, mondta magának. Anya is ezt tenné.

Mély lélegzetet vett. – Jól van. Menjünk!

Clary elszántsága, hogy bátor lesz, csak addig tartott, amíg Sebastian

felsegítette a nyeregbe, aztán maga is felugrott mögé, és megbökte az

állat oldalát a sarkával. Vándor sebesen indult megelőre, és olyan erővel

vágta oda a patáit a kavicsokhoz, hogy Clarynek minden egyes lépésnél

beleremegett a gerince. Kétségbeesetten szorította a nyereg előtte kiálló

darabját; olyan mélyen vágta bele a körmét, hogy nyomot hagyott a

bőrön.

Az út egyre keskenyebb lett, ahogy lassan maguk mögött hagyták a

várost. Kétoldalt a fák sűrű, zöld lombkoronája akadályozta meg őket

abban, hogy távolabbra is ellássanak. Sebastian megrántotta a

kantárszárat, mire a ló abbahagyta az észveszejtő vágtát, és tempójával

együtt Clary szívverése is fokozatosan lelassult. Ahogy alábbhagyott

benne a pánik, lassan tudatára ébredt, hogy ott ül mögötte Sebastian – a

fiú kétoldalt előrenyúlva tartotta a kantárt, karjaival amolyan kalitkát

képezve, ami segített, hogy Clary ne érezze, hogy mindjárt kizuhan a

nyeregből. A lány váratlanul rádöbbent, hogy nemcsak Sebastian erős

karjai érintik az oldalát, de nekitámaszkodik a fiú mellkasának is, aki

valami oknál fogva bors illatát árasztotta magából. Határozottan

kellemes volt a szag fűszercssége, ami annyira különbözött Jace

szappanra és napfényre emlékeztető illatától. Nem mintha a napfénynek

igazából lenne illata, de ha mégis...

A lány a fogát csikorgatta. Itt volt Sebastiannal, útban egy

nagyhatalmú boszorkánymester felé, és közben azon rágódott, vajon

milyen is Jace illata. Kényszerítette magát, hogy körülnézzen. A fák

most már ritkásabban sorakoztak az út mentén, és mindkét oldalon

megnyílt előtte a táj. Gyönyörű volt a maga módján: a zöld szőnyeget

itt-ott szürke út törte meg, akár valami sebhely, máshol pedig fekete

sziklák emelkedtek ki a fűből. A domboldalon mintha foltokban hó

hullott volna a vidékre, fehér virágok nőttek kisebb csoportokban,

éppen olyanok, mint amilyeneket a nekropoliszban látott Luke-kal.

– Honnan tudtad meg, hol van Ragnor Fell? – kérdezte a lány, ahogy

Sebastian ügyesen elvezette a lovat egy mély keréknyom mellett.

– Eloide nénikém komoly csapatot szedett össze informátorokból.

Mindent tud arról, ami Idrisben folyik, bár ő maga sosem jár ide.

Gyűlöli kitenni a lábát az Intézetből.

– És te? Gyakran jössz Idrisbc?

– Nem igazán. Amikor legutóbb itt jártam, talán ötéves lehettem. A

nagynénémet és a nagybátyámat sem láttam az óta, szóval örülök, hogy

itt lehetek. Hiányzik Idris, amikor nem itt vagyok. Semmilyen más hely

nem fogható hozzá. A földben van a titok. Elkezded érezni, aztán

hiányozni fog, ha elmész innen.

– Tudom, hogy Jace-nek is hiányzott – mondta a lány. – De azt

hittem, azért, mert évekig itt élt. Ő Idrisben nőtt fel.

– A Wayland-birtokon – bólintott Sebastian. – Ami azt illeti, nincs is

messze attól a helytől, ahová megyünk.

– Olyan, mintha mindent tudnál.

– Mindent én sem tudok – szólt a fiú, és nevetését Clary a hátán

keresztül érezte. – Igen, Idris mindenkire mágikus hatással van. Még az

olyanokra is, mint Jace, akinek pedig minden oka megvan, hogy

gyűlölje ezt a helyet.

– Ezt meg miért mondod?

– Hát Valentine nevelte fel, ugyebár. Az pedig elég rémes lehetett.

– Nem is tudom – habozott Clary. – Igazság szerint elég vegyes

érzései vannak ezzel kapcsolatban. Valentine bizonyos szempontból

szörnyű apa lehetett, másfelől viszont az ő pár kedves gesztusán és az ő

szeretetén kívül Jace nem ismert kedvességet és szeretetet. – A lány

érezte, hogy elfogja a szomorúság. – Szerintem sokáig ragaszkodott

Valentine-hoz.

– Kétlem, hogy Valentine kedvességet vagy szeretetet adhatott

volna. Az az ember egy szörnyeteg.

– Persze, az, de Jace a gyereke. És csak egy kisfiú volt akkor.

Szerintem Valentine a maga módján szerette...

– Nem – jelentette ki határozottan Sebastian. – Attól tartok, ez

lehetetlen.

Clary pislantott egyet, és legszívesebben hátrafordult volna a

nyeregben, hogy megnézze a fiú arcát, de aztán meggondolta magát.

Minden Árnyvadász megőrül kicsit, ha Valentine-ra terelődik a szó –

Clarynek eszébe jutott az Inkvizítor, mire végigfutott a hátán a hideg –,

és persze jó okuk van rá. – Valószínűleg igazad lehet.

– Megjöttünk – szólt kurtán Sebastian; olyan kurtán, hogy Clary

elgondolkozott rajta, nem bántotta-e meg valamivel. Azonban amikor a

fiú leugrott a nyeregből, mosolyogva nézett fel Claryre. – Gyorsak

voltunk – mondta, és egy közeli fa alsó ágához kötötte a kantárszárat. –

Gyorsabbak, mint gondoltam.

Egy kézmozdulattal jelezte a lánynak, hogy szálljon le a lóról, Clary

pedig egy pillanatnyi habozás után leugrott, egyenesen a fiú karjaiba.

Két kézzel ragadta meg Sebastiant, ahogy a hosszú út során

elgémberedett lábai meg rogytak alatta. – Bocs – mondta Clary

megszeppenve. – Nem akartam beléd markolni.

– Hát ezért én nem kérnék bocsánatot. – Sebastian lehelete melegen

simította végig a lány nyakát, mire Clary finoman megremegett. A fiú

keze még egy pillanatig vonakodva időzött a hátán, mielőtt elengedte

volna.

Ez persze nem segített, hogy Clary biztosabban álljon a lábán. –

Kösz – mondta, és érezte, ahogy vér szökik az arcába. Néha nagyon

szerette volna, ha világos bőrén nem látszik meg annyira minden szín. –

Szóval... ez az? – Körülnézett. Egy keskeny völgyben voltak, alacsony

dombok között. Egy tisztás körül néhány göcsörtös fa állt; kanyargó

ágaik szoborszerű szépségét kiemelte az ég acélkék háttere. Ezen kívül

viszont... – Nincs itt semmi – állapította meg Clary a homlokát

ráncolva.

– Clary! Koncentrálj!

– Úgy érted... varázslat? De általában nem kell...

– A varázslatok Idrisbcn általában erősebbek, mint máshol. Lehet,

hogy jobban oda kell figyelned. – A lány vállára tette a kezét, és

gyengéden a tisztás felé fordította. – Nézd meg alaposabban!

Clary némán elvégezte a mentális műveletet, amire ahhoz volt

szükség, hogy lehámozza a varázslatot arról a valamiről, amit álcáztak

vele. Elképzelte, hogy terpentint dörzsöl egy vászonra, hogy lepucolja

róla a festékrétegeket, felfedve az alattuk megbújó valódi képet – és

már ott is állt előtte egy apró kőház magas nyeregtetővel. A kéményből

elegáns karikákban tekeredett elő a füst. Kövekből rakott kacskaringós

ösvény vezetett az ajtóhoz.

Clary kíváncsi szemei előtt a kéményből előgomolygó füst lassan

egy reszketeg, fekete kérdőjel alakját vette fel.

Sebastian elnevette magát. – Ez nyilván azt jelenti, hogy „Ki az?".

Clary szorosabbra fogta magán a kabátját. A völgyben fújó szél nem

volt különösebben éles, a lány mégis úgy érezte, hogy a csontjáig hatol

a hideg. – Olyan, mintha egy tündérmeséből került volna ide.

– Fázol? – kérdezte Sebastian, és átkarolta a lány vállát. A füstből

formált kérdőjel azonnal szertefoszlott, és helyette szív alakú pamacsok

bújtak elő a kéményből. Clary elhúzódott a fiútól. Zavarban volt, de

némi bűntudatot is érzett, mintha valami rosszat tett volna. Sebastiannal

a nyomában a ház felé sietett. Félúton jártak az ösvényen a bejárat felé,

amikor kivágódott az ajtó.

Bár azóta, hogy Madeleine-től először hallotta a nevét, Clary szinte

megszállottja lett Ragnor Fellnek, sosem gondolkozott el rajta, hogy is

nézhet ki. Nagy, szakállas férfi, felelte volna talán, ha valaki mégis

megkérdezi. Olyan, mint egy viking, széles vállakkal.

Csakhogy a férfi, aki kilépett az ajtón, magas volt és sovány, rövid,

tüskés, sötét hajjal. Aranyszínű mellényt viselt meg egy selyempizsama

nadrágját. Enyhe érdeklődéssel mérte végig Claryt, miközben egy

irdatlan méretű pipával a szájában pöfékelt. Bár vikingre éppen nem

hasonlított, azonnal félelmetesen ismerősnek tűnt.

Magnus Bane.

– De... – Sebastian láthatólag éppen úgy megdöbbent, mint Clary.

Enyhén nyitott szájjal, üres tekintettel meredt Magnusra. – Maga...

Ragnor Fell? – nyögte ki végül. – A boszorkánymester?

Magnus kivette a pipát a szájából. – Hát az biztos, hogy nem én

vagyok Ragnor Fell, az egzotikus táncos.

– Én... – Sebastian mintha nem találta volna a szavakat. Clary nem

volt benne biztos, mire számított a fiú, de Magnus látványát neki sem

lehetett könnyű feldolgozni. – Reméltük, hogy segíthet nekünk. Én

Sebastian Varlac vagyok, ez pedig itt Clarissa Morgenstern... Az ő

édesanyja Jocelyn Fairchild...

– Nem érdekel, ki az édesanyja – közölte Magnus. – Nem állíthattok

csak úgy be hozzám, ha nem jelentkeztetek be előre. Gyertek vissza

később! A jövő március megfelelne.

– Március? – nézett rá elborzadva Sebastian.

– Igazad van – bólintott Magnus. – Akkor sokat esik. Mit szóltok a

júniushoz?

Sebastian kihúzta magát. – Nem hiszem, hogy megérti, milyen

fontos ez…

– Ne strapáld magad, Sebastian – szólt undorral Clary. – Csak

szórakozik veled. Amúgy sem tud nekünk segíteni.

A fiú csak még jobban összezavarodott. – De nem tudom, miért ne...

– Jól van, elég ebből – szólt Magnus, és csettintett az ujjaival.

Sebastian tátott szájjal, félig kinyújtott karral mozdulatlanná

merevedett.

– Sebastian! – Clary megérintette a fiút, de az olyan merev volt, mint

egy kőszobor. Csak mellkasa ritmikus emelkedése és süllyedése

bizonyította, hogy egyáltalán még él. – Sebastian? – ismételte a lány, de

reménytelen volt: valamiért egészen biztosan tudta, hogy a fiú nem

Látja és nem hallja. A lány Magnushoz fordult. – El sem hiszem, hogy

ezt csináltad. Mégis, mi szállt meg téged? Elfolyt az agyad attól, amit a

pipádba tömtél? Sebastian a mi oldalunkon áll.

– Én egyik oldalon sem állok, Clary drágám – mondta Magnus,

pipájával hessegetve el az ötletet. – És komolyan, igazából a te hibád,

hogy egy kis időre le kellett fagyasztanom. Egy hajszálon múlott, hogy

nem árultad el neki, hogy nem én vagyok Ragnor Fell.

– Az csak azért volt, mert nem te vagy Ragnor Fell.

Magnus kifújt egy füstfelhőt, és elgondolkodva méregette Claryt

rajta keresztül. – Gyere! – mondta. – Hadd mutassak valamit!

Kinyitotta a kis ház ajtaját, és intett a lánynak, hogy lépjen be. Clary

vetett még egy hitetlenkedő pillantást Sebastianra, aztán

engedelmeskedett.

A házban nem égtek a lámpák. Az ablakon beszűrődő halvány

napfény elég volt hozzá, hogy a lány körülnézhessen a sötét

árnyékokkal teli szobában. A levegőben különös szag terjengett, mintha

szemét égett volna valahol. Megköszörülte a torkát, Magnus pedig

felemelte a kezét, és megint csetintett egyet, mire ragyogó kék fény tört

elő az ujjbegyeiből.

Clarynek elállt a lélegzete. A szoba egy romhalmaz volt – a

bútorokat darabokra törték, a fiókokat kihúzták a helyükről, és a

tartalmukat szétszórták. A levegőben könyvekből kitépett lapok

sodródtak, akár a hamu. Még az ablaküvegeket is betörték.

– Tegnap este üzenetet kaptam Felltől – mondta Magnus. – Arra

kért, hogy látogassam meg. Eljöttem... és ezt találtam. A házat

feldúlták, és mindent ellep a démonok bűze.

– Démonoké? De hát a démonok nem tudnak bejönni Idrisbc...

– Azt nem mondtam, hogy bejöttek. Csak összefoglalom, mi történt

-közölte fehangon Magnus. – Az egész hely valami démoni eredetűtől

bűzlött. Ragnor teste a földön hevert. Amikor itt hagyták, még élt, de

mire megérkeztem, már halott volt. – Magnus a lányhoz fordult. – Ki

tudott róla, hogy őt keresed?

– Madeleine – suttogta Clary. – De ő meghalt. Sebastian, Jace és

Simon. A Lightwoodok...

– Ah! – bólintott Magnus. – Ha a Lightwoodok tudják, akkor

mostanra a Klávé is simán tudhatja, Valentine-nak pedig kémei vannak

a Klávéban.

– Titokban kellett volna tartanom, ahelyett, hogy folyton róla

kérdezősködtem – szólt elborzadva Clary. – Az én hibám.

Figyelmeztetnem kellett volna Fellt...

– Meg kell, jegyezzem – szólt Magnus –, hogy nem találtad Fellt.

Éppen ezért kérdezősködtél felőle. Figyelj ide! Madeleine szemében,

meg a tiedben, Fell csak az a valaki volt, aki segíthet édesanyádon. Az

fel sem merült bennetek, hogy esetleg Valentine is érdeklődhet iránta.

Csakhogy többről van szó. Valentine talán nem tudta, hogyan lehet

felébreszteni anyádat, de a jelek szerint tisztában volt vele, hogy az,

amit azért tett, hogy a jelenlegi állapotába kerüljön, összefüggésben áll

valamivel, amire neki nagy szüksége van. Méghozzá egy különleges

könyvvel.

– Honnan tudod ezeket? – kérdezte Clary.

– Ragnor mondta el nekem.

– De...

Magnus egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót a lányba. – A

boszorkánymestereknek megvannak a maguk módszerei a társalgásra.

A saját nyelvüket beszélik. – Felemelte kék lángokkal ragyogó kezét. –

Logosz.

Égő, legalább tizenöt centi magas betűk jelentek meg a falakon,

mintha folyékony arannyal festették volna őket. A betűk aztán sebesen

indultak meg körbe a falakon, Clary számára érthetetlen szavakat

formázva. A lány Magnushoz fordult. – Mi van odaírva?

– Ragnor akkor csinálta, amikor már haldoklott. Beszámol a

történtekről a később ide érkező boszorkánymestereknek. – Ahogy

Magnus megfordult, a lángoló betűk aranyszínűre festették

macskaszemeit. – Valentine szolgálói támadtak rá. A Fehér Könyvet

követelték tőle. A Szürke Könyv mellett ez a leghíresebb

természetfölötti mű, amit valaha írtak. Benne van annak a főzetnek a

receptje, amit Jocelyn megivott, de az ellenszer receptje is.

Clarynek tátva maradt a szája. – És itt volt a könyv?

– Nem. Édesanyádnál Ragnor csak ötletet adott neki, hová rejtheti el

Valentine elől.

– Szóval...

– A Wayland család birtokán van. Waylandék otthona nagyon közel

állt ahhoz a helyhez, ahol Jocelyn és Wayland élt. Gyakorlatilag

szomszédok voltak. Ragnor azt javasolta anyádnak, hogy az

otthonukban rejtse el a könyvet, ahol Valentine-nak sosem jutna eszébe

keresni. A könyvtárban, ami azt illeti.

– De Valentine aztán még évekig a Wayland-birtokon élt –

csodálkozott Calry. – Hogyhogy nem találta meg?

Egy másik könyv belsejébe került. Egy olyanba, amit Valentine

biztos nem nyitott volna ki. – Magnus ravasz mosolyra húzta a száját. –

Az a címe, hogy Egyszerű receptek háziasszonyoknak. Senki sem

mondhatja, hogy anyukádnak nem volt humorérzéke.

– És akkor elmentél a Wavland-birtokra? Megkerested a könyvet?

Magnus megrázta a fejét. – Clary, a birtokot eltérítő varázslattal

vették körül. Nemcsak a Klávé tagjai nem juthatnak be, de senki más

sem. Főleg nem az Alvilágiak. Talán ha lenne időm dolgozni rajta,

tehetnék valamit,

– Akkor senki sem juthat be a birtokra? – Kétségbeesés kaparta a

lány mellkasát. – Lehetetlen?

– Nem mondtam, hogy senki – felelte Magnus. – Legalább egy

embert tudok, aki szinte biztosan bejuthat oda.

– Valentine-ra gondolsz?

– Valentine fiára gondolok – mondta Magnus.

Clary megrázta a fejét. – Jace úgysem fog nekem segíteni, Magnus.

Nem akarja, hogy itt legyek. Igazság szerint valószínűleg szóba sem fog

állni velem

Magnus elgondolkozva nézett a lányra. – Azt hiszem – szólt –, nem

sok minden van, amit Jace ne lenne hajlandó megtenni a kedvedért, ha

megkéred rá.

Clary kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Arra gondolt, hogy

Magnus pontosan megmondta, hogyan érez Alec Jace iránt, és hogyan

érez iránta Simon. Hogy ő éppen mit gondolt Jace-ről, az is az arcára

lehetett írva, Magnus pedig könnyedén kiolvasott mindent mások

vonásaiból. Clary elfordította a tekintetét. – Tegyük fel, hogy meg

tudom győzni Jace-t, és eljön velem a birtokra a könyvért – mondta. –

Aztán mi lesz? Nem tudom, hogyan kell feloldani az átkot, vagy

hogyan kell az ellenszert elkészíteni.

Magnus felhorkant. – Azt hitted, hogy szórakozásból osztogatom

neked ezeket a tanácsokat? Ha megszerzed a Fehér Könyvet, azonnal

meg akarom kapni.

– A könyvet? Magadnak akarod?

– Ez a világ egyik legfontosabb könyve. Hát persze hogy magamnak

akarom. Aztán meg Lilith gyermekeinek jogos tulajdona, nem pedig

Razirl gyermekeié. A boszorkánymesterek könyve, tehát egy

boszorkánymesternel kell lennie.

– De nekem van rá szükségem... hogy meggyógyítsam anyukámat...

– Egyetlen oldalra van belőle szükséged, azt megtarthatod. A többi

az enyém. Cserébe, amikor elhozod a könyvet, elkészítem az

ellenanyagot, és beadom Jocelynnek. Nem mondhatod, hogy nem

tisztességes üzlet. – Ki nyújtotta a karját. – Kezet rá?

Egy pillanatnyi habozás után Clary megrázta Magnus kezét. –

Remélem, nem fogom megbánni.

– Én is erősen remélem, hogy nem – mondta Magnus, és vidáman

fordult az ajtó felé. A tüzes betűk már halványulni kezdtek a falakon. –

A megbánás olyan fölösleges érzelem, nem gondolod?

A napfény különösen erősnek tűnt a házban uralkodó sötétség után.

Clary hunyorogva figyelte, ahogy a táj fokozatosan élesebb lesz előtte:

a hegyek a tavolban, az elégedetten legelésző Vándor meg a

mozdulatlan Sebastian, aki kinyújtott kézzel, akár egy szobor, állt a

pázsiton. A lány Magnushoz fordult. – Most már fel tudnád éleszteni?

Magnus vidáman pillantott Claryre. – Meglepődtem, amikor reggel

megkaptam Sebastian üzenetét – mondta. – Nem kevesebb állt benne,

mint hogy neked tesz szívességet. Hogy sikerült összefutnod vele?

– Lightwoodék valami barátjának az unokatestvére. Rendes srác,

nyugi.

– Rendes, hah! Meseszép! – Magnus álmatagon pillantott a fiú felé.

– Itt hagyhatnád. Kalapokat akasztanék rá, meg ilyesmi.

– Nem. Nem kaphatod meg.

– Miért nem? Neked tetszik? – csillant fel Magnus szeme. – Úgy

látom, te tetszel neki. Láttam, hogy úgy nyúlt a kezed után, mint egy

mókus, amikor a mogyoróra veti magát.

– Miért nem a te szerelmi életedről beszélgetünk inkább? – vágott

vissza Clary. – Mi van veled meg Alcckel?

– Alec nem hajlandó elismerni, hogy van köztünk valami, úgyhogy

én meg nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. A minap egy

tűzlevélben szívességet kért tőlem. „Bane boszorkánymester”-nek

címezte, mintha nem is ismernénk egymást. Azt hiszem, még mindig rá

van kattanva Jace-re, bár abból a kapcsolatból soha nem lesz semmi.

Persze erről te úgysem tudhatsz semmit...

– Ó, fogd be! – Clary fitymáló tekintettel mérte végig Magnust. – Ha

nem hozod vissza Sebastiant, örökre itt kell maradnom, és sosem kapod

meg a Fehér Könyvet.

– Jól van, jól van. De lehetne egy kérésem? Ne mondj el neki semmit

abból, amit most megtudtál tőlem, akár a Lightwood gyerekek barátja,

akár nem. – Magnus nyűgösen csettintett az ujjaival.

Sebastian arca megtelt élettel, mint amikor újraindítanak egy filmet,

miután kimerevítették a képet. – ...segíthetne nekünk – szólt a fiú. – Ez

nem csak egy jelentéktelen probléma. Ez élet-halálkérdés.

– Ti, Nephilimek, mindenről azt hiszitek, hogy élet-halálkérdés –

közölte Magnus. – Most pedig menjetek! Meguntalak benneteket.

– De...

– Menjetek! – szólt Magnus, most már fenyegető hangon. Kék

szikrák villantak hosszú ujjai hegyén, és hirtelen szúrós égésszag

töltötte meg a levegőt. Magnus macskaszeme világított. Bár Clary

pontosan tudta, hogy ez csak színjáték, akaratlanul is hátrálni kezdett.

– Azt hiszem, mennünk kéne, Sebastian – mondta a lány.

Sebastian összehúzta a szemét. – De Clary...

– Megyünk – jelentette ki, majd megragadta a fiút a karjánál fogva,

és Vándor felé vonszolta. Sebastian vonakodva bár, de az orra alatt

dörmögve követte. Clary megkönnyebbült sóhajjal pillantott hátra a

válla fölött. Magnus karba font kézzel állt a ház ajtajában. Ahogy

tekintete találkozott a lányéval, elvigyorodott, majd alig észrevehető

mozdulattal félig leengedte a szemhéját, amolyan titkos kacsintás

gyanánt.

– Annyira sajnálom, Clary! – Sebastian egyik kezét lány a vállára, a

másikat pedig a derekára tette, és felsegítette Vándor nyergébe. Clary

nem engedett az apró hangnak a fülében, ami arra biztatta, hogy ne

üljön vissza a lóra – vagy akármelyik másik lóra –, és hagyta, hogy a fiú

tegye, amit jónak lát. Az egyik lábát átvetette az állat hátán, aztán

elhelyezkedett a nyeregben, és megpróbálta elhitetni magával, hogy egy

mozgó kanapén egyensúlyoz, nem pedig egy élőlényen, amelyik

bármikor megfordulhat, hogy beléharapjon.

– Mit sajnálsz? – kérdezte, ahogy a fiú is felpattant mögé. Claryt

már-már bosszantotta, miiyen könnyedén tette – szinte mintha táncolt

volna –, de egyben megnyugtatónak is találta a látványt. Sebastian

nyilvánvalóan tudja, mit csinál, gondolta Clary, ahogy a fiú átnyúlt

előtte, hogy megfoghassa a kantárszárat. Az pedig nem árthat, ha

legalább egyikük tudja.

– Ami Ragnor Fellt illeti – szólalt meg a fiú –, nem hittem volna,

hogy ennyire nem lesz hajlandó segíteni. Bár a boszorkánymesterek

mindig is önfejűek voltak. Találkoztál már boszorkánymesterrel, igaz?

– Magnus Bane-nel találkoztam. – Clary egy pillanatra hátrafordult,

hogy még egyszer megnézhesse az egyre távolodó házat. A füst ezúttal

táncoló figurák formájában szállt fel a kéményből. Táncoló Magnusok?

A lány ilyen távolságból képtelen volt megállapítani. – Ő Brooklyn fő

boszorkánymestere.

– Hasonlít Fellre?

– Elképesztő, mennyire. Nincs semmi baj különben. Tudtam, hogy

visszautasíthat bennünket.

– De azt ígértem, hogy segítek neked. – Sebastian tényleg

bosszúsnak umt. – Azért valami mást is szeretnék neked mutatni, hogy

ne menjen teljesen pocsékba a nap.

– Mi az? – Clary megint megfordult, és felnézett a fiúra. A nap

magasan járt az égen a háta mögött, sugarai aranyszínű koronát

rajzoltak a fekete hajkorona köré.

Sebastian elmosolyodott. – Majd meglátod.

Ahogy távolodtak Alicantétól, a zöld lombkoronák fokozatosan

eltűntek, és valószínűtlenül gyönyörű tájképnek adták át a helyüket:

égszínkék tavak, zöld völgyek, szürke hegyek, folyók és patakok ezüst

csíkjai, partjukon virágok miriádjával. Clary kíváncsi volt, milyen lehet

egy ilyen helyen élni. Ő határozottan feszültnek érezte magát így, hogy

nem vette körül a magas épületek biztonságot nyújtó látványa.

Nem mintha egyáltalán nem lettek volna itt házak. Időről időre a fák

fölé emelkedett egy-egy nagy kőépület teteje. Ezek amolyan kúriák,

magyarázta Sebastian a lány fülébe kiabálva: vagyonos Árnyvadász

családok vidéki rezidenciái. Clarynek a Hudson-folyó mellett,

Manhattantől északra sorakozó öreg házak jutottak eszébe, ahol a

gazdag New York-iak a nyarakat töltötték valamikor régen.

A köves utat poros ösvény váltotta fel. Clary csak akkor zökkent ki a

gondolataiból, amikor felkaptattak egy dombtetőre, és a fiú visszafogta

Ván-dort. – Ez lenne az – mondta.

Clary felnézett. Megfeketedett kőhalom előtt álltak, aminek csak a

körvonalai árulták el, hogy valaha egy ház volt itt. Az üres kémény még

mindig az ég felé mutatott, középen pedig egy csonka faldarab állt üveg

nélküli ablakkal a közepén. Az alapokat belepte a fekete kövek között

zölden tekergő gaz. – Nem értem – mondta a lány. – Miért jöttünk ide?

– Nem tudod? – kérdezte Sebastian. – Itt laktak a szüleid. Itt született

a bátyád. Ez volt a Fairchild-birtok.

Clary nem először hallotta Hodge hangját a fejében. Valentine

semmisítette mega halála előtt. Tüzet gyújtott, és elégette magát a

feleségével mega gyerekével együtt. Feketére perzselte a földet. Azóta

sem építkezik ott senki. Azt mondják, az a föld el van átkozva.

Clary szó nélkül ugrott le a ló hátáról. Hallotta, ahogy Sebastian

utánakiált, de ő már félig futva, félig csúszva sietett lefelé az alacsony

dombról. A talaj egyenletesebb volt ott, ahol valaha a ház állt; az

egykori gyalogút megfeketedett kövei szárazon kopogtak a lába alatt. A

gaz között megpillantott egy lépcsőt, ami a semmiben ért véget, alig

egy méterre a földtől.

– Clary... – Sebastian a lány után futott, de az szinte észre sem vette.

Lassan körbefordult, és próbálta megemészteni a látványt. Megégett,

félig kiszáradt fák. Az egykor árnyékos pázsit egészen egy lankás

domboldalig nyúlt. Clary a távolban, közvetlenül a fák koronája mögött

egy másik hasonló ház tetejét pillantotta meg. A nap megcsillant az

egyetlen állva maradt falban lévő ablak üvegének törött szilánkjain. A

lány átlépett egy sor megfeketedett kövön, és máris a romok között volt.

Látta a szobák, az ajtónyílások körvonalait, sőt még egy megégett

szekrény is hevert ott az oldalán, szinte teljesen érintetlenül, bár a

belsejéből törött porcelándarabok ömlöttek ki és keveredtek el a föld

fekete porával.

Egykor valódi ház állt itt, benne hús-vér emberekkel. Clary

édesanyja itt élt, itt házasodott meg, és szült egy fiút. Aztán jött

Valentine, és hamuvá meg porrá változtatott mindent, aztán elhitette

Jocelynnel, hogy a fia meghalt, és rávette, hogy titkolja el az igazságot

a lánya elől... Claryt végtelen szomorúság kerítette hatalmába. Több

élet is zátonyra futott ezen a helyen.

Az arcához emelte a kezét, és meglepődve állapította meg, hogy

nedves a bőre. Észre sem vette, hogy sír.

– Ne haragudj, Clary! Azt hittem, látni akarod. – Sebastian botorkált

felé a romokon keresztül, csizmájával kisebb hamufelhőt verve fel.

Aggodalmas tekintettel figyelte a lányt.

Clary felé fordult. – Ó, akartam is. Köszönöm.

A feltámadó szél Sebastian arcába fújta fekete hajtincseit. A fiú

gyászos mosolyra húzta a száját. – Nehéz lehet arra gondolni, mi történt

ezen a helyen, hogy mit művelt Valentine, hogy mit állt ki édesanyád.

Hihetetlenül bátor volt.

– Tudom – mondta Clary. – Az volt. Most is az.

Sebastian finoman megérintette a lány arcát. – Te is az vagy.

– Sebastian, te nem tudsz rólam semmit.

– Ez nem igaz. – A fiú felemelte a másik kezét is, és két tenyere közé

fogta Clary arcát. Az érintése gyengéd volt, szinte félénk. – Mindent

hallottam rólad. Tudom, hogyan küzdöttél meg apáddal a Végzet

Kelyhéért, hogyan mentél be azzal a vámpírokkal teli szállodába a

barátod után. Isabelle minden történetet elmesélt, és sok pletykát is

hallottam rólad. És az óta a pillanat óta, amikor először meghallottam a

nevedet, találkozni akarok veled. Tudtam, hogy különleges leszel.

Clary zavartan nevette el magát. – Remélem, nem kellett csalódnod

bennem.

– Nem – súgta Sebastian, a lány álla alá csúsztatva az ujjai hegyét. –

Egyáltalán nem. – Felfelé fordította Clary arcát, hogy a szemébe

nézhessen. A lány annyira meglepődött, hogy moccanni sem bírt. Még

akkor sem, amikor némi késéssel rájött, hogy mit csinál a fiú. Aztán

ösztönösen lehunyta a szemét, ahogy Sebastian ajka finoman az ajkához

ért, finoman megborzongatva a bőrét. Claryt hirtelen elfogta a heves

vágy, hogy megöleljék és megcsókolják, de úgy, hogy megfeledkezzen

a világról maga körül. Felnyúlt a kezével, és átkarolta a fiú nyakát,

részben, hogy megkapaszkodjon benne, részben, hogy közelebb húzza

magához.

Sebastian haja csiklandozta a lány ujjait – nem olyan selymesen,

mint Jace haja, de azért puhán –, és... Nem szabad most Jace-re

gondolnia. Clary igyekezett eltüntetni lelki szemei elől a fiú képét,

miközben Sebastian ujjai végigsimították az arcát és az álla vonalát. Az

ujjbegyein lévő bőrkeményedések ellenére is finom volt a tapintása.

Jace persze ugyanilyen bőrkeményedéseket szedett össze a csaták

során; nyilván minden Árnyvadász így volt vele...

Clary csak nem tudott szabadulni Jace gondolatától. Hiába

erőlködött, még becsukott szemmel is őt látta maga előtt – arca erőteljes

kiszögel léseit, amiket sosem tudott rendesen lerajzolni, akármilyen

élesen is égtek bele az emlékezetébe, keze finom csontjait, válla

sebhelyes bőrét...

Az imént feltörő heves vágy olyan erővel foszlott semmivé, mint

amikor egy végletekig kifeszített gumiszalag ugrik vissza. Clary érzékei

eltompultak, hiába érintette Sebastian ajka az ajkát, és hiába siklott a fiú

keze a tarkójára – elfogta a jeges bizonyosság, hogy ez egyáltalán nincs

rendjén. Valami nagyon félrecsúszott, és ez így még rosszabb volt, mint

a reménytelen vágyakozás, amivel olyasvalakihez vonzódott, akit

sosem kaphatott meg. Ez más volt: a rémület hirtelen rohama, mintha

tett volna egy magabiztos lépést előre, hogy aztán a fekete semmibe

zuhanjon.

Hirtelen hátralépett, olyan erővel szakítva el magát Sebastiantól,

hogy elvesztette az egyensúlyát. Ha a fiú nem fogja a derekát, el is esett

volna.

– Clary! – A fiú szeme egészen homályos lett, arcába pír szökött. –

Mi baj, Clary?

– Semmi. – Clary maga is érezte, milyen erőtlen a hangja. – Semmi...

csak nem kellett volna... nem készültem fel...

– Túl gyorsan haladunk? Lassíthatunk... – Sebastian a lány után

nyúlt, de az ösztönösen elhúzódott tőle. A fiú láthatólag

elszontyolodott. – Nem foglak bántani, Clary.

– Tudom.

– Történt valami? – Sebastian felemelte a kezét, és hátrasimította a

lány haját. Clary ellenállt a késztetésnek, hogy elrántsa a fejét. – Talán

Jace...

– Jace? – Vajon ennyire látszott rajta, hogy Jace-re gondol? Közben

pedig... – Jace a bátyám. Miért hozod egyáltalán most szóba? Hogy jön

ő ide?

– Csak gondoltam... – A fiú megrázta a fejét; az arcán fájdalom és

zavarodottság kergette egymást. – Gondoltam, talán valaki más bántott

meg.

Sebastian keze még mindig Clary arcán volt; a lány megfogta, és

finoman, de határozottan elvette onnan. – Nem. Semmi ilyesmi. Csak...

– szólt bizonytalanul Clary – ...valami nem stimmelt.

– Nem stimmelt? – A fiú arcán hitetlenség vette át a fájdalom helyét.

– Vonzódunk egymáshoz, Clary. Te is tudod, hogy így van. Az első

pillanattól, ahogy megláttalak...

– Sebastian, ne...

– Úgy éreztem, mindig is vártam rád. Láttam, hogy te is érzed. Ne

mondd, hogy nem!

De Clary nem ezt érezte. Az ő számára olyan volt a pillanat, mintha

egy ismeretlen városban járva befordult volna egy sarkon, és hirtelen a

saját lakása magasodott volna előtte. Meglepő, és nem tisztán kellemes

felismerés volt ez, amolyan hogy került ez ide?

– Pedig nem – mondta a lány.

A fiú szemében gyúló vad, hirtelen, állatias harag meglepte Claryt.

Sebastian durván megragadta a csuklóját. – Ez nem igaz.

Clary megpróbált elhúzódni. – Sebastian...

– Ez nem igaz. – A fiú szemének feketesége mintha elnyelte volna a

pupilláit. Az arca merev, fehér maszkká változott.

– Sebastian – mondta a tőle telhető leghiggadtabban Clary. – Ez fáj.

A fiú elengedte a csuklóját. A mellkasa sebesen emelkedett és

süllyedt. – Ne haragudj! – mondta. – Ne haragudj! Azt hittem...

Hát rosszul hitted, akarta mondani Clary, de inkább visszanyelte a

szavakat. Nem akarta megint azt a nézést látni a fiú arcán.

– Vissza kéne mennünk – szólt inkább helyette. – Hamarosan

besötétedik.

Sebastian némán bólintott; láthatólag őt magát is éppen úgy

meglepte saját kirohanása, mint Claryt. Megfordult, és visszaindult

Vándor felé, aki az egyik fa hosszú árnyékában legelészett éppen. Clary

egy pillanatig habozott, aztán követte a fiút. Nem úgy tűnt, hogy lenne

más választása. Titokban a csuklóira pillantott, ahogy felvette a fiú

lépteinek ritmusát: mindkettőt vörös karperecként vették körül az erős

ujak nyomai. Különös módon, az ujjbegyein viszont elkenődött fekete

foltokat látott, mintha csak tintába nyúlt volna.

Sebastian szótlanul segítette fel a lányt Vándor nyergébe. –

Sajnálom, ha félreérthető voltam Jace-szel kapcsolatban – mondta

végül, miután Clary elhelyezkedett a ló hátán. – Sosem tenne olyasmit,

amivel megbántana. Tudom, hogy a te kedvedért ment el ahhoz a

börtönbe zárt vámpírhoz is a Gardba...

Mintha hirtelen minden mozdulatlanná dermedt volna a világban.

Clary hallotta, ahogy sípolva áramlik ki-be a lélegzete, látta a kezét

maga előtt, amint mereven markolta a nyeregkápát. – Börtönbe zárt

vámpír? – suttogta.

Sebastian meglepetten fordította felfelé az arcát. – Igen – mondta. –

Simon, az a vámpírfiú, akit magukkal hoztak New Yorkból. Azt

hittem... szóval biztos voltam benne, hogy tudsz róla. Jace nem mondta

el?

Az élők között

SIMONT AZ ABLAK RÁCSAI KÖZÖTT bedugott tárgyról

visszatükröződő éles fény ébresztette. Ahogy feltápászkodott, egész

teste égett az éhségtől. Egy fémkulacsot pillantott meg, nagyjából

akkorát, mint az uzsonnásdobozokhoz tartozó termosz. A nyakához

zsineggel egy darab feltekert papírt erősítettek. Simon lekapta róla,

kigöngyölítette, és nekifogott az olvasásnak.

Simon! Ez itt tehénvér, frissen a hentestől. Remélem, megteszi. Jace

elmesélte, mit mondtá lés szeretném, ha tudnád, hogy szerintem nagyon

bátor vagy. Kitartás, és valahogy kiokoskodják, hogyan hozunk ki

innen.

XOXOXOXOXOXOX Isabelle

Simon mosolyogva pillantott a lap alján sorakozó X-ekre és O-kra.

Jólesett a tudat, hogy Isabelle sajátságos ragaszkodása kitartott még

jelen körülmények között is. A fiú lecsavarta a kulacs tetejét, és jó

nagyokat kortyolt belőle, mielőtt bizseregni kezdett a bőre a lapockái

között, és hátrafordult.

Raphael állt a cella közepén. Kezét összefonta a háta mögött, és

láthatólag teljesen elengedte magát. Gondosan vasalt fehér inget és sötét

zakót viselt. A nyakában aranylánc ragyogott.

Simon majdnem félrenyelte a vért, amit éppen ivott. Elkerekedett a

szeme. – Te... te nem lehetsz itt.

Raphaelnek egy mosollyal valahogy sikerült azt a benyomást

keltenie mintha kibújtak volna a szemfogai, pedig nem így volt. – Csak

nyugalom Napjáró.

– Nyugodt vagyok. – Ez azért nem volt egészen igaz. Simon úgy

érezte, mintha lenyelt volna valamilyen éles tárgyat. Nem látta Raphaelt

az óta az éjszaka óta, amikor véresen és összetörve kikaparta magát a

sebtében ásott sírból Queensben. Még emlékezett rá, ahogy Raphael

állati vérrel teli zacskókat dobott oda neki, ő pedig úgy tépte fel őket a

fogával, mintha ő maga is csak egy állat volna. Nem szívesen idézte fel

azt az éjszakát. Jobban örült volna, ha soha többé nem kell látnia a

vámpírfiút. – Még nem ment le a nap. Hogyhogy itt vagy?

– Nem vagyok itt – felelte Raphael; sima volt a hangja, akár a vaj. –

Csak egy kivetítés vagyok. Nézd! – Raphael meglendítette a kezét, és

könnyedén átnyúlt a mellette lévő kőfalon. – Olyan vagyok, mint a füst.

Nem tudok kárt tenni benned. Persze te sem tudsz kárt tenni bennem.

– Nem akarok kárt tenni benned. – Simon letette a kulacsot az ágyra.

– Viszont nagyon szeretném tudni, hogy mit keresel itt.

– Nagyon hirtelen tűntél el New Yorkból, Napjáró. Ugye tudod,

hogy tájékoztatnod kell a helyi vámpírok vezetőjét, ha elhagyod a

várost?

– A vámpírok vezetőjét? Magadról beszélsz? Azt hittem, valaki más

vezeti a vámpírokat.

– Camille még nem tért vissza közénk – mondta Raphael minden

látható érzelem nélkül. – Én helyettesítem. Persze ezeket te is tudnád,

ha hajlandó lennél venni a fáradságot, és megismerkednél a fajtád

törvényeivel.

– Nem úgy terveztem, hogy eljövök New Yorkból. És nem akarlak

megbántani, de nem feltétlen gondolom úgy, hogy egy fajtába

tartoznánk

– Dios. – Raphael becsukta a szemét, mintha csak azt próbálná

leplezni, hogy egészen jól szórakozik. – Te aztán makacs vagy.

– Ezt meg miért mondod?

– Nyilvánvaló, nem?

– Úgy értem.., – Simon torka elszorult. – Azt a szót. Te

kimondhatod, én meg nem... – Isten.

Raphael a mennyezetre emelte a szemét; tényleg jól szórakozott. – A

kor teszi – mondta. – Meg a gyakorlat. Meg a hit, vagy inkább a hit

hiánya. Ez a kettő végső soron ugyanaz. Idővel te is megtanulod majd,

kis ivadék.

– Ne nevezz így!

– De hát az vagy. Az Éjszaka Gyermeke. Hát nem ezért fogott el

Valentine, és nem ezért vette a véredet? A miatt, aki vagy.

– Tájékozottnak tűnsz – jegyezte meg Simon. – Talán elmondhatnál

még egy smást.

Raphael összehúzta a szemét. – Hallottam egy pletykát is. Állítólag

ittál egy Árnyvadász véréből, és így szerezted a képességedet, hogy ki

tudsz menni a napra. Igaz?

Simon karján felállt a szőr. – Ez nevetséges. Ha az Árnyvadászok

vérétől a vámpírok képesek lennének kimenni a napra, arról mostanra

mindenki tudna. A Nephilimek vére igazi kincsnek számítana. Soha

többé nem lenne béke a vámpírok és az Árnyvadászok között. Szóval

jó, hogy nem igaz.

Halvány mosoly jelent meg Raphael szája sarkában. – Pedig

mégiscsak igaz. A kincsről jut eszembe, ugye tudod. Napjáró, hogy

igazi érték vagy? Egyetlen Alvilági nincs ezen a bolygón, aki ne tenne

rád szívesen a kezét.

– Magadat is beleértve?

– Hát persze hogy engem is beleértve.

– És mire készüljek fel arra az esetre, ha sikerül rám tenned a kezed?

Raphael rántott egyet keskeny vállán. – Talán én vagyok az egyetlen,

aki nem hiszi, hogy ha a vámpírok kimehetnének a napra, az akkora

ajándék lenne, mint hiszik. Nem véletlenül neveznek bennünket az

Éjszaka Gyermekeinek. Könnyen lehet, hogy én éppen annyira irtózom

tőled, mint ahogy az emberek irtóznak tőlem.

– És így van?

– Lehetséges – felelte semleges arccal Raphael. – Szerintem veszélyt

jelentesz mindannyiunkra. Veszélyt jelentesz a vámpírfajra, ha úgy

tetszik. És nem maradhatsz örökre ebben a cellában, Napjáró. Végül ki

kell jönnöd innen, és szembe kell nézned a világgal. Szembe kell

nézned velem. Egyvalamit mondhatok. Megígérem, hogy nem bántalak,

és nem is foglak keresni, ha cserébe te is megígéred, hogy elbújsz,

amint Aldertree szabadon enged. Ha megígéred, hogy olyan messzire

mész, ahol senki sem találhat meg, és soha többé nem találkozol

senkivel, akit a halandó életedben ismertél. Ennél jobb ajánlatot nem

tehetek.

De Simon máris a fejét rázta. – Nem hagyhatom el a családomat. És

Claryt sem.

Raphael ingerülten mordult föl. – Ők többé nem tartoznak hozzád.

Te most már vámpír vagy.

– De nem akarok az lenni – közölte Simon.

– Nicsak, még nyafog itt nekem! – méltatlankodott Raphacl. – Soha

nem leszel beteg, nem fogsz meghalni, erős és fiatal maradsz örökre.

Nem fog rajtad többé a kor. Mi okod van panaszkodni?

Örökre fiatal maradok, gondolta Simon. Jól hangzott, de hát ki akart

örökre tizenhat éves lenni? Egy dolog huszonöt évesen megállni az

öregedésben, de hogy tizenhat évesen? Mindig ilyen nyakigláb marad,

és soha nem lesz felnőtt teste és felnőtt arca? Arról nem is beszélve,

hogy ezzel a külsővel soha nem mehet be egy kocsmába, hogy

rendeljen magának valamit inni. Soha. Soha, de soha.

– És – tette hozzá Raphael – neked még a napról sem kell

lemondanod.

Simon nem vágyott rá, hogy visszatérjenek erre a témára. –

Hallottam a Dumortban, amikor a többiek rólad beszélgettek – mondta

inkább. – Tudom, hogy minden vasárnap a nyakadba akasztasz egy

keresztet, és elmész a családodhoz. Lefogadom, még azt sem tudják,

hogy vámpír vagy. Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy mindenkivel

meg kéne szakítanom a kapcsolatot az életemből. Nem teszem meg, de

még csak nem is fogok hazudni, és azt mondani neked, hogy igen.

Raphael szeme felvillant. – Egyáltalán nem számít, mit hisz a

családom. Az a lényeg, hogy én mit hiszek. Hogy én mit tudok. Egy

igazi vámpír tudja, hogy halott. Elfogadja a halálát. De te, te azt hiszed,

hogy még mindig az élők közé tartozol. Ez tesz olyan veszélyessé. Nem

vagy hajlandó elismerni, hogy már nem élsz.

Alkonyat volt, amikor Clary bezárta maga mögött Aniatis házának

ajtaját, és a helyére tolta a reteszt. Egy hosszú pillanatra

nekitámaszkodott az ajtónak a félhomályos előszobában, és lehunyta a

szemét. A kimerültség súlyosan nehezedett a végtagjaira, úgy érezte,

majd leszakad a lába.

– Clary? – hasított bele a csendbe Amatis hangja. – Te vagy az.?

Clary nem mozdult, inkább elkalandozott a becsukott szeme mögötti

megnyugtató sötétségben. Annyira szeretett volna otthon lenni, hogy

szinte érezte a brooklyni utcák fémes levegőjének ízét. Látta maga előtt

az édesanyját, amint a nyitott ablaknál ül a székén a poros,

halványsárga fényben, ami megvilágította vásznát, miközben festett. A

honvágy fájdalmas görcsbe rántotta Clary gyomrát.

– Clary! – A hang ezúttal sokkal közelebbről hallatszott. A lány

szeme felpattant. Amatis előtte állt csípőre tett kézzel, szorosan

hátrakötött hajjal. – Itt van a bátyád. A konyhában vár.

– Itt van Jace? – Clarynek erőlködnie kellett, hogy ne üljön ki az

arcára a megdöbbenéssel vegyes harag. Semmi értelme nem lett volna

Luke nővére előtt kimutatnia, mennyire mérges.

Amatis kíváncsian mérte végig. – Nem kellett volna beengednem?

Azt hittem, találkozni akarsz vele.

– Nem, semmi gond – mondta Clary, a tőle telhető leghétköznapibb

hangon. – Csak fáradt vagyok.

– Értem. – Amatis úgy nézett a lányra, mint aki nem hisz neki. – Az

emeleten leszek, ha akarsz valamit. Rám fér egy kis alvás.

Clary el sem tudta képzelni, mit akarhatna Amatistól, de bólintott, és

végigment a folyosón a konyhába, amit elárasztott a ragyogó fény. Az

asztalon egy gyümölcsöstál állt, tele naranccsal, almával és körtével

meg egy darab kenyér vajjal és sajttal. Aztán volt még ott egy tányér,

rajta pedig egy halom... süti? Ainatis tényleg sütit sütött neki?

Jace az asztalnál ült. A könyökére támaszkodott, aranyhaja kócos

volt, inge felül kigombolva. Clary látta a fekete Jelek sűrű sorát a

kulcscsontjánál. A fiú egy sütit tartott bekötözött kezében. Tehát

Sebastian igazat beszélt: Jace tényleg megsebesítette magát. Nem

mintha a lányt érdekelte volna. – Jó – szólt Jace. – Visszajöttél.

Kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a csatornába.

Clary szótlanul meredt rá. Kíváncsi volt rá, a fiú ki tudja-e olvasni a

haragot a tekintetéből. Jace mindenesetre hátradőlt, és egyik karját lazán

átvetette a szék támláján. Ha nem lüktetett volna sebesen a nyakánál

kidülledő ér, talán sikerült is volna meggyőznie Claryt, hogy semmi

gondja a világon.

– Fáradtnak tűnsz – tette hozzá a fiú. – Hol jártál egész nap?

– Sebastiannal voltam.

– Sebastiannal? – A Jace arcára kiülő döbbenet egy pillanatra

határozott elégedettséggel töltötte el a lányt.

– Tegnap este hazakísért – mondta Clary, és a fülében egy beteg szív

verésének ütemére lüktettek a szavak: Mostantól fogva csak a bátyád

leszek, csak a bátyád. – És ez idáig ő az egyetlen ember ebben a

városban, aki akár csak nyomokban is kedves volt hozzám. Szóval igen,

Sebastiannal voltam.

– Értem. – Jace közönyös tekintettel tette le a sütijét a tányérra. –

Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, Clary. Nem kellett volna úgy

beszélnem veled.

– Nem – felelte Clary. – Nem kellett volna.

– Aztán meg meg akartam kérdezni, hajlandó lennél-e fontolóra

venni, hogy hazatérj New Yorkba.

– Istenem! – fakadt ki a lány. – Már megint ezzel jössz...

– Itt nem vagy biztonságban.

– Mitől félsz? – kérdezte színtelen hangon Clary. – Hogy engem is

börtönbe vetnek, ahogy Simont?

Jace arckifejezése nem változott, de a két hátsó lábára billent a

székével, mintha a lány meglökte volna. – Simon?

– Sebastian elmondta, mi történt vele – folytatta a lány ugyanolyan

rezzenéstelenül. – Hogy te mit tettél. Hogy idehoztad, aztán hagytad,

hogy börtönbe zárják. Tényleg azt akarod elérni, hogy meggyűlöljelek?

– De Sebastianban megbízol? – kérdezte Jace. – Alig ismered, Clary.

Clary a fiúra meredt. – Nem így van?

Jace állta a tekintetét, de az arca kővé merevedett, mint Sebastiané,

amikor a lány ellökte magától. – Igaz.

Clary felkapott egy tányért az asztalról, és hozzávágta a fiúhoz. Az a

székkel együtt odébb csúszott előle, a tányér pedig a mosogató fölött a

falnak vágódott, és a porcelán ezernyi apró szilánkjára robbant. Jace

felpattant a székről, a lány pedig máris felkapta a következő tányért,

hogy azt is elhajíthassa. Ezúttal célt tévesztett, és a tányér a

hűtőszekrényről pattant le Jace Iába elé, ahol két egyforma darabra vált

szét. – Hogy tehetted? Simon megbízott benned. Hol van most? Mit

fognak csinálni vele?

– Semmit – felelte Jace. – Jól van. Tegnap este voltam nála...

– Az előtt vagy az után, hogy találkoztunk? Az előtt vagy az után,

hogy úgy tettél, mintha minden rendben lenne, és nagyszerűen éreznéd

magad?

– Neked tényleg az volt a benyomásod, hogy én nagyszerűen érzem

magam? – Jace visszanyelt valamit, ami talán nevetésnek indult. –

Akkor jobb színész vagyok, mint gondoltam. – Fanyar mosoly ült ki az

arcára, amivel be is gyújtotta Clary haragjának kanócát: hogyan

merészeli éppen most kinevetni? A lány a gyümölcsöstál után

tapogatózott, de az hirtelen nem tűnt elégnek, úgyhogy félrerúgta

inkább a széket, és a fiúra vetette magát, tudván, hogy az biztosan nem

számít erre.

A lány támadásának ereje készületlenül érte Jace-t. Ahogy Clary a

mellka sának vágódott, hátralépett egyet, és keményen ütközött neki a

konyhapult szegélyének. Felszisszent, mire a lány máris felemelte a

kezét, bár maga sem tudta, mihez akar kezdeni...

Clary megfeledkezett róla, milyen gyors a fiú. Az ökle nem Jace

arcát találta el, hanem a felemelt tenyerét. A fiú ujjai az öklére

fonódtak, és erővel visszakényszerítette a karját az oldala mellé. Clary

egyszerre rádöbbent, milyen közel állnak egymáshoz; nekidőlt a fiúnak,

és csekély súlyával a pulthoz szorította a hátát. – Engedd el a kezemet!

– És tényleg meg fogsz ütni, ha elengedem? – A fiú hangja nyers

volt és halk, a szeme égetett.

– Talán nem érdemled meg?

Jace felnevetett, és a lány érezte, hogyan emelkedik és süllyed a

mellkasa. – Gondolod, hogy én terveltem ki az egészet? Tényleg azt

hiszed, hogy ilyet tennék?

– Nos, nem vagy oda Simonért, igaz? Talán sosem bírtad.

Jace nyers, hitetlenkedő hangot hallatott, ahogy elengedte a lány

öklét. Amikor Clary hátralépett, a fiú tenyérrel felfelé kinyújtotta a

kezét. Eltartott pár pillanatig, mire a lánynak leesett, mit akar

megmutatni neki: a csipkés szélű sebet a csuklóján. – Ezt akkor

szereztem – mondta pattanásig feszülő hangon –, amikor felvágtam a

csuklómat, hogy a vámpír barátod ihasson a kezemből. Kis híján

belehaltam. Most meg mit hiszel? Hogy lazán a sorsára hagytam?

Clary a sebhelyet bámulta a fiú csuklóján – csak egy volt a testét

borító számtalan különféle méretű és formájú seb közül. – Sebastian azt

mondta, hogy idehoztad Simont, aztán Alec elkísérte a Gardhoz. Átadta

a Klávénak. Tudnod kellett...

– Véletlenül hoztam ide. Megkértem, hogy jöjjön el az Intézetbe,

mert beszélni akartam vele. Rólad, ami azt illeti. Gondoltam, talán neki

sikerül lebeszélnie arról, hogy mindenáron Idrisbe akarj jönni. Ha ez

vigasztal, arra sem volt hajlandó, hogy fontolóra vegye a dolgot.

Miközben ott volt, Elhagyatottak támadtak ránk. Át kellett hoznom

magammal a Portálon. Ha nem teszem, az Intézet kertjében hal meg.

– De miért vittétek el a Klávéhoz? Tudnod kellett...

– Azért küldtük oda, mert Idris egyetlen Portálja a Gardban van. Azt

mondták, hogy visszaküldik New Yorkba

– És te hittél nekik? Az után, ami az Inkvizítorral történt?

– Clary, az Inkvizítor csak egy anomália volt. Neked ez volt az első

találkozásod a Klávéval, de nekem nem... Mi vagyunk a Klávé. A

Nephilimek. Mindannyian a Törvényhez tartjuk magunkat.

– Csakhogy ők nem tették.

– Nem – bólintott Jace. – Nem tették. – Nagyon fáradtnak tűnt a

hangja. – És a legrosszabb az egészben – tette hozza –, hogy még

emlékszem, hogyan tört ki Valentine a Klávé ellen, hogyan nevezte

romlottnak, hogyan beszélt arról, hogy meg kell tisztítani. És az

Angyalra mondom, ebben bizony van igazság.

Clary néma maradt. Először, mert nem tudott mit mondani, aztán

pedig meglepetésében, amiért Jace egyszerre átkarolta – szinte mintha

nem is tudná, mit csinál –, és magához húzta. A lány nem is tudta,

miért, de hagyta magát. Jace ingének Fehér anyagán keresztül látta a

Jelek kanyargó, Fekete körvonalait, ahogy lángok módjára nyaldosták a

bőrét. Jace vállára akart.i hajtani a Fejét, érezni akarta a karjait maga

körül, éppen úgy, ahogy levegői akart, amikor a Lyn-tóban fuldoklott.

– Abban talán igaza van, hogy rendbe kell hozni a dolgokat –

mondta végül Clary. – De téved, ami a módszereket illeti. Ezt te is így

látod, ugye?

A fiú félig lehunyta a szemét. Az álmatlan éjszakák emlékei szürke

árnyékok félholdjait rajzolták köré. – Nem tudom, látok-e egyáltalán

valamit Minden jogod megvan, hogy dühös légy. Nem lett volna szabad

megbíznom a Klávéban. Annyira el akartam hinni, hogy az csak egyedi

eset, hogy az Ikvizítor felhatalmazás nélkül cselekszik, hogy az

Árnyvadász létnek még mindig van olyan darabja, ami segít, ha kell

– Jace – suttogta a lány.

Jace kinyitotta a szemét, és lenézett rá. Egymáshoz simultak, még a

térdeik is összeértek, és Clary érezte a fiú szívverését. Szakadj el tőle! –

mondta magának, de a lábai csak nem akartak engedelmeskedni.

– Mi az? – kérdezte Jace mérhetetlenül halkan.

– Látni akarom Simont – mondta a lány. – El tudsz vinni hozzá?

Jace éppen olyan hirtelen engedte el, mint ahogyan korábban

magához húzta. – Nem. Még itt sem lehetnék. Nem lehet csak úgy

besasszézni a Gardba.

– De azt fogja hinni, hogy mindenki magára hagyta. Azt fogja

hinni...

– Elmentem hozzá – szólt közbe Jace. – Ki akartam szabadítani, úgy

terveztem, hogy puszta kézzel tépem ki a rácsokat a falból. – Tényszerű

volt a hangja. – Nem engedte.

– Nem engedte? Börtönben akart maradni?

– Azt mondta, az Inkvizítor a családom után szaglászik. Utánam is.

Aldertree ránk akar kenni mindent, ami New Yorkban történt. Nem

teheti meg, hogy elfogja valamelyikünket, és addig kínozza, amíg

vallomást tesz, mert azt még a Klávé is rossz szemmel nézné, ezért

most azzal próbálkozik, hogy kipréseljen Simonbol valamilyen

történetet, amiből kiderül, hogy szövetségre léptünk Valentine-nal.

Simon azt mondta, hogy ha megszöktetem, az Inkvizítor tudni fogja,

hogy én tettem, és Lightwoodék még rosszabbul járnak.

– Ez nagyon nemes tőle meg minden, de mi a hosszú távú terve?

Örökre ott marad a börtönben?

Jace vállat volt. – Ezen még nem gondolkodtunk.

Clary elcsigázottan fújta ki a levegőt. – Fiúk – mondta. – Jól van,

figyelj! Alibire van szükséged. Gondoskodunk róla, hogy olyan helyen

legyél, ahol mindenki láthat, meg Lightwoodék is, közben pedig

Magnus kiszabadítja Simont a börtönből, és visszaviszi New Yorkba.

– Én sem örülök, hogy ezt kell mondanom, Clary, de kizárt dolog,

hogy Magnus hajlandó lenne erre. Nem érdekel, milyen cukinak találja

Alecet, nem Fog a kedvünkért közvetlenül nekimenni a Klávénak.

– Talán igen – szólt Clary –, ha megszerezheti a Fehér Könyvet.

Jace-nek fennakadt a szeme. – A mit?

Clary gyorsan beszámolt neki Ragnor Feli haláláról, Magnus

megjelenéséről a másik boszorkánymester házában, meg a könyvről.

Jace kíváncsian hallgatta végig.

– Démonok? – kérdezte végül. – Magnus azt mondta, hogy Fellt

démonok ölték meg?

Clary előcsalta az emlékeit. – Nem... Azt mondta, hogy az egész hely

bűzlik valami démoni eredetűtől. És hogy Fellt „Valentine szolgái ölték

meg. Csak ennyi volt.

– Létezik olyan sötét mágia, ami démonok szagát hagyja maga után

-mondta Jace. – Ha Magnus nem mondott többet, az valószínűleg azért

lehet, mert nincs odáig a gondolatért, hogy egy boszorkánymester sötét

mágiákkal trükközik, és megszegi a Törvényt. Persze aligha ez az első

alkalom, amikor Valentine felhasználja Lilith valamelyik gyermekét a

piszkos dolgai hoz. Emlékszel a boszorkánymester srácra, akit New

Yorkban megölt?

– Valentine a Rituáléhoz használta fel a vérét. Emlékszem – futott

végig Clary hátán a hideg. – Jace, Valentine-nak ugyanazért kell a

könyv, mint nekem? Hogy felébressze az anyámat?

– Talán. Vagy Magnusnak van igaza, és Valentine-nak csak a

hatalomra van szüksége, amit a könyv biztosíthat a számára. Akárhogy

is, nekünk kéne előbb rátenni a kezünket.

– Gondolod, hogy van rá esély, hogy tényleg a Wayland-birtokon

lehet?

– Tudom, hogy ott van – felelte Clary meglepetésére a fiú – Az a

szakácskönyv, Receptek háziasszonyoknak vagy mi a szösz? Láttam

már. A könyvtárban. Az volt az egyetlen szakácskönyv.

Clary megszédült. El sem akarta hinni, hogy igaz lehet. – Jace... ha

elviszel a birtokra, és megszerezzük a könyvet, hazamegyek Simonnal.

Tedd meg értem, és már indulok is vissza New Yorkba, aztán többet ide

sem dugom a képem, esküszöm.

– Magnus igazat beszélt. A birtokot tényleg eltérítő rúnák veszik

körül – mondta lassan a fiú. – Elviszlek oda, de nincs közel. Gyalog öt

óra is lehet az út.

Clary kinyújtotta a kezét, és elővette a fiú irónját az övéből. Ahogy

felemelte, az üvegtornyokéhoz hasonló halvány, fehéres ragyogás

világította meg az arcukat. – Ki beszélt itt gyaloglásról?

– Fura látogatóid vannak, Napjáró – jegyezte meg Samuel. – Előbb

Jonathan Morgenstern, most meg New York vámpírjainak vezetője.

Nem semmi.

Jonathan Morgenstern? Eltartott pár pillanatig, mire Simon rájött,

kiről van szó. Jace, hát persze. A cella közepén ült a földön, és az üres

kulacsot forgatta szórakozottan a kezében. – A jelek szerint fontosabb

vagyok, mint gondoltam.

– A vért meg Isabelle Lightwood hozza – tette hozzá Samuel. –

Igazán különleges futárszolgálat.

Simon felkapta a fejét. – Honnan tudja, hogy Isabelle hozta? Nem

mondtam semmit.

– Az ablakon keresztül láttam. Pont úgy néz ki, mint az anyja –

mondta Samuel. – Vagyis úgy, ahogy az anyja nézett ki évekkel ezelőtt.

– Kínos csönd következett. – Tudod, a vér csak egy ideig jelenthet

megoldást – folytatta aztán a szomszéd cella lakója. – Az Inkvizítor

nemsokára elkezd gondolkodni rajra, miért nem haltál még éhen. Ha

tökéletesen egészségesen talál, rájön, hogy valami turpisság van a

dologban, és úgyis megöl.

Simon felnézett a mennyezetre. A kőbe karcolt rúnák átfedték

egymást, mint a lapos kavicsok a tengerparton. – Hát akkor nincs más

választásom, bíznom kell benne, hogv Jace megtalálja a módját, hogyan

vigyen ki innen mondta. Amikor Samuel nem felelt semmit, hozzátette:

– Szólok neki, hogy magát is szöktesse meg, ígérem. Nem hagyom itt

lent.

Samuel elfojtott hangot hallatott – olyan volt, mintha egy nevetés

szorult volna bent a torkában. – Ó, nem hiszem, hogy Jace Morgenstern

majd pont engem akarna megmenteni – szólt. – Aztán meg az éhezés a

legjelentéktelenebb problémád idelent, Napjáró. Valentine nemsokára

megtámadja a várost, és akkor mind meghalunk.

Simon nyelt egyet. – Miért olyan biztos ebben?

– Egy időben közel álltam hozzá Ismertem a terveit. A céljait. Az a

szándéka, hogy lerombolja az Alicantét körülvevő védelmező

varázslatokat, és a saját hatalmának központjában csap le a Klávéra.

– Nem úgy volt, hogy egyetlen démon sem juthat be ide? Hogy a

védvonal áthatolhatatlan?

– Azt mondják. Démonok vére kell hozzá, hogy lebontsák, és a

városon belülről kell jönnie. Mivel azonban nem juthatnak be

démonok... Nos, ez egy tökéletes paradoxon, vagy legalábbis annak

kéne lennie. Csakhogy Valentine azt állította, hogy megtalálta a módját,

hogvan játssza ki. És én hiszek neki. Meg fogja találni a módját, hogy

megszüntesse a varázslatot, megtámadja a várost a démonseregével, és

mindannyiunkat megöljön.

A Samuel hangjából sütő bizonyosságtól Simon hátán végigfutott a

hideg. – Úgy látom, beletörődtél. Nem kéne tenned valamit?

Figyelmeztetni a Klávét?

– Figyelmeztettem őket. Amikor kihallgattak. Újra meg újra

elmondtam nekik, hogy Valentine le akarja bontani a védvonalat, de

nem foglalkoztak vele. A Klávé meg van róla győződve, hogy a

védvonal az idők végezetéig a helyén marad, hiszen már több ezer éve

áll. De hát Róma is állt, amíg meg nem jelentek a barbárok. Minden

összedől egyszer. – Keserűen nevette el magát. – Fogd fel úgy, hogy

versenyeznek, ki öl meg először, Napjáró. Valentine, az Alvilágiak

vagy a Klávé.

Valahol az itt és az ott között Clary elengedte Jace kezét. Amikor a

hurrikán kiköpte, és ő a padlóra zuhant, egyedül volt. Hangos

nyekkenéssel gördült egyet, azután megállt.

Lassan felült, és körülnézett. Egy hatalmas, kofalú szoba közepén

találta magát egy perzsaszőnyegen. Itt-ott bútordarabok álltak; a rájuk

terített fehér lepedők púpos, ormótlan szellemekké változtatták őket. A

hatalmas ablakok előtt a portól szürkésfehér bársonyfüggönyök lógtak,

a beszivárgó holdfényben pedig táncoltak az apró porszemcsék.

– Clary? – Jace lépett elő egy fehér lepedővel letakart masszív

valami mögül; talán egy hangversenyzongora lehetett. – Jól vagy?

– Semmi baj. – A lány fintorogva állt fel. Fájt a könyöke. – Attól

eltekintve, hogy Amatis feltehetőleg megöl, amikor visszamegyünk.

Tekintve, hogy összetörtem minden tányérját, és megnyitottam egy

Portált a konyhájában.

Jace Clary felé nyújtotta a kezet. – Talán nem sokra mész vele –

mondta, miközben talpra segítette –, de engem lenyűgöztél.

– Kösz. – A lány körbepillantott. – Tehát itt nőttél fel? Olyan, mintha

egy mesébe csöppentünk volna.

– Én inkább egy horrorfilmre gondoltam – jegyezte meg Jace. –

Istenem, évek óta nem láttam ezt a helyet. Régen nem volt ennyire...

– Ennyire hideg? – Clary összerázkódott. Begombolta a kabátját, de

a ház hidege nem csak a levegő hidegét jelentette. Ebből a helyből

sütött a hideg, mintha soha nem lett volna odabent meleg, és soha nem

harsant volna benne nevetés.

– Nem – felelte Jace. – Mindig hideg volt. Azt akartam mondani,

hogy nem volt ennyire poros. – A fiú kivett egy követ a zsebéből, mire

boszorkányfeny kelt életre az ujjai között. A fehér ragyogás alulról

világította meg az arcát, árnyékokat festett a járomcsontja köré és

halántéka mélyedéseibe. – Ez a dolgozószoba, nekünk viszont a

könyvtárban van dolgunk. Gyere!

Jace kivezette Claryt a szobából, aztán végighaladtak a folyosón,

ahol tobb tucat tükör lógott a falakon, megsokszorozva mindent. A lány

nem gondolta, hogy ilyen zilált a külseje: a kabátját belepte a por, a haja

teljesen összekuszálódott a szélben. Titkon megpróbálta lesimítani, de a

soron következő tükörben elkapta Jace vigyorát. Valamilyen

megmagyarázhatatlan módon, nyilván egy titokzatos Árnyvadászvarázslat

eredményeképpen, amit Clary úgysem érthetett meg, a fiú haja

tökéletes maradt.

A folyosón sorakozó ajtók közül néhány nyitva állt, és Clary

bepillanthatott más szobákba is; mindegyik éppen olyan poros és

Elhagyatott volt, mint a dolgozó. Valentine azt mondta, Michael

Waylandnek nem voltak rokonai, így a lány feltételezte, hogy senki sem

örökölte a házat a férfiállítólagos halála után. Valamiért azt hitte, hogy

Valentine továbbra is itt él, de a jelek szerint nem ez a helyzet.

Mindenből áradt a bánat és az Elhagyatottság. A Renwickbcn Valentine

az otthonának nevezte ezt a helyet, és megmutatta Jace-nek a Portálként

működő tükörben az arannyal bekeretezett zold mezőt és a köveket;

csakhogy, gondolta most Clary, ez is hazugság volt.

Valentine nyilvánvalóan évek óta nem élt itt – talán hagyta, hadd

rohadjon szét a ház, talán eljött néhanapján, hogy szellemként járja a

félhomályos fokyosókat.

Amikor megérkeztek a folyosó végén lévő ajtóhoz, Jace belökte a

vállával, aztán félreállt, hogy Clary előtte léphessen a szobába. A lány

szemei előtt az Intézet könyvtárának képe lebegett, és ez a helyiség

sokban hasonlított is hozzá. Az ugyanolyan falakat megtöltötték a

könyvek hosszú sorai – mellettük ugyanolyan gördülő létrák álltak,

hogy cl lehessen érni a felső polcokat is. A mennyezet viszont itt lapos

volt, gerendákkal, és az íróasztal is hiányzott. A zöld és kék táblákkal

felváltva beüvegezett ablakok előtt lógó zöld bársonyfüggönyök

redőiben megült a fehér por. Az üvegek, mint színes jégvirágok

csillogtak a holdfényben. Az ablakon túl csak végtelen feketeséget

láttak.

– Ez a könyvtár? – kérdezte suttogva Clary, bár maga sem tudta,

miért fogta vissza a hangját. Volt valami mérhetetlenül ünnepélyes

ebben a hatalmas, üres házban.

Jace a semmibe meredt, az emlékektől homályos tekintettel. – Annál

az ablaknál ülve olvastam el mindig, amit apám aznapra előírt nekem.

Mindennap másik nyelven. Szombaton franciául... vasárnap angolul...

Arra nem emlékszem, melyik nap volt a latiné. A hétfő vagy a kedd...

Clary hirtelen látta maga előtt a kis Jace-t, amint egy könyvet

egyensúlyozva a térdén, ücsörög az ablakmélyedésben, és kifelé néz a...

mire is? A kertre? A tájra? Egy magas rózsafalra, amilyen

Csipkerózsika várát vette körül? Elképzelte a fiút, amint olvas, az

ablakon beözönlő fény zöld és kék négyszögeket vet szőke hajára, meg

az apró arcra, ami sokkal komolyabb, mint egy tízéves fiú arcának

lennie kellene.

– Nem emlékszem – szólt a fiú a sötétbe meredve.

Clary megérintette a vállát. – Nem számít, Jace.

– Talán tényleg nem. – Jace megrázta magát, mintha egy álomból

ébredne, és a boszorkányfénnyel világítva meg maga előtt az utat,

átszelte a helyiséget. Letérdelt, hogy közelebbről is megnézhessen

néhány könyvet, majd az, egyikkel a kezében felegyenesedett. –

Egyszerű receptek háziasszonyoknak – mondta. – Itt van.

A lány odasietett hozzá, és elvette tőle. Egyszerű külsejű könyv volt

kék borítóval; poros, mint minden más a házban. Amikor Clary

kinyitotta, akár egy csapat moly, por szállt fel a lapok közül.

A könyv közepébe nagy, szögletes lyukat vájtak, amibe, mint

drágakövet a foglalatába, egy fehér bőrbe kötött kisebb könyvet

illesztettek. A borítón aranyozott betűkkel, latin nyelven állt a címe.

Clary felismerte a „fehér" és a „könyv" jelentésű szót, de amikor kivette

a könyvet a helyéről, és kinyitotta, meglepetésére számára ismeretlen

nyelvű, vékony, kanyargós kézírással teleírt lapokat talált.

– Görögül van – szólt Jace, átpillantva a lány válla fölött. –

Pontosabban ógörögül.

– El tudod olvasni?

– Nem könnyen – vallotta be a fiú. – Évek óta nem foglalkoztam az

ógöröggel. Magnusnak viszont, felteszem, nem lesz gond. – Jace

becsukta a könyvet, és a lány zöld kabátjának zsebébe csúsztatta,

mielőtt visszafordult volna a könyvespolc felé, hogy újbegycit finoman

végigfuttassa az ott sora kozó kötetek gerincén.

– Van olyan, amelyiket magaddal szeretnéd hozni? – kérdezte

gyengéden a lány. – Ha szeretnéd...

Jace elnevette magát, és leengedte a kezét. – Csak azt volt szabad

elolvasnom, amit kiadott nekem – mondta. – Volt olyan polc,

amelyiken meg sem érinthettem semmit. – Egy sor egyforma barna

bőrbe kötött könyvre mutatott az egyik felső polcon. – Úgy hatéves

lehettem, amikor kíváncsi lettem, mire a nagy hűhó, és elolvastam az

egyiket. Kiderült, hogy egy napló, amit apám vezetett. Rólam.

Feljegyzések „fiamról, Jonathan Christopherről". Amikor rájött, hogy

elolvastam, a nadrágszíjával vert el. Igazából akkor tudtam meg, hogy

egyáltalán van második keresztnevem.

Claryt hirtelen elöntötte az apja iránt érzett gyűlölet. – Nos,

Valentine most nincs itt.

– Clary... – kezdte Jace figyelmcztetőleg, de a lány már fel is nyúlt,

és kibillentette az egyik könyvet a tiltott polcon a többi közül. A kötet

barátságos puffanással hullott a földre. – Clary!

– Jaj, ne már! – A lány lerántott még egy könyvet, aztán még egyet.

A lapok közül por szállt fel, ahogy sorra egymás után a padlóra

zuhantak. – Próbáld csak ki te is!

A fiú egy pillanatig mozdulatlanul figyelte Claryt, aztán egy

félmosoly jelent meg a szája sarkában. Felemelte a kezét, aztán a karját

végighúzta a polcon, hangos csattanással söpörve le a padlóra a

fennmaradó könyveket. Hangosan felnevetett... aztán hirtelen

elhallgatott, és felemelte a fejét, a fülét hegyezve, akár egy macska,

amikor megérez valami távoli veszélyt. – Hallod?

Mit hallok? Clary éppen azon volt, hogy hangosan is felteszi a

kérdést, de aztán elakadt a szava. Valóban hallott valamit, ráadásul

egyre hangosabban... éles, zúgó, csikorgó hang volt, mintha egy gép

kelne életre. Úgy tűnt, valahonnan a falból jön. Abban a pillanatban,

ahogy Clary önkéntelenül is hátralépett, rozsdás nyöszörgéssel

félrecsúsztak előtte a kövek. Egy lyuk nyílt a falban – amolyan durván

kivágott ajtó.

Mögötte lépcső vezetett lefelé a sötétbe.

Bűnös vér

– ARRA SEM EMLÉKSZEM, hogy egyáltalán lett volna pince –

mondta Jace a falban tátongó nyílásra meredve. Ahogy felemelte a

kezében tartott rúnakövet, a reszketeg boszorkányfény visszaverődött a

lefelé tartó folyosó oldaláról. A sima fekete falak egy Clary számára

ismeretlen kőből készültek. A lépcsőfokok úgy ragyogtak, mintha

nedvesek lennének. Különös szag tört fel a nyílásból, nyirkos, dohos,

furcsa fémes beütéssel, ami felborzolta Clary idegeit.

– Szerinted mi lehet odalent?

– Nem tudom. – Jace a lépcső felé indult, rátette a lábát a legfelső

fokra, óvatosan ránehezedett, aztán megvonta a vállát, mint aki

elhatározásra ju tott. Óvatosan haladva fokról fokra, elindult lefelé. Pár

lépés után megfordult, és felnézett Claryre. – Jössz? Megvárhatsz itt

fent, ha gondolod.

A lány körülnézett az üres könyvtárban, aztán összerezzent, és Jace

után sietett.

A lépcső egyre szűkebb köröket leírva haladt lefelé, mintha egy

hatalmas kúpos csiga házában jártak volna. Ahogy egyre lejjebb

jutottak, töményebb lett a szag, és a szélesedő fokok végül egy nagy,

szögletes helyiségbe vezettek, ahol a kőfalakat penész csíkjai meg más

sötét foltok csúfították el. Az itt-ott fehér kövekkel tarkított padlón

ezerféle pentagramma meg rúna váltotta egymást.

Jace lépett egyet előre, mire valami megreccsent a lába alatt.

Egyszerre pillantottak le Claryvel. – Csontok – suttogta a lány.

Legkülönfélébb formájú és méretű csontok hevertek mindenfelé. – Mit

csinált idelent?

A boszorkányfény égette Jace kezét, ahogy hátborzongató

ragyogással bevilágította a helyiséget. – Kísérletezett – felelte Jace

száraz, feszült hangon. – A Tündérkirálynő azt mondta...

– Miféle csontok ezek? – kérdezte most már hangosabban Clary. –

Állatcsontok?

– Nem. – Jace belerúgott az egyik kupacba, szerteszét röpítve a

csontokat. – Nem mind.

Clary szorítást érzett a mellkasában. – Talán vissza kéne mennünk.

Jace szó nélkül emelte magasba a boszorkányfényt. A kő egyre

fényesebben és fényesebben ragyogott, éles, fehér világossággal töltve

be a helyiséget. Csak most láthattak be a helyiség sarkaiba is. Három

üres volt. A negyedikben vastag függönnyel letakarva egy méretes tárgy

állt.

– Jace – suttogta Clary. – Mi az?

A fiú nem felelt. Hirtelen egy szeráfpengc jelent meg szabad

kezében; Clarynek fogalma sem volt, mikor húzta elő, de most úgy

villant meg rajta a boszorkány fény, mintha tiszta jégből lenne.

– Jace, ne! – szólt rá a fiúra Clary, de már elkésett... Jace előrelépett,

a kard hegyével félrehúzta a függönyt, majd megragadta és lerántotta a

titokzatos valamiről. A függöny terebélyes porfelhő közepette hullott a

földre.

Jace hátratántorodott, és a rúnakő kiesett a kezéből. Ahogy a ragyogó

fény alázuhant, Clarv egy futó pillanatra meglátta a fiú arcát: Jace

egészen fehér lett a rémülettől. Clary felkapta a követ, mielőtt

kialudhatott volna a fénye, és a magasba emelte, hogy maga is

megnézhesse, mi ijesztette meg ennyire a mindig rettenthetetlen Jace-t.

Először csak egy férfialakot pillantott meg – egy padlón kuporgó,

piszkosfehér rongyba burkolózó férfialakot. Csuklóit és bokáit a

padlóba vert erős fémkapcsokhoz rögzített bilincsek tartották szorosan.

Hogyan lehet életben? Clary elszörnyedve bámult rá, és a torkába

feltört az epe. A rúnakő remegett a kezében, és a fényfoltok táncba

kezdtek a fogoly testén. Clary csenevész karokat és lábakat látott,

amelyeket számtalan korábbi kínzás sebhelyei borítottak. Egy koponya

arca fordult a lány felé, a szemek helyén két fekete üreggel – aztán

száraz zörgés hallatszott, és Clary csak most vette észre, hogy amit

korábban fehér rongynak gondolt, az egy pár szárny volt: két tiszta,

fehér félkör emelkedett ki a fogoly hátából. Nem is volt semmi más

tiszta ebben a mocskos pincében.

Clarynek elakadt a lélegzete. – Jace! Látod...?

– Látom. – Jace-nek egészen rekedt volt a hangja.

– Azt mondtad, nincsenek Angyalok... hogy soha senki nem látott

egyet sem.

Jace mormogott valamit maga elé, mintha kétségbeesetten

káromkodott volna egy sort. Tett egy bizonytalan lépést a földön

kuporgó alak felé – aztán hátratántorodott, mintha egy láthatatlan falról

pattant volna vissza. Clary lenézett, és látta, hogy az Angyal egy

mélyen a padlóba vésett, halványan foszforcszkáló, összefüggő

rúnákból álló pentagramma közepén kuporog. – A rúnák – suttogta. –

Nem juthatunk át...

– De nem igaz... – mondta Jace. Kis híján elcsuklott a hangja. –

...nem igaz, hogy nem tehetünk semmit.

Az Angyal felemelte a fejét. Clary szánakozva állapította meg, hogy

Jace-éhez hasonló göndör szőke haja tompán csillan a fényben;

némelyik tincs szárazon tapadt a koponyájához. A szemei üregek

voltak, az arcát sebhelyek csúfították el, mint amikor vandálok tesznek

tönkre egy csodálatos képet. Az Angyal szája egyszerre kinyílt, és hang

tört elő a torkából; nem szavak, hanem átható, arany muzsika, egyetlen

kitartott dallam, de olyan édes, hogy az már szinte fájt...

Clary szeme előtt képek jelentek meg. Még mindig szorongatta a

rúnakövet, de a fénye már kialudt; Clary nem volt többé a ház alatt,

valahol máshol járt, ahol a múlt képei villantak fel előtte, akár ha ébren

álmodna – töredékek, színek, hangok.

Egy borospincében találta magát csupaszon és tisztán, maga előtt a

földön egyetlen hatalmas rúnát látott a kőpadlóba karcolva. Egy férfi

állt mellette; egyik kezében nyitott könyvet tartott, a másikban fehéren

lángoló fáklyát. Amikor felemelte a fejét, Clary látta, hogy Valentine

az: sokkal fiatalabb volt, az arca ránctalan és szép, tiszta szeme

ragyogó. Kántálására a rúna fellobbant, aztán amikor alábbhagytak a

lángok, egy meggyötört alak feküdt a földön a hamuban: egy Angyal,

kiterjesztett, véres szárnyakkal, akár egy megsebzett madár...

Megváltozott a szín. Valentine egy ablaknál állt, oldalán ragyogó

vörös hajú fiatal nővel. Az ujján ismerős ezüstgyűrű villant, ahogy

átkarolta a nc vállát. Clary fájdalmas grimasszal ismerte fel az

édesanyját – ő is fiatal volt, lágy vonásai sebezhetőnek mutatták. Fehér

hálóinget viselt, és nyilvánvalóan terhes volt.

– A Szövetség – mondta dühösen Vilentine – nemcsak hogy a Klávé

legrosszabb ötlete volt, de egyáltalán a legrosszabb dolog, ami a

Nephilimckkel történhetett. Hogy szövetséget kössünk az Alvilágiakkal,

hogy hozzá legyünk kötve ezekhez a lényekhez...

– Valentine – szólt mosolyogva Jocelyn –, elég a politikából, kérlek.

– Átkarolta Valentine nyakát, arcáról sütött a szeretet, mint ahogy a

férfiéról is, bár az övén ott volt valami más is, valami, amitől Clary

hátán végigfutott a hideg...

Valentine szabályos körben álló fák között térdelt. Odafent ragyogott

a hold, megvilágítva a tisztás földjébe karcolt fekete pentagrammát. A

fák ágai sűrű hálót alkottak fölötte; ahol a pentagramma fölé nyúltak, a

levelek összekunkorodtak és megfeketedtek. Az ötágú csillag

közepében egy nő ült hosszú, ragyogó hajjal; karcsú volt és vonzó, arca

megbújt az árnyékban, de látszott, hogy a karja csupasz és fehér. Bal

kezét kinyújtotta, és ahogy szétnyitotta az ujjait, Clary látta, hogy

hosszú vágás húzódik a tenyerén, amiből vér csöpög komótosan a

pentagramma peremére helyezett ezüstke-helybe. A vér feketének tűnt a

holdfényben, vagy talán tényleg fekete volt.

– Az a gyermek, aki ezzel a vérrel az ereiben születik meg – mondta

a nő lágy, varázslatos hangon erősebb lesz, mint a világok közötti

szakadékok Nagyobb Démonai. Hatalmasabb lesz, mint Asmodei,

erősebb lesz, mint a viharok sedimjei. Ha rendesen kitanítják, nem lesz

olyasmi, amit ne lenne képes megtenni. Figyelmeztetnem kell azonban

– tette hozzá –, hogy ki fogja égetni az emberséget belőle, ahogy a

méreg kiégeti az életet a vérből.

– Köszönet neked, Edom asszonya – szólt Valentine, a kehely után

nyúlva. A nő felemelte a fejét, és Clary megállapította, hogy bár

gyönyörű az arca, a szemei fekete mélyedések, ahonnan hullámzó,

fekete csápok törtek elő a levegőben tapogatózva. Clary elfojtott egy

sikolyt...

Az éjszaka és az erdő eltűnt. Jocelyn szemben állt valakivel, akit

Clary nem látott. Most nem volt terhes; világos haja csimbókokban

tapadt kétségbeesett arcára. – Nem maradhatok vele tovább, Ragnor –

mondta. – Egyetlen napig sem. Beleolvastam a naplójába. Tudod, mit

tett Jonathannal? Nem hittem, hogy akár Valentine is képes erre. –

Megremegett a válla. – Démonvért használt... Jonathan már nem is

gyerek. Még csak nem is ember. Szörnyeteg...

Jocelyn semmivé lett. Valentine nyugtalanul járkált a rúnák köre

körül, kezében egy ragyogó szeráfpengével. – Miért nem beszélsz? –

mormogta. – Miért nem adod meg nekem, amit akarok? – Lecsapott a

késsel, és az Angyal megvonaglott, ahogy a sebéből aranyszínű

folyadék csordult ki, mintha napfény szűrődne ki'a bőre alól. – Ha nem

kapok tőled választ – sziszegte Valentine –, akkor legalább a véredet

megkaphatom. Én meg az enyémek többre megyünk vele, mint te.

Most a Wayland-könyvtárban voltak. A színes ablaktáblákon

keresztül beragyogott a nap, kék meg zöld fénnyel árasztva el a szobát.

A szomszéd szobából hangok szűrődtek át: nevetés, beszélgetés, egy

összejövetel zaja. Jocelyn a könyvespolcnál térdelt, ide-oda pislogva.

Kihúzott a zsebéből egy vastag könyvet, és becsúsztatta két másik

közé...

Aztán eltűnt. A következő helyszín egy pince volt, ugyanaz a pince,

amelyikben Clary a valóságban állt. Ugyanaz a pentagramma volt a

padlón, a közepén pedig ott feküdt az Angyal. Valentine mellette állt,

ismét csak ragyogó szeráfpengével a kezében. Most évekkel idősebbnek

tűnt; nem volt többé fiatalember. – Ithuriel – szólt. – Régi barátok

vagyunk, igaz? Ott hagyhattalak volna élve eltemetve a romok alatt, de

nem tettem, inkább idehoztalak magammal. Az évek során mindvégig a

közelemben tartottalak, és reméltem, hogy egy nap elmondod nekem,

amit tudni akarok. Amit tudnom kell. – Közelebb lépett, és kinyújtotta a

pengét, amitől felragyogtak a pentagramma rúnákból álló körvonalai. –

Amikor megidéztelek, megálmodtam, hogy elmondod nekem, miért.

Miért teremtett meg bennünket Raziel, miért hozta létre az

Árnyvadászok faját, és miért nem adta meg nekünk azokat a

képességeket, amivel a démonok rendelkeznek... a farkasok sebességét,

a Tündérek Népének halhatatlanságát, a boszorkánymesterek mágiáját,

akár a vámpírok kitartását. Itt hagyott bennünket a pokol fattyai előtt

csupaszon, ezekkel a festett vonalakkal a testünkön. Miért erősebbek

nálunk? Miért nem osztozhatunk az ő képességeikben? Miért ez az

igazságtalanság?

Az Angyal, mint egy márványszobor, némán és mozdulatlanul,

összezárt szárnyakkal ült az őt foglyul ejtő pentagramma közepén. A

szemében nem látszott semmi, csak a rettenetes, szótlan bánat.

Valentine szája megrándult.

– Hát jó. Maradj csak csöndben! Eljön az én időm is. – Valentine

felemelte a pengét. – Nálam van a Végzet Kelyhe, Ithuriel, és

hamarosan enyém lesz a Kard is... de a Tükör nélkül hozzá sem láthatok

a megidézéshez. Már csak a Tükörre van szükségem. Áruld el nekem,

hol van! Áruld el nekem, hol van, Ithuriel, és hagylak meghalni.

A látvány töredékeire hullott szét, és ahogy a vízió semmivé lett,

Clary a saját rémálmaiból ismerős képeket pillantotta meg – fehér és

fekete szárnyas Angyalokat, sima, arany és vérvörös víztükröt –, aztán

pedig Jace-t, amint újra meg újra elfordul tőle. Clary a fiú után nyúlt, és

az Angyal hangja most végre úgy szólalt meg a fejében, hogy ő is

megértette.

Nem ez az első alkalom, hogy álmokat mutattam neked.

Egy rúna lobbant fel a szemhéja mögött, akár egy tűzijáték rakétája

-Clary sosem látta még korábban ezt a rúnát. Erős volt és egyszerű, akár

egy csomó a kötélen. Egyetlen szemvillanás alatt el is tűnt, és ebben a

pillanatban az Angyal éneke is véget ért. Clary visszatért a saját testébe,

és megtántorodott a mocskos, bűzös helyiségben. Az Angyal néma volt,

gyászos és mozdulatlan, a szárnyát összezárta.

Clary zokogva fújta ki a levegőt. – Ithuriel! – Sajgó szívvel az

Angyal felé nyújtotta a kezét, bár tudta, hogy nincs esélye áthatolni a

rúnákon. Az Angyal hosszú évek óta ült itt némán és egyedül a

sötétben; vasak tartották fogva, éhezett, és mégsem halhatott meg...

Jace a lány mellett állt. Clary látta elgyötört arcán, hogy mindent

látott, amit ő is. Lepillantott a kezében tartott szeráfpengére, aztán

megint az Angyalra nézett. A vak szempár csendes megadással fordult

felé.

Jace lépett egyet előre, aztán még egyet. Tekintetét az Angyalra

szegezte, mintha néma társalgást folytattak volna, amit Clary nem

hallhatott. Jace szemei, mint két aranykorong, verték vissza a fényt.

– Ithuriel – suttogta.

A penge, akár egy fáklya, vakító fénnyel ragyogott fel a kezében. Az

Angyal felemelte az arcát, mintha vak szemei látták volna a

világosságot. Ahogy kinyújtotta a kezét, a csuklóit tartó láncok hangos

csörgésbe kezdtek.

Jace a lányhoz fordult. – Clary – szólt. – A rúnák.

A rúnák. Clary egy pillanatra csodálkozva meredt Jace-re, de a fiú

türelmetlenül meredt rá. Clary átadta neki a boszorkányfényt, kivette

Jace irónját a fiú zsebéből, és letérdelt a földön sorakozó rúnák elé. Úgy

tűnt, valamilyen éles tárggyal karcolták őket a kőbe.

Felnézett Jace-re. A fiú arckifejezése, a szemében égő tűz

megijesztette – sütött róla, hogy hisz benne, hogy bízik a

képességeiben. Clary az irón hegyével vonalak sorát húzta a földre, a

foglyul ejtő rúnákat szabadító rúnákká, a börtönt szabadsággá

változtatva át. Az elkészült vonalak felragyogtak, mintha a lány egy

gyufát húzott volna végig kénen.

Amikor végzett, felegyenesedett. A rúnák izzottak előtte. Jace

gyorsan mellé lépett. A boszorkányfény már nem volt sehol, csak a

szeráfpenge világított a kezében, amit a fiú az Angyalról nevezett el.

Most kinyújtotta, és ezúttal a keze úgy hatolt át a rúnák falán, mintha

nem lenne ott semmi.

Az Angyal felemelte a kezét, elvette a fiútól a pengét, majd lehunyta

vak szemét, és Clarynck egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy

elmosolyodik. Aztán maga felé fordította a kardot, és a hegyét a

mellkasához illesztette. Clarv felszisszent, majd előrelépett, de Jace

vasmarokkal ragadta meg a karját, és visszarántotta – éppen, amikor az

Angyal magába döfte a pengét.

Hátrabillent a feje, és elengedte a markolatot, ami éppen ott állt ki a

testéből, ahol a szívének kellett lennie – már ha az Angyaloknak van

egyáltalán szívük; ezt Clary nem tudta biztosan. A sebből lángok törtek

elő, és kifelé terjedtek a penge mellől. Az Angyal teste fehér izzássá

alakult át, a láncok a csuklóján skarlátvörösen világítottak, mint a vas,

ha túl sokáig hagyják a tűzben. Clary a középkori festményekre

gondolt, amelyeken szenteket emésztett el a révület lángja. Az Angyal

széttárta a szárnyait, mielőtt azok is lángra kaptak volna a reszketve

lobogó tűzben.

Clary nem tudott többé odanézni. Megfordult, és Jace vállába

temette az arcát. Jace átkarolta, és erősen magához szorította. – Semmi

baj – súgta a lány hajába. – Semmi baj. – De a levegő megtelt füsttel, és

Clary lába alatt mintha megremegett volna a föld. Csak amikor Jace

megbillent, akkor jött rá, hogy nem a sokk miatt érzi így: tényleg

megremegett a föld. Elengedte a fiút, és rögtön el is veszítette az

egyensúlyát. A kövek megcsikordultak egymáson a lába alatt, és porest)

szitált alá a mennyezetről. Az Angyal füstoszloppá vált; a rúnák

fájdalmasan izzottak körülötte. Clary rájuk meredt, kiolvasta belőlük a

jelentésüket, aztán vadul pillantott Jace-re. – A ház... kapcsolatban állt

Ithuriellel. Ha az Angyal meghal...

Nem fejezte be a mondatot. A fiú máris megragadta a kezét, és a

lépcső felé indult, maga után vonszolva őt is. Maga a lépcső is

imbolygott és megmegroggyant; Clary elesett, és alaposan beverte a

térdét az egyik fokba, de Jace szorítása nem lazult a karján. A lány nem

is törődve a fájdalommal, porral teli tüdővel rohant tovább.

Felértek a lépcső tetejére, és kirontottak a könyvtárba. Clary elfojtott

dübörgést hallott a háta mögül, ahogy a lépcső összeomlott. Idefent sem

volt sokkal jobb a helyzet: az egész szoba remegett, a könyvek sorban

dőltek le a polcról. Egy halom cserép közepén felborult szobor hevert.

Jace elengedte Clary kezét, aztán felkapott egy széket, és mielőtt még a

lány megkérdezhette volna, mihez akar kezdeni vele, belehajította a

színes üvegablakba.

A szék szilánkok zuhatagában repült ki a szabadba. Jace megfordult,

és a lány felé nyújtotta a kezét. Clary az üres ablakkereten túl holdfény

áztatta pázsitot látott, meg egy sorfát a messzeségben. Elég távolinak

tűntek. Nem tudok akkorát ugrani, gondolta, és éppen megrázta volna a

fejét, amikor észrevette, hogy Jace-nek elkerekedik a szeme, és a szája

figyelmeztető szavakat formál. A magas polcokon álló nehéz márvány

mellszobrok egyike elszabadult, és éppen felé zuhant; Clary félreugrott

az útjából, az pedig éppen ott hagyott tekintélyes mélyedést a padlóban,

ahol pár pillanattal korábban még a lány állt.

Jace egyetlen pillanattal később már át is karolta Claryt, és felkapta a

földről. Clary túlságosan meglepődött, hogy akár csak meg is

moccanjon, miközben a fiú a kitört ablakhoz cipelte, és minden kecmec

nélkül kihajította rajta.

A lány egy füves domboldalon ért földet, közvetlenül az ablak alatt,

és azonnal gurulni kezdett lefelé a lejtőn, amíg akkora erővel nem

csapódott a következő domb lábának, hogy levegő sem maradt a

tüdejében. Felült, és kirázta a fűszálakat a hajából. Egy pillanattal

később Jace is megérkezett mellé. Vele ellentétben a fiú könnyedén,

guggolva állt meg, és máris visszafelé nézett a házra.

Clary megfordult, hogy kövesse a tekintetét, de a fiú megragadta, és

betaszította a két dombocska közötti mélyedésbe. A lány később kék

foltokat talált ott, ahol a fiú ujjai megszorították; most csak felszisszent

a meglepc téstől, ahogy a földön kötött ki, és Jace ráfeküdt, testével

óvva őt a hirtelen robbanástól. Olyan volt, mintha megnyílna a föld, és

egy vulkán törne ki. Fehér por lövellt az ég felé. Clary éles, kopogó zajt

hallott maga körül. Egy döbbent pillanatig azt hitte, eleredt az eső –

aztán hamarosan rájött, hogy törmelék, por és törött üvegcserepek

kopogását hallja: a megsemmisült ház törmelékei hullottak alá

körülötte, mint valami halálos jégeső.

Jace még keményebben préselte a földbe, a teste keményen feszült a

testének, a szívverése pedig majd olyan hangosan dübörgött a lány

fülében, mint a ház összeroskadó romjainak hangja.

A dörej lassan semmivé foszlott, ahogyan a füst oszlik szét a

levegőben, és riadt madarak csiripelése vette át a helyét. Clary látta őket

Jace válla fölött, ahogy kíváncsian keringtek odafent a sötét égen.

– Jace – szólt halkan. – Szerintem valahol elhagytam az irónodat.

A fiú kicsit elhúzódott, feltámaszkodott a könyökére, és lenézett

Claryre. A lány még a sötétben is látta saját tükörképét Jace szemében;

a fiú arcát ellepte a korom és a por, inge gallérja elszakadt. – Nem

fontos. Feltéve, hogy nem esett bajod.

– Jól vagyok. – Clary ösztönösen kinyújtotta a kezét, és ujjai

begyével finoman beletúrt a fiú hajába. Jace teste megfeszült, tekintete

elkomorodott.

– Volt néhány fűszál a hajadban – mondta a lány. Kiszáradt a szája,

ereiben énekelt az adrenalin. Mindaz, ami történt – az Angyal, az

összedőlt ház közel sem tűnt olyan valóságosnak, mint amit Jace

szemében látott.

– Jobb lenne, ha nem érintenél meg – mondta a fiú.

Clary keze mozdulatlanná dermedt a levegőben. – Miért?

– Tudod, miért – szólt Jace, majd legördült a lányról, és hanyatt

feküdt a fűben. – Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az Angyalt. A

szüleinket.

Most először nevezte őket így, gondolta Clary. A szüleink. Az

oldalára fordult, és legszívesebben megfogta volna a fiú kezét, de nem

volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e. Jace vakon bámulta az eget.

– Láttad, mi vagyok. – A szavak gyötrelmes suttogásként kúsztak ki

a száján. – Részben démon vagyok, Clary. Részben démon. Ennyit te is

megértettél, ugye? – Jace tekintete a lány tekintetébe fúródott. – Láttad,

mivel próbálkozott Valentine. Démonvert használt, még azelőtt

démonvért kaptam tőle, hogy egyáltalán megszülettem volna. Félig

szörnyeteg vagyok. A testem része az, amit mindenáron fel akartam

égetni, ki akartam irtani.

Clary elnyomta magában Valentine szavainak az emlékét, azt

mondta, az első gyerekéből szörnyeteget csináltam. – De a

boszorkánymesterek is démonok részben. Mint Magnus. Ettől még nem

lesznek gonoszak...

– De nem Nagyobb Démonok. Hallottad, mit mondott a démonnő.

Ki fogja égetni az emberséget belőle, ahogy a méreg kiégeti az életet

a vérből. Clary hangja megremegett. – Nem igaz. Nem lehet. Nincs

semmi értelme...

– Bizony van. – Dühödt elkeseredettség sugárzott Jace arcáról. Clary

látta az ezüstláncot csupasz nyaka körül, amint fehéren verte vissza a

csillagok fényét. – Ez mindent megmagyaráz.

– Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus

Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes és

minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz?

– Megmagyarázza – folytatta színtelen hangon a fiú hogy miéri érzek

irántad úgy, ahogy.

– Ezt meg hogy érted?

Jace egy hosszú pillanatig nem felelt, csak némán meredt a mellette

fekvő lányra. Clary érezte minden rezdülését; nem érintették meg

egymást, mégis olyan volt, mintha teljes testükkel összesimultak volna.

– A húgom vagy – szólt végül a fiú. – A húgom, a vérem, a családom.

Az lenne a dolgom, hogy megvédjelek... – Hangtalanul, szomorúan

nevetett fel. – Hogy megvédjél az olyan fiúktól, akik éppen azt akarják

tenni veled, amit én.

Clarynck elakadt a lélegzete. – Azt mondtad, mostantól fogva csak a

bátyám akarsz lenni.

– Hazudtam – közölte Jace. – A démonok hazudnak, Clary. Tudod,

léteznek olyan sérülések, amiket egy Árnyvadász összeszedhet... belső

sérülések a démonméregtől. Azt sem tudod, mi bajod van, de lassan

elvérzel belül. Hát ilyen érzés csak a testvérednek lenni.

– De Aline...

– Meg kellett próbálnom. És megpróbáltam. – Jace hangja egészen

élettelen volt. – De istenemre mondom, nem akarok senki mást, csak

téged. Nem is akarok mást akarni, csak téged. – Kinyújtotta a kezét,

óvatosan beletúrt a lány hajába, ujjbegyei végigsimították az arcát. –

Most legalább tudom, miért van így.

Clary hangja suttogássá halkult. – Én sem akarok senki mást rajtad

kívül.

Hallotta, ahogy Jace-nek egy pillanatra fennakad a lélegzete, aztán a

fiú lassan felkönyökölt. Most lefelé nézett Claryre, és az arckifejezése

megváltozott – volt valami az arcán, amit a lány sosem látott azelőtt.

Álmos, szinte halálos fény villant a szemében. Az ujjai óvatosan Clary

ajkához vándoroltak, aztán finoman végigsimították a szája vonalát. –

Valószínűleg most azt kéne mondanod – szólt a fiú –, hogy ezt ne

csináljam.

Clary nem szólt. Nem akarta azt mondani Jace-nek, hogy ne csinálja.

Belefáradt, hogy folyton nemet mondjon neki – hogy soha ne engedje

magának, hogy azt érezze, amit teljes szívéből érezni akar. Bármi áron.

A fiú lehajolt, ajka Clary arcát érintette finoman – a lánynak még

ettől az apró érintéstől is felborzolódott minden idegszála, és egész

testében megremegett. – Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj

– suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a fiú a

halántékához érintette az ajkát. – Vagy most. – Végigkísérte arccsontja

vonalát. – Vagy most. – Ajka a lány ajkához simult. – Vagy...

De Clary felnyúlt, hogy lehúzza magához a fiút, és a szavai elvesztek

kettejük szája között. Jace gyengéden, óvatosan csókolta meg Claryt, de

a lány most nem gyengédséget akart; ennyi várakozás után nem ennek

volt most itt az ideje. Megmarkolta hát Jace ingét, és erővel magára

húzta a fiút. Az halkan felnyögött, majd karjaival átfonta Claryt, és

szorosan tartotta, ahogy átfordultak, és egymásba gabalyodva,

csókolózva hemperegtek a fűben. A kövek a lány hátába vágtak, és még

mindig fájt a válla az iménti zuhanástól, de nem érdekelte. Semmi sem

létezett Jace-en kívül: nem érzett, nem remélt, nem lélegzett, nem akart,

nem látott mást, csakis Jace-t. Semmi más nem számított.

A kabáton keresztül is érezte a fiú testének mindkettejük ruháin

átsütő melegét. Lerángatta Jace-ről a dzsekijét, aztán valami útonmódon

az ing is lekerült róla. Ahogy a fiú szája felfedezőútra indult a

testén, Clary ujjai is végigtapogatták a Jace szálkás izmaira tapadó

feszes bőrt a vékony drótra emlékeztető hegekkel. A lány megérintette a

csillag alakú sebhelyet Jace vállán – nem emelkedett ki, mint a többi

heg, inkább sima volt és lapos, mintha a bőre szerves része lenne. Clary

arra gondolt, hogy talán csak egy anyajegy, de valamiért mégsem hitte,

hogy így lenne. Maga a történelem lehetett inkább Jace testébe metszve:

egy soha véget nem érő háború krónikája.

A fiúreszkető kézzel próbálta kigombolni Clary kabátját; talán soha

ilyen bizonytalanok nem voltak még a mozdulatai. – Majd én – szólt a

lány, és megfogta az utolsó gombot. Ahogy felemelkedett, valami hideg

és fémes érintette a kulcscsontját, felszisszent a meglepetéstől.

– Mi az? – kérdezte Jace, mozdulatlanná merevedve. – Fájt valami?

– Nem. Csak ez volt az. – Clary megérintette a fiú nyakában lógó

ezüst láncot, rajta a kis, ezüstszínű fémkarikával. Ez ütődött a testének,

ahogy elő rehajolt, és most alaposabban is megnézte magának.

Egy gyűrű volt az... Kopott fém csillagok mintázatával... De hiszen ő

is meri ezt a gyűrűt!

A Morgenstern-gyűrű. Ugyanaz, amelyik Valentine kezén ragyogott

az álomban, amit az Angyal mutatott nekik. Az övé volt, aztán Jace-nek

adta, hiszen mindig apáról fiúra szállt.

– Ne haragudj! – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant,

ahogy ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. – Elfelejtettem, hogy

rajtam van ez a vacak.

Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. – Jace – szólt halkan. – Jace,

ne!

– Mit ne? Ne hordjam a gyűrűt?

– Nem. Ne... engedj el! Hagyd abba egy pillanatra!

A fiú vonásai megmerevedtek. Kérdések oszlatták el a mámoros

révületet a tekintetében, de nem szólt semmit, csak visszahúzta a kezét.

– Jace – szólt a lány. – Miért? Miért most?

A fiú szája tátva maradt a csodálkozástól. Clary egy sötét vonalat

látott ott, ahol valamelyikük beleharapott az alsó ajkába. – Miért most

mit?

– Abban maradtunk, hogy nem lesz közöttünk semmi. Azt mondtad,

ha... ha megengedjük magunknak, hogy azt érezzük, amit érezni

akarunk, akkor fájdalmat okozunk mindenkinek, aki fontos nekünk.

– Mondtam már. Hazudtam – felelte Jace. Ellágyult a tekintete. –

Gondolod, hogy nem akarom...

– Nem – vágott közbe a lány. – Nem vagyok hülye. Tudom, hogy

akarod. Amikor azt mondtad, hogy végre megértetted, miért érzel így

irántam, mire gondoltál?

Nem mintha nem tudná úgyis a választ, gondolta Clary, de meg

kellett kérdeznie, hogy a hú saját szájából hallhassa.

Jace elkapta a lány csuklóját, összefűzte az ujjaikat, és a saját arca

elé emelte a kezét. – Emlékszel, mit mondtam neked Penhallow-éknál?

– kérdezte.

– Hogy sosem gondolod végig, mit fogsz tenni, és ezért teszel tönkre

mindent, amihez hozzányúlsz?

– Nem, elfelejtettem. Kösz, hogy eszembe juttattad.

Jace észre sem vette az iróniát a lány hangjában. – Nem rólad

beszéltem, Clary. Magamról beszéltem. Én vagyok ilyen. – Egy

leheletnyit elfordította a fejét, amitől a lány ujjai végigsiklottak az

arcán. – Most már legalább tudom, miért. Tudom, mi a baj velem. És

talán... talán ezért van rád ilyen nagy szükségem. Mert ha Valentine

belőlem szörnyeteget csinált, akkor belőled nyilván valamiféle Angyalt.

És Lucifer imádta Istent, nem igaz? Legalábbis Milton szerint igen.

Clary mély lélegzetet vett. – Nem vagyok Angyal. Te pedig azt sem

tudod, mire használta fel Valentine Ithuriel vérét... Talán csak magának

akarta...

– Azt mondta, a vér „az enyém és az enyémeké” – szólt csendben

Jace.

– Ez megmagyarázza, miért vannak ilyen képességeid, Clary. A

Tündérkirálynő szerint mind a ketten kísérletek eredményei vagyunk.

Nem csak én.

– Nem vagyok Angyal, Jace – ismételte a lány. – Nem viszem vissza

a könyvtári könyveket. Illegálisan töltök le zenét az internetről.

Hazudok az anyámnak. Teljesen átlagos vagyok.

– Az én szememben nem. – Ahogy a fiú lenézett Claryre, az arca a

csillagok közt lebegett. Tekintetében nyoma sem volt a megszokott

arroganciának. A lány sosem látta még ilyen védtelennek, ráadásul

ehhez a védtelenséghez még mélységes mély önutálat is társult. – Clary,

én...

– Szállj le rólam! – szólt a lány.

– Micsoda? – A fiú szeméből sugárzó vágy ezernyi szilánkra robbant

szét, mint a Portál tükre a Renwíekben, és egy pillanatra üres döbbenet

vette át a helyét. Clary tudta, hogy ha ránéz, képtelen még egyszer

nemet mondani neki. Ahogy most itt volt előtte, úgy érezte, ha nem

lenne szerelmes belé, akkor sem tudna kibújni a bőréből, és ugyanúgy

akarná a fiút, hiszen mégiscsak az anyja lánya volt, aki minden szépet

szeretett, pusztán a szépségéért.

Aztán viszont, éppen azért, mert az anyja lánya volt, tudta, hogy ez

lehetetlen.

– Hallottad, amit mondtam – szólt. – És engedd el a kezemet! –

Ezzel elrántotta a karját, és mindkét kezét ökölbe szorította, hogy ne

remegjenek annyira.

A fiú nem mozdult. Az ajkába harapott, és egy pillanatra megint

megvillant a szeme, akár egy ragadozóé, most azonban a harag is ott

volt a tekintetében. – Gondolom, nem óhajtod elárulni, hogy miért.

– Azt hiszed, csak azért akarsz engem, mert démonvér folyik

benned. Kell valami, amiért gyűlölheted magad. Nem hagyom, hogy

engem használj fel arra, hogyr bebizonyítsd magadnak, milyen

rettenetes vagy.

– Ilyet sosem állítottam. Egy szóval sem mondtam, hogy

felhasznállak.

– Jó – bólintott a lány. – Mondd ki, hogy nem vagy szörnyeteg!

Mondd ki, hogy semmi baj nincs veled! És mondd ki, hogy akkor is

akarnál, ha nem folyna benned démonvér! Mert bennem nincs

démonvér. És énis is akarlak.

Tekintetük összekapcsolódott: a fiúé vak dühvel telt meg; egy

pillanatig egyikük sem lélegzett, aztán Jace káromkodva legördült a

lányról, és talpra ugrott. Felkapta az ingét a fűből, belebújt anélkül,

hogy kigombolta volna, majd lerángatta a farmerjára, és körülnézett,

hogy megkeresse a dzsekijét.

Clary bizonytalanul állt fel. Az erős széltől libabőrös lett a karja.

Olyan volt, mintha a lába félig megolvadt viaszból lett volna. Zsibbadó

ujjakkal gombolta be a kabátját, igyekezvén ellenállni a késztetésnek,

hogy elbőgje magát. A sírástól most biztosan nem lett volna jobb.

A levegőben még mindig porszemek meg hamu táncolt, a környéket

pedig beterítette a törmelék: bútorok törött darabjai, a szélben

gyászosan lebegő könyvlapok, aranyozott fa szálkái, egy titokzatos

módon érintetlenül maradt fél lépcső. Clary Jace felé fordult, aki barbár

elégedettséggel rugdosta a törmclékdarabokat. – Nos – jegyezte meg a

fiú –, ráfaragtunk.

Clary nem éppen erre számított. – Mi van?

– Elfelejtetted volna? Elvesztetted az irónomat. így biztosan nem

tudsz Portált rajzolni. – Keserű örömmel mondta ki a szavakat, mintha

valami felfoghatatlan módon elégedett lenne a helyzetükkel. – Egyetlen

lehetőségünk van visszajutni. Gyalogolnunk kell.

Ideális körülmények között sem lett volna kellemes séta. A városi

fényekhez szokott Clary el sem tudta képzelni, hogy Idrisben ilyen sötét

lehet az éjszaka. Az utat szegélyező sűrű, fekete árnyékokban mintha

éppen csak kivehető valamik mászkáltak volna, és még Jace

boszorkányfényével is legfeljebb néhány méternyire láthattak maguk

elé. A lánynak hiányoztak az utcai lámpák, az autók fényszóróinak

sárgás fénye, a város hangjai. Itt nem hallott mást, csak a cipőjük

szüntelen csikorgását a kavicsokon, meg legföljebb a saját elakadó

lélegzetét, amikor időről időre megbotlott egy kósza kőben.

Pár óra elteltével a lábai már fájtak, és a szája száraz volt, akár a

sivatag. A levegő erősen lehűlt, Clary pedig reszketve húzta össze

magát, és zsebre dugta a kezét. Persze még ez is mind elviselhető lett

volna, ha Jace hajlandó szóba állni vele. Csakhogy a fiú egyetlen szót

sem szólt, amióta eljöttek a birtokról, legfeljebb kurtán utasította

időnként, hogy merre forduljon egy kereszteződésnél, vagy, hogy

kerüljön ki egy kátyút. Clarynek az volt a benyomása, hogy még azt

sem bánta volna különösebben, ha hasra esik valamelyik kátyúban, csak

az bosszantotta volna, hogy ennyivel is lassabban haladnak.

Egy idő után kelet felől világosodni kezdett az égbolt. Clary

félálomban botorkált előre, de erre felkapta a fejét. – Korán van még a

hajnalhoz.

Jace megvető pillantással válaszolt. – Az ott Alicante. A nap még

legalább három óráig nem kel fel a város fényeit látod.

Clary annyira megkönnyebbült a tudattól, hogy végre közelednek a

céljuk felé, hogy még csak zokon sem vette Jace modorát, inkább

felgyorsítótta a lépteit. Befordultak egy sarkon, és egy domboldalba

vágott széles földúton találták magukat, ami finoman kanyargott a

lejtőn, amíg el nem tűnt a távol ban a domb íve mögött. Bár a varost

magát még nem lehetett látni, világosabb lett, és az ég alját különös,

vöröses derengés töltötte be.

– Már majdnem ott lehetünk – szólt Clary. – Nincs egy rövidebb út a

dombon át?

Jace összeráncolta a homlokát. – Valami nem stimmel – mondta

hirtelen. Rákapcsolt, és szinte futva sietett tovább az ösvényen, a

különös fényben okkersárgán szikrázó porfelhőket verve fel. Clary nem

törődve vízhólyagos Iába tiltakozásával, igyekezett tartani vele a lépést.

Amikor végre megkerül ték a dombot, Jace olyan hirtelen állt meg,

hogy Clary hátulról nekiütko zött. Más körülmények között vicces lett

volna. Most nem volt az.

Az egyre erősödő vöröses fény skarlátragyogással töltötte be az

éjszakai égboltot, olyan világosságot varázsolva a dombra, mintha

fényes nappal lenne. Az alant fekvő völgyből füstfelhő emelkedett a

magasba, mintha egy fekete páva tárta volna szét a faroktollait. Alicante

démontornyai még így is a feketeség fölé emelkedtek, kristály

csúcsaikkal döfve át a gomolygással teli levegőt. A sűrű füstön

keresztül Clary ugráló lángnyelveket pillantott meg szerte a városban,

akárha valaki egy maroknyi csillogó ékkövet szórt volna szét egy fekete

szöveten.

Hihetetlennek tűnt, pedig így volt: egy domboldalon álltak magasan

Alicante fölött, és alattuk égett a város.

Második rész

CSillAgZATOM SÖTéTeN

ragyog FÖLÖTTEM

ANTONIO Nem maradsz tovább? Azt se akarod, hogy veled menjek?

SEBASTIAN Ne haragudjon, de nem. Csillagzatom sötéten ragyog

fölöttem; a sorsom baljós alakulása megronthatná a magáét is; ezért

kérem, hagyja, hogy a balszerencsét egyedül viseljem. Csúnya

viszonzás volna a sok szeretetért, ha a bajaimból bármit az ön vállára

raknék.

William Shakespeare: Vízkereszt

(Nádasdy Adám fordítása)

Tűz és kard

– KÉSŐ VAN – mondta Isabelle, és ingerülten a helyére rántotta a

nappali magas ablakának függönyét. – Már vissza kellett volna jönnie.

– Gondold csak végig, Isabelle! – szólt rá Alec az idősebb testvérek

felsőbbrendűségének teljes tudatában, mintha a lány éppen egy

hisztériás roham határán járna, miközben ő, Alec, mindig képes lenne

megőrizni a nyugalmát. Még a testtartása is – az egyik túlságosan

keményre tömött fotelban terpeszkedett Penhallow-ék kandallója

mellett, mintha a világon semmi gondja nem lenne – azt sugallta,

mennyire higgadt most is. – Jace akkor csinálja ezt, ha zaklatott.

Elmegy és jár egyet. Vissza fog jönni.

Isabelle felsóhajtott. Szinte azt kívánta, bár itt lennének a szüleik,

csakhogy ők még nem tértek vissza a Gardtól. Akármiről is tárgyalt a

Klávé, az ülés borzasztóan elhúzódott. – De New Yorkot ismeri,

Alicantét meg nem...

– Feltehetőleg jobban ismeri, mint te. – Aline a kanapén ült, és egy

sötétvörös bőrbe kötött könyvet olvasott. Fekete haját francia fonatban

rendezte el tarkóján, tekintetét pedig az ölében heverő kötetre szegezte.

Isabelle, aki sosem rajongott különösebben az olvasásért, mindig

irigyelte azokat az embereket, akik képesek voltak elveszni egy

könyvben. Persze egykor rengeteg más dologért is irigyelte volna

Aline-t – például, amiért pici volt és törékeny, nem pedig egy magas

sarkúban majd az összes fiú fölé magasodó amazon. De hát Isabelle

csak nemrégiben fedezte fel, hogy a többi lányt nem csak irigyelni,

elkerülni vagy rühellni lehet. – Tízéves koráig itt lakott. Ti alig

néhányszor jártatok a városban.

Isabelle csodálkozva emelte a kezét a torkához. A nyakában lógó

lánc hirtelen lüktetni kezdett – pedig ezt normális esetben kizárólag

démonok jelenlétében tette, most pedig Alicantéban vannak. Kizárt,

hogy démonok legyenek a közelben. Talán valami nem stimmel a

medállal. – Amúgy sem hiszem, hogy csak úgy járkálna. Elég

nyilvánvaló, hogy hová tűnt – szólt Isabelle.

Alec felhúzta a szemöldökét. – Gondolod, hogy elment Claryhez?

– Még itt van az a lány? Azt hittem, visszament New Yorkba. –

Aline becsukta az ölében a könyvet. – Amúgy hol szállt meg Jace húga?

Isabelle rántott egyet a vállán. – Őt kérdezd! – szólt éles pillantást

vetve Sebastian felé.

Sebastian az Aline-éval szemközti kanapén terpeszkedett. Ő is egy

könyvet bújt éppen, sötét fejét a lapok fölé hajtva. Most úgy emelte fel

a tekintetét, mintha csak megérezte volna Aline pillantását.

– Rólam beszélsz? – kérdezte szelíden. Sebastiannak minden

rezdülésében van valami szelíd, gondolta bosszúsan Isabelle. Először

elvarázsolta a fiú külseje – az élesen kiugró arccsontok meg azok a

mélységesen mély fekete szemek –, mostanra azonban úgy érezte,

agyára megy nyájas, béketűrő modora. Nem szerette azokat a fiúkat,

akiken látszott, hogy soha semmin nem húzzák fel magukat. Isabelle

világában a harag a szenvedéllyel volt egyenlő, az pedig a kellő

izgalommal.

– Mit olvasol? – kérdezte élesebben, mint szándékában állt. – Max

valamelyik képregényét?

– Igen. – Sebastian lepillantott az Angyalok menedékének a kanapé

karfáján imbolygó példányára. – Bejönnek a képek.

Isabelle elkeseredetten fújta ki a levegőt. Alec neheztelő pillantást

vetett rá. – Sebastian, ma délelőtt... Jace tudja, hol jártál?

– Úgy érted, hogy Claryvel voltam? – kérdezte mosolyogva

Sebastian. – Figyelj, szerintem nem titok. El is mondtam volna Jacenek,

ha nem kerüljük el egymást.

– Nem tudom, miért érdekelné. – Aline némi éllel a hangjában tette

félre a könyvét. – Szó sincs róla, hogy Sebastian bármi rosszat tett

volna. Miért baj, ha meg akatja mutatni Elarissának Idrist, mielőtt

hazamegy? Jace-nek inkább örülnie kéne, hogy a húga nem a fenekén

ül, és unatkozik.

– Jace időnként túljátssza a hős védelmező szerepét – szólt Alec

némi habozás után.

Aline összeráncolta a homlokát. – Vissza kéne vennie magából. Nem

tesz jót Clarynek, ha burokba zárják. Amikor ránk nyitott, olyan képet

vágott, mintha soha nem látott volna még embereket csókolózni. Szóval

ki tudja, talán nem is látott.

– De látott – közölte Isabelle, és arra gondolt, ahogyan Jace

megcsókolta Claryt a Tündérek Udvarában. Nem szívesen idézte fel azt

a napot; sosem volt az a típus, aki szeretett elmerülni az önsajnálatban,

a mások iránti szánakozás pedig végképp nem az ő műfaja volt. – Nem

azzal volt a gond.

– Akkor mivel? – Sebastian kihúzta magát, és félresöpört egy sötét

hajtincset a szeméből. Isabelle egy pillanatra mintha vörös csíkot

pillantott volna meg a tenyerén: egy sebhelyet. – Személy szerint

engem gyűlöl? Mert nem tudom, mit tettem, ami...

– Az az én könyvem. – Vékony hang szakította félbe Sebastian

beszédét. Max állt a nappali ajtajában. Szürke pizsamát viselt, barna

haja pedig kócos volt, mintha most ébredt volna. A Sebastian mellett

fekvő mangát bámulta szúrós tekintettel.

– Hogyan? – Sebastian a kisfiú felé nyújtotta az Angyalok

menedékét. – Tessék, öcskös!

Max átvonult a szobán, és visszaszerezte a könyvet. – Ne hívj

öcskösnek!

Sebastian nevetve állt fel. – Szerzek kávét – szólt, és a konyha felé

indult. Az ajtóban megtorpant, és visszafordult. – Kér valaki valamit?

A többiek kórusban jelentették, hogy nem élnek az ajánlattal.

Sebastian vállat vont, és ahogy eltűnt a konyhában, hagyta, hogy az ajtó

becsapódjon mögötte.

– Max – szólt rá az öccsére Isabelle –, ne legyél goromba!

– Nem szeretem, ha elviszik a cuccaimat – szorította a képregényt a

mell kasához Max.

– Nőj már fel, Max! Csak kölcsönvette. – Isabelle hangja ingerültebb

volt, mint szerette volna; még mindig aggódott Jace miatt, és maga is

tudu jól, hogy az öccsén vezeti le a feszültséget. – Különben is ágyban

kéne lenned. Késő van.

– Hangokat hallottam a dombról. Felébredtem rájuk. – Max

nagyokat pislogott. A szemüvege nélkül homályosan látott mindent. –

Isabelle...

A kérdő hangsúly hallatán a lány felkapta a fejét, és elfordult az

ablaktol. – Mi az?

– Fel szoktak mászni a démontornyok tetejére? Akármiért is.

Aline felnézett. – Hogy felmászni a démontornyokra? – nevette el

magát. – Nem, olyat soha senki nem csinál. Először is törvénybe

ütközik, aztán meg miért is jutna eszébe bárkinek ilyesmi?

Aline-nek, gondolta Isabelle, nem valami élénk a fantáziája. Igaz,

neki magának sem jutott eszébe túl sok értelmes indok, amiért valaki

meg akarná mászni a démontornyokat. Hacsak nem rágógumit szeretne

köpködni a járókelők fejére.

Max összeráncolta a homlokát. – Valaki mégis felmászott. Tudom,

láttam...

– Akármit is láttál, valószínűleg álmodtad – jelentette ki Isabelle.

Max tekintete egyre komorabb lett. Még mielőtt elsírta volna magát,

Alec gyorsan felállt, és a kisfiú felé nyújtotta a kezét. – Gyere, Max! –

szólt kedvesen. – Visszakísérlek az ágyadba.

– Nekünk is le kéne feküdnünk – mondta Aline, és felállt. Az

ablakhoz lépett Isabelle mellé, és egy határozott mozdulattal behúzta a

függönyt. – Majdnem éjfél van. Ki tudja, mikor érnek vissza a

Tanácsból? Semmi értelme fenn maradni...

A medál Isabelle nyakában megint heves lüktetésbe kezdett – aztán

az ablak, amelyik előtt Aline állt, csörömpölve robbant be. Aline

felsikoltott, ahogy kezek nyúltak be a tátongó lyukon – illetve nem is

kezek, látta tisztán a döbbenet ellenére Isabelle, inkább vérrel és feketés

folyadékkal szennyezett pikkelyes karmok, amelyek most megragadták

Aline-t, és kirántották a betört ablakon, mielőtt másodszor is

felsikíthatott volna.

Isabelle korbácsa a kandalló mellett feküdt az asztalon. A lány már

rohant is érte, megkerülve a konyhából rohanvást érkező Sebastiant. –

Hozz fegyvereket! – ordított rá a fiúra, aki döbbenten nézett körül a

szobában. – Nyomás! – visította, és rögvest az ablaknál termett.

Alec a kandallónál állva magához szorította az öccsét, miközben

Max visítva próbálta kitépni magát a szorításából. Jó, gondolta Isabelle,

vidd ki innen Maxot!

Hideg levegő süvített be az ablak helyén tátongó lyukon. Isabelle

felhúzta a szoknyáját, és bakancsa vastag talpával kirúgta a maradék

cserepeket. Amikor nem maradt üveg a keretben, lehajtotta a fejét, és

kiugrott a nyíláson, fájdalmas zökkenővel érkezve meg az ablak alatt

vezető járda kövére.

Első pillantásra a járda üresnek tűnt. A csatorna mellett nem volt

világítás; fény ide csak a közeli házak ablakaiból szivárgott. Isabelle

óvatosan lépdelt, szorosan markolva elektrumból készült korbácsát.

Olyan régóta volt már meg neki ez a korbács – a tizenkettedik

születésnapjára kapta az édesapjától –, hogy szinte összenőtt vele.

Mintha jobb karjának meghosszabbítása lett volna.

Az árnyékok egyre sűrűbbek lettek, ahogy Isabelle távolodott a

háztól, és a Princewater-csatornán a járdával éles szöget bezárva átívelő

Oldcastle híd felé tartott. A híd tövében az árnyék, akár fekete legyek

síserehada, kavargott – aztán valami fehérség mozdult villámgyorsan

Isabelle figyelő tekintete előtt.

A lány keresztülrontott az egyik udvart körülvevő alacsony

sövényen, leugrott a híd alatt futó, téglából épült keskeny töltésre. A

korbácsa nyele ezüstös ragyogásba kezdett, és a halvány fénynél

megpillantotta a csatorna partján ernyedten heverő Aline-t. Hatalmas

pikkelyes démon terpeszkedni rajta, gyíkszerű teste teljes súlyával

ránehezedve, és arcát Aline nyakába temette.

De nem lehetett démon. Alicantéba démonok nem tehették be a

lábukat. Soha. Isabelle döbbent pillantásától kísérve a lény felemelte a

fejét, és a levegőbe szagolt, mintha érzékelné a lány jelenlétét. A valami

nyilvánvalóan vak volt, ugyanis cipzárszerű, recés fogak sorakoztak az

arcában ott, ahol a szemének kellett volna lennie. Az arca alsó felén is

volt egy szája kiálló szem fogakkal és nyáltól csöpögő agyarakkal.

Vékony farka megvillant, ahogy ide-oda csapkodott, és Isabelle

közelebb húzódva megállapította, hogy borotva éles csontkinövések

sora húzódik végig mind a két oldalán.

Aline rángatózott, és hangos, nyüszítő hangokat adott ki. Isabelle-t

elfogta a megkönnyebbülés – félig-meddig biztos volt benne, hogy

Aline halott de az érzés nem tartott sokáig. Ahogy Aline megmozdult,

Isabelle észrevette, hogy az inge elöl felszakadt, és a mellkasán karmok

véres nyomai húzódnak, a lény pedig az egyik karmát máris

beakasztotta a farmerja derekába.

Isabelle-nek hirtelen hányingere támadt. A démon nem megölni

próbálta Aline-t – még nem. Isabelle korbácsa, mint egy bosszúálló

Angyal lángoló kardja, kelt életre a kezében; a lány előrevetette magát,

és lecsapott a démon hátára.

A démon felvonyított, és legördült Aline-ról. Mindkét száját szélesre

tárva indult meg Isabelle felé, miközben karjaival a lány arca felé

kapkodott. Isabelle félretáncolt, és újra meglendítette a korbácsot;

ezúttal a lény arcára, mellkasára és lábára sújtott le. Számtalan vértől és

gennytől csöpögő sebhely jelent meg a démon pikkelyes bőrén, majd

villás nyelv lövellt elő a felső szájából, és Isabelle arcát vette célba. A

lány látta, hogy egy fullánk van a végén, olyasmi, mint egy skorpió

farkán. Villámgyorsan rántott egyet a csuklóján, mire a korbács

rugalmas elektrum fonataival rácsavarodott a démon nyelvére. A lény

csak vonyított és vonyított, ahogy Isabelle egyre szorosabbra húzta a

csomót. A húsos nyelv végül nedves, ocsmány cuppanással hullott a

töltés tégláira.

Isabelle visszarántotta a korbácsot. A démon megfordult, és sebes,

kígyózó mozgással menekülni kezdett. Isabelle utánarohant. A démon

félúton járt a töltéstől elvezető úton, amikor sötét alak rajzolódott ki

előtte. Valami villant a sötétben, és a démon rángatózva a földre zuhant.

Isabelle megtorpant. Aline állt a haldokló démon felett, kezében karcsú

tőrrel, ami bizonyára mindvégig nála volt az övébe tűzve. A pengere

festett rúnák szikráztak, akár a villámcsapás, ahogy újra meg újra

lesújtott vele a démon vonagló testére, amíg az előbb mozdulatlanná

nem merevedett, aztán el nem tűnt.

Aline felnézett. Kifejezéstelen volt az arca. Nem fogta össze nyitott

blúzát, amiről egytől egyig leszakadtak a gombok. A mellkasán

végighúzódó mély karcolásokból szivárgott a vér.

Isabelle halkan füttyentett. – Aline... jól vagy?

Aline hagyta, hogy a tőr csörömpölve a földre hulljon az ujjai közül.

Egyetlen szó nélkül fordult sarkon és rohant el, hogy aztán beleolvadjon

a sötétbe a híd alatt.

Isabelle meglepetesében elkáromkodta magát, és Aline után sietett.

Azt kívánta, bárcsak ma estére valami kényelmesebbet vett volna fel,

mint ez a bársonyruha, bár legalább a bakancsa rajta volt. Kételkedett

benne, hogy magas sarkúban lenne esélye utolérni Aline-t.

A töltés túloldalán fémlépcsők vezettek fel a Princewater Streetre.

Aline-ból csak a homályos körvonalai látszottak odafent. Isabelle

felkapta ruhája nehéz szegélyét, és követte a lányt felfelé. Bakancsa

hangosan kopogott lépcsőkön. Amikor felért a lépcső tetejére,

körülnézett, hogy megkeresse Aline-t.

Tátva maradt a szája. Annak a széles utcának a végén állt, amelyikre

Penhallow-ék háza is nézett. Többé nem láthatta Aline-t, mivel a lány

eltűnt az utcán sürgölődő emberek forgatagában. És nemcsak emberek

voltak ott. Az utcán tucatjával hemzsegtek a nagy karmú, gyíkszerű

lények – éppen olyanok, mint az előbb a híd alatt. Az utcán máris kéthárom

holttest feküdt alig pár méternyire Isabelle-től. Egy férfi fél

mellkasát feltépték. Ősz haját látva Isabelle megállapította, hogy már

idős lehetett. De hát persze hogy az volt, gondolta, ahogy a pániktól

lelassult gondolkodásával lassan felismerte, mi a helyzet. Minden

felnőtt a Gardnál van. A városban csak a gyerekek, az öregek meg a

betegek maradtak...

A levegőt megtöltötte az égés szaga, az éjszaka sötétjébe éles

sikolyok hasítottak. A házak ajtajai nyitva voltak, és a lakók futva

özönlöttek az utcára, ahol aztán pánikba esve torpantak meg, ahogy

észrevették a mindenhol ott nyüzsgő szörnyeket.

Lehetetlen volt; elképzelhetetlen. A történelem folyamán soha

egyetlen démon sem lépte át a démontornyok védvonalait, most pedig

tucatjával jöttek. Százával. Mérgező áradatként özönlötték el a város

utcáit. Isabelle úgy érezte magát, mintha csapdába esett volna egy

üvegfal mögött – mindent látott, de képtelen volt mozdulni. Dermedten

figyelte, ahogy egy démon megragad egy menekülő fiút, felkapja a

földről, majd a vállába mélyeszti a fogát.

A fiú felsikított, de a hangja elveszett az éjszakát foszlányaira

szaggató lárma tengerében. A hang egyre erősebb és erősebb lett:

démonok vonyítása, egymást szólongató emberek kiáltásai, futó lábak

dobogása, üvegcsörömpölése keveredett egymással. Valaki elordította

magát, de Isabelle csak annyit tudott kivenni a szavaiból, hogy a

démontornyokról mond valamit. A lány felnézett. A magas tornyok

most is őrt álltak a város fölött, mint mindig, de ahelyett, hogy

visszaverték volna a csillagok ezüst fényét, élettelenek voltak, akár egy

hulla bőre. A ragyogás megszűnt. Isabelle hátán végigfutott a hideg.

Nem csoda, hogy az utca tele volt szörnyekkel – lehetetlennek tűnt

ugyan, de a démontornyok elvesztették varázserejüket. Az Alicantét

évezredek óta őrző védvonalak semmivé lettek.

Samuel órákkal korábban elhallgatott, Simon azonban még mindig

álmatlanul meredt a sötétbe, amikor meghallotta a sikoltást.

Felkapta a fejét. Csend. A fiú feszülten nézett körül – talán csak

álmodta a zajt? Hegyezte a fülét, de még az éles vámpírhallásával sem

ment semmire. Éppen visszadőlt volna az ágyra, amikor újrakezdődtek

a sikolyok, és tűkként fúródtak a fülébe. Olyan volt, mintha a Gardon

kívülről jönnének.

Simon felállt az ágyra, és kinézett az ablakon. Látta a tágas, zöld

gyepet és a város derengő fényeit a távolban. Összehúzta a szemét.

Valami nem volt rendjén a fényekkel. Halványabbak voltak, mint

emlékezett rá – ráadásul itt-ott pontok mozogtak a sötétben, mintha

lángnyelvek imbolyogtak volna az utcákon. Sápadt felhő emelkedett a

tornyok fölé, a levegő pedig megtelt a füst orrfacsaró bűzével.

– Samuel! – Simon hallotta az ijedtséget a saját hangjában. – Valami

baj van.

Valahol ajtók vágódtak ki, és futó lábak dobogása hallatszott. Rekedt

hangok kiáltottak. Simon a rácsokhoz nyomta az arcát, és látta, hogy

odakint nehéz bakancsok talpa csikordul a köveken, ahogy az

Árnyvadászok egymásnak kiáltozva, futva távolodnak a Gardtól a város

felé.

– Megszűntek a védvonalak! Megszűntek a védvonalak!

– Nem hagyhatjuk el a Gardot!

– A Gard nem számít! A gyerekeinkhez kell mennünk!

A hangok fokozatosan elhalkultak. Simon zihálva húzódott el az

ablaktól. – Samuel! A védvonalak...

– Tudom. Hallottam. – Samuel hangja erősen zengett a fal túloldal.

Nem ijedtnek tűnt, inkább törődöttnek. Közben furcsa mód talán kicsit

Diadalmasnak is, amiért igaza lett. – Valentine akkor támadott, amikor

a Klávé éppen ülésezett. Okos.

– De a Gard... megvan erősítve. Miért nem maradnak idefent?

– Hallottad őket. Mert a gyerekeik a városban vannak. Csak nem

hagyhatják magukra őket meg az idős szüleiket.

A Lightwoodok! Simonnak Jace jutott eszébe, aztán kristálytisztán

jelent meg előtte Isabelle sápadt arca meg sötét haja. A lány

elszántságára gondolt meg a kislányos X-ekre és O-kra a levélen, amit

neki írt. – De megmondtuk nekik... megmondtad a Klávénak, mi fog

történni. Miért nem hittek neked

– Mert vallásos hittel hisznek a védvonalaikban. Ha megtagadnák ezt

a hitet, azzal azt tagadnák meg, hogy ők maguk különlegesek, hogy ők

a kiválasztottak, és az Angyal védelmezi őket. Akkor már akár

lehetnének közönséges mondénok is.

Simon megint az ablak felé fordult, de időközben sűrű, szürkés

füsttel telt meg a levegő. A fiú többé nem hallott kiáltásokat odakintről,

csak egészen távolról szűrődött a cellába néhány sikoly. – Azt hiszem,

ég a város.

– Nem – szólt halkan Samuel. – Igazából a Gard ég. Valószínűleg

démon-tűz. Valentine a Gardot akarja megszerezni, ha tudja.

– De... – Simonnak mintha csomót kötöttek volna a nyelvére. – De

valaki ki fog engedni bennünket innen, ugye? A Konzul... vagy

Aldertree. Nem hagyhatnak bennünket itt meghalni.

– Te Alvilági vagy – felelte Samuel. – Én áruló. Tényleg azt hiszed,

hogy törődni fognak velünk?

– Isabelle! Isabelle!

Alec a lány vállára tette a kezét, és megrázta. Isabelle lassan

felemelte a fejét; bátyja fehér arca bukkant elő a sötétségből a háta

mögül. Jobb válla mögött ívelt fadarab emelkedett: azt az íjat csatolta a

hátára, amit Simon használt, amikor megölte Abbadont, a Nagyobb

Démont. Isabelle nem emlékezett rá, hogy látta volna közeledni Alecet;

igazság szerint egyáltalán nem emlékezett rá, hogy látta volna az utcán.

Olyan volt, mintha a fiú a semmiből került volna elé, akár egy szellem.

– Alec! – A lány hangja reszketett. – Alec, ne! Semmi baj.

Elhúzódott a bátyjától.

– Nem úgy néztél ki, mint akinek semmi baja. – Alec felnézett, és

elkáromkodta magát az orra alatt. – El kell tűnnünk az utcáról. Hol van

Aline?

Isabelle pislogott egyet. Már nem voltak démonok az utcán; valaki a

szemközti ház lépcsőjén ült, és hangosan zokogott. Az öregember

holtteste még mindig ott volt az utcán, és mindent ellepett a démonok

szaga. – Aline... az egyik démon meg akarta... meg akarta... – Isabelle

benntartotta a tüdejében a levegőt. Ő Isabelle Lightwood. Nem

hisztizik, még ha jó oka is lenne rá. – Megöltük, de aztán Aline elfutott.

Próbáltam követni, de túl gyors volt. – A lány felnézett a bátyjára. –

Démonok a városban – szólt. – Egyáltalán hogy lehetséges?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Alec. – A védvonalaknak nyilván

annyi. Négy vagy öt Oni démon volt itt, amikor kijöttem a házból.

Elkaptam az egyiket, amelyik a bokroknál ólálkodott. A többi

meglépett, de visszajöhetnek. Gyere, menjünk vissza a házba!

A lépcsőn ülő ember még mindig zokogott. Hangja követte őket,

ahogy visszasiettek Penhallow-ék házába. Az utcán továbbra sem

tűntek fel újabb démonok, de más, sötétbe burkolózó utcák irányából

robbanások, kiáltások és léptek visszhangját hallották. Ahogy

felkapaszkodtak a lépcsőn, Isabelle még éppen időben pillantott hátra,

hogy észrevegye, amint egy hosszú, tekergőző csáp kúszik elő két ház

közül, és elragadja a lépcsőn síró nőt. A zokogás sikollyá alakult át.

Isabelle visszafordult volna, de Alec megszorította a karját, és belökte

maga előtt a házba, aztán becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

Odabent sötét volt. – Lekapcsoltam a lámpákat. Nem akartam még

többet idevonzani közülük – magyarázta Alec, miközben betaszigálta

Isabelle-t a nappaliba.

Max a padlón ült a lépcső előtt, átkarolva felhúzott térdeit. Sebastian

az ablak helyén tátongó lyukat szegezte be éppen néhány deszkával. –

Megvolnánk – szólt nemsokára, majd hátralépett, és a könyvespolcra

ejtette a kalapácsot. – Ennek egy darabig ki kell tartania.

Isabelle lekuporodott Max mellé, és megsimogatta a kisfiú haját. –

Jól vagy?

– Nem. – Max szeme tágra nyílt a riadalomtól. – Ki akartam nézni az

ablakon, de Sebastian azt mondta, inkább bújjak el.

– És igaza is volt – jelentette ki Alec. – Démonok lepték el az utcát.

– Még ott vannak?

– Nem, de azért néhány a városban maradt. Végig kell gondolnunk,

mi legyen a következő lépésünk.

Sebastian összeráncolta a homlokát. – Hol van Aline?

– Elfutott – felelte Isabelle. – Én szúrtam el. Nem lett volna szabad...

– Nem te szúrtad el. Ha te nem vagy, már halott lenne – jelentette ki

határozottan Alec. – Hallgass ide, nincs most időnk önsajnálatra. Majd

én előkerítem Aline-t. Ti hárman itt maradtok. Isabelle, vigyázz Maxra!

Sebastian, te gondoskodj róla, hogy ne jöhessenek be!

– Nem akarom, hogy egyedül menj! – vágott vissza ingerülten

Isabelle. – Vigyél magaddal!

– Én vagyok itt a felnőtt. Az én szavam dönt – közölte rezzenéstelen

hangon Alec. – A szüleink bármelyik pillanatban visszatérhetnek a

Gardtól. Minél többen vagyunk itt, annál jobb. Odakint túl könnyen

elveszíthetnénk egymást. Ezt nem kockáztathatom meg, Isabelle. –

Sebastianra tévedt a tekintete. – Világos?

Sebastian már elő is vette az irónját. – A ház megerősítésén fogok

dolgozni Maxszal.

– Kösz. – Alec már félúton járt az ajtó felé, amikor megfordult, és

Isabelle-re pillantott. Tekintete egy futó pillanatra találkozott a

lányéval, aztán egyetlen szemvillanással később már nem is volt sehol.

– Isabelle – szólt hirtelen Max vékony hangján. – Vérzik a csuklód.

Isabelle lenézett a karjára. Nem emlékezett rá, hogy bármi is

felsértette volna a csuklóját, de Max igazat beszélt: a vér máris vörösre

festette fehér blézere ujját. A lány talpra ugrott. – Hozom az irónomat.

Mindjárt jövök, és segítek a rúnákkal, Sebastian.

A fiú bólintott. – Rám férne egy kis segítség. Ebben pont nem

vagyok túl profi.

Isabelle felsietett az emeletre, anélkül, hogy megkérdezte volna,

hogy akkor miben profi Sebastian. Halálosan fáradtnak érezte magát, és

mérhetetlen szüksége lett volna egy energiát adó Jelre. Szükség esetén

magának is meg tudta rajzolni, bár Alec meg Jace mindig jobban

készítette ezeket a rúnákat, mint ő.

A szobájába érve előkerítette az irónt a cuccai közül, és még néhány

újabb fegyvert is összeszedett. Miközben a bakancsába dugott még

néhány szeráfepengét, Alecre gondolt, meg a pillantásra, amit azelőtt

váltottak, hogy a fiú kilépett volna az ajtón. Nem most látta először ugy

elmenni a bátyját, hogy tudta, talán soha nem tér vissza. Ahogy

korábban mindig, most is elfogadta, hogy cz is az életének a része. Csak

amikor megismerte Claryt meg Simont, akkor jött rá, hogy a legtöbb

ember egyáltalán nem így van ezzel. Másoknak nem volt állandó társuk

a halál, és egyetlen napjuk sem telt úgy, hogy jeges leheletét érezték a

tarkójukon. Isabelle mindig megvetette a mondénokat, ahogyan a többi

Árnyvadász is – meggyőződése volt, hogy gyengék, buták és

önelégültek, mint a birkák. Most az jutott eszébe, hogy ez a gyűlölet

talán csak féltékenységből fakadt. Kellemes lehet nem folyton azon

aggódni, hogy az ember családtagjai visszatérnek-e élve, miután

kiléptek az ajtón.

Félig lent volt már a lépcsőn, kezében az irónnal, amikor megérezte,

hogy valami baj van. A nappali üres volt. Maxot és Sebastiant nem látta

sehol. A Sebastian által az ablakra szögezett egyik deszkán félkész óvó

rúna virított. A fiú kalapácsa is eltűnt a polcról.

Isabelle-nek görcsbe rándult a gyomra. – Max! – kiáltotta, és

kétségbeesetten fordult körbe a tengelye körül. – Sebastian! Hol

vagytok?

Sebastian hangja a konyhából érkezett. – Isabelle... itt vagyunk.

A lányt elfogta a megkönnyebbülés. – Sebastian, ez nem volt vicces

– mondta, ahogy belépett a konyhába. – Már azt hittem...

Belökte maga mögött az ajtót. A konyhában sötét volt, sötétebb, mint

a nappaliban. Isabelle hiába erőltette a szemét, sem Sebastiant, sem

Maxot nem látta.

– Sebastian? – Bizonytalanság szivárgott a hangjába. – Sebastian,

mit csinálsz idebent? FIol van Max?

– Isabelle! – Mintha mozdult volna valami, sötét árnyék a világosabb

árnyékok előtt. A fiú hangja lágy volt, kedves, szinte légies. A lány

eddig észre sem vette, milyen gyönyörű hangja van Sebastiannak. – Ne

haragudj, Isabelle!

– Nagyon fura vagy, Sebastian. Hagyd ezt abba!

– Sajnálom, hogy pont te – szólt a fiú. – Tudod, téged bírtalak a

legjobban közületek.

– Sebastian...

– Úgy éreztem – folytatta Sebastian ugyanolyan halkan –, hogy

mindőtök közül te hasonlítasz rám a legjobban.

Ezzel lesújtott, kezében a kalapáccsal.

Alec végigrohant a sötét, lángokban álló utcákon, és újra meg újra

Aline nevét kiáltotta. Ahogy elhagyta a Princewater kerületet, és

megérkezett a város szívébe, felgyorsult a pulzusa. Az utcák olyanok

voltak, akár egy életre kelt Bosch-festmény, groteszk, hátborzongató

teremtményekkel és förtelmes, erőszakos jelenetekkel. Újra meg újra

pánikba esett idegenek taszítotok félre, hogy aztán ordítva rohanjanak el

mellette, nyilvánvalóan maguk sem tudván, hova. A levegő megtelt

füsttel és démonok bűzével. Néhány ház lángokban állt, másoknak az

ablakai törtek be. A macskaköveken csillogtak az üvegcserepek. Ahogy

Alec közelebb sodródott az egyik épülethez, látta, hogy amit eddig

egyszerű elszíneződésnek vélt, az valójában a vakolatra fröccsent

terebélyes, friss vérfolt. Gyorsan megpördült, és körülnézett az utcán,

de nem látott semmit, ami magyarázatul szolgálhatott volna. Sietett

tovább, amilyen gyorsan csak tudott.

A Lightwood gyerekek közül egyedül Alec emlékezett Alicantéra.

Kicsi volt még, amikor elmentek, de később is élesen látta maga előtt a

csillogó tornyokat, a hófedte téli utcákat, a boltok és a házak előtt

sorakozó boszorkányfények füzérét, a víz csobogását az Angyal

Csarnokának sellőt ábrázoló szökőkútjában. A szívében mindig is

különös vonzódást érzett Alicante iránt, és félig-meddig reménykedett

benne, hogy családja egy nap visszatér arra a helyre, ahová tartozik. így

látni a várost olyan volt, mintha minden öröm eltűnt volna a világból.

Ahogy befordult a Szövetség Csarnoka felé vezető szélesebb sugárútra,

észrevett egy falka Belial démont, amint sziszegve, vonyítva bújik át

éppen egy boltív alatt. Valamit vonszoltak maguk után – valamit, ami

görcsösen rángatózva csúszott mögöttük a macskakövön. Alec utánuk

rohant, de mire odaért, a démonok már eltűntek. Egy oszlop tövében

összekuporodva hevert egy mozdulatlan test, amiből vékony csíkban

szivárgott a vér. Az üvegszilánkok kavicsok módjára csikorogtak Alec

lába alatt, ahogy a fiú letérdelt, hogy átfordítsa a testet. Egyetlen

pillantást vetett a lila, eltorzult arcra, és máris megkönnyebbülten

húzódott el, nyugtázva, hogy nem ismeri az illetőt.

Hallott valamit, mire gyorsan feltápászkodott. Előbb érezte a bűzt,

mini hogy meglátta volna a démont: egv hatalmas, púpos valami

árnyéka siklott felé az utca túlsó vége felől. Egy Nagyobb Démon

talán? Alec nem várta ki, hogy biztos lehessen a dolgában, inkább az

egyik magas ház felé rohant, és beugrott az egyik betört ablak üresen

tátongó nyílásán. Pár perccel később máris sajgó kézzel és lehorzsolt

térddel kapaszkodott fel a tetőre. Végül felállt, lesöpörte a rátapadt

kavicsokat a nadrágjáról, és végignézett Alicantén.

Az élettelen démontornyok tompa, sivár lénnyel világították meg a

város nyüzsgő utcáit, ahol mindenféle lények szökelltek, csúsztak,

ólálkodtak az épületek közötti árnyékban, mintha csótányok

rebbennének szét egv sötét lakásban. A szél sikolyokat, kiáltásokat,

kétségbeesetten a semmibe ordított neveket hozott magával –

mindeközben pedig démonok mészárlástól kéjes üvöltése hasított

fájdalmasan az emberi fülbe. Ködszerű füst emelkedett a mézszínű

kőházak fölé, és fonta körül a Szövetség Termének tornyait. Alec

elnézett a Gard felé, és Árnyvadászok garmadáját pillantotta meg,

ahogy futva közeledtek a dombról lefelé vezető ösvényen, amit a

kezükben tartott boszorkányfények világítottak meg. A Klávé készen

állt, hogy felvegye a harcot.

Alec a tető pereméhez araszolt. Az épületek itt olyan szorosan álltak

egymás mellett, hogy az ereszeik majdnem összeértek. Gond nélkül át

lehetett ugrani egyik tetőről a másikra, aztán tovább a következőre.

Pillanatokkal később Alec azon kapta magát, hogy könnyedén fut az

utca fölött, erőlködés nélkül szökellve egyik házról a másikra. Jólesett

az arcába csapó hideg szél, ami elf újta a démonok bűzét.

Pár perce futott már, amikor rádöbbent két dologra. Egyrészt arra,

hogy a Szövetség Termének fehér tornyai felé fut, másrészt pedig arra,

hogy történik valami előtte: két szűk utca találkozásánál, egy terecskén

szikrák függönye emelkedett az ég felé, csakhogy ezek a szikrák kékek

voltak, éppen, minta gázláng. Alec korábban is látott már ityen kék

szikrákat. Pár pillanatig meredten bámulta őket, aztán rohant tovább.

A térhez legközelebb lévő tető meredeken lejtett; ahogy Alec

óvatosan leereszkedett a pereméig, bakancsa meg-megcsúszott a laza

cscrepeken. A peremhez érve a fiú megtorpant, és lenézett.

A Ciszterna tér volt alatta, bár a kilátást részben elzárta előle egy

vastag fémrúd, ami annak a háznak az oldalából állt ki, amelyiknek

éppen a tetején állt. A rúdon lógó, fából készült cégér himbálózott a

szélben. Odalent a tér megtelt íblis démonokkal – ezek emberi formát

vettek fel, de a testük gomolygó fekete füstből állt, és világító sárga

szemük volt. Sort alkottak, és lassan a tér egyik sarkába szorult, bő

szürke kabátot viselő férfi felé haladtak, aki hátát a falnak vetve nézett

szembe velük. Alecnek tágra nyílt a szeme. A férfi határozottan

ismerősnek tűnt – háta karcsú íve, loboncos sötét haja, meg az, ahogyan

kék szikrák törtek elő az ujjai hegyéből, mint egy halom szederjes

szentjánosbogár.

Magnus. A boszorkánymester kék tűzdárdákat lövellt az Iblisek felé.

Ahogy az egyiknek eltalálta a mellkasát, a démon olyan hangot adott ki,

mint az ellobbanó tűz, ha egy vödör vizet öntenek rá, aztán

megremegett, és hamufelhővé robbant szét. A többiek azonnal

átrendeződtek, hogy betöltsék a helyét – az Iblis démonok nem voltak

valami okosak –, mire Magnus újabb tüzes dárdákat lövellt feléjük. Jó

pár Iblis elhullott, most viszont egy náluk ravaszabb, új démon

megkerülte Magnust, és oldalról osont felé, készen, hogy lecsapjon...

Alec nem gondolkodott, inkább ugrott. Estében elkapta a tető

peremét, majd elengedte, hogy egyetlen pillanattal később

megkapaszkodjon a cégér fémrúdjában, ahonnan aztán már gond nélkül

ugorhatott le a földre. A démon meglepetten fordult meg, sárga szemei

ékkövekként ragyogtak. Mielőtt előkapta a szeráfpengéjét, és átrohant a

téren a démon felé, Alecnek egy futó pillanatra átvillant az agyán, hogy

a helyében Jace nyilván még egy szellemes megjegyzést is tenne,

mielőtt lesújt. A démon éles sikollyal alakult porfelhővé, és ahogy

távozott ebből a dimenzióból, finom porfelhővel terítette be Alecet.

– Alec? – Magnus a fiúra meredt, aztán elintézte a megmaradt Iblis

démonokat, és egyetlen pillanattal később ketten maradtak a téren. – Te

most... Te most megmentetted az életemet?

Alec tudta, hogy valami olyasmit kéne mondania, hogy Persze, mert

Árnyvadász vagyok, és megteszünk minden tőlünk telhetőt, vagy Ez a

dolgom. Jace biztos valami ilyesmivel jött volna. ő mindig tudta, mikor

mit kell mondani. Alec szájából azonban egészen más szavak törtek elő,

ráadásul még saját magának is határozottan sértődöttnek tűnt a hangja.

– Nem hívtál vissza – szólt. – Egy csomószor kerestelek, és sosem

hívtál vissza.

Magnus úgy nézett Alecre, mintha a fiúnak elment volna az esze. –

Rátámadtak a városodra – mondta. – A védvonalak megszűntek, az

utcákon hemzsegnek a démonok. És te azt akarod tudni, hogy miért

nem hívtalak vissza?

Alec összeszorította a száját. – Azt akarom tudni, hogy miért nem

hívtál vissza.

Magnus megadóan emelte a magasba a kezét. Alec meglepve látta,

hogy néhány kék szikra röppen elő az ujjaiból, mintha

szentjánosbogarak szöktek volna ki egy befőttesüvegből. – Te hülye

vagy.

– Ezért nem hívtál? Mert hülye vagyok?

– Nem. – Magnus tett egy lépést az Árnyvadász fiú felé. – Azért nem

hívtalak, mert elegem lett belőle, hogy mindig csak akkor keresel, ha

akarsz tőlem valamit. Mert elegem lett belőle, hogy nézzem, ahogy

másba vagy szerelmes... Mellesleg olyasvalakibe, aki sosem fog

viszontszeretni. Nem úgy, ahogy én szeretlek.

– Te szeretsz engem?

– Ostoba Nephilim! – szólt türelmesen Magnus. – Mi másért jöttem

volna ide? Mi másért töltöttem volna az elmúlt néhány hetet azzal, hogy

összefoltoztam a félresikerült barátaidat, ahányszor csak

megsebesültek? Meg azzal, hogy kihúztalak minden röhejes

slamasztikából, amibe belekeverted magad. Arról nem is beszélve, hogy

segítettem nektek Valentine ellen harcolni. Mindezt teljesen ingyen!

– Ezt sosem néztem erről az oldaláról – ismerte be Alec.

– Hát persze hogy nem. Soha nem néztél semmit, semmilyen

oldaláról. – Magnus macskaszemében harag villant. – Hétszáz éves

vagyok, Alexander. Tudom, ha valami nem működőképes. Még a

létezésemről sem vagy hajlandó beszélni a szüleidnek.

Alec döbbenten meredt a boszorkánymesterre. – Azt hittem,

háromszáz éves vagy! Nem tudtam, hogy hétszáz!

– Nos – pontosított Magnus –, igazából nyolcszáz. De nem

foglalkozom vele. Mindegy, elsiklasz a lényeg fölött. A lényeg, hogy...

De Alec sosem tudta meg, mi a lényeg, mert ebben a pillanatban

újabb tucatnyi Iblis démon özönlött a térre. A fiúnak tátva maradt a

szája. – Hogy az a...

Magnus követte a tekintetét. A démonok máris félkörbe rendeződve

vették körül őket, és rájuk meredtek világító, sárga szemükkel. – Ez ám

a témaváltás, Lightwood!

– Megmondom, mi lesz. – Alec előhúzta a másik szeráfpengéjét is. –

Ha ezt túléljük, megígérem, hogy bemutatlak az egész családomnak.

Magnus felemelte a kezét, és ujjaiból megint előtörtek az azúr

lángok, tüzes, kék ragyogással világítva meg a mosolyát. –

Megbeszéltük.

A Pokol egész hada

– VALENTINE – SUTTOGTA JACE. Falfehér arccal nézte a várost. A

sűrű füstön keresztül Clary mintha ki tudta volna venni a szűk utcák

hálózatát az apró fekete hangyákként ide-oda rohangáló emberekkel, de

aztán tovább meresztette a szemét, és már nem látott mást, csak sűrű,

fekete gomolygást, ahogy lángok és füst szaga facsarta az orrát.

– Szerinted Valentine tette ezt? – A füst keserűen kaparta a lány

torkát. – Ég a város. Talán magától gyulladt ki.

– Az Északi Kapu nyitva van – mutatott valamire Jace, aminek Clary

még a körvonalait is alig tudta kivenni. – Sosem hagyják úgy. És a

démontornyok sem ragyognak. Nyilván megszűntek a védvonalak. – A

fiúú elővett az övéből egy szeráfpengét, és olyan erővel szorította meg,

hogy kiszaladt a vér az ujjaiból. – Oda kell mennem.

A félelem gombóca egyre nagyobbra nőtt Clary torkában. – Simon...

– Nyilván elvitték a Gardból. Ne aggódj, Clary, valószínűleg kisebb

zűrben van, mint a legtöbben odalent. Őt biztosan békén fogják hagyni

a démonok. Az Alvilágiakkal általában nem foglalkoznak.

– Borzasztó – súgta Clary. – A Lightwoodok... Alec... Isabelle...

– Jahoel! – szólt Jace, és az Angyalpenge nappali világosságot

árasztva magából felragyogott bekötözött bal kezében. – Clary, azt

szeretném, ha itt maradnál. Visszajövök érted. – A harag, ami ott égett a

tekintetében, amióta elhagyták a birtokot, semmivé foszlott. Most már

katonaként viselkedett.

A lány megrázta a fejét. – Nem. Veled akarok menni.

– Clary... – A fiú elhallgatott, és mozdulatlanná merevedett. Egyetlen

pillanattal később Clary is meghallotta a súlyos, ritmikus lüktetést és a

magasabb, egy irdatlan tábortűz ropogására emlékeztető hangot. Jó pár

pillanatig eltartott, mire a lány értelmezni tudta a hangot a fejében,

valahogy úgy, mint amikor az ember hangjegyekre bont magában egy

dallamot. – Ezek...

– Vérfarkasok. – Jace a lány mögött bámult valamit. Clary követte a

tekintetét, és ő is észrevette a legközelebbi dombról lefelé özönlő és

árnyékként szétterülő lényeket. Egy falkányi farkas – vagyis több volt

cz, mint egy falka. Több százan, talán ezren is lehettek. Clary az ugatás

és a vonyítás mostanra az egész éjszakát betöltő éles hangját vélte tűz

ropogásának.

A lány gyomra felfordult. Ismerte a vérfarkasokat. Harcolt

vérfarkasok oldalán. Csakhogy ezek nem Luke farkasai voltak, és senki

nem adta nekik parancsba, hogy vigyázzanak rá, és ne tegyenek benne

kárt. Most viszont Clarynek eszébe jutott, milyen gyilkos erő rejtőzött

Luke falkájában, ha szabadjára engedték, és hirtelen nagyon kezdett

félni.

Mellette Jace hevesen elkáromkodta magát. Nem maradt rá ideje,

hogy újabb fegyverért nyúljon, úgyhogy szabad kezével szorosan

magához húzta a lányt, a másikkal pedig a magasba emelte Jahoelt. A

penge fénye már-már vakító volt, és Clary összeszorította a fogát...

És a farkasok már meg is érkeztek. Olyan volt, mintha egy hullám

borította volna el őket – fülsüketítő zaj hallatszott, és még a föld is

beleremegett, ahogy a falka első állatai égő szemekkel és kitátott

állkapcsokkal ugráshoz készülődtek... Jace Clary oldalába mélyesztette

az ujait...

De a farkasok elhúztak mellettük kétoldalt, gondosan ügyelve rá,

hogy legalább egyméternyi távolságot tartsanak tőlük. Clary

hitetlenkedve kapkodta a fejét, ahogy két farkas – az egyik karcsú és

foltos, a másik testes és acélszürke – egy szökellés után puhán földet ért

mellette, majd megnézték maguknak, és tovább futottak, anélkül, hogy

egyetlenegyszer is hátrapillantottak volna. Számtalan farkas vette őket

körül, és mégsem érintette meg őket egyik sem. Mint az árnyékok,

száguldottak el mellettük, bundájuk ezüstös villanásokkal verte vissza a

holdfényt, amitől az áradat egyetlen Jace és Clary felé hömpölygő

folyónak látszott, ami aztán úgy vált ketté körülöttük, ahogyan a víz

válik ketté a mederbe került kő körül. A két Árnyvadász akár szobor is

lehetett volna, a lükantrópok annyira nem vettek róluk tudomást, ahogy

vicsorogva, tekintetüket az útra szegezve elhúztak mellettük.

Aztán már ott sem voltak. Jace megfordult, és figyelte, ahogy az

utolsó farkasok is eltűnnek szem elől. Megint csend lett, csak a város

hangjai szűrődtek el hozzájuk alig hallhatóan a távolból.

Jace elengedte Claryt, és a lába mellett a földig lógatta a Jahoelt. –

Jól vagy?

– Mi történt? – suttogta a lány. – Azok a vérfarkasok... csak úgy

kikerültek bennünket...

– A városba mennek. Alicantéba. – Jace elővett az övéből még egy

szeráfpengét, és a lány kezébe nyomta. – Erre szükséged lesz.

– Szóval nem hagysz itt?

– Nem lenne értelme. Itt sem vagy biztonságban. De... –

Elbizonytalanodott egy pillanatra. – Vigyázol magadra, ugye?

– Vigyázok – felelte Clary. – Most mi következik?

Jace az alattuk égő Alicantéra pillantott. – Most futni fogunk.

Sosem volt könnyű lépést tartani Jace-szel, most viszont, hogy közel

teljes erőbedobással rohant, szinte lehetetlennek bizonyult a dolog.

Clary érzékelte, hogy a fiú azért még vissza is fogja magát, és időnként

visszavesz a tempójából, hogy utolérhesse, ráadásul komoly

erőfeszítésébe kerül, hogy ezt megtegye.

A domb lábától az út vízszintesen vezetett tovább, majd átívelt egy

sor magas, sűrű bokor között, ahol a lánynak az az érzése támadt,

mintha egy alagútba kerültek volna. Amikor kibukkant a túloldalon,

Clary az Északi Kapu előtt találta magát. A boltív túloldalán gomolygó

füstöt és magasba sz.ökő lángokat látott. Jace megállt a kapuban, hogy

megvárja. Egyik kezében Jahoelt tartotta, a másikban pedig egy újabb

szeráfpengét, de még a két fegyver együttes fénye is elveszett a fiú háta

mögött égő város világosságában.

– Az őrök? – kérdezte lihegve Clary. – Miért nincsenek itt?

– Legalább az egyik biztosan ott van azok között a fák között – intett

Jace az állával abba az irányba, ahonnan jöttek. – Darabokban. Nem, ne

nézz oda! – A fiú lenézett Clary kezére. – Rosszul tartod azt a

szeráfpengét. így fogd meg! – mondta, és megmutatta. – És el kell

nevezned. A Cassiel jó név lenne.

– Cassiel – szólt hangosan Clary, és a penge felragyogott.

Jace higgadtan nézett a lány szemébe. – Bár lenne idő, hogy

kitanítsalak! Persze az ember azt gondolná, tanulás nélkül egyáltalán

senki nem lenne képes használni a szeráfpengét. A múltkor is sikerült

meglepned, de most, hogy már tudjuk, mit csinált Valentine...

Clary nagyon nem szeretett volna róla beszélni, mit csinált

Valentine. – Vagy talán csak féltél tőle, hogy ha rendesen megtanítasz,

a végén jobb leszek nálad – mondta.

Halvány mosoly jelent meg a fiú szája sarkában. – Akármi is

történjen, Clary – szólt Jahoel fényén keresztül a lányra pillantva –,

maradj velem! Megértetted? – Mélyen a lány szemébe nézett,

tekintetével próbálva kicsikarni belőle az ígéretet.

Valamiért Clary gondolataiban előtört a Wayland-birtok füvén esett

csók emléke. Mintha egymillió éve történt volna, ráadásul valaki

mással. – Veled maradok.

– Jó. – A fiú elfordította a fejét. – Indulás.

Lassan, vállt vállnak vetve léptek be a kapun. A város utcáira érve

Clary tudatáig először jutottak el a csata zajai. Emberi sikolyok

keveredtek nem emberi vonyítással, üveg csörömpölésével és tűz

ropogásával. Még a vér is énekelt a lány fülében.

A közvetlenül a kapu mögött lévő tér üres volt. Itt-ott élettelen

alakok hevertek a macskaköveken; Clary megpróbált nem odanézni.

Kíváncsi lett volna, hogyan lehet már ilyen távolságból is érzékelni,

hogy valaki halott. A holttestek nem is hasonlítottak az eszméletlen

emberekre; szinte sütött róluk, hogy valami elillant, hogy az élet

szikrája már hiányzik belőlük.

Jace átsietett a téren – Clary látta rajta, hogy nem tetszik neki a nyílt,

védtelen terület –, aztán az egyik szűk utcán haladtak tovább. Itt is csak

romokat találtak. A boltok kirakatai betörtek, odabentről pedig mindent

kihordták, hogy aztán szétszórják az utcán. A levegőben szemét sűrű,

maró szaga terjengett. Clary ismerte ezt a szagot. Azt jelentette, hogy

démonok vannak a közelben.

– Erre! – súgta Jace. Befordultak egy másik, még keskenyebb

utcába. Az egyik ház felsó emeletén tűz égett, bár úgy tűnt, itt egyik

oldalon sem nyúltak az épületekhez. Clarynek valamiért azok a képek

jutottak eszébe, amiket London bombázásáról látott, amikor pusztítás

hullott alá az égből.

Felnézett, és látta, hogy a város fölött emelkedő erődöt fekete füst

veszi körül. – A Card!

– Mondtam, hogy mind eljönnek onnan... – Jace elhallgatott, ahogy a

keskeny sikátorból egy szélesebb főútra értek Számos holttest hevert az

úttesten. Némelyik egészen kicsi volt. Gyerekek. Jace feléjük futott,

Clary pedig bizonytalanabb léptekkel követte. Közelebbről már látta,

hogy hárman vannak – és bűntudatos megkönnyebbüléssel állapította

meg, hogy egyikük sem lehet Max, mert túl kicsik hozzá. Mellettük egy

halott öregember feküdt, karjait széttárva, mintha még most is a saját

testével próbálná védelmezni a gyerekeket.

Jace arckifejezése megkeményedett. – Clary... fordulj meg! Lassan.

A lány engedelmeskedett. Közvetlenül a háta mögött egy betört

kirakat volt. Színes cukormázzal bevont süteményeket kínáltak itt,

amelyek nemrég még feltornyozva álltak a polcokon, most azonban

szétszórva hevertek az üvegszilánkok között. A cukormáz hosszú,

rózsaszín vércsíkokkal keveredett a macskaköveken. De Jace nem

emiatt látta szükségesnek figyelmeztetni a lányt. Valami mászott kifelé

az ablakon – valami formátlan, hatalmas és nyálkás. Valami, aminek

két sor fog húzódott végig hosszúkás teste egyik végétől a másikig, és a

bőrére tapadt szilánkoktól olyan volt, mintha cukorral szórták volna

meg.

A démon kihuppant az ablakon a macskakövekre, és feléjük kezdett

kúszni. Csontok nélküli, szivárgó mozgásától Clarynek a torkába

szökött az epe. Ahogy hátrálni kezdett, majdnem fellökte Jace-t.

– Egy Behemót démon – szólt a fiú, ahogy a feléjük kúszó lényt

figyelte. – Ezek mindent megesznek.

– Még az...

– Embereket is? Igen – bólintott Jace. – Gyere mögém!

Le sem véve a szemét a Behemótról, Clary tett néhány lépést

hátrafelé, amíg Jace háta mögé nem került. Volt valami ebben a

lényben, ami még a többi démonnál is jobban taszította, amelyekkel

eddig találkozott. Olyan volt, mintha egy vak meztelen csiga fogakat

növesztett volna, a mozgása pedig, ahogyan szivárgott... De legalább

nem haladt gyorsan. Jace-nek nem okozhat különösebb gondot, hogy

végezzen vele.

Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Jace, kezében a

ragyogó szeráfpengével, előrevetette magát. A démon hátába mélyedő

fegyver olyan hangot adott ki, mint amikor valaki rátapos egy túlérett

gyümölcsre. A démon teste mintha görcsbe rándult volna, aztán

megremegett, és jó két méterre iménti helyétől újra felvette az eredeti

alakját.

Jace visszahúzta Jahoelt. – Tartottam tőle – mormogta. – Csak félig

teriális. Nehéz megölni.

– Akkor ne öld meg! – rántotta meg a fiú ruhájának ujját Clary. –

Legalább lassú! Tűnjünk el innen!

Jace kelletlenül bár, de hagyta magát. Megfordultak, hogy elfussanak

abba az irányba, ahonnan jöttek...

És a démon megint ott volt előttük. Mintha nagyobb lett volna

valamivel, és mély, rovatszerűen ciripelő hangot adott ki.

– Nem nagyon szeretné, hogy elmenjünk – szólalt meg Jace.

– Jace...

De a fiú máris a lény felé rohant, és széles ívben meglódítva Jahoelt,

fejét vette célba. Csakhogy a démon megint összerázkódott és

újraformálódott, ezúttal Jace háta mögött. Aztán felágaskodott,

megmutatva csótányéra emlékeztető hasát. Jace megpördült, és lesújtott

Jahoellel. A fegyver a lény testébe vágott, mire sűrű, zöld nyálka

fröccsent a pengére.

Jace hátralépett, arca eltorzult az undortól. A Behemót még mindig

ugyanazt a ciripelő hangot adta ki. A folyadék egyre csak fröcskölt

belőle, de nem úgy tűnt, mintha ettől legyengült volna. Céltudatosan

haladt előre.

– Jace! – kiáltotta Clary. – A kardod!

A fiú lenézett. A Behemót démon nyálkája belepte Jahoel pengéjét,

és tompította a ragyogását, aztán a fegyver szörcsögő hangot adott ki, és

kialudt a fénye, mint a láng, ha homokot öntenek rá. A fiú káromkodva

dobta el, mielőtt a démon nyálkájából akár csak egy csepp is

megérintette volna a bőrét.

A Behemót megint felágaskodott, készen, hogy lecsapjon. Jace lépett

egyet hátra, hogy elhajolhasson előle – és a következő pillanatban már

ott is volt Clary, közte meg a démon között, a szeráfpengéjével a

kezében. Közvetlenül a fogsora alatt találta el a lényt, és a fegyver

undok, cuppanó hangot adva süllyedt a masszába.

A lány felszisszent és hátralépett, a démon pedig megint görcsös

rángatózásba kezdett. Olyan volt, mintha minden egyes alkalommal

vesztett volna az erejéből, ahányszor csak sebet ejtettek rajta, és újra

kellett formálódnia. Ha elégszer meg tudnák sebezni...

Valami mozdult Clary látóterének peremén; szürkésbarna villanás

közelített felé. Nem voltak egyedül az utcán. Jace elkerekedett szemmel

fordult sarkon. – Clary! – kiáltotta. – Mögötted!

Clary, a kezében ragyogó Cassiellel, éppen abban a pillanatban

fordult meg, amikor a farkas tátott szájú, dühös vicsorral a pofáján

elrugaszkodott. Aztán előremeredő karmokkal, ívbe görbülő testtel

elszállt a lány mellett, és nekiesett célpontjának – a Behemót

démonnak.

A démon felsikított – már ha ezt az éles, ballonból elillanó levegőre

emlékeztető, vinnyogó hangot sikításnak lehetett nevezni. A farkas a

földre döntötte a Behemótot, az úthoz szegezte, és az oldalába

mélyesztette a pofáját. A démon kétségbeesve kapálózott, próbált

megint regenerálódni és begyógyítani a sérüléseit, de a farkas esélyt

sem hagyott neki. Karmai mélyen a démon húsába mélyedtek, fogaival

méretes, zselészerű darabokat mart ki a testéből, nem is törődve a

mindenfelé fröccsenő zöld folyadékkal. A Behemót még egyszer,

utoljára görcsös rángatózásba kezdett – recés fogai hangosan koccantak

össze –, aztán eltűnt, és csak egy macskaköveken gőzölgő, baljóslatú

zöld masszát hagyott maga után.

A farkas elégedetten felhorkantott, aztán megfordult, hogy a

holdfénynél ezüstösen csillanó szemével végigmérhesse Claryt és Jacet.

Jace előhúzott az övéből egy újabb fegyvert, és a magasba emelte,

tüzes vonalat húzva a levegőbe kettejük meg a vérfarkas közé.

A farkas vicsorított, és a szőrszálak égnek meredtek a hátán.

Clary elkapta a fiú karját. – Ne!

– Ez egy vérfarkas, Clary...

– Megölte a démont! A mi oldalunkon áll! – A lány ellépett Jace

mellől, mielőtt a fiú még visszafoghatta volna, és kinyújtott kézzel,

felfelé fordított tenyérrel közelítette meg a farkast. Halkan, higgadtan

szólalt meg. – Sajnálom. Sajnáljuk. Tudjuk, hogy nem akarsz bántani

minket. – Elhallgatott, és a kezét továbbra is kinyújtva tartotta, ahogy a

farkas végigjáratta rajta üres tekintetét. – Ki... ki vagy? – kérdezte

Clary. A válla fölött hátrapillantott a komoran figyelő Jace-re. – El

tudod tüntetni ezt az izét?

Jace úgy nézett rá, mintha éppen a kellő határozottsággal készülne

közölni vele, hogy egy ilyen veszélyes helyzetben nem szokás csak úgy

eltenni egy izzó szeráfpengét, mielőtt azonban megszólalhatott volna, a

farkas felmordult, és emelkedni kezdett. Hátsó lábai megnyúltak,

gerince kiegyenesedett, állkapcsa összezsugorodott. Pár pillanattal

később egy lány állt előttük – egy lány, aki foltos fehér ruhát viselt,

göndör haját számos fonatba rendezte, és aki nek a torkán egy sebhely

húzódott körbe.

– Ki... ki vagy? – utánozta a lány megvetően Claryt. – El sem

hiszem, hogy nem ismertél föl. Szó sincs róla, hogy a farkasok teljesen

egyformák lennének. Hogy ti, emberek, milyenek tudtok lenni néha!

Clary megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Maia!

– Én vagyok az. Jöttem, hogy szokás szerint kihúzzalak benneteket a

csávából. – Elvigyorodott. Csupa vér és nyálka lepte el a testét. A

farkasbundán nem lett volna ilyen nyilvánvaló, de a lány barna bőrétől

élesen elütöttek a fekete meg a vörös csíkok. A gyomrára szorította a

kezét. – Különben ez undorító – tette hozzá. – El sem hiszem, hogy

elnyammogtam ezen a démonon. Remélem, nem vagyok rá allergiás.

– De hogy kerültetek ide? – kérdezte Clary. – Nem mintha nem

örülnénk a találkozásnak, de...

– Hát nem tudjátok? – nézett csodálkozva Claryről Jace-re Maia. –

Luke hozott ide bennünket.

– Luke? – csodálkozott Clary. – Luke... itt van?

Maia bólintott. – Érintkezésbe lépett a falkájával meg egy csomó

másikkal is. Tulajdonképpen mindenkivel, aki csak eszébe jutott. Azt

mondta, el kell jönnünk Idrisbe. Repülővel utaztunk a határig, onnan

meg gyalog jöttünk farkasként. Más falkák Portálokkal jutottak az

erdőbe, és ott találkoztunk velük. Luke azt mondta, a Nephilimeknek

szükségük lesz a segítségünkre... – Lassan elhalt a hangja. – Ti nem

tudtatok erről?

– Nem – felelte Jace. – És kétlem, hogy a Klávé tudta volna. Nem

rajonganak a gondolatért, hogy Alvilágiaktól kelljen segítséget kérniük.

Maia kihúzta magát, szemében harag szikrája villant. – Ha mi nem

lennénk, benneteket egytől egyig lemészároltak volna. Senki sem védte

a várost, amikor ideértünk...

– Ne! – szólt Clary, és dühös pillantást vetett Jace-re. – Őszintén

hálás vagyok, amiért megmentettél bennünket, Maia, és Jace is, bár

annyira makacs, hogy inkább döfne a saját szemébe egy szeráfpengét,

mintsem hogy beismerje. És ne mondd, hogy reméled, megteszi – tette

hozzá gyorsan, látván a lány tekintetet –, mert azzal igazán nem

segítenél. Most azonnal el kell jutnunk Lightwoodék házába, és elő kell

kerítenem Luke-ot.

– Lightwoodékhoz? Nyilván a Szövetség Termében lehetnek.

Odavittünk mindenkit. Legalábbis Alecet ott láttam – mondta Maia. –

Meg azt a boszorkánymestert is, a tüskéshajút. Magnust.

– Ha Alec ott van, a többieknek is ott kell lenniük. – Jace-en annyira

látszott a megkönnyebbülés, hogy Clary legszívesebben átkarolta volna

a vállát. Nem tette. – Okos dolog volt mindenkit odavinni, az védve

van. – A fiú visszacsúsztatta az övébe a ragyogó szeráfpengét. –

Gyerünk... indulás!

Clary abban a pillanatban megismerte a Szövetség Termét, hogy

belépett. Pontosan erről a helyről álmodott, itt táncolt Simonnal, aztán

Jace-szel.

Ide próbáltam küldeni magamat a Portálon keresztül, gondolta,

ahogy körbenézett a sápadtfehér falakon, aztán felpillantott a

mennyezetre a hatalmas üvegtetővel, amin keresztül látta az éjszakai

égboltot. Bár a terem hatalmas volt, mégis kisebbnek és sivárabbnak

tűnt, mint az álomban. A sellős szökőkút most is ott állt a terem

közepén, és köpte a vizet, de fakó volt, a hozzá vezető lépcsőkön pedig

számtalan ember ült, nem egy bekötözött végtagokkal. Az egész hely

tele volt Árnyvadászokkal, akik fel-alá siettek, és sorra egymás után

megnézték a szembejövőket, hátha egy rokonukat vagy barátjukat

fedezik fel valamelyikben. A padlót ellepte a kosz, a sár meg a

vérfoltok.

Claryt leginkább a csönd döbbentette meg. A mondénok világában

egy ilyen katasztrófa után mindenki ordibált és visított volna, egymást

szólongatva. Csakhogy a teremben alig hallatszott hang. Az emberek

némán ültek, néhányan a kezükbe temették az arcukat, mások a

semmibe bámultak. A gyerekek közel húzódtak a szüleikhez, de egyik

sem sírt.

Clary észrevett valami mást is, ahogy Maiával és Jace-szel az

oldalán a terem közepe felé tartott. A szökőkútnál egy csapat zilált

ember alkotott bizonytalan kört. Valamelyest elkülönültek a többiektől,

amikor pedig Maia meglátta őket, és elmosolyodott, Clary azonnal

rájött, miért.

– Az én falkám! – kiáltotta Maia. Már rohant is feléjük, aztán egy

pillanatra mégis megtorpant, és visszanézett Claryre. – Luke is biztosan

itt van valahol – kiáltotta, aztán a csapat összezárt körülötte. Clary egy

pillanatra elgondolkodott, mi történne, ha követné a vérfarkaslányt a

körbe. Luke barátjaként üdvözülnék, vagy gyanakvással kezelnék, mint

egy Árnyvadászt.

– Ne! – szólt Jace, mintha csak olvasna a lány gondolataiban. – Nem

jó...

De Clary sosem tudta meg, mi nem jó, mert valaki Jace nevét

kiáltotta, aztán Alec jelent meg lihegve az erőfeszítéstől, ahogv

átküzdötte magát a tömegen. Sötét haja összekuszálódott, és a ruhája

ragadt a vértől, de a szeme csillogott a harag és a megkönnyebbülés

elegyétől. Megragadta Jace dzsekijének mellét. – Mi történt veled?

Jace láthatólag megsértődött. – Hogy velem mi történt?

Alec megrázta, és egyáltalán nem finoman. – Azt mondtad, sétálni

mész! Milyen séta az, amelyik hat óráig tart?

– Hosszú? – kérdezte Jace.

– Meg tudnálak ölni – jelentette ki Alec, és elengedte Jace ruháját. –

Komolyan gondolkodom rajta.

– Az valahogy elvenné az élét a dolognak, nem? – jegyezte meg

Jace. Körülnézett. – Hol vannak a többiek? Isabelle és...

– Isabelle és Max Penhallow-ék házában van Sebastiannal – felelte

Alec. – Anya és Apa már elment értük. Aline valahol itt van a szüleivel,

de nem nagyon beszél. Okozott neki némi kellemetlenséget egy Rahab

démon odalent a csatornánál, de Izzy megmentette.

– És Simon? – kérdezte feszülten Clary. – Láttátok Simont? Le

kellett volna jönnie a többiekkel a Gardtól.

Alec megrázta a lejét. – Nem láttam... de az Inkvizítort meg a

Konzult sem. Valószínűleg ezek közül lesz valamelyikkel. Talán

máshol vannak, vagy... – Elhallgatott, ahogy halk mormogás futott

végig a helyiségen. Clary látta, hogy a lükantrópok felkapják a fejüket,

mint egy csapat vadászkutya, ha szarvast szimatolnak. Megfordult...

És a fáradt, véres Luke-ot pillantotta meg, amint belépett a Terem

kétszárnyú ajtaján.

Clary a férfi felé rohant. Már el is felejtette, mennyire mérges volt,

amikor Luke elment, elfelejtette azt is, milyen mérges volt őrá Luke,

amiért idehozta őket, elfelejtett mindent, csak azt nem, hogy mennyire

jó megint látni a férfit. Luke egy pillanatra meglepettnek tűnt, ahogy

meglátta a felé vágtató lányt – aztán elmosolyodott, kinyújtotta a karját,

és megölelte, majd fel is kapta Claryt. A lány vér, flanel és füst szagát

érezte, aztán egy pillanatra becsukta a szemét, és arra gondolt, ahogyan

Alec megragadta Jace-t, amikor meglátta a Teremben, mert mindenki

ezt tette, ha találkozott végre egy családtagjával, aki miatt aggódnia

kellett; megragadta, magához szorította, és elmondta neki, mennyire

mérges volt rá, de ez már nem számít, mert bármi is történt, ők akkor is

összetartoznak. És amit Valentine-nak mondott, igaz volt. Luke a

családja.

Amikor a férfi végül letette Claryt, elfintorodott. – Vigyázz! –

mondta. – Egy Kuporgó démon elkapta a vállamat odalent a

Merryweather hídnál. – A lány vállára tette a kezét, és az arcát

tanulmányozta. – De te jól vagy, igaz?

– Milyen megható jelenet – szólalt meg egy hűvös hang. – Nem

igaz?

Clary megfordult, Luke kezével a vállán. Magas férfi közelített

feléjük, kék köntöse lobogott a lába körül, ahogy lépett. Csuklyája alatt

egészen olyan volt az arca, mintha kőből faragták volna ki: erős

arccsontját éles vonások és súlyos szemhéjak emelték ki. – Lucian –

szólt, egyetlen pillantásra sem méltatva Claryt. – Gondolhattam volna,

hogy te vagy e mögött az... invázió mögött.

– Invázió? – visszhangozta Luke, és egyetlen pillanattal később már

ott is állt mögötte a teljes lükantrópfalkája. Annyira gyorsan és halkan

foglalták el a helyüket, mintha a semmiből kerültek volna elő. – Nem

mi szálltuk meg a várost, Konzul. Az Valentine volt. Mi csak segíteni

próbálunk.

– A Klávénak nincs szüksége segítségre – csattant fel a Konzul. – A

hozzád hasonlóktól semmi esetre sem. Már azzal is megszegtétek a

Törvényt, hogy beléptetek az Üvegvárosba, akár működnek a

védvonalak, akár nem. Ezt tudnotok kell.

– Ahogy nézem, eléggé nyilvánvaló, hogy a Klávénak igenis

szüksége van segítségre. Ha nem jövünk, sokkal többen haltak volna

meg közületek. – Luke körülnézett a teremben. Több Árnyvadász

csapat indult meg feléjük kíváncsian. Néhányan egyenesen Luke

szemébe néztek, mások inkább leszegték a fejüket, mintha szégyellnék

magukat. Clary meglepetten állapította meg, hogy egyikük sem tűnik

mérgesnek. – Azért tettem, hogy bebizonyítsak valamit, Malachi.

Malachi hangja jeges maradt. – És mi volna az a valami?

– Hogy szükségetek van ránk – felelte Luke. – Nélkülünk nem

győzhetitek le Valentine-t. Nem csak a lükantrópok, de egyáltalán, az

Alvilágiak nélkül.

– Mit tehetnek az Alvilágiak Valentine ellen? – kérdezte megvetően

Malachi. – Te is tudod, Lucian, hogy ez nem megy csak úgy. Mindig is

egyedül szálltunk szembe a veszélyekkel, és védtük meg a világot a

gonoszság ellen. A magunk erejéből fogunk szembeszállni Valentinenal.

Az Alvilágiak jobban teszik, ha nem állnak az utunkba. Nephilimek

vagyunk, megvívjuk a saját harcunkat.

– Azért ha pontosak akarunk lenni, ez nem teljesen igaz, ugye? –

szólt egy bársonyos hang. Magnus Bane volt az, aki hosszú, csillogó

kabátot viselt meg jó pár karikát a fülében, és mindehhez kajánul

vigyorgott. Clarynek fogalma sem volt, honnan került elő. –

Nemegyszer megtörtént a múltban, hogy a boszorkánymesterek

segítségét kérték, és tisztességgel meg is fizettek bennünket érte.

Malachi elhúzta a száját. – Nem emlékszem, hogy a Klávé meghívta

volna az Üvegvárosba, Magnus Bane.

– Nem is hívtak meg – mondta Magnus. – Nem működnek a

védvonalak.

– Tényleg? – A Konzul hangja csöpögött a gúnytól. – Nem is vettem

észre.

Magnus aggodalmas arcot vágott. – Ez rettenetes. Valaki igazán

szólhatott volna. – Luke-ra pillantott. – Mondd meg neki, hogy nem

működnek a védvonalak.

Luke-nak láthatólag elege volt a huzakodásból. – Malachi, az isten

szerelmére, az Alvilágiak erősek, és sokan vannak. Mondtam már, hogy

tényleg tudunk segíteni.

A Konzul most már megemelte a hangját. – Én meg mondtam, hogy

nem kérünk a segítségetekből.

– Magnus! – suttogta Clary a boszorkánymester fülébe, miután

halkan mellé lépett. Most már kisebb csoportosulás figyelte Luke és a

Konzul vitáját; Clary biztos volt benne, hogy vele senki sem törődik. –

Gyere, be szélgessünk, amíg mindenki velük foglalkozik.

Magnus kérdő pillantást vetett a lányra, aztán bólintott, és félrevonta

Claryt, úgy vágva át a tömegen, akár egy konzervnyitó. Az összegyűlt

Árnyvadászok és vérfarkasok közül egy sem akart a 185 centi magas,

macskaszemű, mániákusan vigyorgó boszorkánymester útjába állni.

Magnus az egyik sarokba terelte Claryt. – Mi az?

– Megvan a könyv. – Clary előhúzta gyűrött kabátja zsebéből a

kötetet; ujjai zsíros nyomot hagytak az elefántcsont színű borítón. –

Elmentem Valentine házába. A könyvtárban volt, ahogy mondtad. És...

– Ahogy eszébe jutott a foglyul ejtett Angyal, inkább elhallgatott. –

Mindegy. – A férfi felé nyújtotta a Fehér Könyvet. – Itt van. Fogd!

Magnus hosszú ujjaival kikapta a könyvet a lány kezéből.

Fokozatosan elkerekedő szemmel forgatta a lapokat. – Ez még jobb,

mint gondoltam – jelentette ki elégedetten. – Alig várom, hogy ezekkel

a varázslatokkal dolgozhassak.

– Magnus! – Clary éles hangja visszahozta a boszorkánymestert a

földre. – Előbb az édesanyámmal foglalkozunk. A szavadat adtad.

– És tartom is a szavam – bólintott komolyan a boszorkánymester.

– Van még valami más is – tette hozzá Clary, ahogy eszébe jutott

Simon. – Mielőtt elmész...

A hátuk mögött zihálva szólalt meg egy hang. – Clary! – A lány

megfordult, és meglepve állapította meg, hogy Sebastian áll előtte. A

fiú Árnyvadász-öltözetet viselt, ami tökéletesen állt neki, mintha csak

beleszületett volna. Mindenki máson gyűrött és vérfoltos volt a ruha, ő

azonban makulátlanul festett, eltekintve két párhuzamosan futó

karcolástól a bal arcán. Olyan volt, mintha valaki alaposan

megkarmolta volna. – Aggódtam miattad. Idefelé jövet benéztem

Amatishoz, de nem voltál ott, és azt mondta, nem is látott...

– Hát semmi bajom. – Clary Sebastianról Magnusra pillantott, aki a

mellkasához szorította a Fehér Könyvet.

Sebastian összeráncolta a homlokát. – Tényleg? Az arcod... – Clary

megérintette a fiú sebét, amiből még mindig lassan szivárgott a vér.

A fiú vállat vont, aztán óvatosan megsimította a lány kezét. – Egy

nősténydémon elkapott Penhallow-ék házának közelében. Azért semmi

gond. Mi történik éppen?

– Semmi. Éppen Ma... Ragnorral beszélgettem – javította magát

kapkodva Clary, amint eszébe jutott, hogy Sebastiannak fogalma

sincsen Magnus kilétéről.

– MaRagnor? – húzta fel a szemöldökét Sebastian. – Hát jól van. –

Kíváncsi pillantást vetett a Fehér Könyvre. Clary nem bánta volna, ha a

boszorkánymester elteszi a könyvet, most azonban úgy tartotta, hogy

bárki láthatta az aranyozott betűket a borítóján. – Az mi?

Magnus egy pillanatig némán tanulmányozta a fiút. – Egy könyv

varázslatokkal – mondta aztán. – Semmi olyasmi, ami érdekelhetne egy

Árnyvadászt.

– Igazság szerint a nagynéném gyűjti az ilyen könyveket.

Megnézhetem? – Sebastian kinyújtotta a kezét, mielőtt azonban

Magnus nemet mondhatott volna neki, valaki Clary nevét kiáltotta, és

Jace meg Alec jelent meg mellettük. Láthatólag nem örültek, amiért itt

találták Sebastiant.

– Megmondtam, hogy maradj Maxszel és Isabelle-lel – förmedt rá

Alec. – Magukra hagytad őket.

Sebastian lassan Magnusról Alecre fordította a tekintetét. –

Hazaértek a szüleid, pont, ahogy mondtad – felelte hűvösen. –

Előreküldték, és azt üzenik, hogy jól vannak. Max és Isabelle is. Ide

tartanak.

– Kösz – szólt Jace szarkazmustól súlyos hangon –, köszönöm, hogy

átadtad az üzenetet, amint ideértél.

– Nem láttalak, amikor ideértem – közölte Sebastian. – Csak Claryt

vettem észre.

– Mert őt kerested.

– Mert beszélnem kellett vele. Négyszemközt. – Sebastian megint a

lány szemébe nézett, és a tekintetében égő tűztől Clarynek elakadt a

szava. Szerette volna megmondani a fiúnak, hogy ne nézzen rá így, ha

Jace is velük van, de ez egyrészt őrültségnek hangzott volna, aztán meg

az sem volt kizárva, hogy a fiú tényleg valami fontosat akar mondani

neki. – Clary?

A lány bólintott. – Jól van. Csak egy pillanatra – mondta, és látta,

hogy Jace arckifejezése azonnal megváltozik. Nem fmtorgott, inkább

megmere védtek a vonásai. – Máris jövök – tette hozzá Clary, de Jace

nem nézett rá. Le sem vette a szemét Sebastianról.

Sebastian megragadta a lány csuklóját, és elhúzta a többiektől

arrafelé, ahol a legsűrűbb volt a tömeg. Most mindannyian Claryt

figyelték, még Magnus is. A lány látta, hogy a boszorkánymester alig

észrevehetően megrázza a fejét.

Clary megvetette a lábát. – Sebastian! Állj! Mi az? Mit akarsz monda

– A fiú megfordult, de továbbra sem engedte el Clary csuklóját. – Azt

hittem, kimehetünk – mondta. – Négyszemközt szerettem volna...

– Nem, itt akarok maradni – jelentette ki a lány, de maga is érezte,

hogy megremeg a hangja, mintha nem lenne biztos a dolgában.

Csakhogy biztos volt benne. Kirántotta a csuklóját Sebastian

szorításából. – Neked meg mi bajod van?

– Az a könyv – szólt a fiú. – Amelyik Felinél volt, a Fehér Könyv...

Tudod, honnan szerezte?

– Erről akartál velem beszélni?

– Az egy nagyon nagy erejű könyv – magyarázta Sebastian. – És

sokan keresik már nagyon régóta.

A lány megadóan fújta ki a levegőt. – Jól van, Sebastian, figyelj! –

mondta. – Ez nem Ragnor Feli, hanem Magnus Bane.

– Ez lenne Magnus Bane? – Sebastian megpördült, és végigmérte a

boszorkánymestert, majd vádló tekintettel fordult vissza Claryhez. – És

te ezt végig tudtad, igaz? Ismered Bane-t.

– Igen, és ne haragudj! Ő nem akarta, hogy elmondjam neked. És

egyedül ő segíthet megmenteni anyámat. Ezért adtam oda neki a Fehér

Könyvet. Van benne egy varázsigc, ami segíthet rajta.

Valami megvillant Sebastian szemében, és Claryt elfogta ugyanaz az

érzés, mint amikor a fiú megcsókolta: valami görcsbe rántotta a

gyomrát, mintha lépett volna egyet szilárd talajra számítva, ehelyett

azonban alázuhant volna a semmibe. A fiú megint megragadta a

csuklóját. – Te odaadtad a fehér Könyvet egv boszorkánymesternek?

Egy Alviláginak?

Clary mozdulatlanná merevedett. – El sem hiszem, hogy ezt kell

hallanom. – Lenézett Sebastiannak a csuklóját markoló ujjaira. –

Magnus a barátom.

Sebastian árnyalatnyit engedett a szorításán. – Ne haragudj! – szólt.

– Nem kellett volna ilyet mondanom. Csak... mennyire ismered jól

Magnus Bane-t?

– Jobban ismerem, mint téged – felelte hűvösen Clary. Visszanézett

oda, ahol Magnust hagyta Jace-szel és Aleckel. Meghűlt a vér az

ereiben – Magnus eltűnt. Jace és Alec magukban álltak, és őt meg

Sebastiant figyelték.

A fiú követte a tekintetét, és elkomorodott. – Elég jól hozzá, hogy

tudd, hová ment a könyveddel?

– Nem az én könyvem. Nekiadtam – csattant fel Clary. – És nem

értem, mi közöd ehhez az egészhez. Nézd, én hálás vagyok, amiért

tegnap felajánlottad, hogy segítesz megtalálni Ragnor Fellt, de most

már a hideg futkos tőled a hátamon. Visszamegyek a barátaimhoz.

Már el is fordult volna, de a fiú az útját állta. – Sajnálom. Nem

kellett volna így neked esnem. Csak... itt többről van szó, mint

gondolnád.

– Akkor hadd halljam!

– Gyere ki velem! Ott mindent elmondok neked. – Feszült volt a

hangja. – Clary, kérlek!

A lány megrázta a fejét. – Itt kell maradnom. Muszáj megvárnom

Simont.

– Ebben persze volt igazság, de most inkább csak kifogást keresett. –

Alectől tudom, hogy idehozzák a foglyokat...

Sebastian a lejét rázta. – Clary, nem mondta senki? A foglyokat hátra

hagyták. Hallottam Malachit, amikor erről beszelt. Amikor

megtámadták a várost, kiürítették a Gardot, de a foglyokat nem hozták

el. Malachi szerint úgyis szövetséget kötöttek Valentine-nal. Ha

kiengedik őket, az mindenképpen túlzott kockázatot jelentett volna.

Clary fejében sűrű köd kavargott: megszédült és hányingere támadt.

– Ez nem lehet igaz!

– Pedig így van – szólt Sebastian. – Esküszöm. – Megint erősebben

szorította Clary csuklóját, a lány pedig egyik lábáról a másikra állt. –

Fel tudlak vinni oda. A Gardhoz. Segíthetek kiszabadítani. De meg kell

ígérned nekem, hogy...

– Nem kell megígérnie neked semmit – jelentette ki Jace. – Engedd

el, Sebastian!

Sebastian meglepve lazított a szorításán. Clary egy rántással

kiszabadította a kezét, és ahogy megfordult, a homlokát ráncoló Jace-t

meg Alecet látta maga előtt. Jace keze könnyedén nyugodott az övébe

dugott egyik szeráfpenge markolatán.

– Clary azt tesz, amit akar – mondta Sebastian. A tekintete nem tűnt

éppen mogorvának, mégis volt benne valami, ami valahogy még

rosszabbnak tűnt. – És jelenleg velem akar jönni, hogy megmentse a

barátját. Azt a barátját, akit ti juttattatok börtönbe.

Alec erre elsápadt, de Jace csak a fejét rázta. – Nem tetszel nekem –

közölte elgondolkodva. – Tudom, hogy mindenki más odavan érted, de

én nem. Talán azért, mert olyan keményen hajtasz rá, hogy az emberek

szeressenek. Talán csak én vagyok akkora rohadék, hogy szembe kell

mennem a tömeggel. De nem tetszel, és nem tetszett, ahogy a

testvéremet rángattad. Ha fel ikar menni a Gardba megkeresni Simont,

jó. De velünk jön. Nem veled.

Sebastian arca ugyanolyan merev maradt. – Szerintem ezt neki kéne

eldöntenie – mondta. – Vagy te nem így gondolod?

Mindketten Clary fele fordultak. A lány elnézett mellettük, a még

mindig Malachival vitatkozó Luke-ra.

— A bátyámmal akarok menni – szólt.

Valami megvillant Sebastian szemében, de olyan sebesen, hogy a

lány nem tudta eldönteni, mi lehet az, bár úgy érezte, mintha egy hideg

kéz markolná meg a nyakát. – Hát persze – mondta Sebastian, és

félreállt az útból.

Alec mozdult először. Taszított egyet Jace-en, útnak indítva ezzel.

Félúton jártak az ajtó felé, amikor Clary rájött, hogy fáj a csuklója –

olyan érzés volt, mintha megégett volna. Lenézett, arra számítva, hogv

kék foltokat láta bőrén, ahol Sebastian megszorította, de nem volt ott

semmi. Csak egy vérfoltot látott a ruhaujján, ahol korábban

megérintette a fiú arcát. Összeráncolt homlokkal és még mindig égő

csuklóval a helyére rángatta a kabátujját, majd felgyorsította a lépteit,

hogy ne maradjon le a többiektől.

De profundis

SIMON KEZE FEKETE VOLT A VÉRTŐL.

A fiú megpróbálta kirángatni a helyükről az ablak meg a cellaajtó

rácsait, de amint hozzáért valamelyikhez, hosszú, vérző égésnyomok

jelentek meg a tenyerén. Végül zihálva rogyott a padlóra, és bambán

bámulta a gyorsan gyógyuló sebeket a kezén, ahogy az égésnyomok

eltűntek, és a megfeketedett bőr olyan sebességgel mállott le róluk,

mintha valaki gyorscsévélésre állított volna egy videokazettát.

A cellafal túloldalán Samuel imádkozott. – Amikor veszedelem

jövend mi reánk, háború, ítélet, döghalál vagy éhség, megállunk e

házban előtted (mert a te neved e házban van) és amikor kiáltunk

hozzád a mi nyomorúságainkban: hallgass meg és szabadíts meg

minket... Simon tudta, hogy ő nem imádkozhat. Korábban próbálkozott

vele, de Isten neve égette a száját, és elszorította a torkát. Fogalma sem

volt, miért van az, hogy gondolni tud a szavakra, de kimondani nem

tudja őket. És miért van az, hogy ellenáll a déli napnak, és életben

marad, de képtelen elmormogni egy utolsó imát.

A folyosóról füst szivárgott be, akar valami céltudatos szellem. A fiú

érezte az égés szagát, és hallotta a fékevesztett lángok ropogását,

különös módon mégis úgy érezte, mintha nem vele történne mindez,

mintha távol lenne ettől az egésztől. Furcsa érzés volt vámpírrá válni,

tulajdonképpen megkapni az örök élet ajándékát, aztán mégis meghalni

tizenhat évesen.

– Simon! – A hang halk volt, de a tűz robaján keresztül is eljutott a

fiú érzékeny fülébe. A cellába gomolygó füst megelőlegezte a

forróságot, ami most meg is érkezett, és súlyosan nehezedett Simon

mellkasára. – Simon!

Clary hangja volt. A fiú ezer hang közül is felismerte volna. Jó lett

volna tudni, nem csak képzelődik-e, nem csak az emlékei bukkannak-e

elő arról, akit a legjobban szeretett egész életében, hogy átsegítsék a

halálba.

– Simon, te szerencsétlen bolond! Itt vagyok! Az ablaknál.

A fiú talpra ugrott. Azért ezt már csak nem a saját kepzelete

produkálta. Az egyre sűrűsödő füstfelhőn keresztül mintha valami

fehéret látott volna mozdulni a rácsokon túl. Ahogy közelebb lépett, a

fehér tárgyak a vasrudakat szorító kezekké alakultak át. Simon felugrott

az ágyról, hogy túlkiabálhassa a tűz dübörgését. – Clary?

– Ó, hála az égnek! – Az egyik kéz kinyúlt, és megszorította a fiú

vállát. – Kihozunk innen!

– Hogyan? – kérdezte némiképp kételkedve Simon, de máris nesz

hallatszott, és Clary keze eltűnt, hogy aztán egyetlen pillanattal később

egy másik kéz vegye át a helyét. Az újabb kéz, a sebhelyekkel teli

vékony zongoristaujjakkal, már nagyobb volt, és kétségtelenül egy

fiúhoz tartozott

– Várj egy picit! – Jace hangja nyugodt volt és magabiztos, mintha

csak egy buliban csevegne valakivel, nem pedig a rácsokon át szólt

volna be egy sebesen égő katakombába. – Talán jobb lenne, ha hátrébb

húzódnál.

Simon meglepetésében szó nélkül engedelmeskedett. Jace szorítása

erősebb lett a rácson, ujjai riasztóan elfehéredtek. Hangos csikorgás

hallatszott, és a rács négyszöge kiszabadult a kőből, majd csörömpölve

zuhant a földre az ágy mellett. Kőpor fojtó, fehér felhője szitált a

levegőben.

Jace arca jelent meg az ablaknyílásban. – Gyerünk, Simon! – szólt,

és kinyújtotta a kezét.

Simon elkapta, és már érezte is, hogy felfelé húzzák, aztán

megragadta az ablak peremét, és tekergőzve bújt ki a szűk nyíláson,

akár egy alagútba tévedt kígyó. Egyetlen szempillantással később már

el is terült a nedves füvön, és az előtte állók arcát látta maga előtt. Jace,

Clary és Alec aggodalmasan nézett le rá.

– Szarul nézel ki, vámpír – állapította meg Jace. – Mi történt a

kezeddel?

Simon felült. A sebek a kezén begyógyultak, de még mindig feketék

voltak ott, ahol megfogta a cella rácsait. Mielőtt válaszolhatott volna,

Clary hirtelen hevesen átölelte.

– Simon! – sóhajtotta. – El sem hiszem. Még azt sem tudtam, hogy

itt vagy. Egészen tegnap estig azt hittem, New Yorkban maradtál...

– Igen, nos... – szólt Simon. – Én sem tudtam, hogy te itt vagy. –

Jace-re pillantott a lány válla fölött. – Igazából valaki egészen

határozottan állította, hogy nem vagy itt.

– Ezt sosem mondtam – jegyezte meg Jace. – Csak nem javítottalak

ki, amikor tévedtél. Amúgy is most mentettelek meg a tűzhaláltól,

úgyhogy azt hiszem, nincsen ogod haragudni rám.

Tűzhalál. Simon elhúzódott Clarytől, és körülnézett. Egy szögletes

udvaron voltak, amelyet két oldalról az erőd falai, a másik két oldalról

pedig sűrűn növő fák határoltak. A fák közül csak ott vágtak ki

néhányat, ahol a kavicsos ösvény lefelé indult a városba. Az út mellett

elhelyezett boszorkányfenyek közül most csak néhány világított, azok is

erőtlenül, reszketegen. A fiú felnézett a Gardra. Innen még azt is alig

lehetett észrevenni, hogy tűz van – fekete füst gomolygott az ég felé,

néhány ablakban pedig természetellenesen erősek voltak a fények, de a

kőfalak jól rejtették a titkukat.

– Samuel – szólt Simon. – Ki kell hoznunk Samuelt.

Clary értetlenül nézett rá. – Kit?

– Nem én voltam az egyetlen fogoly odalent. Samuelt... a szomszéd

cellába zárták.

– Az a rongycsomó, amit az ablakon át láttam? – idézte fel Jace.

– Igen. Kicsit fura volt, de jó embernek tűnt. Nem hagyhatjuk ott

lent! – Simon feltápászkodott. – Samuel? Samuel!

Nem kapott választ. Simon odasietett iz alacsonyan lévő, rácsos

ablakhoz, közvetlenül a másik mellett, amelyiken az előbb mászott ki.

A rácsokon keresztül csak sűrű füstöt látott. – Samuel? Odabent van?

Valami megmozdult a füstben – valami púpos és sötét. Samuel

hangja rekedten harsant. – Hagyjatok békén! Menjetek el!

– Samuel! Meg fog halni, ha itt marad – kiáltotta S'mon a rácsokat

rángatva. Semmi sem történt.

– Nem! Hagyjatok békén! Maradni akarok!

Simon kétségbeesetten pillantott fel a mellette álló Jace-re. –

Vigyázz! – felelte ő, aztán ahogy Simon félrehajolt, csizmás lábával

belerúgott a rácsba, ami azonnal kiszakadt a helyéről, átfordult, és

bezuhant a cellába. A férfi rekedten felhorkant.

– Samuel? Jól van? – Simon lelki szemei előtt megjelent Samuel,

amint a rács kiloccsantja az agyvelejét.

A férfi hangja ordítássá erősödött. – MENJETEK EL!

Simon Jace-re pillantott. – Mintha komolyan gondolná.

Jace értetlenül rázta meg szőke fejét. – Muszáj volt egy ilyen

agyatlannal összehaverkodnod odabent, mi? Nem bírtad a sarkokat

számolgatni, vagy megszelídíteni a börtön egerét, mint más rendes

foglyok, mi? – Ezzel válaszra sem várva lekuporodott, és bebújt az

ablakon.

– Jace! – kiáltott utána Clary, és Aleckel együtt közelebb sietett,

mire azonban odaértek, Jace már félig bent volt a cellában, és leugrott a

földre odabent. Clary dühösen pillantott Simonra. – Hogy engedhetted

meg neki?

– Csak nem hagyhatta azt az embert odalent meghalni – szólt közbe

váratlanul Alec, bár maga is meglehetősen feszültnek tűnt. – Jace-ről

van szó, ő meg...

Elhallgatott, ahogy egyszerre két kéz bukkant elő a füstből. Alec

megragadta az egyiket, Simon pedig a másikat, és együtt úgy rángatták

ki Samuelt a cellából, mintha egy zsák krumpli lenne, majd ledobták a

fűre. Simon és Clary pillanatokkal kcsőbb máris Jace kezét fogta, és őt

rángatták kifelé, bár a fiú közben nem hagyta el magát, és hevesen

káromkodott, amikor neki ütötték a fejét a párkánynak. Végül lerázta

magáról két segítőjét, és maga kapaszkodott ki a fűre, ahol aztán

egyszerűen hanyatt dőlt. – Jaj! – nyögte az égre meredve. – Azt hiszem,

meghúztam valamimet. – Felült, és Samuelre pillantott. – Jól van?

Samuel összekuporodva ült a földön, arcát a kezébe temette, és

hangtalanul hintázott előre-hátra.

– Szerintem valami nem stimmel vele – szólt Alec. Kinyújtotta a

kézéi, hogy megérinthesse Samuel vállát, de a férfi olyan hevesen

rántotta el magái, hogy kis híján feldőlt. – Flagyj békén! – mondta

elcsukló hangon. – Kérlek, hagyj békén, Alec!

Alec mozdulatlanná merevedett. – Mit mondott?

– Azt mondta, hagyd békén – próbálta kisegíteni Simon, de Alec

nem nézett rá, talán még észre sem vette, hogy egyáltalán megszólalt. A

fiú inkább Jace felé fordult, aki hirtelen elsápadt, és nekiállt, hogy

föltápászkodjon.

– Samuel – szólt Alec. Furcsán nyers volt a hangja. – Vegye el a

kezét az arca elöl!

– Nem. – Samuel leszegte az állát, a válla rázkódott. – Ne, kérlek

benneteket, ne!

– Alec! – tiltakozott Simon. – Hát nem látod, hogy nincs jól?

Clary elkapta a fiú dzsekijének ujját. – Simon, itt valami történt.

A lány Jace-re szegezte a tekintetét – persze mikor nem? –, ahogy a

fiú a füvön kuporgó Samuel elé lépett. Jace ujjbegyei véreztek, ahol

lehorzsolta őket az ablakpárkányon, és vörös csíkokat hagytak az arcán,

amikor félresöpörte a haját a szeméből, de úgy tűnt, észre sem vette. A

szeme tágra nyílt, a száját egyenes, dühös vonallá szorította össze. –

Árnyvadász – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a

hangjában. – Mutasd meg az arcodat!

Samuel egy pillanatnyi habozás után leengedte a kezét. Simon

azelőtt sosem látta a férfi arcát, és fogalma sem volt róla, hogy Samuel

ilyen szikár és öreg. Az arcát félig eltakarta sűrű, ősz szakálla, szeme

sötét üregek mélyén rejtőzött, arcát mély árkok szabdalták. Mindennek

ellenére valahogy furcsán ismerősnek tűnt.

Alec szája megmozdult, de nem jött ki rajta hang. Végül Jace szólalt

meg először.

– Hodge – mondta.

– Hodge? – kérdezte zavarodottan Simon. – De hát az nem lehet!

Hodge... és Samuel... nem lehet...

– Hát a jelek szerint Hodge ezt csinálja – jegyezte meg keserűen

Alec. – Elhiteti az emberrel, hogy nem az, aki valójában.

– De hát azt mondta... – kezdte Simon, de Clary megragadta a karját,

és a szavak a fiú ajkára fagytak. Hodge arckifejezése mindent

elmondott. Nem bűntudat látszott rajta, még csak nem is az ijedtség,

amiért leleplezték, hanem inkább rettenetes gyász, amit képtelenség volt

sokáig akár csak nézni is.

– Jace – szólt nagyon halkan Hodge. – Alec. Annyira sajnálom!

Jace úgy indult meg előre, mint csatában szokott: akár napfény a

vízen. Egyetlen pillanattal később máris Hodge előtt állt, kivont kardját

egykori tanítómestere torkának szegezve. A penge ragyogva verte

vissza a tűz fényét. – Nem vagyok kíváncsi a bocsánatkérésedre. Egy jó

okot mondj, hogy miért ne öljelek meg itt és most.

– Jace! – szólt közbe riadtan Alec. – Jace, várj!

Hirtelen fülsüketítő zaj hallatszott, ahogy a Gard tetejének egy

darabjából narancssárga lángnyelvek törtek elő. Hőség reszketett a

levegőben, és a tűz bevilágította az éjszakát.

– Nem – mondta Jace. Az üres tekintet, amivel Hodge-ra meredt, egy

másik maszkszerű arcra emlékeztette Claryt. Valentine-éra. – Tudtad,

hogy mit tett velem az apám, igaz? Tudtad minden mocskos titkát.

Alec értetlenül pillantott Jace-ről az öreg tanítóra. – Miről beszélsz?

Mi ez az egész?

Hodge arcán elmélyültek a ráncok. – Jonathan...

– Mindig is tudtad, és sosem szóltál egy szót sem.

Hodge lebiggyesztette az ajkát. – Nem... nem voltam biztos benne –

suttogta. – Ha az ember nem látott egy gyereket csecsemőkora óta...

Nem tudhattam biztosan, ki vagy, azt pedig még kevésbé, hogy mi

vagy.

– Jace? – Alec ide-oda kapkodta a tekintetét a legjobb barátja és a

tanító mestere között, de azok ketten kizárólag egymással voltak

elfoglalva. Hodge úgy festett, mint akit egy satuba szorítanak éppen. A

keze remegett, mintha fájdalmai lennének, a szeme fel-alá ugrált. Clary

az elegánsan öltözött férfira gondolt az Intézet könyvtárában, aki teával

kínálta, és baráti tanácsokkal látta el. Mintha egy évezred telt volna el

azóta.

– Nem hiszek neked – jelentette ki Jace. – Tudtad, hogy Valentine

nem halt meg. El kellett mondania neked...

– Semmit sem mondott el nekem – sóhajtotta Hodge. – Amikor

Lightwoodék bejelentették, hogy befogadják Michael Wayland fiát, a

felkelés óta már egyetlen szót sem hallottam Valentine felől. Azt

hittem, elfelejtett. Még imádkoztam is, hogy halott legyen, de nem

tudhattam, mi az igazság. Aztán az érkezésed előtti estén megjelent

Hugó, és üzenetet hozott Valentine-tól. „A fiú az enyém”, csak ennyi

állt benne. – Reszelős lélegzetet vett. – Fogalmam sem volt, hogy

hihetek-e neki. Azt hittem, tudni fogom... Tudni fogom, abban a

pillanatban, hogy rád nézek, de nem volt semmi, egyáltalán semmi,

amiből bizonyosságot szerezhettem volna. Azt hittem, ez Valentine

trükkje, de nem tudtam, miféle trükk lehet. Miben mesterkedhetett? Az

elég nyilvánvaló volt, hogy te nem sejtetted az igazságot, de ami

Valentine céljait illeti...

– El kelleti volna mondanod, nekem, mi vagyok – szólt Jace egy nagy

levegővel, mintha úgy préselték volna ki belőle a szavakat. – Akkor

tehettem volna valamit. Megölhettem volna magam talán.

Hodge felemelte a fejét, és mocsoktól összetapadt hajfürtjein

keresztül nézett Jace-re. – Nem voltam biztos semmiben – mondta félig

magának. – Néha elgondolkodtam... hogy talán a neveltetés többet

számít, mint a vér... hogy meglehet tanítani...

– Mit lehet megtanítani? Hogyan ne legyek szörnyeteg? – Jace

hangja megbicsaklott, de a keze rezzenéstelen maradt. – Lehetett volna

több eszed. Meghunyászkodtál előtte, mi? És még csak nem is voltál kis

pisis, amikor ezt tetted. Szembeszállhattál volna vele.

Hodge lesütötte a szemét. – Azt próbáltam tenni, ami a legjobb

neked – mondta, de nyilvánvalóan a legkevésbé sem volt biztos

magában.

– Amíg Valentine vissza nem jött – mondta Jace. – Azután megtettél

mindent, amit akart... Úgy adtál át neki, mintha valami kutya lennék,

aki régen az övé volt, csak megkért, hogy vigyázz rá pár évig...

– Aztán elmentél – szólalt meg Alec is. – Elhagytál mindannyiunkat.

Tényleg azt hitted, hogy elrejtőzhetsz itt, Alicantéban?

– Nem elrejtőzni jöttem ide – felelte Hodge élettelen hangon. – Azért

jöttem, hogy megállítsam Valentine-t.

– Ugye nem gondolod, hogy ezt elhisszük neked? – Alec megint

dühösnek tűnt. – Mindig is Valentine oldalán álltál. Dönthettél volna

úgy, hogy hátat fordítasz neki...

– Egy pillanatig volt lehetőségem így dönteni! – emelte meg a

hangját Hodge. – A szüleid esélyt kaptak egy új életre... Engem nem

találtak méltónak erre. Tizenöt évig az Intézet foglya voltam.

– Az Intézet volt az otthonunk – mondta Alec. – Tényleg annyira

rettenetes volt velünk élni... a családunk részének lenni?

– Nem miattatok – felelte Hodge rekedten. – Imádtalak benneteket,

gyerekek. De hát gyerekek voltatok. És senki nem érezhet az otthonának

egy olyan helyet, amit sosem hagyhat el. Néha hetek teltek el anélkül,

hogy egy másik felnőtthöz szóltam volna. Egyetlen Árnyvadász sem

volt hajlandó megbízni bennem. Még a szüleitek sem kedveltek igazán.

Elviseltek, mert nem volt más választásuk. Sosem nősülhettem meg.

Sosem lehetett saját életem. Végül ti is felnőttetek, és elmentetek volna,

akkor pedig végképp egyedül maradok. Félelemben éltem, ha ezt

egyáltalán életnek lehet nevezni.

– Úgysem tudsz olyat mondani, hogy megsajnáljunk – közölte Jace.

– Kizárt dolog az után, amit tettél. És mégis, mi a fenétől féltél, amikor

a könyvtárban töltötted minden idődet? A poratkáktól? A démonokkal

mi jártunk el harcolni.

– Valentine-tól félt – szólt közbe Simon. – Hát nem értitek...

Jace megsemmisítő pillantást vetett a fiúra. – Ne pofázz bele,

vámpír! Ehhez neked a világon semmi közöd.

– Az nem egészen pontos, hogy Valentine-tól – szólt Hodge, és most

először pillantott Simonra, amióta kirángatták a cellájából. Clary

meglepetten állapította meg, hogy mintha fáradt ragaszkodás villanna a

szemében. – Inkább a saját gyengeségemtől Valentine-nal szemben.

Tudtam, hogy egy nap visszatér. Tudtam, hogy megint hatalomra fog

törni, és megpróbál uralkodni a Klávén. És tudtam, mit fog majd nekem

felajánlani. Szabadságot az átkom alól. Életet. Helyet a világban. Az ő

világában megint Árnyvadász lehettem volna. Ebben a világban

esélyem sem volt rá. – Fájt hallani, ahogy hangjából süt a csupasz

vágyakozás. – És tudtam, hogy nem lesz erőm visszautasítani, ha

tényleg felajánlja mindezt.

– És nicsak, micsoda életet kaptál! – köpött ki Jace. – Megengedték,

hogy elrohadj a Gard celláiban. Megérte elárulni bennünket?

– Te is tudod a választ. – Hodge kimerültnek tűnt. – Valentine

levette rólam az átkot. Megesküdött rá, hogy így lesz, és állta is a

szavát. Azt hittem, visszavesz a Körbe, vagy ami maradt belőle. Nem

vett vissza. Még ő sem akart engem. Akkor már tudtam, hogy nem lesz

helyem az új világában. És tudtam, hogy egy hazugságért adtam oda

mindent, amim volt. – Lenézett ökölbe szorított, piszkos kezére. – Csak

egyvalami maradt. Egyetlen esély, hogy ne menjen teljesen pocsékba az

életem. Amikor hallottam, hogy Valentine megölte a Néma Testvéreket,

és nála van a Végzet Kardja, biztos voltam benne, hogy a Végzet Tükre

következik. Tudtam, hogy szüksége van mind a három Ereklyére. És azt

is tudtam, hogy a Tükör itt van, Idrisben.

– Álljunk csak meg! – emelte fel a kezét Alec. – A Végzet Tűkre?

Úgy érted, tudod, hol van? És hogy kinek a birtokában?

– Senkinek sincs a birtokában – felelte Hodge. – A Végzet tükre nem

lehet senkié. Sem Nephilimé, sem Alvilágié.

– Te tényleg tiszta gyogyós lettél odalent – jegyezte meg Jace, és

állával a katakombák kiégett ablakai felé bökött. – Ugye?

– Jace! – Clary feszülten figyelte, ahogy a vörös-arany lángok

koronát rajzolnak a Gard tetejére. – Terjed a tűz. El kéne tűnnünk

innen. Odalent a városban beszélgethetünk...

– Tizenöt évig voltam bezárva az Intézetbe – folytatta Hodge, mintha

Clary meg sem szólalt volna. – Még a kezem vagy a lábam sem

dughattam ki az ablakon. Minden időmet a könyvtárban töltöttem, és

azt kutattam, hogyan szabadulhatok meg a Klávé átkától. Megtudtam,

hogy csak a Végzet Ereklyéinek valamelyike segíthet. Egyik könyvet

olvastam a másik után az Angyal mitológiájáról, arról, hogy hogyan

emelkedett ki a vízből a Végzet Ereklyéivel, és hogyan adta őket oda

Jonathan Shadowhunternek, az első Árnyvadásznak. Három Ereklye

volt: a Kehely, a Kard és a Tükör...

– Ezeket tudjuk – szakította félbe türelmetlenül Jace. – Te tanítottad

meg nekünk.

– Azt hiszed, mindent tudsz, pedig dehogy. Ahogy újra meg újra

átfutottam a történetek különböző változatait, mindig ugyanazzal az

illusztrációval találkoztam. Mindannyian ismeritek a képet, amelyen az

Angyal ki emelkedik a tóból, egyik kezében a Karddal, a másikban

pedig a Kehellyel. Sosem értettem, miért nem rajzolták oda a Tükröt is.

Aztán leesett a tantusz. A Tükör maga a tó. A kettő egy és ugyanaz.

Jace lassan leengedte a kardot. – A Lyn-tó?

Clary a tóra gondolt, ahogy sebesen közeledett felé, majd a víz

szilánkokra robbant a becsapódáskor. – Beleestem a tóba, amikor

megérkeztem Idrisbe. Tényleg van benne valami fura. Luke szerint

különös tulajdonságai vannak, és a Tündérek Népe az Álmok Tükrének

nevezi.

– Ahogy mondod – helyeselt lelkesen Hodge. – És rájöttem, hogy a

Klávénak erről fogalma sincs. Ez a tudás valahogy elveszett az idők

során. Még Valentine sem tudta...

Fülsüketítő zaj szakította félbe, ahogy a Gard túlsó felén összeomlott

egy torony, ragyogó, vörös szikrák tűzijátékát lövellve az ég felé.

– Jace – szólt Alec, ahogy riadtan felkapta a fejét. – Jace, el kell

tűnnünk innen. Állj fel! – parancsolt rá Hodge-ra, majd a karjánál fogva

talpra rántotta a férfit. – Elmondhatod a Klávénak is, amit most

megosztottál velünk.

Hodge bizonytalanul állt meg a lábán. Milyen lehet, gondolta Clary

akaratlan szánakozással, ha valaki úgy éli le az életét, hogy nem csak

azt szégyelli, amit tett, hanem azt is, amit éppen tesz, és még azt is,

amiről tudja, hogy megint megteszi? Hodge rég lemondott róla, hogy

jobb, vagy legalább más életet élhet valaha. Nem akart mást, csak hogy

ne kelljen félnie, így aztán örökké félt.

– Gyerünk! – mordult föl Alec, és a karjánál fogva rántott egyet

Hodge-on. Jace azonban eléjük lépett, elzárva az útjukat.

– És mi lesz, ha Valentine megszerzi a Végzet Tükrét? – kérdezte.

– Jace – szólt rá Alec –, ne most...

– Ha Hodge a Klávénak mondja el, tőlük sosem tudjuk meg –

magyarázta Jace. – Az ő szemükben csak gyerekek vagyunk. Hodge

viszont tartozik nekünk ennyivel. – Az öreg tanítómester felé fordult. –

Azt mondtad, rájöttél, hogy meg kell állítanod Valentine-t. Mert mit

akar csinálni? Milyen hatalmat ad a kezébe a Tükör?

Hodge megrázta a fejét. – Nem tudom...

– És csak semmi hazudozás! – A fegyver megvillant az oldala

mellett, ahogy szorosabbra fogta a markolatát. – Megfordult a

fejemben, hogy minden egyes hazugságodért levágom egy ujjadat. Vigy

kettőt.

Hodge összerezzent, szemében valódi félelem villant. Alec arcára

kiült a döbbenet. – Jace, ne! Most az apád beszél belőled. Te nem vagy

ilyen!

– Alec! – szólt Jace. Nem nézett a barátjára, a hangja azonban olyan

volt, mint egy bocsánatkérő érintés. – Nem tudod, milyen vagyok

igazából.

Alec tekintete találkozott Claryével. El sem tudja képzelni, miért

viselkedik így Jace, gondolta a lány. Nem tudja. Clary lépett egyet előre.

– Jace, Alecnek igaza van... bevihetjük Hodge-ot a Szövetség Termébe,

aztán ott elmondhatja a Klávénak, amit nekünk is elmondott.

– Ha el akarná mondani a Klávénak, már rég megtette volna –

csattant fel Jace anélkül, hogy a lányra nézett volna. – Ő megtartotta

magának a dolgot, és ez is csak azt bizonyítja, hogy hazudik.

– A Klávéban nem lehet megbízni! – tiltakozott elkeseredetten

Hodge. – Tele van kémekkel, Valentine embereivel. Nem mondhattam

el nekik, hol van a Tükör. Ha Valentine megtalálná, akkor...

Nem fejezte be a mondatot. Valami ezüstösen villant a holdfényben,

egy gombostűfejnyi világosság a sötétben. Alec felkiáltott, Hodge

szeme pedig tágra nyílt, ahogy a mellkasához kapott, és megtántorodott.

Ahogy lassan hanyatt dőlt, Clary már látta is, miért: egy hosszú tőr

markolata állt ki a férfi bordái közül, mintha csak egy célba talált

nyílvessző szára reszketett volna.

Alec előreugrott, esés közben elkapta öreg tanítómesterét, és

gyengéden leengedte a földre. Ahogy tehetetlenül felnézett, a többiek

látták, hogy az arcát telefröcskölte Hodge vére. – Jace, miért...

– Nem én... – Jace egészen elsápadt, és Clary látta, hogy a kardot

továbbra is ugyanúgy szorongatja a kezében. – Én...

Simon megpördült, Clary pedig követte a tekintetét, és a sötétbe

bámult. A tűz fényében pokoli vörösen ragyogott a fű, a domboldalon

azonban minden lekete volt – egyszerre azonban sötét figura bukkant

elő a fák közül, ismerős, kócos, fekete hajjal. Ahogy feléjük közelített, a

fény elérte az arcát, és megvillant sötét szemében, ami ettől mintha

maga is lángra kapott volna.

– Sebastian? — fakadt ki Claryből.

Jace vadul pillantott Hodge-ról a kert szélén bizonytalanul ácsingózó

Sebastianra, és úgy érezte, rögtön elszédül. – Te? – szólt. – Te tetted

ezt?

– Nem volt más választásom – közölte Sebastian. – Megölt volna.

– Mivel? – kérdezte emelt hangon Jace. – Még fegyvere sem volt...

– Jace – vágott a szavába Alec. – Gyere ide! Segíts Hodge-dzsal!

– Megölt volna – ismételte Sebastian. – Megölt...

De Jace visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, és máris ott térdelt

Alec mellett. Alec a karjában tartotta Hodge-ot, és most már az inge

mellét is elborította a vér. – Vedd ki az irónt a zsebemből! – mondta

Jace-nek. – Próbálkozz egy iratzéval...

Clary az ijedtségtől mozdulatlanná merevedve érzékelte, hogy Simon

megmozdul mellette. Megfordult, és döbbenten állapította meg, hogy a

fiú fehér, akár egy papírlap, csak az arccsontja ég vörösen mindkét

oldalon. A bőre alatt kanyargó vörös erek olyanok voltak, mintha

valami finom, szerteágazó korall növekedett volna az arcán. – A vér –

suttogta Simon, és elfordította a tekintetét. – Messzebb kell kerülnöm

tőle.

Clary kinyúlt, hogy elkapja a fiú ruhájának ujját, de az hátralépett, és

elrántotta a karját.

– Ne, Clary, kérlek! Engedj el! Nem lesz baj, visszajövök. Csak... –

Clary Simon után indult, de a fiú túl gyors volt hozzá, hogy

visszatarthassa, és egy pillanattal később már el is tűnt a sötétben a fák

között.

– Hodge... – Alec hangjából sütött a pánik. – Hodge, ne mozogj...

De egykori tanítója erőtlenül küszködve próbált kiszabadulni a fiú

karjából, és minél távolabb húzódni az iróntól Jace kezében. – Nem. –

Hodge arca olyan színű volt, mint a gitt. A tekintete Jace-ről a még

mindig az árnyékba húzódó Sebastianra ugrott. – Jonathan...

– Jace – javította ki szinte suttogva a fiú. – Hívj Jace-nek!

Hodge tekintete megállapodott Jace-en. Clary képtelen volt

megfejteni, mit mond a szeme. Könyörgött, igen, de több is volt benne,

talán rettegés, vagy valami ahhoz hasonló, és üresség. Felemelte a

kezét. – Nem te – suttogta, és vér buggyant ki a száján.

Jace arcán sértettség villant át. – Alec, csináld meg az iratzét! Azt

hiszem, nem akarja, hogy hozzáérjek.

Hodge begörbítette az ujjait, és megragadta Jace dzsekijének ujját.

Hallható szörcsögéssel szívta be a levegőt. – Nem voltál... soha...

Ezzel meghalt. Clary pontosan meg tudta állapítani, melyik

pillanatban szállt el belőle az élet. Nem csendes, azonnali dolog volt,

mint egy filmben; Hodge torkából hörgés tört fel, a szeme kifordult, a

teste elernyedt, karja furcsa szögben fordult alá.

Alec az ujjai hegyével lezárta régi tanítómesterének szemhéját. –

Vale, Hodge Starkweather.

– Erre nem szolgált rá – szólt élesen Sebastian. – Nem volt

Árnyvadász, csak egy áruló. Nem érdemli meg a búcsúszavakat.

Alec felkapta a fejét. Óvatosan a földre fektette Hodge-ot, majd

felegyenesedett. Tekintete hideg volt, mint a jég, ruháját beszennyezte a

vér. – Nem tudsz semmit. Megöltél egy fegyvertelen embert, egy

Nephilimet. Gyilkos vajiv.

Sebastian elhúzta a száját. – Azt hiszitek, nem tudom, ki ez? – intett

Hodge felé. – Starkweather benne volt a Körben. Elárulta a Klávét, és

meg is átkozták érte. Meg kellett volna halnia a bűneiért, de a Klávé

engedékeny volt... és mire mentek vele? Megint elárult bennünket,

amikor átadta a Végzet Kelyhét Valentine-nak, csak hogy

megszabadulhasson az átoktól. Pedig nagyon is megérdemelte azt az

átkot. – Egy pillanatra elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – Talán nem

kellett volna megtennem, de aligha mondhatjátok, hogy ne járt volna ki

neki.

– Honnan tudsz ennyi mindent Hodge-ról? – kérdezte Clary. – És

egyáltalán mit keresel itt? Úgy volt, hogy lent maradsz a Szövetség

Termében.

Sebastian habozott. – Túl sokáig maradtatok – bökte ki végül. –

Aggódtam. Gondoltam, elkelhet a segítségem.

– És úgy döntöttél, azzal segítesz, hogy megölöd azt az embert,

akivel beszélgetünk? – fakadt ki Clary. – Csak mert szerinted akadt

egy-két folt a múltjában? Ki csinál ilyet? Ennek nincs semmi értelme.

– Ugyanis hazudik – jelentette ki Jace. Hűvös tekintettel mérte végig

Sebastiant. – Ráadásul még csak nem is jól. Azt hittem, kicsit fürgébb

leszel, Verlac.

Sebastian rezzenéstelenül állta Jace tekintetét. – Nem tudom, miről

beszélsz, Morgenstern.

– Arra céloz – lépett előre Alec –, hogy ha tényleg jogosnak

gondolod, amit tettél, akkor szívcsen eljössz velünk a Szövetség

Termébe, és beszámolsz róla a Tanácsnak. Megteszed?

Egy szívdobbanásnyi szünet után Sebastian elmosolyodott – azzal a

mosollyal, ami nemrég még elbűvölte Claryt, most azonban volt benne

valami sanda, mint amikor egy kép kissé ferdén lóg a falon. –

Természetesen nem. – Lassan, szinte ballagva indult meg feléjük, mint

akinek a világon semmi gondja. – Persze – szólt – egy kicsit furcsa,

hogy ennyire ki vagytok bukva, amiért megöltem egy embert, miközben

Jace éppen egyesével készült levágni az ujjait.

Alec összeszorította a száját. – Nem tette volna meg.

– Neked... – Jace megvető tekintettel nézett Sebastianra. – Neked

fogalmad sincs róla, miről beszélsz.

– Vagy talán – folytatta Sebastian – igazából csak azért vagy mérges,

mert megcsókoltam a húgodat. Mert akart engem.

– Nem így volt – szólt Clary, de egyik fiú sem fordult felé. – Úgy

értem, nem akartalak.

– Van ez a kis szokása, tudod, ahogy beszívja a levegőt csókolózás

közben, mintha meglepődne. – Sebastian angyali mosollyal állt meg

közvetlenül Jace előtt. – Nagyon bájos. Biztosan észrevetted.

Jace úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát. – A húgom...

– A húgod – szólt Sebastian. – De tényleg az? Mert nem úgy

viselkedtek. Gondolod, mások nem veszik észre, hogy néztek

egymásra? Gondolod, sikerül elrejteni az érzéseiteket? Gondolod, nem

tartja ezt mindenki betegesnek és természetellenesnek? Ugyanis az.

– Elég ebből – szakította félbe Jace gyilkos tekintettel.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Clary. – Sebastian, miért mondod

ezeket?

– Mert végre megtehetem – felelte a fiú. – Fogalmad sincs, milyen

volt veletek tölteni az elmúlt néhány napot, és eljátszani, hogy semmi

bajom veletek. Te meg – fordult Jace-hez – minden egyes

másodpercben, amikor nem a húgod után csorgatod a nyáladat, mást

sem csinálsz, csak nyafogsz, hogy az apád nem szeretett. Hát ki ne

értené meg? Te meg, ostoba ribanc – folytatta Claryre pillantva – simán

odaadsz egy felbecsülhetetlenül értékes könyvet egy félvér

boszorkánymesternek. Van egyetlenegy agysejt is abban a miniatűr

fejedben? És te... – célozta meg Alecet a következő gunyoros

pillantással. – Azt hiszem, mindannyian tudjuk, veled mi a baj. A te

fajtádat nem is volna szabad megtűrni a Klávéban. Undorító vagy.

Alec elsápadt, bár inkább tűnt meglepettnek, mint felháborodottnak.

Clary meg tudta érteni – Sebastian angyali mosolyát látva nehéz volt

elképzelni, hogy ilyesmiket tud mondani. – El kellett játszanod, hogy

semmi bajod velünk? – kérdezte a lány. – De miért kellett volna

eljátszanod, hacsak... nem kémkedtél utánunk – fejezte be, menet

közben ismerve fel az igazságot. – Hacsak nem Valentine kéme voltál.

Sebastian csinos arca eltorzult, elegáns szeme keskeny csíkká

húzódott össze. – És végül leesett nekik – szólt. – Esküszöm, vannak

olyan minden fény nélküli démondimenziók, amelyek nem olyan

sötétek, mint ti vagytok.

– Talán nem vagyunk valami okosak – szólt Jace –, de legalább

élünk.

Sebastian undorral nézett rá. – Én is élek – jegyezte meg.

– Már nem sokáig – mondta Jace. Kardja hegyén megvillant a

holdfény, ahogy Sebastianra vetette magát. Olyan gyors volt, hogy csak

egy homályos villanás látszott belőle, gyorsabb, mint bármilyen emberi

mozdulat, amit Clary valaha látott.

Egészen mostanáig.

Sebastian félrelépett, elkerülve ezzel a támadást, majd elkapta Jace

fegyvert tartó kezét. A kard csörögve hullott a földre, Sebastian pedig

máris Jace kabátjának gallérját markolta, felemelte támadóját, és

elképesztő erővel elhajította. Jace átszelte a levegőt, és csontrepesztő

lendülettel csapódott a Gard falának, mielőtt mozdulatlanul terült volna

el a földön.

– Jace! – Clary előtt elfehéredett a világ. Odarohant Sebastianhoz,

hogy kiszorítsa belőle az életet, de a fiú oldalt lépett, és olyan

könnyedén csapott le, mintha csak egy bogarat nyomna agyon. Az ütés

a halántékán érte a lányt, aki ettől métereket gurult a földön. Amikor

megállapodott, hanyatt fordult, és pislogva próbálta eltüntetni a

fájdalom vörös ködét a szeméről.

Alec lekapta a hátáról az íját, és a nyílvessző máris lövésre készen

meredt előre. A fiú keze meg sem rezzent, ahogy célba vette Sebastiant.

– Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta. – Tedd a kezed a tarkód mögé!

Sebastian elnevette magát. – Sosem lőnél le – jelentette ki. Tett egy

hanyag lépést Alec felé, mintha csak a saját háza felé tartana

gondtalanul.

Alec hunyorírott. Könnyed, harmonikus mozdulattal megemelte a

kezét, megfeszítette a húrt, aztán elengedte. A nyílvessző sebesen szállt

Sebastian felé...

És eltévesztette a célt. Sebastian valahogyan elhajolt vagy félreugrott

– Clary nem tudta megállapítani –, és a vessző ártalmatlanul fúródott

egy fatörzsbe. Alecnek egyetlen csodálkozó pillantásra maradt csak

ideje, mielőtt Sebastian mellette termett, kikapta a kezéből az íjat, és

kettétörte. Clary úgy rezzent össze, mintha csontok reccsenését hallotta

volna. Próbált nem törődni a fejében égő fájdalommal, és ülő helyzetbe

küzdötte magát. Jace pár méternyire feküdt tőle teljesen mozdulatlanul.

Clary szeretett volna felállni, de érezte, hogy nem bírja el a lába.

Sebastian félrehajította az íj darabjait, és közvetlenül Alec orra elé

lépett. Alec máris előhúzott egy szeráfpengét, de Sebastian könnyedén

félresöpörte, elkapta a torkát, és kis híján fel is emelte a földről.

Könyörtelenül összeszorította a markát, és gonosz vigyorral figyelte,

ahogy Alec fuldokolva küszködik. – Lightwood – suttogta. – Eggyel

már elbántam ma közületek. Nem is reménykedtem benne, hogy még

egy a kezeim közé kerül.

Hirtelen úgy lépett hátra, mint egy bábu, amit zsinóron rángat valaki.

Amint kiszabadult, Alec a földre rogyott, és kezét a torkára szorította.

Clary hallotta ziháló, reszketeg légzését – de a tekintetét Sebastianra

szegezte. Sötét árnyék tapadt a fiú hátára, akár egy pióca. Sebastian a

nyakához kapott, és egy helyben pörögve markolászta a valamit, ami

szorongatta. A holdfény nemsokára megvilágította a valamit, és Clary

már látta is, mi az.

Simon volt. Karját átvetette Sebastian nyakán, fehér metszőfogai

csonttűkként csillogtak. Clary először látta Simont teljes vámpír

alakjában, mióta kikaparta magát a föld alól, és most döbbent

csodálkozással figyelte. Képtelen volt elfordítani a fejét. A fiú

vicsorogva húzta fel az ajkát, pengcéles metszőfogai teljes hosszukban

előbújtak. Most mélyen Sebastian alkarjába mélyesztette őket, hosszú,

vörös sebet hasítva a bőrébe.

Sebastian hangosan felkiáltott, és hanyatt vetette magát. Keményen

vágódott a földnek, aztán ahogy Simonnal a hátán átfordult, a két fiú

egymást tépte és karmolta, miközben úgy vicsorogtak, akár a veremben

küzdő kutyák. Sebastian több sebből vérzett, de végül talpra

kászálódott, és kétszer keményen Simon bordái közé rúgott. Simon

kétrét görnyedve kapott az ol dalához. – Te förtelmes kis kullancs –

vicsorította Sebastian, és felemelte a lábát a következő rúgáshoz.

– Én nem tenném – szólt egy csendes hang.

Clary felkapta a fejét, de a hirtelen támadt fájdalomtól megint

csillagokat kezdett látni. Jace pár lépésnyire állt Sebastian mögött. Az

arca véres volt, az egyik szeme pedig annyira bedagadt, hogy talán nem

is látott vele. A kezében viszont ragyogó szeráfpengét tartott

rezzenéstelenül. – Soha nem öltem még meg embert ilyennel – szólt –,

de hajlok rá, hogy most megpróbáljam.

Sebastian arca eltorzult. Vetett egy pillantást a földön fekvő

Simonra, aztán felemelte a fejét, és köpött egyet. Ezután mondott

valamit egy olyan nyelven, amit Clary nem ismert fel, majd elfordult, és

ugyanazzal a hátborzongató fürgeséggel, amivel a falhoz vágta Jace-t,

eltűnt a sötétben.

– Ne! – kiáltotta Clary. Megpróbált felállni, de a fájdalom

nyílvesszőként hasított az agyába. Visszarogyott a nedves fűre. Egy

pillanattal később Jace sápadt arccal, feszülten hajolt fölé. Clary

felnézett rá, a tekintete elhomályosodott – így kellett lennie, hiszen

biztosan nem csak úgy képzelte azt a fehér fényt, ami körülvette a fiút...

Aztán meghallotta Simon hangját, majd Alecét, és egyikük Jace

kezébe nyomott valamit... egy irónt. Clarynek égető érzés támadt a

karjában, és egy pillanattal később a fájdalom elkezdett visszahúzódni,

a feje pedig kitisztult. Hunyorogva nézett a fölé hajoló három arcra. – A

fejem...

– Agyrázkódásod van – szólt Jace. – Az iratze elvileg segít, de el

kéne vinnünk a Klávé valamelyik orvosához. A fejsérülésekkel jó

vigyázni. – Ezzel visszaadta az irónt Alecnek. – Fel tudsz vajon állni?

A lány bólintott. Hiba volt. Ahogy segítő kezek felhúzták a földről,

megint beléhasított a fájdalom. Simon. Clary hálásan rátámaszkodott, és

várta, hogy megint megtalálja az egyensúlyát. Még mindig úgy érezte,

hogy bármelyik pillanatban összeeshet.

Jace aggodalmasan pillantott rá. – Nem kellett volna így nekimenned

Sebastiannak. Még csak fegyvered sem volt. Hogy a fenébe gondoltad?

– Mind hogy a fenébe gondoltuk? – sietett váratlanul a lány

védelmére Alec. – Úgy hajított el, mint valami gumilabdát. Sosem

láttam senkit, aki ilyen könnyedén elintézett volna, Jace.

– Hát... meglepett – szólt kelletlenül Jace. – Nyilván valami

különleges kiképzést kapott. Nem voltam rá felkészülve.

– Igen, világos. – Simon fintorogva tapogatta a bordáit. – Azt

hiszem, eltörte két bordámat. Semmi gond – tette hozzá válaszul Clary

aggódó pillantására. – Már gyógyulnak. Annyi biztos, hogy Sebastian

erős. Nagyon erős. – Jace-re pillantott. – Szerinted mióta állt ott az

árnyékban?

Jace komoran pillantott abba az irányba, amerre Sebastiant elnyelte a

sötétség. – Nos, a Klávé előbb-utóbb elfogja, és valószínűleg elátkozzák

majd. Szeretném, ha ugyanazt az átkot kapná, mint Hodge. Az lenne a

valódi igazságszolgáltatás.

Simon elfordult, és a bokrok közé köpött. Aztán a keze fejével

megtörölte a száját, és vágott egy grimaszt. – Pocsék íze van a

vérének... Mint a méreg.

– Gondolom, ezt hozzáadhatjuk elragadó tulajdonságainak hosszú

listájához – mondta Jace. – Kíváncsi vagyok, mit művelt még ma este.

– Vissza kell mennünk a Szövetség Termébe. – Alec tekintete

feszültségről árulkodott, és Clarynek eszébe jutott, hogy Sebastian

mondott neki valamit a többi Lightwoodról... – Tudsz járni, Clary?

A lány elhúzódott Simontól. – Tudok. Mi lesz Hodge-dzsal? Nem

hagyhatjuk csak úgy itt.

– Muszáj – felelte Alec. – Lesz még idő visszajönni érte, ha túléljük

az éjszakát.

Mielőtt elhagyták volna a kertet, Jace megtorpant, levetette a kabát

át, és Hodge üres tekintettel felfelé meredő arcára terítette. Clary

legszívesebben odament volna Jace-hez, és akár a vállára is tette volna a

kezét, de volt valami a fiú tartásában, ami miatt meggondolta magát.

Még Alec sem lépett közelebb hozzá, hogy felajánljon neki egy

gyógyító rúnát, pedig Jace erősen húzta a lábát, miközben lefelé

gyalogoltak a dombról.

Kivont és készenlétben tartott kardokkal, együtt vonultak végig a

kanyargós ösvényen; az eget vérvörösre festette a hátuk mögött lángoló

Gard. Démonokat azonban nem láttak. A mozdulatlan csendtől és a

kísérteties fénytől Clarynek hevesebben kezdett verni a szíve: úgy

érezte, mintha álmodna éppen. A kimerültség satuként szorította a

mellkasát. Olyan volt, mintha minden egyes lépésnél egy betontömböt

kellett volna a lábával felemelnie, aztán megint a földhöz csapnia, újra

meg újra. Hallotta, ahogy Jace és Alec beszélget előtte az ösvényen, de

hiába voltak egészen közel, a hangjuk alig jutott el hozzá.

Alec suttogva beszélt, és szinte könyörgött. – Jace, ahogy odafent

beszéltél Hodge-dzsal... Nem gondolkozhatsz így. Attól, hogy

Valentine fia vagy, még nem kell szörnyetegnek lenned. Akármit is tett

veled kiskorodban, akármit is tanított, meg kell értened, hogy ez nem a

te hibád...

– Nem akarok beszélni erről, Alec. Sem most, sem máskor. Ne is

kérdezz róla még egyszer! – Jace nyers hangja hallatán Alec azonnal

elhallgatott. Clary szinte érezte, mennyire rosszul estek neki a szavak.

Micsoda éjszaka! – gondolta a lány. Mindenkit rengeteg fájdalom ért.

Megpróbált nem gondolni Hodge-ra, a könyörgő, szánni való

tekintetére, mielőtt meghalt. Nem kedvelte Hodge-ot, de a férfi nem

érdemelte meg azt, amit Sebastian tett vele. Ilyet senki sem érdemelt.

Clary Sebastianra gondolt, arra, ahogyan a szétröppenő szikrák

fürgeségével mozgott.

Jace-en kívül sohasem látott senkit, aki ilyen gyors lett volna.

Szerette volna kiokoskodni, mi történhetett Sebastiannal. Hogyan

térhetett ilyen rossz útra Penhallow-ék unokatestvére, és hogy lehet,

hogy senki nem vette észre? Clarynek az jutott eszébe, hogy ő az

édesanyját szerette volna megmenteni, a fiú viszont csak Valentine-nak

akarta megszerezni a Fehér Könyvet. Magnus tévedett: Valentine nem a

Lightwood gyerekektől szerzett tudomást Ragnor Fellről. Ő beszélt róla

Sebastiannak. Hogyan is lehetett ennyire buta?

Elkeseredettségében alig vette észre, hogy az ösvény egy széles útra

lyukadt ki, ami egyenesen a városba vitte őket. Az utcák elhagyatottak

voltak, a házak sötétek. A boszorkányfény lámpák közül jó párat

összetörtek, üvegük szilánkokra robbanva feküdt a macskaköveken. A

távolból hangok hallatszottak, itt-ott pedig felbukkant egy fáklya az

épületek árnyékai között, de...

– Borzasztó nagy a csönd – állapította meg Alec, miután meglepetten

körülnézett. – És...

– Nem érzek démonszagot – mondta Jace, és összeráncolta a

homlokát. – Furcsa. Gyerünk! Nyomás a Szövetség Termébe!

Bár Clary félig-meddig felkészült a küzdelemre, egyetlenegy démont

sem látott az utcákon. Vagyis az egyik keskeny mellékutcában háromnégy

Árnyvadász alkotott kört egy földön lüktető-pulzáló valami körül,

amit felváltva böködtek hosszú, kihegyezett botjaikkal. Clary

összerezzent, és elfordította a fejét.

A Szövetség Terme ragyogott, akár a tábortűz; az ablakokon meg az

ajtókon boszorkányfény áradt kifelé. Ahogy felfelé siettek a lépcsőn,

Clary megbotlott, és kis híján el is esett. Egyre jobban szédült. Úgy

érezte magát, mintha egy nagy pörgő gömb közepén állna. Odafent a

csillagok fehér csíkokként ragyogtak az égen. – Le kéne feküdnöd –

mondta Simon, aztán amikor a lány nem felelt, még egyszer rászólt. –

Clary?

A lány borzasztó erőfeszítések árán kipréselt magából egy mosolyt. –

Jól vagyok.

Jace a bejáratnál állt, és némán nézett vissza Claryre. A nyers

boszorkányfény rettenetesen csúnyának mutatta vérfoltos arcát és

duzzadt szemét.

A teremből több száz hang tompa morajlása hallatszott. Clarynek

úgy tűnt, mintha egy hatalmas szív dobogott volna odabent. A tartókba

biggyesztett fáklyák és a körben világító boszorkányfények égették a

szemét, és eltompították a látását: csak homályos formákat tudott

kivenni. Homályos formákat meg színeket. Fehéret, aranyat, aztán az

éjszakai égboltot odafent, amint sötétről halványabb kékre fakult.

Mennyi idő lehetett?

– Nem látom őket – pillantott körbe idegesen Alec, a családja után

kutatva. Olyan volt a hangja, mintha százmérföldnyire lenne, vagy

valahol mélyen a tenger alatt. – Mostanra ide kellett volna érniük...

Clary szédülése csak rosszabb lett, és most már végképp nem

hallotta Alec hangját. Elkapott egy oszlopot a közelben, nehogy

elveszítse az egyensúlyát. Egy kéz simította végig a hátát – Simon. A

fiú mondott valamit Jace-nek, de a hangja elveszett a több tucat másik

között, amelyek folyamatosan emelkedtek és süllyedtek, mint a partot

mosó hullámok.

– Sosem láttam ehhez hasonlót. A démonok egyszerűen sarkon

fordultak és elmentek.

– Valószínűleg, mert hajnalodik. Félnek a napfénytől, és nemsokára

pirkad.

– Nem, más oka is volt.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy holnap este visszajöhetnek?

Vagy azután?

– Ilyet ne is mondj, nincs rá semmi okod. Estére megint működni

fognak a védvonalak.

– És Valentine megint kikapcsolja őket.

– Talán nem is érdemiünk mást. Talán Valentine-nak igaza volt, és

elveszítettük az Angyal áldását, amiért szövetségre léptünk az

Alvilágiakkal.

– Csitt! Mutassatok már egy kis tiszteletet! A holtakat számolják az

Angyalok terén.

– Ott vannak! – szólt Alec. – Arra, az emelvénynél... – Elakadt a

hangja, aztán már ott sem volt; a tömegen furakodott át a családja felé.

Clary hunyorogva próbált élesebben látni, de továbbra is homályos

foltok keringtek csak a szeme előtt...

Hallotta, ahogy Jace visszatartja a lélegzetét, aztán a fiú egyetlen szó

nélkül Alec után indult. Clary elengedte az oszlopot, hogy maga is a

nyomukba szegődhessen, de megbotlott. Simon kapta el.

– Le kell feküdnöd, Clary – mondta.

– Nem – suttogta a lány. – Látni akarom, mi történt...

Elhallgatott. Simon a válla fölött bámult Jace után, halálra vált

arccal.

Clary megint megragadta az oszlopot, és lábujjhegyre állt, hogy

valahogy átlásson a tömeg íólott...

Ott volt a Lightwood család: Maryse a zokogó Isabelle-t karolta át,

Robert Lightwood pedig a földön ült, és az ölében tartott valamit – nem,

valakit. Clary visszagondolt az első alkalomra, amikor megpillantotta

Maxot, amint az Intézetben feküdt a kanapén ernyedten, szemén

félrecsúszott a szemüveg, keze pedig a padlóra lógott. Bárhol el tud

aludni, mondta akkor Jace, és most is szinte olyan volt, mintha Max

aludna az édesapja ölében. De Clary tudta, hogy nem alszik.

Alec a földön térdelt, és Max kezét fogta, Jace pedig mozdulatlanul

állt mellettük. Teljesen elveszettnek tűnt, mint akinek fogalma sincs

róla, hol van, vagy mit keres ott. Clary legszívesebben odaszaladt volna

hozzá, hogy megölelje, de Simon tekintete azt mondta, ne, mint ahogy

az emlékei is a Wayland-háznál történtekről és a fiú őt ölelő karjairól.

Legkevésbé ő tudta volna most megvigasztalni Jace-t.

– Clary – szók Simon, de a lány a szédülés és a fejét hasogató

fájdalom ellenére elhúzódott tőle. A Szövetség Termének ajtajához

rohant, szélesre tárta, kifutott a lépcsőre, és hatalmas kortyokban nyelte

a hűvös levegőt. A távolban vörös tűz festette meg a látóhatárt, és a

csillagok elhalványultak az egyre világosabb égbolton. Az éjszaka

véget ért. Megérkezett a hajnal.

Ahol bánat van

CLARY ZIHÁLVA ÉBREDT VÉRZŐ ANGYALOKTÓL nyüzsgő

álmából. A lepedő feszes csigavonalban tekeredett össze alatta. Amatis

szűk vendégszobájának átláthatatlan sötétségében a lány úgy érezte,

mintha koporsóba zárták volna. Megragadta a függönyt, és elrántotta az

ablak elől, mire nappali fény áramlott a szobába. Clary összeráncolta a

homlokát, és megint behúzta a függönyt.

Az Árnyvadászok elégették a halottaikat, és a nyugati égboltot a

démontámadás óta folyamatosan ellepte a füst. Clarynek felfordult a

gyomra, ahányszor csak kinézett az ablakon, úgyhogy inkább behúzva

tartotta a függönyt. A szoba sötétjében lehunyta a szemét, és próbálta

felidézni az álmát. Angyalok voltak benne, és egy rúna képe villant fel

újra meg újra előtte, amit Ithuriel mutatott meg neki. Egyszerű rúna

volt, annyira egyszerű, mint egy megkötött csomó, de Clary akárhogy is

koncentrált, képtelen volt kiolvasni, képtelen volt megfejteni a

jelentését. Csak annyit érzett biztosan, hogy a rúna valamiért nem volt

teljes, és akárki alkotta meg, nem fejezte be a művét.

Nem ez az első alkalom, hogy álmokat mutattam neked, mondta

Ithuriel. Clary az álmaira gondolt: Simonra, a tenyerébe égett

keresztekkel, a szárnyas Jace-re, a tükörként csillogó, repedező jéggel

borított tavakra. Azokat az álmokat is az Angyal küldte volna rá?

Clary sóhajtva ült fel. Az álmok talán rosszak voltak, de az ébredés

után agyába villanó képek sem tűntek sokkal jobbnak. Isabelle-t látta

maga előtt, amint zokogva ül a Szövetség Termének padlóján, és olyan

erővel tépi fekete haját, hogy kis híján kitép belőle néhány csomót.

Látta Maryse-t, amint Jia Penhallow arcába üvölti, hogy az

unokaöccsük tette ezt, akit a házukba hoztak, és ha ő Valentine

szövetségeséül szegődött, az bizony róluk is sokat elmond. Alec

próbálta megnyugtatni az édesanyját, és kérte Jace-t, hogy segítsen

neki, de Jace csak állt ott egy helyben, miközben a nap lassan felkelt

Alicante fölött, és betűzött a Szövetség Termellek mennyezetén. –

Hajnal van – szólt Luke, aki fáradtabbnak látszott, mint amilyennek

Clary valaha látta. – Ideje behozni a halottakat. – Ezzel őrjáratokat

küldött ki, hogy gyűjtsék össze az elesett Árnyvadászokat és

lükantrópokat, majd hozzák őket a térre a Szövetség Terme elé. Arra a

térre, amelyen nem is olyan régen Clary még Sebastiannal kettesben

sétált át, amikor megállapította, hogy az épület olyan, mint egy

templom. Akkor még kellemes helynek tűnt a virágládákkal és az élénk

színű kirakatokkal. Most pedig megtelt halottakkal.

Max is ott volt közöttük. Clary arra gondolt, milyen komolyan

beszélt a kisfiú a mangákról, és gombóc nőtt a torL ban. Akkor

megígérte neki, hogy egyszer elviszi a Tiltott Bolygóba, csakhogy erre

már sosem fog sor kerülni. Vettem volna neki könyveket, gondolta

Clary. Bármit, amit kinéz magának. Nem mintha ez most már

számítana.

Ne gondolj rá! Clary lerúgta magáról a paplant, és felült. Gyorsan

lezuhanyozott, aztán felkapta azt a farmert meg pulóvert, ami aznap volt

rajta, amikor megérkezett New Yorkból. Mielőtt belebújt volna a

pulóverbe, az arcához szorította, háta megérzi rajta Brooklyn szagát,

vagy legalább a mosószerét – bármit, ami az otthonára emlékezteti –, de

Amatis nyilvánvalóan kimosta, mert csak valamilyen citromos illat

áradt belőle. Clary felsóhajtott, és leballagott a földszintre.

Nem talált mást, csak Simont, aki a nappaliban ült a kanapén. Háta

mögött a nyitott ablakon beözönlött a napfény. Simon olyan lett, mint

egy macska, gondolta a lány. Mindig megkereste a napos helyeket, ahol

összekuporodhatott. Akármilyen sokat is érte azonban a nap, a bőre

ugyanolyan elcfántcsontfehér maradt.

Clary kivett egy almát az asztalon álló tálból, letelepedett a fiú mellé,

és maga alá húzta a lábát. – Sikerült aludnod?

– Egy keveset – nézett vissza rá Simon. – Ezt nekem kéne

kérdeznem tőled. A te szemed karikás. Újabb rémálmok?

Clary megrántotta a vállát. – Ugyanaz a cucc. Halál, pusztítás,

gonosz Angyalok.

– Szóval nagyjából, mint a valóságban.

– Igen, de ennek legalább vége van, amikor felébredek – felelte a

lány, és beleharapott az almájába. – Hadd találjam ki! Luke meg Amatis

a Szövetség Termében van egy újabb megbeszélésen.

– Igen. Azt hiszem, ez egészen pontosan az a megbeszélés,

amelyiken összegyűlnek és megtárgyalják, mit kell még megbeszélniük.

– Simon szórakozottan tépkedte egy díványpárna szegélyét. – Hallottál

valami Magnusról?

– Nem. – Clary próbált nem gondolni rá, hogy három napja látta

utoljára Magnust, és a boszorkánymester azóta sem küldött üzenetet

neki. Vagy arra, hogy semmi sem akadályozhatta meg benne, hogy

fogja a Fehér Könyvet, és nyomot sem hagyva maga után, felszívódjon

vele. Clary maga sem értette, miért is gondolta valaha, hogy jó ötlet

lehet megbízni valakiben, aki ennyi szemfestéket ken magára.

Könnyedén megérintette Simon csuklóját. – És te? Mi van veled? Jól

bírod még az ittlétet? – Clary azt szerette volna, ha a fiú a csata

végeztével azonnal hazasiet – haza, ahol biztonságban lehet. Csakhogy

Simonnak valamiért nem akaródzott elmenni. Nem árulta el, mi okból,

de maradt. A lány remélte, hogy nem azért, mert a saját feladatának

tekinti, hogy vigyázzon rá.

Kis híján közölte is vele, hogy semmi szüksége a védelmére, aztán a

végén mégsem tette – mert a lelke mélyén mégsem szívesen szakadt

volna el tőle, Simon maradt hát, Clary pedig titkon bűnös örömmel

nyugtázta, hogy így alakult. – Megkapod... tudod, amire szükséged

van?

– A vérre gondolsz? Igen, Maia mindennap több üveggel is hoz

nekem. Csak ne kérdezd, honnan szerzi.

Az első délelőttön, amit Simon Amatis házában töltött, beállított egy

vigyorgó lükantróp egy élő macskával. – Vér – közölte erős

akcentussal. – Neked hoztam. Friss! – Simon köszönetet mondott a

vérfarkasnak, aztán megvárta, amíg elmegy, és kissé zöld arccal

szabadon engedte a macskát.

– Nos, valahonnan mindenképp vérhez kell jutnod – mondta akkor

Luke, aki láthatóan szórakoztatónak találta a jelenetet.

– Van otthon egy macskám – felelte Simon. – Szó sem lehet róluk.

– Szólok Maiának – ígérte Luke, és onnantól fogva a vér diszkrét

tejesüvegekben érkezett. Clarynek fogalma sem volt róla, hogyan

intézte a dolgot a vérfarkaslány, és Simonhoz hasonlóan ő sem szívesen

kérdezett volna rá.

Clary nem látta Maiát a csata éjszakája óta – a lükantrópok valahol

egy közeli erdőben táboroztak le, és csak Luke maradt a városban.

– Mi piszkálja a csőrödet? – Simon hátrahajtotta a fejét, és lesütött

szempillái alól nézett a lányra. – Úgy festesz, mint aki kérdezni akar

valamit.

Igazság szerint Clary jó pár dolgot szeretett volna kérdezni, végül

azonban egy biztonságos megoldást választott. – Hodge – kezdte

bizonytalanul. – Amikor odalent voltatok a cellában, tényleg nem

tudtad, hogy ő az?

– Nem láthattam. Csak a hangját hallottam a falon keresztül.

Beszélgettünk... sokat.

– És bírtad? Úgy értem, rendes volt?

– Rendes? Nem is tudom. Megviselt, szomorú, intelligens,

helyenként együtt érző... Igen, bírtam. Az volt a benyomásom, hogy

valamiért önmagára emlékeztetem...

– Ne mondj ilyet! – Clary kihúzta magát ültében, és majdnem az

almát is elejtette. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint Hodge.

– Szerinted nem vagyok megviselt és intelligens?

– Hodge gonosz volt. Te nem vagy az – jelentette ki határozottan a

lány. – Ennyi az egész.

Simon felsóhajtott. – Az emberek nem születnek jónak vagy

rossznak. Talán hajlamosak rá, hogy ilyenek vagy olyanok legyenek, de

az számít, ki hogyan éli le az életét. És hogy kik az ember barátai.

Hodge barátja Valentine volt, és szerintem nem is volt senki más az

életében, aki bátorította volna, vagy segített volna, hogy jobb ember

lehessen. Ha az ő életét kellett volna élnem, nem tudom, mi lett volna

belőlem. De nem az ő életét élem. És van családom. Meg te is itt vagy

nekem.

Clary rámosolygott a fiúra, de a szavai fájdalmasan csendültek a lány

fülében. Az emberek nem születnek jónak vagy rossznak. Ezt mindig is

igaznak találta, de a látomásban, amit az Angyal mutatott neki, az

édesanyja nevezte a saját gyerekét gonosznak és szörnyetegnek. Jó lett

volna ezt is elmesélni Simonnak, beszámolni neki mindenről, amit az

Angyal mutatott, de nem tehette. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy

azt sem hallgathatta volna el, amit Jace-ről megtudott, az pedig szóba

sem jöhetett. Ez Jace titka volt, nem az övé. Simon egyszer

megkérdezte, miről beszélt Jace Hodge-nak, miért nevezte magát

szörnyetegnek, de Clary erre csak annyit felelt, hogy nyugodtabb

pillanatokban is nehéz megállapítani, miről beszél éppen Jace. Nem volt

benne biztos, hogy Simon hisz neki, mindenesetre többször nem

kérdezett rá a dologra.

Most hangos kopogás mentette meg, hogy mondania kelljen valamit.

Összehúzta a szemöldökét, és letette az asztalra az almacsutkát. –

Megyek.

Ahogy kinyitotta az ajtót, hűvös levegő áramlott a szobába. Aline

Penhallow állt a felső lépcsőfokon egy sötét rózsaszín selyemkabátban,

ami majdnem pontosan olyan színű volt, mint a karikák a szeme körül.

-Beszélnem kell veled – közölte minden bevezető nélkül.

Clary meglepetésében csak bólintani tudott, majd szélesre tárta az

ajtót. – Jól van, gyere be!

– Kösz. – Aline fürgén ellépett mellette, és bevonult a nappaliba.

Ahogy meglátta Simont a kanapén, tátva maradt a szája a döbbenettől. –

Ez nem a...?

– A vámpír? – vigyorodott el Simon. Amikor így mosolygott, alig

észrevehetően hegyes, mégsem emberi metszőfogai éppen kilátszottak

az alsó ajka mögül. Clary nem bánta volna, ha inkább visszafogja

magát.

Aline Claryhez fordult. – Beszélhetnénk négyszemközt?

– Nem – felelte Clary, és leült a kanapéra Simon mellé. – Akármit is

akarsz mondani, nyugodtan mondhatod előtte is.

Aline az ajkába harapott. – Jó. figyelj, beszélnem kéne Aleckel, Jaceszel

és Isabelle-lel, de fogalmam sincs, hol találhatom meg őket.

Clary felsóhajtott. – Egy ismerős segített nekik elintézni, hogy

beköltözhessenek egy üres házba. A tulajdonosok elköltöztek vidékre.

Aline bólintott. Sokan elhagyták Idrist a támadás óta. A legtöbben

azért maradtak – többen, mint Clary számított rá –, de így is akadtak jó

néhányan, akik felpakoltak és elutaztak, üresen hagyván a házukat.

– Jól vannak, ha arra vagy kíváncsi. Nézd, én sem találkoztam velük.

A csata óta egyáltalán nem. Küldhetek egy üzenetet Luke-kal, ha

akarod...

– Nem is tudom – rágta az ajkát Aline. – A szüleim kénytelenek

voltak elmondani Sebastian párizsi nagynénjének, hogy mit csinált.

Teljesen kiborult.

– Mint ahogy bárki kiborult volna a helyében, ha az unokaöccséről

kiderül, hogy gonosz bűnöző – jegyezte meg Simon

Aline sötét pillantást vetett a fiúra. – Azt mondta, ez egyáltalán nem

vall Sebastianra, nyilván valami tévedés lesz a dologban. Szóval küldött

nekem róla néhány fényképet. – Aline a zsebébe nyúlt, előhúzott

néhány kissé meghajlott fotót, aztán Clary kezébe nyomta őket. – Ezt

nézd meg!

Clary a képekre pillantott. Egy nevető, sötét hajú fiú volt rajtuk, aki

egészen jóképűnek tűnt a maga sajátságos módján, kissé túlméretezett

orrával meg ferde mosolyával. Olyan srácnak tűnt, akivel jól el lehet

tölteni az időt. Továbbá egyáltalán nem hasonlított Sebastianra. – Ez az

unokatestvéred?

– Ez Sebastian Verlac. Ami azt jelenti...

– Hogy a fiú, aki itt volt, és Sebastíannak adta ki magát, igazából

valaki teljesen más? – Clary egyre izgatottabban pörgette végig a

képeket.

– Arra gondoltam... – szólt Aline, és megint az ajkába harapott. –

Arra gondoltam, hogy ha a Lightwoodok tudnák, hogy Sebastian, vagy

akárki is volt az a fiú, igazából nem az unokatestvérük, akkor talán

megbocsátanának nekem. Vagyis nekünk.

– Biztosan megbocsátanak. – Clary próbált a lehető legkedvesebben

válaszolni – De itt komolyabb dologról van szó. A Klávét is érdekelni

fogja, hogy Sebastian nem csak egy szegény, félrevezetett Árnyvadász

fiú volt. Valentine eleve kémnek küldte ide.

– De annyira meggyőző volt – mondta Aline. – Olyan dolgokat

tudott, amiket csak az én családom tudhat. Ismerte a gyerekkorunkat...

– Azért kíváncsi vagyok – szólt közbe Simon –, hogy mi történhetett

a valódi Sebastiannal. Az unokatestvéreddel. A jelek szerint elindult

Párizsból Idrisbe, csakhogy sosem érkezett meg. Szóval mi történt vele

útközben?

– Valentine keze van a dologban – felelte Clary. – Nyilván kitervelte

az egészet, tudta, hol lesz Sebastian, és hogyan kapja el útközben. És ha

Sebastiannal megtette...

– Akkor nyilván másokkal is – bólintott Aline. – Szólnotok kell a

Klávénak. Szóljatok Lucian Graymarknak! – Elkapta Clary meglepett

tekintetét. – Az emberek hallgatnak rá. A szüleim mondták.

– Eljöhetnél velünk a Szövetség Termébe – javasolta Simon. –

Mondd el nekik magad!

Aline megrázta a fejét. – Nem tudnék Lightwoodék szemébe nézni

főleg Isabelle-ébe. Megmentette az életemet, én meg... én meg képtelen

voltam megállni. Csak futottam.

– Sokkot kaptál. Nem a te hibád.

Aline-t láthatólag nem sikerült meggyőzni. — Most pedig az öccse...

– Elhallgatott, és tovább rágta az ajkát. – Mindegy. Figyelj, valamit rég

elakartam neked mondani, Clary.

– Nekem? – kérdezte értetlenül Clary.

– Igen. – Aline mély lélegzetet vett. – Az a helyzet, hogy amikor

ránk nyitottál, és én ott voltam Jace-szel, akkor nem történt semmi

fontos. Én csókoltam meg őt. Csak... kísérlet volt. És nem igazán jött

be.

Clary érezte, hogy vér szökik az arcába, és biztos volt benne, hogy

igazán látványosan elvörösödik. Ezt meg miért mondja el nekem? –

Figyelj, semmi gond. Jace dolga, nekem semmi közöm hozzá.

– Hát, akkor úgy vettem észre, nagyon kiakadtál. – Apró mosoly

jeleni meg Aline szája szélén. – És szerintem azt is tudom, miért.

Clary visszanyelte a savas ízt a szájából. – Igen?

– Te is tisztában vagy vele, hogy a bátyád nem fogja vissza magát.

Mindenki tudja, hogy rengeteg lánnyal járt már. Aggódtál, hogy ha

velem kezd kavarni, bajba sodorja magát. Végtére is a családjaink

barátok. Vagy legalábbis azok voltak. De nem kell aggódnod. Nem az

esetem.

– Nem hiszem, hogy valaha ilyet hallottam volna egy lány szájából –

jegyezte meg Simon. – Azt hittem, Jace az a srác, aki mindenkinek az

esete.

– Én is azt hittem – mondta lassan Aline. – Pontosan ezért csókoltam

meg. Próbáltam rájönni, hogy van-e egyáltalán olyan srác, aki az én

esetem.

Ő csókolta meg Jace-t, gondolta Clary. Nem Jace csókolta meg őt. Ő

csókolta meg Jace-t. A lány tekintete találkozott Simonéval Aline feje

fölött. Simon mintha élvezte volna a helyzetet. – És mire jutottál?

Aline vállat vont. – Még nem tudom. De legalább nem kell

aggódnod Jace miatt.

Bár úgy lenne! – Jace miatt mindig aggódnom kell.

A Szövetség Termét teljesen átalakították a csata éjszakája óta.

Mivel a Gard leégett, most ezt használták tanácsteremnek, itt gyűltek

össze azok az emberek, akik eltűnt családtagjaikat keresték, és itt

lehetett tudomást szerezni a legfrissebb hírekről. A középen álló

szökőkút kiszáradt, és két oldalán hosszú padokat állítottak fel, amelyek

egy magas dobogó felé fordultak a helyiség végében. Néhány Nephilim

a hatalmas terem körül húzódó árkádok alatt üldögélt, mások viszont

idegesen szaladgáltak ide-oda. A Teremben többé senkinek nem jutott

volna eszébe táncolni. Különleges hangulat lengte be a levegőt,

feszültség és várakozás keveréke.

Hiába tartott középen gyűlést a Klávé, az Árnyvadászok mindenfelé

egymással sugdolóztak. Clary elkapott néhány beszélgetésfoszlányt,

ahogy Simonnal átsiettek a termen: a démontornyok ismét üzemeltek.

Ez azt jelentette, hogy a védvonalak ismét a helyükön voltak, bár az

erejük nem közelítette meg a korábbit. A várostól délre démonokat

láttak a dombon. A vidéki házak üresen álltak, tijabb családok költöztek

el Alicante környékéről, és sokan még a Klávéból is kiléptek.

A város falra akasztott térképeivel körülvett emelvényen állt a

Konzul. Úgy festett, akár egy testőr, szürke ruhás, alacsony, kövérkés

társa mellett.

– A fenébe, ez az Inkvizítor – mormogta Simon Clary fülébe, az

alacsony férfira mutatva. – Aldertree.

– És ott van Luke – szólt Clary, ahogy kiszúrta a férfit a tömegben.

Luke a kiszáradt szökőkút mellett állt, és egy erősen kopott egyenruhát

viselő Árnyvadásszal merült beszélgetésbe, akinek kötés takarta el a fél

arcát. Clary körülnézett, hátha Amatist is megtalálja, és nemsokára

észre is vette a nőt, amint magányosan üldögél az egyik padon, a lehető

legtávolabb a többi Árnyvadásztól. Amikor megpillantotta Claryt,

láthatólag meglepődött, és felállt.

Luke észrevette Claryt, felhúzta a szemöldökét, majd halkan

odasúgott valamit a bekötött arcú férfinak, és elindult arrafelé, ahol a

lány meg Simon megállt az egyik oszlop tövében. Ahogy közeledett,

egyre komorabb lett az arca. – Ti meg mit kerestek itt? Tudod, hogy a

Klávé nem enged be gyerekeket a gyűlésekre, ami pedig téged illet... –

meredt Simonra. – Feltehetőleg nem a legjobb ötlet megmutatni magad

az Inkvizítornak, még akkor se, ha nem tehet ellene semmit. – Halvány

mosolyra húzta a szája sarkát. – Azzal komolyan veszélybe sodorná a

Klávé szövetségét az Alvilágiakkal a jövőben.

– Így igaz. – Simon finoman megmozgatva az ujjait, barátságos

mosollyal intett oda az Inkvizítornak, aki igyekezett nem tudomást

venni róla.

– Simon, hagyd abba! Nem szórakozni jöttünk ide. – Clary Luke orra

alá nyomta Sebastian képeit. – Ez itt Sebastian Verlac. Az igazi

Sebastian Verlac.

Luke arca elkomorult. Egyetlen szó nélkül nézte át a fotókat,

miközben Clary elismételte a történetet, amit Aline adott elő nekik.

Simon feszengve állt mellettük, és meredten bámult a terem túlsó vége

felé Aldertree-re, aki továbbra sem volt hajlandó tudomást venni a

jelenlétéről.

– És a valódi Sebastian nagyon hasonlít az imposztorra? – kérdezte

végül Luke.

– Nem igazán – felelte Clary. – A hamis Sebastian magasabb volt. És

szerintem valójában szőke lehetett, mert garantáltan festette a haját.

Senkié nem lehet ilyen fekete. – És csupafesték lett az ujjam, amikor

megérintettem, gondolta a lány, de inkább nem mondta kí hangosan. –

Aline mindenesetre azt kérte, hogy mutassuk meg ezeket neked és

Lightwoodéknak. Gondolta, ha megtudják, hogy az állítólagos

Sebastian igazából nem is rokona a Penhallow családnak, akkor...

– Nem beszélt ezekről a szüleinek, igaz? – pillantott Luke a képekre.

– Azt hiszem, még nem – felelte Clary. – Szerintem egyenesen

hozzám jött. Azt szerette volna, ha elmondom neked. Azt mondta, rád

hallgatnak az emberek.

– Talán néhányan igen – nézett vissza Luke a bekötözött arcú férfira.

– Ami azt illeti, éppen Patrick Penhallow-val beszélgettem. Annak

idején Valentine a közeli barátai közé sorolta, és talán azóta is

folyamatosan nyomon követte, mi történik a Penhallow családdal. Azt

mondtad, Hodge-tól tudod, hogy vannak itt kémei. – Visszaadta a

képeket Clarynek. – Sajnos Lightwoodék ma nem vesznek részt a

tanács ülésén. Délelőtt volt Max temetése, minden valószínűség szerint

a temetőben vannak. – Látván a lány tekintetét, hozzátette: – Nagyon

szűk körű ceremónia volt, Clary. Csak a legszűkebb család volt jelen.

De hát én Jace családjához tartozom, tiltakozott egy halk hang a

lány tejében. Volt azonban ott egy másik, erősebb hang is, ami

meglepte a keserűségével. És azt mondta neked, hogy ha mellette vagy,

az olyan, mintha lassan elvérezne. Szerinted tényleg éppen rád van

szüksége Max temetésén?

– Akkor talán este elmondhatod nekik – szólt hangosan. – Szóval...

szerintem jó hír lesz. Akárki is Sebastian, nem a barátaik rokona.

– Jobb hír lenne, ha tudnánk, kicsoda – mormogta Luke. – Vagy

hogy milyen kémei vannak még Valentine-nak a városban. Jó páran

lehettek, akik részt vettek a védvonalak eltüntetésében. Azt csakis a

városon belülről lehetett megcsinálni.

– Hodge szerint Valentine rájött a módjára – szólt közbe Simon. –

Azt mondta, démonvérre van szükség a védvonalak lebontásához,

csakhogy nem lehet démonvért bejuttatni a városba. Viszont Valentine

kitalálta, hogy m lehet mégis megoldani.

– Valaki démonvérrel egy rúnát festett az egyik torony tetejére –

sóhajtott Luke. – Szóval Hodge-nak nyilvánvalóan igaza volt. Sajnos a

Klávé mindig is túlságosan megbízott a védvonalakban. De még a

legrafináltabb rejtvénynek is van megoldása.

– Úgy fest, ez az a fajta rafinéria, amiért hátsón billentik az embert a

játékostársai – jegyezte meg Simon. – Abban a pillanatban, hogy a

teljes lehetetlenség varázsigéjével véded meg az erődödet, előkerül

valaki, aki földig rombolja az egészet.

– Simon! – szolt rá a fiúra Clary. – Fogd már be!

– Pedig nem mond butaságot – mondta Luke. – Csak egyelőre

fogalmunk sincsen, hogy juttatták be a démonvért a városba anélkül,

hogy eleve kikapcsolták volna a védvonalakat. – Megvonta a vállát. –

Jelenleg ez a legkisebb problémánk. A védvonalak működnek, de már

tudjuk, hogy nem bízhatjuk teljesen rájuk magunkat. Valentine

bármelyik pillanatban visszatérhet, akár komolyabb sereggel is, és

kétlem, hogy le tudnánk győzni. Nincsen elég Nephilim, akik pedig itt

maradtak, azok is elvesztették a hitüket.

– De mi van az Alvilágiakkal? – kérdezte Clary. – Azt mondtad a

Konzulnak, hogy a Klávénak az Alvilágiakkal együtt kell harcolnia.

– Beszélhetek én Malachinak meg Aldertree-nek, amíg piros hó esik,

attól még nem fognak meghallgatni – felelte lemondóan Luke. – Csak

azért nem dobnak ki, mert a Klávé megszavazta, hogy tartsanak itt

tanácsadónak. És ez is csak azért jöhetett szóba egyáltalán, mert jó

párnak közülük a falkám mentette meg az életét. Ez viszont nem jelenti

azt, hogy több Alvilágit akarnak látni Idrisben...

Sikoly hallatszott.

Amatis tenyerét a szájára szorítva bámult a Terem bejáratára. A

bejáratban álló férfi mögött ragyogott a beáramló nap fénye. Csak a

körvonalai látszottak, amíg egyszerre előrelépett, és Clary

megpillantotta az arcát

Valentine.

Clarynek, ki tudja, miért, először az tűnt fel, hogy a férfi frissen

borotválkozott. Ettől valahogyan fiatalabbnak látszott még annál a

dühös fiúnál is, akit Ithuriel mutatott neki az emlékeiben. Harctéri

öltözék helyett elegáns, halszálkás öltönyt viselt nyakkendővel.

Fegyvertelen volt. Akárha egy közönséges járókelő lenne Manhattan

utcáin. Bárkinek lehetett volna az apja.

Nem nézett Clary felé, egyáltalán tudomást sem vett a jelenlétéről.

Tekintetét Luke-ra szegezve vonult végig a padsorok közötti keskeny

folyosón.

Hogy jöhetett ide mindenféle fegyver nélkül?, csodálkozott Clary, de

egyetlen pillanattal később már választ is kapott a kérdésére. Aldertree

Inkvízítor olyan hangot adott ki, mint egy sebesült medve, aztán

otthagyta Malachit, aki próbálta visszatartani, lebotorkált az emelvény

lépcsőjén, és Valentine-ra vetette magát.

Úgy repült át Valentine testén, akár kés a vajon. Valentine vak

kíváncsisággal fordult Aldertree felé, ahogy az Inkvizítor

megtántorodott, nekiütközött egy oszlopnak, és esetlenül elterült a

földön. A Konzul követte, és tekintetében alig leplezett undorral

lehajolt, hogy felsegítse a földről. Clary kíváncsi lett volna, hogy az

undor Valentine-nak szól, vagy a fajankó módjára viselkedő Aldertreenek.

Újabb halvány mormogás söpört végig a szobán. Az Inkvizítor

felnyögött és küszködött, mint egy csapdába esett patkány, miközben

Malachi továbbra is erősen szorította a karját. Valentine továbbvonult a

terem közepe felé, anélkül, hogy újabb pillantást vetett volna kettejükre.

A padok körül összegyűlt Árnyvadászok úgy húzódtak félre, mint a

Vörös-tenger Mózes előtt, ezzel széles ösvényt nyitva a tetem közepén.

Clary összerázkódott, ahogy Valentine közelebb került hozzá és

Simonhoz. Csak egy kivetítés, mondta magának a lány. Igazából nincs

itt. Nem bánthat.

Simon megborzongott mellette. Clary éppen abban a pillanatban

fogta meg a fiú kezét, amikor Valentine megtorpant az emelvény

lépcsője mellett, és egyenesen rá nézett. Tekintete könnyedén futott

végiga lányon, aztán úgy siklott át Simonon, mintha a fiú ott sem lenne,

végúl pedig megállapodott Luke-on.

– Lucian – szólt.

Luke szemrebbenés nélkül állta a tekintetét, de nem felelt. Most

először voltak egy fedél alatt a Renwick óta, gondolta Clary, akkor

pedig Luke félholt volt a csata után, és elborította a vér. Most sokkal

könnyebben meg lehetett állapítani a különbségeket és a hasonlóságokat

a két férfi között. Luke hétköznapi flanelinget és farmert viselt,

Valentine pedig elegáns, drágának tűnő öltönyt. Luke borostás volt, és a

haját ősz hajszálak tarkították, Valentine pedig éppen olyan volt, mint

huszonöt éves korában lehetett – csak ridegebb lett és talán keményebb,

mintha az évek múlásával fokozatosan kővé változott volna.

– Úgy hallom, a Klávé most már a Tanácsba is bevett – mondta

Valentine.

– Persze aligha meglepő, hogy egy korrupt és züllött Klávé hagyja,

hogy degenerált félvérek kerüljenek a soraiba. – Nyugodt volt a hangja,

szinte vidám, még a szavai élét sem igen lehetett kihallani belőle, és

nehéz volt elhinni, hogy komolyan gondolja, amit beszél. Tekintete

visszatért Claryre.

– Clarissa – szólította meg –, látom, a vámpírt is elhoztad magaddal.

Ha kicsit lenyugszanak a kedélyek, muszáj lesz elbeszélgetnünk róla,

milyen háziállatokat érdemes tartani.

Mély, hörgő hang tört elő Simon torkából. Clary megragadta a fiú

kezét – méghozzá olyan erővel, hogy annak idején Simon felszisszent

volna a fájdalomtól. Most mintha meg sem érezte volna. – Ne! –

suttogta Clary. – Eszedbe ne jusson!

De Valentine már nem is figyelt rájuk. Felsietett az emelvény

lépcsőjén, és végignézett a tömegen. – Annyi ismerős arcot látok –

állapította meg. – Patrick. Malachi. Amatis.

Amatis mereven állt, szemében izzott a gyűlölet.

Az Inkvizítor még mindig Malachi szorításában küszködött.

Valentine halvány mosollyal a szemében nézte meg magának. – Még te

is, Aldertree. Úgy hallom, közvetlenül felelős vagy Hodge Starkweather

barátom haláláért. Nagy kár.

Luke megtalálta a hangját. – Ezek szerint elismered – mondta –,

hogy te szüntetted meg a védvonalakat, és te küldted a démonokat.

– En küldtem őket – bólintott Valentine. – És küldhetek többet is.

Akármilyen ostoba is a Klávé, erre nyilván számítania kellett. Te

számítottál rá, igaz, Lucian?

Luke komor tekintettel nézett vissza rá. – Számítottam. De ismerlek,

Valentine. Alkudozni vagy dicsekedni jöttél?

– Egyiket sem – mustrálta a néma tömeget Valentine. – Nincs rá

szükségem, hogy alkudozzam – mondta, és bár nyugodtan beszélt,

mégis mintha hangszórókból jöttek volna a szavai. – És nem vágyom

rá, hogy dicsekedjem. Nem élvezem, hogy Árnyvadászok halnak meg

miattam, már így is kevesen vagyunk, pedig a világnak borzasztó nagy

szüksége van ránk. De a Klávénak így tetszik, ugye? Ez is csak egy

képtelen szabály, amit arra használnak fel, hogy a földbe döngöljék az

egyszerű Árnyvadászokat. Azért tettem, amit tettem, mert nem volt más

választásom. Azért tettem, amit tettem, mert csakis így érhettem el,

hogy a Klávé észbe kapjon. Az Árnyvadászok nem miattam haltak meg.

Azért haltak meg, mert a Klávé nem hallgatott rám. – Tekintete az

emberek feje fölött találkozott az Inkvizítoréval. Aldertree holtsápadtra

vált arca erősen rángatózott. – A jelenlévők közül egykor jó páran a Kör

tagjai voltatok – mondta lassan Valentine. – Hozzátok szólok most, és

azokhoz, akik tudtak a Körről, ha nem is léptek be. Emlékeztek a

tizenöt évvel ezelőtti jóslatomra? Azt mondtam, hogy ha nem lépünk fel

a Szövetség ellen, Alicante városa, a mi drága fővárosunk, dugig lesz

nyá ladzó félvérekkel, a degenerált fajokkal, amelyek eltaposnak

mindent, amit oly nagy becsben tartunk? És amit jósoltam, be is

következett. A Gard porig égett, a Portál megsemmisült, az utcáinkat

szörnyetegek járják. Félig ember söpredék próbál vezetni minket.

Tehát, barátaim, ellenségeim, testvéreim az Angyalban, azt kérdezem...

Most már hisztek nekem? – A hangja kiáltássá erősödött. – MOST MÁR

HISZTEK NEKEM?

Tekintete végigsöpört a szobán, mintha válaszra számított volna.

Senki sem szólt – csak döbbent arcok bámultak vissza rá.

– Valentine! – Luke hangja halk volt, mégis tisztán hallatszott a

csöndben. – Nem látod, mit tettél? A Szövetség, amitől annyira

rettegtél, nem tette egyenlővé az Alvilágiakat és a Nephilimeket. Nem

biztosított a félembereknek helyet a Tanácsban. A régi gyűlölet

szemernyit sem csillapodott. Bíznod kellett volna benne, hogy így lesz,

de képtelen voltál rá, most pedig megadtad nekünk azt az egyetlen

dolgot, ami valaha is egy oldalra állíthat bennünket. – Tekintete

Valentine-ét kereste. – A közös ellenséget.

Valentine sápadt arcát elöntötte a pír. – Nem vagyok ellenség. A

Nephilimeké nem. Az te vagy. Te próbálod reménytelen harcba

csábítani őket. Gondolod, hogy annyi az összes démonom, ahányat

láttál? Csak töredéke volt azoknak, amiket meg tudok idézni.

– Mi is többen vagyunk – felelte Luke. – A Nephilimek is és az

Alvilágiak is.

– Alvilágiak – vicsorította Valentine. – Az igazi veszély első jelére

megfutamodnak. A Nephilimek harcosnak születtek, a világ

védelmezőinek. Ugyanez a világ viszont gyűlöli a te fajtádat. Oka van,

hogy az ezüst perzsel benneteket, és a napfény megégeti az Éjszaka

Gyermekeit.

– Engem nem éget meg – szólt Simon érces, tiszta hangon, Clary

szorítása ellenére. – Itt állok a napfényben...

De Valentine csak elnevette magát. – Láttam, hogy a torkodon akad

Isten neve, vámpír – mondta. – És hogy miért viseled el a napfényt... –

Vigyorogva hallgatott el. – Talán egy anomália vagy. Egy csodabogár.

De ettől még ugyanúgy szörnyeteg maradsz.

Szörnyeteg. Clary arra gondolt, amit Valentine a hajón mondott.

Anyád azt mondta, szörnyeteget csináltam az első gyerekéből. És

elhagy, mielőtt megtehetném ugyanezt a másodikkal is.

Jace. Ahogy a fiú nevére gondolt, éles fájdalom hasított Clarybe. Az

után, amit tett, Valentine még kiáll ide, és szörnyetegekről beszél...

– Az egyetlen szörnyeteg itt te vagy – szólalt meg szinte ösztönösen,

bár korábban megfogadta, hogy csendben marad. – Találkoztam

Ithuriellel – folytatta, amikor a férfi meglepetten felé fordult. – Mindent

tudok.

– Kétlem – felelte Valentine. – Ha mindent tudnál, tartanád a szádat.

A batyad kedvéért, ha nem is magad miatt.

Ne beszélj nekem Jace-ről! Clary legszívesebben felkiáltott volna, de

egy másik hang vágott a szavába. Hűvös, elkeseredett, de magabiztos

női hang.

– És mi a helyzet az én fivéremmel? – Aniatis az emelvény elé

lépett, és felnézett Valentine-ra. Luke döbbenten meredt rá, és megrázta

a fejét, de az nem foglalkozott vele.

Valentine összehúzta a szemöldökét. – Miért, mi van Luciannel? –

Clary érzékelte, hogy Amatis kérdése kizökkentette; vagy talán

egyszerűen az zavarta meg, hogy a nő megvetette előtte a lábát, és

szembeszállt vele, holott évekkel ezelőtt elkönyvelte gyenge jellemnek,

aki sosem fog kiállni magáért. Valentine nem szerette, ha valaki

meglepetést okozott neki.

– Azt mondtad, többé nem a testvérem – szólt Amatis. – Elvetted

tőlem Stephent. Szétverted a családomat. Váltig állítod, hogy nem vagy

a Nephilimek ellensége, de egymás ellen uszítasz bennünket, családot a

család ellen. Lelkifurdalás nélkül reszel tönkre életeket. Azt mondod,

gyűlölöd a Klávét, de te tetted olyanná, amilyen most. Pitiánerré és

paranoiássá. Mi, Nephilimek, régebben megbíztunk egymásban. Ezt te

változtattad meg, és sosem fogom neked megbocsátani. – Megremegett

a hangja. – Mint ahogyan azt sem, hogy úgy bántam Luciannel, mintha

nem is lenne a testvérem. Ezt sem fogom neked megbocsátani. És

magamnak sem bocsátom meg, hogy hallgattam rád.

– Amatis... – Luke tett egy lépést előre, de a nővére felemelt kézzel

állította meg. Szemében csillogtak a könnyek, de a háta egyenes volt, a

hangja pedig határozott és rezzenéstelen.

– Volt idő, amikor mindannyian hallgattunk rád, Valentine –

folytatta. – És ez mindannyiunk lelkiismeretét nyomja. De többé nem

hallgatunk rád. Soha többé. Azoknak az időknek vége. Van itt olyan,

aki nem ért egyet velem?

Clary felkapta a fejét, és körbenézett az összegyűlt Árnyvadászokon:

olyanoknak tűntek a szemében, akár egy nyers vázlat egy tömegről,

amelyiken csak fehér foltok látszanak az arcok helyén. Látta Patrick

Penhallow összeszorított száját, meg az Inkvizítort, aki úgy reszketett,

akár egy törékeny fa a szélviharban. Meg Malachit, akinek sötét, fényes

arcáról különös mód nem lehetett leolvasni semmit.

Senki nem szólt egy szót sem.

Ha Clary arra számított, hogy Valentine dühbe gurul, amiért a

Nephilimek, akiknek az élére óhajtott állni, nem szóltak egy szót sem,

hát csalódnia kellett. Egy izom mintha megrándult volna az állában, de

kifejezéstelen maradt az arca. Mintha pontosan erre a reakcióra

számított volna. Mintha mindent így tervezett volna el.

– Hát jó – szólt. – Ha nem hallgattok a józan észre, akkor majd az

erőre hallgatni fogtok. Már bebizonyítottam, hogy ki tudom iktatni a

védvonalakat a város körül. Látom, megint működnek, de ennek nincs

jelentősége, könnyedén eltüntetem őket megint. Vagy teljesítitek a

feltételeimet, vagy szembe kell néznetek az összes démonnal, amit csak

a Végzet Kardja meg tud idézni. Utasítom őket, hogy egyetlenegyet se

hagyjanak életben közületek. Se férfit, se nőt, se gyereket. Nektek kell

döntenetek.

Mormogás söpört végig a termen. Luke döbbenten meredt Valentinera.

– Szándékosan elpusztítanád a saját fajtádat?

– Néha a fertőzött növényt gyökerestől kell kitépni, hogy megóvjuk

a kertet – jelentette ki Valentine. – És ha minden növény fertőzött... – A

döbbent tömeg felé fordult. – Nektek kell döntenetek – ismételte. –

Nálam van a Végzet Kelyhe. Ha muszáj, elölről kezdem az

Árnyvadászok világának felépítését. Az újakat már én fogom

megteremteni, és én fogom kitanítani. De adhatok még egy utolsó

esélyt. Ha a Klávé a Tanács minden hatáskörét átadja nekem, és

elfogadja, hogy az új szabályok szerint kétségbevonhatatlan

teljhatalommal rendelkezem, akkor türtőztetem magam. Minden

Árnyvadásznak hűségesküt kell tennie, és el kell fogadnia az örök

hűség rúnáját, amely hozzám köd. Ezek a feltételeim.

Senki nem felelt. Amatis a szája elé kapta a kezét, Clary előtt pedig

az egész terem egyetlen homályos folttá olvadt össze. Nem

hunyászkodhatnak meg előtte, gondolta, Az nem lehet. De hát mi más

választásuk van? Mi más választása volna közülük bárkinek is?

Valentine csapdába ejtette őket, gondolta Clary tompán, éppen úgy,

ahogy bennünket is csapdába ejtett az, amivé tett bennünket.

Mindannyiunkat a saját vérünk láncol hozzá.

Egyetlen pillanat telt el csupán, mégis egy örökkévalóságnak tűnt,

mire egy vékony hang a csöndbe hasított – az Inkvizítor magas,

reszketeg hangja.

– Teljhatalom és új szabályok? – visította. – A te szabályaid?

– Aldertree... – A Konzul igyekezett elkapni az Inkvizítor karját, de

az túl gyors volt. Aldertree kiszabadította magát, és az emelvény felé

indult. Ugyanazokat a szavakat kiáltotta újra meg újra, mintha teljesen

elment volna az esze; a szeméből gyakorlatilag csak a fehérje látszott

ki. Félretolta Amatist, felsietett a lépcsőn, majd megállt szemtől

szemben Valentine-nal. – Én vagyok az Inkvizítor, érted, az Inkvizítor!

– ordította. – A Klávé tagja vagyok! A Tanácsé! Itt én mondom meg,

mik a szabályok, nem te! Az enyém a hatalom, nem a tiéd! Nem

engedem, hogy ezt megtedd, te falkapaszkodott, démonimádó

söpredék...

Valentine szinte unott tekintettel nyújtotta ki a kezét, mintha csak

meg akarná érinteni az Inkvizítor vállát. Csakhogy nem érinthetett meg

semmit – hiszen csak kivetítés volt. Clary most mégis leesett állal

figyelte, ahogy Valentine keze áthatol az Inkvizítor bőrén, csontján és

húsán, majd eltűnik a bordái között. Egyetlen másodpercig –

egyetlenegyig – az egész terem döbbenten figyelte Valentine bal karját,

ami a lehetetlennel dacolva csuklóig mélyedt Aldertree mellkasába.

Valentine hirtelen rántott egyet a kezén, aztán erőteljesen megcsavarta,

mintha csak egy berozsdásodott tárcsával próbálna megküzdeni.

Az Inkvizítor kurtán felkiáltott, aztán úgy dőlt el, mint egy zsák.

Valentine visszahúzta a kezét. Karját skarlát kesztyűként majdnem

könyékig borította a vér, vörösre festve drága öltönye anyagát is.

Tekintete végigsöpört a halálra vált tömegen, aztán végül megállapodott

Luke-on. Lassan szólalt meg. – Holnapig kaptok időt, hogy döntsetek a

feltételeimről. Addigra a seregem teljes egészében felvonul a

Brocelind-síkon. Ha időközben nem kapom meg az üzenetet, amely

szerint a Klávé megadja magát, bevonulunk Alicantéba, és ezúttal nem

hagyunk életben egyetlen lelket sem. Gondoljátok végig! Bölcsen

használjátok ki az időtöket!

Ezzel eltűnt.

A sötétlő erdőben

– NA, ERRE MIT LÉPTEK? – szólt Jace, továbbra sem pillantva

Claryre – Tulajdonképpen egyáltalán nem is nézett a lányra, amióta

megjelent a házban, ahová Lightwoodék időközben beköltöztek. Jace

most a nappaliból nyíló egyik magas ablak előtt állt, és a gyorsan

sötétedő égboltot bámulta. – Az ember elmegy a kilencéves öccse

temetésére, és rögtön kimarad a buliból.

– Jace! – szólt rá fáradtan Alec. – Ne!

Alec a kopott, keményre tömött fotelek egyikében ült, amelyeken

kívül nem is volt más ülőalkalmatosság a szobában. A ház furcsának és

idegennek tűnt – ami persze nem is volt meglepő, hiszen idegeneké

volt. A bútorokat pasztellszínű, fodros, virágmintás szövetek borították,

és minden kicsit kopottnak meg foszlottnak tűnt. Alec mellett egy

kisasztalon üvegtál állt, tele csokoládéval. Clary borzasztó éhes volt, és

megevett egy-két darabot, de száraznak és ízetlennek találta őket.

Kíváncsi lett volna rá, milyen emberek éltek itt. Olyanok, akik

menekülőre fogják, ha nehezebbre fordulnak a dolgok, gondolta

szomorúan. Megérdemelték, hogy mások költözzenek a házukba.

– Mit ne? – kérdezte Jace. Most már elég sötét volt odakint, hogy

Clary lássa a fiú arcát tükröződni az ablak üvegében. Egészen feketének

tűnt a szeme. Az Árnyvadászok gyászöltözetét viselte – a Nephilimek

sosem feketét vettek fel a temetésekre, mivel az a harci ruhák színe volt.

A gyász színének a fehéret tartották; Jace fehér zubbonyának anyagába

skarlátvörös rúnákat hímeztek a gallérjánál és a csuklójánál. A harci

rúnák az agresszivitásig védekezésről szóltak, ezek azonban a

gyógyulás és a bánat gyengédebb nyelvén szóltak. A fiú hasonló

rúnákkal ellátott, kovácsolt fémlapokat húzott a csuklójára. Alec éppen

ugyanilyen, vörös rúnákkal díszített fehér ruhája a szokottnál is

sötétebbnek mutatta a haját.

Jace viszont csupa fehérben egészen olyan, mint egy Angyal,

gondolta Clary. Még ha amolyan bosszúálló Angyalszerűség is.

– Valójában nem haragszol Claryre. Simonra sem – szólt Alec. –

Legalábbis – tette hozzá aztán aggodalmasan ráncolva össze a homlokát

– Simonra szerintem kicsit se haragszol.

Clary félig-meddig arra számított, hogy Jace dühösen visszavág, de

csak ennyit mondott halkan: – Clary tudja, hogy nem haragszom rá.

Simon a kanapé támlájára könyökölt, és a szemét forgatta. – Csak azt

nem értem, hogy tudta Valentine megölni az Inkvizítort. Az hittem, a

kivetítések nem tudnak megérinteni semmit.

– Hát normális esetben nem is – szólt Alec. – Tulajdonképpen csak

illúziók. Azt is mondhatnánk, hogy színes levegő.

– Hát ez most nem az volt. Benyúlt az Inkvizítor testébe, és csavart

egyet a kezén... – Clary összerázkódott. – Rengeteg vér volt.

– Mintha neked akart volna a kedvedben járni – mondta Jace

Simonnak.

Simon nem törődött vele. – Volt már olyan Inkvizítor, amelyik nem

halt rettenetes halált? – kérdezte. – Olyanok, mint a Spinal Tap dobosai.

Alec két tenyerével megdörzsölte az arcát. – El sem hiszem, hogy a

szüleim még nem tudják, mi történt – szólt. – Nem repesek éppen az

örömtől, hogy nekem kell elmondanom nekik.

– Hol vannak a szüléitek? – kérdezte Clary. – Azt hittem, az

emeleten.

Alec megrázta a fejét. – Még nem jöttek vissza a nekropoliszból. Ott

maradtak Max sírjánál. Bennünket hazaküldtek, egy darabig egyedül

akartak maradni.

– És Isabelle? – érdeklődött Simon. – Ő hol van?

Most már Jace-nek sem maradt kedve tréfálkozni. – Nem hajlandó

kijönni a szobájából – mondta. – Azt hiszi, hogy az ő hibája, ami

Maxszal történt. Még a temetésre sem jött velünk.

– Próbáltatok beszélni vele?

– Nem – felelte Jace. – Inkább behúztunk néhányszor a képébe.

Miért, szerinted nem volt jó ötlet?

– Csak gondoltam, megkérdezem – mondta szelíden Simon.

– Majd elmondjuk neki, hogy Sebastian igazából nem is volt

Sebastian – szólt Alec. – Attól talán jobban fogja érezni magát Szerinte

észre kellett volna vennie, hogy valami nem stimmel Sebastiannal, de

ha kém volt... – Alec vállat vont. – Senki sem vette észre, hogy valami

nem stimmel vele. Még Penhallow-ék sem.

– Én marha ellenszenvesnek találtam – jegyezte meg Jace.

– Igen, de csak mert... – Alec mélyebbre süppedt a székébe.

Kimerültnek tűnt, és a bőre egészen szürkének hatott hófehér ruhája

mellett. – Aligha számít. Ha megtudja, mivel fenyegetőzik Valentine,

semmi sem fogja jobb kedvre deríteni.

– De tényleg megtenné? – kérdezte Clary. – Képes lenne

démonhadsereget küldeni a Nephilimek ellen? Végül is még mindig

Árnyvadász, nem? Nem ölhet meg mindenkit a saját népéből.

– A saját gyerekei sem érdekelték annyira, hogy ne tegye tönkre őket

– mondta Jace, ahogy találkozott a tekintetük. – Miből gondolod, hogy

pont a népével fog törődni?

Alec egyikükről a másikra nézett, és Clary látta az arcán, hogy Jace

még nem számolt be neki Ithurielről. Nyilvánvaló volt, hogy nem érti,

miről beszélnek. – Jace...

– Ez egy dolgot mindenesetre megmagyaráz – folytatta Jace,

tudomást sem véve Alecről. – Magnus megpróbálta, tud-e nyomkövető

rúnákat rakni bármire is azok közül a tárgyak közül, amiket Sebastian a

szobájában hagyott, hátha úgy rátalálhatunk. Azt mondja, nemigen tud

kihámozni semmit egyikből sem.

– Ez mit jelent?

– Ezek Sebastian Verlac holmijai voltak. A hamis Sebastian

valószínűleg onnan hozta magával őket, ahol Valentine kéme

megtámadta őt. És Magnus azért nem tud kiolvasni belőlük semmit,

mert az igazi Sebastian...

– Minden valószínűség szerint meghalt – fejezte be a mondatot Alec.

– És az a Sebastian, akit mi ismerünk, volt olyan okos, hogy ne hagyjon

hátra maga után semmi olyasmit, ami a nyomára vezethetne. Úgy

értem, nem lehet megtalálni valakit csak úgy bármivel. Olyan tárgynak

kell lennie, ami valami módon szorosan kapcsolódik az illetőhöz. Lehet

családi ereklye, egy irón vagy egy fésű néhány hajszállal, ilyesmi.

– Ami nagy kár – szólt közbe Jace –, mert ha tudnánk követni,

valószínűleg elvezetne bennünket Valentine-hoz. Biztos vagyok benne,

hogy hanyatt-homlok sietett vissza a parancsolójához, hogy részletes

jelentéssel szolgáljon. Feltehetőleg már be is számolt neki Hodge

zakkant tükör-tó elméletéről.

– Lehet, hogy nem is olyan zakkant – jegyezte meg Alec. – Őröket

állítottak a tóhoz vezető ösvényekre, és védvonalakat húztak fel, hogy

figyelmeztessék őket, ha valaki Portállal próbál odajutni.

– Csodálatos. Most már mind biztonságban érezhetjük magunkat. –

Jace a falnak támaszkodott.

– Csak azt nem értem – mondta Simon –, hogy miért maradt itt

Sebastian. Az után, amit Izzyvel és Maxszal tett, nyilvánvaló volt, hogy

elkapják, nem áltathatta magát. Szóval, ha esetleg azt is hitte, hogy

Izzynek annyi, nem csak elvesztette az eszméletét, hogyan magyarázta

volna meg, hogy ők ketten meghaltak, neki pedig semmi baja? Nem,

semmiképp sem úszhatta meg. Akkor meg miért maradt itt végig a csata

alatt? Miért jött fel a Gardhoz értem? Elég biztos vagyok benne, hogy

nem igazán érdekelte, élek-e vagy halok.

– Most azért egy kicsit igazságtalan vagy vele – szólt Jace. – Biztos

vagyok benne, hogy jobban örült volna, ha meghalsz.

– Ami azt illeti – mondta Clary –, szerintem miattam maradt.

Jace aranyszínű tekintete a lányra villant. – Miattad? Még egy forró

randiban reménykedett, mi?

Clary érezte, hogy pír szökik az arcába. – Nem. És nem is volt forró

a randink. Még csak nem is volt randi. Mindegy, nem ez a lényeg.

Amikor eljött a Szövetség Termébe, folyamatosan ki akart rángatni

magával, hogy beszélhessen velem. Akart tőlem valamit. Csak nem

tudom, mit.

– Vagy talán egyszerűen téged akart – mondta Jace. Látván Clary

arckifejezését, gyorsan hozzátette: – Nem úgy. Úgy értem, talán el akart

vinni Valentine-hoz.

– Valentine-t nem érdeklem – vágta rá Clary. – Mindig is egyedül te

voltál fontos neki.

Valami megvillant Jace szemében. – Szerinted tényleg így van? –

Kísértetiesen üres volt a tekintete. – Az után, ami a hajón történt,

egyértelmű, hogy te is fontos vagy neki. Ez pedig azt jelenti, hogy

vigyáznod kell magadra. Nagyon kell vigyáznod. Igazából nem ártana,

ha a következő néhány napban nem tennéd ki innen a lábad.

Bezárkózhatsz a szobádba, mint Isabelle.

– Azt fogom tenni.

– Nem úgy ismerlek – jegyezte meg Jace. – A legfontosabb, hogy

megkínozhass, mi?

– Nem minden rólad szól, Jace – vágott vissza dühösen Clary.

– Könnyen lehet – bólintott a fiú –, de el kell ismerned, hogy a

legtöbb dolog igen.

Clary ellenállt a késztetésnek, hogy felsikítson.

Simon megköszörülte a torkát. – Isabelle-ről jut eszembe, ha már

róla beszélgettünk, és amúgy is ideje közbeszúrnom valamit, mielőtt

komolyan egymásnak estek... Szóval, talán fel kéne mennem beszélni

vele.

– Neked? – kérdezte Alec, aztán kissé zavartan a saját megjegyzése

miatt, gyorsan hozzátette: – Csak mert... még a saját testvérei kedvéért

sem hajlandó kidugni az orrát a szobából. Miért pont miattad jönne elő

mégis?

– Talán pont azért, mert én nem vagyok a testvére – felelte Simon.

Zsebre vágott kézzel állt, hátrafeszítve a vállát. Korábban, amikor ott

ült mellette, Clary látta, hogy a nyakán még mindig vékony, fehér csík

fut körbe, ahol Valentine átvágta a torkát, és a csuklóiról sem tűntek

még el a sebek. A találkozások az Árnyvadászok világával

megváltoztatták, és nem csak a felszínen, és nem is csak a vérét; a

változás ennél mélyebbre hatolt. Most egyenesen állt, felszegett fejjel,

és fel sem vette, bármit mondott neki Jace vagy Alec. Az a Simon, aki

megszeppent mellettük, aki feszült lett tőlük, már rég nem volt sehol.

Clarynek hirtelen fájdalom hasított a szívébe, és egy pillanattal később

leesett neki a tantusz – hiányzott neki Simon. A régi Simon.

– Szóval, meg kéne próbálnom beszélni Isabelle-lel – ismételte a fiú.

– Baj nem lehet belőle.

– De majdnem besötétedett – szólt Clary. – És azt ígértük Amatisnak

meg Luke-nak, hogy napnyugta előtt visszamegyünk.

– Majd visszakísérlek – mondta Jace. – Ami Simont illeti, ő egyedül

is hazatalál a sötétben. Igaz, Simon?

– Hát persze hogy hazatalál – szólt Alec szinte sértődötten, mintha

azt próbálná jóvátenni, hogy az imént leszólta Simont. – Ő vámpír... És

– tette hozzá – csak most esett le, hogy valójában vicceltél. Ne is

figyeljetek rám!

Simon elmosolyodott. Clary kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de

aztán megint becsukta. Részben mert jól tudta, hogy nincs is teljesen

igaza.

És részben, mert észrevette Jace tekintetét, ahogy Simont figyelte:

hála volt benne, és ami még meglepőbb, talán némi tisztelet is.

Lightwoodék új háza nem volt messze Amatis otthonától; Clary nem

bánta volna, ha a séta sokkal tovább tart. Nem tudott szabadulni az

érzéstől, hogy minden Jace-szel töltött pillanat értékes és ritka, és

valamiféle félig láthatatlan pillanat felé közelednek, ami örökre

elválasztja majd őket egymástól.

Clary vetett egy oldalpillantást a fiúra. Jace a lába elé nézett, szinte

mintha ő ott sem lenne. Profilja élesen rajzolódott ki az utcalámpaként

szolgáló boszorkányfények megvilágításában. Haja az arcához tapadt,

de nem rejtette el a fehér hegeket a halántékán, ahol egykor egy rúna

volt. Clary látta, ahogy a Morgensternek gyűrűje fémesen csillan meg

Jace nyakában. A fiú bal kezének ujjait horzsolások borították. Ezek

szerint tényleg úgy gyógyult, mint egy mondén, ahogy Alec kérte tőle.

Clary összerázkódott, mire Jace odakapta a fejét. – Fázol?

– Csak elgondolkodtam – felelte a lány. – Meglepő, hogy Valentine

az Inkvizítort választotta Luke helyett. Az Inkvizítor Árnyvadász, Luke

pedig... Szóval Luke Alvilági. Ráadásul Valentine gyűlöli.

– De a maga módján tiszteli, még ha Alvilági is – mondta Jace,

amiről Clarynek eszébe jutott, hogyan nézett korábban Simonra; aztán

rögtön meg is próbálta elhessegetni a gondolatot. Gyűlölte elképzelni,

hogy Jace meg Valentine bármiben is hasonlíthatnak egymásra, még ha

csak egy olyan egyszerű dologról is volt szó, mint egy pillantás. – Luke

át akarja alakítani a Klávé gondolkodásmódját. Vilentine éppen ezt

tette, bár a céljai... hát, a céljai nem ugyanazok voltak. Luke nem tiszteli

a tekintélyt, ő változást akar. Valentine szemében az Inkvizítor

képviseli az öreg, maradi Klávét, amit annyira gyűlöl.

– És régen barátok voltak – mondta Clary. – Mármint Luke és

Valentine.

– Sem hő, sem fagy, sem a villám le nem töröl minden nyomot, amit

a régmúlt otthagyott2 – szólt Jace, és Clary biztos volt benne, hogy

félgúnyos hangján idézett valahonnan. – Sajnos soha senkit nem

gyűlölünk annyira, mint azt, akit valaha szerettünk. Szerintem Luke-nak

2 Tótfalusi István fordítása

valami különlegeset tervez későbbre, amikor már a kezében lesz a

hatalom.

– De nem lesz a kezében – jelentette ki Clary, és amikor Jace nem

felelt, megemelte a hangját. – Nem fog győzni... Nem győzhet. Igazából

nem is akar háborút. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak ellen egyszerre

biztosan nem...

– Miből gondolod, hogy az Árnyvadászok együtt fognak harcolni az

Alvilágiakkal? – kérdezte Jace, de továbbra sem nézett Claryre. A

csatorna partján gyalogoltak, és a fiú a vizet figyelte komoran. – Csak

mert Luke azt mondta? Luke idealista.

– És az miért lenne baj?

– Nem baj. Csak én nem vagyok az – felelte Jace, és Clary érezte,

hogy végigfut a hátán a hideg az ürességtől a fiú hangjában.

Elkeseredettség, harag, gyűlölet. Ezek a démonikus tulajdonságok. Úgy

viselkedik, ahogy szerinte viselkednie kéne.

Megérkeztek Amatis házához. Clary megállt a bejárathoz vezető

lépcsőfokok előtt, és Jace felé fordult. – Esetleg – mondta. – De olyan

sem vagy, mint ő.

Jace erre kicsit meghökkent, de talán csak a lány hangjának

határozottsága miatt. Mióta eljöttek a Lightwoodoktól, talán most

először fordult felé, hogy ránézzen végre. – Clary... – kezdte, de aztán

elakadt a hangja, és mélyet szippantott a levegőből. – Véres a kabátod

ujja. Megsebesültél?

A lány mellé lépett, és megfogta a csuklóját. Clary lenézett, és

meglepetten állapította meg, hogy Jace-nek igaza van – kabátja jobb

ujján szabálytalan alakú, skarlátvörös folt éktelenkedett. Az volt benne

a legfurább, hogy semmit sem vesztett a színéből. – Az alvadt vérnek

sokkal sötétebbnek kellene lennie, nem? – Összeráncolta a homlokát. –

Ez nem az én vérem.

Jace kicsit megnyugodott, és már nem szorította olyan erővel a lány

csuklóját. – Az Inkvizítoré?

Clary megrázta a fejét. – Igazság szerint valószínűleg Sebastiané.

– Sebastian vére?

– Igen. Emlékszel, amikor a múltkor bejött a Szövetség Termébe,

vérzett az arca. Azt hiszem, Isabelle karmolhatta meg. De mindegy,

megérintettem az arcát, és akkor véreztem össze a kabátomat. –

Közelebbről is megnézte a foltot. – Azt hittem, Amatis kimosta, de ezek

szerint nem.

Clary arra számított, hogy Jace most már elengedi, de a fiú még egy

hosszú pillanatig fogta a csuklóját, és a vért vizsgálgatta a szöveten,

mielőtt láthatólag elégedetten visszaadta a karját. – Kösz.

A lány egy darabig értetlenül meredt Jace-re, aztán megrázta a fejét.

– Ugye nekem is elárulod, ezt miért csináltad?

– Kizárt dolog.

Clary megadóan emelte fel a kezét. – Bemegyek. Nemsokára

találkozunk.

Elfordult, és felsietett a lépcsőn Amatis ajtajához. Nem tudhatta,

hogy amint hátat fordított, Jace arcáról lefagyott a mosoly, aztán még

sokáig állt ott a sötétben a házat bámulva, egy darab cérnával

játszadozva az ujjai között.

– Isabelle – szólt Simon. Jó pár ajtónál próbálkozott már hiába, de

ezúttal az odabentről érkező kiáltás – Tűnj el innen! – meggyőzte, hogy

jó helyen jár. – Isabelle, engedj be!

Elfojtott puffanás hallatszott, aztán az ajtó kissé megremegett,

mintha belülről hozzávágtak volna valamit. Valószínűleg egy cipőt. –

Nem akarok beszélni sem veled, sem Claryvel. Senkivel sem akarok

beszélni. Hagyj békén, Simon!

– Clary nincs itt – felelte Simon. – Én viszont nem megyek el, amíg

nem vagy hajlandó szóba állni velem.

– Alec! – kiabálta Isabelle. – Jace! Küldjétek el innen!

Simon várt. Odalentról nem hallatszott egy pisszenés sem. Alec vagy

elment, vagy úgy döntött, nem avatkozik közbe. Végül Isabelle szólalt

meg ismét. Ezúttal sokkal közelebbről jött a hangja, mintha közvetlenül

az ajtó túloldalán állna. – Egyedül vagy?

– Egyedül vagyok – felelte Simon.

Az ajtó résnyire nyílt. Isabelle odabent állt fekete kombinéban,

kiengedett haja kuszán hullott a vállára. Simon még sosem látta így:

mezítláb, fésületlenül és minden smink nélkül. – Te bejöhetsz.

Simon belépett a szobába. Az ajtón beszűrődő fényben látta, hogy a

szoba, ahogy anyja szokta ilyenkor mindig mondani, úgy néz ki, mintha

egy tornádó söpört volna végig rajta. A földön mindenfele széthányt

ruhák álltak halomban, középen pedig egy sporttáska tátongott nyitott

cipzárral, mintha felrobbant volna. Az ágy egyik lábáról Isabelle fényes

ezüst-arany korbácsa lógott, a másikról pedig egy csipkés, fehér

melltartó. Simon elfordította a fejét. A függönyök be voltak húzva, a

lámpákat lekapcsolták.

Isabelle levetette magát az ágy szélére, és bánatos pillantást vetett

Simonra. – Ki gondolta volna, hogy egy vámpír képes elpirulni? –

felszegte az állát. – Beengedtelek. Mit akarsz?

A mérges tekintet ellenére Simon fiatalabbnak látta a lányt, mint

valaha. A szemei egészen nagynak és feketének látszottak fehér arcán.

Csupasz karján, lábán, de még a háta meg a lapockája sápadt bőrén is

fehér hegek húzódtak. Ha Clary Árnyvadász marad, gondolta Simon,

egy napon ő is így fog kinézni; tele lesz hegekkel. A gondolat nem

zaklatta fel úgy, mint nemrég tette volna. Volt benne valami, ahogy

Isabelle viselte azokat a hegeket: mintha büszke lett volna rájuk.

A lány tartott valamit a kezében, amit ide-oda forgatott az ujjai

között. Az apró tárgy meg-megvillant a kevéske fényben. Simon első

pillantásra valamilyen ékszernek vélte.

– Ami Maxszal történt – mondta a fiú –, nem a te hibád volt.

Isabelle nem nézett rá, inkább a kezében tartott valamit nézte. –

Tudod, mi ez? – kérdezte, és felemelte a tárgyat. Mintha egy fából

faragott játékkatona lett volna. Játék Árnyvadász, esett le a tantusz

Simonnak, festett fekete harci öltözetben. Az ezüstös villanás a kardról

származott, amit a kezében tartott, bár már majdnem teljesen lekopott

róla a festék. – Jace-é volt – mondta Isabelle, meg sem várva Simon

válaszát. – Ezt az egyetlen játékot hozta magával, amikor hozzánk

került Idrisből. Nem tudom, talán régen egy készlet része lehetett. Azt

hiszem, magának készítette, bár igazából sosem beszélt róla. Amikor

kicsi volt, mindenhová magával vitte. Folyton ott volt a zsebében vagy

valahol. Aztán egyszer észrevettem, hogy Max hordja magánál. Jace

akkor talán tizenhárom éves lehetett. Gondolom, csak úgy odaadta

Maxnak, amikor úgy érezte, hogy kinőtt belőle. Akárhogy is, ott volt

Max kezében, amikor megtalálták. Olyan volt, mintha magához ölelte

volna, amikor Sebastian... amikor... – Elcsuklott a hangja. Látható

erőfeszítéssel próbált nem sírni; a szája grimaszba torzult. – Ott kellett

volna lennem, hogy megvédjem. Nekem kellett volna ott lennem, hogy

megszoríthasson, nem egy hülye játékkatonának. – Csillogott a szeme,

ahogy az ágyra dobta a festett Árnyvadászt.

– Nem voltál eszméletednél – tiltakozott Simon. – Majdnem

meghaltál, Izzy. Nem tehettél volna semmit.

Isabelle megrázta a fejét, kócos haja a vállát csapkodta.

Szenvedélyes volt és vad. – Mit tudsz te erről? – kérdezte. – Tudtad

például, hogy Max odajött hozzánk a halála éjszakáján, és azt mondta,

hogy látott valakit felmászni az egyik démontoronyra, én meg közöltem

vele, hogy nyilván csak álmodott, és elküldtem? Pedig igaza volt.

Lefogadom, hogy az a mocsok Sebastian mászott fol a toronyra, hogy

megszüntesse a védvonalakat. És azért ölte meg Maxot, hogy senkinek

ne mondhassa el, mit látott. Ha hallgattam volna rá, ha csak picit jobban

odafigyelek, nem történt volna meg.

– Sehogy sem tudhattad előre – mondta Simon. – Ami pedig

Sebastiant illeti... igazából nem is volt Penhallow-ék unokatestvére.

Mindenkit átvert.

Isabelle nem lepődött meg. – Tudom – felelte. – Hallottam, amikor

Aleckel meg Jace-szel beszélgettél. A lépcső tetején álltam.

– Hallgatóztál?

A lány vállat vont. – Amíg azt nem mondtad, hogy feljössz beszélni

velem. Akkor visszajöttem ide. Nem volt kedvem találkozni veled. – A

szeme sarkából pillantott a fiúra. – Viszont el kell ismernem, hogy

kitartó vagy.

– Figyelj, Isabelle! – Simon lépett egyet előre. Halványan eljutott a

tudatáig, hogy a lány nincs rendesen felöltözve, úgyhogy nem tette a

vállára a kezét, és egyáltalán, próbálta nem túlzásba vinni a vigasztalást.

– Amikor apám meghalt, pontosan tudtam, hogy nem az én hibám,

mégis állandóan azon járt az eszem, hogy mit kellett volna tennem és

mondanom a halála előtt.

– Igen, hát ez viszont az én hibám volt – mondta Isabelle. – És csak

annyit kellett volna tennem, hogy odafigyelek Viszont még mindig

megtehetem, hogy felkutatom a szemetet, aki ezt tette, és megölöm

– Nem vagyok benne biztos, hogy az segítene.

– Honnan tudod? – kérdezte Isabelle. – Te talán megkerested és

megölted azt, aki miatt apád meghalt?

– Apám infarktusban halt meg – felelte Simon. – Szóval nem.

– Akkor nem tudod, mit beszélsz, igaz? – Isabelle felszegte a fejét,

és nyílt tekintettel nézett a fiúra. – Gyere ide!

– Mi?

Isabelle ellentmondást nem tűrően intette közelebb mutatóujjával a

fiút. – Gyére idé, Simon!

Simon vonakodva tett felé egy lépést. Talán fél méternyire járt,

amikor a lány megragadta az ingét, és magához rántotta. Az arcuk

szinte összeért, és a fiú ilyen közelről már látta, hogy Isabelle szeme

alatt friss könnyek nyomai csillognak. – Tudod, mire van most igazán

szükségem? – kérdezte a lány, minden egyes szót tagoltan ejtve.

– Hm – felelte Simon. – Nem.

– Hogy valamivel eltereljem a figyelmemet – mondta Isabelle, és

egy fél fordulattal maga mellé rántotta a fiút az ágyra.

Simon a hátán landolt egy halom ruha között. – Isabelle – tiltakozott

erőtlenül –, tényleg azt hiszed, hogy ettől jobban fogod érezni magad?

– Hidd el nekem – szólt a lány, és Simon mellkasára fektette a kezét,

közvetlenül a fiú mozdulatlan szíve fölött –, máris jobban érzem

magam.

Clary ébren feküdt az ágyában, és a holdfény függönyön át

beszűrődő foltját bámulta, ahogy lassan végigvánszorgott a

mennyezeten. A nap eseményei még mindig borzolták az idegeit, és

képtelen volt aludni. Az sem segített, hogy Simon nem ért vissza

vacsora előtt – és utána sem. Clary végül szólt Luke-nak, aki magára

kapta a kabátját, és elindult Lightwoodékhoz. Nemsokára halvány

mosollyal az arcán tért vissza. – Simon jól van – mondta. – Feküdj le! –

Nemsokára aztán megint elment Amatisszal, ezúttal egy újabb

halaszthatatlan gyűlésre a Szövetség Termébe. Clary kíváncsi lett volna

rá, hogy feltakarították-e azóta az Inkvizítor vérét.

Mivel nem volt más dolga, ágyba bújt, de az álom makacsul

elkerülte. Szüntelenül Valentine-t látta maga előtt, amint benyúl az

Inkvizítor mellkasába, és kitépi a szívét. Amint felé fordult, és azt

mondta, Tartanád a szádat. A bátyád kedvéért, ha nem is magad miatt.

Mindennek tetejébe a titkok, amiket Ithurieltől tudott meg, súlyosan

nehezedtek a mellkasára. A feszültsége mögött pedig ott lappangott a

kitartó félelem, hogy az édesanyja meghal. Hol lehet Magnus?

Neszezés hallatszott a függöny felől, és hirtelen holdfény áramlott a

szobába. Clary villámgyorsan ült fel, és máris az éjjeliszekrényen tartott

szeráfapenge után tapogatózott.

– Nyugi! – Egy kéz szorította meg a kezét; karcsú, sebhelyes,

ismerős kéz. – Én vagyok az.

Clary mély lélegzetet vett, és a fiú visszahúzta a kezét. – Jace – szólt

Clary. – Mit keresel itt? Mi a baj?

Jace késlekedett a válasszal, mire a lány a takaróját maga köré

csavarva felé fordult. Érezte, hogy elpirul, amint a tudatára ébredt, hogy

csak egy pizsamaalsót meg egy cérnavékony felsőt visel – de aztán

meglátta Jace arcát, és a zavara egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott.

A fiú még mindig a fehér gyászöltözetet viselte, és a tekintetében

ezúttal nem volt semmi könnyedség, gunyorosság vagy távolságtartás.

Sápadt arcában egészen zavarosnak és feketének tűnt a szeme a

feszültségtől. – Jól vagy?

– Nem tudom – felelte Jace kábán, mintha csak most ébredt volna

fel. – Nem akartam idejönni. Egész éjszaka mászkáltam, nem tudtam

aludni, aztán folyton azon kaptam magam, hogy errefelé tartok.

Hozzád.

Clary hagyta, hogy a takaró leessen a derekára. – Miért nem tudsz

aludni? Történt valami? – kérdezte, de ahogy kimondta a szavakat,

máris ostobának érezte magát. Még hogy történt-e valami!

Jace viszont mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Muszáj volt

eljönnöm hozzád – mondta, elsősorban saját magának. – Tudom, hogy

nem kellett volna. De muszáj volt.

– Hát akkor ülj le! – szólt Clary, és visszahúzta a lábát, hogy a fiú is

elférjen mellette az ágy szélén. – Mert halálra rémisztesz. Biztos vagy

benne, hogy nem történt semmi?

– Nem mondtam, hogy nem történt semmi. – Jace letelepedett az

ágyra a lánnyal szemben. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Clary

könnyedén odahajolhatott, és megcsókolhatta volna...

Hirtelen szorítani kezdett a mellkasa. – Rossz hírt hoztál? Minden...

úgy értem, mindenki...

– Nem rossz – szólt közbe gyorsan Jace –, és nem is hír. A hír

ellentéte. Valami, amit mindig is tudtam, és amit valószínűleg te is

tudsz. Istenemre mondom, nem titkoltam valami jól. – Végigjáratta a

tekintetét Clary arcán, lassan, mintha csak az emlékezetébe akarná

vésni. – Az történt – folytatta végül bizonytalanul –, hogy rájöttem

valamire.

– Jace – suttogta Clary. Érezte, ahogy egyszerre minden különösebb

ok nélkül megijed tőle, hogy vajon mit is akar mondani neki a fiú. –

Jace, nem kell...

– Próbáltam elmenni... valahova – szakította félbe Jace. – Csakhogy

mindig itt kötöttem ki. Nem tudtam megállni, és állandóan pörgött az.

agyam. Arra gondoltam, amikor először találkoztunk, és hogy utána

nem tudtalak elfelejteni. Akartam, de képtelen voltam uralkodni

magamon. Addig erősködtem, amíg Hodge megengedte, hogy

előkerítselek, és bevigyelek az Intézetbe. És abban a hülye kávézóban,

amikor láttalak a kanapén ülni Simonnal, már akkor is éreztem, hogy ez

így nagyon nincs rendjén... Nekem kellett volna ott ülnöm melletted.

Nekem kellett volna megnevettetnem. Képtelen voltam szabadulni az

érzéstől, hogy nekem kellene Simon helyében lennem. És minél jobban

megismertelek, annál inkább tudtam... Soha ilyesmit nem éltem át

azelőtt. Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem,

és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és

erősebb lett az érzés. Ez egészen addig így volt, amíg meg nem jelentél

a Renwickben. Utána már tudtam.

Aztán kiderült, hogy azért éreztem úgy, mintha egy darab lennél

belőlem, amit elvesztettem, és nem is kerestem, amíg véletlenül rá nem

bukkantam újra... hogy ez azért volt, mert a húgom vagy, és az egész

olyan volt, mint valami kozmikus méretű vicc. Mintha Isten leköpött

volna. Nem is tudom, miért. Azért, mert azt gondoltam, hogy igazából

is megkaphatlak, hogy megérdemlek ilyesmit, hogy megérdemlem a

boldogságot. El sem tudtam képzelni, mit tettem, amiért ilyen büntetés

jár nekem...

– Ha téged megbüntettek – mondta Clary –, akkor engem is. Mert

mindent, amit te éreztél, én is éreztem, de nem tehetünk semmit...

Muszáj mást éreznünk, mert ez az egyetlen eselyünk.

Jace szorosan a teste mellett tartotta a kezét. – Az egyetlen esélyünk

mire?

– Hogy egyáltalán együtt lehessünk. Máskülönben nem

találkozhatnánk, még csak nem is tehetnénk be a lábunkat ugyanabba a

szobába, és azt nem bírnám elviselni. Inkább legyél része az életemnek

a testvéremként, mint sehogy...

– És karba tett kézzel bámuljam, ahogy fiúkkal randizol, beleszeretsz

valaki másba, férjhez mész...? – kerdezte Jace egyre élesebb hangon. –

És közben egy kicsit mindennap haljak meg?

– Nem. Addigra már nem fog érdekelni – felelte Clary, de még be

sem fejezte a mondatot, máris azon elmélkedett, hogy vajon el tudná-e

viselni, ha Jace-t ezek a dolgok valóban nem érdekelnék többé. Még

sosem gondolt annyira előre, mint a fiú, és amikor megpróbálta

elképzelni, milyen lesz végignézni, ahogy Jace beleszeret egy másik

lányba, aztán elveszi felesegül, rájött, hogy fogalma sincs, mi vár rá.

Csak egy üres, fekete alagutat látott, ami a végtelenbe nyúlt előtte. –

Kérlek! Ha nem beszélünk erről... Ha úgy teszünk...

– Nincs olyan, hogy úgy teszünk – jelentette ki Jace

megingathatatlan határozottsággal. – Szeretlek, a halálom napjáig

szeretni foglak, és ha van élet a halál után, akkor is szeretni foglak.

Clarynek elakadt a lélegzete. Hát Jace kimondta... kimondta a

szavakat, amiket már nem lehetett visszavonni. Válasz után kutatott, de

nem tudta, mit is mondhatna.

– És tudom, hogy azt hiszed, csak azért akarok veled lenni, hogy...

hogy megmutassam, micsoda szörnyeteg vagyok – folytatta a fiú. – És

talán szörnyeteg is vagyok, erre nem tudom a választ. Azt viszont

tudom, hogy még ha démonok vére is folyik bennem, akkor sem

hiányzik az ereimből az emberi vér sem. És nem szerethetnélek úgy,

ahogy szeretlek, ha nem lennék legalább egy kicsit ember. Mert a

démonok akarnak, de szeretni nem tudnak. Én pedig...

Furcsa, erőszakos hirtelenséggel felállt, és az ablakhoz lépett.

Elveszettnek tűnt, éppen úgy, mint amikor a Szövetség Termében állt

Max holtteste fölött.

– Jace? – szólította meg riadtan Clary, aztan amikor nem kapott

választ, kikászálódott az ágyból, odament a fiú mellé, és a karjára

fektette a kezét. Jace továbbra is csak kifelé bámult az ablakon. A

tükörképük szinte átlátszó volt az üvegen; egy magas fiú és egy

alacsonyabb lány körvonalai, ahogy a lány a fiú ruhájának ujját

markolja idegesen. – Mi baj?

– Nem így kellett volna elmondanom – felelte Jace, továbbra sem

pillantva Claryre. – Ne haragudj! Nem lehet könnyű megemészteni.

Olyan... döbbentnek látszottál. – Hangjában szinte tapintható volt a

feszültség.

– Az is voltam – mondta a lány. – Az elmúlt néhány napban azon

törtem a fejem, hogy vajon gyűlölsz-e. Aztán ma este találkoztunk, és

elég biztos voltam benne, hogy igen.

– Hogy gyűlöllek-e? – visszhangozta értetlenül Jace. Kinyújtotta a

kezét, és finoman, csak az ujjai hegyével megérintette a lány arcat. –

Mondom, hogy nem tudtam aludni. Holnap éjfélre vagy háborúban

állunk, vagy Valentine uralkodik felettünk. Lehet, hogy ez lesz életünk

utolsó éjszakája, de annyi biztos, hogy az utolsó hétköznapi éjszaka. Az

utolsó, amikor úgy fekszünk le, aztán meg kelünk fel, mint eddig is

mindig. És képtelen voltam másra gondolni, mint hogy veled akarom

tölteni.

Clary szíve hevesebben kezdett verni. – Jace…

– Nem úgy gondoltam – mondta a fiú. – Hozzád se érek, ha nem

akarod. Tudom, hogy nem helyes... Istenem, annyi zűr van vele, de nem

akarok mást, csak lefeküdni melléd, aztán felébredni melletted, csak

egyszer, egyetlenegyszer életemben. – Hangjából sütött az

elkeseredettség. – Csak ezen az egyetlenegy éjszakán. Mit számíthat a

dolgok egyetemes rendjében egyetlen éjszaka?

Gondolj bele, hogy fogjuk érezni magunkat holnap reggel. Gondolj

bele, mennyivel rosszabb lesz mások előtt eljátszani, hogy semmit sem

jelentünk egymásnak, miután eltöltöttünk együtt egy éjszakát még ha

alváson kívül nem is csinálunk mást. Olyan, mintha csak egy keveset

vennénk be valami drogból – csak arra jó, hogy még többet akarjunk.

De hát éppen ezért mondta Jace azt, amit mondott, jött rá a lány.

Mert nem volt igaz, Jace szemében semmi esetre sem; nem történhetett

olyasmi, amitől rosszabb lesz a helyzet, mint ahogy olyan sem, amitől

jobb lesz. Az érzései örökre szóltak, akár egy életfogytiglani ítélet, és

Clary sem mondhatta, hogy az ő esetében nagyon más lenne a helyzet.

Még ha reménykedett is volna benne, hogy egy nap minden

megváltozhat, és az idő múlása elegendő lesz hozzá, hogy egy nap majd

ne érezzen így, az sem számított. Soha életében semmire nem vágyott

jobban, mint erre az éjszakára Jace-szel.

– Akkor húzd be a függönyt, mielőtt lefekszel – mondta. – Nem

tudok aludni, ha ilyen világos van a szobában.

A fiú arcara kiült a teljes hitetlenkedés. Nyilvánvalóan nem is

számított rá, hogy Clary igent mond, döbbent rá meglepetten a lány, de

egyetlen pillanattal később Jace máris megragadta, és magához

szorította, Clary zilált hajába temetve az arcát. – Clary...

– Gyere, bújj be az ágyba! – mondta halkan a lány. – Késő van. –

Elhúzódott Jace-től, és visszament az ágyhoz, aztán felkapaszkodott rá,

és derékig magára húzta a takarót. Ahogy az ablaknál álló fiúra

pillantott, majdnem el tudta képzelni, hogy minden máshogy van, hogy

évek teltek el, ők pedig olyan régóta vannak együtt, hogy sok százszor

megtörtént már ugyanez, hogy minden éjszaka az övék, nem csak ez az

egyetlenegy. Felkönyökölt, és figyelte, ahogy Jace berántja a függönyt,

aztán kicipzározza fehér dzsekijét, és az egyik szék támlájára dobja.

Alatta halványszürke pólót viselt, és a karját indákként körbefonó Jelek

sötéten villantak, ahogy kicsatolta a fegyvereket tartó övét, és a padlóra

fektette. Végül kifűzte a bakancsát, és kilépett belőle, ahogy az ágy felé

indult, majd óvatosan elnyúlt Clary mellett. A hátán feküdt, és

elfordította a fejét, hogy a lányra nézhessen. A függöny széle mellett

beszűrődő kevéske fény éppen eleg volt hozzá, hogy Clary láthassa az

arca körvonalait és a szeme világos foltját.

– Jó éjt, Clary – mondta Jace.

Kezeit kétoldalt az ágyra fektette, karja szorosan a testéhez simult.

Olyan volt, mintha nem is venne levegőt, és Clary egyáltalán nem volt

benne biztos, hogy ő maga lélegzik-e egyáltalán. Közelebb csúsztatta a

kezét a lepedőn, hogy az ujjaik összeérjenek – éppen csak annyira, hogy

valószínűleg észre sem vette volna, ha nem Jace-t, hanem bárki mást

érint meg; így azonban puhán megborzongtak az idegvégződések az

ujjai hegyén, mintha egy gyertya lángja fölé tartotta volna a kezét.

Érezte, ahogy a fiú egész testében megfeszül mellette, aztán mégis

elengedi magát. Ahogy Jace becsukta a szemét, pillái karcsú árnyékokat

vetettek éles arccsontjaira. A szája mosolyra görbült, mintha megérezte

volna, hogy Clary őt nézi, a lány pedig elgondolkodott, hogy vajon

hogy fog kinézni reggel, kócos hajjal, az álom karikáival a szeme alatt.

Akárhogy is álltak a dolgok, a gondolat elég volt hozzá, hogy egy futó

pillanatra Claryt elöntse a boldogság.

Ujjait a fiú ujjaiba fűzte. – Jó éjt – suttogta. Ahogy fogták egymás

kezét, mint a gyerekek a tündérmesében, Clary lassan elaludt a fiú

mellett a sötétben.

Széthull minden

LUKE AZ ÉJSZAKA JAVA RÉSZÉT AZZAL TÖLTÖTTE, hogy a

holdat figyelte a Szövetség Termének átlátszó mennyezetén keresztül,

amint az végiggördült az égen, akár egy ezüstérme az üvegasztal lapján.

Amikor közeledett a telihold, mint most is, mindig élesebb lett a látása,

és finomabb lett a szaglása, még akkor is, ha megőrizte emberi

formáját. Most például érezte a kétség verejtékes szagát a teremben,

amint félelem bűzével keveredett. Érezte a Brocelind-erdőben várakozó

farkasfalka nyugtalanságát, ahogy társai a fák között járkáltak fel-alá a

sötétben, és a híreket várták tőle.

– Lucian! – Amatis hangja halkan, mégis élesen hasított a fülébe.

-Lucian!

Luke-nak koncentrálnia kellett, hogy fáradt szemével ismét az előtte

zajló eseményekre fókuszáljon. Vegyes társaság maradt a teremben,

azok, akik legalább abba beleegyeztek, hogy meghallgassák a tervét.

Kevesebben jöttek el, mint remélte. Sokat ismert közülük a korábbi

életéből Idrisben – Penhallow-ékat, Lightwoodékat, Ravenscarékat –,

de legalább annyian voltak, akikkel most találkozott először. Ilyenek

voltak például Monteverdéék, akik a lisszaboni Intézetet vezették, és

portugál-angol keveréknyelven beszéltek, vagy Nasreen Chaudhury, a

mumbai Intézet mogorva tekintetű vezetője. A nő sötétzöld száriján a

finoman kidolgozott rúnák olyan erőteljes ezüstszínben világítottak,

hogy Luke-nak ösztönösen megrebbent a szeme, amikor túl közel

kerültek egymáshoz.

– Komolyan, Lucian! – szólt Maryse Lightwood. Kis, kerek arcára

piros foltokat rajzolt a kimerültség és a gyász. Luke igazából nem

számított rá, hogy akár ő, akár a férje eljön, de mindketten szinte

azonnal beleegyeztek, amikor megemlítette nekik. Úgy sejtette,

hálásnak kéne lennie, hogy egyáltalán itt vannak, még ha a gyász miatt

Maryse ingerültebb is volt, mint általában. – Te akartad, hogy

összegyűljünk, szóval legalább ide figyelhetnél.

– Figyelt is. – Amatis maga alá húzta a lábát, mint egy kislány, de a

tekintete határozott volt. – Nem Lucian hibája, hogy az elmúlt egy

órában csak a szánkat tépjük.

– És addig fogjuk tépni a szánkat, amíg nem találunk megoldást –

szólt élesen Patrick Penhallow.

– A kellő tisztelettel, Patrick – mondta Nasreen sajátos akcentusával

–, erre a problémára talán nincs is megoldás. Legfeljebb abban

reménykedhetünk, hogy ki tudunk dolgozni egy tervet.

– Egy olyan tervet, aminek nem része a tömeges rabszolgaság vagy...

– kezdte Jia, Patrick felesége, de aztán elhallgatott, és az ajkába

harapott. Csinos, karcsú nő volt, és nagyon hasonlított a lányára, Alinere.

Luke még emlékezett rá, amikor Patrick a pekingi Intézetbe szökött,

és feleségül vette Jiát, amivel kisebbfajta botrányt okozott, mivel a

szülei egy másik lányt választottak ki a számára Idrisben. Csakhogy

Patrick sosem szerette azt csinálni, amit mások mondtak neki; viszont

Luke most nagyon hálás volt ezért a tulajdonságáért.

– ...a szövetség az Alvilágiakkal? – kérdezte Luke. – Attól tartok, ezt

nem kerülhetitek ki.

– Te is tudod, hogy nem ez a baj – felelte Maryse. – A helyekről van

szó a Tanácsban. A Klávé abba sosem fog beleegyezni, ezzel te is

tisztában vagy. Négy hely...

– Nem négy – szakította félbe Luke. – Egy a Tündérek Népének, egy

a Hold Gyermekeinek és Lilith gyermekeinek.

– A boszorkánymesterek, a fejek és a lükantrópok – szólt a halk

hangú Senhor Monteverde felvont szemöldökkel. – És mi a helyzet a

vámpírokkal?

– Ők nem tettek nekem ígéretet – ismerte el Luke. – És én sem

ígértem nekik semmit. Talán nem lelkesednek érte, hogy bekerüljenek a

Tanácsba. Az én fajtámat sem igazán kedvelik, a tanácskozásokat meg a

szabályokat pedig még annyira sem. De az ajtó nyitva áll előttük, ha

meggondolnák magukat.

– Malachi meg a haverjai sosem fognak ebbe belemenni, nélkülük

pedig egyáltalán nem biztos, hogy elegendő szavazatunk van a

Tanácsban – mormogta Patrick. – Aztán meg a vámpírok nélkül van

egyáltalán esélyünk?

– Nagyon is jó esélyünk van – csattant föl Amatis, aki a jelek szerint

jobban hitt Luke tervében, mint maga a férfi. – Rengeteg Alvilági

hajlandó mellettünk harcolni, méghozzá igencsak erősek. Csak a

boszorkánymesterek...

Senhora Monteverde a fejét rázva fordult a férjéhez. – Ez a terv

őrültség. Sosem válhat be. Az Alvilágiakban nem lehet megbízni.

– A felkelés alatt bevált – jegyezte meg Luke.

A portugál nő elhúzta a száját. – Csak mert Valentine serege csupa

hülyéből állt – mondta. – Nem démonokból. És honnan tudhatnánk,

hogy a Kör hajdani tagjai nem szaladnak vissza hozzá az első hívó

szavára?

– Vigyázz, mit beszélsz, Senhora! – harsant Robert Lightwood

hangja. Vagy egy órája most először szólalt meg; az idő java részét

mozdulatlanul töltötte. A gyász bénította meg. Luke meg mert volna rá

esküdni, hogy három nappal ezelőtt még nem voltak ott az arcán a

ráncok. Merev válla és ökölbe szorított keze szenvedésről árulkodott,

amit Luke aligha róhatott fel neki. Sosem kedvelte különösebben

Robertet, de most szinte fájdalmas volt nézni, ahogy megtörte ezt az

életerős embert a bánat. – Ha azt hiszed, hogy Valentine mellé állok

Max halála után... Az az ember megölette a fiamat...

– Robert – mormogta Maryse, és férje karjára tette a kezét.

– Ha nem adjuk meg magunkat – szólt Senhor Monteverde –, talán

mindannyiunk gyerekeit megöleti.

– Ha ez a véleményed, mit keresel itt? – ugrott talpra Amatis. – Azt

hittem, megállapodtunk...

Én is. Luke feje hasogatott. Mindig így ment a Nephilimeknél,

gondolta. Két lépés előre, egy hátra. Éppen olyan rémesek voltak, és

éppen úgy kakaskodtak egymással, mint az Alvilágiak. Bárcsak

belátnák végre! Talán jobban járnának, ha verekedéssel oldanák meg a

nézeteltéréseket, mint a falkában szokás...

A terem ajtajában mozdult valami. Csak egy pillanatra, és ha nem

lett volna kis híján telihold, Luke talán észre sem vette volna, de

egészen biztosan nem ismeri fel az alakot, aki olyan sebesen surrant át

az ajtó előtt. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, nem képzelődik-e.

Néha, ha fáradt volt, Jocelynt vélte látni – abban, ahogy egy fa árnyékot

vetett, vagy a fények játékában a falon.

Csakhogy ez nem Jocelyn volt. Luke felállt. – Kérek öt percet, ki

kell szellőztetnem a fejem. Mindjárt jövök. – Ahogy az ajtó felé sietett,

érezte, hogy minden tekintet rászegeződik – még Amatisé is. Senhor

Monteverde odasúgott valamit a feleségének portugálul. Luke csak

annyit csípett el belőle, hogy lobo, amiről tudta, hogy farkast jelent.

Valószínűleg azt hiszik, hogy futok egy kört az épület körül, és

megugatom a holdat.

Odakint hűvös és tiszta volt a levegő, az ég pedig palaszürke lett. A

hajnal már vörösre festette a keleti látóhatárt, és halvány rózsaszín

árnyalatot kölcsönzött a Szövetség Termének ajtajához vezető fehér

márványlépcsőknek. Jace a lépcsősor közepén várt rá. A fiú fehér

gyászruhája pofoncsapásként érte Luke-ot, ahogy eszébe juttatta a

számtalan halálesetet, amivel meg kellett birkózniuk, nem is szólva

azokról, amelyek még elkerülhetetlenül előttük álltak.

Luke pár lépcsőfokkal Jace fölött megállt. – Te meg mit keresel itt,

Jonathan?

Jace nem felelt, Luke pedig elátkozta magát, amiért ilyen feledékeny

volt – Jace nem szerette, ha Jonathannak szólították, és általában

hevesen tiltakozott a név hallatán. Ezúttal azonban mintha nem

érdekelte volna a dolog. Az arca, ahogy most Luke felé fordította,

éppen olyan komor volt, mint bármelyik felnőtté odabent a teremben.

Bár Jace-t még egy év választotta el tőle, hogy a Klávé törvényei

értelmében felnőtt legyen, máris több mindenen ment át rövid élete

során, mint amit a legtöbb felnőtt egyáltalán el tud képzelni.

– A szüléidet keresed?

– Lightwoodékra gondolsz? – Jace megrázta a fejét. – Nem. Nem

akarok beszélni velük. Hozzád jöttem.

– Claryről van szó? – Luke leereszkedett néhány lépcsőfoknyit, majd

közvetlenül Jace fölött megállt. – Jól van?

– Semmi baja. – Clary említésére Jace mintha még feszültebb lett

volna, amitől persze Luke idegei is azonnal felborzolódtak – de Jace

sosem mondaná, hogy Clarynek semmi baja, ha nem lenne igaz.

– Akkor mi van?

Jace elnézett a férfi mellett, a terem ajtajára. – Hogy haladtok

odabent? Jutottatok valamire?

– Nem igazán – vallotta be Luke. – Bármennyire is nem tetszik nekik

az ötlet, hogy megadják magukat Valentine-nak, még kevésbé vannak

oda azért, hogy Alvilágiakat engedjenek a Tanácsba. Márpedig anélkül,

hogy ezt megígérnék, a népem nem hajlandó harcolni.

Jace szeme megcsillant. – A Klávé rühellni fogja már a gondolatot

is.

– Nem is az a lényeg, hogy lelkesedjenek, elég, ha jobban tetszik

nekik, mint az öngyilkosság bármilyen formája.

– Halogatni fogják a dolgot – mondta Jace. – A helyedben szabnék

nekik egy határidőt. A Klávé jobban működik, ha határidőre kell

döntenie.

Luke akaratlanul is elmosolyodott. – Napszálltakor minden Alvilági,

akit össze tudok szedni, ott lesz az Északi Kapunál. Ha a Klávé addig

belemegy, hogy együtt harcol velük, akkor belépnek a városba. Ha nem,

megfordulnak. Ennél tovább nem halogathatom a döntést. Így is alig

lesz időnk, hogy éjfélre eljussunk Brocelindbe.

Jace füttyentett. – Ez aztán színpadias. Miben reménykedsz? Hogy

ennyi Alvilági látványa meghozza a Klávé kedvét, vagy hogy

megijeszti őket?

– Talán egy kicsit mindkettőben. A Klávé tagjai közül sokan

kötődnek valamelyik Intézethez, mint te is. A bennszülött idrisiek miatt

aggódom. Még pánikba is eshetnek, ha Alvilágiak jelennek meg a

kapuknál Másfelől viszont nem árthat, ha emlékeztetik őket, hogy

milyen sebezhetőek.

Mintha csak jelet kapott volna, Jace felpillantott a Gard romjaira,

ahogy fekete sebhelyként húzódtak a város fölött emelkedő dombon. –

Nem hiszem, hogy erre még bárkit emlékeztetni kéne. – Komoly

tekintettel nézett megint Luke-ra. – Szeretnék mondani neked valamit,

de jó lenne, ha köztünk maradna.

Luke nem tudta elrejteni a meglepetését. – Miért nekem mondod el?

Miért nem a Lightwoodoknak?

– Mert igazából te vagy itt a főnök. Te is tudod, hogy így van.

Luke habozott. Volt valami Jace kimerült, sápadt arcában, ami

együttérzést váltott ki Luke-ból – együttérzést és vágyat, hogy

megmutathassa ennek a fiúnak, akit a felnőttek annyiszor csaptak be és

árultak el életében, hogy nem minden felnőtt ilyen, és van köztük olyan,

akire támaszkodhat. – Jól van.

– És – folytatta Jace – mert szerintem te tudni fogod, hogyan mondd

el Clarynek.

– Mit hogyan mondjak el Clarynek?

– Hogy miért kellett megtennem. – A felkelő nap fényében Jace

szeme egészen nagynak és kereknek tűnt, amitől jóval fiatalabbnak

látszott. – Előkerítem Sebastiant, Luke. Tudom, hogyan találjam meg,

és addig követem, amíg el nem vezet Valentine-hoz.

Luke csodálkozva fújta ki a levegőt. – Tudod, hogyan találd meg?

– Amikor Brooklynban nála voltam, Magnus megtanította, hogy

működik a nyomkövető rúna. Apám gyűrűjét használtuk, hogy

megtaláljuk. Nem sikerült, de...

– Te nem vagy boszorkánymester. Elvileg nem csinálhatod meg a

nyomkövető varázslatot.

– Ezek rúnák. Az Inkvizítor is így tartott szemmel, amikor elmentem

Valentine-hoz a hajójára. Ahhoz, hogy működjön, csak Sebastiantól

volt szükségem valamire.

– De hát elmentünk Penhallow-ék házába, és semmit nem hagyott

hátra. Teljesen üres volt a szobája, valószínűleg éppen ezért.

– Én mégis találtam valamit – mondta Jace. – Egy cérnaszálat, amit

átitatott a vére. Nem sok, de elég lesz. Kipróbáltam, és működött.

– Nem rohanhatsz el egymagad Valentine után, Jace. Nem engedem.

– Nem állíthatsz meg. Megyek. Hacsak nem akarsz megverekedni

velem itt a lépcsőn. És még csak nem is fogsz győzni. Ugyanolyan jól

tudod, mint én. – Volt valami furcsa Jace hangjában; talán a

bizonyosság keveredett benne az önutálattal.

– Nézd, akármilyen elszánt is vagy, hogy eljátszod a magányos

hőst...

– Nem vagyok hős – vágott a férfi szavába Jace. A hangja tiszta volt

és színtelen, mintha egyszerű tényeket közölne.

– Gondolj bele, mi lesz Lightvvoodékkal, még akkor is, ha semmi

bajod nem esik. Gondolj Claryre...

– Szerinted nem gondoltam Claryre? Szerinted nem gondoltam a

családomra? Mégis, mit gondolsz, mi a fenéért csinálom ezt?

– Még emlékszem, milyen volt tizenhét évesnek lenni – felelte Luke.

– Ilyenkor az ember azt hiszi, képes megmenteni a világot, képes a

nyakába venni ekkora felelősséget...

– Nézz rám! – szólt Jace. – Nézz rám, és mondd, hogy átlagos

tizenhét éves vagyok!

Luke felsóhajtott. – Nincsen benned semmi átlagos.

– Akkor mondd, hogy lehetetlen! Mondd, hogy nem lehet

megcsinálni, amire készülök. – Amikor Luke nem felelt, Jace folytatta.

– Figyelj, jó a terved, a lehetőségek határain belül. Hozd ide az

Alvilágiakat, és szorítsátok vissza Valentine-t Alicante kapujáig! Jobb,

mint ha lefeküdnétek, és hagynátok, hogy átgyalogoljon rajtatok. De

számítani fog rá. Nem éri meglepetésként. Én... én meglephetem.

Valószínűleg nem fogja tudni, hogy Sebastiant követi valaki. Ez

legalább egy esély, és minden esélyt meg kell ragadnunk.

– Ez akár igaz is lehet – mondta Luke –, de senkitől sem lehet

elvárni, hogy ilyesmit egyedül megtegyen. Még tőled sem.

– De hát nem érted? Csak én vállalhatom magamra – felelte Jace, és

a hangjába lassan beszivárgott az elkeseredettség. – Ha Valentine

érzékeli a jelenlétemet, engem még talán közel is engedhet magához...

– Elég közel mihez?

– Hogy megöljem – közölte Jace. – Mi mást tennék?

Luke végignézett az előtte álló fiún. Nagyon jó lett volna, ha

valahogy átlát rajta, és meglátja benne Jocelynt, az édesanyját, úgy,

ahogyan Claryben látta, de mint mindig, Jace most is csak saját maga

volt: távolságtartó, magányos, különálló. – Meg tudnád tenni? –

kérdezte Luke. – Meg tudnád ölni a saját apádat?

– Igen – jelentette ki a fiú. A hangja távolról jött, mintha a falak

verték volna vissza. – Most jön az a rész, amikor közlöd velem, hogy

nem ölhetem meg, mert végeredményben mégiscsak az apám, és az

apagyilkosság megbocsáthatatlan bűn?

– Nem. Most jön az a rész, amikor közlöm veled, hogy biztosnak

kell benne lenned, hogy képes vagy rá – mondta Luke, és meglepve

állapította meg, hogy a lelke mélyén beletörődött, hogy Jace azt fogja

tenni, amit mondott, ő pedig megengedi neki. – Az nem lehet, hogy

elvágsz itt minden köteléket, aztán egymagad levadászod Valentine-t, a

végén meg elbuksz az utolsó akadályon.

– Ó! – szólt Jace. – Képes vagyok rá. – Elfordította a tekintetét

Luke-ról és körbenézett a téren, ami az előző nap még tele volt

holttestekkel. – Apám tett azzá, aki vagyok. És gyűlölöm érte. Meg

tudom ölni. Erről gondoskodott.

Luke megrázta a fejét. – Akárhogy is neveltek, Jace, küzdöttél

ellene. Nem rontott meg véglegesen...

– Nem – felelte Jace. – Nem volt rá szükség. – Felnézett a kékkel és

szürkével csíkozott égre. A madarak belekezdtek a reggeli dalukba a

teret környező fákon. – Indulnom kell.

– Üzensz esetleg valamit a Lightwoodoknak?

– Nem. Ne mondj nekik semmit! Téged fognak majd okolni, ha

kiderül, hogy tudtál róla, mit tervezek, és hagytál elmenni. Írtam nekik

egy levelet – tette hozzá. – Ki fogják okoskodni.

– Akkor miért…

– Hogy miért mondtam el neked? Mert azt akartam, hogy tudd. Azt

akarom, hogy tartsd észben, amikor a haditervedet készíted.

Kalkulálnod kell vele, hogy én éppen Valentine-t keresem. Ha

megtalálom, üzenek neked. – Halvány mosoly suhant át az arcán. –

Gondolj rám úgy, hogy én vagyok a B-terved.

Luke megragadta a fiú kezét. – Ha nem az lenne az apád, aki –

mondta –, büszke lenne rád.

Jace egy pillanatra mintha meglepődött volna, aztán éppen olyan

gyorsan elvörösödött, és visszahúzta a kezét. – Ha tudnád... – kezdte, de

az ajkába harapott. – Nem érdekes. Sok szerencsét, Lucian Graymark!

Ave atque vale.

– Reménykedjünk benne, hogy ez nem végleges búcsú – szólt Luke.

A nap most már sebesen emelkedett felfelé a látóhatáron, és ahogy Jace

a fejét felemelve csodálkozott rá a hirtelen támadt fényességre, volt

valami a tekintetében, ami váratlanul érte Luke-ot; talán a sebezhetőség

és a makacs büszkeség keveréke. – Emlékeztetsz valakire – mondta ki

gondolkodás nélkül. – Valakire, akit sok éve ismertem.

– Tudom – bólintott Jace, és keserűen elhúzta a száját. – Valentine-ra

emlékeztetlek.

– Nem – felelte Luke elgondolkodva, de ahogy a fiú elfordult, a

hasonlóság odalett, szétoszlatva az emlékek fantomját. – Nem...

Egyáltalán nem Valentine-ra gondoltam.

Abban a pillanatban, hogy felébredt, Clary máris tudta, hogy Jace

nincs mellette. Még a szemét sem kellett kinyitnia hozzá. Keze még

mindig kinyújtva hevert az ágyon, csakhogy üres volt – többé nem

fonódtak ujjak az ujjai közé. Ahogy lassan felült, valami erősen

szorította a mellkasát.

Nyilván Jace húzta el a függönyt, mielőtt elment, mert most a nyitott

ablakon át széles sugarakban áramlott a fény a szobába. Clary nem is

értette, miért nem ébresztette fel a nagy világosság. A nap helyzetéből

ítélve már benne járhattak a délutánban. A feje nehéz volt és tompa, a

szemére köd ereszkedett. Talán mivel időtlen idők óta először nem

voltak rémálmai, a teste bepótolta az elmaradt alvást.

Csak amikor felállt, akkor vette észre az összehajtogatott

papírdarabot az éjjeliszekrényen. Ahogy felkapta, mosolyra húzódott a

szája – ezek szerint Jace hagyott üzenetet –, aztán amikor valami nehéz

csusszant ki a papír alól, és zörögve a földre hullott, annyira

meglepődött, hogy hátraugrott. Azt hitte, hogy az a valami él.

Összetekeredett, csillogó fémkígyó hevert a lába előtt a padlón.

Clary tudta, mi az, mielőtt lehajolt volna, hogy felvegye. A lánc és az

ezüstgyűrű, amit Jace a nyakában hordott. A családi gyűrű. Ritkán látta

nélküle a fiút. Egyszerre hatalmába kerítette a rémület.

Széthajtogatta a papírlapot, és gyorsan átfutotta az első sorokat.

Akármi is a helyzet, nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy ez a gyűrű

örökre elvesszen, mint ahogy azt sem bírnám elviselni, ha téged kéne

elhagynom örökre. És bár az egyik esetben nincsen választásom, a

másik érdekében legalább tehetek valamit.

A levél többi része értelmetlen betűfolyammá mosódott össze;

Clarynek újra meg újra el kellett olvasnia, hogy valami értelmet tudjon

kihámozni belőle. Amikor végre felfogta, miről van szó, csak bámult

maga elé, ahogy a papír zörgött reszkető kezében. Most már értette,

miért beszélt a fiú úgy az előző este, és miért mondta azt, hogy egyetlen

éjszaka úgysem számít. Az ember bármit mondhat annak, akivel soha

többé nem találkozik már az életben.

Később Clary egyáltalán nem emlékezett, hogy fontolóra vette volna,

mihez kezdjen ezután, vagy hogy hogyan öltözködött fel egyáltalán,

nemsokára mégis lefelé sietett a lépcsőn teljes Árnyvadász harci

öltözetben, egyik kezében a levéllel, nyakában pedig a kapkodva

bekapcsolt lánccal.

A nappali üres volt, és a kandallóban már csak szürke hamu

parázslott, a konyhából azonban fény és beszélgetés zaja szűrődött ki –

a készülő étel illatáról nem is beszélve. Palacsinta? – gondolta

meglepetten Clary. Nem nézte volna ki Amatisból, hogy tud palacsintát

sütni.

És nem is tévedett. Ahogy belépett a konyhába, Clarynek tágra nyílt

a szeme. Isabelle állt a tűzhelynél. Fényes fekete haját kontyba fogta

össze a tarkóján, dereka köré kötényt csavart, kezében pedig egy

merőkanalat tartott. Simon mögötte ült az asztalon, lábát az egyik

széken pihentette, Amatisnak pedig eszébe sem jutott letolni mindezért,

inkább a pultot támasztotta kicsit odébb, és láthatólag egészen jól

szórakozott.

Isabelle a kanállal intett Clarynek. – Jó reggelt! – mondta. – Kérsz

reggelit? Bár most már talán inkább ebédelni kéne.

Clary a meglepetéstől szótlanul pillantott Amatisra, aki megvonta a

vállát. – Egyszer csak megjelentek, és reggelit akartak készíteni –

magyarázta. – És be kell valljam, én nem vagyok valami jó szakács.

Clarynek eszébe jutott Isabelle rettenetes levese, amit még az

Intézetben készített, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne rezzenjen

össze a gondolatra. – Hol van Luke?

– Brocelindben a falkájával – felelte Amatis. – Minden rendben,

Clary? Úgy festesz, mint aki...

– El van veszve – fejezte be a nő mondatát Simon. – Minden

rendben?

Clary nem tudott kapásból válaszolni. Egyszer csak megjelentek,

mondta

Amatis. Ez azt jelenti, hogy Simon az egész éjszakát Isabelle-éknél

töltötte. Clary a fiúra meredt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy valami

különleges történt volna vele.

– Jól vagyok – felelte végül. Aligha ez volt a megfelelő alkalom,

hogy Simon szerelmi élete miatt aggódjon. – Beszélnem kell Isabellelel.

– Hát beszélj! – szólt Isabelle, miközben egy formátlan tárgyat

böködött a serpenyő alján, ami, Clary tartott tőle, egy palacsinta

lehetett. – Hallgatlak.

– Négyszemközt – mondta Clary.

Isabelle összeráncolta a homlokát. – Nem várhat? Majdnem kész

vagyok...

– Nem – jelentette ki Clary, és volt valami a hangjában, amire Simon

is felkapta a fejét. – Nem várhat.

Simon lecsusszant az asztalról. – Jó. Kettesben hagyunk benneteket

– mondta, és Amatishoz fordult. – Talán megmutathatná azokat a

gyerekkori képeket Luke-ról, amiket említett.

Amatis aggódó pillantást vetett Claryre, de Simon nyomában ő is

kivonult a konyhából. – Hát, megmutathatom...

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Isabelle megrázta a fejét.

Valami megvillant a tarkóján: egy vékony pengéjű kést döfött a hajába,

azzal rögzítette a kontyot. Az otthonosság látszata ellenére továbbra is

Árnyvadász maradt. – Figyelj – szólt –, ha Simonról van szó...

– Nem Simonról van szó. Jace-ről van szó. – Clary a lány elé tolta a

levelet. – Olvasd el!

Isabelle egy hangos sóhajjal elzárta a gázt, elvette a levelet, és leült,

hogy elolvassa. Clary kivett egy almát az asztalon álló kosárból, és

maga is letelepedett, várva, hogy Isabelle a lap aljára érjen. Némán

piszkálta az alma héját. El nem tudta volna képzelni, hogy bele is

harapjon a gyümölcsbe – vagy hogy bármi másból valaha egyetlen

falatot is egyen, ami azt illeti.

Isabelle szemöldöke a homloka közepéig csúszott fel, ahogy végül

Claryre nézett. – Ez elég... személyesnek tűnik. Biztos, hogy nekem is

látnom kell?

Valószínűleg nem kellett volna. Clary mostanra már alig emlékezett

rá, mi áll a levélben; bármilyen más helyzetben aligha mutatta volna

meg Isabelle-nek, a pánik azonban, ami elfogta Jace miatt, minden mást

felülírt. – Csak olvasd végig!

Isabelle megint a levélre fordította a figyelmét. Amikor végzett, az

asztalra fektette a papírt. – Sejtettem, hogy meg fog próbálkozni valami

ilyesmivel.

– Már érted, miért akartam négyszemközt megmutatni – mondta

Clary el-elbicsakló nyelvvel. – Nem mehetett el régen, úgyhogy talán

még nem jár messze. Utána kell mennünk, és... – Ahogy lassan eljutott

a tudatáig, mire gondolhatott Isabelle, és az agya ismét átvette az

uralmat a szája fölött, hirtelen elhallgatott. – Mit jelent az, hogy

sejtetted, hogy meg fog próbálkozni ezzel?

– Pont, amit mondtam. – Isabelle hátrasimított egy kósza hajtincset a

füle mögé. – Amióta Sebastian eltűnt, mindenki arról beszél, hogy

hogyan lehetne megtalálni. Szétcincáltam a szobáját Penhallow-ék

házában, hátha találok valamit, ami segíthet a nyomára akadni, de nem

jutottam semmire. Tudhattam volna, hogy ha Jace mégis kerít valamit,

amit fel tud használni, egy szempillantás alatt útnak ered. – A lány az

ajkába harapott. – Abban azért reménykedtem, hogy magával viszi

Alecet. Alec nem fog örülni.

– Szóval szerinted Alec Jace után megy? – kérdezte Clary, újult

reménnyel a hangjában.

– Clary! – Isabelle kezdett kissé nyűgösnek tűnni. – Mégis hogyan

kéne utánamennünk? Honnan lehetne akár csak halvány fogalmunk is

róla, hogy merre indult?

– Kell hogy legyen valami...

– Megpróbálhatjuk megtalálni. Csakhogy Jace okos. Nyilván kitalált

valamit, hogy hatástalanítsa a nyomkövető rúnákat.

Jeges düh támadt Clary mellkasában. – Egyáltalán meg akarod

találni? Egyáltalán érdekel, hogy egyedül vágott neki egy gyakorlatilag

öngyilkos akciónak? Nem szállhat szembe Valentine-nal segítség

nélkül.

– Valószínűleg tényleg nem – bólintott Isabelle. – De Jace-nek

nyilván megvan rá az oka, hogy...

– Mire van meg az oka? Arra, hogy meg akar halni?

– Clary! – Isabelle szemében hirtelen harag villant. – Azt hiszed, mi,

többiek biztonságban vagyunk? Mind azt várjuk, hogy rabszolgasorba

taszítsanak bennünket, vagy meghaljunk. Te talán el tudod képzelni,

hogy Jace megelégszik vele, hogy ül a fenekén, és várja, hogy valami

rettenetes történjen? Tényleg el tudod képzelni...

– Én csak azt tudom elképzelni, hogy Jace ugyanúgy a testvéred,

ahogy Max is az volt – közölte Clary –, és az érdekelt, ami vele történt.

Legszívesebben azonnal visszaszívta volna a szavait; Isabelle

elsápadt, mintha Clary szavai kiszívták volna a színt a bőréből. – Max –

szólt végül Isabelle, keményen küszködve, hogy kordában tudja tartani

a haragját – egy kisfiú volt, nem harcos. Kilencéves volt. Jace

Árnyvadász, katona. Ha csatába szállunk Valentine-nal, gondolod, hogy

Alec kimarad belőle? Gondolod, hogy nem készültünk fel rá egytől

egyig, hogy esetleg meg kell halnunk egy nemes ügy érdekében, ha úgy

hozza a sors? Valentine Jace apja, és valószínűleg neki van rá a legtöbb

esélye közülünk, hogy a közelébe férkőzzön, és megtegye, amit meg

kell tennie...

– Valentine gondolkodás nélkül meg fogja ölni Jace-t, ha úgy alakul

– mondta Clary. – Nem fogja kímélni.

– Tudom.

– De nem számít más, csak hogy dicsőséges legyen a halála? Nem is

fog hiányozni?

– Mindennap hiányozni fog – mondta Isabelle. – Életem hátralévő

részében, ami, nézzünk szembe vele, ha Jace nem jár sikerrel, talán csak

úgy egy hét lesz. – Megrázta a lejét. – Nem érted, Clary. Nem érted,

milyen állandóan harcra készen élni, csaták és meghozott áldozatok

árnyékában felnőni. Nyilván nem a te hibád. Egyszerűen így

nevelkedtél...

Clary felemelte a kezét. – Dehogynem értem. Tudom, hogy nem

rajongsz értem, Isabelle. Mert egy mondén vagyok a szemedben.

– Azt hiszed, azért... – Isabelle-nek elakadt a hangja, és Clary

meglepetten vette észre, hogy a szeme már nem csak a haragtól, de a

könnyeitől is csillog. – Istenem, te tényleg semmit sem értesz, igaz?

Mióta ismered Jace-t? Egy hónapja? Hát én hét éve ismerem. És ennyi

idő alatt egyetlenegyszer sem láttam, hogy beleszeretett volna valakibe,

vagy akár csak megkedvelt volna valakit. Összejött lányokkal, persze.

A lányok mindig belebolondultak, de őt nem érdekelte. Szerintem ezért

hitte Alec... – Isabelle egy pillanatra elhallgatott, és szinte

mozdulatlanná merevedett. Próbál nem sírni, gondolta csodálkozva

Clary. Isabelle olyan lánynak tűnt, aki soha nem sír. – Ez mindig

aggasztott, és anyámat is. Mert milyen tinifiú az, aki sosem zúg bele

senkibe? Mintha mindig félálomban lett volna, ha más emberekről volt

szó. Azt hittem, talán azért lehet, mert amit az apja tett vele, valamiféle

maradandó károsodást okozott, és soha nem lesz képes beleszeretni

senkibe. Bár tudtam volna, mi történt valójában az apjával... Persze

akkor is nyilván ugyanezt gondoltam volna, igaz? Úgy értem, kinek

nem tett volna be egy ilyen? De aztán találkoztunk veled, és mintha

felébredtünk volna. Te nem vettél észre semmit, mert sosem láttad

másnak. De nekem azonnal feltűnt. Hodge-nak is. Alecnek is. Szerinted

miért gyűlölt annyira? Minden megváltozott az első pillanattól, amikor

találkoztunk veled. Hihetetlennek találtad, hogy látsz bennünket, és az

is volt, de én még hihetetlenebbnek találtam azt, hogy Jace is lát téged.

Rólad beszélt egész úton vissza az Intézetbe. Addig variált, amíg Hodge

végül elküldte, hogy hozzon el téged, aztán amikor ott voltál, nem is

akart többé elengedni. Akárhol voltál a szobában, téged nézett... Még

féltékeny is volt Simonra. Láttam rajta. Féltékeny volt egy mondénra!

Aztán, amikor a baleset történt Simonnal a bulin, hajlandó volt elmenni

veled a Dumortba, és megszegni a Klávé Törvényét, csak hogy

megmentsen egy mondént, akit még csak nem is kedvelt. Érted tette.

Mert ha bármi történt volna Simonnal, az neked fájt volna. Te voltál az

első a családunk tagjain kívül, akinek törődött a boldogságával. Mert

szeretett téged.

Clary megköszörülte a torkát. – De akkor még nem is tudtuk, hogy...

– Még nem tudtuk, hogy a húga vagy. Igen. És ezért nem is

hibáztatlak. Nem tudhattad te sem. És nyilván azért sem szólhat senki

egy rossz szót sem, hogy később elkezdtél Simonnal járni, mintha mi

sem történt volna. Azt hittem, miután kiderült, hogy testvérek vagytok,

feladja, és túlteszi magát a dolgon, de nem tudta megtenni. Fogalmam

sincs, mit tehetett vele Valentine kiskorában. Talán ezért lett olyan,

amilyen, vagy eleve ilyennek született, de nem fog túllépni rajtad,

Clary. Képtelen rá. Lassan elkezdtem gyűlölni, ha megjelentél.

Gyűlöltem, ha Jace találkozott veled. Olyan ez, mint egy seb, amit a

démonméreg okoz. Hagyni kell békében gyógyulni. Ahányszor letéped

róla a kötést, újra meg újra felszakítod a sebet is. És ahányszor meglát

téged, az mindig olyan, mintha letépné a kötést.

– Tudom – suttogta Clary. – Mit gondolsz, én hogy vagyok vele?

– Fogalmam sincs. Nem látok bele az érzéseidbe. Nem az én húgom

vagy. Nem gyűlöllek, Clary. Sőt még kedvellek is. Ha lehetséges lenne,

senkit sem látnék szívesebben Jace mellett. Viszont talán megérted,

miért mondom azt, hogy ha egyszer túl leszünk ezen, remélem, a

családom olyan helyre költözik, ahol soha többé nem kell találkoznunk

veled.

Clary szemét könnyek égették. Különös volt, ahogy itt ültek egy

asztalnál Isabelle-lel, és mindketten Jace miatt sírtak, pedig

mindegyiküknek egészen más oka volt rá – vagy talán nem is annyira

más. – Miért mondod ezt most el nekem?

– Mert azzal vádolsz, hogv nem akarom megvédeni Jace-t. De igenis

meg akarom védeni. Szerinted miért borultam ki annyira, amikor

megjelentél Penhallow-ék házában? Úgy viselkedsz, mintha kívülálló

lennél a világunkban, és csak az ablakon néznél be. Csakhogy te is a

része vagy. Az egyik legfontosabb része. Nem tehetsz örökké úgy,

mintha mellékszereplő volnál, Clary, amikor Valentine lánya vagy.

Amikor Jace legalábbis részben miattad teszi azt, amit tesz.

– Miattam?

– Mégis mit gondolsz, miért teszi kockára az életét? Mit gondolsz,

miért nem érdekli, hogy él-e vagy hal? – Isabelle szavai hegyes tűként

fúródtak Clary fülébe. Tudom, miért, gondolta. Mert azt gondolja, hogy

démon, hogy nem is igazi ember, azért. De ezt nem mondhatom el

neked. Nem mondhatom el az egyetlen dolgot, ami segíthetne

megérteni. – Mindig is az volt az érzése, hogy valami nincs rendben

vele, és most miattad még azt is hiszi a tetejében, hogy örökre el van

átkozva. Hallottam, amikor erről beszélt Aleckel. És miért ne

kockáztatná az életét, ha úgysem akar élni? Miért ne kockáztatná az

életét, ha úgysem lehet boldog, akármit is csinál?

– Elég ebből, Isabelle! – Az ajtó szinte hangtalanul nyílt ki, és Simon

állt a küszöbön. Clary majdnem el is felejtette, mennyivel jobb lett a

hallása. – Ez nem Clary hibája.

Isabelle elvörösödött. – Maradj ki ebből, Simon! Fogalmad sincsen,

mi történik.

Simon belépett a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót. –

Majdnem mindent hallottam, amit beszéltetek – közölte szárazon. –

Még a falon keresztül is. Azt mondtad, nem tudsz kiigazodni Clary

érzésein, mert nem ismered elég régóta. Hát én elég régóta ismerem. Ha

azt hiszed, hogy kizárólag Jace szenvedett, nagyot tévedsz.

Csend lett. Isabelle arcán lassan halványodni kezdett az izzás. Clary

úgy hallotta, mintha odakint valaki kopogtatott volna a bejárati ajtón.

Valószínűleg Luke lehetett, vagy talán Maia hozott újabb adag vért

Simonnak.

– Nem miattam ment el – mondta Clary, és hevesebben kezdett verni

a szíve. Elmondhatom nekik Jace titkát, most, hogy Valentine után

indult? Elmondhatom nekik a valódi okot, amiért nem érdekli, hogy

meghal-e? A szavak szinte az akarata ellenére kezdtek ömleni belőle. –

Amikor Jace-szel elmentünk a Wayland-birtokra... amikor odamentünk

megkeresni a Fehér Könyvet...

Ebben a pillanatban kivágódott a konyha ajtaja, és belefojtotta a szót.

Amatis állt a küszöbön, és különös, megfejthetetlen tekintettel pillantott

rájuk. Clary egy pillanatra azt hitte, megijedt valamitől, és megállt

benne az ütő. Csakhogy Amatis arcán mégsem félelem volt. Úgy nézett,

mint akkor, amikor Clary és Luke váratlanul beállított hozzá. – Clary –

szólt lassan. – Látogatód jött...

Mielőtt folytathatta volna, az illető belépett mellette a konyhába.

Amatis félreállt, és így már Clary is alaposabban megnézhette magának

a látogatót: egy fekete ruhás, karcsú nő volt az. Clary először nem is

látott belőle mást, csak az Árnyvadász öltözetet, és szinte fel sem

ismerte, amíg tekintete a nő arcára nem tévedt. Akkor viszont érezte,

hogy a semmibe süllyed a gyomra, éppen, mint amikor Jace lehajtott a

motorral a tízemeletes Dumort tetejéről.

Az édesanyja állt előtte.

Harmadik rész

Út a mennyekbe

Ó, igen, tudom, az út a Mennyekbe könnyű volt.

Siegfried Sassoon: A tökéletlen szerető

Hittételek

ANYJA ELTŰNÉSÉNEK ÉJSZAKÁJA ÓTA Clary olyan gyakran

képzelte el, milyen lesz épen és egészségesen viszontlátni öt, hogy a

fejében erről élő kép már-már fakulni kezdett, mint egy ősöreg fotó,

amit számtalanszor vettek már elő és raktak el újra. Ezek a képek

jelentek most meg előtte, ahogy hitetlenkedve bámult – képek,

amelyeken makkegészséges, vidám édesanyja átöleli, aztán elmondja,

mennyire hiányzott neki, és hogy most már minden jó lesz.

Csakhogy a képzeletében élő anya alig hasonlított arra a nőre, aki

most itt állt előtte. Ő egy törékeny, művészlélek Jocelynre emlékezett,

aki egy kicsit bohémnek hatott a festékfoltos kezeslábasában, lófarokba

gumizott vagy ceruzával kontyba fogott vörös hajával. Ez a Jocelyn

kemény volt, mint a kő, a haját pedig feszesen hátrakötötte, hogy

egyetlen szál sem szabadulhatott. Fekete harci öltözete sápadtnak és

komornak mutatta az arcát. A tekintete sem volt olyan, amilyennek

Clary elképzelte: boldogság helyett inkább rémület látszott benne,

ahogy tágra nyílt, zöld szemével a lányára nézett. – Clary! – nyögte ki.

– A ruhád!

Clary végignézett magán. Amatis fekete Árnyvadász öltözetét

viselte; pedig édesanyja az életét tette fel rá, hogy neki soha, de soha ne

kelljen magára öltenie ezeket a holmikat. Clary nagyot nyelt, és felállt,

két kézzel kapaszkodva az asztal peremébe. Látta, hogy elfehérednek az

ujjai, de úgy érezte, mintha a keze nem is lenne a testének a része –

mintha inkább valaki máshoz tartozna.

Jocelyn tett egy lépést, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Clary...

Clary azon kapta magát, hogy hátrálni kezd, amíg a dereka a pultnak

nem ütközik, fájdalom futott végig a gerincén, de alig vette észre; le

sem tudta venni a szemét az édesanyjáról. Mint ahogy Simon sem,

akinek még a szája is tátva maradt. Amatis arcára is kiült a döbbenet.

Isabelle felállt, és Clary mcgjocelyn közé helyezkedett. A keze eltűnt

a köténye alatt, és Clarynek az az érzése támadt, hogy amikor előhúzza,

egy karcsú elektrumkorbács lesz benne. – Mi folyik itt? – kérdezte

Isabelle. – Ki maga?

A lány erős hangja kissé megremegett, ahogy tekintete találkozott

Jocelynéval, aki a kezét a szívére szorítva meredt rá.

– Marysel – Jocelyn hangja halkabb volt, mint a suttogás.

Isabelle láthatólag meglepődött. – Honnan tudja anyám nevét?

Jocelyn arcát egyetlen pillanat alatt öntötte el a pír. – Hát persze. Te

Maryse lánya vagy. Csak... annyira olyan vagy, mint ő. – Lassan

leengedte a kezét. – Jocelyn Frawley... Fairchild vagyok. Clary

édesanyja.

Isabelle kihúzta a kezét a kötény alól, és zavartan pillantott Claryre.

– De hát maga kórházban volt... New Yorkban...

– Ott is voltam – mondta Jocelyn, most már határozottabban. – De

hála a lányomnak, most már semmi bajom. Szeretnék egy pillanatra

kettesben maradni vele.

– Nem vagyok benne biztos – jegyezte meg Amatis –, hogy ő is

szeretne kettesben maradni veled. – Jocelyn vállára tette a kezét. – Ez

igazi sokk lehet neki...

Jocelyn elhúzódott Amatistól, és kinyújtott kézzel a lány felé lépett.

-Clary...

Clary végre megtalálta a hangját. Hideg, fagyos hang volt, olyan

haragos, hogy maga is meglepődött. – Hogyan jöttél ide?

Az anyja megtorpant, és bizonytalanság futott végig az arcán. – Egy

Portálon át érkeztünk Magnus Bane-nel. Tegnap bejött hozzám a

kórházba, és hozta magával az ellenszert. Elmondta, hogy mi mindent

tettél meg értem. Amióta felébredtem, mást sem akartam, csak téged

látni... – Elakadt a hangja. – Valami baj van, Clary?

– Miért nem mondtad meg soha, hogy van egy bátyám? – kérdezte

Clary. Nem számított rá, hogy ezzel fogja kezdeni, sőt még csak nem is

tervezte, hogy éppen ez fog kijönni a száján. De hát így történt.

Jocelyn leengedte a kezét. – Azt hittem, meghalt. Azt hittem, csak

fájdalmat okoznék vele, ha beszélnék róla.

– Hadd mondjak neked valamit, Anya – szólt Clary. – Tudni jobb,

mint nem tudni. Mindig.

– Sajnálom... – kezdte Jocelyn.

– Sajnálod? – Mintha egy gát szakadt volna át valahol Claryben, úgy

szabadult ki minden keserűsége, minden felgyülemlett dühe. –

Szeretnéd elmesélni nekem, miért nem szoltál soha, hogy Árnyvadász

vagyok? Vagy hogy még él az apám? Ó, és talán futólag

megemlíthetted volna, hogy némi pénzért cserébe Magnus ellopta az

emlékeimet.

– Csak próbáltalak megvédeni...

– Hát, azt borzasztóan elszúrtad! – emelte fel a hangját Clary. – Mire

számítottál, mi fog történni, miután eltűnsz? Ha nincs Jace meg a

többiek, most halott lennék. Sosem tanítottál meg rá, hogyan védhetem

meg magam. Sosem mondtad el, milyen veszélyes hely a világ

valójában. Mégis, mire gondoltál? Hogy ha nem látom a rossz dolgokat,

azok sem találnak meg engem? – Most már égett a szeme. – Tudtad,

hogy Valentine nem halt meg. Mondtad Luke-nak, hogy szerinted

életben van.

– Ezért kellett elrejtenem téged – magyarázta Jocelyn. – Nem

kockáztathattam meg, hogy Valentine rád találjon. Nem hagyhattam,

hogy megérintsen...

– Mert az első gyerekedből szörnyeteget csinált – mondta Clary –, és

nem akartad, bogy ugyanezt tegye velem is.

Jocelyn a döbbenettől szótlanul meredt rá. – Igen – nyögte ki végül.

– De nem csak erről volt szó, Clary...

– Elloptad az emlékeimet – folytatta a lány. – Mindet elvetted tőlem.

Miattad nem lehettem az, aki valójában vagyok.

– De hát nem ez vagy! – sírta el magát Jocelyn. – Sosem akartam,

hogy ez legyél...

– Nem számít, mit akartál – kiáltotta Clary. – Akkor is ez vagyok én!

Te mégis elvetted tőlem, pedig semmi jogod nem volt hozzá!

Jocelyn arca hamuszürkére váltott. Clary szeme megtelt könnyel –

nem tudta elviselni, hogy így kell látnia az anyját. Jocelyn

megbántódott, pedig igazából Clarynek lett volna rá oka – és a lány

tudta, hogy ha megint kinyitja a száját, csak még borzalmasabb, még

gyűlöletesebb, még dühösebb szavak jönnek ki rajta. A szája elé kapta

hát a kezét, és édesanyja meg Simon felé nyújtott karja mellett kirontott

a folyosóra. Nem akart mást, csak minél messzebb kerülni innen.

Vakon kilökte a bejárati ajtót, és szinte kiesett az utcára. Valaki

utánakiáltott, de nem nézett hátra. Futva távolodott a háztól.

Jace meglepetten állapította meg, hogy Sebastian az istállóban

hagyta Verlacék lovát, ahelyett, hogy azzal vágtatott volna el

menekülése éjszakáján. Talán tartott tőle, hogy Vándort nyomon lehet

követni valami úton-módon.

Jace némi elégedettséget érzett, ahogy most felnyergelte a csődört, és

kilovagolt vele a városból. Igaz, ha Sebastiannak valóban fontos lett

volna a lova, nem hagyja csak úgy hátra – aztán meg Vándor igazából

nem is volt Sebastiané. Viszont Jace így is, úgy is szerette a lovakat.

Utoljára tízéves korában ült nyeregben, de most megnyugvással

tapasztalta, hogy pillanatok alatt visszatérnek az emlékek.

A minap hat óráig tartott, mire Claryvel elgyalogoltak a Waylandbirtokról

Alicantéba. Ugyanezt az utat visszafelé szinte végig vágtatva,

alig két óra alatt tette meg. Mire felértek a dombtetőre, ahonnan kilátás

nyílt a házra meg a kertre, ő maga és a ló is alaposan megizzadt.

A birtokot rejtő varázslat a ház alapjaival együtt semmivé lett. Az

egykor elegáns épületből nem maradt más, csak egy halom parázsló kő.

A megperzselődött kert így is előhívta a gyerekkori emlékeket. Ott

voltak a most virágaiktól megfosztott és zöld gyomoktól elcsúfított

rózsabokrok, a kiszáradt tavak mellett álló kőpadok meg a mélyedés a

talajban, ahol Clary mellett feküdt azon az éjszakán, amikor a ház

összeomlott. A fák lombjai között még a tó kéken villanó víztükrét is

látta innen.

Hirtelen elöntötte a keserűség. A zsebébe dugta a kezét, és előhúzott

előbb egy irónt – amit indulás előtt Alec szobájából „kért kölcsön” a

helyett, amit Clary elvesztett, hiszen Alec bármikor szerezhet helyette

másikat –, aztán pedig a cérnaszálat, amit a lány kabátjának ujjáról

tépett le. A cérnaszál most a tenyerén feküdt, egyik vége barna volt a

vértől. Olyan erővel szorította ökölbe körülötte a kezét, hogy a csontok

kiálltak a bőre alatt, aztán az irónjával egy rúna vonalait húzta a keze

fejére. A halvány, szúró érzés inkább volt ismerős, mint fájdalmas.

Figyelte, ahogy a rúna belesüllyed a bőrébe, akár ha egy darab kő

süllyedne el a vízben, és becsukta a szemét.

A szemhéja belseje helyett egy völgyet látott. Odafent állt a

dombtetőn, és lefelé nézett, és mintha egy aprólékos jelekkel ellátott

térképet tanulmányozna éppen, pontosan tudta, hol van. Eszébe jutott,

hogy az Inkvizítor is pontosan tudta, merre úszik Valentine hajója az

East River közepén, és egyszerre rádöbbent, hogy pontosan így csinálta

ő is. Minden részlet tiszta volt – egyenként ki tudott venni minden

fűszálat és minden egyes megsárgult levelet a lába alatt. A dombok

között ezüstösen fénylő patakocska csobogott, amíg el nem tűnt a

sziklák között a völgy keskenyebbik végében. A patak partján szürke

kőház állt, szögletes kéményéből füst szállt az ég felé.

Furcsán idilli táj volt, csupa békesség a ragyogó kék égbolt alatt.

Ahogy Jace tovább figyelte a jelenetet, egyszerre karcsú alak jelent meg

a képben. Sebastian. Most, hogy már nem kellett szerepet játszania,

még a járásából és arcára kiülő öntelt vigyorból is sütött az arrogancia.

Sebastian letérdelt a patak mellé, belelógatta a kezét, és vizet fröcskölt

az arcára meg a hajára.

Jace kinyitotta a szemét. Alatta Vándor elégedetten majszolta a

füvet. A fiú visszadugta a zsebébe az irónt meg a cérnát, majd egyetlen

utolsó pillantást vetve a romhalmazra, ami gyerekkori lakhelyéből

maradt, rántott egyet a kantárszáron, és a ló oldalába mélyesztette a

sarkát.

Clary a fűben feküdt a Gard-domb közelében, és komoran meredt

Alicantéra. El kellett ismernie, hogy mesés volt innen a kilátás.

Végigpillantott a város háztetőin, az elegáns faragásokon meg a

rúnákkal televésett szélkakasokon, a Szövetség Termének tornyain,

egészen a távolban csillogó, egy ezüstérme peremére emlékeztető foltig.

A Lyn-tó lehetett talán? A Gard fekete romjai fölötte emelkedtek, a

démontornyok pedig kristályokként ragyogtak körben. Clary még

mintha a védvonalakat is érzékelte volna, ahogy láthatatlan hálóként

körülvették a várost.

A lány lenézett a kezére. Dühében jó pár fűcsomót kitépett, és ujjai

ragadtak a földtől meg a vértől, ahol letörött a fél körme. Miután elmúlt

a dührohama, tökéletes üresség vette át a helyét. Eddig igazából nem is

vette észre, mennyire haragszik az édesanyjára, csak amikor Jocelyn

belépett a konyhába, és hirtelen nem kellett többé aggódnia az életéért,

akkor került elő minden, ami eddig a háttérben rejtőzött. Most, hogy

kicsit megnyugodott, azon gondolkodott, a lelke mélyén nem azért

akarta-e büntetni Jocelynt, ami Jace-szel történt. Ha nem hazudott volna

Jace-nek – ha nem hazudott volna mindkettejüknek –, akkor talán nem

hajszolta volna bele a fiút ebbe a Clary szerint öngyilkossággal felérő

kalandba, amikor megtudta, hogy mit tett vele Valentine

csecsemőkorában.

– Nem baj, ha csatlakozom hozzád?

Clary összerezzent meglepetésében, és az oldalára fordult, hogy

felnézhessen. Simon állt mellette zsebre dugott kézzel. Valaki – nyilván

Isabelle – adott neki egy fekete kabátot, ami ugyanabból az anyagból

készült, mint az Árnyvadászok harci öltözete. Egy Árnyvadásznak

öltözött vámpír, gondolta Clary, és kíváncsi lett volna rá, látott-e már

ilyet a világ. – Észre sem vettem, hogy jössz – szólt a lány. – Nem

vagyok valami nagy Árnyvadász, mi?

Simon vállat vont. – Azt azért fel tudnám hozni a védelmedben,

hogy hangtalanul és kecsesen mozgok, akár egy párduc.

Clary akaratlanul is elmosolyodott. Felült, és lerázta a földet a

kezéről. – Hát akkor csatlakozz! Az jöhet ide orrot lógatni, aki csak

akar.

Simon letelepedett a lány mellé, megnézte magának a varost, aztán

füttyentett egyet. – Szép a kilátás.

– Az – pillantott Clary a fiúra a szeme sarkából. – Hogy találtál meg?

– Hát beletelt pár órába. – Simon ravasz vigyorra húzta a száját.

-Aztán eszembe jutott, hogy amikor elsős korunkban veszekedtünk,

mindig felmentél nálunk a tetőre duzzogni, és anyukámnak kellett

lehoznia.

– És?

– Ismerlek – mondta a fiú. – Ha ideges vagy, mindig valami magas

helyet keresel magadnak.

A lány felé nyújtott valamit – Clary zöld kabátja volt az, gondosan

összehajiogatva. A lány elvette, és belebújt; szerencsétlen ruhadarab

máris kezdett viseltesnek tűnni. Még egy apró lyuk is volt a könyökén,

amibe simán belefért a kisujja.

– Kösz, Simon. – Clary felhúzta a térdét, összefűzte az ujjait, és a

városra bámult. A nap egészen alacsonyan járt az égen, és a tornyok

halvány rózsaszín ragyogásba kezdtek. – Anya küldött utánam?

Simon megrázta a fejét. – Igazság szerint Luke volt az. És csak

annyit kért, hogy próbáljalak még napnyugta előtt visszahozni. Elég

fontos dolgok történnek éppen.

– Milyen dolgok?

– Luke alkonyatig adott időt a Klávénak, hogy eldöntsék, beengedike

az Alvilágiakat a Tanácsba. Addigra minden Alvilági összegyűlik az

Északi Kapunál. Ha a Klávé beleegyezik, bejönnek Alicantéba. Ha

nem...

– Elküldik őket – fejezte be a mondatot Clary. – És a Klávé megadja

magát Valentine-nak.

– Igen.

– Bele fognak egyezni – jelentette ki Clary. – Muszáj nekik. Nem

választhatják Valentine-t. Senki sem választaná őt.

– Örömmel látom, hogy az idealizmusodon nem esett csorba –

mondta Simon, és bár könnyednek tűnt a hangja, Clary azonban mintha

egy másik hangot is kihallott volna mögüle. Jace-ét, amint arról beszél,

hogy ő mennyire nem idealista. Clary hátán végigfutott a hideg, hiába

melegítette a kabát.

– Simon – szólt. – Lehet egy hülye kérdésem?

– Mi az?

– Lefeküdtél Isabelle-lel?

Simon hirtelen fulladozni kezdett. Clary lassan felé fordult. – Jól

vagy?

– Azt hiszem – felelte a fiú, miután látható erőfeszítés árán

visszanyerte a higgadtságát. – Ez komoly?

– Hát, egész éjszaka nem jöttél vissza.

Simon egy hosszú pillanatig nem felelt. – Nem vagyok benne

egészen biztos, hogy ez rád tartozik, de a válasz nem.

– Nos – mondta Clary, miután fontolóra vette a dolgot. – Nyilván

nem használtad ki, hogy padlón volt a gyász miatt meg minden.

Simon felmordult. – Ha valaha találkozol azzal a fiúval, aki ki tudja

használni, hogy Isabelle akármilyen, feltétlen szólj nekem! Szeretnék

kezet rázni vele. Vagy menekülj előle, de nagyon gyorsan. Nem tudom,

melyik lenne jobb.

– Szóval nem jársz Isabelle-lel?

– Clary – mondta Simon –, miért Isabelle-ről kérdezősködsz folyton?

Nem akarsz inkább az anyukádról beszélni? Vagy Jace-ről? Izzytől

tudom, hogy elment. El tudom képzelni, mit érzel.

– Nem – rázta meg a fejét Clary. – Nem, szerintem egyáltalán nem

tudod elképzelni.

– Nem te vagy az egyetlen, aki valaha úgy érezte, hogy

cserbenhagyták. – Simon hangjának hirtelen lett némi türelmetlen éle. –

Talán csak azt hittem... Szóval sosem láttalak még ilyen mérgesnek. És

hogy pont anyádra haragszol így... Azt hittem, hiányzott.

– Hát persze hogy hiányzott! – kiáltotta Clary. Csak most döbbent rá,

milyennek is tűnhetett az a jelenet a konyhában. Főleg az anyja

szemében. Eltolta magától a gondolatot. – Csak annyira a

megmentésére koncentráltam... arra, hogy megmentsem Valentine-tól,

aztán meggyógyítsam... hogy sosem gondoltam végig, mennyire

haragszom rá, amiért éveken át hazudott nekem. Amiért eltitkolt előlem

mindent. Amiért eltitkolta az igazságot. Amiért sosem árulta el nekem,

ki vagyok valójában.

– De amikor belépett a konyhába, mégsem ezzel kezdted – szólt

Simon csendesen. – Azt kérdezted: „Miért nem mondtad meg soha,

hogy van egy bátyám?”

– Tudom. – Clary kirántott egy fűszálat a földből, és az ujjai közt

kezdte csavargatni. – Nyilván folyton azon jár az eszem, hogy ha

tudtam volna az igazságot, nem úgy találkoztam volna Jace-szel, ahogy

végül alakult. Nem szerettem volna bele.

Simon pár pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Nem

hiszem, hogy valaha hallottam volna ezt a szádból.

– Hogy szerelmes vagyok belé? – Clary elnevette magát, de ez a

nevetés még az ő fülében is üresnek hatott. – Nincs már értelme

letagadni. Talán nem is számít. Jó esély van rá, hogy soha többé nem

láthatom.

– Vissza fog jönni.

– Talán.

– Vissza fog jönni – ismételte Simon. – Miattad.

– Nem tudom. – Clary megrázta a fejét. Egyre hűvösebb lett, és a

nap lassan a látóhatár pereméig ereszkedett. A lány összehúzta a

szemét, és előredőlve figyelt valamit. – Simon, azt nézd!

A fiú követte Clary tekintetét. A védvonalon túl, a város Északi

Kapujánál több száz sötét alak gyülekezett. Néhányan egy kupacba

tömörültek, mások elkülönültek a többiektől. Az Alvilágiak, akiket

Luke hívott segítségül, türelmesen várták, hogy a Klávé végül

beengedi-e őket. Clary megborzongott. Itt ül a dombtetőn, az odalent

elterülő várost nézi, és várja, hogy elkezdődjenek az események,

amelyek örökre meg fogják változtatni az Árnyvadászok világát.

– Itt vannak — mondta Simon, félig-meddig magának. — Ez akár

azt is jelentheti, hogy a Klávé meghozta a döntést.

– Remélem. – A fűszál zöld masszává változott Clary ujjai között,

félredobta, és tépett helyette egy másikat. – Nem tudom, mit fogok

csinálni, ha úgy döntenek, hogy megadják magukat Valentine-nak.

Talán nyithatok egy Portált, ami elvisz bennünket valahová, ahol

Valentine sosem talál ránk. Egy lakatlan szigetre vagy valami.

– Oké, akkor most nekem is van egy hülye kérdésem – szólt Simon.

– Tudsz új rúnákat gyártani, igaz? Miért nem csinálsz egyet, ami

minden démont elpusztít a világon? Vagy megöli Valentine-t?

– Ez nem így működik – felelte Clary. – Csak olyan rúnákat tudok

rajzolni, amik megjelennek előttem. Az egész mintának meg kell

jelennie a fejemben, mint egy képnek. Ha megpróbálom magam elé

képzelni azt, hogy „haljon meg Valentine”, vagy „én legyek a világ

ura”, nem látok semmit. Olyan, mint amikor a tévében hangyás a kép.

– Szerinted honnan jönnek a rúnák képei?

– Fogalmam sincs – felelte Clary. – Az Árnyvadászok minden rúnája

a Szürke Könyvből származik. Ezért lehet csak Nephilimeket

megjelölni velük, egyszerűen arra vannak. Csakhogy vannak más,

régebbi rúnák is. Magnustól tudom. Mint Káin Jele. Az egy védőrúna

volt, de nem a Szürke Könyvből való. Szóval, amikor ezekre a rúnákra

gondolok, mint például a Rettenthetetlen rúnára, nem is tudom, hogy

azt igazából én találom-e ki, vagy csak felidézek valamit, ami az

Árnyvadászoknál is régebbi. Talán olyan régi, mint maguk az

Angyalok. – Arra a rúnára gondolt, amit Ithuriel mutatott meg neki.

Arra, amelyik olyan egyszerű volt, mint egy csomó. Vajon a saját

fejéből származott, vagy az Angyaltól? Vagy talán mindig létezett, mint

a tenger vagy a csillagok? Beleremegett a gondolatba.

– Fázol? – kérdezte Simon.

– Igen... Te nem?

– Én már soha nem fázom. – Ezzel a fiú átkarolta Claryt, és lassú

körökben kezdte dörzsölni a hátát. Bánatosan felkacagott. – Hát,

gondolom, ez sem segít sokat most, hogy nincs semmi melegség a

testemben.

– Nem – mondta Clary. – Vagyis igen, segít. Csináld még! –

Felnézett a fiúra. Simon az Északi Kaput bámulta, meg a körülötte

gyülekező, szinte mozdulatlan Alvilágiakat. Szemében a démontornyok

vörös fénye tükröződött: olyan volt, mintha egy vakuval készült

fényképről került volna ide. Clary látta, ahogy a halványkék erek

pókhálószerűen terülnek el ott, ahol a legvékonyabb a bőre – a

halántékánál és a kulcscsontja tövében. Eleget tudott a vámpírokról,

hogy tudja, ez mit jelent: Simon nem mostanában táplálkozott utoljára.

– Éhes vagy?

A fiú erre már lenézett Claryre. – Attól félsz, hogy megharaplak?

– Tudod, hogy akkor kapsz a véremből, amikor csak szeretnéd.

Simon hátán végigfutott a hideg, és még közelebb húzta magához

Claryt. – Arra sosem vetemednék – mondta, majd könnyedébben

folytatta: – Aztán meg Jace véréből már ittam... Többször nem

szeretnék a barátaimból kajálni.

Clary az ezüstszínű hegre gondolt Jace nyakán. A fiú arca még

mindig, betöltötte a gondolatait, ahogy megszólalt: – Gondolod, hogy

azért...?

– Azért mi?

– Azért nem árt neked a napfény. Úgy értem, azelőtt nem tudtál a

napra menni, igaz? Az előtt az éjszaka előtt a hajón.

Simon kelletlenül bólintott.

– És mi más változott? Tényleg amiatt lehet, hogy ittál a véréből.

Gondolod, hogy azért, mert Nephilim?

– Igen, de nem csak ez a lényeg. Te és Jace... Nem vagytok teljesen

hét köznapiak, ugye? Mármint hétköznapi Árnyvadászok. Akármitől is

lettetek mások, az okozta nálam is a változást. Mindkettőtökben van

valami különleges. Ahogy a Tündérkirálynő is mondta. Kísérleteztek

veletek. – A lány döbbent arcát látva elmosolyodott. – Nem vagyok

buta. Össze tudok adni kettőt meg kettőt. Te a rúnáiddal, Jace meg...

Hát senki sem lehet ilyen idegesítő valami természetfölötti segítség

nélkül.

– Tényleg ennyire nem bírod?

– Nem igaz, hogy nem bírom – tiltakozott Simon. – Persze eleinte

tényleg gyűlöltem. Olyan arrogánsnak és magabiztosnak tűnt, te pedig

úgy viselkedtél, mintha ő fingotta volna a passzátszelet...

– Nem is.

– Hadd fejezzem be, Clary! – Volt valami zihálásszerű a hangjában,

már ha zihálásról lehet beszélni olyasvalaki esetében, akinek nincsen

szüksége levegőre. Olyan volt, mintha rohanna valami felé. – Látszott,

mennyire tetszik neked, és azt hittem, kihasznál. Hogy csak egy buta

mondén lánynak gondol, akit elkápráztathat az Árnyvadász-trükkjeivel.

Először azt mondtam magamnak, hogy sosem dőlsz be neki, aztán azt,

hogy ha mégis, akkor is rád un egy idő után, te meg visszajössz

hozzám. Nem vagyok rá büszke, de ha az ember kétségbe van esve,

akkor, gondolom, bármit be tud magyarázni magának. Aztán amikor

kiderült, hogy a bátyád, olyan volt, mintha az utolsó pillanatban sikerült

volna megúszni valamit... És örültem. Még annak is örültem, hogy

láttam, mennyit szenved. Aztán azon az éjszakán a Tündérek

Udvarában, amikor megcsókoltad, világos lett...

– Mi lett világos? – kérdezte Clary. Úgy érezte, nem bírja elviselni a

szünetet.

– Abból, ahogy rád nézett, mindent megértettem. Sosem akart

kihasználni téged. Szeretett, és majd belepusztult.

– Ezért mentél el a Dumortba? – suttogta Clary. Mindig kíváncsi volt

rá, Simon miért tette ezt, de eddig nem tudta rávenni magát, hogy

megkérdezze.

– Miattad meg Jace miatt? Nem, igazából egyáltalán nem. Amióta

először ott voltam a szállodában, folyton vissza akartam menni.

Álmodtam róla. Volt, hogy felkeltem, felöltöztem, még az utcára is

kimentem, és tudtam, hogy vissza akarok menni abba a szállodába.

Éjszaka mindig erősebb volt a késztetés, és minél közelebb jutottam a

Dumorthoz, annál erősebb lett. Eszembe sem jutott, hogy valami

természetfeletti dologról lehet szó... A trauma miatti stressznek tudtam

be vagy ilyesmi. Aznap éjszaka borzasztó kimerült és mérges voltam,

ráadásul olyan közel jártunk a szállodához, és éjszaka volt... Nem is

nagyon emlékszem, mi történt. Csak annyit tudok felidézni, hogy

távolodom a parktól, aztán... semmi.

– De ha nem rám haragudtál... ha nem mi borítottunk ki...

– Nem volt választásotok – mondta Simon. – Én pedig tudtam, mi az

ábra. Nem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni az igazságot, előbbutóbb

úgyis a felszínre tör. Ott követtem el a hibát, hogy nem mondtam

el neked, mi zajlik bennem, és nem meséltem az álmaimról. De nem

bántam meg, hogy jártam veled. Örülök, hogy megpróbáltuk. És

imádlak érte, hogy hajlandó voltál rá, még ha tudtuk is, hogy úgysem

fog működni.

– Annyira szerettem volna, hogy jó legyen – sóhajtotta Clary. –

Nagyon nem akartalak megbántani.

– Nem változtatnék semmin – szólt a fiú. – Soha nem mondanék le

arról, hogy szerethetlek. A világ minden kincséért sem. Tudod, mit

mondott nekem Raphael? Hogy nem tudom, hogyan legyek jó vámpír,

mert a vámpírok elfogadják, hogy halottak. Amíg pedig emlékszem rá,

milyen volt szeretni téged, addig mindig úgy fogom érezni, hogy élek.

– Simon...

– Nézd! – szakította félbe a fiú Claryt egy kézmozdulattal. Sötét

szeme elkerekedett. – Odalent!

A nap vörös szilánk volt már csak a horizonton. Ahogy Clary

odanézett, egy utolsó villanással eltűnt a világ sötét pereme mögött.

Alicante démontornyai hirtelen izzó ragyogással keltek életre. Clary

látta a nyugtalanul sürgölődő tömeget az Északi Kapunál. – Mi

történik? – suttogta. – Lement a nap. Miért nem nyitják ki a Kaput?

Simon nem mozdult. – A Klávé – mondta. – Nyilván nemet mondtak

Luke-nak.

– De az nem lehet! – kiáltott fel élesen Clary. – Az azt jelentené...

– Meg fogják adni magukat Valentine-nak.

– Az nem lehet! – kiáltotta megint Clary, de maga is látta, hogv a

védvonalak előtt várakozó alakok megfordulnak, és hosszú sorokban

távolodni kezdenek a várostól, akár a hangyák a szétvert bolytól.

Simon arca egészen viasszerűnek tűnt az egyre halványuló fényben.

– Ezek szerint – szólt – tényleg ennyire gyűlölnek bennünket. Inkább

Valentine-t választják.

– Ez nem gyűlölet – tiltakozott Clary. – Arról van szó, hogy félnek.

Még Valentine is félt. – Gondolkodás nélkül mondta ki, amit gondolt,

de azonnal rájött, hogy igazat beszél. – Félt, és féltékeny is volt.

Simon meglepetten pillantott a lányra. – Féltékeny?

De Clary már az álomban járt, amit Ithuriel mutatott neki. Valentine

hangja visszhangzott a fülében. Megálmodtam, hogy elmondod nekem,

miért. Miért teremtett meg bennünket Raziel, miért hozta létre az

Árnyvadászok faját, és miért nem adta meg nekünk azokat a

képességeket, amivel a démonok rendelkeznek... a farkasok sebességét,

a Tündérek Népének halhatatlanságát, a boszorkánymesterek mágiáját,

akár a vámpírok kitartását. Itt hagyott bennünket a Pokol egész hada

előtt csupaszon, ezekkel a festett vonalakkal a testünkön. Miért

erősebbek nálunk? Miért nem osztozhatunk az ő képességeikben?

Clary ajkai szétnyíltak, ahogy üres tekintettel bámulta a várost

odalent. Halványan eljutott a tudatáig, hogy Simon a nevén szólítja, de

a gondolatai máshol jártak. Az Angyal bármit megmutathatott volna

neki, elmélkedett, mégis ezeket a jeleneteket, ezeket az emlékeket

választotta – és kellett, hogy legyen rá valami oka. A dühöngő

Valentine jutott az eszébe. Hogy szövetséget kössünk az Alvilágiakkal,

hogy hozzá legyünk kötve ezekhez a lényekhez...

És a rúna. Az, amelyikről álmodott. A rúna, amelyik olyan egyszerű,

mint egy csomó.

Miért nem osztozhatunk az ő képességeikből?

– Összekötve – mondta ki hangosan. – Egy összekötő rúna.

Összeköti, ami különbözik.

– Micsoda? – bámult a lányra zavarodottan Simon.

Clary feltápászkodott, és lesöpörte magáról a földet. – Le kell

mennem a városba. Hol vannak?

– Kik hol vannak? Clary...

– A Klávé. Hol gyűltek össze? Hol van Luke?

Simon felállt. – A Szövetség Termében. Clary...

De a lány máris a városba vezető, kanyargó ösvény felé rohant.

Simon csendben elkáromkodta magát, és követte.

Azt mondják, minden út a Szövetség Termébe vezet. Sebastian szavai

visszhangoztak Clary fülében, ahogy végigvágtatott Alicante keskeny

utcáin. Remélte, hogy ez így igaz, máskülönben garantáltan eltévedt

volna. Az utcák furcsa szögekben kanyarogtak, nem is emlékeztettek

Manhattan szeretni való, egyenes, négyzetrácsot alkotó utcáira.

Manhattanben az ember mindig tudta, merre jár. Mindent pontosan

megszámoztak és elrendeztek. Ez meg itt egy labirintus.

A lány átrohant egy szűk udvaron, aztán továbbsietett a csatorna

mellett vezető szűk utcácskákon. Abban biztos volt, hogy ha a vizet

követi, végül az Angyalok terén fog kilyukadni. Meglepetten állapította

meg, hogy Amatis háza mellett vezet az útja, onnan pedig már egy

szélesebben ívelő, ismerős utcán futott tovább zihálva. Nemsokára meg

is érkezett a térre, amelynek a közepén ott ragyogott az Angyal szobra,

a háttérben a Szövetség Termének hatalmas, fehér épületével. A szobor

mellett ott állt Simon, és karba font kézzel, komor tekintettel mérte

végig Claryt.

– Megvárhattál volna – szólt.

A lány előredőlt, megtámaszkodott a térdén, és úgy próbált

levegőhöz jutni. – Nem... tudom, miért... mondod... amikor te értél ide

előbb.

– Vámpírtempó – közölte Simon némi önteltséggel a hangjában. –

Ha hazaérünk, neki kéne állnom atletizálni.

– Az... csalás lenne. – Clary vett még egy mély lélegzetet,

felegyenesedett, és félretolta izzadt haját a szeméből. – Gyere!

Bemegyünk.

A Szövetség Termét csordultig megtöltötték az Árnyvadászok. Clary

még sosem látott ilyen sokat közülük egy helyen; még Valentine

támadásának éjszakáján sem voltak ennyien. A hangzavar olyan volt,

mintha egy lavina dübörgött volna végig a téren. A többség kisebb

csoportokba Összeverődve kiabált, egymással civakodva. Az emelvény

üres volt, Idris térképe magányosan lógott fölötte.

Clary körülnézett, Luke-ot keresve a tekintetével. Eltartott egy

darabig, mire megtalálta: a férfi az egyik oszlopnak támaszkodott,

szemét félig lehunyta. Borzasztóan festett – lógó vállával olyan volt,

mintha alig élne. Amatis mögötte állt, és aggodalmasan veregette a

vállát. Clary körülnézett, de sehol sem látta Jocelynt a tumultusban.

A lány egy kurta pillanatra elbizonytalanodott, aztán eszébe jutott

Jace, aki egymaga indult Valentine után, hiába tudta jól, hogy talán

sosem tér vissza élve. A fiú tudta, hogy nem maradhat ki ebből, hogy

része a nagy egésznek. Mint ahogy Clary is – mindig is a része volt,

még akkor is, amikor nem tudott róla. Az adrenalin még mindig

áramlott az ereiben, és kiélezte az érzékeit, amitől minden tisztának tűnt

előtte. Majdhogynem túlságosan is tisztának. Clary megszorította

Simon kezét. – Kívánj szerencsét! – mondta, aztán lábai mintha önálló

akaratra tettek volna szert, máris az emelvény lépcsői felé vitték. Egy

pillanattal később azon kapta magát, hogy odafönt áll, és szembenéz a

tömeggel.

Nem volt benne biztos, mire kell felkészülnie. Értetlen sutyorgásra?

Meglepett, várakozó arcok tengerére? Alig vették észre – csak Luke

nézett fel, mintha érzékelné a jelenlétét, aztán mozdulatlanná

merevedett a döbbenettől. Valaki más pedig megindult felé az

Árnyvadászok között – magas férfi volt, olyan kiálló csontokkal, akár

egy hajó orra. Malachi Konzul. Integetett a lánynak, hogy jöjjön le az

emelvényről, a fejét rázta, és kiabált valamit, amit Clary nem hallott.

Ahogy Malachi az emelvényhez közeledett, egyre több Árnyvadász

fordult a lány felé.

Clary most már megkapta, amit akart: minden szem rászegeződött.

Hallotta a tömegen végigfutó suttogást: Ez ő. Valentine lánya.

– Igazuk van – szólt a tőle telhető leghangosabban. – Tényleg

Valentine lánya vagyok. Alig pár héttel ezelőtt találkoztam életemben

először apámmal. Nemrég még a létezéséről sem tudtam. Biztos vagyok

benne, hogy önök közül sokan egyszerűen nem fognak nekem hinni, és

ezt nem is veszem zokon. Higgyenek, amit akarnak! Feltéve, hogy azt is

elhiszik, hogy tudok bizonyos dolgokat Valentine-ról, amiket önök nem

tudnak, viszont segíthetnek nekünk megnyerni ezt a csatát. Csak

engedniük kell, hogy elmondjam, mik ezek a dolgok.

– Nevetséges. – Malachi most már közvetlenül az emelvény előtt

állt. – Ez nevetséges. Csak egy kislány vagy...

– Ez itt Jocelyn Fairchild gyermeke. – Patrick Penhallow szólt

közbe. Miután előrefurakodott a tömegben, feltartotta a kezét. – Hadd

mondja el, amit akar, Malachi!

Az Árnyvadászok egyre izgatottabban nyüzsögtek. – Maga! –

szólította meg a konzult Clary. – Maga meg az Inkvizítor börtönbe

zárták Simon barátomat...

Malachi elhúzta a száját. – A vámpírról beszélsz?

– Elmondta nekem, hogy maga megkérdezte tőle, mi történt

Valentine hajóján aznap éjszaka az East Riveren. Azt hitte, Valentine

biztosan valami fekete mágiát vetett be. Hát nem. Ha tudni akarja, mitől

süllyedt el az a hajó, hát a válasz az, hogy tőlem. Én süllyesztettem el.

Malachi hitetlenkedő nevetése többekre is átragadt a teremben. Luke

a lány tekintetét keresve rázta a fejét, de Clary csak mondta tovább a

magáét.

– Egy rúnával csináltam. Olyan erős rúna volt, hogy a hajó

darabjaira hullott tőle. Új rúnákat tudok alkotni, nem csak a Szürke

Könyvben lévőket használhatom. Olyan rúnákat, amiket soha senki nem

látott azelőtt. Nagy erejűeket...

– Elég ebből! – bömbölte el magát Malachi. – Ez nevetséges! Senki

sem alkothat új rúnákat. Teljes lehetetlenség. – A tömeg felé fordult –

Olyan, mint az apja, ez a lány is csak hazudozik.

– Nem hazudik. – A hang a terem hátuljából jött. Tiszta volt, erős,

határozott. Mindenki hátranézett, és most már Clary is látta, hogy ki

szólt: Alec volt az. Az egyik oldalán ott állt Isabelle, a másikon pedig

Magnus, de velük volt Simon, sőt még Maryse Lightwood is. Ők öten

kicsiny, de elszántnak tűnő csapatot alkottak a bejáratnál. – Én láttam,

amikor egy új rúnát alkotott. Még rajtam is használta. Működött.

– Hazudsz! – kiáltotta a Konzul, de most már kételkedés költözött a

szemébe. – Csak a barátodat akarod védeni...

– Komolyan, Malachi – szolt közbe élesen Maryse. – Miért hazudna

a fiam ilyesmiről, ha olyan könnyen utána lehet járni, mi az igazság?

Adjatok a lánynak egy irónt, és hadd készítsen egy rúnát!

Egyetértő mormogás futott végig a termen. Patrick Penhallow

előrelépett, és felnyújtott Clarynek egy irónt. A lány hálásan átvette

tőle, aztán megint a tömeghez fordult.

Kiszáradt a szája. Az adrenalin még nem szívódott fel teljesen, de

már nem volt elég hozzá, hogy elvegye a lámpalázát. Mit tegyen most?

Milyen rúnát készítsen, ami meggyőzi az Árnyvadászokat, hogy igazat

beszél? Mi bizonyítaná nekik az igazságot?

Aztán Simonra nézett, ahogy ott állt a Lightwoodok között, és őt

figyelte az emberek feje fölött. Ugyanígy nézett rá Jace is a birtokon. Ez

az egyetlen szál, ami összeköti ezt a két fiút, akiket annyira szeret,

gondolta. Ez bennük az egyetlen közös: mindketten hittek benne, még

akkor is, ha ő nem hitt magában.

Simont nézte, és Jace-en járt az esze, ahogy az irón égető hegyét a

csuklója belső feléhez illesztette, ahol a pulzusa vert. Menet közben le

sem nézett; vakon rajzolt, az ösztöneire és az irónra bízva, hogy

megalkossák a rúnát, amit kigondolt magának. Halványan, könnyedén

mozgatta az irónt – egyetlen pillanatra volt csak szüksége a rúnára –, de

szemernyi habozás nélkül.

Amikor végzett, az első ember, akit észrevett, Malachi volt. A

Konzul elsápadt, és halálra vált tekintettel hátrált tőle. Mondott valamit

– egyetlen szót egy Clary számára ismeretlen nyelven de a lány már

nem is őt nézte, hanem Luke-ot, aki tátott szájjal meredt rá. – Jocelyn?

– kérdezte a férfi.

Clary finoman megrázta a fejét, aztán végigpillantott a tömegen.

Homályos arcok úsztak el előtte, hogy aztán újra élesen rajzolódjanak

ki. Volt, aki mosolygott, volt, aki a mellette állóhoz fordult. Néhányan

elborzadva vagy csak csodálkozva meredtek rá, kezüket a szájuk elé

kapva. Clary észrevette, hogy Alec gyorsan Magnusra pillant, aztán

hitetlenkedve fordul megint felé. Simon is zavarodottan meredt rá.

Amatis félretolta Patrick Penhallow-t, és az emelvényhez rohant. –

Stephen! – szólt, kábán nézve föl Claryre. – Stephen!

– Ó! – szólalt meg Clary. – Jaj, Amatis, ne! – Máris érezte, hogy a

rúna varázslata szertefoszlik, mintha egy hajszálvékony, láthatatlan

ruhadarabot vetne le. Amatis izgatott arca eltorzult, aztán félig

elkeseredett, félig csodálkozó tekintettel hátrálni kezdett az

emelvénytől.

Clary megint végignézett az Árnyvadászokon. Mindannyian teljes

csendben voltak, és egytől egyig felé fordultak. – Tudom, mit láttak az

imént – mondta a lány. – És tudom, hogy tudják, hogy egy ilyen

varázslathoz nem elegendő a szokványos illúziókeltés. Egy rúnával

csináltam, egyetlenegy rúnával, amit magam alkottam meg. Megvan a

története, hogyan tettem szert erre a képességre, és nyilván van itt,

akinek ez nem tetszik, sőt talán sokan továbbra sem hiszik, de ez nem

számít. Csak az számít, hogy segíthetek megnyerni ezt a csatát

Valentine ellen, ha engedik.

– Nem lesz csata Valentine ellen – jelentette ki Malachi anélkül,

hogy a lány szemébe nézett volna. – A Klávé döntött. Elfogadjuk

Valentine feltételeit, és holnap reggel letesszük a fegyvert.

– Ezt nem tehetik – szólt Clary, és némi elkeseredettség költözött a

hangjába. – Azt hiszik, minden jó lesz, ha megadják magukat? Azt

hiszik, Valentine hagyja majd, hogy úgy éljenek tovább, ahogyan

eddig? Azt hiszik, csak démonokat meg Alvilágiakat fog öldösni? –

Végigjáratta a tekintetét a termen. – A legtöbben maguk közül nem is

látták Valentine-t tizenöt éve. Talán elfelejtették, milyen valójában.

Csakhogy én tudom. Hallottam a terveiről beszélni. Maguk azt hiszik,

élhetik az életüket Valentine uralma alatt, de ebből nem lesz semmi.

Mindent ő fog irányítani, mert folyamatosan azzal zsarolhatja magukat,

hogy mindent lerombol a Végzet Ereklyéivel. Persze az Alvilágiakkal

fogja kezdeni, aztán viszont a Klávé következik. Őket öli meg először,

mert gyengének és romlottnak hiszi mindegyiket. Aztán azokkal

folytatja, akiknek a családjában van valahol egy Alvilági. Talán egy

vérfarkas testvér – fordult Amatis fele –, esetleg egy nagyszájú

tinédzser lány, aki alkalomadtán tündérlovagokkal randevúzik – ugrott

a szeme Isabelle-re –, vagy bárki más, aki valaha akár csak futó

barátságba is került egy Alvilágival. Utána kerül sor azokra, akik akár

csak egyszer is igénybe vették egy boszorkánymester szolgálatait. Hány

emberről lehet szó?

– Ez képtelenség – felelte élesen Malachi. – Valentine-nak nem

érdeke, hogy megsemmisítse a Nephilimeket.

– Csakhogy szerinte, aki Alvilágiakkal került kapcsolatba, az nem

méltó rá többé, hogy Nephilimnek nevezzék – folytatta Clary. –

Maguknak nem Valentine ellen kell háborút vívniuk, hanem a démonok

ellen. Azt a feladatot kapták a Mennyekből, hogy a démonokat tartsák

távol ettől a világtól. És ha valaki a Mennyekből kap feladatot, azt nem

hanyagolhatja csak úgy el. Az Alvilágiak is gyűlölik a démonokat. Ők

is harcolnak ellenük. Ha az lesz, amit Valentine akar, minden erejét

leköti majd, hogy végezzen az Alvilágiakkal meg minden

Árnyvadásszal, akinek valaha is köze volt hozzájuk, hogy a démonokról

meg is fog feledkezni. Mint ahogy maguk is, mert minden idejüket

leköti majd a Valentine-tól való rettegés. Az lesz a vége, hogy a

démonok lerohanják a világot.

– Már látom, hová akarsz kilyukadni – vicsorította Malachi

összeszorított fogai közül. – Nem harcolunk együtt az Alvilágiakkal egy

olyan csatában, amit semmiképpen nem nyerhetünk meg...

– De megnyerhetik – jelentette ki Clary. – Megnyerhetik. – Kiszáradt

a torka, fájt a feje, az összemosódott arcok tengerében pedig itt-ott

puha, fehér lények támadtak. De nem állhatsz most le! Végig kell

csinálnod! Muszáj megpróbálnod! – Apám azért gyűlöli az

Alvilágiakat, mert féltékeny rájuk – folytatta meg-megbicsakló

nyelvvel. – Féltékeny rájuk, és tart is tőlük, mert képesek egy csomó

dologra, amire ő nem. Gyűlöli, hogy bizonyos szempontból erősebbek,

mint a Nephilimek, és lefogadom, hogy ezzel nincs is egyedül. Könnyű

féltékenynek lenni valamire, amiben nem lehet részünk. – Clary mély

lélegzetet vett. – De mi van, ha mégis részük lehet benne? Mi van, ha

készíthetek egy olyan rúnát, ami maguk közül mindenkit, minden egyes

Árnyvadászt összeköt egy mellette harcoló Alvilágival úgy, hogy

megosztozhatnak a képességeiken? Olyan gyorsan gyógyulhatnának,

mint egy vámpír, olyan szívósak lehetnének, mint egy vérfarkas, vagy

olyan fürgék, mint egy tündérlovag. Ők pedig cserébe részesülhetnének

a maguk képzettségéből és harci tudásából. Legyőzhetetlen sereg

lennének, csak annyi kell, hogy engedjenek Jeleket rajzolni magukra, és

hajlandóak legyenek együtt harcolni az Alvilágiakkal. Mert ha nem

harcolnak együtt, a rúnák nem fognak működni. – Egy pillanatra

elhallgatott. – Kérem – folytatta aztán, de a szó szinte hallhatatlanul

bukkant elő kiszáradt torkából. – Kérem, hadd rajzoljam magukra a

Jeleket!

Szavait néma csend követte. A világ hullámzott Clary körül, és

hirtelen rádöbbent, hogy miközben beszélt, végig felfelé bámult, és a

puha, fehér villanások a csillagok voltak, ahogy sorra egymás után

megjelentek az éjszakai égbolton. A csendnek csak nem akart vége

szakadni, és a lány keze ökölbe szorult az oldala mellett. Aztán lassan,

nagyon lassan lefelé fordította a tekintetét, és a rámeredő

Árnyvadászokra nézett.

Az Árnyvadász meséje

CLARY A SZÖVETSÉG TERMÉNEK LEGFELSŐ LÉPCSŐJÉN ÜLT,

és az Angyal terét figyelte. A hold már felkelt, és a háztetők fölött járt.

A démontornyok ezüstösfehéren verték vissza a fényét. A sötétség

elrejtette a város sebeit: minden olyan békésnek tűnt az éjszakában –

feltéve, hogy az ember nem nézett fel a Gard-dombra meg a citadella

kiégett romjaira. A téren őrjáratozó katonák hol eltűntek a homályban,

hol pedig megvilágította őket a boszorkányfények ragyogó bűvköre.

Mindannyian gondosan ügyeltek rá, hogy ne vegyenek tudomást Clary

jelenlétéről.

Néhány lépcsőfokkal lejjebb Simon hangtalan léptekkel járkált felalá.

A kezét a zsebében tartotta, és amikor a lépcsőfok végére érve

visszafordult a lány felé, a holdfény úgy csillant meg sápadt bőrén,

mintha az valamiféle tükör volna.

– Állj már meg! – szólt rá Clary. – Ettől csak még idegesebb leszek.

– Bocs.

– Úgy érzem magam, mintha egy örökkévalóság telt volna el, amióta

idekint vagyunk. – Clary hegyezte a fülét, de nem hallott többet tompa

mormogásnál abból, ami a Terem szorosan bezárt, nagy, kétszárnyú

ajtaja mögött zajlott. – Hallasz abból valamit, amit odabent mondanak?

Simon félig lehunyta a szemét; látszott, hogy erősen koncentrál. –

Egy keveset – szólt egy idő után.

– Bár odabent lennék! – mondta Clary, és a sarkával ingerülten

rugdosni kezdte a lépcsőt. Luke kérte meg, hogy várjon odakint, amíg a

Klávé meghozza a döntését. Amatist szerette volna kiküldeni vele, de

Simon ragaszkodott hozzá, hogy inkább ő jöjjön, mert Amatisra

odabent van szükség, hogy kiálljon Clary mellett. – Jó lenne részt venni

a gyűlésen.

– Nem – rázta meg a fejét Simon. – Nem lenne jó.

Clary sejtette, miért akarta Luke, hogy kint várjon. El tudta képzelni,

miket mondanak róla odabent. Hazug. Zavarodott. Őrült. Ostoba.

Szörnyeteg. Valentine lánya. Talán tényleg jobb volt neki idekint, bár a

várakozás feszültségé szinte fizikai fájdalommal járt.

– Talán felmászhatnék az egyikre – mondta Simon, és a Szövetség

Termének ferde tetejét tartó vastag, fehér oszlopokat kezdte méregetni.

Rúnák egymást fedő mintázatát vésték rájuk, máskülönben azonban

nem látszott rajtuk fogódzó. – Akkor legalább némi gőztől is

megszabadulhatnék.

– Jaj, ne már! – szólt rá a fiúra Clary. – Vámpír vagy, nem a

Pókember.

Simon válaszként felsietett a lépcsőn az egyik oszlop tövéig. Pár

pillanatig elgondolkodva méregette, aztán rátette a kezét, és mászni

kezdett. Clary tátott szájjal figyelte, ahogy az ujjai hegye meg a lába

lehetetlen kapaszkodókat talált a sima felületen. – Mégis te vagy a

Pókember! – kiáltott fel.

Simon már félúton járt felfelé az oszlopon, amikor visszanézett rá. –

Akkor te csakis Mary Jane lehetsz. Neki is vörös haja van. – Összehúzta

a szemöldökét, ahogy végigpillantott a városon. – Reméltem, hogy

innen látni fogom az Északi Kaput, de nem vagyok elég magasan.

Clary tudta, miért akarta a fiú látni a kaput. Hírnököket küldtek az

Alvilágiakhoz, hogy várjanak, amíg a Klávé tanácskozik, és egyelőre

csak remélhették, hogy beadják a derekukat. Ha pedig hajlandóak várni,

vajon mi lehet most a kapunál? Clary elképzelte a várakozó, nyüzsgő,

feszült Alvilágiakat...

A Szövetség Termének kétszárnyú ajtaja csikorogva nyílt ki. Karcsú

alak lépett ki a résen, majd bezárta maga mögött az ajtót, és Clary felé

fordult.

Egy pillanatig még az árnyékban maradt, amikor azonban végül

közelebb lépett a lépcsőt megvilágító boszorkányfényhez, Clary

megpillantotta az élénkvörös hajkoronát, és felismerte az édesanyját.

Jocelyn csodálkozva nézett fel. – Nos, szia, Simon. Örömmel látom,

hogy... alkalmazkodsz.

Simon elengedte az oszlopot, leugrott, és könnyedén ért földet.

Láthatólag kissé zavarban volt. – Csókolom, Mrs. Fray.

– Nem tudom, van-e értelme ezután is így szólítanod – mondta Clary

édesanyja. – Talán tegeződhetnénk, és hívhatnál Jocelynnak. –

Elbizonytalanodott. – Tudod, akármilyen fura is ez a helyzet, jó itt látni

téged Claryvel. Nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy

nem voltatok együtt.

Simon most már határozottan kellemetlenül érezte magát. – Én is

örülök, hogy megint találkoztunk

– Köszönöm, Simon. – Jocelyn a lányára pillantott. – Válthatnánk

egy szót, Clary? Négyszemközt.

Clary egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült, és az édesanyjára

meredt. Nehéz volt nem úgy érezni, hogy egy idegen áll előtte.

Elszorult a torka, szinte szóhoz sem jutott. Simonra pillantott, aki

nyilvánvalóan Clary jelére várt, hogy menjen vagy maradjon. A lány

felsóhajtott. – Oké.

Simon biztatóan feltartotta a hüvelykujját, aztán visszaosont a

terembe. Clary elfordult, és mereven kezdte bámulni a teret, ahol a

járőrök továbbra is egyenletes tempóban vonultak fel-alá. Jocelyn

közelebb jött, és letelepedett a lépcsőre a lánya mellé. Clary egy része

szeretett volna oldalt dőlni, az édesanyja vállára hajtani a fejét.

Legszívesebben még a szemét is lehunyta volna, hogy úgy tegyen,

mintha minden rendben lenne. A lelke mélyén azért jól tudta, hogy

ezzel úgysem érhetne el semmit: nem tarthatja örökre csukva a szemét.

– Clary – szólalt meg végül nagyon halkan Jocelyn. – Annyira

sajnálom!

Clary lenézett a kezére. Csak most jutott el a tudatáig, hogy még

mindig nála van Patrick Penhallow irónja. Reménykedett benne, hogy a

férfi nem hiszi azt, hogy el akarta lopni.

– Sosem gondoltam volna, hogy látom még ezt a helyet – folytatta

Jocelyn. Clary a szeme sarkából lopva az édesanyjára pillantott, és látta,

hogy a város fölött a látóhatárt nézi, amire sápadtfehér csíkokat rajzolt a

démontornyok ragyogása. – Néha álmodtam róla. Mégis akartam festeni

az emlékeimet, de aztán mégsem tudtam megtenni. Úgy gondoltam,

hogy ha valaha meglátod a képet, esetleg elkezdesz kérdezősködni, és

kíváncsi leszel, hol láthattam ezeket a dolgokat. Borzasztóan féltem,

hogy megtudod, honnan jöttem valójában. Hogy ki vagyok valójában.

– És most megtudtam.

– És most megtudtad – bólintott szomorúan Jocelyn. – És jó okod

van rá, hogy gyűlölj engem.

– Nem gyűlöllek, Anya – mondta Clary. – Csak...

– Nem bízol bennem – fejezte be a mondatot Jocelyn. – Megértem.

El kellett volna mondanom az igazat. – Finoman megérintette Clary

vállát, és mintha felbátorodott volna, amikor a lány nem húzódott el. –

Mondhatnám, hogy csak meg akartalak óvni, de tudom, hogyan

hangzik. Az előbb, amikor ott voltam bent a teremben, és figyeltelek...

– Ott voltál? – lepődött meg Clary. – Nem láttalak.

– Leghátul álltam. Luke azt mondta, ne jöjjek el a gyűlésre, mert a

jelenlétem csak felzaklatna mindenkit, és megnehezítené a dolgokat.

Valószínűleg igaza is volt, de annyira szerettem volna itt lenni! Miután

megkezdődött a gyűlés, beosontam, és elbújtam az árnyékban. De ott

voltam. És azt akartam mondani neked...

– Hogy hülyét csináltam magamból? – kérdezte keserűen Clary. –

Azt magamtól is tudom.

– Nem. Azt akartam mondani, hogy büszke voltam rád.

Clary az édesanyja felé fordult. – Tényleg?

Jocelyn bólintott. – Hát persze hogy az voltam. Ahogy gondolkodás

nélkül kiálltál a Klávé elé. Ahogy megmutattad nekik, mire vagy képes.

Ahogy mind rád néztek, és azt az embert látták, akit a legjobban

szeretnek a világon. Így volt, ugye?

– Igen – felelte Clary. – Honnan jöttél rá?

– Mind más neveket kiáltoztak – mondta halkan Jocelyn. –

Csakhogy én végig téged láttalak.

– Ó! – Clary a lábára szögezte a tekintetét. – Hát, még mindig nem

vagyok benne biztos, hogy hisznek-e nekem a rúnákkal kapcsolatban.

Persze remélem, de...

– Láthatom? – kérdezte Jocelyn.

– Mit?

– A rúnát. Amit azért alkottal, hogy összekösd az Árnyvadaszokat és

az Alvilágiakat. – Elbizonytalanodott. – Ha nem mutathatod meg...

– Nem, semmi gond. – Clary fogta az irónt, és a Szövetség

Termének márványlépcsőjébe karcolta a rúnát, amit az Angyal mutatott

neki. A vonalak aranyló izzással ragyogtak fel a mozdulatai nyomán.

Erős rúna készült: ívelt vonalak szelték át minduntalan az egyeneseket.

Egyszerre volt egyszerű, és mégis összetett. Clary most már azt is tudta,

miért tűnt olyan befejezetlennek, amikor először megrajzolta: kellett

egy hozzá illő másik rúna, hogy működjön. Egy ikerpár. Egy társ. –

Összefogás – mondta, amikor felemelte a rúnát. – Így neveztem el.

Jocelyn némán figyelte, ahogy a rúna ragyogása lassan alábbhagy, és

csak halvány, fekete vonalak maradnak utána a lépcsőn. – Amikor

fiatalabb voltam – szólalt meg végül –, rengeteget küzdöttem, hogy

összehozzam az Árnyvadaszokat és az Alvilágiakat. Meg akartam óvni

a Szövetséget. Biztos voltam benne, hogy csak egy álmot kergetek,

mert a legtöbb Árnyvadász el sem tudna képzelni ilyesmit. Most pedig

te ezt az álmot hirtelen elérhetővé tetted. – Jocelyn egyszerre sűrűbben

kezdett pislogni. – Rájöttem valami re, ahogy téged figyeltelek odabent

a teremben. Kiskorod óta úgy próbál talak megóvni, hogy elrejtettelek.

Ezért gyűlöltem a gondolatát is, hogy a Pandemoniumba jársz. Tudtam,

hogy azon a helyen a mondénok Alvilágiakkal keverednek, ez pedig azt

jelenti, hogy Árnyvadászok is lehetnek oit. Úgy sejtettem, hogy lehet

valami a véredben, ami odavonz, valami, ami felismeri az árnyvilágot,

még úgy is, hogy nincs meg benned a Látás képessége. Azt hittem,

biztonságban leszel, ha ezt a világot el tudom rejteni előled. Az

eszembe sem jutott, hogy azzal is megóvhatnálak, ha segítenék, hogy

erősebb legyél, és megtanítanálak harcolni. – Egészen szomorú volt a

hangja. – Valahogy aztán mégiscsak erős lettél. Elég erős, hogy

elmondhassam az igazat, ha még mindig kíváncsi vagy rá.

– Nem is tudom. – Clary azokra a borzalmas képekre gondolt,

amiket az Angyal mutatott neki. – Tudom, hogy haragudtam rád, amiért

hazudtál nekem. De nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e tudni még

több rettenetes dologról.

– Beszéltem Luke-kal. Szerinte tudnod kéne azt, amit most el

szeretnék mondani neked. És az egész történetet el szeretném mondani,

az elejétől a végéig. Olyan dolgokat, amiket sosem mondtam el

senkinek. Még neki sem. Nem ígérhetem, hogy a teljes igazság

kellemes lesz. De ez az igazság.

A Törvény szigorú, de a Törvény a Törvény. Legalább annyira

tartozott vele Jace-nek, hogy megtudja a teljes igazságot, mint

amennyire magának. Clary olyan erővel szorította meg az irónt, hogy

elfehéredtek az ujjai. – Tudni akarok mindent.

– Mindent... – Jocelyn mély lélegzetet vett. – Azt sem tudom, hol

kezdjem.

– Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy hogyan voltál képes

hozzámenni Valentine-hoz? Hogyan mehettél feleségül egy ilyen

emberhez, és hogyan lehetett ő az apám... Egy szörnyeteg

– Nem. Valentine ember. Nem jó ember. De ha tudni akarod, hát

azért mentem hozzá, mert szerettem.

– Az nem lehet – tiltakozott Clary. – Őt senki sem szeretheti.

– Annyi idős voltam, mint te, amikor beleszerettem – mondta

Jocelyn. – Tökéletesnek hittem. Zseniálisnak, okosnak, csodálatosnak.

Tudom, hogy azt hiszed, elment az eszem, de te csak azt látod, milyen

Valentine most, és el sem tudod képzelni, milyen volt akkor. Amikor

együtt jártunk iskolába, mindenki szerette. Olyan volt, mintha fény áradt

volna belőle, mintha lett volna az univerzumnak egy különlegesen

megvilágított szeglete, ahová csak neki volt bejárása, és amit a

szerencsésekkel megosztott pár pillanatra. Minden lány szerelmes volt

belé, és én azt hittem, semmi esélyem nála. Semmi különleges nem volt

bennem. Még csak különösebben népszerű sem voltam. Luke volt az

egyik legjobb barátom, és az időm java részét vele töltöttem. Valentine

valamiért mégis engem választott.

Fúj, mondta volna legszívesebben Clary, de visszafogta magát.

Talán a sóvárgással keveredő megbánás miatt az anyja hangjában, talán

amiatt, amit a Valentine-ból áradó fényről mondott. Clary ugyanezeket

a dolgokat gondolta korábban Jace-ről, és most egészen ostobán érezte

magát emiatt. De talán mindenki ezt érzi, ha szerelmes.

– Világos – szólt végül. – Értem. De akkor tizenhat éves voltál. Ez

nem jelenti azt, hogy később hozzá is kellett menned.

– Tizennyolc éves koromban házasodtunk össze. Ő tizenkilenc volt –

közölte tényszerűen Jocelyn.

– Te jó isten! – kiáltott fel meglepetten Clary. – Engem megölnél, ha

tizennyolc évesen férjhez akarnék menni.

– Meg bizony – bólintott Jocelyn. – De az Árnyvadászok általában

korábban házasodnak, mint a mondénok. Az ő életük... A mi életünk

rövidebb. Sokan halnak közülünk erőszakos halált. Ezért van az, hogy

általában mindent korábban csinálunk. Azért még így is fiatalon

házasodtam.

A családom ennek ellenére boldog volt... Még Luke is örült, hogy

így alakult. Mindenki nagyszerű fiúnak találta Valentine-t. És az is volt

akkor, még csak egy fiú. Az egyetlen, aki azt mondta nekem, hogy

jobban tenném, ha nem mennék hozzá, Madeleine volt. Jó barátok

voltunk az iskolában, de amikor beszámoltam neki az eljegyzésünkről,

kijelentette, hogy Valentine önző és gyűlölködő, a sármja pedig

borzasztó erkölcstelenséget takar. Meggyőztem magamat, hogy

Madeleine csak feltékeny.

– Tényleg az volt?

– Nem – felelte Jocelyn. – Igazat beszélt. Csak nem akartam hallani.

– Lenézett a kezére.

– De megbántad – mondta Clary. – Miután hozzámentél, meg is

bántad, ugye?

– Clary – szólt Jocelyn. Fáradtnak tűnt. – Boldogok voltunk.

Legalábbis az első néhány évben. A szüleim birtokán éltünk, ahol

felnőttem. Valentine nem akart a városba költözni, és szerette volna, ha

a Kör többi tagja is kerüli Alicantét meg a Klávé kíváncsi tekintetét.

Waylandék birtoka alig egy-két mérföldnyire volt a miénktől, és mások

is éltek a közelben. Lightwoodék meg Penhallovv-ék például. Olyan

volt, mintha mi lennénk a világ közepe. Annyi minden történt

körülöttünk, és én mindvégig ott voltam Valentine oldalán. Sosem

éreztem úgy, hogy ne törődne velem, vagy hogy ne számítana a

véleményem. Nem, kulcsfontosságú tagja voltam a Körnek. Annak a

kevés embernek az egyike voltam, akinek adott a véleményére. Újra

meg újra elmondta nekem, hogy nélkülem nem tudná végigcsinálni.

Nélkülem semmi lenne.

– Tényleg? – Clary el sem tudta képzelni, hogy Valentine bárkinek is

ilyesmit mondhatott, amitől... sebezhetőnek tűnt.

– Tényleg, de nem volt igaz. Valentine soha nem lehetett volna egy

senki vagy semmi. Arra született, hogy egy forradalom élére álljon.

Egyre többen és többen pártoltak át hozzá. Vonzotta őket a szenvedélye

meg a gondolatainak a zsenialitása. Akkoriban még alig beszélt az

Alvilágiakról. Csak a Klávé megreformálása volt napirenden, az ősi

merev és rossz törvények megváltoztatása. Valentine szerint több

Árnyvadászra volt szükség a démonok elleni harchoz, meg több

Intézetre, hogy ne menjen el annyi energiánk a rejtőzködésre, és inkább

azzal foglalkozzunk, hogy megvédjük az emberiséget. Hogy büszkén

járkálhassunk a világban. Csábítóak voltak a látomásai: egy

Árnyvadászokkal teli világ, ahol a démonoknak nincs maradásuk, és a

mondénok nemcsak hogy tudnak a létezésünkről, de még meg is

köszönik, amit értük teszünk. Fiatalok voltunk, akkor még azt hittük,

fontos a köszönet. Nem sokat tudtunk. – Jocelyn mély lélegzetet vett,

mintha arra készülne, hogy lebukjon a víz alá. – Aztán teherbe estem.

Clary érezte, hogy libabőrös lesz a háta, és hirtelen már nem is volt

benne olyan biztos, hogy hallani akarja az igazat az édesanyjától; már

nem is volt benne olyan biztos, hogy még egyszer végig szeretné

hallgatni, hogyan csinált Vdentine szörnyeteget Jace-ből. – Anya...

Jocelyn megrázta a fejét. – Azt kérdezted, miért nem mondtam el

neked soha, hogy van egy bátyád. Hát ezért. – Szaggatott lélegzetet

vett. – Annyira boldog voltam, amikor kiderült! És Valentine... azt

mondta, mindig is apa akart lenni. Hogy harcossá képezhesse a fiát.

„Vagy a lányodat” – mondtam neki mindig, mire ő elmosolyodott, és

azt felelte, hogy egy lány is lehet éppen olyan jó harcos, mint egy fiú, és

neki mindegyik megfelelne. Azt hittem, minden tökéletes. Aztán Lukeot

megharapta egy vérfarkas. Állítólag a harapás csak az esetek felében

váltja ki a lükantrópiát. Szerintem inkább négyből háromszor. Nemigen

láttam olyat, aki megúszta volna a kórt, és Luke sem volt kivétel. A

következő teliholdnál megtörtént az Átváltozás. Reggel ott állt az ajtónk

előtt szakadt ruhákban, vérrel borítva. Meg akartam vigasztalni, de

Valentine félrelökött. „Jocelyn”, mondta, „a baba”. Mintha Luke arra

készült volna, hogy kitépje a magzatot a hasamból. De hát Luke volt az!

Valentine mégis lerángatta a lépcsőn, aztán bevitte magával az erdőbe.

Amikor jó sokára visszajött, egyedül volt. Odafutottam hozzá, de azt

mondta, Luke megölte magát, annyira elkeseredett a lükantrópia miatt.

Azt mondta... meghalt.

Jocelyn hangjában Clary még most is hallotta a nyers gyászt, hiába i

udiák mindketten, hogy Luke el. Clarynek eszébe jutott, hogy ő maga

mennyire el volt keseredve, amikor Simon a karjában halt meg az

Intézet lépcsőjén. Vannak érzések, amiket soha nem felejt el az ember.

– Pedig ő adott kést Luke-nak – szólt halkan Clary. – Ő mondta neki,

hogy végezzen magával. Amatis férjét is ő kényszerítette, hogy váljon

el tőle, mert Amatis öccse vérfarkas lett.

– Nem tudtam – mondta Jocelyn. – Miután Luke meghalt, úgy

éreztem magam, mintha egy mély gödörbe zuhantam volna. Hónapokig

ki sem jöttem a szobámból, folyton aludtam. Enni is csak a baba miatt

ettem. A mondénok ezt az állapotot depressziónak hívnák, de az

Árnyvadászok nem használnak ilyen kifejezéseket. Valentine azt hitte,

csak a terhességgel birkózom meg nehezen. Mindenkinek azt mondta,

hogy beteg vagyok. És beteg is voltam. Nem tudtam aludni, folyton azt

hittem, hogy furcsa hangokat hallok, kiáltásokat az éjszakában.

Valentine altatókat adott nekem, de azoktól csak rémálmaim lettek.

Szörnyű álmok, hogy Valentine leszorít, és egy kést döf belém, vagy

hogy méregtől fulladozom. Reggel kimerülten ébredtem, aztán egész

nap csak aludtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik odakint.

Egyáltalán nem tudtam róla, hogy Valentine kényszerítette Stephent,

hogy váljon el Amatistól, és vegye feleségül Céline-t. Kábulatban

éltem. Aztán... – Jocelyn összefűzte az ujjait az ölében. Remegett a

keze. – Aztán megszületett a baba.

Olyan hosszú csend következett, hogy Clary már azt hitte, édesanyja

meg sem szólal többé. Jocelyn üres tekintettel bámult a démontornyok

felé, ujjai ideges ritmust vertek a térdén. – Anyám ott volt velem a

szülésnél – szólalt meg végül. – Te nem is ismerhetted őt. A

nagymamádat. Borzasztó kedves asszony volt. Biztosan nagyon

szeretted volna. Odaadta a fiamat, és én először csak annyit érzékeltem,

hogy tökéletesen simul a karomba, hogy puha a takaró, amibe

becsavarták, hogy olyan pici meg törékeny, és hogy egyetlen leheletnyi

szőke hajfürt van csak a feje tetején. Aztán kinyitotta a szemét.

Jocelyn hangja színtelen volt, szinte tompa, Clary mégis azon kapta

magát, hogy reszket, és retteg tőle, hogy hogyan fogja folytatni az

anyja. Ne, szólt volna rá legszívesebben. Ne mondd el! De Jocelyn

folytatta; a szavak fagyos méregként törtek elő belőle.

– Elöntött a jeges rémület. Mintha savba mártottak volna, a bőrömet

mintha lemarnák a csontjaimról. Csak annyi telt tőlem, hogy nem

ejtettem el a babát, és nem kezdtem eszeveszetten sikítani. Azt

mondják, minden anya ösztönösen megismeri a saját gyerekét.

Gondolom, az ellenkezője is igaz. Minden idegszálam azt kiáltotta,

hogy ez nem az én gyerekem, hogy ez valami szörnyűséges és

természetellenes, hogy ez csak egy parazita. Hogy lehet, hogy

édesanyám ezt nem látta? Ő csak mosolygott rám, mintha nem lenne

gond egy szál se. „Jonathannak hívják” – szólalt meg egy hang az

ajtóból. Felnéztem, és láttam, hogy Valentine elégedetten figyeli, mi

történik. A baba megint kinyitotta a szemét, mintha hallgatott volna a

nevére. Fekete volt a szeme, fekete, mint az éjszaka. Úgy tűnt, mintha

feneketlen alagutakat ástak volna a koponyájába. Egyáltalán semmi

emberi nem volt bennük.

Hosszú csend következett. Clary mozdulatlanul ült, és tátott szájjal,

elborzadva bámulta az anyját. Most Jace-ről beszél, gondolta. Jace-röl,

amikor újszülött volt. Hogy lehet ilyeneket mondani egy csecsemőről?

– Anya – suttogta –, talán... talán csak sokkot kaptál, vagy valami.

Vagy talán beteg voltál...

– Ezt mondta Valentine is – bólintott tompán Jocelyn. – Hogy beteg

vagyok. Valentine imádta Jonathant. Nem értette, mi a baj velem. Én

pedig tudtam, hogy igaza van, én egy szörnyeteg vagyok, olyan anya,

aki ki nem állhatja a saját gyerekét. Még arra is gondoltam, hogy jobb

lenne, ha megölném magam. Talán meg is tettem volna, csakhogy

kaptam egy üzenetet Ragnor Felltől. Ő egy boszorkánymester, aki

mindig közel állt a családomhoz. Őt hívtuk, ha például egy gyógyító

varázslatra vagy valami hasonlóra volt szükségünk. Megtudta, hogy

Luke egy vérfarkasfalka vezére lett a Brocelind-erdőben, a keleti

határnál. Amint megkaptam a levelet, elégettem. Valentine ezt sosem

tudhatta meg. Én is csak akkor lehettem biztos benne, hogy hazudott

nekem az öngyilkossággal kapcsolatban, amikor elmentem a falkához,

és a saját szememmel láttam Luke-ot. Akkor kezdtem el igazán

gyűlölni.

– De Luke azt mondta, tudtad, hogy valami nincs rendjén Valentinenal.

Szerinte tudtad, hogy rettenetes dolgokat művei, még mielőtt ő

átváltozott volna.

Jocelyn csak némi szünet után válaszolt. – Az a helyzet, hogy Luke

elkerülhette volna azt a harapást. Nem kellett volna megtörténnie.

Egyszerű vadászaton járt az erdőben Valentine-nal... Nem kellett volna

megtörténnie.

– Anya...

– Luke szerint már az Átváltozása előtt is mondtam neki, hogy félek

Valentine-tól. Állítólag azt mondtam, hogy sikolyokat hallok a ház

falain keresztül, gyanítok valamit, és rettegek. Luke pedig, a mindig jó

szándékú Luke, másnap rákérdezett Valentine-nál Aznap éjszaka

Valentine elvitte Luke-ot vadászni, és akkor harapták meg. Szerintem...

szerintem Valentine kitörölte az emlékeimből, amit láttam... ami miatt

félni kezdtem. Elhitette velem, hogy csak rosszat álmodtam. És ő

intézhette el, hogy Luke-ot megharapják aznap éjszaka. Nyilván

szerette volna eltüntetni az útból, hogy senki se emlékeztethessen rá,

hogy félek a férjemtől. Csakhogy ezt nem ismertem fel azonnal. Azon

az első napon csak pár pillanatra láttam, és annyira szerettem volna

mesélni neki Jonathanról, de nem tudtam rávenni magam. Jonathan a

fiam volt. Azért pusztán attól, hogy láttam Luke-ot, erősebb lettem.

Amikor hazamentem, azt mondtam magamnak, hogy újra próbálkozom

Jonathannal, és megtanulom szeretni őt. Rákényszeríteni magam, hogy

szeressem. Aznap éjszaka gyereksírás hangjára ébredtem. Felültem.

Egyedül voltam a szobámban. Valentine a Kör gyűlésére ment, szóval

nem volt ott senki, akivel osztozhattam volna a meglepetésemben.

Tudod, Jonathan sosem sírt... Egyetlen hangot sem adott ki. A

némasága volt az egyik, ami kiborított benne. Átrohantam a szobájába,

de csendben aludt. Én viszont tényleg gyereksírást hallottam, ebben

teljesen biztos voltam. Lefutottam a lepcsőn, követve a sírás hangját.

Mintha az üres borpincéből jött volna, de annak az ajtaja zárva volt,

hiszen sosem használtuk. Csakhogy én a birtokon nőttem fel. Tudtam,

hová rejtette el apám a kulcsot...

Jocelyn nem nézett Claryre; belemélyedt a törtenetébe, az emlékeibe.

– Ugye kiskorodban sosem meséltem el neked Kékszakállú

feleségének a történetét? A férj azt mondta a feleségnek, hogy sosem

teheti be a lábát a bezárt szobába, csakhogy ő mégis bement, és ott

találta az összes korábbi meggyilkolt feleség holttestét,

üvegszekrényekben kiállítva, mintha pillangók lettek volna egy

gyűjteményben. Amikor kinyitottam a pince ajtaját, fogalmam sem volt,

mit fogok találni. Vajon ha még egyszer meg kéne tennem, képes

lennék-e rávenni magam, hogy kinyissam az ajtót, és a

boszorkányfényemmel lebotorkáljak a sötétségbe? Fogalmam sincs,

Clary. Egyszerűen fogalmam sincs. A szag odalent... Jaj, a szag, vér,

halál és enyészet szaga. Valentine kivitetett minden hordót a

borpincéből. Kiderült, hogy mégsem csecsemősírást hallottam. Odalent

cellák voltak, mindenféle bebörtönzött lénnyel. Elektrumláncokkal

megkötözött démonok vonaglottak és hörögtek a lyukaikban, de mást is

találtam. Alvilágiak haldokoltak vagy feküdtek holtan odalent. Láttam

vérfarkasokat, akiknek a testét félig feloldotta az ezüstpor.

Szenteltvízbe merített vámpírokat, akiknek a testéről lemállott a bőr.

Tündéreket, akiknek a húsába hideg vasakat döftek. Azért meg most

sem tudok úgy gondolni rá, hogy Valentine megkínozta volna ezeket az

Alvilágiakat. Az volt a benyomásom, hogy végeredményben

tudományos kutatást folytat. Minden cella ajtajánál papírlapok függtek,

részletes feljegyzések a kísérletekről, arról, hogy melyik lény mennyi

idő alatt halt meg. Az egyik vámpír bőrét újra meg újra kiégette, hogy

megállapítsa, eljön-e az a pont, amikor a szerencsétlen már nem tud

regenerálódni. Ahogy a jegyzeteket olvastam, majd elájultam, ahhoz

pedig végképp nagyon kevés hiányzott, hogy elhányjam magam. Végül

valahogy mindegyiket megúsztam. Az egyik oldalon olyan kísérletekről

volt szó, amiket magán végzett el. Valahol azt olvasta, hogy a démonok

vére felerősíti az Árnyvadászok velük született képességeit.

Megpróbálta befecskendezni magának a vért, de nem ért vele célt.

Semmi sem történt, csak beteg lett tőle. Végül arra a következtetésre

jutott, hogy az ő korában már nem hat a démonvér, és gyereknek kell

beadni ahhoz, hogy meglegyen a kellő hatása. A legjobb az, ha

egyenesen magzat kapja. A következő oldalon levő feljegyzcsekhez

tartozó fejlécet azonnal felismertem. A nevem állt ott Jocelyn

Morgenstern. Emlékszem, hogyan remegtek az ujjaim, ahogy a lapokat

forgattam, és a szavak beleégtek az agyamba. „Jocelyn ma este is ivott a

keverékből. Látható változást nem tapasztaltam, de természetesen

igazán a gyermek érdekel... A démonfolyadék rendszeres adagolásával

az anya testén keresztül a gyermek különleges képességekre tehet

szert... A minap erősebben hallottam a gyermek szívverését, mint

bármilyen felnőttét valaha: olyan volt, mint egy hatalmas harang

kongása, amely az Árnyvadászok új generációjának eljövetelét jelzi. Az

Angyalok és a démonok vérének keveréke olyan képességeket alakíthat

ki, amelyekről korábban nem is álmodhattunk... Többé nem az

Alvilágiak a legerősebbek a földön...” És több is volt ott, sokkal több.

Reszkető kézzel forgattam a lapokat, és eszembe jutott, milyen

keverékeket itatott meg velem Valentine esténként, a rémálmokra,

amelyekben ledöftek, megfojtottak, megmérgeztek. Csakhogy nem

engem mérgezett meg, hanem Jonathant. Jonathant, akit valamiféle

félig démoni lénnyé változtatott. És, Clary, ez volt az a pillanat, amikor

rájöttem, kicsoda is Valentine valójában.

Clary csak most vette észre, hogy egy ideje visszatartotta a

lélegzetét, és kifújta a levegőt. Rettenetes volt a történet – annyira

rettenetes –, és mégis minden egybevágott azzal, amit Ithuriel mutatott

neki. Clary nem is tudta, kit sajnáljon jobban: az édesanyját vagy

Jonathant. Jonathant – most, az anyja jelenlétében, és a gondolataiban

még frissen élő történettel, képtelen volt Jace-ként gondolni a fiúra –,

aki nem lehetett igazán ember, mert az apjának fontosabb volt, hogy

Alvilágiakat öljön, mint hogy a családjával törődjön.

– De... akkor mért nem hagytad el? – kérdezte a lány. Még saját

magának is erőtlennek tűnt a hangja. – Vele maradtál...

– Két okból – mondta Jocelyn. – Az egyik a Felkelés volt. Akkor

éjjel a pincében olyan volt, mintha pofon vágtak volna. Kirángatott a

nyomorúságomból, és ráébresztett, hogy mi történik körülöttem. Miután

ráébredtem, hogy Valentine egytől egyig le akarja mészárolni az

Alvilágiakat, tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg. Titokban

találkozgatni kezdtem Luke-kal. Nem árulhattam el neki, hogy

Valentine mit tett velem és a gyerekünkkel. Tudtam, hogy Luke erre

csak felhúzná magát, és megpróbálná levadászni és megölni Valentinet,

abból pedig csakis ő jöhetne ki rosszabbul. És senki másnak sem

beszélhettem arról, ami történt. Végső soron Jonathan mégiscsak az én

fiam volt. Arról viszont meséltem Luke-nak, hogy mit láttam a

pincében, és azt is elmondtam neki, hogy szerintem Valentine lassan

megbolondul, és egyre kevésbé látja reálisan a világot maga körül.

Együtt kigondoltuk, hogyan akadályozhatnánk meg a Felkelést. Valami

hajtott, hogy megtegyem, Clary. Amolyan vezeklés volt ez, csakis így

fizethettem meg azért, hogy beléptem a Körbe, és megbíztam

Valentine-ban. Amiért képes voltam szeretni.

– És ő nem jött rá? Mármint Valentine. Nem tűnt fel neki, hogy

mivel próbálkozol?

Jocelyn megrázta a fejét. – Aki szereti a másikat, az megbízik benne.

Aztán meg otthon próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Eljátszottam, hogy többe már nem ódzkodom Jonathan látványától.

Elvittem Maryse Lightwoodhoz, hogy együtt játszhassanak az ő

kisfiával, Aleckel. Néha Céline Herondale is eljött... Ő akkor éppen

terhes volt. „Olyan rendes ember a férjed”, mondta mindig. „Annyit

törődik velem meg Stephennel! Főzeteket meg orvosságokat ad, hogy

egészséges babánk szülessen."

– Ó! – szólt Clary. – Édes istenem!

– Én is eppen ezt gondoltam — jegyezte meg komoran Jocelyn. –

Szólni akartam neki, hogy nem bízhat meg Valentine-ban, és ne

fogadjon el semmit, amit tőle kap, de tartanom kellett a számat. A férje

volt Valentine legközelebbi barátja, és azonnal elárult volna engem.

Egyetlen szót sem szólhattam. Aztán...

– Megölte magát – bólintott Clary. Ezt a részét már hallotta a

történetnek. – De... amiatt, amit Valentine tett vele?

Jocelyn megrázta a fejét. – Nem hiszem. Stephen meghalt egy

csatában, ő pedig felvágta az ereit, amikor meghallotta a hírt. Nyolc

hónapos terhes volt. Elvérzett... – Elhallgatott egy pillanatra. – Hodge

találta meg a holttestet. Úgy tűnt, Valentine-t őszintén lesújtották a

halálesetek. Majdnem egy teljes napra eltűnt, és kisírt szemmel,

támolyogva jött haza. És egy kicsit mégis hálás voltam, amiért valami

elterelte a figyelmét. Így legalább nem figyelt oda rá, hogy én mit

csinálok. Napról napra jobban tartottam tőle, hogy tudomást szerez az

összeesküvésünkről, és addig kínoz, amíg ki nem szedi belőlem az

igazat. Ki volt benne a titkos szövetségünkben? Mennyit árultam el a

terveiből? Nem tudtam, mennyire bírnám a kínzást, hogy ki tudnék-e

tartani. Rettenetesen féltem tőle, hogy nem. Végül elszántam magam,

hogy teszek valamit, és gondoskodom róla, hogy ne következhessen be

a baj. Elmentem Fellhez, beszéltem neki a félelmeimről, és ő készített

nekem egy főzetet...

– A főzetet a Fehér Könyvből – bólintott Clary, ahogy lassan

összeálltak a dolgok a fejében. – Ezért volt rá szükséged. És az

ellenszerre is... Hogy került a könyv Waylandék könyvtárába?

– Én rejtettem el oda egy este, amikor éppen vendégek voltak nálunk

– felelte Jocelyn halvány mosollyal az arcán. – Nem akartam elmondani

Luke-nak sem... Tudtam, hogy gyűlölné a főzetnek még a gondolatát is,

de minden más ismerősöm tagja volt a Körnek. Üzentem Ragnornak, de

ő éppen elment Idrisből, és nem lehetett tudni, hogy mikor jön vissza.

Azt mondta, bármikor küldhetek neki üzenetet, de hát nem volt kivel.

Végül ráébredtem, hogy egyetlen ember van, akinek mindent

elmondhatok, mert gyűlöli annyira Valentine-t, hogy sosem fog

beárulni neki. Küldtem hát egy levelet Madeleine-nek, amiben

elmagyaráztam, mire készülök, és hogy kizárólag Ragnor Fell

ébreszthet föl. Semmiféle választ nem kaptam Madeleine-től, de nem

volt más választásom, mint bízni benne, hogy olvasta és megértette a

levelet. Csak ebbe a szalmaszálba kapaszkodhattam.

– Két ok – szólt közbe Clary. – Azt mondtad, két okod volt rá, hogy

maradj. Az egyik a Felkelés, de mi a másik?

Jocelyn zöld szeméből sütött a fáradtság, mégis tágra nyílt, és

ragyogott benne a fény. – Clary – mondta –, hát nem jöttél rá? A

második okom az volt, hogy megint teherbe estem. Veled.

– Ó! – súgta maga elé Clary. Eszébe jutott, amit Luke mondott neki:

megint teherbe esett, és már hetek óta tudta. – De ettől nem csak még

inkább menekülni támadt kedved?

– De igen – felelte Jocelyn. – Viszont tudtam, hogy semmi esélyem.

A világ végére is követett volna, hiszen a tulajdonaként kezelt, és esze

ágában sem volt megválni tőlem. És még talán meg is kockáztattam

volna, hogy utánam jön, de azt nem kockáztathattam meg, hogy utánad

jöjjön. – Félresimította a haját az arca elől. – Egyetlen esetben nem

történhetett ez meg. Ha Valentine meghal.

Clary meglepetten pillantott az anyjára. Jocelyn még mindig

faradtnak hatott, de az arcán ragyogott a fény.

– Azt hittem, a Felkelés alatt megölik – mondta. – Én biztosan nem

lettem volna képes végezni vele. Valamiért egyáltalán nem tudtam

rávenni magam. Azt viszont egy pillanatig sem gondoltam, hogy

túlélheti a csatát. És később, amikor a ház leégett, mindenáron hinni

akartam, hogy halott. Újra meg újra elmondtam magamnak, hogy

Jonathannal együtt bent égtek. Mégis tudtam... – Bennakadt a szó. –

Ezért tettem, amit tettem. Azt hittem, csakis úgy védhetlek meg, ha...

elveszem az emlékeidet, és a lehetőségek szerint mondént faragok

belőled. Elrejtelek a mondének világában. Most már tudom, hogy

ostoba voltam. Ostoba voltam, és tévedtem. Ne haragudj rám, Clary.

Remélem, megtudsz nekem bocsátani... Ha most nem is, talán majd

egyszer.

– Anya! – Clary megköszörülte a torkát. Az elmúlt tíz perc minden

pillanatában a sírás küszöbén állt. – Semmi baj. Csak... csak egyvalamit

nem értek. – Ujjaival kabátja anyagába markolt. – Szóval már eddig is

tudtam egy keveset arról, hogy mit tett Vilentine Jace-szel... Akarom

mondani, Jonathannal. Te egyenesen úgy beszélsz róla, mintha egy

igazi szörnyeteg lenne. De, Anya, Jace nem ilyen. Egyáltalán nem. Ha

ismernéd... ha találkozhatnál vele...

– Clary! – Jocelyn kinyújtotta a karját, és megfogta a lánya kezét. –

El kell mondanom neked még egy s mást. Több mindent is eltitkoltam

előled, és másról is hazudtam. Aztán olyan dolgok is vannak, amiket én

is csak most tudtam meg. És talán nem lesz könnyű szembesülni velük.

Még annál is rosszabbak, mint amiket eddig mondtál nekem? –

gondolta Clary. Az ajkába harapott, és bólintott. – Mondj csak el most

már mindent! Jobb lesz, ha tudom.

– Amikor Dorothea figyelmeztetett, hogy Valentine-t látták a

városban, tudtam, hogy engem keres, és persze a Kelyhet. Menekülni

akartam, de akkor el kellett volna neked mondanom, miért. Megértem,

Clary, hogy otthagytál azon a rettenetes éjszakán. Örültem, hogy nem

voltál ott, amikor az apád... amikor Valentine és a démonai betörtek a

lakásunkba. Még éppen volt időm felhajtani a főzetet... és már hallottam

is, ahogy betörik az ajtót.

A hangja pattanásig feszült, aztán elhallgatott egy pillanatra. –

Reméltem, hogy halottnak hisz, és otthagy, de magával vitt a

Renwickbe. Különböző módszerekkel próbált feléleszteni, de semmi

sem működött. Valami álom-szerűségben lebegtem. Félig-meddig

eljutott a tudatomig, hogy ő is ott van, de nem tudtam mozogni vagy

válaszolni neki. Nyilván nem is sejtette, hogy hallom és értem a szavait.

Mégis ott ült az ágy mellett, amíg aludtam, és beszélt hozzám.

– Beszélt hozzád? Miről?

– A múltunkról. A házasságunkról. Hogy mennyire szeretett, és hogy

én elárultam. Hogy azóta sem szeretett senkit. Szerintem komolyan is

gondolta, már amennyire ő képes egyáltalán komolyan gondolni

ilyesmit. Azelőtt mindig csak nekem beszélt a kétségeiről és a

bűntudatról, amit érzett, miután pedig elhagytam, nem talált helyettem

mást. Szerintem nem tudta megállni, hogy ne beszéljen hozzám, pedig

tudta, hogy nem kellene. Azt hiszem, egyszerűen szüksége volt

valakire, akinek elmondhatta, amit akart. Az ember azt hitte volna, hogy

az foglalkoztatja, amit azokkal a szerencsétlen emberekkel művelt,

akikből Elhagyatottakat csinált, meg arról, hogy mit akar kezdeni a

Klávéval. És mégsem ezek jártak a fejében. Jonathanról akart beszélni.

– Miért?

Jocelyn összeszorította a száját. – El akarta nekem mondani, hogy

sajnálja, amit Jonathannal tett a születése előtt, mert tudta, hogy én kis

híján belehaltam. Tisztában volt vele, hogy közel álltam az

öngyilkossághoz, bár azt nem sejtette, hogy ebben annak is része volt,

amit róla megtudtam. Valahonnan szerzett Angyalvért, ami legendás

anyag az Árnyvadászok számára. Aki megissza, állítólag hihetetlen

erőre tesz szert. Valentine kipróbálta magán, és rájött, hogy ha a saját

vérébe fecskendezi, nem csak erősebb lesz tőle, de eufóriát és

boldogságot is kivált benne. Úgyhogy fogott egy adagot, porrá

szárította, és belekeverte az ételembe, hátha akkor nem leszek olyan

elkeseredett.

Tudom, honnan szerezte az Angyalvért, gondolta Clary, és mély

szomorúság kerítette hatalmába, ahogy eszébe jutott Ithuriel. – És

segített valamennyit?

– Néha arra gondolok, hogy talán ezért voltam képes összeszedni

magamat, tovább csinálni, és segíteni Luke-nak elfojtani a Felkelést,

ironikus, ha így történt, tekintve, hogy mi volt Valentine eredeti célja a

porral. Arról viszont fogalma sem volt, hogy miközben ő az

Angyalvérrel próbált gyógyítani, én terhes voltam veled. Nálam nem ért

el komoly hatást, nálad viszont annál látványosabb lett az eredmény.

Szerintem ezért tudod megcsinálni azokat a dolgokat a rúnákkal.

– És talán – jegyezte meg Clary – te is ezért voltál képes a Végzet

Kelyhét egy tarotkártyában elrejteni például. Meg lehet, hogy Valentine

is ezért tud ta levenni az átkot Hodge-ról...

– Valentine hosszú éveken át kísérletezett magán a legkülönfélébb

dolgokkal – mondta Jocelyn. – Emberi lény vagy akár Árnyvadász nem

állhat ennél közelebb hozzá, hogy boszorkánymester legyen belőle.

Viszont akármit is művelt magával, semmi esetre sem érhetett el olyan

hatást, mint nálad vagy Jonathannál, merthogy ti még olyan fiatalok

voltatok. Nem hiszem, hogy bárki megtette valaha azt, amit Valentine,

hogy egy magzattal kísérletezett így.

– Tehát Jace... Jonathan és én mindketten kísérletek eredményei

vagyunk.

– A te esetedben nem volt szándékos. Jonathanból Valentine

valamiféle felsőbbrendű harcost akart faragni, aki gyorsabb és jobb,

mint más Árnyvadászok. A Renwickben azt mondta nekem, hogy

Jonathan tényleg ilyen lett. Csakhogy közben kegyetlen, erkölcstelen és

furcsán üres is. Jonathan hűséges volt Valentine-hoz, bár szerintem

Valentine menet közben rájött, hogy bár a fiú, akit teremtett, sokkal

tehetségesebb másoknál, igazán sosem fogja szeretni őt.

Clary Jace-re gondolt, arra, amilyennek a Renwickben látta, arra,

ahogyan olyan erővel szorongatta a Portál törött darabkáját, hogy

kiserkent a vér az ujjaiból. – Nem – rázta meg a fejét. – Jace nem ilyen.

Szereti Valentine-t. Nem kéne szeretnie, de szereti. És nem üres.

Mindenben éppen az ellenkezője annak, amit mondtál róla.

Joccyln az ölében nyugvó kezét tördelte. Mindkét kézfejét finom

fehér hegek szelték keresztül-kasul – a finom fehér hegek, amelyek

minden Árnyvadász bőrén ott voltak, az eltűnt Jelek emlékei. Csakhogy

Clary még sosem látta ilyennek az anyja sebhelyeit. Magnus varázslata

elrejtette őket a szeme elől. Volt egy sebhely édesanyja csuklójának

belső félén, ami leginkább egy csillagra hasonlított...

Ekkor azonban Jocelyn megszólalt, és Clary fejéből egyetlen

szemvillanás alatt röppent el minden gondolat.

– Nem Jace-ről beszélek – mondta az édesanyja.

– De... – szólt Clary. Minden nagyon lassan történt, mintha álmodott

volna. Talán tényleg álmodom, gondolta. Talán Anya nem is ébredt fel

egyáltalán, és csak a képzeletein szórakozik velem. – Jace Valentine fia.

Úgy értem, ki más lehetne?

Jocelyn egyenesen a lánya szemébe nézett. – Céline Herondale nyolc

hónapos terhes volt, amikor meghalt. Valentine főzeteket meg porokat

adott neki. Azt próbálta ki rajta, amit magán is, és Ithuriel vérétől

remélte, hogy Stephen gyereke is olyan erős lesz, mint Jonathan, de az

ő rossz tulajdonságai nélkül. Nem tudta volna elviselni a gondolatot,

hogy a kísérleteiből nem lesz semmi, úgyhogy Hodge segítségével

kivágta a babát Céline testéből, aki akkor alig pár perce volt még csak

halott.

Clary hörgő hangot hallatott. – Ez képtelenség!

Jocelyn folytatta, mintha a lány meg sem szólalt volna. – Valentine

magához vette a csecsemőt, és megbízta vele Hodge-ot, hogy vigye el a

gyerekkori otthonába, egy völgybe, nem messze a Lyn-tótól. Ezért tűnt

el aznap éjszaka. Hodge vigyázott a gyerekre a Felkelésig, aztán mivel

Valentine Michael Waylandnck adta ki magát, a Wayland-birtokra

költöztette a gyereket, és Michael Wayland fiaként nevelte fel.

– Akkor – suttogta Clary – Jace nem a testvérem?

Erezte, ahogy az anyja megszorítja a kezét – érintéséből áradt az

együttérzés. – Nem, Clary. Nem az.

Clary előtt elsötétült a világ. A szíve szaggatottan dobbant újra meg

újra. Anya sajnál engem, gondolta. Azt hiszi, ez rossz hír. Remegett a

keze. – Akkor kinek a csontjait találtátok meg a tűzben? Luke szerint

egy gyerek maradványai is voltak ott...

Jocelyn megrázta a fejét – Azok az igazi Michael Wayland meg a fia

csontjai voltak. Valentine mindegyiket megölte, és elégette a

holttestüket. El akarta hitetni a Klávéval, hogy ő halt meg Jonathannal

együtt.

– Akkor Jonathan...

– Él – bólintott Jocelyn, és fájdalom villant át az arcán. – Valentine

ezt már a Renwickben elmondta. A Wayland-birtokon nevelte Jace-t,

Jonathant pedig a tó mellett lévő házban. Sikerült megosztania az idejét

kettejük között. Egyik házból a másikba utazott, és néha hosszú időre

magára hagyta az egyiket vagy akár mindkettőt. A jelek szerint Jace

nem tudott Jonathanról, bár Jonathan talán tudhatott Jace-ről. Sosem

találkoztak, bár alig néhány mérföldnyire éltek egymástól.

– És Jace ereiben nincsen démonvér? Ő nincs elátkozva?

– Elátkozva? – kérdezte meglepetten Jocelyn. – Nem, nem kapott

démonvért. Valentine ugyanazzal a vérrel kísérletezett Jace-en, amit

nálam és nálad is használt. Angyalvérrel. Jace nincs elátkozva. Éppen

ellenkezőleg, ami azt illeti. Minden Árnyvadászban van valamennyi az

Angyal véréből, csak bennetek egy kicsit több.

Clary fejében kavarogtak a gondolatok. Megpróbálta elképzelni

Valentine-t, amint egyszerre két fiút nevel fel, akik közül az egyik

részben démon, a másik pedig részben Angyal. Az egyik az árnyék

gyermeke, a másik a fényé. Közben talán mindkettőt szerette, már

amennyire Valentine képes volt szeretni bárkit is. Jace-nek fogalma sem

volt Jonathan létezéséről, de vajon a másik fiú mit tudhatott őróla, a

másik feléről, a szöges ellentétéről? Vajon gyűlölt még csak gondolni is

rá? Vagy vágyott rá, hogy találkozhasson vele? Esetleg nem is

érdekelte? Mind a ketten annyira egyedül lehettek! És az egyikük a

bátyja volt; az igazi, vér szerinti bátyja. – Gondolod, hogy még mindig

ugyanolyan? Mármint Jonathan. Szerinted lehetséges, hogy... jobb

ember lett belőle?

– Nem hiszem – felelte szelíden Jocelyn.

– De miből gondolod, hogy tényleg nem? – Clary felkapta a fejét, és

hirtelen támadt lelkesedéssel pillantott az édesanyjára. – Szóval, talán

megváltozott. Évek teltek el azóta. Talán...

– Valentine elmesélte nekem, hogy éveken át tanította Jonathannak,

hogyan viselkedjen barátságosan, sőt elbűvölően. Kémet akart belőle

faragni, és egy kém nem riaszthat el magától mindenkit, akivel szóba

áll. Jonathan még azt is megtanulta, milyen egyszerűbb varázslatokkal

érheti el, hogy az emberek szeressék, és megbízzanak benne. – Jocelyn

felsóhajtott. – Azért mondom el ezeket, hogy ne érezd rosszul magad,

amiért téged is rászedett. Clary, találkoztál Jonathannal. Csak nem

mondta meg neked a valódi nevét, mert valaki másnak adta ki magát.

Sebastian Verlacnak.

Clary tátott szájjal meredt az édesanyjára. De hát ő Penhallow-ék

unokatestvére, erősködött agyának egy szeglete, de persze közben tudta,

hogy Sebastian egy percig sem volt az, akinek mondta magát; minden

szava hazugság volt. A lány felidézte magában, mit érzett, amikor

először megpillantotta Sebastiant: mintha olyasvalakivel találkozott

volna, akit egész életében ismert, és akit éppen olyan bensőségesen

ismert, mint saját magát. Jace-szel kapcsolatban soha nem érzett

ilyesmit. – Igazából Sebastian a bátyám?

Jocelyn finom arcán elmélyültek a ráncok, és a nő összefűzte az

ujjait. Ujjbegyei fehérek voltak, mintha túl erősen préseke volna őket

egymáshoz. – Rengeteget beszélgettem ma Luke-kal arról, hogy mi

történt Alicantéban, amióta idejöttél. Elmondott mindent a

démontornyokról meg a gyanújáról, hogy Sebastian kapcsolta ki a

védvonalakat, bár azt nem sejtette, hogyan. Akkor jöttem rá, kicsoda

igazából Sebastian.

– Abból, hogy Sebastian Verlacnak hazudta magát? Meg abból, hogy

Valentine-nak kémkedett?

– Ezekből is, igen – felelte Jocelyn –, de igazából csak akkor lettem

biztos a dolgomban, amikor Luke-tól megtudtam, hogy Sebastian festi a

haját. És tévedhetek, de egy nálad alig idősebb, szőke, sötét szemű fiú,

akinek nem ismerjük a szüleit, és a végletekig hűséges Valentine-hoz...

Nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez csakis Jonathan lehet. És

van még más is. Valentine mindig is igyekezett megtalálni a módját,

hogy hogyan szabadulhatna meg a védvonalaktól, és megvolt róla

győződve, hogy létezik rá megoldás. Amikor a démonvérrel

kísérletezett Jonathanon, azt mondta, azért teszi, hogy erősebb legyen,

és jobb harcos, de más oka is volt rá...

Clary szeme elkerekedett. – Hogyhogy más oka is volt rá?

– Ezt találta ki, hogy lebonthassa a védvonalakat. Jonathan ereiben

démonvér folyik, viszont mivel Árnyvadász, könnyedén bejuthat a

városba, amikor csak akar. Biztos vagyok benne, hogy a saját vérével

kapcsolta ki a védvonalakat.

Clary Sebastianra gondolt, ahogy ott állt mellette a Fairchild-birtok

romjainál. Ahogy fekete haja az arcába lógott. Ahogy a csuklóját

szorította, és a körmei a bőrébe vájtak. Ahogy azt mondta, Valentine

biztosan soha nem szerette Jace-t. Clary azt hitte, azért beszél így, mert

gyűlöli Valentine-t. Csakhogy ezek szerint más oka volt rá. A

féltékenység.

A rajzai sötét hercegére gondolt, arra, aki annyira hasonlított

Sebastianra. Eddig csak a véletlennek tudta be a hasonlóságot, a

képzelete játékának, most azonban elgondolkodott rajta, hogy valójában

nem a vérségi kötelék volt-e az oka, hogy képregényei bánatos hőse a

bátyjától kapta az arcát. Megpróbálta megint elképzelni a herceget, de a

kép mintha cafatokra szakadt és semmivé foszlott volna a szeme előtt,

mint amikor a szél elfúj egy marék hamut. Clary most már csak

Sebastiant látta, ahogy az égő város vörös fénye tükröződik a szemében.

-Jace! – szólt. – Valakinek el kell mondania neki. El kell mondani

neki az igazat. – Egyik gondolata a másikba botlott, képtelen volt

kitisztítani a fejét. Ha Jace tudta volna, hogy nem kapott a démonok

véréből, talán nem indult volna Valentine után. Ha tudta volna, hogy

Clary igazából nem is a testvére...

– De azt hittem – szólt Jocelyn, hangjában az együttérzés és a

csodálkozás keverékével –, hogy senki sem tudja, hol lehet...

Mielőtt Clary válaszolhatott volna, kivágódott a terem kétszárnyú

ajtaja, és fény árasztotta el az oszlopcsarnokot meg a lépcsőt. A

beszélgetés tompa moraja egyszerre erősebb lett, ahogy Luke jelent

meg az ajtóban. Kimerültnek tűnt, de úgy festett, mint akinek most már

könnyebb a lelke a megpróbáltatások után. Szinte mintha fellélegzett

volna.

Jocelyn felállt. – Luke! Mi történt?

A férfi tett feléjük néhány lépést, majd megállt az ajtó és a lépcsők

között. – Jocelyn! — szólt. – Ne haragudj, amiért megzavartalak

benneteket.

– Semmi gond, Luke. – Akármilyen kába is volt, Clarynek valami

szöget ütött a fejébe: Miért mondják folyton egymás nevét, ráadásul

így? Luke és Jocelyn mintha kissé zavarban lett volna egymás

társaságában, ahogy korábban sosem. – Valami baj van talán?

A férfi megrázta a fejét. – Nem. A változatosság kedvéért most

valami rendben van. – Claryre mosolygott, és a zavarnak többé nyoma

sem volt. Elégedett volt a lánnyal, sőt, mintha még büszke is lett volna

rá. – Sikerült Clary – szólt. – A Klávé beleegyezett, hogy Jeleket rajzolj

rájuk. Végül mégsem adják meg magukat.

Üdvözöllek, s búcsúzom

A VÖLGY A VALÓSÁGBAN SZEBB VOLT, mint Jace látomásában.

Talán a zöld pázsitot kettészelő folyót ezüstszínűre festő holdfény tette.

A domboldalakon fehér nyírfák és gyertyánok nőttek, leveleiket könnyű

szellő mozgatta – idefent a gerincen, ahol semmi nem nyújtott védelmet

a szél ellen, egészen hűvös volt.

Kétségtelenül ez volt az a hely, ahol utoljára látta Sebastiant. Most

már majdnem célhoz ért. Miután egy fához kötötte Vándort, Jace

elővette a zsebéből a véres cérnaszálat, és a biztonság kedvéért

megismételte a nyomkövető rituálét.

Becsukta a szemét, arra számítva, hogy Sebastiant látja majd,

remélhetőleg valahol a közelben... Talán még mindig itt a völgyben.

Nem látott mást, csak sötétséget.

Hevesebben kezdett verni a szíve.

Áttette a cérnát a bal markába, és újra próbálkozott, esetlen

mozdulatokkal rajzolta meg a rúnát ügyetlen jobb kezével. Mély

lélegzetet vett, és lehunyta a szemét.

Most sem történt semmi. Csak mélységes sötétség ugrált a szeme

előtt. Jace egy teljes percig mozdulatlanul állt, összeszorított fogakkal,

tűrve, hogy a szél átfújjon kabátja anyagán, és libabőrt varázsoljon a

karjára. Végúl átkozódva nyitotta ki előbb a szemét, aztán rögtón utána

az öklét is. A szél egyszerre felkapta a cérnát, és olyan sebesen sodorta

tova, hogy Jace még ha akarta volna, sem kaphatott volna utána.

Kavarogtak a gondolatai. A nyomkövető rúna nyilvánvalóan nem

működött többé. Talán Sebastian észrevette, hogy követik, és valami

úton-módon hatástalanította a varázslatot. De egyáltalán mivel lehet

hatástalanítani egy nyomkövető rúnát? Talán talált egy nagyobb

víztömeget. A víz képes hatástalanítani a varázslatot.

Nem mintha Jace sokra ment volna ezzel. Aligha járhatta körbe a

vidék összes tavát, hogy megnézze, Sebastian nem csónakázik-e éppen

a kellős közepén. És olyan közel járt már – olyan közel! Látta a völgyet,

és látta benne Sebastiant. És ott állt a ház is, bár alig lehetett észrevenni

a völgy végében, egy kisebb csalitos közepén. Azért legalább érdemes

lemenni és körülnézni, hátha akad valami a ház körül, ami elárulja,

merre jár Sebastian vagy akár Valentine.

Jace kedvetlenül rajzolt magára egy sor gyorsan ható és gyorsan

eltűnő harci Jelet: az egyik segített, hogy hangtalanul járhasson, egy

másik, hogy fürgébb legyen, a harmadik pedig, hogy megvethesse a

lábát, ha kell. Amikor végzett – és érezte az ismerős, szúró fájdalmat a

bőrén –, visszacsúsztatta az irónt a zsebébe, megveregette Vándor

nyakát, és elindult lefelé a völgybe.

A domboldal meglepően meredek volt, és a laza kavicsoktól csak

egészen óvatosan lehetett járni a talajon. Jace egy darabig óvatosan

osont lefelé, aztán inkább csúszni kezdett a köveken, ami ugyan

veszélyes volt, de legalább gyors. Mire leért a völgy aljába, a keze véres

lett, ahol a számtalan esés közben lenyúzták a kavicsok.

Megmosakodott hát a tiszta és zsibbasztóan hideg vizű, gyors folyású

patakban.

Amikor felegyenesedett és körülnézett, rájött, hogy most egészen

más szögből látja a völgyet, mint a nyomkövető rúna keltette

látomásban. Most göcsörtös fák csoportja volt előtte, egymásba fonódó

ágakkal, és középen a kis házzal. Az ablakokban most nem látszott

fény, és a kéményből sem szállt fel füst. Jace egyszerre könnyebbült

meg és érzett csalódottságot. Egyfelől könnyebb lesz átkutatni a házat,

ha nincs otthon senki. Másrészt viszont nincs otthon senki.

Ahogy közelebb osont, elgondolkodott rajta, vajon mi tűnhetett

olyan kísértetiesnek az épületben. Közelről egyszerű, fehér és szürke

kövekből épült idrisi háznak tűnt. A redőnyöket valaha élénkkékre

festették, azonban láthatólag évek óta nem mázolták őket újra.

Mostanra kifakultak, és mállott róluk a festék.

Jace az egyik ablakhoz osont, felkapaszkodott a párkányra, és

belesett a homályos üvegen. Nagy, kissé poros szobát látott, amelyben

valamiféle munkapad állt az egyik fal mentén. A rajta heverő

szerszámok egyáltalán nem úgy festettek, mint amikkel barkácsolni

lehet – inkább egy boszorkánymester eszközei voltak: egy halom

piszkos pergamen, fekete viaszgyertyák, méretes rézedények a

peremükre tapadt, megszáradt, sötét folyadékkal, meg egy halom kés,

némelyik olyan vékony, akár a cipész árja, némelyik pedig egészen

széles és szögletes. A padlóra krétával pentagrammát rajzoltak, mind az

öt csücskén egy-egy különböző rúnával. Jace gyomra összeszorult –

ugyanazok a rúnák voltak, amiket Ithuriel lábánál látott. Lehet, hogy

Valentine rajzolta a pentagrammát? Lehet, hogy ezek az ő holmijai?

'Iálán ez volt a búvóhelye, amiről Jace sosem tudhatott?

Jace leugrott a párkányról, és egy száraz füves területen ért földet,

éppen abban a pillanatban, amikor egy árnyék kúszott el a hold előtt.

Csakhogy itt nincsenek madarak, gondolta a fiú, és felnézett; egy hollót

látott meg odafent körözni. Mozdulatlanná merevedett, aztán gyorsan a

legközelebbi fa árnyékába lépett, hogy az ágak közt pillanthasson fel

megint. Ahogy a holló lejjebb ereszkedett, Jace máris tudta, hogy

helyes volt a megérzése. Ez nem közönséges holló – ez Hugo, aki

egykor Hodge madara volt. Hodge időnként üzeneteket küldött vele az

Intézeten kívülre. Időközben Jace megtudta, hogy Hugó eredetileg az

apjáé volt.

Jace egészen hozzásimult a fatörzshöz. A szíve megint hevesebben

kezdeti verni, ezúttal az izgalomtól. Ha Hugó itt van, az csak annyit

jelenthetett, hogy üzenetet visz valakinek, aki ezúttal biztosan nem lehet

Hodge. Egészen biztosan Valentine a címzett. Csakis ő lehet. Ha Jace

követni tudná...

Hugó letelepedett az egyik ablakpárkányra, és belesett a házba.

Miután a jelek szerint megállapította, hogy nincs odabent senki,

fülhasogató károgással ismét a levegőbe emelkedett, és elszállt a patak

irányába.

Jace kilépett az árnyékból, és sietve megindult a holló nyomában.

– Szóval a dolog úgy áll – állapította meg Simon hogy bár Jace

igazából nem a rokonod, mégiscsak megcsókoltad a bátyádat.

– Simon! – szólt felháborodva Clary. – Fogd már be! – Körbefordult

a székén, hogy megnézze, nem hallgatózik-e valaki, de szerencsére

senki nem figyelt rájuk. A lány a Szövetség termében ült az emelvény

egyik magas támlájú székén, Simonnal az oldalán. Édesanyja az

emelvény szélén állt, és lehajolt, hogy Amatisszal beszélgethessen.

Körülöttük a Teremben eluralkodott a káosz, ahogy a nemrég még az

Északi Kapunál tolongó Alvilágiak beözönlöttek az ajtón, és

felsorakoztak a falak mellett. Clary többeket is felismert Luke

falkájából, köztük Maiát, aki most rámosolygott a termen keresztül.

Voltak ott jégcsapra emlékeztetően sápadt, hűvös és varázslatos

tündérek is, meg denevérszárnyú vagy kecskelábú boszorkánymesterek

– az egyiknek még szarva is volt –, akiknek kék szikrák törtek elő az

ujjaikból, ahogy ide-oda járkáltak a teremben. Az Árnyvadászok

feszülten nyüzsögtek körülöttük.

Clary két kézzel megmarkolta az irónját, és feszülten körülnézett.

Hol lehet Luke? Eltűnt valahol a tömegben. Egyetlen pillanattal később

aztán Clary már észre is vette, amint a hevesen a fejét rázó Malachíval

beszélget. Amatis is ott volt a közelükben, és gyilkos pillantásokat

lövellt a férfi felé.

– Nem szeretném megbánni, hogy egyáltalán elmondtam ezt neked,

Simon – szólt Clary, és mérgesen meredt a fiúra. Megtett minden tőle

telhetőt, hogy Jocelyn meséjének egy finomított változatát adja elő

neki, nagyrészt suttogva, miközben a fiú segített neki átverekedni magát

a tömegen az emelvényig, hogy elfoglalhassa a helyét, furcsa volt

idefent ülni, és királynőként nézni lefelé, mintha mindenki az

alattvalója lenne a teremben. Csakhogy egy királynő biztosan nem esne

így pánikba. – Aztán meg rettenetesen csókolt.

– Vagy talán egyszerűen undorító volt, mert mégiscsak a bátyád. –

Simon a jelek szerint lényegesen jobban szórakozott, mint Clary szerint

egyáltalán joga volt hozzá.

– Nem mondj ilyet ott, ahol Anya meghallhatja, különben kinyírlak!

– szólt rá a fiúra, egy újabb vádló pillantás kíséretében. – Máris úgy

érzem, hogy mindjárt okádni fogok vagy elájulok. Ne ronts a helyzeten!

Jocelyn éppen idejében tért vissza melléjük, hogy meghallja a lánya

utolsó szavait – bár szerencsére azt nem sejthette, miről beszélgetett

Clary és Simon –, és megnyugtatásképpen Clary vállára tette a kezét. –

Ne izgulj, drágaságom! Eddig is nagyszerű voltál. Szükséged van még

valamire? Egy takaróra, esetleg forró vízre?

– Nem fázom – felelte türelmesen Clary – és fürdésre sem vágyom.

Jól vagyok. Viszont nem bánnám, ha Luke feljönne ide, és elmondaná,

mi történik.

Jocelyn intett Luke-nak, hogy magára vonja a figyelmét, és

hangtalanul formálva ajkaival a szavakat, mondott neki valamit, amit

Clary nem tudott megfejteni. – Anya – szólt sietve –, ne! – Csakhogy

már elkésett. Luke felnézett, mint ahogy jó néhány másik Árnyvadász

is. A legtöbben azonnal elkapták a tekintetüket, Clary azonban így is

látta a szemükön, hogy szinte megvannak igézve. Fura volt

belegondolni, hogy az édesanyja legendás alaknak számít ezen a helyen.

A teremben nagyjából mindenki ismerte a nevét, és volt róla valamilyen

véleménye – akár jó, akár rossz. Clary szerette volna tudni, hogy

sikerült Jocelynnek kizárnia mindezt a tudatából. Legalábbis egyáltalán

nem látszott rajta, hogy foglalkoztatná – higgadtnak, összeszedettnek és

veszélyesnek tűnt.

Pár pillanattal később Amatisszal az oldalán Luke is felsietett

melléjük az emelvényre. Most is fáradtnak tűnt, de azért kicsit élénkebb

volt már, és látszott rajta, hogy izgatott. – Csak egy pillanatot várj még!

– mondta. – Mindenki jön.

– Mit beszéltél Malachival? – kérdezte Jocelyn, anélkül, hogy Lukera

nézett volna. – Kötekedett veled?

Luke legyintett. – Szerinte meg kéne üzennünk Valentine-nak, hogy

nem fogadjuk el a feltételeit. Én meg mondtam neki, hogy nem lenne

szabad felfedni a kártyáinkat. Hadd jelenjen csak meg Valentine a

seregével a Brocelind-síkon, arra számítva, hogy megadjuk magunkat.

Malachi a jelek szerint ezt nem találná sportszerűnek, és amikor azt

mondtam neki, hogy a háború nem krikettmeccs egy angol iskolában,

közölte, hogy ha csak egyetlenegy Alvilági is önállósítja magát,

közbeavatkozik, és véget vet az egésznek. Fogalmam sincs, mit hisz...

Mintha az Alvilágiak öt percre sem lennének képesek abbahagyni a

verekedést.

– Pontosan ezt hiszi – jegyezte meg Amatis. – Malachi ilyen.

Valószínűleg amiatt aggódik, hogy nekiláttok felfalni egymást.

– Amatis! – szólt rá a nővérére Luke. – Valaki meghallhatja.

Aztán a férfi megfordult, és észrevette, hogy ketten léptek fel

mögötte az emelvényre. Az egyik egy magas és karcsú tündérlovag

volt, akinek sötét haja egyenes tincsekben hullott kétoldalt a vállára.

Fehér páncélja sápadt, egymást fedő, halpikkelvckre emlékeztető kerek

fémlapokból állt. A szeme zöld volt, akár a falevél.

A másik Magnus Bane volt. Megállt Luke mellett, de nem

mosolygott rá Claryre. Hosszú, sötét köntöst viselt nyakig begombolva,

fekete haját pedig hátul összekötötte, hogy ne lógjon az arcába.

– Olyan egyszerűen öltöztél fel – állapította meg csodálkozva a lány.

Magnus halványan elmosolyodott. – Azt mondják, egy rúnát akarsz

nekünk megmutatni.

Clary Luke felé fordult, mire a férfi bólintott. – Ó, igen – szólt Clary.

– Csak kell valami, amire írhatok. Egy darab papír.

– Én megkérdeztem, hogy szükséged van-e valamire – jegyezte meg

Jocelyn, és most már egészen úgy hangzott, mint az az anya, akire

Clary emlékezett.

– Nálam van papír – szólt Simon, és kihalászott valamit a farmerja

zsebéből, amit aztán a lány kezébe nyomott. Egy gyűrött szórólap volt,

ami a bandája júliusi fellépését hirdette a Knitting Factoryban. Clary

rántott egyet a vállán, aztán megfordította a papírt, és felemelte a

kölcsönkért irónt. Ahogy a hegye hozzáért a laphoz, Clarynek egy

pillanatra eszébe jutott, hogy talán meggyulladhat, de az apró láng

gyorsan kihunyt. Nekilátott a rajzolásnak, igyekezvén lehetőség szerint

mindent kizárni maga körül: a tömeg zsivaját, az érzést, hogy mindenki

őt bámulja.

A rúna olyan lett, mint korábban is – vonalak íveltek egymásba,

hogy aztán szétterüljenek a papíron, a hiányzó másik felükre várva.

Clary megtisztította a lapot a portól, és felemelte, mintha az iskolában

mutatná be a művét a többieknek. – Ez a rúna – mondta. – Kell hozzá

egy másik, hogy teljes legyen, és rendesen működjön. Egy... társrúna.

– Egy Alvilági, egy Árnyvadász. A páros mindkét tagját el kell látni

a Jellel – magyarázta Luke. A lap aljára firkálta a rúna másolatát,

kettétépte a papírt, és az egyik felét odaadta Amatisnak. – Ezt add körbe

a Teremben – mondta. – Mutasd meg a Nephilimeknek, hogy működik.

Amatis bólintott, majd lesietett a lépcsőn, és már el is tűnt a

tömegben. A tündérlovag utánanézett, és megrázta a fejét. – Nekem

mindig azt tanították, hogy csak a Nephilimek viselhetik az Angyal

Jeleit – szólt bizalmatlanul. – Azt mondták, mindenki más megőrül,

vagy talán meg is hal, ha a testére kerülnek.

– Ez nem az Angyal jele – magyarázta Clary. — Nem a Szürke

Könyvből származik. Nem lesz baj, bízhatnak bennem.

A tündérlovagot láthatólag nem sikerült ennyivel meggyőzni.

Magnus megeresztett egy sóhajt, majd leitűrte a kabátja ujját, és

odanyúj totta a karját Clarynek. – Csináld!

– Nem lehet – felelte a lány. – Annak az Árnyvadásznak kell

megjelölnie, aki a társad lesz, és én nem harcolok a csatában.

– Remélem is – mondta Magnus. Luke-ra és Jocelynra pillantott,

akik szorosan egymás mellett álltak. – Akkor ti ketten! – szólt oda

nekik. – Mutassátok meg a tündérnek, hogy működik.

Jocelyn meglepetten pislogott. – Hogy?

– Feltételeztem – felelte a boszorkánymester –, hogy ti ketten társak

lesztek, ha már úgyis szinte házaspár vagytok.

Jocelyn arca egyszerre nagyon vörös lett, és kínosan ügyelt rá,

nehogy ránézzen Luke-ra. – Nincsen irónom...

– Itt az enyém – nyújtotta édesanyja felé a sajátját Clary. – Mutasd

csak meg nekik!

Jocelyn Luke-hoz fordult, aki megrökönyödve állt mellette. Most

kinyújtotta a karját, mielőtt a nő kérhette volna, Jocelyn pedig gyors, de

pontos mozdulatokkal a tenyerébe rajzolta a Jelet. A férfi keze

remegett, és Jocelyn megragadta a csuklóját, hogy egyenesben tartsa.

Luke figyelte a nőt, ahogy dolgozott, és Clarynek eszébe jutott a

beszélgetésük édesanyjáról meg arról, amit Luke érzett iránta. A lányba

élesen hasított a szomorúság. Kíváncsi lett volna, tudja-e egyáltalán

Jocelyn, hogy Luke szerelmes belé, és ha igen, mit gondol róla.

– Tessék! – Jocelyn felemelte az irónt. – Megvolnánk.

Luke felmutatta a tenyerén kavargó fekete Jelet a tündérlovagnak. –

Ezt kielégítőnek találod, Meliorn?

– Meliorn? – hökkent meg Clary. – De hát mi találkoztunk, igaz?

Tejártál Isabelle Lightwooddal.

Meliorn arca szinte kifejezéstelen maradt, de azért látszott rajta,

hogy kissé kellemetlenül érzi magát. Luke megrázta a fejét. – Clary,

Meliorn lovag a Tündérek Udvarában. Igencsak valószínűtlen, hogy...

– Tökre Isabelle-lel járt – szólt közbe Simon –, csak aztán Izzy

kirúgta. Legalábbis azt mondta, hogy ki fogja. Hát így megy ez,

öregem.

Meliorn hunyorogva pillantott rá. – Te – szólalt meg viszolyogva —,

pont te képviseled az Éjszaka Gyermekeit?

Simon megrázta a fejét. – Nem, én csak miatta vagyok itt – mutatott

Claryre.

– Az Éjszaka Gyermekei – mondta Luke némi habozás után – nem

harcolnak, Meliorn. Ezt az információt közöltem az úrnőddel is. Úgy

döntöttek, hogy... a maguk útját járják.

Meliorn finom vonásai megvető grimaszba torzultak. – Tudhattam

volna – jegyezte meg. – Az Éjszaka Gyermekei bölcsek és óvatosak. Ha

valami kiváltja a haragjukat, arra én is gyanakvással tekintek.

– Egy szóval sem mondtam, hogy haragszanak – közölte Luke,

magára erőltetett higgadtsággal a hangjában. Clarynek az volt a

benyomása, hogy aki nem ismeri alaposan, az nem is láthatja rajta,

milyen ingerült valójában. A férfi figyelmét aztán hirtelen elterelte

valami: lefelé nézett a tömegbe. A tekintetét követve Clary ismerős

alakot pillantott meg, amint éppen átvágott a termen. Isabelle volt az:

fekete haja lobogott, korbácsát pedig a csuklójára tekerte, amitől úgy

tűnt, mintha egy sor aranykarkötőt viselne.

Clary elkapta Simon csuklóját. – Lightwoodék. Ott van Isabelle!

A fiú összeráncolt homlokkal pillantott a tömegre. – Nem tudtam,

hogy őket keresed.

– Légy szíves, beszélj vele helyettem! – suttogta Clary, és gyorsan

körülnézett, hogy figyeli-e őket valaki; senki nem törődött velük. Luke

integetett valakinek a tömegben, Jocelyn pedig Meliornnak

magyarázott, aki szinte riadtan meredt rá. – Nekem itt kell maradnom,

de... muszáj elmondanod neki és Alecnek, amit Anyától megtudtunk

Jace-ről meg Sebastianrók Hogy kicsodák ők valójában. Tudniuk kell.

Mondd nekik, hogy jöjjenek ide hozzám, amint lehetséges. Kérlek,

Simon! – Claryt kicsit aggasztotta, hogy milyen feszült lehet a hangja.

– Jól van. – Simon kiszabadította a csuklóját a szorításából, és

megnyugtatásképpen végigsimította az arcát. – Mindjárt jövök.

Lesietett a lépcsőn, és máris eltűnt a tolongásban. Amikor Clary

visszafordult a többiek felé, látta, hogy Magnus őt nézi hamiskás

mosollyal. – Semmi gáz – mondta éppen, nyilvánvalóan arra a kérdésre

válaszolva, amit Luke tett fel neki az imént. – Jól ismerem a Borcelindsíkot.

A téren létre is hozom a Portált Mivel nagy lesz, nem fog sokáig

kitartani, úgyhogy sebtében át kéne rajta küldeni mindenkit, miután

megkapták a Jeleket.

Ahogy Luke bólintott, és elfordult, hogy mondjon valamit

Jocelynnak, Clary előrehajolt, és odasúgta a boszorkánymesternek: –

Amúgy köszönök mindent, amit anyukámért tettél.

Magnus mosolya szélesebb lett. – Nem hitted, hogy meg fogom

tenni, igaz?

– Elgondolkodtam rajta – ismerte be Clary. – Különösen, mert

amikor találkoztunk a háznál, még azt sem tartottad szükségesnek

elmondani nekem, hogy Jace magával hozta Simont, amikor átjött a

Portálon Alicantéba. Akkor nem ordíthattam le emiatt a fejedet, de

mégis, mit gondoltál? Hogy nem fog érdekelni?

– Hogy túlságosan is fog érdekelni – felelte Magnus. – Hogy

otthagysz csapot-papot, és rohansz a Cardhoz. Nekem viszont az volt a

fontos, hogy előkerítsd a Fehér Könyvet.

– Ez kegyetlenség volt – mondta dühösen Clary. – És tévedsz. Nem

hagytam volna...

– Azt tetted volna, amit bárki más a helyedben. Amit én is tettem

volna, ha olyasvalakiről van szó, aki nekem fontos. Nem neheztelek

rád, Clary, és nem azért tettem, mert gyengének hittelek. Azért tettem,

mert ember vagy, és én ismerem az embereket. Elég régóta élek ezen a

világon.

– Mintha te sose tennél semmi butaságot az érzéseid miatt – szólt

Clary. – Különben is, hol van Alec? Miért nem rohansz máris, hogy őt

válaszd társadnak?

Magnus mintha összerezzent volna. – Nem szívesen mennék a

közelébe így, hogy itt vannak a szülei. Te is tudod.

Clary a tenyerére támasztotta az állát. – Nem mindig fáklyásmenet

felvállalni azt, akit szeretünk.

– Ami azt illeti – mondta Magnus –, ebben van valami.

A holló komótos, lusta köröket leírva haladt a fák fölött a völgy

nyugati fala felé. A hold magasan járt az égen, így a fák között osonó

Jace-nek nem is volt szüksége a boszorkányfényre.

A völgyet határoló szürke szikla csupasz falként magasodott előtte.

A holló a nyugat felé kanyargó patak ívét követte, aztán váratlanul

eltűnt a fal egyik szűk repedésében. Jace jó párszor majd kificamította a

bokáját, és szíve szerint hangosan elkáromkodra volna magát, de nem

tehette, hiszen Hugó szinte biztosan meghallotta volna. Inkább

összegörnyedve sietett tovább, és arra koncentrált, nehogy eltörje a

lábát.

Mire a völgy peremére ért, az ingét átitatta az izzadság. Egy

pillanatra azt hitte, szem elől tévesztette Hugót, és elszontyolodott...

aztán észrevette a lefelé bukó árnyékot, amint a madár leírt egy

alacsony kört, és eltűnt a sziklafal egyik repedésében. Jace előrefutott –

iszonyú megkönnyebbülés volt végre sebesen mozogni a lopakodás

helyett. Ahogy a hasadék közelébe ért, egy sokkal nagyobb, sötét

nyílást pillantott meg mögötte – egy barlang volt ott Jace kapkodva

előhúzta a zsebéből a boszorkányfényt, és a holló után indult.

A barlang száján át alig szivárgott be némi fény, ráadásul néhány

lépés után az a kevés is szertefoszlott, és teljes sötétségnek adta át a

helyét. Jace felemelte a rúnakövet, és szétnyitotta az ujjait, hogy a

boszorkányfény szabadon áradhasson az ujjai között.

Először azt hitte, valahogy újra kibukkant a szabad levegőre, és a

csillagokat látja odafent a maguk ragyogó dicsőségében. A csillagok

soha nem ragyogtak úgy, mint Idrisben – csakhogy most éppen nem

ragyogtak. Csak a boszorkányfényt verte vissza a barlangban lerakódott

több tucatnyi csillámkő, ami most életre keltette körben a falakat.

Jace most már látta, hogy egy sziklába vájt, szűk üregbe jutott. A

háta mögött volt a barlang bejárata, előtte pedig két elágazó alagút

vezetett a vaksötétbe. Jace visszaemlékezett apja történeteire a

hősökről, akik eltévedtek a különféle labirintusokban, és egy kötél vagy

egy inda segítségével találták meg a kivezető utat. Csakhogy őnála

egyik sem volt. Közelebb osont az alagutakhoz, aztán egy hosszú

pillanatra megállt, és hallgatózott. A távolból vízcsöpögést és egy patak

zubogását hallotta, meg szárnyak suhogását és... hangokat.

Hátrahőkölt. A hangok a bal oldali alagútból jöttek, ebben teljesen

biztos volt. Hüvelykujját végighúzta a rúnakövön, mire annak

halványulni kezdett a fénye, és a végén már éppen csak annyira

világított, hogy Jace az orra hegyéig ellásson. Aztán a fiú előrelépett, és

már el is tűnt az alagútban.

– Komolyan beszélsz, Simon? Ez tényleg igaz? Óriási! Csodálatos!

-Isabelle megragadta a bátyja kezét. – Alec, hallottad, mit mondott

Simon? Jace nem Valentine fia! Egy pillanatig sem volt az.

– Hát akkor kinek a fia? – kérdezte Alec, bár Simonnak az a

határozott benyomása támadt, hogy csak félig-meddig figyel oda.

Mintha keresett volna valamit a teremben. A szülei nem messze álltak

tőlük, és kíváncsian figyelték őket. Simon kicsit tartott tőle, hogy nekik

is elő kell adnia az egész történetet, de voltak olyan kedvesek, hogy

néhány percre magára hagyták Isabelle-lel és Aleckel.

– Kit érdekel! – Isabelle lelkesen emelte fel a kezét, de aztán

összeráncolta a homlokát. – Igazság szerint ez jó kérdés. Ki volt az

igazi apja? Mégis Michael Wayland talán?

Simon megrázta a fejét. – Stephen Herondale.

– Szóval ő volt az Inkvizítor unokája – állapította meg Alec. – Hát

akkor ezért... – Elhallgatott, és a távolba meredt.

– Ezért micsoda? – akarta tudni Isabelle. – Alec, figyelj már ide!

Vagy legalább áruld el nekünk, mit keresel.

– Nem mit – felelte Alec. – Kit. Magnust. Meg akartam kérni, hogy

legyen a társam a csatában. Csakhogy fogalmam sincs, hol lehet. Te

sem láttad? – szögezte egyenesen Simonnak a kérdést.

A fiú nemet intett. – Fent volt az emelvényen Claryvel, de... – A

nyakát nyújtogatva nézett körül. – Most nincs ott. Valószínűleg

elvegyült a tömegben.

– Tényleg? Meg akarod kérni, hogy legyen a társad? – szólt Isabelle.

– Olyan ez, mint a francia négyes, csak közben öldöklunk is kicsit.

– Szóval pont olyan, mint a francia négyes – bólintott Simon.

– Talán lehetnél te a társam, Simon – mondta a lány, és finoman

felhúzta a szemöldökét.

Alec összeráncolta a homlokát. A teremben lévő többi

Árnyvadásszal egyetemben ő is teljes harci öltözetet viselt a hozzá

tartozó, fegyverekkel teleaggatott övvel. A hátára egy íjat akasztott, és

Simon örömmel állapította meg, hogy talált egy másikat ahelyett, amit

Sebastian kettétört. – Isabelle, neked semmi szükséged társra, mert nem

harcolsz. Túl fiatal vagy. És ha egyáltalán gondolni mersz rá, megöllek.

– Felkapta a fejét. – Hé... az ott Magnus?

Isabelle követte a tekintetét, és felmordult. – Alec, az egy vérfarkas.

Egy vérfarkaslány. Sőt, még ismerjük is. Hogy is hívják, May?

– Maia – helyesbített Simon. A lány valamivel távolabb állt, és barna

bőrnadrágot viselt meg egy fekete pólót, amire azt írták, hogy AMI

NEM ÖL MEG... AZ JOBBAN TESZI, HA MÁRIS MENEKÜLŐRE

FOGJA. Maia befont haját egy szalag tartotta a helyén. Most

megfordult, mintha érzékelte volna a rá szegeződő tekinteteket, és

elmosolyodott. Simon visszamosolygott rá, mire Isabelle elkomorodott.

Simon sürgősen eltüntette az arcáról a mosolyt – hogyan lett hirtelen

ilyen komplikált az élete?

Alec szeme egyszerre felragyogott. – Ott van Magnus! – szólt, és

hátra sem pillantva indult meg a nyüzsgő tömegen át arrafelé, ahol a

magas boszorkánymester állt. Magnusról lerítt a döbbenet, ahogy

meglátta a közeledő Alecet.

– Tulajdonképpen édesek – jegyezte meg Isabelle. – Érted, a maguk

béna módján.

– Miért béna?

– Mert – magyarázta a lány – Alec szeretné, ha Magnus komolyan

venné, de közben sosem beszélt róla a szüleinknek, sőt még csak arról

sem, hogy szereti a... tudod.

– A boszorkánymestereket? – kérdezte Simon.

– Nagyon vicces – pillantott rá bosszúsan Isabelle. – Tudod, hogy

értem. Valójában az történik, hogy...

– Egészen pontosan mi történik? – kérdezte Maia, aki időközben

megállt mellettük. – Igazából nem nagyon értem ezt a társas dolgot.

Mégis, hogy fog működni?

– Úgy! – Simon Alecre és Magnusra mutatott, akik igyekeztek minél

távolabb húzódni a többiektől. Alec erősen koncentrálva éppen Magnus

kezére rajzolt; sötét haja előrebukott, és eltakarta a szemét.

– És mindenkinek ezt kell csinálnia? – kérdezte Maia. – Úgy értem,

mindenkire rajzolni fognak?

– Csak azokra, akik harcolnak is – felelte Isabelle, és hűvösen

végigmérte. – Nem látszol tizennyolcnak.

Maia feszes mosolyra húzta a száját. – Én nem Árnyvadász vagyok.

A lúkantrópok tizenhat éves korukban már felnőttnek számítanak.

– Hát akkor pedig rád is rajzolni fognak – közölte Isabelle. –

Méghozzá egy Árnyvadász, úgyhogy keress magadnak egyet!

– De... – Maia, aki továbbra is Alecet és Magnust figyelte, hirtelen

elhallgatott, és felhúzta a szemöldökét. Simon követte a tekintetét, és

tátva maradt a szája.

Alec átkarolta Magnust, az ajkára tapasztotta az ajkát, és hevesen

csókolta. Magnus, mintha sokkot kapott volna, mozdulatlanná

dermedve állt. Jó páran – Árnyvadászok és Alvilágiak egyaránt – álltak

körülöttük, bámulták őket, és sutyorogtak. Simon gyorsan a Lightwood

szülőkre nézett, akik elkerekedett szemmel és tátott szájjal figyelték a

jelenetet. Maryse a szája elé kapta a kezét.

Maia értetlenül meredt a párra. – Na, álljon meg a menet! – szólt. –

Ezt is mindenkinek csinálnia kell?

Clary hatodszor nézett körbe a tömegen, Simont keresve. Nem

találta. A teremben hemzsegtek az Árnyvadászok meg az Alvilágiak,

akik most lassan kifelé kezdtek özönleni a nyitott ajtón a lépcsőkre.

Mindenhol irónok villantak, ahogy Alvilágiak és Árnyvadászok álltak

össze párokba, és kezdték megjelölni egymást. Clary egyszer csak

észrevette, hogy Maryse Lightwood egy zöld bőrű tündérnőnek nyújtja

oda a kezét, aki éppen olyan sápadt és fejedelmi volt, mint ő maga.

Patrick Penhallow ünnepélyesen váltott rúnát egy boszorkánymesterrel,

akinek kék szikrák ugráltak a hajában. Az ajtó nyitott szárnyain

keresztül Clary látta a téren létrehozott Portál ragyogását. A terem

üvegtetején besütő csillagfény egészen szürreális hangulatot kölcsönzött

a jelenetnek.

– Lélegzetelállító, igaz? – kérdezte Luke. Az emelvény szélén állt, és

a termet figyelte. – Árnyvadászok és Alvilágiak vegyülnek el egymással

egy fedél alatt. – A hangján hallatszott a meghatottság. Clary másra sem

tudott gondolni, csak hogy ezt Jace-nek is látnia kéne. Akárhogy is

próbálkozott, egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla, mennyire

félti a fiút. Az a gondolat, hogy talán szemtől szemben küzd meg

Valentine-nal, és kockára teszi az életét, mert azt hiszi, hogy el van

átkozva... az a gondolat, hogy talán anélkül hal meg, hogy valaha is

megtudná az igazságot...

– Clary! – szólalt meg egyszerre Jocelyn. – Hallottad egyáltalán,

amit mondtam?

– Hallottam – felelte Clary. – És tényleg lélegzetelállító.

Jocelyn megszorította a lánya kezét. – Egyáltalán nem ezt mondtam.

Luke és én, mind a ketten, csatába megyünk. Tudom, hogy ezt te is

tudod. Te itt maradsz Isabelle-lel meg a többi gyerekkel.

– Nem vagyok gyerek.

– Tudom, hogy nem vagy az, de ilyen fiatalok nem harcolhatnak. És

még ha idősebb is lennél, sosem kaptál kiképzést.

– Nem akarok itt ülni, és nem csinálni semmit.

– Semmit? – nézett Jocelyn csodálkozva a lányára. – Clary, ebből az

egészből semmi sem történhetne meg nélküled. Esélyünk sem lenne

felvenni a harcot, ha te nem lennél. Annyira büszke vagyok rád! Csak

azt akartam mondani, hogy bár Luke meg én elmegyünk, vissza fogunk

jönni. Nem lesz semmi baj.

Clary édesanyja zöld szemébe nézett, ami annyira hasonlított az

övéhez. – Anya – mondta. – Ne hazudj!

Jocelyn élesen beszívta a levegőt, felállt, és visszahúzta a kezét.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Clary megpillantott valamit a

szeme sarkából – egy ismerős arcot a tömegben. Egy karcsú, sötét

figurát, aki sebesen közelített feléjük, határozottan és meglepő

könnyedséggel csusszanva át a teremben nyüzsgő tömegen – olyan volt,

mintha át tudna lebegni az emberek között, akár a füst egy kerítés

résein.

És így is történt, döbbent rá Clary, ahogy a jövevény közelebb ért az

emelvényhez. Raphael volt az, aki ugyanazt a fehér inget és fekete

nadrágot viselte, mint akkor, amikor először találkoztak. Clary már el is

felejtette, milyen törékenynek látszik a fiú. Talán ha tizennégy évesnek

tűnt, ahogy felkapaszkodott a lépcsőn. Sovány arca nyugodt volt és

angyali – mintha egy ministránsfiú vonult volna fel a szentély lépcsőin.

– Raphael! – Luke hangjában csodálkozás keveredett

megkönnyebbüléssel. – Nem hittem volna, hogy eljössz. Talán az

Éjszaka Gyermekei mégis úgy döntöttek, hogy részt vesznek a

Valentine elleni harcban? Most is vár rátok egy szék a Tanácsban, ha el

kívánjátok foglalni. – Ezzel kezet nyújtott Raphaelnek.

A fiú kifejezéstelenül pillantott vissza rá tiszta, elbűvölő szemével. –

Nem foghatok veled kezet, vérfarkas. – Amikor Luke arcára kiült a

sértődöttség, elmosolyodott, éppen hogy csak kivillantva szemfogai

hegyét. – Kivetítés vagyok – magyarázta, és felemelte a kezét, hogy

mindenki láthassa, hogyan szűrődik át rajta a fény. – Semmit sem tudok

megérinteni.

– De... – Luke felnézett a tetőablakon besütő holdra. – Miért? –

Leengedte a kezét. – Nos, örülök, hogy itt vagy. Akármilyen formában

is tartottad helyesnek megjelenni.

Raphael megrázta a fejét. Tekintete egy pillanatra elidőzött Claryn –

a lánynak ez egyáltalán nem tetszett –, aztán Jocelyn felé fordult, és

szélesen elmosolyodott. – Maga – szólt – Valentine felesége. Többen is

meséltek a fajtámból magáról. Olyanok, akikkel együtt harcolt a

Felkelés idején. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy személyesen

is találkozhatunk.

Jocelyn meghajtotta a fejét. – Sok bátor harcost ismertem meg akkor

az Éjszaka Gyermekei közük Érkezésed azt jelenti talán, hogy ismét

vállt vállnak vetve küzdhetünk?

Clary furcsának találta, hogy édesanyja ilyen hivatalos hangon

beszél, Jocelyn számára azonban láthatólag mégis ez volt a természetes.

Éppen olyan természetes, mint máskor a földön ülni egy ősöreg

kezeslábasban, a kezében egy festékes ecsettel.

– Remélem – felelte Raphael, és tekintete úgy söpört végig Claryn,

akár egy hideg kéz érintése. – Csak egy feltételünk van, egyetlen

egyszerű és apró kérésünk. Ha ez teljesül, az Éjszaka Gyermekei

számos országból sereglenek majd ide, hogy az önök oldalán

harcolhassanak.

– A hely a Tanácsban – mondta Luke. – Természetesen... hivatalossá

tehetjük, a dokumentumok egy órán belül elkészülhetnek...

– Nem – közölte Raphael. – Nem a Tanácsról van szó. Valami

másról.

– Valami... másról? – visszhangozta értetlenül Luke. – Miről?

Biztosíthatlak, ha lehetőségünk van rá...

– Ó, van bizony – szólt közbe lebilincselő mosollyal a vámpír. – Ami

azt illeti, olyasvalamiről van szó, ami jelen pillanatban is itt van a terem

falai között – mutatott körbe kecses mozdulattal az egybegyűlteken. –

Simont akarjuk – mondta. – A Napjárót.

Az alagút hosszú volt, és olyan kacskaringós, hogy Jace-nek néha az

a benyomása támadt, mintha egy irdatlan szörnyeteg farkában

lopakodna előre. Mindent betöltött a nyirkos kövek és a hamu szaga,

meg valami dohos és furcsa bűz, ami Jace-t halványan a Csontvárosra

emlékeztette.

Az alagút végül egy kerek kamrába torkollott. Hatalmas, ékszerként

ragyogó cseppkövek lógtak a barázdás kőmennyezetről. A talaj olyan

sima volt, mintha lecsiszolták volna, itt-ott pedig kövekből készült

berakásos minták díszítették. Körben egy sor érdes sztalagmit

emelkedett. A terem közepén egyetlen masszív cseppkő meredt fölfelé,

akár egy gigantikus szemfog; az oldalát vörös minták díszítették. Jace a

szemét meresztve észrevette, hogy a cseppkő oldalai átlátszóak, és a

vörös mintákat valójában a belsejében mozgó valamik rajzolják ki.

Olyan volt a látvány, mintha színes füst kavarogna egy kémcsőben.

Odafentről egy kerek nyíláson keresztül fény szűrődött a terembe. A

termet nyilvánvalóan így alkották meg, nem pedig a természet formálta

ilyenné – a padló finom mintázatai ezt kétségbevonhatatlanná tették de

mégis, ki vájt volna ki egy ekkora föld alatti barlangot, és miért?

Egyszerre éles károgás hasított a terem csendjébe, amitől Jace hátán

végigfutott a hideg. A fiú belépett egy testes cseppkő mögé, és gyorsan

elrejtette a boszorkányfényét. Ebben a pillanatban a barlang túlsó

végében két alak jelent meg, és elindultak felé, miközben a fejüket

összedugva beszélgettek. Jace csak akkor ismerte fel őket, amikor a

terem közepére értek.

Sebastian volt az.

Es Valentine.

Simon remélte, hogy elkerülheti a tömeget, ezért a hosszabbik úton

indult el az emelvény felé, a terem oldalán sorakozó oszlopok között.

Menet közben leszegte a fejét, és elmerült a gondolataiban. Furcsának

tűnt, hogy Alec, aki csak egy-két évvel volt idősebb nála, csatába indul,

a többiek pedig itt maradnak. És Isabelle láthatólag teljes lelki

nyugalommal fogadta a dolgot. Nem sírt, nem kapott hisztériás

rohamot. Mintha erre számított volna. Talán így is volt. Talán mind erre

számítottak.

A fiú már egészen közel járt az emelvény lépcsőihez, és meglepetten

vette észre, hogy Raphael is ott áll Luke-kal szemben, hűvösen és

szenvtelenül, ahogy mindig. Vele ellentétben Luke zaklatottnak tűnt – a

fejét rázta, és tiltakozva emelte fel a kezét. Jocelyn nyilvánvalóan

szintén fel volt háborodva. Simon nem látta Clary arcát – a lány háttal

volt neki –, de ismerte annyira, hogy már a válla tartásán lássa,

mennyire feszült.

Mivel nem akarta, hogy Raphael észrevegye, Simon bebújt egy

oszlop mögé, és onnan hallgatózott. Még a tömeg zsivaján keresztül is

hallotta Luke megemelt hangját.

– Szó sem lehet róla – mondta a férfi éppen. – El sem hiszem, hogy

ilyet kérsz egyáltalán.

– Én pedig el sem hiszem, hogy nemet mondtok. – Raphael hangja

hűvös volt, tiszta és éles, akár egy fiatal fiúé. – Egészen kis dologról

van szó.

– Nem egy dologról van szó – förmedt rá a vámpírra Clary. –

Simonról van szó. Ő ember.

– Vámpír – közölte Raphael. – Erről valamiért folyton

megfeledkeztek.

– Tálán nem vagy te is vámpír? – kérdezte Jocelyn. Éppen olyan

fagyos volt a hangja, mint amikor Clary meg Simon bajba keveredett

valami ostobaság miatt. – Azt akarod mondani, hogy a te életed

fikarcnyit sem ér?

Simon hozzásimult az oszlophoz. Hát itt meg mi folyik?

– Az én életem nagyon is sokat ér – felelte Raphael –, mivel az

önökével ellentétben örökké tart. Se vége, se hossza azoknak a

dolgoknak, amiket megvalósíthatok, miközben önök számára előbbutóbb

eljön a vég. Csakhogy most nem ez a lényeg. Simon vámpír, a

népemhez tartozik, és szeretném visszakapni.

– Vissza aztán biztosan nem kaphatod – csattant föl Clary. – Eleve

nem is volt a tied. Még csak nem is érdekelt, amíg ki nem derült, hogy

ki tud menni a napra...

– Talán így van – bólintott Raphael –, de nem azért, amiért

gondolod. – Félrebillentette a fejét, és világos, meleg szeme úgy ugrált

ide-oda, mint valami madáré. – Egyetlen vámpírnak sem lenne szabad

az ő képességeivel rendelkezni – mondta. – Éppen úgy, ahogy egyetlen

Árnyvadásznak sem lenne szabad a te vagy a bátyád képességeivel

rendelkeznie. Évekig azt tanították nekünk, hogy egy tévedés vagyunk,

természetellenes faj. De igazából ez... ez a természetellenes.

– Raphael! – Luke hangjában figyelmeztetés csendült. – Nem tudom,

miben reménykedtél, de semmi esélyed, hogy hagyjuk bántani Simont.

– Viszont hagyjátok, hogy Valentine meg a démonhadserege bántsa

ezeket az embereket, a szövetségeseiteket. – Raphael széles gesztussal

mutatott körbe a termen. – Hagyjátok, hogy kockára tegyék az életüket,

Simonnak viszont nem kínáljátok fel ugyanezt a lehetőséget. –

Leengedte a karját. – Tudnotok kell, hogy máskülönben nem harcolunk

mellettetek. Az Éjszaka Gyermekei nem veszik ki a részüket a csatából.

– Akkor nem veszik ki a részüket – mondta Luke. – Nem fizetek egy

ártatlan élettel az együttműködésetekért. Én nem Valentine vagyok.

Raphael Jocelynhoz fordult. – És maga, Árnyvadász? Hagyja, hogy

ez a vérfarkas döntse el, mi a jó a népének?

Jocelyn úgy pillantott Raphaelre, mintha a fiú egy csótány lenne a

konyhája padlóján. – Ha Simonnak csak a haja szála is meggörbül

miattatok, vámpír – mondta kiszámított lassúsággal –, miszlikbe

aprítalak, és megetetlek a macskámmal. Megértetted?

Raphael összeszorította a száját. – Hát jó – mondta. – Ha majd a

Brocelind-síkon haldokoltok, feltehetitek magatoknak a kérdést, hogy

megérte-e egyetlen életért olyan sokat feláldozni.

Ezzel eltűnt. Luke Claryhez fordult, de Simon már nem őket nézte.

Lepillantott a kezére. Azt hitte, hogy reszketni fog, de olyan

mozdulatlan volt, mint egy hulláé. Most nagyon lassan mindkettőt

ökölbe szorította.

Valentine olyan volt, mint mindig: megtermett férfi, átszabott

Árnyvadász öltözékben, finom vonásaihoz egyáltalán nem illő széles

vállal. A hátán ott lógott a Végzet Kardja egy tömött zsák társaságában.

Széles övet viselt, benne számos fegyverrel: vastagvadászpengékkel,

vékony tőrökkel és nyúzó késekkel. Ahogy egy kiálló szikla mögül

figyelte Valentine-t, Jace ugyanazt érezte, amit mostanában mindig, ha

az apjára gondolt: kitartó, ismerős ragaszkodást, amit azonban lassan

elemésztett az üresség, a csalódottság és a bizalmatlanság.

Furcsa volt együtt látni az apját Sebastiannal, aki... megváltozott. Ő

is azt az öltözetet viselte, hozzá pedig egy hosszú, ezüst markolatú

kardot, de nem a ruhája tűnt rajta különösnek. Inkább a haja: göndör,

fekete fürtjei helyét fehéraranyra emlékeztető, csillogó szőkeség vette

át. Őszintén szólva, illett is hozzá, így már a bőre sem tűnt olyan

sápadtnak. Korábban nyilván festette a haját, hogy jobban hasonlítson a

valódi Sebastian Verlacra, és ez volt a valódi külseje. Keserű, örvénylő

gyűlölet söpört át Jace-en. Nem volt könnyű megállnia, hogy ott

maradjon a szikla takarásában, és ne ugorjon elő, hogy megragadja

Sebastian torkát.

Hugó megint károgott egyet, aztán lejjebb ereszkedett, és letelepedett

Valentine vállára. Jace-be belehasított a fájdalom, ahogy meglátta a

hollót éppen abban az ismerős testhelyzetben, amiben a Hodge-dzsal

töltött évek során megszokta. Hugó gyakorlatilag az öreg tanár vállán

élt, és most Valentine-nál látni egészen idegen érzés volt, hiába derült

ki annyi minden rossz Hodge-ról.

Valentine felnyúlt, és végigsimította a madár csillogó tollait, majd

biccentett, mintha komoly beszélgetésbe készülne mélyedni vele.

Sebastian felhúzta fakó szemöldökét. – Kaptunk híreket Alicantéból?

– kérdezte, ahogy Hugó felszállt Valentine válláról, és megint a

magasba emelkedett. Szárnya hegye végigsúrolta a cseppkövek csillogó

hegyét.

– Semmi sem olyan világos, mint szeretném – szólt Valentine. Apja

szokás szerint hűvös és rezzenéstelen hangja nyílvesszőként hasított

Jace-be. A keze önkéntelenül is remegni kezdett, és erővel az oldalához

szorította, hálásan, amiért a kiszögellés eltakarta a másik kettő szeme

elől. – Egy dolog biztos. A Klávé továbbra is szövetségben áll

Luciannel és az Alvilágiak csapatával.

Sebastian összeráncolta a homlokát. – De Malachi azt mondta...

– Malachi elbukott. – Valentine egyenes vonallá húzta össze a száját.

Jace meglepetésére Sebastian lépett egyet előre, és megérintette

Valentine karját. Volt valami abban az érintésben – valami intim és

magabiztos –, amitől Jace-nek azonnal felfordult a gyomra, mintha egy

rakás férget nyelt volna le. Senki sem érinthette meg így Valentine-t.

Mégő maga sem érintette volna meg így az apját. – Ideges vagy? –

kérdezte Sebastian, és a hangjában is ott volt ugyanaz a groteszk,

felfoghatatlan bizalmasság.

– A Klávé rettenetesebb, mint gondoltam. Azt tudtam, hogy

Lightwoodék reménytelenül romlottak, és hogy ez a fajta romlottság

ragályos. Ezért próbáltam meg távol tartani őket Idristől. De hogy a

többiek is ilyen könnyen hagyják, hogy Lucian csak úgy megmérgezze

őket, amikor nem is Árnyvadász... – Valentine-ról sütött az undor, de

nem távolodott el Sebastiantól, és Jace egyre inkább hitetlenkedve

figyelte, hogy még csak nem is söpörte le a fiú kezét a karjáról. –

Csalódott vagyok. Azt hittem, hallgatnak a józan észre. Szívesebben

vettem volna, ha nem így végződnek a dolgok.

Sebastiannak megcsillant a szeme. – Nem értek egyet – mondta. –

Képzeld csak el őket, ahogy felkészülnek a csatára, ahogy kilovagolnak,

hogy dicsőséget szerezzenek maguknak, aztán rájönnek, hogy az egész

semmit sem számít. Hogy az elszántságuk hiábavaló. Képzeld el,

milyen képet fognak vágni! – Széles mosolyra húzta a száját.

– Jonathan! – sóhajtott fel Valentine. – Ez csak a szükséges rossz,

nem olyasmi, amin elvezkedni kéne.

Jonathan? Jace keze hirtelen izzadni kezdett, ahogy megragadta a

sziklát. Miért szólítaná Valentine Sebastiant az ő nevén? Tálán csak

nyelvbotlás volt? De Sebastian láthatólag nem lepődött meg.

– Hát nem jobb, ha élvezem, amit csinálok? – kérdezte Sebastian. –

Az hétszentség, hogy Alicantéban jól éreztem magam. A Lightwood

család jobb társaság volt, mint amilyennek beállítottad őket. Főleg a

csaj, Isabelle. Igen jó hangulatban váltunk el. Ami pedig Claryt illeti...

Jace szíve már attól is fájdalmasan szökkent egyet, hogy meghallotta

Clary nevét Sebastian szájából.

– Egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam – folytatta

Sebastian zsémbesen. – Egyáltalán nem is hasonlít hozzám.

– A világon senki sem hasonlít hozzád, Jonathan. Ami pedig Claryt

illeti, ő mindig is pontosan olyan volt, mint az édesanyja.

– Nem hajlandó beismerni, hogy mit akar valójában – mondta

Sebastian.

– Még nem. De el fog még jönni hozzánk.

Valentine felhúzta a szemöldökét. – Hogyhogy el fog jönni hozzánk?

Sebastian vigyora szinte leküzdhetetlen haraggal töltötte meg Jace-t.

A fiú keményen az ajkába harapott, és vér ízét érezte a szájában. – Jaj,

érted – felelte Sebastian. – Át fog állni a mi oldalunkra. Alig várom.

Időtlen idők óta nem szórakoztam olyan jól, mint amikor átvertem.

– Nem az volt a lényeg, hogy jól szórakozz. Az volt a feladatod,

hogy megtudd, mit keres. Erre, amikor megtalálta, méghozzá nélküled,

hagytad, hogy odaadja egy boszorkánymesternek. Aztán meg magaddal

hozni is képtelen voltál, amikor eljöttél, annak ellenére, hogy micsoda

fenyegetést jelent a számunkra. Nem mondanám fergeteges sikernek,

Jonathan.

– Én próbáltam elhozni. Folyton szem előtt volt, és mégsem

rabolhattam el a Szövetség Termének közepén – duzzogott Sebastian. –

Aztán meg mondtam már, hogy fogalma sincsen, hogyan használja a

rúnás képességét. Túl naiv hozzá, hogy veszélyt jelentsen...

– Akármit is tervez a Klávé, ő áll a középpontjában – mondta

Valentine.

– Ennyit megtudtunk Hugótól. Látta az emelvényen a Szövetség

Termében. Ha meg tudja mutatni a Klávénak, mire képes...

Jace hirtelen nagyon kezdte félteni Claryt, de persze büszke is volt rá

egyben – hát persze hogy ő áll a középpontban. Ez az ő Claryje.

– Akkor harc lesz – szólt Sebastian. – Végül is ezt akarjuk, nem?

Clary nem számít. Csak a harc számít.

– Szerintem alábecsülöd őt – jegyezte meg csendesen Valentine.

– Figyeltem – felelte Sebastian. – Ha olyan korlátlan a képessége,

mint amilyennek te hiszed, akkor kihozhatta volna vele a kis

vámpírbarátját a börtönből... vagy megmenthette volna azt a hülye

Hodge-ot, amikor haldoklott.

– Egy képesség nem csak akkor lehet halálos, ha korlátlan –

jelentette ki Valentine. – Ami pedig Hodge-ot illeti, talán lehetnél kicsit

visszafogottabb a halálával kapcsolatban, ha már te ölted meg.

– Éppen az Angyalról akart beszélni nekik. Muszáj volt.

– Meg akartad ölni. Mindig mindenkit meg akarsz ölni. – Valentine

elővett a zsebéből egy pár bőrkesztyűt, és lassan felhúzta. – Talán

beszélt volna róla. Talán nem. Éveken át ő gondoskodott Jace-ről az

Intézetben, és nyilván elgondolkodott rajta, mit nevel fel. Hodge azon

kevesek egyike volt, akik tudták, hogy nem csak egy fiú létezik. Biztos

voltam benne, hogy nem árul el, ahhoz nem volt elég vér a pucájában. –

Komoran nyújtóztatta ki az ujjait a kesztyűben.

Nem csak egy fiú? Miről beszél Valentine?

Sebastian egyetlen kézlegyintéssel intézte el Hodge-ot. – Kit érdekel,

mit gondolt? Meghalt, és nem kár érte. – Feketén ragyogott a szeme. –

Most a tóhoz mész?

– Igen. Világos, hogy mit kell tenned? – Valentine állával a

Sebastian övén lógó kard felé intett. – Használd azt! Nem a Végzet

Kardja, de kellő démoni erővel rendelkezik erre a célra.

– Nem mehetek veled a tóhoz? – Sebastian hangja határozottan

nyafogásszerű lett. – Nem szabadíthatjuk rájuk most a sereget?

– Még nincs éjfél. Azt mondtam, addig kapnak időt. Még meggondol

hatják magukat.

– Nem fogják...

– A szavamat adtam, és nem áll szándékomban megszegni. –

Valentin nem tűrt ellentmondást. – Ha Malachi nem üzen éjfélig, nyisd

ki a kaput! – A férfit láthatólag bosszantotta Sebastian habozása. – Ezt

meg kell tenned a kedvemért, Jonathan. Nem várhatok itt éjfélig.

Majdnem egy órába telik, mire az alagutakon át eljutok a tóhoz, és nem

áll szándékomban hagyni, hogy a csata sokáig elhúzódjon. Az

eljövendő nemzedékeknek tudniuk kell, milyen gyorsan vesztett a

Klávé, és milyen elsöprő volt a győzelmünk.

– Csak sajnálom, hogy lemaradok róla, amikor megidézed őket. Jó

lenne ott lenni veled. — Sebastian tekintetében ott volt a sóvárgás, de

valami más is, valami gunyoros, öntelt, számító, és valami furcsán,

kimódoltan... hideg Nem mintha Valentine-t különösebben érdekelte

volna.

Jace döbbenten látta, hogy a férfi egy gyors, leplezetlenül

szeretetteljes gesztussal megérinti Sebastian arcát, mielőtt megfordult

volna, hogy elinduljon a barlang túlsó vége felé, ahol sűrűbbek lettek az

árnyékok. Ott meg állt, halvány alak a sötét háttér előtt. – Jonathan –

kiáltotta vissza, mire Jace akaratlanul is felkapta a fejét. – Egy nap majd

az Angyal szemébe nézhetsz. Végtére is te öröklöd a Végzet Ereklyéit,

ha én elmegyek. Talán egy nap te is megidézed majd Razielt.

– Az jó lenne – mondta Sebastian, és mozdulatlanul figyelte, ahogy

Valentine egy utolsó biccentéssel eltűnik a sötétségben. – Nagyon jó

lenne – tette hozzá a fiú, suttogássá csendesítve a hangját. – Szívesen

szembeköpném a rohadékot – morogta, aztán megpördült. – Akár elő is

jöhetsz, Jace – szólt. – Tudom, hogy itt vagy.

Jace mozdulatlanná merevedett, ha csak egy pillanatra is. Aztán

ösztönösen megindult, és mire egyáltalán végiggondolhatta volna, mit

tesz, már rohant is az alagút felé. Ki kellett jutnia innen, hogy valami

úton-módon kijuttathasson egy üzenetet Luke-nak.

Csakhogy az alagútba már nem juthatott be. Sebastian állt ott hűvös,

csú-Iondáros tekintettel. A karját kinyújtotta, ujjai kétoldalt kis híján az

alagút Kőfalát érintették. – Tényleg? – szólt. – Te sem gondolhattad

komolyan, hogy gyorsabb vagy nálam.

Jace csúszva fékezett. A szíve egyenetlenül vert a mellkasában, akár

egy elromlott metronóm, a hangja azonban rezzenéstelen volt. –

Minden más elképzelhető tekintetben jobb vagyok nálad, úgyhogy

ennyi belefér.

Sebastian elmosolyodott. – Hallottam a szívverésed – mondta

halkan. – Amikor figyelted, hogy Valentine-nal beszélgetek.

Felzaklatott?

– Hogy a jelek szerint randizol az apámmal? – Jace megrántotta a

vállát. – Magunk közt szólva egy kicsit fiatal vagy hozzá.

– Mi van? – Amióta először találkoztak, Jace most először látta a

fiún, hogy meglepődik valamin. Most is csak egyetlen rövid pillanatig

élvezhette azonban a helyzetet, mielőtt Sebastian összeszedte magát.

Valami sötét csillogás azért ott maradt a szemében, jelezve, hogy nem

bocsátott meg Jace-nek, amiért kihozta a sodrából. – Néha

elgondolkodtam rajtad – folytatta Sebastian ugyanazon a kedélyes

hangon. – Időnként mintha lett volna valami a mögött a sárga szempár

mögött. Mintha meg-megvillant volna benned az intelligencia, nem

úgy, mint a választott családod többi sík hülye tagjában. De, gondolom,

csak póz volt ez is. Ugyanolyan ostoba vagy, mint ők, hiába kaptál tíz

éven át jó nevelést.

– Mit tudsz te a nevelésemről?

– Többet, mint gondolnád. – Sebastian leengedte a kezét. – Ugyanaz

az ember nevelt fel téged is, aki engem. Csak engem nem unt meg az

első tíz év után.

– Ezt meg hogy érted? – Jace torkából csak suttogva jött elő a hang,

aztán, ahogy Sebastian rezzenéstelen arcát nézte, hirtelen az az érzése

támadt, mintha most látná először – a hirtelenszőke hajat, a fekete

antracit szem párt, arca kemény redőit, amelyeket mintha kőből

faragtak volna ki és hozzáképzelte az apja arcát, ahogyan az Angyal

megmutatta neki: fiatalon, harcra készen, éhesen. És akkor már tudta. –

Valentine az apád. A testvérem vagy.

De Sebastian már nem állt ott előtte. Hirtelen a háta mögé került, és

átka rolta Jace vállát, mintha meg akarná ölelni, csakhogy mindkét

kezét ökölbe szorította. – Üdvözöllek, s búcsúzom, fivérem – mondta,

majd felrántotta a karját, és megszorította Jace nyakát, elvágva a levegő

útját a torkában.

Clary hullafáradt volt. A homloka mögé tompa, lüktető fejfájás vette

be magát az Összefogás rúna utóhatásaként. Olyan volt, mintha valaki a

rossz oldalról próbált volna meg berúgni egy ajtót.

– Valami baj van? – kérdezte Jocelyn, és Clary vállára tette a kezét.

– Úgy festesz, mint aki nem érzi valami jól magát.

Clary lenézett, és látta a pókhálószerű, fekete rúnát édesanyja kezén;

az ikertestvérét annak, ami Luke tenyerét díszítette. Összeszorult a

gyomra. Valahogy sikerült megbirkóznia vele, hogy édesanyja alig

néhány óra múlva egy hadseregre való démonnal fog csatába szállni –

de irtózatos erőfeszítésébe telt folyamatosan elnyomni magában az újra

meg újra feltörő gondolatot.

– Csak jó lenne tudni, hol lehet Simon – felelte Clary, és felállt. –

Megyek, előkerítem.

– Odalent? – Jocelyn aggodalmas tekintettel pillantott a tömegre.

Most már kevesebben voltak, állapította meg Clary, mivel akik

megkapták a Jelüket, kisereglettek a térre. Malachi az ajtóban állt, és

szenvtelenül osztogatta az utasításokat az Alvilágiaknak meg az

Árnyvadászoknak, hogy ki merre menjen.

– Nem lesz gond. – Clary édesanyját és Luke-ot kikerülve az

emelvény lépcsője felé indult. – Rögtön visszajövök.

A közelben állók felé fordultak, ahogy lesietett a lépcsőn, és

beleolvadt a tömegbe. Érezte a rászegeződő tekintetek irdatlan súlyát.

Végignézett az összegyűlteken, Lightwoodékat vagy Simont keresve,

de egyetlen ismerőst sem látott – ráadásul borzasztó nehéz lett volna

bárkit is észrevenni ebben a nyüzsgésben, valakinek, aki ilyen alacsony,

mint ő. Clary hangos sóhajjal a terem nyugati vége felé indult, ahol

kevesebben voltak.

Abban a pillanatban, hogy a magas márványoszlopok vonalába ért,

az egyik mögül kinyúlt egy kéz, és félrerántotta. Clarynek felszisszenni

is alig maradt ideje, és máris a legnagyobb oszlop mögött találta magát

a sötétben, hátával a hűvös márványfalnak támaszkodva. Simon

szorította a karját. – Ne sikíts, jó? Csak én vagyok – szólt a fiú.

– Hát persze hogy nem fogok sikítani. Ne beszélj hülyeségeket! –

Clary körbepillantott, kíváncsian, hogy mi történik éppen. Innen csak

keveset láthatott a teremből az oszlopok között. – De mire véljem ezt a

James Bond-os kémjátékot? Amúgy is téged kerestelek.

– Tudom. Csak azt vártam, hogy gyere le az emelvényről. Ott

akartam beszélni veled, ahol senki más nem hallhatja meg. – Feszülten

nyalta meg az ajkát. – Hallottam, mit mondott Raphael. Hogy mit akar.

– Ó, Simon! – csüggedt el Clary. – Figyelj, nem történt semmi. Luke

elhajtotta...

– Talán nem kellett volna – mondta Simon. – Talán meg kellett

volna adnia Raphaelnek, amit akart.

Clary hunyorogva nézett a fiúra. – Úgy érted, téged? Ne legyél már

hülye! Kizárt dolog, hogy...

– Egy esetben nem kizárt. – Simon erősebben szorította a lány karját.

– Ha én is akarom. Azt szeretném, ha Luke megmondaná Raphaelnek,

hogy áll az alku. Vagy én magam mondom meg neki.

– Tudom, mit csinálsz – tiltakozott Clary. – Tiszteletben is tartom, és

csodállak érte, de nem kell megtenned, Simon, egyáltalán nem kell.

Amit Raphael kér, az nem tisztességes, és senki sem fog elítélni, ha

nem áldozod fel magad egy háborúért, amit nem is neked kell

megvívnod...

– De hát éppen erről van szó – mondta Simon. – Raphaelnek igaza

van. Tényleg vámpír vagyok, és te ezt folyton elfelejted. Vagy talán

csak el akarod felejteni. De én Alvilági vagyok, te meg Árnyvadász, és

ez a háború mind kettőnké.

– De te nem vagy olyan, mint ők.

– Közéjük tartozom. – Lassan beszélt, kiszámítottam mintha csak

biztos akarna lenni benne, hogy Clary minden szavát megérti. – Ez nem

fog meg változni. Ha az Alvilágiak együtt vívják meg ezt a háborút az

Árnyvadászok kai, Raphael népének részvétele nélkül, akkor az Éjszaka

Gyermekei nem kapnak helyet a Tanácsban. Nem lesznek részei annak

a világnak, amit Luke próbál létrehozni. Annak a világnak, ahol az

Árnyvadászok és az Alvilágiak együtt dolgoznak. Együtt élnek. A

vámpírok ebből kimaradnak. Az Árnyvadászok ellenségek lesznek. Te

meg én ellenségek leszünk.

– Sosem tudnék az ellenséged lenni.

– Belehalnék – mondta egyszerűen Simon. – Viszont semmit sem

érékei vele, ha a háttérbe húzódom, és úgy teszek, mintha nem lennék

része ennek az egésznek. És nem az engedélyedet kérem. A

segítségedre van szükségem. De ha nem kapom meg, Maia akkor is

elvisz a vámpírok táborába, és mindenképpen feladom magam

Raphaelnek. Érted?

Clary a fiúra meredt. Simon olyan erővel szorította a karját, hogy

érezte, ahogy lüktet a vére a fiú keze alatt. Megnyalta kiszáradt ajkát;

keserű ízt érzett. – Mégis – kérdezte –, mit segíthetnék neked?

A fiú válaszát hallva hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét. Már

rázta is a fejét, mielőtt Simon a mondanivalója végére ért volna. A haja

előre-hátra csapkodott, majdnem eltakarva a szemét. – Nem – közölte. –

Ez őrültség, Simon. Ez nem ajándék, ez büntetés...

– Nekem talán nem az – mondta a fiú. A tömeg közepe fele

pillantott, és Clary észrevette Maiát, amint őket figyelte kíváncsian.

Nyilvánvalóan Simonra várt. Ez nekem túl gyors, gondolta Clary.

Minden olyan gyorsan történik.

– Jobb, mint a másik lehetőség, Clary.

– Nem...

– Lehet, hogy egyáltalán nem is fog fájni. Végtére is már megkaptam

a büntetésem, igaz? Így sem mehetek be egy templomba vagy egy

zsinagógába, nem mondhatok ki megszentelt neveket, nem öregszem.

Ki vagyok zárva a hétköznapi dolgokból. Talán ez most nem fog

semmin sem változtatni.

– De talán mégis.

A fiú elengedte Clary karját, a derekára csúsztatta a kezét, és kivette

az övéből Patrick irónját. A lány felé nyújtotta. – Clary! – szólt. – Tedd

meg ezt a kedvemért! Kérlek!

A lány zsibbadó ujjakkal elvette az irónt, majd felemelte, és a hegyét

Simon bőréhez illesztette, közvetlenül a szeme fölött. Az első Jel,

mondta Magnus. A legelső. Clary rágondolt, és az irón úgy kezdett

mozogni, akár egy táncos, amikor megszólal a zene. A fekete vonalak,

mint egy gyorsított felvételen nyíló virág, rajzolódtak ki a homlokán.

Amikor Clary végzett, a jobb keze már égett a fajdalomtól, de ahogy

hátralépett, és megnézte a művét, tudta, hogy valami hibátlant,

különlegeset és ősit alkotott, valamit az idők kezdetéről. Ahogy a fiú

zavarodottan végighúzta az ujját a homlokán, a rúna csillagként

ragyogott fel.

– Érzem – szólt. – Mintha égne.

– Nem tudom, mi fog történni – suttogta Clary. – Nem tudom,

hosszú távon milyen mellékhatása lehet.

Simon egy fanyar félmosoly kíséretében megérintette a lány arcát. –

Reménykedjünk benne, hogy lesz esélyünk megtudni.

Peniél

MAIA AZ ÚT JAVA RÉSZÉN csendben maradt, és leszegett fejjel

ballagott az erdő felé, csak időnként pillantott körbe, összeráncolt orral

koncentrálva. Simon kíváncsi lett volna rá, hogy vajon szaglászva

próbálja-e megállapítani, merre kell menniük, és végül arra jutott, hogy

ha kicsit fura is egy ilyen képesség, azért alkalmasint jól jöhet. Aztán az

is leesett neki, hogy egyáltalán nem kell szednie a lábát, hogy lépést

tartson Maiával, akármilyen sebesen is halad a lány. Még amikor

megérkeztek az erdőbe vezető döngölt földúthoz, és Maia fürgén,

csendesen, szinte lekuporodva futni kezdett, akkor is gond nélkül vette

fel a tempóját.

Ez volt talán az egyetlen olyan dolog a vámpírlétben, amit

határozottan élvezni tudott.

Túl hamar véget ért: a fák sűrűbben álltak, a talajt pedig kuszán

tekergőző gyökerek és lehullott avar sűrű rétege borította. Az ágak

csipkeszerű mintázatot alkottak a csillagoktól ragyogó égbolt előtt. Egy

ragyogó fehér fogakra emlékeztető, hatalmas sziklákkal teli tisztáson

bukkantak elő a fák közül. Itt-ott halomban álltak a levelek, mintha

valaki egy óriási gcreblyével esett volna neki a helynek.

– Raphael! – Maia tölcsért formált a kezéből a szája előtt, úgy

kiáltott. Olyan erős volt a hangja, hogy a környező fákról felreppentek a

madarak. – Raphael, mutasd meg magad!

Csend. Aztán az árnyékok közt megzördültek a levelek, és halk,

kopogó hang hallatszott, mint amikor eső ver egy bádogtetőt. A

kupacban heverő levelek apró köröket leírva felröppentek a levegőbe.

Simon hallotta, hogy Maia köhögni kezd; a lány felkapta a kezét,

mintha a leveleket akarná elsöpörni az arca elől.

A szél ugyanolyan hirtelen szűnt meg, mint ahogy feltámadt.

Raphael alig pár lépésnyire állt Simontól. Egy csapat vámpír vette

körül; éppen olyan sápadtak és mozdulatlanok voltak a holdfényben,

mint maguk a fák. Tekintetük üres volt, a csupasz ellenségességen kívül

minden más hiányzott belőle. Simon felismert néhányat a Dumort

szállóból: az apró Lilyt például, meg a szőke Jacobot, akinek olyan

keskeny volt a szeme, akár egy kés pengéje. Azért legalább

ugyanannyian voltak, akiket sosem látott azelőtt.

Raphael előrelépett. A bőre színtelen volt, a szemét sötét árnyékok

vették körül, de azért mosolygott, amikor meglátta Simont.

– Napjáró – szólt. – Hát eljöttél.

– Eljöttem – bólintott Simon. – Itt vagyok, szóval... elrendeztük.

– Messze nem rendeztük még el, Napjáró. – Raphael Maiára

pillantott. – Lükantróp – mondta –, térj vissza a falkavezéredhez, és

köszönd meg neki, hogy meggondolta magát. Üzenem, hogy az Éjszaka

Gyermekei együtt fognak harcolni a népével a Brocelind-síkon.

Maia arca feszült volt. – Luke nem gond...

Simon kapkodva vágott a szavába. – Jól van, Maia. Indulj!

A lány szeme szomorúan világított. – Simon, gondolkodj! – szólt. –

Nem kell megtenned!

– De igen, kell – jelentette ki határozottan a fiú. – Maia, nagyon

köszönöm, hogy idehoztál, de most már menj el!

– Simon...

Simon most már súgva szólt hozzá. – Ha nem mész el,

mindkettőnket megölnek, és ez az egész nem ért semmit. Menj már,

kérlek!

Maia bólintott és elfordult, de ugyanazzal a mozdulattal már meg ís

kezdődött az átváltozása. Az egyik pillanatban még törékeny lány volt,

és szorosra kötött hajfonatai a vállát verdesték, a következőben pedig

már négy lábon futott sebes, hangtalan farkasként. Hamarosan elhagyta

a tisztást, és eltűnt az árnyékok között.

Simon visszafordult a vámpírokhoz – és kis híján hangosan

felkiáltott. Raphael ott állt közvetlenül előtte, alig néhány centire tőle.

Ilyen közelről tisztán látszottak a bőrén az éhségről árulkodó sötét

foltok. Simon arra a; éjszakára gondolt a Dumort szállóban – a sötétből

előbukkanó arcokra, a szálló nevetésre, a vér szagára –, és

összerázkódott.

Raphael megragadta Simon vállát. Becsapósan apró keze

vasmarokkal szorította. – Nézz felfelé – mondta –, és figyeld a

csillagokat! Úgy könnyebb lesz.

– Szóval tényleg meg fogsz ölni – állapította meg Simon. Maga is

meg lepődött, de egyáltalán nem félt; még csak különösebben feszült

sem volt. Mintha minden lelassult volna, hogy tökéletesen tisztán

láthassa a világot. Egyszerre rajzolódott ki előtte minden egyes falevél

az ágakon odafent, minden egyes kavics lent a földön és minden

rászegeződő szempár.

– Mit gondoltál? – kérdezte Raphael. Simonnak az volt a benyomása,

mintha kissé szomorú lenne a hangja. – Semmi személyes, efelől

biztosíthatlak. Ahogy korábban is mondtam: túl veszélyes vagy hozzá,

hogy meghagyjunk ilyennek. Ha tudtam volna, mi lesz belőled...

– Sosem hagytál volna kimászni abból a sírból. Tudom – mondta

Simon.

A tekintetük találkozott. – Mindenki azt teszi, amit kell, hogy életben

maradhasson. Ebből a szempontból még mi is olyanok vagyunk, mint

az emberek. – Tűhegyes fogai, mint két borotva, csusszantak elő a

helyükről. – Ne mozogj! – mondta. – Gyors leszek. – Ezzel előrehajolt.

– Várj! – szólalt meg Simon, és amikor Raphael egy megvető

pillantás kíséretében elhúzódott, erőteljesebben megismételte. – Várj!

Valamit meg kell neked mutatnom.

Raphael mély, sziszegő hangot hallatott. – Erősen remélem, hogy

nem csak az időt próbálod húzni, Napjáró.

– Nem. Van valami, amit szerintem látnod kéne. – Simon felemelte a

kezét, és félresöpörte a haját a homlokáról. Ostobának és kissé

színpadiasnak találta a gesztust, de aztán meglátta maga előtt Clary

elkeseredett arcát, ahogy kezében az irónnal felnézett rá, és azt

gondolta: az őkedvéért legalább megpróbáltam.

A Raphaelre gyakorolt hatás azonnali volt és döbbenetes. A fiú

hátraugrott, mintha Simon egy feszületet dugott volna az orra alá, és

elkerekedett a szeme. – Napjáró – hördült föl –, ki tette ezt veled?

Simon nem felelt. Nem igazán tudta, milyen reakcióra számítson, de

az eszébe sem jutott, hogy ilyesmi is történhet.

– Clary – válaszolta meg a saját kérdését Raphael. – Hát persze.

Csak ő lehet képes rá, hogy Jelet rajzoljon egy vámpírra... méghozzá

ilyen Jelet...

– Milyen Jelet? – kérdezte Jacob, a Raphael mögött álló,

madárcsontú fiú. A többi vámpír szemében zavarodottság keveredett

félelemmel, ahogy döbbenten bámulták Simont. Bármi, ami

megijesztette Raphaelt, rájuk is nyilvánvalóan a frászt hozta.

– Ez a Jel – szólt Raphael, továbbra is Simonra szegezve a tekintetét

– nem a Szürke Könyvből származik. Még annál is régebbi. Az ősi

Jelek egyike, amelyeket a Teremtő rajzolt meg a saját kezével. – Tett

egy mozdulatot, mintha meg akarná érinteni Simon homlokát, de úgy

tűnt, végül csak nem tudja rávenni magát; keze pár pillanatig a Jel fölött

lebegett, de végül leeresztette az oldala mellé. – Olvastam már ilyen

Jelekről, de sosem láttam hasonlót. Ez pedig...

– És monda néki az Úr: aki megöléndi Káint, hétszerte

megbüntettetik, És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, a

ki rátalál. Megpróbálhatsz megölni, Raphael. De én nem tanácsolnám.

– Káin Jele? – kérdezte hitetlenkedve Jacob. – Az a Jel ott rajtad

Káin Jele?

– Öld meg! – szólt egy vörös hajú vámpírnő, aki közvetlenül Jacob

mellett állt. Erős akcentussal beszélt; Simon orosznak vélte, bár nem

volt biztos a dolgában. – Öld meg így is!

Raphael arcán harag és hitetlenség keveredett. – Nem ölöm meg –

mondta. – Aki kárt tesz benne, az hétszeresen fog megbűnhődni érte. Ez

a Jel természete. Persze, ha bárki hajlandó vállalni a kockázatot, ne

habozzon, a vendégeim vagytok.

Senki sem szólt, de még csak nem is moccant.

– Gondoltam – nyugtázta Raphael. Tekintetével végigsöpört

Simonon. – Mint a gonosz mostoha a mesében, Lucian Graymark is

mérgezett almát küldött nekem. Felteszem, azt remélte, hogy kárt teszek

benned, aztán megkapom érte a megérdemelt büntetésemet.

– Nem – vágta rá gyorsan Simon. – Nem... Luke-nak fogalma sem

volt az egészről. Neki egyenesek voltak a szándékai. Tartanod kell

magad a megállapodáshoz.

– És ez a te döntésed volt? – Simon most először látott Raphael

tekintetében megvetésen kívül valami mást is, ahogy ránézett. – Ez nem

közönséges óvó rúna, Napjáró. Tudod, mi volt Káin büntetése? –

Halkan beszélt, mintha egy titkot osztana meg Simonnal. – Mostan

azért átkozott légy eföldön, bujdosó és vándorló légy a földön.

– Akkor – szólt Simon – vándorolni togok, ha ez a sors vár rám.

Megteszem, amit meg kell tennem.

– És mindezt – mondta Raphael – a Nephilimekért.

– Nem csak a Nephilimekért – helyesbített Simon. – Értetek is

teszem. Még ha nem is akarjátok. – Felemelte a hangját, hogy a hátrébb,

szótlanul álló vámpírok is hallják. – Tartottál tőle, hogy ha más

vámpírok is megtudják, mi történt velem, azt fogják hinni, hogy elég

egy Árnyvadász véréből inniuk, és máris kimehetnek a napfényre.

Csakhogy bennem nem emiatt van meg ez a képesség. Hanem

Valentine miatt. Elvégzett egy kísérletet, és annak lett ez az eredménye.

Ő okozta ezt, nem Jace. És nem is lehet megismételni. Soha többé nem

fog megtörténni.

– Felteszem, igazat beszél – szólalt meg Jacob Simon meglepetésére.

– Annyi biztos, hogy többet is ismertem az Éjszaka Gyermekei közül,

aki belekóstolt egy Árnyvadászba. Egy sem kedvelte meg közülük a

napfényt.

– Az csak egy dolog, hogy korábban nem voltatok hajlandóak

segíteni az Árnyvadászoknak – szólt Simon, ismét Raphael felé

fordulva. – Most viszont, hogy elküldtek hozzátok… – Hagyta, hogy a

mondat vége kimondatlanul lebegjen közöttük a levegőben.

– Ne próbálj zsarolni, Napjáró! – szólt Raphael. – Ha az Éjszaka

Gyermekei megígérnek valamit, akkor tartják a szavukat, akármilyen

rútul is bánnak velük. – Halványan elmosolyodott, amitől szemfogai

megvillantak a sötétben. – Csak egyvalami van itt még – mondta. – Egy

utolsó gesztus, amit elvárok tőled, hogy bebizonyítsd, mennyire

tisztességesek a szándékaid. – Az utolsó szavakat hűvös éllel nyomta

meg.

– Éspedig? – kérdezte Simon.

– Nem csak mi fogunk Lucian Graymark háborújában harcolni –

jelentette ki Raphael. – Ott leszel te is.

Jace ezüst örvényt látott maga előtt, amikor kinyitotta a szemét. A

száját valamilyen keserű folyadék töltötte meg. Köhögött, és egy

pillanatra azt hitte, fuldoklik – de ha így volt, akkor is csak a

szárazföldön. Hátát egy cseppkőnek vetve ült, a csuklóit összekötözték

a dereka mögött. Megint köhögött, és sós ízt érzett a nyelvén. Csak

most jött rá, hogy nem fuldoklik, hanem vérrel telt meg a szája.

– Felébredtél, öcskös? – Sebastian térdelt előtte egy darab kötéllel a

kezében. A vigyora olyan volt, mint a hüvelyéből előhúzott tőr. – Jó.

Egy kicsit tartottam tőle, hogy korábban öltelek meg a kelleténél. – Jace

elfordította a fejét, és a földre köpött egy adag vért. Úgy érezte, egy

levegővel teli ballon van a fejében, ami belülről nyomja a koponyáját.

Az ezüstös örvény a feje fölött lelassult, majd megállt, és a barlang

tetején tátongó nyíláson keresztül lassan kirajzolódtak a csillagok. –

Valamilyen különleges alkalomra vársz, hogy megölhess? Közeledik a

karácsony.

Sebastian elgondolkodva pillantott Jace-re. – Jó a szöveged. Ezt nem

Valentine-tól tanultad. De mégis, mit tanultál tőle? Nem úgy tűnik,

hogy a harcról például sokat tanított volna. – Közelebb hajolt. – Tudod,

mit kap tam tőle a kilencedik születésnapomra? Egy leckét.

Megmutatta, hogy van egy hely az ember hátán, ahová ha bedöfsz egy

pengét, beleszúrhatsz a szívébe, és még a gerincét is átvághatod

egyszerre, te mit kaptál a kilencedik születésnapodra, Angyalfiúcska?

Egy sütit?

A kilencedik születésnapjára? Jace nagyot nyelt. – Áruld el, milyen

lyukban tartott kiskorunkban? Mert nem emlékszem, hogy láttalak

volna a birtokon.

– Ebben a völgyben nőttem lel. – Sebastian állával a barlang kijárata

felé intett. – Ha belegondolok, én sem emlékszem, hogy láttalak volna

errefelé. Bár tudtam rólad. Lefogadom, hogy te nem tudtál rólam.

Jace megrázta a fejét. – Valentine-nak valamiért eszébe sem jutott

dicsekedni veled. Vajon miért?

Sebastian szeme megvillant. Most már könnyű volt észrevenni a

hasonlóságot Valentine-nal: a hirtelenszőke haj és a fekete szem

egyforma, sajátságos kombinációjához olyan vonások tartoztak,

amelyeket egy másik, kevésbé szigorú arcon akár finomnak is lehetett

volna nevezni. – Mindent tudtam rólad – mondta. – De te nem tudsz

semmit, igaz? – Sebastian felállt. – Azért hagytalak életben, hogy ezt

láthasd, öcskös! Szóval figyelj csak, nagyon figyelj!

Olyan sebes mozdulattal, hogy az már szinte láthatatlan volt,

Sebastian előhúzta a kardot az övén lógó hüvelyből. Ezüst markolata

volt, és a Végzet Kardjához hasonlóan tompa, sötét fénnyel villant. A

fekete pengére csillagokból álló mintázatot véstek; ahogy Sebastian

elfordította a fegyvert, a valódi csillagok fénye a mintákra esett, és azok

tüzesen ragyogtak fel.

Jace visszatartotta a lélegzetét. Azon gondolkodott, vajon Sebastian

egyszerűen meg akarja-e ölni, de aztán rájött, hogy akkor már bizonyára

megtette volna, amíg nem volt magánál. Jace figyelte, ahogy a terem

közepe felé indul, könnyedén tartva a kezében a kardot, ami pedig

meglehetősen súlyosnak tűnt. Kavarogtak a gondolatai. Hogyan lehet

Valentine-nak egy másik fia is? Ki az anyja? Valaki más a Körből?

Vajon Sebastian idősebb vagy fiatalabb nála?

Sebastian a hatalmas, vöröses árnyalatú cseppkőhöz lépett a terem

közepén. Ahogy közeledett felé, olyan volt, mintha lüktetne, és a füst

egyre sebesebben kavargott benne. Sebastian félig lehunyta a szemét, és

felemelte a pengét. Mondott valamit – egyetlen szót egy durva

hangzású démonnyelven és széles ívben meglendítve a kardot, teljes

erőből lesújtott.

A cseppkő teteje levált. Odabent olyan volt, mint egy kémcső,

amiből fekete és vörös füst kavargott felfelé, mint amikor a gáz süvít

kifelé egy lyukas ballonból. Robbanásszerű hang hallatszott, és Jace

érezte, ahogy a nyomásról pattogni kezd a füle. Jó lett volna

rátapasztani a kezét, de nem tudta mozdítani, túl szorosan volt

összekötözve a háta mögött.

Sebastiant félig elrejtette a felfelé gomolygó vörös-fekete füst. –

Most figyelj! – kiáltotta ragyogó arccal a fiú. Világított a szeme, fehér

haja lobogott az egyre erősödő szélben, és Jace-nek az jutott eszébe,

hogy valószínűleg az apjuk is ilyen lehetett fiatalkorában: rettenetes,

mégis magával ragadó. – Figyeld Valentine hadseregét!

Mire a végére ért, a hangját elnyomta a zaj. Olyan volt, mintha

tengerár csapódott volna a partnak, ahol megtört az irdatlan hullám, ami

egész városok összetört csontjait vitte magával ellenállhatatlan és

gonosz lendülettel. Kavargó, száguldó, hánykolódó feketeség ömlött a

megnyílt cseppkőből, és töltötte meg a levegőt, ahogy a barlang tetején

nyílt lyuk felé áramlott. Démonok. A mancsok, karmok, fogak és égő

szemek masszája visítva, üvöltve, hörögve emelkedett a levegőbe. Jace

visszaemlékezett rá, amikor Valentine hajójának a fedélzetén feküdt, és

az ég, a föld meg a víz körben rémálommá változott. Ez most rosszabb

volt. Olyan volt, mintha megnyílna a föld, és a pokol törne fel

odalentről. A démonok bűze ezer oszló hulláéra emlékeztetett. Jace

addig rángatta a kezét, amíg a kötelek a csuklójába vájtak, és kicsordult

a vére. Keserű ízt érzett a szájában, és tehetetlenül kezdett fuldokolni a

vértől meg az epétől, miközben az utolsó démonok is felemelkedtek, és

kigomolyogtak a barlangból, elfedve a csillagok fényét, mélyfekete

borzalommá varázsolva az eget.

Jace-nek az az érzése támadt, hogy egy-két percre elvesztette az

eszméletét. Kétségtelenül volt egy kurta üresjárat, amíg elhalkultak a

sikolyok meg az üvöltések odafent, és ő mintha a semmiben lebegett

volna, ég és föld között, elszakadva a világtól. Valahogy olyan... békés

volt.Csakhogy túl hamar vége lett ennek az állapotnak. Hirtelen

visszazökkent a testébe, a csuklójába megint belehasított a fájdalom,

vállai hátrafeszültek, és a démonok bűze olyan erővel csapta meg az

orrát, hogy félrefordította a fejét, és a földre okádott. Száraz kuncogást

hallott, és felnézett. Nagyokat nyelt, hogy valahogy eltüntesse a maró

savat a torkából. Sebastian terpeszben Jace lába fölé térdelt. Csillogott a

szeme. – Semmi baj, öcskös – szólt. – Elmentek.

Jace szeme megtelt könnyel, a torka égett. Hangja rekedten tört elő a

szájából. – Éjfélt mondott. Valentine azt mondta, éjfélkor nyisd meg a

kaput. Még nem lehet éjfél.

– Úgy tapasztaltam, az ilyen helyzetekben mindig jobb bocsánatot

kérni, mint engedélyt. – Sebastian felpillantott az üres égboltra. – Innen

öt perc alatt ott lehetnek a Brocelind-síkon, szóval sokkal hamarabb,

mint hogy Apa a tóhoz érne. Nephilim-vért akarok látni. Vonagló

testeket akarok látni, mielőtt elpusztulnának. Megérdemlik a szégyent,

mielőtt elfelejtik őket.

– Tényleg úgy hiszed, hogy a Nephilimeknek semmi esélyük a

démonok ellen? Nem mondhatni, hogy felkészületlenek lennének...

Sebastian egyetlen legyintéssel intézte el a gondolatot. – Azt hittem,

hallgattok ránk. Hát nem értettétek meg a tervet? Tényleg nem tudjátok,

mit fog csinálni az apám?

Jace nem felelt.

– Jól tettétek – folytatta Sebastian –, hogy aznap este elvezettetek

Hodge-hoz. Ha nem árulta volna el, hogy a Tükör, amit keresünk,

valójában a Lyn-tó, nem biztos, hogy a ma éjszaka ilyen kellemesen

alakulhatna. Mert ha valaki birtokolja az első kettőt a Végzet Ereklyéi

közül, és megáll a Végzet Tükre előtt, akkor megidézheti Raziel

Angyalt éppen úgy, ahogy Jonathan Shadowhunter tette ezer évvel

ezelőtt. Aki pedig megidézi az Angyalt, megbízhatja egyetlen feladattal.

Kérhet tőle egyetlen... szívességet.

– Szívességet? – Jace hirtelen nagvon kezdett fázni. – És Valentine

az Árnyvadászok vereségét fogja kérni a Brocelind-síkon?

Sebastian felállt. – Az fölösleges lenne – közölte. – Nem. Azt fogja

kérni, hogy minden Árnyvadász, aki nem ivott a Végzet Kelyhéből, aki

nem az ő követője, veszítse el a képességeit. Többé nem lesznek

Nephilimek. És mivel rajtuk vannak a Jelek... – Elmosolyodott. –

Elhagyatottak lesznek belőlük, a démonok könnyű zsákmányai.

Azokkal az Alvilágiakkal pedig, akik nem menekülnek el időben,

gyorsan végezhetünk.

Jace füle élesen zúgni kezdett. Egyre jobban szédült. – Ezt még... –

mondta. – Ezt meg Valentine sem tenné meg...

– Jaj, ne már! – torkollta le Sebastian. – Tényleg azt hiszed, hogy

apám nem fejezi be, amit elkezdett?

– A mi apánk – javította ki Jace.

Sebastian lenézett rá. A haja fehér glória volt; úgy festett, mint

valami rossz útra tért Angyal, aki követte Lucifert, amikor elhagyta a

Mennyeket. – Bocsáss meg, te imádkozol?

– Nem miatyánk. Azt mondtam, hogy a mi apánk. Valentine-ról

beszéltem. Nem a te apád. A mienk.

Sebastian egy pillanatig üres tekintettel nézett Jace-re, aztán a szája

sarka felfelé görbült, és elvigyorodott. – Ó, kis Angyalfiú – mondta. –

Hogy te milyen hülye vagy! Ahogy apám mindig is mondta.

– Miért nevezel így? – kérdezte Jace. – Mit hablatyolsz össze

Angyalokról?

– Te jó isten! – képedt el Sebastian. – Te tényleg semmit nem tudsz?

Mondott neked valaha is olyasmit az apám, ami nem volt hazugság?

Jace megrázta a fejét. Egy ideje már próbálta feszegetni a csuklóját

tartó kötelet, de ahányszor rántott egyet a kezén, mintha mindig még

mélyebben hasított volna a bőrébe. Minden egyes ujjában érezte a

pulzusa lüktetését. – Honnan tudod, hogy nem neked hazudott?

– Mert én az ő véréből születtem. Éppen olyan vagyok, mint ő. Ha

már nem lesz, én fogok uralkodni a Klávéban.

– Hát én a helyedben nem arcoskodnék azzal, hogy olyan vagyok,

mint ő.

– Aztán persze van még más is – folytatta érzelemmentes hangon

Sebastian. – Én nem mutatom magam másnak, mint aki valójában

vagyok. Nem játszom el, hogy elborzaszt, amikor apám megteszi, amit

kell, hogy megmentse a népét, még hogyha azok nem is akarják, sőt,

szerintem nem is érdemlik meg, hogy megmentse őket. Te milyen fiút

szeretnél inkább? Olyat, aki büszke rá, hogy te vagy az apja, vagy olyat,

aki szégyenkezve kuporodik össze félelmében, ha meglát?

– Nem félek Valentine-tól – jelentette ki Jace.

– Nem is kell – mondta Sebastian. – Tőlem kell félned.

Volt valami a hangjában, amitől Jace nem küzdött tovább a

kötelekkel, hanem felnézett. Sebastian még mindig magánál tartotta

feketén ragyogó kardját. Sötét, gyönyörűséges fegyver, gondolta Jace,

még így is, hogy Sebastian most az álla alá illesztette a hegyét, finoman

megbökve vele az ádám-csutkáját.

Jace-nek erőlködnie kellett, hogy ne remegjen a hangja. – És most

mi lesz? Megölsz így, hogy össze vagyok kötözve? Ennyire félsz, hogy

meg kelljen küzdened velem?

Semmi, a leghalványabb érzelem sem látszott sápadt arcán. – Nem

jelentesz számomra fenyegetést — közölte. – Csak egy kártevő vagy.

Egy apró bosszúság.

– Akkor miért nem veszed le a kötelet a kezemről?

Sebastian meg sem moccant, csak tovább bámult rá. Olyan, mint egy

szobor, gondolta Jace. Mint valami rég halott herceg szobra – valakié,

aki fiatalon és romlottan halt meg. És ez volt a különbség Sebastian

meg Valentine között: bár mindketten hidegek voltak, akár a márvány,

Sebastiant a romlottság levegője vette körül. Mintha valami

elemésztette volna belülről. – Nem vagyok ostoba – szólt végül

Sebastian. – Nem hagyom magam felhergelni. Azért hagytalak életben,

hogy láthasd a démonokat. Amikor meghalsz, és visszatérsz Angyal

őseidhez, elmondhatod nekik, hogy nincsen helyük többé ebben a

világban. Cserbenhagyták a Klávét, és a Klávénak nincsen többé

szüksége rájuk. Most már itt van nekünk Valentine.

– Azért ölsz meg, hogy átadhassak a nevedben egy üzenetet

Istennek? – Ahogy Jace megrázta a fejét, a kard hegye megkarcolta a

nyakát. – Te őrültebb vagy, mint hittem.

Sebastian elmosolyodott, és még mélyebbre nyomta a pengét;

amikor Jace nyelt egyet, érezte, hogy a hegye benyomja a légcsövét. –

Ha tudsz néhány igazi imát is, öcskös, itt az ideje, hogy elmondd őket.

– Nem tudok igazi imákat – mondta Jace. – Viszont üzennék

valamit. Apánknak. Átadod neki?

– Hát persze – felelte Sebastian könnyedén. Valami azért volt a

hangjában, egy gondolatnyi bizonytalanság, mielőtt megszólalt volna.

Jace most már biztos volt abban, amit eddig is sejtett.

– Hazudsz! – jelentette ki. – Nem adod át neki az üzenetet, mert nem

is fogod elmondani neki, hogy mit tettél. Sosem kért meg rá, hogy

megölj, és nem fog örülni, ha megtudja.

– Marhaság! Semmit sem jelentesz neki!

– Azt hiszed, soha nem fog kiderülni, mit tettél velem itt és most?

Azt mondhatod neki, hogy a csatában haltam meg, vagy akár magától

jut arra a következtetésre, hogy így történt. De tévedsz, ha arra

számítasz, hogy nem tudja meg. Valentine mindent tud.

– Nem tudod, miről beszélsz – közölte Sebastian, de elkomorult az

arca.

Jace tovább beszélt, kihasználva pillanatnyi előnyét. – Nem tarthatod

titokban, amit teszel. Van egy tanú.

– Egy tanú? – Sebastian szinte meglepettnek tűnt, amit Jace

kisebbfajta győzelemként könyvelt el magában. – Miről beszélsz?

– A hollóról – felelte Jace. – Az árnyékból figyel. Mindent el fog

árulni Valentine-nak.

– Hugo? – Sebastian felnézett, és bár sehol sem látta a madarat, a

tekintete tele volt kétséggel, amikor megint Jace-re pillantott.

– Ha Valentine megtudja, hogy megöltél, amikor itt ültem

megkötözve és védtelenül, irtózni fog tőled – mondta Jace, és hallotta

saját magát, ahogy átveszi apja hanghordozását. Valentine is éppen így

beszélt, amikor akart valamit. Halkan és meggyőzően. – Gyávának fog

nevezni. Sosem bocsátja meg neked.

Sebastian nem felelt. Rángatózó ajkakkal meredt Jace-re,

tekintetében forrt a gyűlölet.

– Oldozd ki a kötelet! – szólt halkan Jace. – Engedj el, és küzdj meg

velem! Nincs más lehetőséged.

Sebastian ajka még egyet rándult, és Jace úgy érezte, ezúttal túl

messzire ment. Sebastian felemelte a kardját, és a holdfény ezernyi

ezüst szilánkra robbant szét a pengén. Ezüst, akár a csillagok, ezüst,

akár a fiú haja.

Sebastian vicsorogva villantotta ki a fogait – aztán a kard süvítve

szelte az éjszakai levegőt, ahogy a fiú széles ívben lesújtott vele.

Clary a Szövetség Termében ült az emelvény lépcsőjén, és az irónt

szorongatta. Soha életében nem volt még ilyen magányos. A terem

teljesen üres volt. Miután az összes harcos átment a Portálon, Clary

mindent tűvé tett Isabelle-ért, de sehol nem találta. Aline azt mondta,

Isabelle valószínűleg visszament Penhallow-ék házába, ahol néhány

tinédzsernek elvileg egy csomó kisebb gyerekre kellett vigyáznia. A

lány megpróbálta magával csábítani Claryt is, de ő inkább maradt. Ha

már nem találta meg Isabelle-t, inkább maradt egyedül, mintsem hogy

idegenekkel töltse az időt. Vagy legalábbis akkor még így gondolta.

Most azonban, ahogy itt ült magában, egyre nyomasztóbbnak találta az

üres csendet. Azért továbbra sem mozdult. Minden erejét megfeszítve

igyekezett nem gondolni Jace-re, nem gondolni Simonra, de nem

gondolni az édesanyjára, Luke-ra vagy Alecrc sem – márpedig, mint

tapasztalta, erre az egyetlen eredményes módszer az volt, ha

mozdulatlanul bámul egy kiválasztott márványkockát a padlón, és újra

meg újra megszámolja rajta a repedéseket.

Hat volt belőlük. Egy, kettő, három. Négy, öt, hat. Befejezte a

számolást, aztán már kezdte is elölről. Egy...

Odafent felrobbant az ég. Vagy akármi is történt, éppen olyan hangja

volt. Clary hátravetette a fejét, és felnézett a terem üvegmennyezetén

keresztül. Az ég egy pillanattal korábban még sötét volt, most pedig

lángok és narancsszínnel keveredő feketeség kavargó masszája fedte el.

Dolgok mozogtak odafent – förtelmes dolgok, amiket Clary nem akart

látni. Hálás volt a sötétségért, amiért megnehezítette a látást. Éppen elég

volt az a kevés, amit időnként megpillanthatott.

A tetőablak meghajolt, ahogy a démonhorda elsüvített fölötte; olyan

volt, mintha rettenetes hőség olvasztotta volna meg. Végül

puskalövésszerű hang hallatszott, hatalmas repedés jelent meg az

üvegben, amiből aztán számos kisebb futott szerteszét, pókhálóra

emlékeztető mintát formálva. Clary összehúzta magát, és a kezével

védte a fejét, ahogy üvegszilánkok záporoztak alá körülötte, akár a

könnycseppek.

Már majdnem a csatatéren voltak, amikor a hang kettéhasította az

éjszakát. Az egyik pillanatban az erdő néma volt és sötét, a

következőben pedig pokoli, narancsszínű ragyogás világította meg.

Simon megbotlott, és kis híján elesett. Az utolsó pillanatban sikerült

elkapnia egy fatörzset; amikor visszanyerte az egyensúlyát, és felnézett,

alig akart hinni a szemének. Körülötte az összes vámpír az égre meredt,

fehér arcuk olyan volt, mint valami éjjel nyíló virág, ami nyújtózkodva

sóvárog a holdfény után, ahogy rémálom rémálom után suhan át az

égen.

– Folyton elájulsz nekem – mondta Sebastian. – Kezd elegem lenni

belőle.

Jace kinyitotta a szemét. Fájdalom hasított a tejébe. Óvatosan

megérintette az arcát... és rádöbbent, hogy a keze már nincs összekötve

a háta mögött. A csuklójáról egy darab kötél lógott. Ahogy elvette a

kezét az arcától, az ujjai feketék voltak a vértől.

Jace körülnézett. Már nem a barlangban voltak. A puha füvön feküdt

odakint a völgyben, nem messze a kőháztól. Közvetlen közelről hallotta

a patak csobogását. Göcsörtös ágak takarták el előle a holdat, de azért

így is elég világos volt.

– Állj fel! – parancsolt rá Sebastian. – Öt másodperced van,

különben megöllek ott, ahol vagy

Jace olyan lassan tápászkodott fel, ahogy sejtette, hogy még

megúszhatja. Továbbra is szédült egy kicsit. Próbálta megtalálni az

egyensúlyát, és a puha földbe mélyesztette a csizmája sarkát, hátha úgy

jobban meg tudja vetni a lábát. – Miért hoztál ide ki?

– Két okom volt rá – felelte Sebastian. – Először is jólesett fejbe

vágni. Másodszor pedig nem szívesen véreztem volna össze mindent a

barlangban. Márpedig szándékomban áll rendesen megcsapolni a

véredet.

Jace megtapogatta az övét, és elcsüggedt. Vagy egyszerűen

elvesztette a legtöbb fegyverét, amíg Sebastian kifelé vonszolta a

barlangból, vagy – ami valószínűbb – Sebastian elhajította őket.

Egyetlen tőre maradt csak. Rövid penge volt – túl rövid, nem ellenfele a

kardnak.

– Nem valami masszív fegyver – vigyorodott el Sebastian; az arca

egészen fehérnek tűnt a holdfényben.

– Ezzel nem tudok harcolni – mondta Jace. Igyekezett olyan

bizonytalannak és feszültnek mutatni magát, ahogy csak tudta.

– Milyen kár! – Sebastian közelebb lépett Jace-hcz. Lazán tartotta a

kardot, ujjai színpadiasan doboltak a markolaton. Ha valaha lesz egy

szemernyi esélye, gondolta Jace, akkor ez az a pillanat. Meglendítette a

karját, és teljes erőből Sebastian arcába ütött.

Csont reccsent az ökle alatt. Az ütéstől Sebastian elterült a földön, és

csúszva állt meg a porban. Elengedte a kardot. Jace egyetlen

szemvillanással később már fel is kapta, és a fegyverrel a kezében állt

meg Sebastian fölött.

A Sebastian orrából folyó vér vörös csíkot rajzolt az arcára. A fiú

megragadta a gallérját, és félrehúzta, szabaddá téve sápadt nyakát. –

Gyerünk! – szólt. – Ölj már meg!

Jace habozott. Nem akart habozni, de hát így történt: bosszantóan

ódzkodott a gondolattól, hogy megöljön valakit, aki tehetetlenül hever

előtte a földön. Jace visszaemlékezett rá, hogyan hergelte Valentine

annak idején a Renwickben, hogy mondogatta neki, hogy ölje meg, ő

pedig mégsem volt képes megtenni. Csakhogy Sebastian gyilkos volt.

Megölte Maxot és Hodge-ot.

Jace felemelte a kardot.

Sebastian felugrott a földről, sebesebben, mint hogy szemmel

követni lehetett volna. Mintha szállt volna a levegőben, mielőtt egy

elegáns hátraszaltóval kecsesen földet ért, alig fél méterre Jace-től.

Ugyanazzal a lendülettel már rúgott is, és telibe találta Jace kezét; a

rúgástól a kard piörögve szállt fel, és Sebastian nevetve kapta le a

levegőből, hogy azonnal Jace szíve felé vágjon vele. Jace hátraugrott, a

penge végigszántotta a levegőt, és felhasította az inge elejét. Jace szúró

fájdalmat érzett, és a mellkasából vél szivárgott elő.

Sebastian kuncogva közeledett Jace felé, aki hátrálni kezdett, és

kapkodva előrántotta a kurta tőrt az övéből. Körülnézett,

kétségbeesetten reménykedve, hogy akad még valami más, amit

fegyvernek használhat – egy hosszú bot, bármi. Nem volt körülötte

semmi, csak fű, a patak vize meg odafent a fák zöld hálóvá összeálló

ágai. Hirtelen eszébe jutott a Malakiás-konfiguráció, amivel az

Inkvizítor csapdába ejtette. Nem csak Sebastian tudott ugrani.

A fiú megint felé vágott a karddal, ám Jace máris felszökkent a

levegőbe. A legalacsonyabb ág úgy hat méter magasan volt, azt elkapta,

és felhúzódzkodott rá. Az ágon térdelve látta, ahogy Sebastian

körbefordul, aztán felnéz rá. Jace elhajította a tőrt, és hallotta, ahogy

Sebastian felkiált. Visszatartott lélegzettel egyenesedett föl...

És Sebastian hirtelen ott volt mellette az ágon. Sápadt arcát vörösre

festette a düh, jobb karjából ömlött a vér. A kardot nyilván a földre

ejtette, bár ez jelen esetben mindössze annyit jelentett, hogy

kiegyenlítődtek az erőviszonyok, gondolta Jace, mivel az ő kezében

sem volt már ott a tőr. Némi elégedettséggel állapította meg, hogy

Sebastian most először mérgesnek látszott – mérgesnek és

meglepettnek, mintha a kedvenc szelídített állata harapta volna meg

váratlanul.

– Ez jó buli volt – állapította meg Sebastian. – De most már elég.

Jace-re vetette magát, elkapta a derekát, és letaszította az ágról. Hat

métert zuhantak összekapaszkodva, egymást cibálva – aztán keményen

ütköztek a földnek, elég keményen ahhoz, hogy Jace csillagokat lásson.

Megragadta Sebastian sebesült karját, és belemélyesztctte az ujjait.

Sebastian felordított, és visszakézből Jace arcába vágott. Jace szája

megtelt sós vérrel. Köhögni kezdett, ahogy együtt forogtak tovább a

földön, felváltva osztogatva az ütéseket. Hirtelen jeges hideg érte a

hátát: legördültek az enyhe lejtőn a folyóba, és félig a vízben, félig a

szárazon feküdtek. Sebastian felszisszent, Jace pedig kihasználta az

alkalmat, hogy a torka után kapjon, és összezárja körülötte az ujjait.

Sebastian hörögve ragadta meg Jace csuklóját, és lerántotta magáról, de

olyan erővel, hogy roppantak a csontok. Jace mintha valahonnan

nagyon messziről hallotta volna a saját ordítását. Sebastian kihasználta

az előnyét, és könyörtelenül csavarta a törött csuklót, amíg Jace el nem

engedte, és a fájdalomtól égő karral hanyatt nem zuhant a hideg, vizes

sárban.

Sebastian egyik térdét keményen Jace mellkasába mélyesztette, és

úgy vigyorgott le rá. Szeme feketén és fehéren világított ki a sár és a vér

alkotta maszkból. Valami megvillant a jobb kezében. Jace tőre. Nyilván

felvette a földről. A fegyver hegye közvetlenül Jace szíve fölött

állapodott meg.

– És akkor most pontosan ott vagyunk, ahol öt perccel ezelőtt –

szólalt meg Sebastian. – Megkaptad az esélyt, Wayland. Az utolsó szó

jogán valamit?

Ahogy Jace felnézett a fiúra, a szájából szivárgott a vér, a szemét

csíptc az izzadság, és nem érzett mást, csak teljes kimerültséget.

Tényleg így kell meghalnia? – Wayland? – kérdezte. – Te is tudod,

hogy nem így hívnak.

– Legalább annyira a magadénak mondhatod ezt a nevet, mint a

Morgensternt – jelentette ki Sebastian. Előrehajolt, és ránehezedett a tőr

markolatára. A penge beleszúrt Jace bőrébe, a fájdalom tüzes nyilait

küldve szét a testében. Sebastian arca alig tenyérnyire volt, a hangja

sziszegő suttogássá változott. – Tényleg azt hitted, hogy Valentine fia

vagy? Tényleg azt hitted, hogy egy ilyen vinnyogó, szánalmas valami,

mint te, méltó lehet rá, hogy Morgenstern legyen, hogy a fivéremnek

mondhassa magát? – Hátravetette az izzadságtól és a patak vizétől

csatakos fehér haját. – Csak egy kísérleti nyúl vagy – mondta. – Apám

felvágott egy hullát, hogy megszerezzen, és kísérletezhessen rajtad. A

saját fiaként próbált felnevelni, dc túl gyenge voltál hozzá, hogy

hasznodat vehesse. Sosem lehetett volna harcos belőled. Semmi voltál.

Haszontalan. Átpasszolt hát a Lightwood családnak, és reménykedett

benne, hogy később talán a hasznodat veheti, és figyelemelterelésre

használhat. Vagy csalinak. Sosem szeretett téged.

Jace egy pillanatra lehunyta égő szemét. – Akkor te...

– Én tényleg Valentine fia vagyok. Jonathan Christopher

Morgenstern. Neked sosem volt jogod ehhez a névhez. Egy fantom

vagy. Trónbitorló. – A szeme feketén ragyogott, mint egy döglött bogár

páncélja, és Jace hirtelen az anyja hangját hallotta – hiszen nem is az

anyja volt mintha álmodna éppen: Jonathan már nem is gyerek. Még

csak nem is ember. Szörnyeteg.

– Te vagy az – köhögte Jace. – Benned van a démonvér, nem

bennem.

– Ahogy mondod. – A tőr újabb milliméternyit süllyedt Jace húsába.

Sebastian még mindig mosolygott, de ez már csak üres vigyor volt. – Te

vagy az Angyalfiú. Folyton csak a te dolgaidat hallgattam. Hogy milyen

csinos Angyalarcod van, és milyen finom a modorod, és milyen

érzékeny a pici lelked. Egy madár halálát sem tudtad elviselni sírás

nélkül. Nem csoda, hogy Valentine szégyenkezett miattad.

– Nem! – Jace megfeledkezett a vérről a szájában, és megfeledkezett

a fájdalomról. – Te vagy az, aki miatt szégyenkezett. Azt hiszed, azért

nem vitt magával a tóhoz, mert azt akarta, hogy itt maradj, és nyisd meg

a kaput éjfélkor? Mintha nem tudta volna előre, hogy úgysem bírod

majd kivárni az idejét. Azért nem vitt magával, mert szégyellt az

Angyal elé állni, és megmutatni neki, mit művelt. Szégyellte

megmutatni neki a lényt, amit teremtett. Szégyellt megmutatni neki

téged. – Ahogy Jace felnézett Sebastianra, érezte, ahogy diadalmas tűz

gyúlik a szemében. – Tudja, hogy nincs benned semmi emberi. Talán

szeret, de közben gyűlöl is...

– Fogd már be! – Sebastian ránehezedett a tőrre, és megcsavarta a

markolatát. Jace ordítva feszítette meg a hátát, és a szeme mögött a

fájdalom tüzes villámai cikáztak. Meg fogok halni, gondolta. Mindjárt

végem. Ennyi volt. Kíváncsi volt rá, hogy vajon sikerült-e már

kilyukasztani a szívét. Nem tudott moccanni, és nem kapott levegőt.

Most már tudta, milyen lehet felgombostűzött pillangónak lenni.

Megpróbált beszélni, kimondani egy nevet, de nem jött ki a száján

semmi, csak még egy adag vér.

Sebastian mégis mintha olvasott volna a tekintetében. – Clary. Majd

elfelejtettem. Szerelmes vagy belé, mi? Majd belepusztultál a

szégyenbe az ocsmány vérfertőző gerjedelmed miatt. Ó, ha tudtad

volna, hogy nem is a testvéred! Vele tölthetted volna az életed, ha nem

lennél annyira sötét. – Lehajolt, és még erősebben nyomta meg a kést,

aminek a hegve már a csontot karcolta. Egészen halkan folytatta,

közvetlenül Jace füléhez hajolva. – Ő is szeretett téged – mondta. – Ez

járjon az eszedben, amikor meghalsz.

Sötétség terjedt Jace látómezejének széle felől. Olyan volt, mintha

festéket öntenének egy fényképre. Hirtelen minden fájdalom elmúlt.

Nem érzett semmit, még a ránehezedő Sebastian súlyát sem. Úgy

érezte, a semmiben lebeg. Sebastian arca fehéren rajzolódott ki a fekete

égbolt előtt, aztán a fiú a magasba emelte a tőrt. Egyszerre valami

fényes, aranyszínű villant meg Sebastian csuklójánál – mintha egy

karkötőt viselt volna. Csakhogy nem lehetett karkötő, hiszen mozgott.

Sebastian odakapta a tekintetét, és meglepetten látta, hogy a tőr kiesik a

kezéből, és hangos csattanással zuhan a sárba.

Aztán a kézfeje is levált a csuklójáról, és a földre hullott a fegyver

mellé.

Jace csodálkozva figyelte, ahogy Sebastian kézfeje pattan egyet,

aztán megáll egy pár magas, fekete csizma előtt. A csizma egy formás

lábhoz tartozott, a láb pedig egy karcsú testben és egy fekete hajjal

keretezett, ismerős arcban folytatódott. Jace felnézett, és Isabelle-t látta

maga előtt. A lány korbácsát beborította a vér, és tekintetét a tátott

szájjal a csuklója csonkját bámuló Sebastianra szegezte.

Isabelle vad mosolyra húzta a száját. – Ezt Maxért kaptad, te állat!

– Te ribanc! – súgta Sebastian, és már talpra is ugrott, ahogy Isabelle

korbácsa hihetetlen sebességgel közelített felé ismét. Elhajolt előle, és

már ott sem volt. Zörgés hallatszott – nyilván a fák közé menekült,

gondolta Jace, de túl erős fájdalmai voltak hozzá, hogy utánaforduljon,

és meg is nézze.

– Jace! – Isabelle letérdelt a fiú mellé, bal kezében az irónjával;

szemében csillogtak a könnyek. Jace úgy sejtette, elég rémesen festhet,

ha a lány így néz rá.

– Isabelle! – próbálta kinyögni Jace. Meg szerette volna mondani a

lánynak, hogy menjen, hogy fusson. Mindegy, milyen ügyes és

tehetséges és bátor – márpedig ez mind igaz volt rá –, Sebastiannal nem

veheti fel a harcot. Az pedig kizárt dolog, hogy Sebastian hagyja magát

eltántorítani egy olyan apróság miatt, hogy lenyisszantották az egyik

kézfejét. De Jace száján nem jött ki más, csak hörgés.

– Ne beszélj! – Jace érezte, ahogy az irón hegye égeti a mellkasán a

bőrt. – Nem lesz gond. – Isabelle bizonytalanul mosolygott rá. –

Nyilván szeretnéd tudni, hogy a fenébe kerültem ide – mondta. –

Fogalmam sincs, mennyit tudsz, hogy mit mondott el neked Sebastian,

de nem vagy Valentine fia. – Az iratze majdnem elkészült, és Jace

máris érezte, hogy enyhül a fájdalom. Erőtlenül bólintott, de hiába

próbált megszólalni: tudom. – Akárhogy is, nem akartam utánad jönni,

miután ellógtál, mert üzenetet hagytál, hogy ne csináljak ilyet, és

értettem is, hogy miért, de nem hagyhattam, hogy úgy halj meg, hogy

azt hiszed, démonvér folyik az ereidben. Tudnod kellett, hogy nincs

veled semmi baj, bár magunk közt szólva, elképzelni nem tudom,

hogyan hihettél ilyen hülyeséget eleve... – Isabelle keze megrándult,

aztán a lány mozdulatlanná merevedett, nehogy elrontsa a rúnát. – És

tudnod kellett, hogy Clary nem a húgod – folytatta gyengédebben. –

Mert... mert egyszerűen tudnod kellett. Szóval megkértem Magnust,

hogy segítsen megtalálni. Azt a kis fából faragott katonát használtuk

hozzá, amit odaadtál Maxnak. Nem hiszem, hogy egyébként Magnus

hajlandó lett volna ilyesmire, de mondjuk úgy, hogy szokatlanul jó

hangulatban volt, és talán el is ejtettem egy megjegyzést, hogy Alec is

örülne, ha megtenné ezt nekünk... bár szigorúan véve ez nem volt igaz.

Azért el fog még tartani egy darabig, mire megtudja. Amikor meg végül

kiderült, hol vagy, addigra felállította a Portált, én meg marha jól tudok

osonni...

Isabelle felsikított. Jace megpróbált utánanyúlni, de már nem érte el;

a lányt felemelték, és egyszerűen félrehajították. A korbács kiesett a

kezéből. Feltérdelt, de addigra Sebastian már ott állt előtte. Szemében

izzott a düh, csuklója csonkját pedig egy véres rongydarabbal kötözte

be. Isabelle a korbácsa felé szökkent, de Sebastian gyorsabb volt.

Megpördült, és egy erő teljeset rúgott a lány testébe. Csizmája Isabelle

bordáit találta el, és Jace szinte hallotta a lány csontjainak reccsenését,

ahogy hátrarepült, és kicsavart törzzsel az oldalán landolt. Isabelle

felkiáltott – pedig talán soha életében nem mutatta még ki a fájdalmát –,

Sebastian pedig még egyet rúgott bele, aztán felkapta a korbácsot a

földről.

Jace az oldalára gördült. A majdnem kész iratze segített, de még

mindig nagyon fájt a mellkasa, és félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy

ha vért köhög fel, az azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint

kilyukadt a tüdeje. Nem volt benne biztos, mennyi ideje van. Percei,

feltehetőleg. Tapogatózva megkereste a tőrt Sebastian levágott keze

mellett a földön, aztán feltápászkodott. Mindent betöltött a vér szaga.

Jace Magnus látomására gondolt a vérbe borult világról, és

megszorította a tőr markolatát.

Tett egy lépést előre. Aztán még egyet. Minden lépés olyan volt,

mintha betonban vonszolná előre a lábát. Isabelle visítva átkozta

Sebastiant, aki nevetve csapott le a lányra a korbáccsal. Isabelle sikolya

úgy húzta előre Jace-t, akár horog a kifogott halat, de a lány hangja

egyre csak halkult, és a világ, akár egy körhinta, kezdett forogni Jace

körül.

Még egy lépés, mondta magának a fiú. Még egy. Sebastian háttal állt

neki, és Isabelle-re koncentrált. Valószínűleg azt hitte, hogy Jace már

nem is él. És ez majdnem így is volt. Egy lépés, mondta magának, de

képtelen volt rákényszeríteni a lábát, hogy továbbvonszolja. Egyre

feketébb lett előtte a világ – és ez nem az álom feketesége volt Ez a

feketeség eltüntet majd mindent, amit valaha látott, és elhozza az örök

nyugalmat. A békességet. Hirtelen Claryre gondolt – Claryre, ahogy

utoljára látta álmában, a párnán szétterülő hajjal, arcát a tenyerébe

hajtva. Jace akkor azt hitte, sohasem látott még ilyen békéset életében,

de persze Clary csak aludt, úgy, ahogy bárki más is aludni szokott. Nem

a lány békessége lepte meg, hanem a sajátja. A békesség, amit Clary

mellett megtalált, nem volt fogható semmihez, amit korábban érzett.

Fájdalom száguldott végig a gerincén, és meglepetten állapította

meg, hogy bár most nem is próbálkozott tudatosan, a lábai megtették az

utolsó, kulcsfontosságú lépést. Sebastian éppen felemelte a kezét, és a

korbács megvillant a kezében. Isabelle a földön feküdt összekuporodva,

és már nem is sikított – egyáltalán nem mozgott. – Te kis Lightwood

szuka! – kiáltotta Sebastian. – Be kellett volna törnöm az arcod azzal a

kalapáccsal, amikor volt rá lehetőségem...

Erre Jace meglendítette a kezét, és Sebastian hátába süllyesztette a

tőrt.Sebastian előretántorodott, a korbács kiesett a kezéből. Lassan

megfordult, és Jace-re pillantott, aki elborzadva gondolt rá, hogy

Sebastian talán annyira nem emberi, hogy egyáltalán nem is lehet

megölni. Sebastian arca üres volt, az ellenségesség is eltűnt róla, és a

sötét tűz sem égett már a szemében. Egyáltalán nem is hasonlított többé

Valentine-ra. Csak... ijedtnek tűnt.

A fiú kinyitotta a száját, mintha mondani készülne valamit Jace-nek,

de máris összecsukjon a térde. A földre zuhant, aztán gurulni kezdett a

lejtőn, egészen a patakig. Végül a hátán állapodott meg, a szeme vakon

meredt felfelé az égre; a víz halkan csobogott körülötte, és az áramlat

magával vitte a vére sötét fonalait.

Megmutatta, hogy van egy hely az ember hátán, ahová ha bedöfsz

egy pengét, beleszúrhatsz a szívébe, és még a gerincét is átvághatod

egyszerre, mondta az előbb Sebastian. Nagyon úgy fest, hogy abban az

évben mind a kelten ugyanazt a szülinapi ajándékot kaptuk, bátyus,

gondolta Jace. Ugyebár?

– Jace! – kiáltotta Isabelle, aki időközben véres arccal, nagy nehezen

felült. – Jace!

Jace megpróbált a lány felé fordulni, hogy mondhasson neki valamit,

de egy szót sem tudott kinyögni. Térdre rogyott. Iszonyatos súly

nehezedett a vállára, és hívogatta a föld: le, le, le! Szinte nem is jutott el

a tudatáig, hogy Isabelle a nevét kiáltja, ahogy magába szippantotta a

sötétség.

Simon számtalan csata veteránja volt. Már ha beleszámítjuk a

Dungeons és Dragons közben megvívott csatákat is. Eric barátja

teljesen bele volt bolondulva a hadtörténetbe, és általában ő intézte a

játék háborús részét, aminek szinte mindig az volt a lényege, hogy pár

tucatnyi apró műanyag figurát mozgattak egyenes vonalban egy

zsírpapírra rajzolt hadszíntéren.

Simon azóta is ilyennek képzelte a csatákat – vagy olyannak,

amilyennek a filmekben látta őket, amikor két csapat férfi rohant

egymás felé egy síkságon. Egyenes vonalban, szervezett rendben.

Ez egyáltalán nem is emlékeztetett ezekre.

Kaotikus volt, kiáltások és rohangászás egyvelege, ráadásul a táj sem

volt sík, inkább sárból és vérből álló, dimbes-dombos, sűrű mocsár.

Simon úgy képzelte, hogy az Éjszaka Gyermekei felvonulnak a

csatatérre, ahol valami hadvezérszerűség üdvözli majd őket. Azt hitte,

először csak messziről figyeli majd a csatát, és látja, ahogy a két sereg

összecsap. Csakhogy nem üdvözölte őket senki, és nem voltak

egymással szemben álló seregek. A csata úgy bontakozott ki a sötétből,

mintha Simon véletlenül bukkant volna ki egy Elhagyatott

mellékutcából a nyüzsgő Times Square-re – egyszer csak emberek

hemzsegtek körülötte, kezek ragadták meg és lökték félre az útból. A

vámpírok szétszóródtak, és bevetették magukat a csatába, egyetlen

pillantást sem pazarolva rá.

És ott voltak a démonok. Mindent elleptek, és olyan hangot adtak ki,

amit Simon korábban el sem tudott képzelni: a vonyítás, sípolás és

hörgés egyveleget csak tovább rontották a tépés, a marcangolás, az éhes

elégetlen ség hangjai. Simon szívesen kikapcsolta volna a vámpír

hallását, de azt sajnos nem lehetett, így a hangok továbbra is tűkként

fúródtak a dobhártyájába.

Megbotlott egy félig sárban, félig szárazon fekvő testben, és

megfordult, hogy megnézze, tudna-e segíteni, de látta, hogv a lábainál

heverő Árnyvadász teste a vállától felfelé hiányzik. Fehér csont

világított a sötét földön, és hiába volt vámpír, Simon kis híján elhányta

magát. Egészen biztos, hogy én vagyok az egyetlen vámpír a világon,

aki rosszul lesz a vér látványától, gondolta, aztán valami lesújtott rá

hátulról, és lecsúszott egy sáros lejtőn egy gödörbe.

Nem Simoné volt az egyetlen test odalent. Ahogy a hátára fordult,

egy démon magasodott fölé. Olyan volt, mint a halál ábrázolása egy

középkori fametszetről – egy faragott csontváz, véres bárddal az ujjai

között. A fiú oldalvást vetődött, és a penge alig pár hüvelyknyire az

arcától vágódott a földbe. A csontváz csalódottan szisszent fel, és

megint felemelte a bárdot...

Ebben a pillanatban egy göcsörtös fából készült bunkósbot találta

oldalba. A démon úgy robbant szét, mint egy csontokkal teli

papírzacskó. A csontok aztán kasztanyertaként csattantak egymásnak,

mielőtt semmivé foszlottak volna a sötétben.

Egy Árnyvadász állt Simon mellett. Magas, szakállas, vérrel

telefröcskölt férfi, aki most sötét foltot hagyva hátra, végighúzta a kezét

a homlokán, ahogy lenézett a fiúra. – Jól vagy?

Simon döbbenten bólintott, és nekiállt feltápászkodni. – Köszönöm.

Az idegen lehajolt, és a kezét nyújtotta. Simon elfogadta a segítséget

– és máris szinte kirepült a gödörből. A talpára érkezett, és megcsúszott

a sárban. Az idegen kaján mosolyra húzta a száját. – Bocs. Alvilági erő.

Egy vérfarkas a társam. Nem vagyok hozzászokva. – Simon arcára

pillantott. – Vámpír vagy, ugye?

— Honnan találta ki?

A férfi megint elmosolyodott. Amolyan fáradt mosoly volt ez, de

semmiképpen sem barátságtalan. – A szemfogaidból. Kijönnek harc

közben, tudom, mert... – Elhallgatott, de Simon magában is be tudta

fejezni a mondatot helyette: tudom, mert jó pár vámpírt megöltem már.

– Mindegy. Köszönöm. Hogy velünk harcolsz.

– Igazából... – Simon azt szerette volna mondani, hogy ő igazából

még nem is harcolt. Ami azt illeti, még semmi hasznosat nem tett.

Ahogy azonban megfordult, csak egyetlen szót sikerült kiejtenie a

száján, mielőtt egy lehetetlenül óriási, fűrészes szárnyú valami lecsapott

az égből, és karmait az Árnyvadász hátába mélyesztette.

A férfi még csak fel sem kiáltott. A feje hátrabicsaklott, mintha

csodálkozva próbálná megnézni magának, mi is kapta el – aztán fogak

és szárnyak örvénye közepette felemelkedett a levegőbe, és már nem is

volt sehol, furkósbotja Simon lába mellett hullott a földre.

Simon nem mozdult. Az egész jelenet, attól a pillanattól kezdve,

amikor beleesett a gödörbe, nem tartott tovább egyetlen percnél.

Bambán megfordult, és körülnézett a sebesen pörgő pengék meg

démonkarmok forgatagában, ahol fénycsíkok cikáztak ide-oda, akár

szentjánosbogarak a lombok között. Simonnak eltartott egy darabig,

mire rájött, hogy a száráfpengék ragyogását látja.

Sem a Lightwoodokat, sem Penhallow-ékat, sem Luke-ot, sem senki

más ismerőst nem vett észre a környéken. Simon nem volt Árnyvadász.

És az az ember mégis köszönetet mondott neki, amiért itt harcolt velük.

Igazat mondott Clarynek: ez az ő háborúja is, és szükség van rá a

csatatéren. Nem Simonra, az emberre, aki kedves, kicsit kocka, és

rosszul lesz a vér látványától, hanem Simonra, a vámpírra, arra a lényre,

akit még csak nem is ismert igazán.

Egy igazi vámpír tudja, hogy halott, mondta Raphael. De Simon nem

érezte magát halottnak. Valójában inkább soha nem érezte, hogy él.

Ahogy megfordult, egy újabb démon magasodott előtte: ez egy

pikkelyes gyíkra emlékeztetett, de olyan fogai voltak, akár egy

rágcsálónak. Előremeresztett karmokkal zuhant a fiú felé.

Simon a levegőbe szökkent. Nekivágódott a lény széles testének,

körmeit az oldalába mélyesztette, és érezte, ahogy a pikkelyek

megadják magukat a szorítása erejétől. A Jel a homlokán lüktetett,

ahogy fogait a démon nyakába vájta.

Rettenetes íze volt.

Amikor az üvegszilánkok már nem hullottak tovább, jó méteres lyuk

tátongott a mennyezetben, mintha egy meteor zuhant volna keresztül

rajta. Hideg levegő áramlott be odafentről. Clary megborzongott, aztán

felállt, és lesöpörte a szilánkokat a ruhájáról.

A termet megvilágító boszorkányfény kialudt: most árnyékoktól és

szálló portól súlyos félhomály uralkodott idebent. A lassan eltűnő Portál

halvány derengése még beszűrődött a nyitott ajtón keresztül a térről.

Nem lehet már valami biztonságos idebent, gondolta Clary, és úgy

döntött, inkább elmegy ő is Penhallow-ék házába Aline után. A terem

közepe felé járt, amikor lépéseket hallott a márványpadlón. A szíve

majd kiugrott a helyéből, ahogy megfordult. Malachi volt az; hosszú

árnyéka messze nyúlt a félhomályban, ahogy az emelvény felé sietett.

De vajon mit csinál még itt? Nem a csatamezőn kellene lennie a többi

Árnyvadásszal?

Ahogy a férfi közeledett az emelvényhez, Clary megpillantott

valamit, és a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy felkiáltson

meglepetésében. Malachi vállán egy sötét alak kuporgott. Egy madár.

Egészen pontosan egy holló.

Hugo.

Clary gyorsan bebújt az egyik oszlop mögé, mire Malachi az

emelvény lépcsőjéhez ért. A férfi sűrű oldalpillantásai kétségtelenné

tették, hogy nem örülne, ha bárki is észrevenné. Miután arra a

következtetésre jutott, hogy senki sem látja, elővett egy apró, csillogó

tárgyat a zsebéből, és az ujjára csúsztatta. Egy gyűrű lehetett? Ahogy

Malachi fordított egyet a tárgyon, Clarynek eszébe jutott Hodge, amint

az Intézet könyvtárában kivette a gyűrűt Jace kezéből...

A levegő finoman megremegett Malachi előtt, mint a hőségtől

szokott. Egy hang szólalt meg, ismerős, intelligens hang, ami azonban

ezúttal mintha halványan ingerültnek tűnt volna.

– Mi az, Malachi? Éppen nem vagyok csevegős kedvemben.

– Valentine uram – szólt Malachi. Szokott ellenségessége undok

alázatosságnak adta át a helyét. – Hugo az imént meglátogatott, és

híreket hozott. Feltételezem, már megérkezett a Tükörhöz, és ezért

keresett meg engem inkább. Mindazonáltal arra gondoltam, hogy ön is

tudni akarja.

Valentine hangja éles volt. – Akkor hadd halljam! Mi történt?

– A fiáról van szó, uram. A másik fiáról. Követte Hugót a völgybe a

barlanghoz. Talán még az alagutakon át a tóhoz is elment ön után.

Clary elfehéredő ujjakkal szorította az oszlopot. Jace-ről beszéltek.

Valentine felhorkant. – Találkozott a fivérével?

– Amikor Hugo eljött onnan, küzdöttek egymással.

Clary érezte, hogy felfordul a gyomra. Jace megküzdött

Sebastiannal? Eszébe jutott, hogyan kapta föl és hajította el Sebastian

Jace-t a Gardnál, mintha nem is volna súlya. Egy pillanatra olyan erővel

ragadta magával a pánik, hogy csengeni kezdett a füle. Mire megint

kitisztult előtte a világ, már lemaradt róla, mit is válaszolt Valentine

Malachinak.

– Azok aggasztanak, akik elég idősek ahhoz, hogy Jelet kapjanak, de

nem elég idősek, hogy harcba menjenek – mondta most Malachi. – Ők

nem szavaztak a Tanácsban. Nem lenne igazságos ugyanúgy büntetni

őket, mint azokat, akik tényleg harcolnak.

– Erre is gondoltam – mennydörgött Valentine basszusa. – A

tinédzserek gyengébb Jeleket kapnak, ezért tovább tart, mire

Elhagyatott lesz belőlük. Akár napok is kellenek hozzá. Azt hiszem,

ennyi idő elég hozzá, hogy a folyatnat visszafordítható legyen.

– Nekünk pedig, akik ittunk a Végzet Kelyhéből, semmiféle

bántódásunk nem esik?

– Nem érek rá, Malachi – szólt Valentine. – Már megmondtam, hogy

biztonságban vagy. A saját életem is ugyanezektől a folyamatoktól

függ.

Malachi meghajtotta a fejét. – Nem ingott meg a hitem, uram. Sok

éve szolgálom már önt titokban.

– És meg is kapod érte a jutalmadat – biztosította Valentine.

Malachi felnézett. – Uram...

De a levegő már nem reszketett. Valentine eltűnt. Malachi

összeráncolta a homlokát, aztán levonult az emelvény lépcsőin, és az

ajtó felé vette az irányt. Clary igyekezett még jobban eltűnni az oszlop

mögött, erőteljesen remélve, hogy a férfi nem veszi észre. Örült

tempóban vert a szíve. Hát ez meg mi volt? Mit akartak az

Elhagyatottakkal? A válasz ott bujkált valahol az agya egyik

szegletében, de túlságosan rettenetesnek tűnt, hogy komolyan

belegondoljon. Ilyet még Valentine sem...

Valami villámgyors és sötét repült az arcának. Clarynek alig maradt

ideje, hogy a szeme elé kapja a karját, amikor valami megkarmolta a

keze fejét. Éles károgást hallott, és szárnyak csapkodták a csuklóját.

– Hugó! Elég legyen! – csattant fel Malachi. – Hugo! – Újabb

károgás hallatszott, aztán valami puffant, és csend lett. Clary leengedte

a karját, és látta, hogy a holló mozdulatlanul hever a Konzul lábánál –

hogy csak öntudatlan vagy döglött, azt nem tudta megállapítani.

Malachi vicsorogva rúgta el a madarat az útjából, és villogó tekintettel

Clary felé sietett. Amikor odaért hozzá, megragadta az egyik véres

csuklóját, és talpra rántotta a lányt. – Te ostoba lány! – szólt. – Mióta

hallgatóztál itt?

– Elég ideje, hogy tudjam, maga is benne van a Körben – közölte

dühösen Clary. Próbálta kitépni a csuklóját a férfi szorításából, de az

erősen tartotta.

– Csak egyetlen esély van. – A férfi hangja mintha fröcsögve tört

volna elő a szájából. – Az az ostoba Klávé tévúton jár, amikor

félemberekkel és szörnyetegekkel szűri össze a levet. Nem akarok mást,

csak hogy a Klávé tiszta legyen, és visszanyerje régi dicsőségét. Az

ember azt gondolná, minden Árnyvadásznak ez a célja, de nem... Ők

inkább őrültekre meg a démonbarátokra hallgatnak, mint amilyen te

vagy, meg Lucian Graymark. Most pedig elküldtétek a Nephilimek

legjobbjait meghalni ebbe a nevetséges csatába. Üres gesztus, amivel

nem értek el semmit. Valentine máris megkezdte a rituálét. Az Angyal

nemsokára megjelenik, és a Nephilimekből Elhagyatottak lesznek.

Mindegyikből, kivéve azt a néhányat, akik Valentine védelme alatt

állnak...

– Ez gyilkosság! Megöli az Árnyvadászokat!

– Nem gyilkosság! – jelentette ki a Konzul. Hangjából áradt a

fanatikusok szenvedélye. – Megtisztulás. Valentine az Árnyvadászok új

világát alkotja meg. Egy gyengeség és romlottság nélküli új világot.

– A gyengeség és a romlottság nem a világban van – csattant föl

Clary. – Az emberekben van. És mindig is bennük lesz. A világnak

egyszerűen jó emberekre van szüksége, hogy meglegyen az egyensúly.

És maguk mindegyiket meg akarják ölni.

Malachi egy pillanatig őszinte ámulattal meredt Claryre, mintha

meglepte volna a lány határozottsága. – Szép szavak egy lánytól, aki

elárulná a saját apját. – Malachi maga felé rántotta a lányt, nem kímélve

Clary sebesült csuklóját. – Talán megpróbálhatnánk, mit szólna hozzá

Valentine, ha megtanítanálak...

De Clary sosem tudhatta meg, mit akart neki megtanítani a férfi.

Sötét alak vágódott közéjük – szélesre tárt szárnyakkal és előremeredő

karmokkal.

A holló egyik karmával végigszántotta Malachi arcát, véres nyomot

hagyva maga után. A Konzul felkiáltott, elengedte Claryt, és maga elé

kapta a karját, de Hugo máris leírt egy kört, és dühödten csapkodta a

férfit a csőrével meg a karmaival. Malachi hátratántorodott, amíg

keményen neki nem ütközött egy pad szélének. A pad hangos

csattanással feldőlt, a Konzul pedig végképp elvesztette az egyensúlyát,

és utánazuhant a földre. Tompán felkiáltott – aztán elakadt a hangja.

Clary odarohant hozzá, és látta, hogy a férfi teste alatt máris

összegyűlt egy vértócsa. Malachi a betört tetőablakból származó nagy

halom üvegszilánkra érkezett, és az egyik éles pereme a torkába

fúródott. Hugo még mindig a levegőben keringett Malachi teste fölött.

Ahogy Clary rámeredt, diadalmas károgást hallatott. Malachinak több

esze lehetett volna annál, mintsem hogy rátámadjon Valentine

teremtményére, gondolta keserűen Clary. A madár semmivel sem tűnt

megbocsátóbbnak, mint a gazdája.

Csakhogy most nem volt idő Malachin gondolkozni. Alec azt

mondta, védvonalak vannak a tó körül, és ha bárki odaérkezik egy

Portálon át, megszólal a riasztás. Valentine valószínűleg máris a

Tükörnél van – nem maradt vesztegetni való idő. Clary megfordult, és

futva indult meg a terem ajtaja meg a téren pislákoló Portál felé.

Megmérettettél

A VÍZ POFONCSAPÁSKÉNT VÁGÓDOTT AZ ARCÁNAK, és Clary

fuldokolva merült el a fagvos sötétségben; az első gondolata az volt,

hogy a Portál már végképp elenyészett, és ő az örvénylő semmiben

ragadt két hely között.

A második gondolata az volt, hogy máris halott.

Valójában talán pár másodpercre vesztette el az eszméletét, mégis

úgy érezte, mintha minden véget ért volna. Amikor magához tért, olyan

sokk érte, mint amikor az ember egy réteg jégen tör át. Öntudatlan volt,

aztán hirtelen már nem; a hátán feküdt a hideg, nyirkos földön, és az

eget bámulta, amit megtöltöttek a csillagok, mintha valaki egy

maroknyi ezüstöt szórt volna szét valamilyen sötét felületen. Clary szája

megtelt valamilyen zavaros folyadékkal, és oldalra fordítva a fejét

köhögött meg köpködött, amíg végül sikerült levegőhöz jutnia.

Amikor már a gyomra sem rándult görcsbe, oldalra fordult. A

csuklóját ragyogó fényből álló szalag kötötte össze, a lába pedig nehéz

volt, zsibbadt, és mintha ezrével mászkáltak volna rajta a hangyák.

Clary nem tudta, hogy mindkét lába alászorulhatott-e valahogy, esetleg

ez csak a fulladozás mellékhatása. A tarkója égett, mintha egy darázs

csípte volna meg. Zihálva ülő helyzetbe küzdötte magát, kinyújtotta a

lábait maga előtt, aztán körülnézett.

A Lyn-tó partján volt, ahol a víz a szemcsés homokot nyaldosta.

Mögötte emelkedett a fekete sziklafal, amire emlékezett arról a napról,

amikor

Luke-kal megérkezett Idrisbe. Maga a homok is sötét volt, itt-ott

csillogó ásványdarabokkal. Melyenkent boszorkányfényt árasztó

fáklyákat szúrtak le a földbe, amelyek ezüst ragyogással töltötték be a

levegőt, és fénylő csíkokai rajzoltak a víz felszínére.

Alig egy méterre Clarytől egy asztalszerűség állt, amit valaki néhány

lapos kő egymásra halmozásával épített. Az illető nyilvánvalóan

kapkodott, mert a réseket ugyan kitöltötte a nedves homok, a kövek elelcsúsztak

egymástól. Ahogy meglátta, mi áll a kövek tetején, Clarynek

elakadt a lélegzete – a Végzet Kelyhe volt ott, a tetején pedig fekete

lángnyelvként a boszorkányfényben, ott hevert keresztben a Végzet

Kardja. Az oltárt a homokba karcolt fekete rúnák vették körül. Clary

meredten bámulta őket, de kuszának tűntek, és semmiféle jelentést nem

tudott kihámozni belőlük...

Egy árnyék vágott át sebesen a homokon... egy férfi fekete árnyéka,

amit a fáklyák meg-meglobbanó fénye tett reszketeggé és

bizonytalanná. Mire Clary felemelte a fejét, a férfi máris ott állt fölötte.

Valentine.

A pillanat annyira ijesztő volt, hogy Clary igazából meg sem ijedt.

Nem érzett semmit, ahogy felnézett az apjára, akinek az arca úgy

rajzolódott ki a sötét égbolt előtt, akár a hold: fehéren, komoran, két

meteorkráternek is beillő szemmel. Az inge fölött több bőrszíj futott

körbe, rajtuk vagy egy tucat vagy annál is több fegyver. Úgy

borzolódtak a háta mögött, akár egy sün tüskéi. A férfi hatalmasnak és

lehetetlenül szélesnek tűnt; egy mindenre elszánt hadistennek.

– Clarissa – szólt. – Nem kis kockázatot vállaltál azzal, hogy

idejöttél a Portálon át. Szerencséd, hogy észrevettem, amikor

megjelentél a tóban. Nem voltál magadnál. Ha én nem vagyok, biztosan

vízbe fulladsz. – Egy izom leheletnyit rándult a szája sarkában. – És a

helyedben nem gondolkodnék sokat a Klávé védvonalain, amik

riasztanak, ha valaki megjelenik a tó körül. Azokat abban a pillanatban

megszüntettem, amikor ideértem. Senki sem tudja, hogy itt vagy.

Nem hiszek neked! Clary már nyitotta is a száját, hogy a férfi arcába

vágja a szavakat. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Olyan volt, mint

azokban a rémálmokban, amikor egyre csak sikítani próbált, de nem

történt semmi. Csak száraz levegő áramlott ki a száján: olyasvalakinek

az utolsó lélegzete, akinek most vágták át a torkát.

Valentine megrázta a fejét. – Ne is próbálj beszélni! Egy némító

rúnát rajzoltam a tarkódra, olyat, amilyet a Néma Testvérek is

használtak. A csuklódon gúzs rúna van, egy másik pedig a lábaidat

tartja. A helyedben nem próbálnék felállni. A lábad úgysem tartja meg a

súlyodat, és csak fájni fog.

Clary a férfira meredt, igyekezett a testébe fúrni a tekintetével és

megsebezni a gyűlöletével. De Valentine mintha észre sem vette volna.

– Tudod, lehetett volna rosszabb is. Mire kirángattalak a partra, a tó

mérge már dolgozni kezdett. Jut eszembe, abból kigyógyítottalak. Nem

mintha elvárnám, hogy megköszönd. – Halványan elmosolyodott. – Mi

még sosem beszélgettünk egymással, ugye? Igazából nem. Nyilván

szeretnéd tudni, miért nem törődtem veled soha úgy, ahogy egy apának

kéne törődnie a lányával.

A lány tekintetében a gyűlölet helyét hitetlenség vette át. Hogyan

beszélgethetnének, amikor ő egyetlen hangot sem tud kinyögni?

Megpróbálta kipréselni magából a szavakat, de ezúttal is csak egy

vékony lehelet jött ki a torkából.

Valentine visszafordult az oltárhoz, és a Végzet Kardjára fektette a

kezét. A Kardból fekete fény áradt, amolyan kifordított sugárzás,

mintha beszippantaná maga körül a levegőt. – Amikor anyád elhagyott,

nem tudtam, hogy terhes veled – mondta. Úgy beszélt hozzá, gondolta

Clary, ahogy korábban sosem. Nyugodt volt, meglepően barátságosnak

tűnt, de még csak nem is ezt találta különösnek. – Tudtam, hogy valami

nincs rendjén. Azt hitte, el tudja rejteni előlem a boldogtalanságát. Vért

vettem Ithurieltől, porrá szárítottam, és belekeverzem az ételébe. Az

hittem, ez majd segít a boldogtalanságán. Ha tudtam volna, hogy terhes,

nem teszem meg. Addigra elhatároztam, hogy soha többé nem

kísérletezem a saját gyerekeimmel.

Hazudsz, akarta ordítani Clary, de egyáltalán nem volt benne biztos,

hogy valóban így van-e. Valentine hangja még mindig furcsának tűnt.

Másnak. Talán mert ezúttal igazat beszélt.

– Mi utan elszökött Idrisből, éveken át kerestem – mondta. – És nem

csak azért, mert nála volt a Végzet Kelyhe. Azért is, mert szerettem. Azt

hittem, ha beszélni tudok vele, meg tudom győzni az igazamról. Azon

az éjszakán Alicantéban dühömben tettem azt, amit tettem. Meg

akartam semmisíteni, és meg akartam semmisíteni mindent a közös

életünkből. Azután viszont... – Megrázta a fejét, és a tó felé fordult. –

Amikor végül a nyomára bukkantam, megtudtam, hogy lánya született,

feltételeztem, hogy Lucian az apa. Mindig is szerette anyádat, mindig is

el akarta venni tőlem. Azt hittem, Jocelyn végül beadta a derekát. Odáig

süllyedt, hogy gyereket szült egy mocskos Alviláginak. Amikor

rátaláltam a New York-i lakásotokban, még magánál volt. A fejemhez

vágta, hogy szörnyeteget csináltam az első gyerekéből, és elhagyott,

mielőtt megtehettem volna ugyanezt a másodikkal is. Aztán elájult a

karjaimban. Annyi évig kerestem, és csak ennyi időt tölthettem vele.

Abban a néhány másodpercben annyi gyűlölettel nézett rám, hogy az

egy életre elég lett volna. Akkor rájöttem valamire.

Felemelte Maellartachot. Clarynek eszébe jutott, milyen nehéz volt a

Kard már akkor is, amikor még csak félig változott át, és látta, hogyan

dagadnak ki a bőre alatt, tekergőző kígyók módjára, Valentine izmai.

– Rájöttem – folytatta a férfi –, hogy azért hagyott el, mert téged

akart megvédeni. Jonathant gyűlölte, de bármit megtett volna, hogy

téged megóvjon. Hogy megóvjon tőlem. Még a mondének közé is

elment, pedig tudom, az mennyire fájhatott neki. Szörnyű érzés lehetett,

hogy nem nevelhet a mi hagyományaink szerint. A fele vagy annak,

ami lehettél volna. Megvan a képességed a rúnákkal, de jócskán

elsorvadt a neveltetésed miatt.

Leengedte a Kardot. A hegye most közvetlenül Clary arca mellett

lógott; a lány látta a szeme sarkából, ahogy ezüst molylepkeként lebeg a

semmiben.

– Akkor már biztos voltam benne, hogy sosem fog visszajönni

hozzám. Miattad. Te vagy az egyetlen az egész világon, akit jobban

szeretett nálam. És miattad gyűlöl engem. És emiatt én is gyűlöllek

téged.

Clary elfordította a fejét. Ha Valentine meg akarja ölni, hát inkább

nem szeretné látni a közeledő halált.

– Clarissa – szólt a férfi. – Nézz rám!

Nem. Clary a tóra meredt. Messze kint a vízen vörösen izzott valami,

mint a hamvaiba vesző tűz. Tudta, hogy a csata fényét látja. Az

édesanyja is ott volt, meg Luke is. Jó is, hogy így együtt lehettek, még

ha ő nem is volt velük.

Azon a fényen tartom a szemem, gondolta. Azt fogom bámulni,

akármi is történjen. Az lesz az utolsó dolog, amit látok.

– Clarissa – mondta megint Valentine. – Pont olyan vagy, mint ő, ezt

tudod? Pont olyan, mint Jocelyn.

Clary éles fájdalmat érzett az arcában. A Kard pengéje volt az, ahogy

a férfi a bőréhez szorítva próbálta maga felé fordítani a fejét.

– Most meg fogom idézni az Angyalt – szólt. – És szeretném, ha te is

látnád.

Clary kesernyés ízt érzett a szájában. Tudom, miért vagy az

édesanyáin megszállottja. Mert ő volt az egyetlen, akiről azt hitted,

hogy teljesen uralod, mégis ellened fordult, és beléd harapott. Azt

hitted, a tulajdonod, csakhogy nem volt az. Azért akarod, hogy most itt

legyen, és lássa a győzelmedet. Ezért tűrsz meg helyette engem.

A Kard mélyebben vágott az arcába. – Nézz rám, Clarissa! – mondta

Valentine.

Clary odanézett. Nem akart, de túl erős volt a fájdalom. Szinte az

akarata ellenére fordult a feje; a vér kövér cseppekben csordult végig az

arcán, és hullott a homokba. A lányt gyomorforgató fájdalom kerítette

hatalmába, ahogy felemelte a fejét, hogy az apjára nézzen.

Valentine Maellarrach markolata mögül nézett vissza rá. A penge

Clary vérétől volt foltos. A férfi szemében különös fény csillant. –

Vérre van szükség, hogy teljes legyen a ceremónia – mondta. – A

sajátomat szándékoztam használni, de amikor megláttalak a vízben,

rögtön tudtam, hogy Raziel így akarja a tudtomra adni, hogy a lányomét

használjam inkább. Ezért tisztítottam meg a véredet a tó mérgétől. Most

már tiszta vagy. Tiszta vagy, és készen állsz. Szóval köszönöm neked,

Clarissa, hogy elhoztad nekem a véredet.

És a maga módján, gondolta Clary, komolyan is beszélt. Tényleg

hálás volt. Rég elvesztette a képességet, hogy különbséget tegyen

kényszerítés és együttműködés, félelem és hajlandóság, szeretet és

gyötrelem között. A felismerés nyomában érkezett a zsibbadás – mi

értelme gyűlölni Valentine-t, amiért szörnyeteg, ha egyszer nem is tudja

magáról, hogy szörnyeteg?

– És most – szólt a férfi – Már csak egy kevés kell. – Egy kevés

micsoda?, kérdezte magától Clary, aztán ahogy Valentine meglendítette

a Kardot, és megvillant rajta a csillagok fénye, eszébe jutott. Hát

persze. Nem csak vért akar, halált is. A Kard már elég vért látott, és

nyilván gyilkolásra vágyott, éppen, mint Valentine. Clary tekintete

követte Maellarrach fekete fényét, ahogy a penge felé hasított...

Aztán elszállt. Egyszerűen kirepült Valentine kezéből, és eltűnt a

sötétben. Valentine szeme elkerekedett; a tekintete előbb vérző jobb

kezére ugrott – majd felnézett, és abban a pillanatban, ahogy Clary is,

meglátta, mi ütötte ki a kezéből a Végzet Kardját.

Jace állt a homokos sáv szélén, egy ismerős karddal a kezében, alig

fél méterre Valentine-tól. Clary látta Valentine arcán, hogy ugyanúgy

nem hallotta a fiút közeledni, mint ahogy ő sem.

Clary szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy megpillantotta a fiút.

Jace arcára alvadt vér tapadt, és a torkán égővörös sebhely húzódott. A

szemei csillogtak, akár két tükör, és a boszorkány fények világában

egészen feketének tűntek – feketének, mint Sebastian szeme. – Elarv –

szólt, le nem véve a szemét Valentine-ról. – Jól vagy, Clary?

Jace! Clary küszködött, hogy kimondja a fiú nevét, de semmi sem

hatolhatott át a torkában lévő akadályon. Úgy érezte, mintha fulladozna.

– Nem válaszolhat neked – közölte Valentine. – Nem tud beszélni.

Jace szeme megvillant. – Mit tettél vele? – Valentine felé döfött a

karddal, mire a férfi egyet hátralépett. Óvatos volt, de nem tűnt

ijedtnek. Számítás tükröződött a tekintetében, ami nagyon nem tetszett

Clarynek. Tudta, hogy diadalt kéne éreznie, de nem így volt – igazából

még inkább pánikba esett, mint korábban. Már belenyugodott, hogy

Valentine megöli, most pedig itt volt Jace, és nem csak a saját életét

kellett féltenie többé, hanem az övét is. Ráadásul Jace úgy festett, mint

akit... kicsináltak. A ruhájának félig leszakadt az egyik ujja, alatta pedig

fehér cikcakkok borították a karját. Az inge elszakadt a mellén, és egy

fakuló iratze látszott a szíve fölött, aminek nem sikerült eltüntetnie a

vörösen lobogó sebhelyet a bőrén. Mindene csupa mocsok volt, mintha

meghempergőzött volna a földön. Az arckifejezése azonban mindennél

inkább a frászt hozta Claryre. Olyan... üres volt.

– Egy némító rúna. Semmi baja nem lesz tőle. – Valentine Jace-re

meredt. – Éhesen, gondolta Clary, mintha a fiú látványából táplálkozna.

– Felteszem – folytatta a férfi –, nem azért jöttél, hogy mellém állj?

Hogy velem együtt téged is megáldjon az Angyal?

Jace arckifejezése szemernyit sem változott. A tekintetét fogadott

apjára szegezte, de nem volt benne semmi – sem ragaszkodásnak, sem

emlékeknek, sem szeretetnek a nyoma sem. Még csak gyűlölet sem.

Csak... megvetés, gondolta Clary. Hűvös megvetés. – Tudom, mit

tervezel – szólt Jace. – Tudom, miért akarod megidézni az Angyalt. És

nem hagyom, hogy megtedd. Máris elküldtem Isabelle-t, hogy

figyelmeztesse a sereget.

– A figyelmeztetéssel nem sokra mennek. Ez nem az a fajta veszély,

ami elől csak úgy el lehet futni. – Valentine tekintete Jace fegyverére

ugrott. – Tedd azt le – mondta –, és akkor beszélhetünk. – Egy

pillanatra elhallgatott. – Az nem a te kardod. Az egy Morgenstern-kard.

Jace sötét, édes mosolyra húzta a száját. – Jonathané volt. ő már nem

él.

Valentine-on látszott a megdöbbenés. – Úgy érted...

– A földről vettem föl, ahol elejtette – közölte Jace érzelemmentes

hangon –, miután megöltem.

Valentine-on erőt vett a döbbenet. – Te megölted Jonathant?

Hogyan?

– Különben ő ölt volna meg engem – felelte Jace. – Nem volt más

választásom.

– Nem úgy értettem – rázta meg a fejét Valentine. Még mindig

látszott rajta az értetlenség. Olyan volt, mint egy bokszoló, aki túl

nagyot kapott, és a következő pillanatban el fog terülni a ringben. –

Jonathant én neveltem. Nem volt jobb harcos nála.

– A jelek szerint – állapította meg Jace –, mégiscsak volt.

– De... – Valentine hangja megbicsaklott. Clary most először

érzékelt repedést a férfi hangjának sima, megingathatatlanul masszív

homlokzatán. – De a testvéred volt!

– Nem. Nem volt az. – Jace előrelépett, és egy árnyalattal közelebb

emelte a pengét Valentine torkához. – Mi történt a valódi apámmal?

Isabelle szerint egy portyán halt meg, de így történt-e valójában? Vagy

te ölted meg, ahogy az anyámat is?

Valentine továbbra sem nyerte vissza a magabiztosságát. Clary

érezte, hogy önmagával küszködik. Talán a gyász vett rajta erőt? Vagy

csak a haláltól fél?

– Nem én öltem meg az édesanyádat. ő végzett magával. A

holttestéből vágtalak ki. Ha nem tettem volna meg, vele együtt haltál

volna meg te is.

– De miért? Miért tetted? Nem volt szükséged fiúra, volt már egy

fiad! – Jace halálosnak tűnt a holdfényben, gondolta Clary. Halálosnak

és idegennek, mintha sosem találkoztak volna azelőtt. A kardot tartó

keze meg sem rezzent. – Mondd el nekem az igazat! – szólt a fiú. –

Nem akarok több hazugságot arról, hogy egy vérből valók vagyunk. A

szülők hazudhatnak a gyerekeiknek, de te... te nem vagv az apám. És én

az igazságot akarom.

– Nem olyan fiúra volt szükségem – mondta Valentine. – Ő katona

volt. Eleve gondoltam, hogy az lehet belőle, de túl erős lett benne a

démontermészet. Túlságosan barbár volt, túlságosan hirtelen, hiányzott

belőle a kifinomultság. Alig lépett ki a csecsemőkorból, már tartottam

tőle, hogy sosem lesz elég türelmes vagy szenvedélyes hozzá, hogy a

nyomomba lépjen, és hogy az én példámat követve vezesse a Klávét.

Szóval újra próbálkoztam veled. Csakhogy veled éppen az ellenkezője

volt a gond. Túl szelíd voltál. Túl empatikus. Úgy érezted mások

fájdalmát, mintha a sajátod volna, még az állataid halálát is ali« bírtad

elviselni. Megkell értened, fiam... Én szerettelek téged ezekért.

Csakhogy éppen azok a dolgok, amikért szerettelek, haszontalanná

tettek a számomra.

– Szóval puhának és haszontalannak tartottál – állapította meg Jace.

– Akkor nyilván meg fog lepni, amikor a puha és haszontalan fiad

elvágja a torkodat.

– Ezt már megtárgyaltuk. – Valentine hangja határozott volt, de

Clary mintha izzadságcseppeket látott volna gyöngyözni a halántékán

meg a nyaka tövében. – Sosem tennél ilyet. Nem akartad megtenni a

Renwickbcn sem, és nem akarod megtenni most sem.

– Tévedsz – felelte hűvösen Jace. – Amióta futni hagytalak, ezerszer

megbántam, hogy nem végeztem veled. Az öcsém, Max, meghalt, mert

futni hagytalak aznap. Több tucat, talán több száz ember halt meg, mert

aznap megremegett a kezem. Ismerem a tervedet. Tudom, hogy majd

minden Árnyvadászt le akarsz mészárolni Idrisben. És azt kérdezem

magamtól, hány embernek kell még meghalnia, mielőtt megteszem azt,

amit már a Blackwell-szigeten meg kellett volna tennem. Nem – tette

hozzá. – Nem akarlak megölni. De megteszem.

– Ne tedd – szólt Valentine. – Kérlek. Nem akarok...

– Meghalni? Senki nem akar meghalni, apám. – Jace kardjának

hegye egyre lejjebb és lejjebb csúszott, amíg már Valentine szíve fölött

lebegett. Jace arca nyugodt volt, akár egy isteni igazságszolgáltatásra

készülő Angyalé. – Mik az utolsó szavaid?

– Jonathan...

Vér serkent Valentine ingén, ahol a penge hegye nyugodott, és Clary

lelki szemei előtt megjelent a reszkető kezű Jace a Renwickben, aki

nem akarta megölni az apját, meg Valentine, amint gúnyolódott vele.

Döfd már bele azt a pengét! Három ujjnyi... talán négy. Most teljesen

más volt. Jace keze meg sem rezzent. Valentine arcán pedig látszott a

félelem.

– Az utolsó szavaid – sziszegte Jace. – Hadd halljam!

Valentine felemelte a szemét. Fekete szemével komoran nézett az

előtte álló fi úra. – Sajnálom – mondta. – Annyira sajnálom! —

Kinyújtotta a kezét, mintha Jace-t akarná megérinteni – széttárt

ujjakkal, felfelé fordított tenyérrel –, de aztán ezüstösen villant valami,

és akár a puskagolyó, süvített el Clary mellett a sötétben. A lány érezte,

ahogy a szele végigsimítja az arcát, aztán Valentine elkapta a

hosszúkás, ezüst lángnyelvet, ami még egyszer megvillant a kezében,

ahogy lesújtott vele.

A Végzet Kardja volt az, ami most fekete fénycsíkot húzott maga

után a levegőben, ahogy Valentine Jace szívébe döfte.

A fiú szeme tágra nyílt. Hitetlenség és zavarodottság ült ki az arcára.

Lenézett a testére, ahogy Maellartach groteszk látványt nyújtva kiállt a

mellkasából – inkább bizarr volt, mint rettenetes, akár egy kellék valami

rémálomból, aminek semmi értelme nem volt. Valentine visszahúzta a

kezét, és kirántotta a Kardot Jace mellkasából, akárha egy tőrt rántana

elő a hüvelyéből.

Mintha csak a penge tartotta volna függőlegesben, Jace térdre

rogyott. A kardja kicsúszott a kezéből, és a nedves földre hullott.

Csodálkozva nézett le rá, mint akinek fogalma sincs róla, miért tartotta

egyáltalán a kezében ezt a valamit, vagy hogy miért engedte el.

Kinyitotta a száját, mintha csak kérdezni szeretne valamit, mire vér

folyt végig az állán, és vörösre festette, ami megmaradt rongyos

ingéből.

Innentől fogva minden lassítva zajlott Clary előtt, mintha az idő a

végtelenbe nyújtózott volna. Látta, ahogy Valentine letérdel, és az ölébe

húzza Jace-t, mintha a fiú még mindig kicsi lenne, és nem okozna

gondot könnyedén megtartani. Közelebb húzta magához, ringatni

kezdte, aztán az arcát Jace vállába fúrta, és Clarynek egy pillanatra az

az érzése támadt, hogy el is sírta magát, azonban amikor felemelte a

fejét, száraz volt a szeme. – Fiam – suttogta. – Én kicsi fiam.

A végletekig lelassult idő kötél módjára tekeredett Clary köré, és

fojtogatni kezdte, ahogy Valentine tovább szorongatta Jace-t, és

félresimította véres haját a homlokáról. Fogadott fia még akkor is ott

hevert az ölében, amikor meghalt, és kihunyt a szemében a fény. A férfi

végül gyengéden a földre fektette Jace testét, és keresztbe tette a karját a

mellkasán, eltakarva vele a tátongó, véres sebet. – Ave... – kezdett bele

az Árnyvadászok búcsújába Valentine, de elcsuklott a hangja, és

gyorsan elfordult, majd visszaindult az oltár felé.

Clary képtelen volt mozdulni. Levegőt is alig kapott. Hallotta a saját

szíve lüktetését, hallotta, ahogy a levegő kaparja száraz torkát. A szeme

sarkából látta, ahogy Valentine megáll a víz szélénél, és Maellartach

pengéjéről a Végzet Kelyhébe csorgatja a vért, miközben számára

érthetetlen szavakat kántál. De nem is akarta érteni, mit mond a férfi.

Tudta, hogy úgyis hamarosan vége lesz az egésznek, és szinte még örült

is neki. Nem tudta, maradt-e még benne annyi erő, hogy odavonszolja

magát Jace-hez, mellé feküdjön, és ott várja meg a véget. A feltúrt,

véres homokon mozdulatlanul heverő fiúra nézett. Csukva volt a szeme,

arca mereven fordult az ég felé; ha nem lett volna a vágás a mellkasán,

Clary meg tudta volna győzni magát, hogy Jace csak alszik.

Csakhogy nem aludt. Árnyvadász volt, és csatában halt meg, tehát

megérdemelte az utolsó kenetet. Ave atque vale. A lány ajkaival

formálta a szavakat, bár azok csak hangtalan levegőbuborékokként

hagyták el a száját. A mondat felénél járt, amikor elhallgatott. Mégis,

mit mondjon? Üdvözöllek, s búcsúzom, Jace Wayland? De hát ez nem

is az ő neve volt igazából! Hiszen Jace sosem kapott igazi nevet,

gondolta elkeseredetten Clary; csak egy halott gyerek nevét aggatták rá,

mert akkor éppen ez felelt meg Valentine céljainak. És egy névben

annyi erő képes lakozni...

Clary elfordította a fejét, és az oltárra nézett. A rúnák fokozatosan

világítani kezdtek körülötte. Idéző, megnevező és gúzs rúnák voltak.

Igencsak hasonlítottak azokra, amelyekkel Valentine fogságban tartotta

Ithurielt a Wayland-ház pincéjében. Hiába nem akarta felidézni az

emlékeket, Clary arra gondolt, ahogy Jace akkor ránézett, a hit tüzére a

szemében – a belé vetett hit tüzére. Jace mindig hitt Clary erejében.

Folyton-folyvást kimutatta, minden érintésével, minden pillantásával.

Simon is hitt benne, de amikor megölelte, mindig olyan volt, mintha

valami törékenyt tartana a karjában, valamit, ami finom üvegből

készült. Jace viszont minden erejével magához szorította, és egy

pillanatra sem merült fel benne, Clary összeroppanhat – tudta, hogy

éppen olyan erős, mint ő maga.

Valentine most újra meg újra belemártotta a véres Kardot a vízbe,

miközben mély hangon, sebesen kántált. A tó felszíne fodrozódni

kezdett, mintha egy óriás húzná rajta végig finoman az ujját.

Clary lehunyta a szemét, felidézte Jace pillantását azon az éjszakán,

amikor kiszabadította Ithurielt, és elképzelte, hogy nézne rá most a fiú,

ha látná, ahogy mellé próbál kúszni, hogy itt haljon meg ő is a

homokban. Nem hatódna meg, nem találná szépségesnek a gesztust.

Dühös lenne rá, amiért feladta. Egyszerűen... csalódna benne. Clary

hasra feküdt a földön, és kinyújtotta maga mögött zsibbadt lábát.

Térdével és összekötözött csuklójával vonszolva magát előre, lassan

megindult a homokban. A vibráló kötelék a csuklóján égetett és szúrt.

Az ingét felhasította az egyenetlen talaj, és a homok kidörzsölte hasa

csupasz bőrét. Alig érezte meg. Kemény munka volt így kúszni előre –

a hátán, a lapockái közt ömlött a verejték. Amikor végül elért a rúnák

köréhez, olyan hangosan zihált, hogy elfogta a rettegés, hátha Valentine

is meghallja.

De a férfi még csak hátra sem pillantott. Az egyik kezében tartotta a

Végzet Kelyhét, a másikban pedig a Kardot. Clary figyelte, ahogy

felemeli a jobbját, elmond néhány szót valamilyen nyelven, ami mintha

görög lett volna, majd elhajítja a Kelyhet, ami aztán hullócsillagként

ragyogva hullott bele a tóba, és tűnt el lágy csobbanással a víz alatt.

A rúnák köre gyenge hőt sugárzott, mint a már éppen hogy csak

parázsló tábortűz. Clarynek ki kellett csavarnia magát, hogy

előhúzhassa az övébe szúrt irónt. Iszonyatos fájdalom hasított a

csuklójába, ahogy ujjait a nyelére kulcsolta, aztán egy elfojtott sóhajjal

kiszabadította az eszközt.

Nem tudta elválasztani egymástól a csuklóit, úgyhogy esetlenül, két

kezébe fogta az irónt. A könyökére nehezedve ülő helyzetbe küzdötte

magát, majd lenézett a rúnákra. Érezte a belőlük áradó hőt az arcán,

ahogy most már határozottan ragyogtak a boszorkányfényben.

Valentine felemelte a Végzet Kardját, hogy azt is a Kehely után hajítsa,

és már a megidézés varázsigéjének utolsó szavainál tartott. Clary utolsó

erejét összeszedve a homokhoz illesztette az irón hegyét. Nem törölte el

Valentine rúnáit, csak föléjük rajzolt egy újat, amelyik a férfi nevét

jelképezte. Olyan apró rúna, gondolta, olyan apró változtatás, nem is

mérhető a végtelenül nagy hatalmú Szövetség rúnához, nem is mérhető

Káin Jeléhez.

De most ez volt minden, ami tőle telt. Kimerülten gördült az

oldalára, éppen abban a pillanatban, amikor Valentine eldobta a Végzet

Kardját.

Maellartach bucskázva szállt a levegőben, amíg ezüst és fekete csíkja

eggyé nem vált a tó ezüst és fekete vizével. Ahol eltűnt, egyetlen

pillanattal később vízcsóva tört fel, mintha egy virág bontotta volna ki

platinaszirmait. A csóva olvadt ezüst gejzírje magasabbra és

magasabbra tört, akár a felfelé szitáló cső. Fülsüketítő robaj hallatszott,

mint amikor egy jégpáncél szakad át, mint amikor egy gleccser indul

meg lefelé a hegyről – aztán, akárha az egész tó felrobbant volna,

ragyogó vízcseppek szálltak szerteszét.

És ennek a felfelé záporozó vízfüggönynek a közepén megjelent az

Angyal. Clary nem igazán tudta, mire számított – talán egy Ithurielhez

hasonló lényre, csakhogy Ithuriel elenyészett az éveken át tartó fogság

és a kínzások után. Ez az Angyal dicsősége teljes pompájában bukkant

elő. Ahogy kiemelkedett a vízből, a szeme világított, amitől Clary úgy

érezte, mintha a napba bámulna.

Valentine leengedte a kezét. Megbabonázva bámult felfelé, ahogy

élete álma valósággá vált. – Raziel – sóhajtotta.

Az Angyal tovább emelkedett; olyan volt, mintha a tó süllyedne

alatta, egy hatalmas márványoszlopot fedve fel a közepén. Először

arany és ezüst hajfürtökkel díszített feje bukkant ki a vízből. Aztán

következett hófehér válla, majd csupasz felsőteste – és Clary látta, hogy

az Angyal bőrét éppen olyan rúnák borítják, akár a Nephilimekét, bár

Raziel aranyló rúnái mintha éltek volna. Úgy mozogtak az Angyal fehér

bőrén, mint a tűzből szétröppenő szikrák. Különös módon az Angyal

egyszerre volt hatalmas és akkora, mint egy hétköznapi ember: Clary

szeme belefájdult, hogy befogadja a látványt, és mégsem sikerült neki

teljesen. Emelkedés közben az Angyal hátából szárnyak törtek elő, és

szétnyíltak a tó fölött. Minden egyes aranyszínű toll végén egyetlen

szem pislogott.

Gyönyörű volt, de egyben félelmetes is. Clary szerette volna

elfordítani a tekintetét, de képtelen volt rá. Végig fogja nézni az

egészet. Végig fogja nézni Jace kedvéért, mert ő már nem teheti meg.

Éppen olyan, mint a képeken, gondolta. Az Angyal kiemelkedett a

tóból, egyik kezében a Karddal, a másikban a Kehellyel. Mindkettőből

csöpögött a víz, Raziel maga – szárnya dús tollaival együtt – mégis

csontszáraz volt. Fehér és csupasz lába a tó felszínén nyugodott, és

gyengéden fodrozta a vizet. Gyönyörűséges, nem emberi arca Valentine

felé fordult.

Aztán megszólalt.

A hangja kiáltás volt és muzsika egyszerre. Nem szavakból állt,

mégis tökéletesen lehetett érteni. Lélegzete ereje majd feldöntötte

Valentine-t; a férfi a homokba mélyesztette csizmája sarkát, és

előreszegte a fejét, mintha szélviharban haladt volna előre. Clary maga

is érezte, ahogy az Angyal lehelete átsöpör rajta: forró volt, mint a

kemence ajtaján kiáramló levegő, és különös fűszerek illatát árasztotta.

Ezer év telt el, mióta utoljára megidéztek ezen a helyen, mondta

Raziel. Akkor Jonathan Shadowhunter szólított, és esdekelve kérte,

hogy keverjem össze a vérem halandó emberek vérével egy Kehelyben,

így hozván létre azoknak a harcosoknak a fajtáját, akik megfogják

menteni ezt a világot a démonoktól. Megtettem mindent, amit kért,

aztán közöltem vele, hogy ennyi volt, és nem több. Miért idéztél meg

hát, Nephilim?

Valentine hangjából áradt a szenvedély. – Ezer év telt el, Dicsőséges

Angyal, de a démonok még mindig közöttünk járnak.

Mit számít ez nekem? Ezer év egy Angyalnak csak annyi idő, ami két

szempillantás között eltelik.

– A Nephilimek nagyszerű fajt alkottak, miután létrehoztad őket.

Hosszú éveken át vitézül küzdöttek, hogy megszabadítsák ezt a helyet a

démonoktól, végül mégis elbuktak, mert gyenge és romlott elemek

férkőztek a soraikba. Az a szándékom, hogy visszaállítom a Nephilimek

régi dicsőségét.

Dicsőségét? Az Angyal kíváncsinak tűnt; mintha furcsának találná a

szót. A dicsőség csakis Istené lehet.

Valentine nem ingott meg. – A Klávé nem létezik többé abban a

formájában, amilyennek az első Nephilimek megalkották. Alvilágiakkal

léptek szövetségre, démonok fertőzte emberekkel, akik ellepték a

világot, mint bolhák egy patkány tetemét. Szándékom szerint meg

fogom tisztítani a világot, és elpusztítok minden Alvilágit, ahogyan

minden démont is...

A démonoknak nincsen lelkük. Ami viszont az általad említett

teremtményeket, a Hold, az Éjszaka, Lilith és a Tündér Gyermekeit

illeti, ők mindannyian rendelkeznek lélekkel. Úgy fest, te szigorúbb

szabályok alapján állapítod meg, ki számít emberi lénynek, és ki nem.

Clary meg mert volna rá esküdni, hogy az Angyal hangja egészen

száraz lett. Tán úgy tervezed, hogy szembeszállsz a Mennyekkel, mint az

a másik Hajnalcsillag, kinek a nevét viseled, Árnyvadász?

– Nem kívánok szembeszállni a Mennyekkel, Raziel uram.

Szövetségre kívánok lépni velük...

Egy olyan háborúban, amit magad szítottál? Mi a Mennyek vagyunk,

Árnyvadász. Nem harcolunk a ti mondén csatáitokban.

Amikor Valentine ismét megszólalt, szinte sértődöttnek tünt a

hangja. – Raziel uram! Bizonyosan nem létezhetne olyan rituálé, amely

a megidézésedet szolgálja, amennyiben nem állt volna szándékodban

engedni, hogy megidézzenek. Mi, Nephilimek, a gyermekeid vagyunk.

Szükségünk van az iránymutatásodra.

Az iránymutatásomra? Az Angyal mintha csodálkozott volna.

Aligha tűnik úgy, hogy ezért hoztál ide. lnkább mintha a magad útját

járnád.

– A magam útját? – visszhangozta rekedten Valentine. – Mindent

feláldoztam ezért a célért. A feleségemet. A gyermekeimet. A fiaimat

sem kíméltem. Mindent feláldoztam ezért... Mindent.

Az Angyal csak lebegett tovább a víz fölött, és hátborzongató, nem

emberi szemével Valentine-ra meredt. Szárnyai komótosan mozdultak

mögötte, mint az égen átsuhanó felhők. Végül megszólalt: Isten arra

kérte Ábrahámot, hogy áldozzafel a fiát egy ehhez hasonló oltáron,

mert kíváncsi volt rá, melyiküket szereti jobban: őt vagy Izsákot. Téged

senki sem kért rá, hogy áldozd fel a fiad, Valentine.

Vilentine a Jace vérével borított oltárra nézett, aztán megint az

Angyalra emelte a tekintetét. – Ha kell, kényszeríteni foglak – mondta

–, de jobban örülnék, ha önszántadból tennéd meg, amit kérek.

Amikor Jonathan Shadowhunter megidézett, felelte az Angyal,

segítettem neki, mert láttam, hogy a démonok nélküli világról szőtt

álma igaz álom. Mennyországra vágyott ezen a földön. Te viszont

csakis a saját dicsőségedről álmodsz, és nem szereted a

Mennyországot. Ezt Ithuriel testvérem is tanúsíthatja.

Valentine elsápadt. – De...

Tényleg azt hitted, hogy nem tudom meg? Az Angyal elmosolyodott.

A legrettenetesebb mosoly volt, amit Clary valaha látott. Igaz, hogy

ennek a körnek az ura, amit iderajzoltál, egyetlen általa választott

dologra kényszeríthet. Csakhogy ennek a körnek az ura nem te vagy.

Valentine-nak fennakadt a szeme. – Raziel uram... Nincs senki más...

Dehogy nincs, szólt az Angyal. Itt van a lányod.

Valentine megpördült. Clary félig öntudatlanul feküdt a homokban, a

csuklója égett az észvesztő fájdalomtól, és dacosan meredt vissza rá.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük – ahogy Valentine ránézett,

tényleg ránézett, Clary rádöbbent, hogy apja most először látta őt

igazán. Most először és egyben utoljára is.

– Clarissa – szólt a férfi. – Mit tettél?

Clary kinyújtotta összekötözött kezeit, és az ujjával írni kezdett a

homokba. Nem rúnákat rajzolt, hanem szavakat: azokat a szavakat,

amiket Valentine mondott neki, amikor Clary megalkotta a hajót

elpusztító rúnát, és először látta, mire képes a lánya.

MENE MENE TEKEL UFARSZIN.

A férfi szeme elkerekedett, éppen úgv, ahogy Jace-é a halála előtt.

Lassan visszafordult az Angyal felé, és esdekelve emelte fel a kezét. –

Raziel uram...

Az Angyal kinyitotta a száját, és köpött egyet. Vagy legalábbis

Clarynek úgy tűnt, mintha köpött volna. Az Angyal köpött egyet, és

fehér szikra röppent elő a szájából. A szikra, akár egy lángoló

nyílvessző, szállt a víz felett, és útja végén belefúródott Valentine

mellkasába – illetve nem is belefúródott, inkább átsúvített rajta, ahogy

az eldobott kő süvít át egy vékony papíron ökölnyi méretű, füstölgő

lyukat hagyva maga után. Ahogy odakapta a fejet, Clary az apja testén

keresztül látta mögötte a tavat és az Angyal ragyogását.

Elszállt a pillanat. Mint egy kivágott fa, Valentine elvágódott a

földön, és mozdulatlanul hevert ott tovább. Világtalan szemében ott

maradt az utolsó, hitetlenkedő pillantás.

Ez volt a Mennyek igazsága. Remélem, nem zaklattalak fel.

Clary felnézett. Az Angyal fehér lángcsóvaként lebegett fölötte,

eltakarva az eget. Üres volt a keze; a Végzet Kelyhe és a Kard a

vízparton hevert.

Kérhetsz tőlem egyvalamit, Clarissa Morgenstern. Mi a kívánságod?

Clary kinyitotta a száját. Nem jött ki rajta hang.

Ó, igen, szólt az Angyal, és hirtelen melegség költözött a hangjába.

A rúna. A tollak végén a számtalan szem egyszerre pislantott. Valami

mintha végigsimított volna Claryn. Lágy volt, lágyabb, mint a selyem

vagy bármilyen más anyag, lágyabb, mint a suttogás vagy egy toll

érintése. Úgy képzelte, ha a felhőknek lenne szövetük, az lenne ilyen.

Az érintést halvány illat is kísérte – kellemes, bódító, édes illat.

A fájdalomnak a csuklójában nyoma sem maradt. Többé semmi nem

kötötte össze a kezeit. A tarkójáról is elillant az égető érzés, és a lábai

sem zsibbadtak többé, feltérdelt. Mindennél jobban vágyott most rá,

hogy oda kússzon a véres homokon, ahol Jace teste hevert, lefeküdjön

mellé, és átkarolja, még ha nincs is már benne élet. De az Angyal

hangja megbabonázta; ott maradt, ahol volt, és a ragyogó, arany fénybe

meredt.

A Brocelind-síkon lassan vége a csatának. Morgenstern halálával

semmivé lett a hatahna a démonok felett. Sok közülük máris menekül, a

többivel pedig nemsokára végeznek. Nephilimek közelednek lóháton ide

a tóhoz. Ha kívánnál valamit, Árnyvadász, most mondd! Az Angyal

elhallgatott egy pillanatra. És ne feledd, hogy én nem egy dzsinn

vagyok. Bölcsen válaszd míg, mit kérsz tőlem.

Clary habozott – csak egy pillanatra, de az a pillanat hosszabbnak

tűnt, mint bármelyik másik valaha. Bármit kérhet, gondolta kábán,

bármit – kérheti, hogy ne legyen többé fájdalom, éhség vagy betegség,

kérheti, hogy béke legyen a földön. Azért, ha jobban belegondolt,

ezeket talán még egy Angyalnak sem állna hatalmában teljesíteni,

különben már rég nem lenne gond velük. És talán ezeket a problémákat

az embereknek maguknak kell megoldaniuk.

Mindez amúgy sem számított. Egyetlenegy dolgot kérhetett,

egyszerűen nem volt más választása.

Az Angyal szemébe nézett.

– Jace – mondta.

Az Angyal arckifejezése nem változott. Clary nem tudta

megállapítani, hogy Raziel jónak vagy rossznak gondolja a kívánságot,

vagy hogy – gondolta hirtelen támadt pánikrohamában – egyáltalán

szándékában áll-e teljesíteni.

Csukd be a szemed, Clarissa Morgenstern! – szólt az Angyal.

Clary engedelmeskedett. Egy Angyalnak mégsem mondhatott nemet,

bármi is járt a fejében. Zakatoló szívvel sodródott a lezárt szemhéjai

mögötti űrben, és elszántan igyekezett nem gondolni Jace-rc. A fiú arca

azért így is újra meg újra megjelent lelki szemei előtt – nem

mosolygott, inkább szomorúan nézett, és Clary látta a hegeket a

halántékán, a szabálytalan görbületet a szája sarkában meg az ezüst

vonalat a nyakán, ahol Simon megharapta – az összes apróságot és

tökéletlenséget, amiből összeállt az az ember, akit a világon a legjobban

szeretett. Jace. Hirtelen skarlátvörösre változott a fény, és Clary hanyatt

dőlt a homokon. Azt hitte, elájul, vagy talán meg is hal – de nem akart

meghalni, most nem, hogy ilyen tisztán látta maga előtt Jace arcát.

Szinte még a hangját is hallotta, ahogy a nevét suttogja újra meg újra,

ugyanúgy, ahogy annak idején a Renwickben is. Clary. Clary. Clary.

– Clary! – szólította meg Jace. – Nyisd ki a szemed!

Clary kinyitotta a szemét.

A homokon feküdt szakadt, nedves és véres ruháiban. Ez nem

változott. Viszont az Angyal eltűnt, és vele együtt az éjszakát nappallá

változtató, vakító fehér fény is. Az éjszakai égboltot bámulta, a fehér

csillagok ragyogtak a feketeségben, és ott ragyogott köztük minden

csillagnál fényesebben egy szempár is. Jace.

Clary szeme itta a látványt, a fiú kócos hajától a vérfoltos, piszkos

arcáig, és a sár rétegein átvilágító szeméig; a szakadt ingujja alól

kivillanó sebektől az inge elején tátongó, véráztatta szakadásig, ami

mögött jól látszott a puszta bőre – és nem volt rajta egyetlen heg,

egyetlen karcolás sem, egyáltalán semmi, amiből látszott volna, hol

hatolt be a Kard. Clary látta, ahogy a fiú erei lüktetnek a nyakán, és

kedve támadt átkarolni, mert ez azt jelentette, hogy ver a szíve, az pedig

azt jelentette...

– Élsz – suttogta a lány. – Tényleg élsz.

Jace lassú csodálkozással megérintette Clary arcát. – Sötétség vett

körül – mondta halkan. – Nem volt ott semmi, csak árnyékok. Én is

árnyék voltam, és tudtam, hogy meghaltam, és hogy vége. Hogy

mindennek vége. Aztán meghallottam a hangodat. Hallottam, ahogy a

nevemet mondod, és visszahoztál.

– Nem én. – Clarynek elszorult a torka. – Az Angyal hozott vissza.

– Mert azt kérted tőle. – Jace végigfuttatta az ujjait a lány arcán,

mintha csak magát akarná megnyugtatni, hogy Clary valóságos. – A

világon bármit megkaphattál volna, és engem választottál.

Clary a fiúra mosolygott. Mocskos volt és csupa vér, mégsem látott

szebbet életében – De én nem akarok semmi mást a világon.

Erre Jace amúgy is ragyogó szeme olyan tűzzel lángolt fel, hogy a

lánynak majdnem el kellett fordítania a tekintetét. Az Angyalra gondolt,

arra, ahogyan ezer fáklya fényével lángolt, arra, hogy Jace ereiben is

folyik abból az izzó vérből, és ez az izzás süt most a szeméből, mint a

szobában égő lámpa fénye a résnyire nyitva hagyott ajtón át.

Szeretlek, akarta mondani Clary. És: megint ugyanezt tenném.

Mindig téged kérnélek. De nem ezek a szavak jöttek ki a száján.

– Nem vagy a bátyám – szólt kapkodva, mintha hirtelen rádöbbent

volna, hogy erről még eddig nem is volt szó, és most nem tudná elég

gyorsan kimondani. – Te is tudod, igaz?

A sár és a vér rétegei mögött Jace halványan elmosolyodott. – Igen –

felelte. – Tudom.

Epilógus

az égre csillagokkal

Szerettelek, hát embereket gyűjtöttem magam köré,

és felírtam minden vágyam az égre csillagokkal

T. E. Lawrence

A FÜST LUSTA SPIRÁLBAN TEKERGETT, finom fekete vonalakat

rajzolva a tiszta levegőbe. Jace egyedül ült a temetőre néző domb

tetején, és felhúzott térdét átkarolva figyelte a Mennyek felé emelkedő

csíkokat. Nem tudta nem észrevenni a helyzet iróniáját: végtére is az

apja hamvai voltak.

Onnan, ahol ült, látta a ravatalt a füstön meg a lángokon keresztül, és

a körülötte álló kisebb csoportot. Felismerte Jocelynt vörös hajáról, meg

a mellette álló Luke-ot, aki a nő hátára tette a kezét. Jocelyn

félrefordította a fejét, el az égő máglyától.

Jace is ott lehetett volna azok között az emberek között, ha akarja.

Az elmúlt két napot a kórházban töltötte, és csak ma reggel engedték ki,

részben éppen azért, hogy elmehessen Valentine temetésére. Félúton

járt azonban az egészen fehérre csupaszított fatörzsekből rakott máglya

felé, amikor rájött, hogy nem tud tovább menni. Otthagyta hát a

gyászmenetet, és inkább felsétált a hegyre. Luke utánakiáltott, de Jace

oda sem fordult.

Csak ült, és figyelte, ahogy a többiek körülállják a máglyát, aztán a

talpig fehérbe öltözött Patrick Penhallow lángra lobbantja a fát. Ezen a

héten másodszor látott egy holttestet elégni, de Maxé szívszorongaróan

kicsi volt, Valentine-on pedig – még hanyatt fekve, a mellkasán

keresztbe tett karokkal, egyik kezében cgv szeráfpengét szorongatva is

– látszott, hogy megtermett férfi volt. A szemét a szokások szerint fehér

selyemmel kötötték be. Jól bántak vele, gondolta Jace, mindannak

ellenére, amit tett.

Sebastiant nem temették el. Egy csapat Árnyvadász visszament a

völgybe, de nem találták meg a testét – nyilván elmosta a patak,

mondták Jace-nek, bár ő azért kételkedett ebben.

Tekintetével most Claryt kereste a ravatal körül, de a lány nem volt

ott. Majd két nap telt el, mióta utoljára látta a tónál, és annyira hiányzott

neki, hogy szinte a testében érezte az ürességet. Nem Clary hibája volt,

hogy nem találkoztak. Aznap este a tónál a lány aggódott, hogy Jace

nem elég erős még, hogy Portálon keresztül menjen vissza Alicantéba,

és mint kiderült, igaza is volt. Mire az első Árnyvadászok odaértek

hozzájuk, a fiú már az öntudatlanságba sodródott. Másnap a városi

kórházban tért magához, ahol Magnus Bane meredt rá éppen fura

tekintettel – lehetett akár őszinte aggodalom, de egyszerű kíváncsiság

is, Magnus esetében ezt aligha lehetett megállapítani. A

boszorkánymester azt mondta, hogy bár az Angyal meggyógyította Jace

testét, a jelek szerint a lelke és az elméje annyira kimerült, hogy csak a

pihenés hozhatja helyre. Mindenesetre most már jobban érezte magát.

Éppen időben, hogv kijöhessen a temetésre.

Feltámadt a szél, és az ellenkező irányba fújta a füstöt. Jace a

távolban látta Alicante korábbi pompájukban ragyogó tornyait. Nem

volt benne egészen biztos, hogy mit akar elérni azzal, hogy itt ücsörög,

és apja égő testét figyeli, vagy mit mondana, ha ő is ott lenne a többi

gyászoló között, akik éppen az utolsó szavaikat intézték Valentine-hoz.

Igazából nem is voltál az apám, mondaná, vagy azt, hogy Te voltál az

egyetlen, akit apámnak nevezhettem. Mindkét mondat egyformán igaz

volt, mégha ellent is mondtak egymásnak.

Amikor a tónál kinyitotta a szemét – tudván, hogy halott volt, most

pedig már nem az –, másra sem tudott gondolni, csak Claryre, aki nem

messze tőle csukott szemmel feküdt a véres homokban. Amíg az

Árnyvadászok oda nem értek, és a látványtól döbbenten kiáltozni nem

kezdtek, észre sem vette, hogy Valentine teste összekuporodva hever a

víznél. Olyan volt, mintha a gyomrába öklöztek volna. Kívánta

Valentine halálát – ő maga is arra készült, hogy megölje –, mégis

fájdalmas volt a látvány. Clary szomorúan pillantott Jace-re, és ő tudta,

hogy bár mindkettejüknek bőven volt okuk gyűlölni Valentine-t, a lány

átérzi a veszteségét.

Jace félig lehunyta a szemét, és képek áradata jelent meg előtte:

Valentine, amint ölelve kapja fel a földről, Valentine, amint szorosan

tartja egy csónak orrában a tavon, és egyensúlyozni tanítja. Aztán más,

sötétebb emlékek következtek: Valentine tenyere, amint az arcán

csattan, egy döglött sólyom, egy vasra vert Angyal a Wayland-ház

pincéjében.

– Jace!

A fiú felnézett. Luke állt fölötte, fekete sziluettjét kirajzolta a nap.

Farmert és flanel inget vi selt, mint általában – hozzá nem illett volna a

temetéseken szokásos fehér. – Már vége is – szólt a férfi. – A

temetésnek. Rövid volt.

– Biztos vagyok benne. – Jace beletúrt maga mellett a földbe, és

egyáltalán nem bánta, hogy az érdes göröngyök fájdalmasan marnak az

ujjbegyeibe. – Mondott valaki valamit?

– Csak a szokásost. – Ahogy Luke letelepedett a fiú mellé, halkan

felszisszent. Jace még nem kérdezte meg tőle, milyen volt a csata;

igazából nem is akarta tudni. Tudta, hogy sokkal gyorsabban vége lett,

mint bárki számított volna rá. Valentine halála után a megidézett

démonok eltűntek az éjszakában, mint a pára, ha felszárítja a nap. Ez

azonban nem jelentette azt, hogy nem halt meg senki. Az elmúlt néhány

napban nem csak Valentine teste égett Alicante máglyáin.

– És Clary nem volt... Úgy értem, nem jött...

– Hogy nem jött el a temetésre? Nem. Nem akart. – Jace érezte

magán Luke pillantását. – Nem találkoztatok azóta...

– Nem, a tó óta nem – szólt a fiú. – Csak most engedtek ki a

kórházból, és ide kellett jönnöm.

– Nem kellett – mondta Luke. – Nyugodtan hazamehettél volna.

– Azt is akartam – ismerte be Jace. – Akármit is mondjon ez rólam.

– A temetéseket az élők kedvéért rendezik, Jace, nem a halottakéért.

Valentine inkább volt a te apád, mint Claryé, mégha nem is egy vérből

valók voltatok. Neked kell elköszönnöd tőle, mert neked fog hiányozni.

– Nem gondoltam, hogy szabad ilyesmit éreznem.

– Stephen Herondale-t nem ismerted – mondta Luke. – És amikor

Robert Lightwoodhoz kerültél, már alig számítottál gyereknek.

Valentine volt az, akit kiskorodban az apádnak tekinthettél. Úgy van

rendjén, ha hiányzik.

– Sokszor eszembe jut Hodge – szólt Jace. – Fent a Gardnál. Azt

kérdeztem tőle, miért nem mondta el soha, mi vagyok, mert hogy akkor

még félig démonnak hittem magam, mire ő azt felelte, hogy azért, mert

ő sem tudta. Akkor biztos voltam benne, hogy hazudik, most viszont

már azt hiszem, tényleg így lehetett. Annak a kevés embernek az egyike

volt, akik egyáltalán tudták, hogy létezett egy Herondale csecsemő, aki

életben is maradt. Amikor megjelentem az Intézetben, fogalma sem

volt, Valentine melyik fia lehetek. Az igazi vagy a fogadott. A démon

vagy az Angyal. És azt hiszem, nem is tudta egészen addig a pillanatig,

amikor meglátta Jonathant a Gardnál, és világos lett előtte minden.

Szóval végig csak próbálta megtenni értem, amit lehetett, és várta, hogy

felbukkanjon Valentine. Ehhez azért hit kellett... nem gondolod?

– De igen – felelte Luke. – Szerintem is.

– Hodge azt mondta, talán a neveltetés számít, nem a vér. Nekem

folyton az jár a fejemben, hogy ha Valentine-nal maradok, ha nem

küldenek el Lightwoodékhoz, akkor én is olyan lettem volna, mint

Jonathan? Mostanra ugyanaz lett volna belőlem is?

– Számít ez? – kérdezte Luke. – Oka van, hogy az lettél, aki. És ha

engem kérdezel, szerintem Valentine azért küldött el Lightwoodékhoz,

mert tudta, hogy ez a legjobb esélyed. Talán más okai is voltak. De nem

lehet nem észrevenni, hogy olyan embereket keresett neked, akikről

tudta, hogy szeretni fognak, és szeretetben nevelnek fel. Azon kevés

eset egyike lehetett, amikor tényleg tett valamit valakiért. – Luke olyan

atyai mozdulattal veregette vállon a fiút, hogy az majdnem

elmosolyodott. – A helyedben én ezt nem felejteném el.

Clary Isabelle ablakánál állt, és az Alicante fölött az égen gomolygó

füstöt figyelte. Tudta, hogy ma égetik el Valentine testét. Az apját

égetik a nekropoliszban, közvetlen a kapukon kívül.

– Tudsz a ma esti ünnepségről, ugye? – Clary megfordult. Isabelle

állt mögötte egy kék és egy acélszürke ruhát szorítva magához. –

Szerinted melyiket vegyem föl?

Isabelle számára, gondolta Clary, a ruhák felérnek egy terápiával.

– A kéket.

Isabelle lefektette a ruhákat az ágyra. – És te miben jössz? Mert

jössz, ugye?

Clarynek eszébe jutott a leheletvékony anyagból készült ezüstszínű

ruha Amatis ládájában. De Amatis nyilván sosem engedné meg, hogy

felvegye.

– Nem is tudom – felelte. – Valószínűleg farmerban meg a zöld

kabátomban.

– Uncsi – jelentette ki Isabelle. Aline-re pillantott, aki az ágy mellett

ült egy széken, és olvasott. – Szerinted nem uncsi?

– Szerintem hagynod kéne, hogy Clary azt vegyen föl, amit akar –

felelte Aline, fel sem nézve a könyvéből. – Aztán meg nincs senki, aki

miatt ki kéne öltöznie.

– Jace kedvéért öltözik ki – közölte Isabelle, mintha ez olyan

magától értetődő lenne. – És ez így is van rendjén.

Aline felnézett, és zavartan pislogni kezdett, aztán elmosolyodott. –

Ó, persze. Mindig elfelejtem. Furcsa lehet tudni, hogy nem is a bátyád.

– Nem – jelentette ki határozottan Clary. – Az volt furcsa, amikor

úgy tudtam, hogy a bátyám. Ez most... normális. – Az ablak felé

pillantott. – Nem mintha találkoztunk volna, amióta kiderült. Egyáltalán

nem láttam, amióta visszajöttünk Alicantéba.

– Különös – jegyezte meg Amatis.

– Nem az – rázta meg a fejét Isabelle, és jelentőségteljesen pillantott

Aline-rc, aki mintha ezt észre sem vette volna. – Kórházban volt. Csak

ma engedték ki.

– És nem azonnal hozzád jött? – kérdezte Aline Clarytől.

– Nem tehette – felelte Clary. – Előbb Valentine temetésére kellett

mennie. Azt nem hagyhatta ki.

– Talán – felelte vidáman Aline. – Vagy talán már annyira nem is

érdekled. Mármint most, hogy nem vagy tiltott gyümölcs. Egyesek csak

azt akarják, amit nem kaphatnak meg.

– Jace nem olyan – szólt közbe gyorsan Isabelle. – Ez rá egyáltalán

nem jellemző.

Aline felállt, és az ágyra dobta a könyvét. – Mennem kell készülődni.

Este találkozunk. – Ezzel magában dudorászva kivonult a szobából.

Isabelle figyelte, ahogy elmegy, aztán megrázta a fejét. – Gondolod,

hogy nem bír téged? – kérdezte. – Úgy értem, féltékeny lehet? Nagyon

úgy tűnt, hogy érdekli Jace.

– Ha! – Egy pillanatra Claryt elfogta a jókedv. – Nem, nem érdekli

Jace. Szerintem csak az a típus, aki gondolkodás nélkül kimondja, ami

eszébe jut. És ki tudja, talán igaza van.

Isabelle kihúzta a tűt a hajából, mire az fekete zuhatagként hullott a

vállára. Aztán átsétált a szobán, és megállt Clary mellett az ablaknál. A

démontornyok fölött most már tiszta volt az ég; a füstnek nyoma sem

maradt. – Szerinted igaza van?

– Nem tudom. Majd meg kell kérdeznem Jace-t. Este valószínűleg

találkozunk a bulin. Vagy a győzelmi ünnepségen, vagy minek is

hívják. – Clary felnézett Isabelle-re. – Tudod, milyen lesz?

– Rendeznek egy felvonulást – felelte Isabelle –, meg valószínűleg

lesz tűzijáték is. Zene, tánc, játékok, ilyesmi. Olyan, mint bármelyik

utcai buli New Yorkban. – Vágyakozva nézett ki az ablakon. – Max

imádta volna.

Clary kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Isabelle haját, úgy, ahogy

a saját testvéréét simogatta volna meg, ha lett volna neki. – Tudom.

Jace-nek kétszer kellett kopognia a csatorna partján álló öreg ház

ajtaján, mire meghallotta a sietős lépéseket odabentről. Sebesebben

kezdett verni a szíve, de aztán le is csillapodott, amikor kitárult az ajtó,

és Amatis Herondale állt a küszöbön csodálkozó tekintettel. Láthatólag

éppen az ünnepélyre készülődött: hosszú, galambszürke ruhát és sápadt,

fém fülbevalót viselt, ami kiemelte az ezüstös szálakat őszülő hajában.

– Igen?

– Clary – kezdte a fiú, de aztán rájött, hogy fogalma sincs, mit

mondjon, és elhallgatott. Hová tűnt az ékesszólása? Abban mindig

bízhatott, még ha minden más cserben is hagyta, most azonban úgy

érezte magát, mintha felhasították volna a koponyáját, hogy minden

frappáns, szellemes szót kipiszkáljanak a fejéből. – Csak kíváncsi

voltam, hogy itt van-e Clary. Szeretnék beszélni vele.

Amatis megrázta a fejét. A tekintete nem volt üres többé, és olyan

élénken méregette Jace-t, hogy a fiú egészen feszült lett tőle. – Nincs

itt. Azt hiszem, Lightwoodékná1 lehet.

– Ó! – Jace maga is meglepődött rajta, mennyire csalódott. –

Elnézést a zavarásért.

– Nem zavartál. Igazság szerint örülök, hogy eljöttél – mondta

gyorsan a nő. – Úgyis beszélni akartam veled valamiről. Menj csak be a

nappaliba, én is rögtön jövök.

Jace belepett a házba, a nő pedig eltűnt a folyosón. A fiú kíváncsi

volt rá mi a csudáról akarhat vele beszélni Amatis. Talán Clary úgy

döntött, hogy szóba sem akar vele állni többé, és Amatisra bízta, hogy

adja át az üzenetet?

Amatis pillanatokon belül visszatért. Jace őszinte

megkönnyebbülésére nem volt nála semmi, ami üzenetnek tűnhetett

volna. Egy kis fémdobozt tartott a kezében. Finom tárgy volt, amit

madarakat ábrázoló minták ékesítettek. –Jace – szólta nő. – Luke

elmondta, hogy te Stephen... hogyr Stephen Herondale volt az apád.

Mindent elmondott arról, ami történt.

Jace bólintott. Nem érezte úgy, hogy bármit is hozzá kéne fűznie

ehhez. A hírek csak lassan terjedtek, és ez neki nagyon mégis felelt így.

Azt remélte, hogy ő már rég New Yorkban lesz, mire Idrisben mindenki

tudomást szerez a dolgokról, és folyton megbámulják.

– Te is tudod, hogy édesanyád előtt én voltam Stephen felesége –

folytatta Amatis akadozó hangon, mintha fájt volna kimondania a

szavakat. Jace rameredt – szóval az édesanyjáról van szó? Amatis

neheztel rá, mert kellemetlen emlékeket idézett fel, egy nőről, aki

meghalt, mielőtt Jace egyáltalán megszületett volna? – Minden ma élő

ember közül valószínűleg én ismertem a legjobban édesapádat.

– Igen – szólt Jace, és azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne. –

Ez bizonyára így van.

– Tudom, hogy valószínűleg nagyon vegyesek az érzéseid vele

kapcsolatban – mondta Amatis, amivel főleg azért lepte meg a fiút, mert

igaz volt. – Nem is ismerted. Nem ő nevelt fel téged. Igazából nem is

hasonlítasz rá, csak a szőke hajad... de a szemed, azt nem tudom,

honnan örökölted. Szóval talán elment az eszem, hogy ezzel zaklatlak.

Talán igazából nem is vagy kíváncsi Stephenre. Viszont mégiscsak ő

volt az apád, és ha ismert volna téged... – Ezzel a fiú orra alá nyomta a

dobozt, amitől az majdnem hátra ugrott. – Itt van néhány holmija,

amiket megőriztem az évek során. A levelei, fényképek, egy családfa. A

boszorkányfény rúnaköve. Lehet, hogy most még nincsenek kérdéseid,

de egy napon talán lesznek. Ha pedig eljön ez az idő, akkor ott lesznek

ezek. – Mozdulatlanul állt, úgy nyújtva a fiú felé a dobozt, mintha

valamilyen különleges kincset kínálna fel. Jace átvette tőle; nehéz volt,

és a fém hűvösnek érződött a bőrén.

– Köszönöm – mondta. Ez volt a legtöbb, ami tőle telt. Némi

habozás után hozzátette. – Szöget ütött a fejembe valami.

– Igen?

– Ha Stephen fia vagyok, az azt jelenti, hogy az Inkvizítor, Imogen

volt a nagyanyám.

– Igen... – Amatis elbizonytalanodott. – Nem volt egyszerű eset. De

igen, ő volt a nagyanyád.

– Megmentette az életemet – mondta Jace. – Szóval sokáig úgy

viselkedett, mint akinek okádhatnékja van tőlem. Aztán meglátta ezt. –

Félrehúzta az inge gallérját, és megmutatta Amatisnak a fehér, csillag

alakú heget a vállán. – És megmentette az életemet. Mégis, mit

jelenthetett neki ez a sebhely?

A nőnek elkerekedett a szeme. – Fogalmad sincs, mikor szerezted azt

a sebet, ugye?

Jace megrázta a fejét. – Valentine azt mondta, hogy nagyon kicsi

voltam még, amikor ott messebesültem, azért nem emlékezhetek rá.

De... most már nem hiszem, hogy így lett volna.

– Az ott nem sebhely. Jel. A régi családi legenda szerint az egyik

első olyan Herondale-t, aki Árnyvadász lett, egyszer álmában

meglátogatta egy Angyal. Az Angyal megérintette a vállát, és amikor

felébredt, ott volt a Jel. Mint ahogy minden leszármazottján is

ugyanúgy ott van. – Amatis megvonta a vállát. – Nem tudom, igaz-e a

történet, de minden Herondale viseli azóta is. Az apádnak is volt egy,

itt. – Megérintette a jobb felkarját. – Állítólag azt jelenti, hogy

kapcsolatba léptél egy Angyallal. Hogy valamiféleképpen áldott vagy.

Imogen nyilván látta a Jelet, és rájött, ki vagy valójában.

Jace Amatisra meredt, mégsem látta a nőt: annak az éjszakának a

képei lebegtek előtte a hajón. A nyirkos, fekete fedélzetet és a lábánál

haldokló Inkvizítort látta. – Mondott nekem valamit – szólt. – Mielőtt

meghalt. Azt mondta, „apád büszke lenne rád”. Azt hittem, csak

szemétkedik. Azt hittem, Valentine-ra gondol...

Amatis megrázta a fejét. – Stephenről beszélt – szólt halkan. – És

igaza volt. Büszke lenne rád.

Clary kinyitotta Amatis hazának ajtaját, és belépett. Az jutott eszébe,

hogy igazán nem tellett sok időbe megismerkednie a házzal. Már nem

kellett erőlködnie, hogy idetaláljon, és előre tudta, hogy a kilincs

mindig megakad egy kicsit, amikor belöki az ajtót. Ismerős volt a

napfény csillogása a csatorna vizén, és a kilátás Alicantéra az ablakból.

Szinte el tudta képzelni, milyen lenne itt élni; hogy milyen lenne, ha

Idris lenne az otthona. Kíváncsi lett volna, mi hiányozna neki először. A

kínai kaja? A filmek? A képregényből?

Éppen a lépcső felé indult volna, amikor meghallotta édesanyja

hangját a nappaliból – élesen és kissé izgatottan beszélt. De mi

zaklathatta föl ennyire? Most már minden rendben van, nem igaz?

Clary gondolkodás nélkül a falnak támaszkodott a nappali ajtajínak

közelében, és hallgatózni kezdett.

– Hogyhogy maradsz? – kérdezte Jocelyn. – Úgy érted, egyáltalán

nem akarsz visszajönni New Yorkba?

– Megkértek, hogy maradjak Alicantéban, és képviseljem a

vérfarkasokat a Tanácsban – felelte Luke. – Megígértem, hogy ma este

válaszolok nekik.

– Nem tudná valaki más elvállalni? Valamelyik idrisi falkavezér?

– Én vagyok az egyetlen olyan falkavezér, aki régen Árnyvadász

volt. Ezért akarnak engem. – felsóhajtott. – Én kezdtem ezt az egészet,

nekem is kéne elrendeznem.

Rövid csönd következett. – Ha így érzed, akkor tényleg maradnod

kell – mondta végül Jocelyn, de nem úgy tűnt, mintha biztos lenne a

dolgában.

– El kell adnom a könyvesboltot. Rendbe kell raknom a dolgaimat. –

Luke hangja határozottan zsémbesnek hatott. – Szó sincs róla, hogy

azonnal költöznék.

– Ezeket el tudom intézni helyetted. Az után, amit tettél... –

Jocelynnak nem maradt ereje vidám hangon folytatni. Elhallgatott, és

olyan hosszú csend következett, hogy Clary kis híján megköszörülte a

torkát, és bevonult a nappaliba, hogy oldja a feszültséget odabent.

Egy pillanattal később viszont már örült, hogy mégsem tette meg. –

Figyelj – mondta Luke. – Régóta el akartam neked mondani valamit, de

hallgattam róla. Tudtam, hogy mindegy lenne, ha mondanám is, mert az

vagyok, aki vagyok. Sosem akartad, hogy ez része legyen Clary

életének. Most viszont mindent tud, szóval azt hiszem, minden

mindegy. Szóval akár el is mondhatom. Szeretlek, Jocelyn. Húsz éve

szerelmes vagyok beléd. – Elhallgatott. Clary a fülét hegyezve várta

anyja válaszát, de Jocelyn hallgatott. Helyette Luke szólalt meg újra. –

Vissza kell mennem a Tanácshoz, és szólnom nekik, hogy maradok.

Soha többé nem kell beszélnünk erről. Csak jó volt ennyi idő után végre

kimondani.

Clary igyekezett minél erősebben simulni a falhoz, ahogy Luke

kirohant a nappaliból. A lányt észre sem vette, ahogy elviharzott

mellette, és felrántotta a bejárati ajtót. Egy pillanatra megállt a

küszöbön, és vakon bámult a csatorna vizén szikrákat vető napfénybe.

Aztán becsapódott mögötte az ajtó, és már ott sem volt.

Clary hátát a falnak vetve, mozdulatlanul állt. Borzasztóan sajnálta

Luke-ot, de borzasztóan sajnálta az édesanyját is. Úgy festett, hogy

Jocelyn tényleg nem szerette Luke-ot, és talán nem is tudná szeretni

soha. Pont olyan volt, mint ő meg Simon, kivéve, hogy el nem tudta

képzelni, Luke és Jocelyn hogyan rendezhetné a dolgait. Főleg, ha a

férfi itt marad Idrisben.

Könnyek égették a szemét. Éppen azon volt, hogy megfordul, és

bemegy a nappaliba, amikor hallotta, hogy nyílik a konyhaajtó, és egy

újabb hang szólalt meg odabent. Ez fáradtabbnak és kissé lemondónak

tűnt. Amatis.

– Sajnálom, hogy akaratlanul is hallottam, de én örülök, hogy marad

– szólalt meg Luke nővére. – Nemcsak azért, mert közel leszünk

egymáshoz, hanem azért is, mert így legalább lesz esélye túltenni magát

rajtad.

Jocelyn mintha védekezett volna. – Amatis...

– Rég így megy már, Jocelyn – mondta Amatis. – Ha nem szereted,

el kéne engedned.

Jocelyn nem felelt. Clary nagyon szerette volna látni édesanyja arcát

– vajon szomorú lehetett? Vagy dühös? Esetleg csüggedt?

Amatis halkan fújt egyet. – Hacsak... nem szereted te is.

– Amatis, nem lehet...

– De szereted! Szereted! – Éles csattanás hallatszott, mintha Amatis

összecsapta volna a tenyerét. – Tudtam! Mindig is tudtam!

– Lényegtelen. – Jocelyn fáradtnak tűnt. – Nem lenne tisztességes

Luke-kal szemben.

– Ezt nem akarom hallani. – Valami zördült, és Jocelyn felszisszent.

Clarynek az a benyomása támadt, hogy Amatis egyszerűen megragadta

az anyját. – Ha szereted, menj, és mondd meg neki! Most azonnal, még

mielőtt beszél a Tanáccsal.

– De őt akarják tanácstagnak! És ő el is akarja...

– Lucian semmit nem akar – jelentette ki határozottan Amatis –, csak

téged. Téged és Claryt. Soha nem is akart mást. Most pedig indulás!

Mielőtt Clary moccanhatott volna, Jocelyn kirohant a folyosóra. Az

ajtó felé indult, aztán meglátta a falhoz simuló lányt. Megtorpant, és az

álla is leesett a meglepetéstől.

– Clary! – Próbált jókedvűnek mutatkozni, de csúnyán kudarcot

vallott. – Nem tudtam, hogy itt vagy.

Clary ellépett a faltól, megragadta a kilincset, és kitárta az ajtót.

Ragyogó napfény áramlott be a folyosóra. Jocelyn hunyorogva meredt a

lányára.

– Ha nem mész Luke után – szólt Clary, minden egyes szót alaposan

megnyomva –, személyesen én foglak megölni.

Jocelyn egy pillanatig szóhoz sem jutott a csodálkozástól. Aztán

elmosolyodott. – Hát – mondta –, ha már te is fenyegetőzöl...

A következő pillanatban már kint is volt az utcán, és a csatorna

partján sietett a Szövetség Terme felé. Clary bezárta az ajtót az

édesanyja mögött, és belülről nekitámaszkodott.

Amatis kilépett a nappaliból, elsietett Clary mellett, és az ablakhoz

szorítva az arcát, bámult kifelé. – Szerinted utoléri, mielőtt a teremhez

ér?

– Anya az egész életét azzal töltötte, hogy engem kergetett – mondta

Clary. – Gyors, ha kell.

Amatis a lányra pillantott, és elmosolyodott. – Ó, jut eszembe –

mondta. – Jace keresett. Szerintem alig várja, hogy találkozzatok este az

ünnepségen.

– Tényleg? – kérdezte elgondolkodva Clary. Akár meg is

kérdezhetem. Aki mer, az nyer. – Amatis – mondta, mire Luke nővére

elfordult az ablaktól, és kíváncsian nézett rá.

– Igen?

– Van az az ezüstszínű ruha a ládában – szólt Clary. –

Kölcsönkérhetem?

Amikor Clary visszaindult a városon keresztül Lightwoodék

házához, az emberek már kezdték benépesíteni az utcákat. Lassan

sötétedni kezdett, és felgyulladtak az első lények, sápadt derengéssel

világítva meg a várost. A falakra akasztott kosarakból ismerős fehér

virágok fűszeres illata szállt. Az ajtókon sötétarany tűzrúnák meséltek

győzelemről és örömről.

Mindenfelé Árnyvadászok siettek: egyikük sem vette föl a harci

öltözetét, helyette finomabbnál finomabb holmikat választottak

maguknak, az egészen moderntől a már-már történelminek számító

viseletekig. Szokatlanul meleg este volt, így kevesen vettek fel kabátot,

viszont jó pár nő merészkedett ki az utcára olyan földet söprő ruhákban,

amiket Clary leginkább nagyestélyinek mondott volna. Ahogy a lány

befordult Lightwoodék utcájába, karcsú, sötét alak suhant át előtte az

úton. Ahogy utánafordult, látta, hogy Raphael az, kéz a kézben egy

vörös koktélruhát viselő, sötét hajú nővel. A vámpír hátrapillantott a

válla fölött, és rámosolygott Claryre, amitől a lány hátán végigfutott a

hideg, emlékeztetve rá, hogy az Alvilágiakban néha valóban van valami

idegen és ijesztő. Talán csak azt kell megtanulnia, hogy ami ijesztő, az

nem szükségképpen rossz is.

Bár Raphaellel kapcsolatban azért megvoltak a kétségei.

Lightwoodék bejárati ajtaja nyitva állt, és máris számos családtag

sorakozott fel odakint a járdán. Ott volt Maryse és Robert Lightwood,

akik két másik felnőttel beszélgettek. Ahogy megfordultak, Clary kissé

meglepve látta, hogy Penhallow-ék azok, Aline szülei. Maryse

rámosolygott Claryre; elegáns, sötétkék kosztümöt viselt, haját hátul

ezüstszínű szalag fogta össze. Annyira hasonlított Isabelle-re, hogy

Clarynek kedve támadt a vállára tenni a kezét. Maryse mosolyában még

mindig ott volt a szomorúság. Maxra gondol, állapította meg Clary,

ahogy az előbb Isabelle is, meg arra, hogy neki mennyire tetszett volna

ez az este.

– Clary! – Isabelle szökdécselt lefelé a lépcsőn, fekete haja lobogott

mögötte. Végül nem a közül a két ruha közül választott, amiket

korábban megmutatott Clarynek. Egy egészen elképesztő, aranyszínű

szatén darab volt rajta, ami úgy ölelte a testét, akár egy virág

becsukódott szirmai. A lábán magas sarkú szandált viselt, és Clarynek

eszébe jutott, amikor Isabelle egyszer a magas sarkú cipőkhöz fűződő

viszonyáról beszélt neki. Elmosolyodott magában. – Fantasztikusan

nézel ki.

– Kösz. – Clary célzatosan igazgatta meg magán ezüstszínű

ruhájának áttetsző anyagát. Valószínűleg ez volt a leglányosabb dolog,

amit valaha magára öltött. Csupaszon hagyta a vállát, és ahányszor csak

érezte, hogy a haja megcsiklandozza a bőrét, el kellett nyomnia

magában a vágyat, hogy kerítsen valahonnan egy pulcsit, amibe

belebújhat. – Te is.

Isabelle lehajolt, hogy Clary fülébe suttoghasson. – Jace nincs itt.

Clary távolabb húzódott. – Akkor hol...

– Alec szerint a téren lehet, ahol a tűzijátékot rendezik. Bocs...

fogalmam sincs, mi történt vele.

Clary egy vállrándítással igyekezett leplezni csalódottságát.

Most Alec és Aline is kisietett a házból Isabelle nyomában. Aline

ragyogó piros ruhát viselt, amiben döbbenetesen feketének hatott a haja.

Alec úgy öltözött, ahogy máskor is, bár Clarynek azt el kellett ismernie,

hogy a sötét nadrághoz húzott pulóverében ezúttal legalább nem voltak

látható lyukak. Alec rámosolygott Claryre, ő pedig meglepve állapította

meg, hogy a fiú mégiscsak megváltozott. Valahogy könnyedebbnek

tűnt, mintha hatalmas súly szakadt volna le a válláról.

– Sosem jártam még olyan ünnepségen, ahol Alvilágiak is voltak –

jegyezte meg Aline, miután feszülten pillantott végig az utcán, ahol egy

virágokkal befont hajú tündérlány – nem is, gondolta Clary, maga a

haja állt zöld kacsok által összefogott virágokból – kihúzogatta a fehér

szirmokat az egyik kosárból, hogy aztán némi fontolgatás után bekapja

őket.

– Imádni fogod – mondta Isabelle. – Hatalmas partiarcok. – Ezzel

búcsút intettek a szülőknek, és elindultak a központ felé. Clary továbbra

is legszívesebben karba fonta volna a kezét a mellkasa előtt, hogy

elfedje a felsőtestét. A ruha, mint a szélben kavargó füst, örvénylett a

lába körül. A korábban Alicante fölött szálló füstre gondolt, és

beleborzongott.

– Hé! – szólt Isabelle. Clary felkapta a fejét, és Simont meg Maiát

pillantotta meg, amint feléjük közeledtek az utcán. Egész nap alig látta

Simont: a fiú elment a Szövetség Termébe a Tanács előzetes gyűlésére,

mert kíváncsi volt, kit választanak, hogy elfoglalja a vámpíroknak szánt

helyet. Clary el nem tudta volna képzelni Maiát valamilyen csajos

ruhában, és a lány valóban egy terepszínű katonai nadrágot viselt, meg

fekete pólót dobókockás mintával és VÁLASSZ FEGYVERT! felirattal.

Szerepjátékos póló, jött rá Clary, és kíváncsi lett volna, hogy Maiát

vajon tényleg érdekli-e az ilyesmi, vagy csak Simonnál akar bevágódni.

Ha igen, a póló jó választás volt. – Visszamentek az Angyal terére?

Maia és Simon bólintott, hogy így van, és csoportot alkotva együtt

tartottak tovább a Terem felé. Simon Clary mellé sodródott, és némán

lépdeltek tovább. Jó volt megint a fiú közelében lenni – Clary vele

találkozott először, miután visszajött Alicantéba. Szorosan magához

ölelte, egyszerűen örült, hogy él, aztán megérintette a Jelet a fiú

homlokán.

– Meqóvott? – kérdezte, és nagyon szerette volna azt hallani, hogy

nem hiába tette a fiúért, amit tett.

– Megóvott – felelte kurtán Simon.

– Bár le tudnám venni rólad – mondta Clary. – Bár tudnám, mi

történhet veled miatta.

Simon megragadta a lány csuklóját, és gyengéden elvette a

homlokától. – Nos, várunk – szólt –, és meglátjuk.

Clary alaposan szemügyre vette Simont, de el kellett ismernie, hogy

a Jel semmilyen látható változást nem okozott nála. Úgy tűnt, most is

éppen olyan, mint mindig. Ugyanaz a Simon volt. Csak most kicsit

másképp fésülte a haját, hogy elfedje a Jelet. Ha az ember nem tudta,

hogy ott van, észre sem vette volna.

– Milyen volt a gyűlés? – kérdezte most Clary, és gyorsan még

egyszer végigpillantott a fiún, hogy megnézze, kiöltözött-e az

alkalomra. Nem öltözött ki, de hát aligha érhette egy rossz szó is ezért –

ezen a farmeron és pólón kívül nem is volt más ruhája. – Kit

választottak?

– Nem Raphaelt – felelte Simon, és hallatszott a hangján, hogy

elégedett az eredménnyel. – Egy másik vámpírt. Valami flancos neve

volt. Nightshade, vagy ilyesmi.

– Képzeld, engem kértek meg, hogy rajzoljam meg az Új Tanács

szimbólumát – mesélte Clary. – Igazi megtiszteltetés. El is vállaltam. A

Tanács rúnáját fogja körülvenni a négy Alvilági család jelképe. A hold

a vérfarkasok miatt, és arra gondoltam, hogy egy négylevelű lóhere a

tiindérek miatt. Egy varázskönyv a boszorkánymesterek miatt. Viszont

nincsen semmilyen értelmes ötletein, hogy mi jelképezhetné a

vámpírokat.

– Mondjuk egy szemfog? – javasolta Simon. – Csöpöghetne róla a

vér. – Kivillantotta a fogsorát.

– Köszönöm – mondta Clary – Sokat segítettél.

– Örülök, hogy téged kértek fel – váltott komolyabbra Simon. –

Rászolgáltál a megtiszteltetésre. Igazából még kitüntetést is érdemelnél

azért, amit tettél. Az Összefogás rúnáért, meg mindenért.

Clary vállat vont. – Nem is tudom. Végeredményben aztán csak tíz

percig tartott a csata. Fogalmam sincs, mennyit segíthettem.

– Én ott voltam abban a csatában, Clary – mondta Simon. – Lehet,

hogy csak tíz percig tartott, de az volt életem legszörnyűbb tíz perce. És

nem is igazán akarok beszélni róla. Azt viszont jobb, ha tudod, hogy az

alatt a tíz perc alatt is sokkal többen haltak volna meg, ha te nem vagy.

Aztán meg a csata csak egy része a dolognak. Ha nem teszed meg

mindazt, amit megtettél, most nem lenne Új Tanács. Árnyvadászok

lennénk meg Alvilágiak, akik gyűlölik egymást, nem pedig együtt

indulnánk bulizni, mint most.

Clary torkában lassan gombóc kezdett nőni, a lány az útra szegezte a

tekintetét, és erősen koncentrált, nehogy elbőgje magát. – Köszönöm,

Simon. – Egy pillanatra elbizonytalanodott; olyan rövid időre, hogy

Simonon kívül egy lélek nem vette volna észre; a fiú viszont menetrend

szerint észrevette.

– Mi baj? – kérdezte.

– Csak azon gondolkodom, mit fogunk csinálni, miután

hazamentünk – felelte Clary. – Mármint azt tudom, hogy Magnus

elintézte, és anyukád sem tér ki a hitéből, amiért eltűntél, de... a suli.

Egy csomót kihagytunk. És még csak azt sem tudom...

– Nem mész vissza – szólt közbe halkan Simon. – Azt hiszed, nem

tudom? Most már Árnyvadász vagy. Az Intézetben fejezed be a

tanulást.

– És veled mi lesz? Te vámpír vagy. Egyszerűen visszasétálsz a

gimibe?

– Igen – felelte Simon, kellőképpen meglepve ezzel a lányt. –

Vissza. A lehetőségekhez képest hétköznapi életet akarok. Gimibe

akarok járni, aztán meg főiskolára, ahogy azt kell.

Clary megszorította a fiú kezét. – Akkor legyen is így! –

Rámosolygott Simonra. – Persze mindenkire a frászt hozod majd,

amikor beállítasz az iskolába.

– A frászt hozom rájuk? Miért?

– Mert annyival dögösebb vagy most, mint mikor elmentél. – Clary

megvonta a vállát. – Így igaz. Olyan vámpírdolog lehet.

Simon csodálkozva nézett a lányra. – Most dögösebb vagyok?

– Hogy a csudába ne! Nézd meg például ezt a kettőt! Mindegyik

totál rád van kattanva. – A pár lépéssel előttük ballagó Isabelle-re és

Maiára bökött, akik összedugott fejjel sutyorogtak egymással.

Simon a lányokra pillantott. Clary meg mert volna esküdni rá, hogy

elvörösödött. – Tényleg? Néha összesúgnak, aztán megbámulnak.

Fogalmam sincs, miért.

– Hát persze hogy nincs – vigyorodott el Clary. – Te szegény, két

klassz csaj teper utánad. Nem könnyű neked.

– Hát jó. Akkor mondd meg nekem, melyiket válasszam!

– Kizárt. Ezt neked kell eldöntencd. – Ismét lehalkította a hangját. –

Figyelj, azzal jársz, akivel csak akarsz, és én mindenképpen támogatni

foglak. Egy merő támogatás vagyok. A Támogatás a második

keresztnevem.

– Szóval ezért nem árultad el nekem soha a második keresztnevedet.

Sejtettem, hogy valami cikis lesz.

Clary mintha meg sem hallotta volna. – Csak ígérj meg valamit

nekem, jó? Tudom, milyenek a lányok. Tudom, hogy gyűlölik, ha a

pasijuk legjobb barátja egy másik lány. Szóval ígérd meg nekem, hogy

nem fogsz teljesen kizárni az életedből. Ezután is szeretnék veled lógni

néha.

– Néha? – Simon megrázta a fejét. – Clary, te nem vagy magadnál.

A lány hirtelen nagyon szomorú lett. – Azt akarod mondani...

– Azt akarom mondani, hogy sosem járnék olyan lánnyal, aki el akar

tiltani tőled. Erről tárgyalni sem vagyok hajlandó. Akarsz egy darabot

ebből a csodából? – mutatott végig magán. – Hát a legjobb barátom is

jár hozzá. Előbb vágnám le a jobb kezemet, és adnám oda valakinek

Valentin-napra, mintsem hogy téged kivágjalak az életemből, Clary.

– Fúj – szólt Clary. – Muszáj?

Simon elvigyorodott. – Muszáj.

Az Angyal tere szinte felismerhetetlen volt. A Szövetség Terme

fehéren ragyogott a túloldalán, bár félig eltakarta a középen felállított

hatalmas fák erdeje. Nyilván varázslattal készültek – bár, gondolta

Clary, ahogy eszébe jutott, Magnus milyen könnyedséggel röptetett át

bútorokat meg kávéspoharakat Manhattanen egyetlen szemvillanás

alatt, akár valóságosak is lehettek. A fák majdnem olyan magasak

voltak, mint maguk a démontornyok, ezüstös törzsüket szalagok

díszítették, lombjaikban pedig színes fények ragyogtak. A tér fehér

virágoktól, füsttől és falevelektől illatozott. Körben asztalokat és hosszú

padokat állítottak fel, ahol Árnyvadászok és Alvilágiak telepedtek le,

nevetve, iszogatva és beszélgetve. Az ünneplés jókedve mégis

valamiféle komorsággal keveredett – az elesettekről senki sem

feledkezhetett meg.

A tér körül sorakozó boltok nyitott ajtaján fény özönlött ki.

Mindenfelé ünneplő emberek járkáltak megrakott tányérokkal és borral

vagy valamilyen színes folyadékkal teli poharakkal a kezükben. Simon

megnézett magának egy mellette elsuhanó kelpit, aki egy csillogó kék

itallal teli poharat emelt a magasba. A fiú felhúzta a szemöldökét.

– Ez nem olyan, mint Magnus bulija – nyugtatta meg Isabelle. – Itt

elvileg megihatsz bármit.

– Elvileg? – Aline láthatólag aggódott.

Alec a minipagony felé pillantott, és a fények megvillantak szeme

kék íriszében. Magnus az egyik fa árnyékában állt, és egy dús,

világosbarna hajú, fehér ruhás lánnyal beszélgetett. Ahogy a

boszorkánymester észrevette őket, a lány is feléjük fordult, és egy

pillanatra találkozott a tekintete Claryével. Volt benne valami

határozottan ismerős, bár Clary képtelen volt rájönni, hogy mi.

Magnus elindult feléjük, a lány pedig, akivel beszélgetett, eltűnt a

fák között. A boszorkánymester egy viktoriánus úriemberhez illő,

hosszú, fekete frakkot meg lila selyemmellényt viselt. Szögletes

mellényzsebéből M. B. betűkkel hímzett, kockás zsebkendő állt ki.

– Szép mellény – jegyezte meg mosolyogva Alec.

– Szeretnél egy pontosan ilyet? – érdeklődött Magnus. – A színét

természetesen te választhatod ki.

– Nem igazán érdekelnek a ruhák – tiltakozott Alec.

– És én ezt imádom benned – jelentette ki Magnus –, bár ugyanígy

imádnálak, ha mondjuk, egy elegáns öltöny lenne rajtad. Mit szólsz?

Dolce? Zegna? Armani?

Alec fulladozni kezdett, Isabelle pedig elnevette magát. Magnus

kihasználta az alkalmat, közelebb hajolt Claryhez, és a fülébe suttogott.

– Nyomás a Terem lépcsőire!

A lány meg akarta kérdezni, hogy ezt meg miért mondta, de a férfi

már visszafordult Alechez meg a többiekhez. Aztán meg amúgy is

sejtette a választ. Ahogy elindult, gyorsan megszorította Simon

csuklóját, a fiú pedig felé fordult és rámosolygott, mielőtt újra

beszélgetésbe elegyedett volna Maiával.

Clary elsietett a varázserdő mellett, hol eltűnt az árnyékok között,

hol újra előbukkant. A fák egészen a lépcső aljáig értek, és talán ezért

nem is volt ott senki. Bár azért egyvalaki mégis akadt. Ahogy felnézett

az ajtóra, Clary ismerős alakot pillantott meg az egyik oszlop

árnyékában. Azonnal sebesebben kezdett verni a szíve.

Jace.

Hogy elindulhasson felfelé a lépcsőn, a lánynak fel kellett gyűrnie a

szoknyáját, nehogy rálépjen, és elszakítsa a finom anyagot. Az oszlop

árnyékából a teret figyelő Jace-hez közeledve egy pillanatig azt kívánta,

bár a hétköznapi ruhái lennének rajta. A fiú a lehető legmondénosabb

holmikat viselte: farmert, fehér inget meg egy sötét zakót. És talán

először, amióta találkoztak, nem volt nála fegyver.

Clary máris túlöltözóttnek érezte magát. Pár lépésnyire a fiútól

megtorpant. Hirtelen nem is tudta, hogyan szólítsa meg.

Mintha megérezte volna a lány jelenlétét, Jace felnézett. Clary csak

most vette észre, hogy ezüstszínű dobozt egyensúlyoz az ölében.

Fáradtnak tűnt. Karikás volt a szeme, világos hajára pedig ráfért volna

egy alapos fésülködés. Elkerekedett a szeme. – Clary?

– Ki más lenne?

A fiú nem mosolyodott el. – Mintha nem is te lennél.

– A ruha teszi. – Clary öntudatosan simított végig az anyagon. –

Általában nem hordok ilyen... csinos holmikat.

– Te mindig gyönyörű vagy – mondta Jace, és Clarynek eszébe jutott

az első alkalom, amikor a fiú gyönyörűnek nevezte az Intézet

üvegházában. Nem úgy mondta, mintha bók lenne, csak mintha egy

egyszerű tényt közölne, például azt, hogy Clarynek vörös a haja, vagy

hogy szeret rajzolni. – Csak így… olyan távolinak tűnsz. Mintha nem

érinthetnélek meg.

Clary erre már közelebb lépett, és letelepedett a fiú mellé a felső

lépcsőfokra. A kő érintése egészen hűvös volt a ruha vékony anyagán

keresztül.

A lány Jace felé nyújtotta a kezét; enyhén remegett, éppen csak

annyira, hogy azért észre lehetett venni. – Érints meg – szólt. – Ha

akarsz.

Jace megfogta Clary kezét, és egy pillanatra a saját arcához érintette.

Aztán visszatette a lány ölébe. Clary finoman megborzongott, ahogy

eszébe jutott, mit mondott neki Aline Isabelle szobájában. Talán már

annyira nem is érdekled. Mármint most, hogy nem vagy tiltott

gyümölcs. Ugyan Jace az előbb azt mondta, hogy Clary tűnik távolinak,

mégis mintha ő maga járt volna egy másik galaxisban.

– Mi van a dobozban? – kérdezte Clary. A fiú még mindig az ezüst

ládikát szorongatta az egyik kezében. Drágának tűnő tárgy volt,

madarakat ábrázoló, finom faragásokkal.

– Korábban elmentem Amatishoz, téged kerestelek – felelte Jace. –

Nem voltál ott, szóval beszélgettem egy kicsit vele. Ezt tőle kaptam –

emelte meg a dobozt. – Az apámé volt.

Clary egy pillanatig értetlenül bámult a fiúra. Valentine-é volt?,

gondolta, aztán egyszerre leesett neki a tantusz. Nem úgy gondolta. –

Hát persze – szólt. – Amatis Stephen Herondale felesége volt.

– Megnéztem, mi van benne – mondta a fiú. – Elolvastam a

leveleket, belenéztem a naplóba. Azt hittem, így élezhetek valamiféle

kötődést hozzá. Azt hittem, találok valamit, ami leugrik a papírról, és

azt mondja, hogy igen, ez itt az apád. De nem érzek semmit. Ezek csak

papírok. Bárki összeírhatta volna ezeket a dolgokat.

– Jace – szólt halkan Clary.

– És van még valami – folytatta a fiú. – Most már nincs is nevem,

igaz? Nem vagyok Jonathan Christopher, az valaki más volt. Viszont

ezt a nevet szoktam meg.

– Ki találta ki, hogy Jace-nek becézzenek? Neked jutott eszedbe?

Jace megrázta a fejét. – Nem. Valentine mindig Jonathannak

szólított. És akkor is így hívtak, amikor az Intézetbe kerültem. Sosem

akarták, hogy Jonathan Christophernek gondoljam magam, az csak

véletlen volt. Apám naplójából szedtem a nevet, de ott nem rólam írt.

Nem az én haladásomról vezetett feljegyzéseket, hanem Seb... hanem

Jonathanéról. Szóval, amikor elárultam Maryse-nek, hogy a második

keresztnevem Christopher, azt hitte, rosszul emlékezett, és Christopher

valójában Michael fiának a második keresztneve volt. Végtére is tíz év

telt el. Viszont akkor kezdett el Jace-nek hívni. Úgy tűnt, új nevet akar

adni nekem, valamit, ami hozzá meg az új New York-i életemhez köt.

És ez nekem tetszett. A Jonathan névért sosem voltam oda. – A kezében

tartott dobozra pillantott. – Kíváncsi lennék, vajon Maryse tudta-e, vagy

talán csak sejtett valamit, és inkább nem akarta tudni. Szeretett... és nem

akarta elhinni az igazságot.

– Éppen azért borult ki annyira, amikor megtudta, hogy végül is

Valentine fia vagy – mondta Clary. – Mert azt hitte, hogy rá kellett

volna jönnie. Talán még sejtette is, csak az ember hajlamos rá, hogy ne

higgyen el ilyesmit valakiről, akit szeret. És Jace, igaza volt veled

kapcsolatban. Igaza volt azzal kapcsolatban, hogy ki vagy. És igenis

van neved. Jace-nek hívnak. Ezt a nevet nem Valentíne-tól kaptad,

hanem Maryse-től. Egy név, a tied is, attól lesz fontos, hogy

olyasvalakitől kaptuk, aki szeret bennünket.

– Jace, mi? – kérdezte a fiú. – Jace Herondale?

– Jaj, ne már – szólt Clary. – A neved Jace Lightwood. Te is tudod.

Jace a lányra emelte a tekintetét. Pillái árnyéka sötétebbre festette

aranyszínű szemét. Clary úgy érezte, most már nincs olyan messze tőle,

bár talán csak képzelődött.

– Talán más ember vagy, mint akinek hitted magad – folytatta a lány,

bár csak remélni tudta, hogy Jace érti, miről beszél. – De senki sem

változik meg teljesen egy szemvillanás alatt. Csak mert kiderült, hogy

Stephen a bioló iai apád, még nem fogod automatikusan szeretni ot. És

nem is kell. Valentine nem volt a valódi apád, de nem azért, mert nem

az ő vére folyik az ereidben. Azért nem volt a valódi apád, mert nem

viselkedett apaként. Nem gondoskodott rólad. Mindig is Lightwoodék

törődtek veled. Ők a családod. Épp úgy, ahogy Anya és Luke az én

családom. – Megérintette a fiú vállát, aztán visszahúzta a kezét. – Ne

haragudj! – mondta. – Kiselőadást tartok itt neked, pedig nyilván azért

jöttél fel ide, hogy egyedül lehess.

– Igazad van – bólintott a fiú.

Clarynek elállt a lélegzete. – Jól van, megyek. – Ahogy felállt,

megfeledkezett a ruhájáról, és majdnem rálépett a szegélyére.

– Clary! – A fiú letette a dobozt, és feltápászkodott. – Clary, várj!

Félreértesz. Nem arra gondoltam, hogy egyedül akartam maradni. Úgy

értettem, hogy Valentine-nal kapcsolatban van igazad... meg

Lightwoodékkal kapcsolatban...

A lány sarkon fordult, és Jace-re pillantott. A fiú félig az árnyékban,

félig a világosságban állt; a lenti ünnepség fényei különös mintákat

rajzoltak a bőrére. A lánynak eszébe jutott, milyennek látta Jace-t

legelőször. Olyan volt, akár egy oroszlán. Gyönyörű és halálos. Most

teljesen másmilyennek tűnt. A kemény, mindentől óvó páncélzat eltűnt,

és a fiú leplezetlenül, büszkén viselte a sebeit. Még az irónját sem vette

elő, hogy eltüntesse a horzsolásokat az arcáról, az álláról meg a

nyakáról, ahol a gallérja fölött kilátszott a bőre. Azért Clary szemében

így is gyönyörű volt, még gyönyörűbb, mint azelőtt, mert most

emberinek látszott – emberinek és valóságosnak.

– Tudod – szólalt meg –, Aline szerint talán már nem is érdekellek

többé. Most, hogy már nem vagyok tiltott gyümölcs. Most, hogy már

velem lehetnél, ha akarnál. – Egy kicsit megborzongott a vékony

ruhában, és a kezeivel megragadta a két könyökét. – Ez... igaz?

Tényleg... nem érdekellek?

– Hogy érdekelsz-e? Mintha... egy könyv lennél, vagy valami hír?

Nem, nem érdekelsz. Inkább... – Elhallgatott, és a megfelelő szó után

tapogatózott, ahogy az ember a villanykapcsoló után tapogatózik a

sötétben. – Emlékszel, mit mondtam neked? Úgy éreztem, az, hogy a

húgom vagy, valami hatalmas, kozmikus kitolás velem. Mind a

kettőnkkel.

– Emlékszem.

– Sosem hittem el – mondta a fiú. – Mármint azért elhittem, mert

szenvedtem miatta eleget, de sosem éreztem. Mert nem úgy éreztem

irántad, ahogy az embernek a testvére iránt kell éreznie. Ez persze nem

jelentette azt, hogy nem éreztem úgy, hogy a részem vagy. Azt mindig

is éreztem. – Látván a lány értetlen tekintetét, türelmetlenül legyintett. –

Nem jól mondom. Clary, gyűlöltem minden pillanatot, amikor azt

hittem, hogy a húgom vagy. Gyűlöltem minden pillanatot, amikor azt

hittem, hogy az érzéseim azt jelentik, hogy valami baj van velem. De...

– De mi? – Clary szíve olyan hevesen vert, hogy szédülni kezdett.

– Valentine-on látszott, mennyire élvezi, hogy úgy érzek irántad,

ahogy. Meg azt, hogy te is így érzel. Fegyverként használta ellenünk.

És én gyűlöltem ezért. Jobban gyűlöltem emiatt, mint bármi másért,

amit valaha tett velem. Ezért fordultam ellene, és talán ezt is kellett

tennem. Mert voltak pillanatok, amikor nem tudtam, hogy kövessem-e

vagy ne. Nehéz döntés volt, nem is szívesen emlékszem vissza rá. –

Feszült volt a hangja.

– Egyszer megkérdeztem tőled, van-e választásom – emlékeztette

Clary a fiút. – Azt felelted, hogy mindig van választásunk. Te azt

választottad, hogy szembeszállsz Valentine-nal. Végül ezt a döntést

hoztad, és nem számít, milyen nehezen. Csak az számít, hogy így

történt.

– Tudom – felelte Jace. – Csak azt akarom mondani, hogy részben

miattad döntöttem így. Amióta találkoztunk, egy kicsit mindent miattad

teszek. Képtelen vagyok elszakadni tőled, Clary... a szívem, a vérem, az

eszem meg minden porcikám hozzád húz. És akarom is, hogy így

legyen.

– Tényleg? – suttogta a lány.

A fiú tett felé egy lépést. Tekintetét Clary arcára szegezte, mint aki

meg van babonázva. – Mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelemtől

meghülyül az ember. Hogy gyenge lesz. Rossz Árnyvadász. Szeretni

egyet jelent a pusztítással. Hittem benne, hogy így van.

A lány az ajkába harapott, de ő sem tudta elfordítani a szemét.

– Régebben azt hittem, hogy akkor leszek jó harcos, ha nem érdekel

semmi – mondta Jace. – Egyáltalán semmi. Főleg saját magam nem.

Belementem minden rizikós helyzetbe. Démonok elé vetettem magam.

Azt hiszem, Alecnek komplexusai lettek a saját elhivatottságával

kapcsolatban, csak mert életben akart maradni. – Jace ferde mosolyra

húzta a száját. – Aztán találkoztam veled. Mondén voltál. Gyenge. Nem

harcos. Sosem képeztek ki. Aztán láttam, mennyire szereted az

anyukádat, mennyire szereted Simont, és hogy a pokolba is elmennél,

hogy megmenthesd őket. Abba a vámpírszállodába meg tényleg el is

mentél. Azt sok Árnyvadász évtizedes tapasztalattal sem vállalta volna

be. A szeretettől nem lesz gyengébb az ember. Te legalábbis erősebb

lettél tőle, mint bárki, akit azelőtt ismertem. Aztán rájöttem, hogy én

vagyok gyenge.

– Nem! – tiltakozott döbbenten Clary. – Nem vagy az.

– Talán már nem is. – Jace még egyet előrelépett, és most már olyan

közel volt a lányhoz, hogy akár meg is érinthette. – Valentine nem

akarta elhinni, hogy megöltem Jonathant – mondta. – Nem akarta

elhinni, mert én voltam a gyengébb, ráadásul Jonathan kapta a jobb

kiképzést. A józan ész azt diktálta, hogy neki kellett volna megölnie

engem. Majdnem így is történt. De aztán rád gondoltam... tisztán

láttalak magam előtt, mintha ott állnál, és engem figyelnél. És rájöttem,

hogy élni akarok, jobban akarom, mint valaha bármit, csak azért, hogy

még egyszer láthassam az arcodat.

Clary nagyon szeretett volna megmozdulni, kinyújtani a kezét, és

megérinteni a fiút, de képtelen volt rá. A karja mintha odafagyott volna

az oldalához. Jace már olyan közel volt hozzá, hogy látta a saját

tükörképét a szemében.

– Most pedig tényleg itt állsz előttem – folytatta a fiú –, és úgy

kérdezed tőlem, hogy még mindig akarlak-e, mintha előfordulhatna,

hogy megszűnlek szeretni. Mintha feladhatnám azt a dolgot, ami

erösebbé tesz bárki másnál a világon. Azelőtt nem mertem túl sokat

megmutatni magamból, talán csak egy keveset Isabelle-nek meg

Alecnek, de ahhoz is évek kellettek, viszont, Clary, attól a pillanattól,

hogy először megláttalak, teljesen a tiéd vagyok. Most is a tiéd vagyok.

Ha akarsz engem.

A pillanat tőrt részéig Clary még mozdulatlanul állt. Aztán ő sem

tudta, hogyan, megragadta a fiú ingét, és maga felé húzta. Jace

átkarolta, szinte kiemelte a szandáljából, aztán már csókolta is – vagy

Clary csókolta őt, ez nem volt egyértelmű, de nem is számított. A fiú

ajkának érintése az ajkán olyan volt, mintha megrázta volna az áram;

megragadta Jace karját, és még erősebben magához húzta a fiút. Ahogy

érezte Jace szívének lüktetését az ingén keresztül, megszédült a

boldogságtól. Senkinek nem vert így a szíve, mint Jace-é. Nem is

verhetett.

Amikor a fiú végül elengedte Claryt, a lány levegő után kapott –

menet közben még lélegezni is elfelejtett. Jace két tenyere közé fogta a

lány arcát, ujjai hegyével simítva végig a bőrét. A szeme megint úgy

világított, mint a tónál, ráadásul még némi pajzán csillogás is költözött

bele. – Tessék – szólt. – Ezt egész jól el lehetett viselni, ugye, pedig

már nem is volt tilos?

– Éreztem már rosszabbul is magam – felelte a lány, és elnevette

magát.

– Tudod – mondta Jace, és lehajolt, hogy ajkát a lányéhoz érinthesse

–, ha az a gondod, hogy semmi nincs megtiltva, hát még mindig

megtilthatsz nekem ezt-azt.

– Például?

Clary érezte, hogy a fiú mosolyra húzza a száját a száján. – Például

az ilyesmit.

Valamivel később lementek a lépcsőn a térre, ahol a tömeg már

izgatottan várta a tűzijátékot. Isabelle és a többiek találtak egy asztalt a

tér sarkánál, és letelepedtek a mellette álló padokra meg székekre.

Ahogy a közelükbe értek, Clary felkészült, hogy kihúzza a kezét Jace

kezéből – aztán visszafogta magát. Most már annyit foghatják egymás

kezét, amennyit csak akarják. Semmi baj nem lehet vele. A gondolattól

a lélegzete is elállt.

– Hát itt vagytok! – Isabelle mosolyogva táncolt eléjük, kezében egy

élénkpiros itallal, amit Clary kezébe nyomott. – Húzd meg ezt!

Clary hunyorogva pillantott a pohárra. – Rágcsáló leszek tőle?

– És hol marad a bizalom? Szerintem eperlé – mondta Isabelle. –

Mindenesetre finom. Jace? – nyújtotta aztán a fiú felé a poharat.

– Férfi vagyok – közölte vele Jace –, márpedig a férfiak nem

fogyasztanak rózsaszín italokat. Távozz tőlem, asszony, és hozzál

valami barnát!

– Barnát? – húzta el a száját Isabelle.

– A barna férfias szín – közölte Jace, és szabad kezével meghúzta

Isabelle egyik kósza hajtincsét. – Ami azt illeti, figyelj... Alecen is

barna van.

Alec gyászos pillantást vetett a pulóverére. – Ez fekete volt – mondta

–, csak kifakult.

– Feldobhatnád egy fiitteres hajpánttal – javasolta Magnus, és

felkínált a fiúnak valami kéket és csillogót.

– Állj ellen a vágynak, Alec! – Simon egy alacsony kőkerítésen ült

Maiával, bár a lány a jelek szerint inkább Aline-nal merült

beszélgetésbe. – Úgy fogsz kinézni, mint Olivia Newton John a

Xanaduban.

– Rosszabb cuccok is vannak – jegyezte meg Magnus.

Simon ellépett a kerítéstől, és Claryék mellé lépett. A farzsebébe

süllyesztette a kezét, és elgondolkodva mérte végig a párt.

– Boldognak látszol – mondta végül Clarynek, aztán Jace felé

fordult. – És szerencséd, hogy így van.

Jace felhúzta a szemöldökét. – Most jön az a rész, amikor közlöd

velem, hogy ha bántom, akkor kinyírsz?

– Nem – helyesbített Simon. – Ha bántod Claryt, akkor különösebb

gond nélkül kinyír ő maga is. Valószínűleg fegyverek széles

választékával.

Jace-t láthatólag elbűvölte a gondolat.

– Figyelj – mondta Simon –, csak azt akartam mondani, hogy nem

gáz, ha nem bírsz engem. Amíg Clary boldog melletted, semmi bajom

veled. – Kinyújtotta a kezét, Jace pedig kivette a sajátját Claryéből, és

kissé zavartan megrázta.

– Nem igaz, hogy nem bírlak – mondta. – Mivel igazából pont, hogy

bírlak, adnék neked egy tanácsot.

– Tanácsot? – kérdezte gyanakvóan Simon.

– Látom, hogy sikerül kihoznod ezt-azt ebből a vámpírosdiból –

folytatta Jace, és fejével Isabelle meg Maia felé intett. – Elismerésem.

Sok csaj bukik erre az érzékeny élőhalott izére. Én viszont a helyedben

nem erőltetném a zenélést. A vámpír rocksztár lejárt lemez, aztán meg

kizárt dolog, hogy túl jó lennél.

Simon felsóhajtott. – Nem lehet, hogy ha jobban belegondolsz,

mégis visszatérsz a korábbi állapothoz, amikor nem bírtál engem?

– Hagyjátok már abba! – szólt rá a fiúkra Clary. – Nem lehettek

örökké ilyen bunkók egymással.

– Ami azt illeti – jegyezte meg Simon – én lehetek.

Jace hörgésszerű hangot adott ki, és Clary csak egy pillanattal

később jött rá, hogy a fiú próbál nem nevetni, de csak félig tudja

visszafogni magát.

Simon elvigyorodott. – Megvagy!

– Nos – mondta a lány –, ez egy csodás pillanat. – Körbepillantott

Isabelle-t keresve, akit vele ellentétben nyilván bosszantani fog, hogy

Simon meg Jace most már kijön egymással, még ha a maguk sajátos

módján is.

Isabelle helyett azonban valaki mást pillantott meg.

A varázserdő legszélső fája alatt, ahol az árnyék összeolvadt a

fénnyel, karcsú nő állt olyan zöld ruhában, mint a levelek odafent.

Hosszú, skarlátvörös haját aranyszínű pánt ékesítette.

A Tündérkirálynő. Egyenesen Claryre nézett, és ahogy a lány

tekintete találkozott az övével, karcsú kezével intett neki. Gyere!

Clary nem tudta, saját akaratából cselekszik-e, vagy csak a tündérek

különös csáberejének engedelmeskedik, de elmormogott egy

bocsánatkérést, majd ellépett a többiektől, és a lármás ünneplők között

az erdő szélére sietett. Ahogy közeledett a királynőhöz, észrevette, hogy

a közelében túlnyomórészt tündérek állnak, félkörben asszonyuk körül.

A királynőt még akkor is körülvette az udvartartása, ha egyedül akart

mutatkozni.

A Tündérkirálynő fenséges mozdulattal emelte fel a kezét. – Ott állj

meg! – szólt. – Nem jöhetsz közelebb.

Clary megtorpant, néhány lépésnyire a királynőtől. – Asszonyom!

-mondta Clary, miután eszébe jutott, hogyan szólította meg Jace,

amikor az udvarában jártak. – Beszélni kívánt velem?

– Egy szívességet szeretnék kérni tőled – vágott bele kertelés nélkül

a királynő. – És természetesen én is felkínálok egy szívességet

cserében.

– Egy szívességet tőlem? – kérdezte csodálkozva Clary. – De... maga

még csak nem is kedvel engem.

A Tündérkirálynő elgondolkodva érintette meg az ajkát hosszú, fehér

ujjával. – A tündéreket az emberekkel ellentétben nem foglalkoztatja

különösebben, hogy ki kedvel kicsodát. Szeretni talán fontos, meg

gyűlölni is. Mindkettő hasznos érzelem. De hogy kedvelni... – Elegáns

mozdulattal vonta meg a vállát. – A Tanács még nem döntötte el, kit

szeretne látni a népemből a tagjai között – mondta. – Tudom, hogy

Lucian Graymarkot az apádnak tekinted. ő biztosan hallgatna rád. Arra

szeretném kérni a segítségeddel, hogy lovagomat, Meliornt válasszák a

feladatra.

Clarynek eszébe jutott az az este a Szövetség Termében, és Meliorn,

amint azt mondta, hogy nem akar harcolni, csak ha az Éjszaka

Gyermekei is részt vesznek a csatában. – Szerintem Luke nem kedveli

különösebben.

– Már megint ezzel a kedveléssel jössz – szólt a királynő.

– Amikor a Tündérek Udvarában jártunk – mondta Clary –, maga azt

mondta, hogy Jace meg én testvérek vagyunk, pedig pontosan tudta,

hogy ez nem így van. Ugye?

A Tündérkirálynő elmosolyodott. – Ugyanaz a vér folyik az

ereitekben – mondta. – Az Angyal vére. Mindazok, akik részesültek az

Angyal véréből, testvérek a felszín alatt.

Clary összerázkódott. – Azért elmondhatta volna nekünk az igazat.

Mégsem tette.

– Elmondtam nektek az igazságot, ahogy én láttam. Mindannyian

úgy mondjuk el az igazságot, ahogyan mi látjuk, nem? Vagy nem az járt

állandóan a fejedben, hogy milyen féligazságok lehetnek az anyád

meséjében, amelyek az ő céljait szolgálták? Őszintén azt hiszed, hogy a

múltad minden egyes titkát ismered?

Clary habozott. Nem tudta, miért, de hirtelen Madame Dorothea

hangját hallotta a fejében. A nem megfelelő személybe fogsz

beleszeretni, mondta a boszorkány Jace-nek. Clary arra a

következtetésre jutott, hogy Dorothea Jace iránta érzett vonzalmáról

beszélt, ami annyi zűrt okozott mindkettejüknek. Azért tudta, hogy

vannak üres foltok az emlékeiben – dolgok, események, amelyeket

egyelőre nem tudott felidézni. Titkok, amelyekkel kapcsolatban sose

fogja megtudni az igazat. Ezekről már lemondott, és jelentéktelen

részleteknek könyvelte el őket magában, de talán...

Nem. Érezte, ahogy a keze ösztönösen ökölbe szorul az oldala

mellett. A Tündérkirálynő mérge kifinomult volt, de erős. Vajon van-e

olyan ember a világon, aki őszintén elmondhatja, hogy minden titkot

ismer magáról? És nem jobb-e, ha néhány titok örökre rejtve marad?

Clary megrázta a fejét. – Amit a Tündérek Udvarában tett... – kezdte.

– Talán nem hazudott, de nem is volt tisztességes. – Indulni készült. –

És nekem elegem van már a tisztességtelenségből.

– Tényleg visszautasítanál egy szívességet a Tündérek Udvarának

Királynőjétől? – kérdezte a nő. – Nem minden halandó jut ilyen

lehetőséghez.

– Magától nem kell szívesség – jelentette ki Clary. – Megvan

mindenem, ami kell.

Ezzel hátat fordított a Tündérkirálynőnek, és elvonult.

Mire visszatért a többiekhez, Robert és Maryse Lightwood is

csatlakozott a társasághoz, akik – állapította meg némiképp

csodálkozva Clary – éppen Magnus Bane kezét rázták. A

boszorkánymester időközben eltüntette a flitteres fejpántot, és maga

volt a megtestesült jó modor. Maryse Alec vállán tartotta a kezét. A

többiek együtt üldögéltek a kőkerítés mellett; Clary éppen csatlakozni

készült hozzájuk, amikor valaki megérintette a karját.

– Clary! – Az édesanyja mosolygott rá. És Luke is ott állt mellette,

Jocelyn kezét szorongatva. Jocelyn egyáltalán nem öltözött ki az

ünnepségre. Farmert meg egy könnyű blúzt viselt, bár legalább egyik

sem volt festékfoltos. Bár abból, ahogy Luke ránézett, bárki

tökéletesnek gondolta volna. – Örülök, hogy végre megtaláltunk.

Clary rávigyorgott Luke-ra. – Szóval, ha jól sejtem, mégsem költözöl

Idrisbe.

– Á – felelte a férfi. – Szörnyű itt a pizza.

Jocelyn elnevette magát, és odébbállt Amatishoz, aki éppen egy

állandóan változó színű füsttel teli, lebegő üvegbuborekot figyelt

elragadtatva.

Clary Luke-ra pillantott. – Eszedbe jutott egyetlen pillanatra is, hogy

otthagyd New Yorkot, vagy csak azért mondtad, hogy Anya végre

lépjen valamit?

– Clary – mondta a férfi –, megvagyok döbbenve, hogy ilyesmi

egyáltalán eszedbe jutott. – Széles mosolyra húzta a száját, aztán

hirtelen elkomolyodott. – Nincs gondod ezzel, ugye? Tudom, hogy

nagy változást jelent az életedben... Azt terveztem, hogy megkérdezem,

nem akartok-e hozzám költözni édesanyáddal, merthogy a ti lakásotok

jelenleg nincs éppen abban az állapotban, hogy odamenjetek...

Clary felhorkant. – Nagy változás? Az életem amúgy is teljesen

megváltozott. Sokszor.

Luke Jace felé nézett, aki a kőkerítésen ülve figyelte őket. A fiú

feléjük biccentett, és a szája sarka vidám mosolyra görbült. – Ebben

lehet valami – bólintott Luke.

– A változás jó – mondta Clary.

Luke felemelte a kezét; a Szövetség rúna már elhalványult, ahogy a

többiek kezén is, de a bőrén azért még ott volt az árulkodó fehér nyom,

a heg, ami soha nem fog teljesen eltűnni. Elgondolkodva mustrálta a

Jelet. – Ahogy mondod.

– Clary! – kiáltott oda Isabelle a kerítéstől. – Tűzijáték!

Clary finoman vállon bokszolta Luke-ot, és a barátaihoz sietett. Ott

ültek sorban az alacsony kőkerítés tetején: Jace, Isabelle, Simon, Maia

és Aline. Clary megállt Jace mellett. – Nem is látok tűzijátékot –

jegyezte meg eljátszva, hogy haragszik Isabelle-re.

– Nyugalom, tücsök! – szólt Maia. – A türelem rózsát terem.

– Én meg mindig azt hittem, hogy ez a mondás úgy szól, hogy „a

türelem rozsdás verem” – kiáltott fel Simon. – Nem csoda, hogy egész

életemben olyan zavarodott voltam.

– A zavarodott tökéletes szó erre – állapította meg Jace, de látszott

rajta, hogy csak félig-meddig figyel. Megragadta Claryt, és szinte

szórakozottan, mintha ösztönösen cselekedne, magához húzta. A lány

Jace vállának dőlt, és felnézett. Épp semmi sem világította meg az

égboltot, csak a démontornyok ezüstös fehér ragyogása.

– Hova tűntél? – kérdezte a fiú olyan halkan, hogy csak Clary

hallhatta.

– A Tündérkirálynő szerette volna, ha megteszek neki egy

szívességet – felelte Clary. – Cserébe ő is megtett volna valamit nekem.

– Érezte, hogy Jace minden izma megfeszül. – Nyugi. Nemet mondtam

neki.

– Nem sokan mondanának le róla, hogy a Tündérkirálynő

szívességet tegyen nekik – mondta Jace.

– Hát én közöltem vele, hogy nincs szükségem szívességre – közölte

Clary. – Azt mondtam, mindenem megvan, ami kell.

Jace erre csendesen elnevette magát, és felcsúsztatta a karját Clary

csupasz karján a válláig; ujjai szórakozottan játszadoztak a lánccal a

lány nyakában, és Clary lenézett a ruhája előtt csillogó ezüstre. Azóta

viselte a Morgenstern-gyűrűt, amióta Jace odaadta neki, és néha

elgondolkodott rajta, hogy vajon miért. Hát akarta ő, hogy valami

folyton Valentine-ra emlékeztesse? Másfelől viszont szabad-e mindent

elfelejteni?

Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emlékeket

idéz fel. Nem akarta elfelejteni Maxot vagy Madeleine-t, de Hodge-ot,

az Inkvizítort, sőt még Sebastiant sem. Minden emlék értékes; még a

rosszak is. Valentine felejteni akart: azt, hogy a világnak változnia kell,

és hogy az Árnyvadászoknak is változniuk kell vele. Azt, hogy az

Alvilágiaknak is van lelkük, és hogy minden lélek fontos része a világ

szövetének. Csakis arra akart gondolni, ami megkülönbözteti az

Árnyvadászokat az Alvilágiaktól. És éppen az okozta a vesztét, amiben

mind ugyanolyanok voltak.

– Clary! – szólt Jace, kirángatva a lányt az álmodozásból. Ahogy

szorosabbra fonta az ölelését a dereka körül, Clary felemelte a fejét. A

tömeg éljenzésben tört ki, ahogy fellőtték az első rakétákat. – Nézd!

Clary figyelte, ahogy a tűzijáték rakétái millió szikra záporává

robbannak szét – szikrákká, amik megfestették odafent az eget, ahogy

aranyló tűzcsíkokat maguk után húzva sorra a földre zuhantak, akár az

égből aláhulló Angyalok.

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (478)

16%

1. Hamuváros (220)

1. Üvegváros (338)

11%

1. Bukott angyalok városa (428)

14%

1. Elveszett lelkek városa (633)

21%

2. Az angyal (415)

14%

2. A herceg (536)

18%

Összes szavazat: 3048

Harcolj a spam ellen! Katt ide!

Blog

Olvasd el

2013.03.25 11:50

Sziasztok! Ne haragudjatok de netezni csak...

FONTOS. olvasd el.

2013.02.10 15:56

Sziasztok! Még mindig nincs túl sok időm...

1 | 2 | 3 | 4 > >>