Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

Első rész
Felfelé szállnak
A parázs szikrái
Hanem nyomorúságra születik az ember,
a mint felfelé szállnak a parázs szikrái.
Jób 5:7
(Károli Gáspár fordítása)
1
A portál
AZ ELŐZŐ HÉT HIDEGHULLÁMA VÉGET ÉRT; a napfényesen
ragyogott le Claryre, ahogy a lány átsietett Luke poros udvarán,
felhúzott kapucnival, hogy össze ne borzolódjon a haja. Ha az időjárás
melegebbre is fordult, az east river felől így is brutális szél fújt, ami
ráadásul a brooklyni aszfalt és gázolaj bűzével meg az utca végén álló,
Elhagyatott gyárból áradó égettcukor-szaggal vegyülő halvány
vegyszerillatot is hozott magával.
Simon a verandán várt, elterpeszkedve a sarokban álló, törött rugójú
fotelban, és a farmerba bújtatott térdein billegő videójátékot böködte
vadul egy pálcikával. – És igen! – kiáltott fel, amikor Clary a lépcsőhöz
ért. – Király vagyok a Mario Kartban!
A lány hátratolta a kapucnit, kirázta a haját a szeméből, és a zsebébe
túrt a kulcsáért. – Hol jártál? Egész délelőtt próbáltalak hívni.
Simon felállt, és a táskájába süllyesztette a hunyorgó négyszöget. –
eriknél voltam. Próbáltunk.
Clary abbahagyta a kulccsal való bűvészkedést – az a vacak mindig
beragadt a zárba –, és felhúzott szemöldökkel pillantott a fiúra. –
Próbáltatok? Azt akarod mondani, hogy még mindig…
– Zenélek velük? Miért ne? – Átnyúlt a lány előtt. – Hadd csináljam
én!
Clary egy helyben állt, amíg Simon szakszerű mozdulatokkal éppen
a megfelelő nyomást fejtve ki a kulcsra, kinyitotta a makacs, öreg zárat.
A kezük egy pillanatra összeért; Simon bőre hűvös volt, nagyjából, mint
a levegő odakint. Clary megremegett. Alig egy hete, hogy úgy
döntöttek, nem erőltetik többé az együtt járást, de a lány még mindig
erősen zavarban volt Simon közelében.
– Kösz. – a nélkül vette el a kulcsot, hogy a fiúra nézett volna.
A nappaliban meleg volt. Clary az ajtó melletti fogasra akasztotta a
kabátját, és Simonnal a sarkában a vendégszoba felé vette az irányt. A
lány öszszeráncolta a homlokát. A bőröndje nyitva állt az ágyon, ruhái
és rajzfüzetei szerteszét hevertek.
– Azt hittem, csak pár napra készültél Idrisbe – jegyezte meg Simon,
méla undorral pillantva körbe a rumlin.
– Így is van, csak képtelen voltam eldönteni, mit vigyek. Alig van
rendes Ruhám meg szoknyám. Mi lesz, ha ott nem hordhatok nadrágot?
– Miért ne hordhatnál ott nadrágot? Egy másik országba mész, nem
egy Másik évszázadba.
– De az Árnyvadászok olyan ódivatúak, és Isabelle-t még sosem
láttam Nadrágban… – Clary felsóhajtott. – nem ügy. Csak anya miatt
idegességemet vetítem ki a ruhatáramra. Beszéljünk másról! Milyen
volt a próba? Még mindig nincs nevetek?
– Jó volt. – Simon felugrott az íróasztal sarkára, lábait a levegőben
lóbálta. – Új mottón gondolkodunk. Valami ironikuson, mondjuk
„Milliónyi embert láttunk, és úgy nyolcvan százalékuknak tetszettünk
is”.
– Megmondtad Ericéknek, hogy…
– Hogy vámpír vagyok? Nem. Ez nem olyasmi, amit az ember csak
úgy Elejt könnyed csevegés közben.
– Talán nem, de hát ők a barátaid! Tudniuk kéne. Aztán meg ettől
csak Igazi rockisten leszel a szemükben, mint az a másik vámpír,
Lester.
– Lestat – helyesbített Simon. – Mint az a másik vámpír, Lestat. És ő
Csak a fantázia szüleménye. Meg aztán mintha te sem rohannál közölni
a Barátaiddal, hogy Árnyvadász vagy.
– Milyen barátaimmal? Te vagy a barátom. – Clary levetette magát
az Ágyra, és felnézett Simonra. – neked meg elmondtam, nem?
– Mert nem volt más választásod. – Simon félrebillentett fejjel
tanulmányozta a lányt. Az ágy mellett álló lámpa fénye ezüstszínűre
festette a Szemét. – Hiányozni fogsz, amíg távol leszel.
– Te is hiányozni fogsz – mondta Clary, bár libabőrös lett a karja az
Izgatott várakozástól, és figyelni is alig tudott a fiúra. Idrisbe megyek!,
Dalolta magában. Látni fogom az Árnyvadászok otthonát, az
Üvegvárost. Megmentem anyámat!
És Jace-szel leszek.
Simon szeme megvillant, mintha hallaná a lány gondolatait. A
hangja azért lágy maradt. – Elmondanád még egyszer, miért is kell épp
neked Idrisbe menned? Miért nem tudja Madeleine meg Luke elintézni
nélküled a dolgot?
– Anya egy Ragnor Fell nevű boszorkánymester varázsigéjétől került
Ebbe az állapotba. Madeleine szerint őt kell megtalálnunk, ha ki akarjuk
deríteni, hogyan lehet megszüntetni a hatását. Csakhogy nem ismeri
Madeleine-t. Anyát viszont ismerte, és Madeleine szerint bízni fog
bennem, mert annyira hasonlítok hozzá. Luke pedig nem jöhet velem.
Idrisbe még Szabad bejárása lenne, de úgy áll, hogy alicantéba nem
teheti be a lábát a Klávé engedélye nélkül, arról pedig szó sem lehet. És
légyszi, erről ne beszélj Neki, egyáltalán nem boldog, hogy itthon kell
maradnia. Ha nem ismerné Korábbról Madeleine-t, szerintem el se
engedne.
– De Lightwoodék is ott lesznek! Meg Jace. Ők segítenek majd
neked. Akarom mondani, Jace megígérte, hogy segít neked, ugye?
Szívesen megy Veled?
– Biztos is, hogy segíteni fog – mondta Clary. – És persze, hogy
szívesen Jön. Semmi gondja vele.
De még ő maga is tudta, hogy ez nem igaz.
Miután a kórházban beszélt Madeleine-nel, Clary egyenesen az
Intézetbe ment. Jace volt az első, akinek elmondta az anyja titkát, még
Luke is csak utána jött a sorban. A fiú csak állt előtte, bámult rá, és
egyre sápadtabb lett, Ahogy a történet haladt előre. Mintha Clary nem is
arról beszélt volna neki, hogyan mentheti meg az anyját, hanem a vérét
csapolta volna le könyörtelen lassúsággal.
– Nem mész – közölte Jace, amint Clary végzett. – Ha kell,
összekötözlek, és rajtad ülök, amíg el nem száll ez az eszetlen ötleted,
de szó sem lehet Róla, hogy elmenj Idrisbe.
Clary úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. Azt hitte, Jace örülni
Fog. A kórháztól az Intézetig futott, hogy elmondhassa neki, erre most
itt áll a küszöbön, és halálra vált képpel mered rá. – De ti elmentek, mi?
– Igen, elmegyünk. El kell mennünk. A Klávé minden elérhető tagját
Hazahívja egy óriási tanácskozásra. Arról fognak szavazni, mit
tegyenek Valentine ügyében, és mivel mi vagyunk az utolsók, akik
látták…
Clary félresöpörte a gondolatmenetet. – És ha ti mentek, én miért
nem mehetek veletek?
A kérdés egyenességétől a fiú csak még jobban dühbe gurult. – Mert
nem lennél biztonságban.
– Ó, mert itt annyira biztonságban vagyok? Az elmúlt egy hónapban
vagy egy tucatszor purcantam ki majdnem, és minden egyes
alkalommal itt, New Yorkban.
– Ez azért történt, mert Valentine a Végzet ereklyéi közül arra a
kettőre Hajtott, amelyik éppen itt volt. – Jace összeszorított fogai között
szűrte a szavakat. – Most már Idrisszel fog foglalkozni, mindannyian
tudjuk.
– Aligha lehetünk bármiben ilyen biztosak – szólt Maryse
Lightwood.
Eddig a folyosó árnyékában állt, most viszont előrelépett a bejárat
erős lámpái alá. A fények megvilágították a kimerültség ráncait az
arcán. A férjét, Robert Lightwoodot, démonméreg sebesítette meg a
múlt heti csatában, és azóta állandó ápolásra szorul. Clary el sem tudta
képzelni, mennyire fáradt lehet a nő. – És a Klávé találkozni akar
Clarissával. Te is tudod, Jace.
– A Klávé bekaphatja.
– Jace – mordult fel Maryse, kivételesen egészen anyai hangon. –
Vigyázz a szádra!
– A Klávé sok mindent akar – finomított a mondandóján Jace. –
Nem szükségszerű, hogy mindent meg is kapjon.
Maryse élesen pillantott rá, mintha pontosan tudná, miről beszél a
fiú, és nem tetszene neki. – A Klávénak gyakorta igaza van, Jace.
Érthető, hogy beszélni akarnak Claryvel az után, amin keresztülment.
Annyi mindent mondhatna nekik…
– Majd én elmondom, amit tudni akarnak.
Maryse felsóhajtott, és kék szemét Clary felé fordította. – Szóval, ha
jól értem, el akarsz menni Idrisbe?
– Csak pár napra. Nem lesz velem gond – mondta Clary, és Jace
dühös tekintetét kerülve, esdeklően nézett Maryse-re. – Esküszöm.
– A kérdés nem az, hogy baj lesz-e veled, hanem az, hogy hajlandó
leszel-e találkozni a Klávéval, amíg ott vagy. Beszélni akarnak veled.
Ha nemet mondasz, kétlem, hogy megengednék, hogy magunkkal
vigyünk.
– Ne… – kezdte Jace.
– Találkozom a Klávéval – vágott a szavába Clary, bár
beleborsódzott a háta a gondolatba. A Klávéból eddig egyedül az
Inkvizítorral találkozott, aki nem bizonyult éppen kellemes társaságnak.
Maryse az ujjbegyeivel megmasszírozta a halántékát. – Akkor ezt
megbeszéltük. – Nem hangzott éppen nyugodtnak. Olyan vékony és
éles volt a hangja, mint egy túlfeszített hegedűhúré. – Jace, kísérd ki
Claryt, aztán gyere be hozzám, a könyvtárba! Beszélnünk kell.
Maryse köszönés nélkül olvadt be az árnyékba. Clary utánabámult;
úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel.
Alec és Isabelle láthatólag őszintén szerette az anyját, és Clary biztos
volt benne, hogy Maryse nem rossz ember, még ha bensőségesnek nem
is igen lehetett nevezni.
Jace vékony vonallá húzta össze a száját. – Látod, mit csináltál?
– El kell mennem Idrisbe, ha nem is érted, miért – közölte Clary. –
Meg kell tennem anyámért.
– Maryse túlságosan is bízik a Klávéban – magyarázta Jace. –
Kényszeresen hisz a tökéletességükben, és nem mondhatom meg neki,
hogy téved, mert… – Hirtelen elhallgatott.
– Mert Valentine is éppen ezt mondaná.
Clary dühkitörésre számított, de Jace csak annyit mondott: – Senki
sem tökéletes. – Aztán kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával a lift
gombjára csapott. – Még a Klávé sem.
A lány karba fonta a kezét a mellkasa előtt. – Tényleg ezért nem
akarod, hogy menjek? Mert nem biztonságos?
A fiú arcán meglepetés villant át. – Hogy érted? Mi más oka lenne?
Clary nyelt egyet. – Mert… – Mert azt mondtad, nem érzel már
irántam semmit, és ez nagyon kellemetlen, mert én viszont igen. És
lefogadom, hogy ezt Te is tudod.
– Mert nem akarom, hogy a gyerekkorom mindenhová kövessen? –
Éles volt a hangja, félig gúnyos, félig valami más.
A lift csörömpölve állapodott meg. Clary félrehúzta az ajtót, belépett
a fülkébe, és szembefordult Jace-szel. – Nem azért megyek, mert ott
leszel. Azért megyek, mert segíteni akarok anyámnak. Anyánknak.
segítenem kell Neki. Hát nem érted? Ha most itt maradok, talán sosem
ébred fel. Legalább úgy tehetnél, mintha érdekelne.
Jace a lány vállára tette a kezét, ujjai végigsimították csupasz bőrét a
gallérjánál, amitől finom remegés futott végig a lány gerincén. Clary
akaratlanul is észrevette a sötét karikákat a fiú szeme körül. Jace fekete
pulóvere csak még Jobban kiemelte a kék-zöld foltokat a bőrén. Egy
tanulmány volt kontrasztokról, valami, amit a fekete, a fehér és a szürke
árnyalataival kellett volna megfesteni, itt-ott, például a szeménél,
néhány aranyszínű folttal a hatás kedvéért.
– Hadd csináljam én – mondta a fiú halkan, kapkodva. – Segíthetek
neki helyetted. Mondd meg, hová menjek, kit keressek meg. Elintézem,
amit csak akarsz.
– Madeleine azt mondta a boszorkánymesternek, hogy én megyek.
Jocelyn lányára számít, nem Jocelyn fiára.
Jace megszorította a lány vállát. – Hát mondd meg neki, hogy
változott a terv. Én megyek, nem te. Nem te.
– Jace…
– Megteszek bármit – jelentette ki a fiú. – Amit csak akarsz. Cserébe
meg kell ígérned, hogy itt maradsz.
– Nem tehetem.
Jace elengedte a lányt. Olyan volt, mintha ellökte volna magától. –
Miért nem?
– Mert ő az anyám, Jace – mondta Clary.
– És az enyém is. – A fiú hangja egészen hűvös volt. – Az is
érdekelne, Madeleine miért nem kettőnket keresett meg ezzel. Miért
csak téged?
– Tudod, miért.
– Mert – mondta Jace, ha lehet még hűvösebben – az ő szemében te
Jocelyn lánya vagy. Én viszont mindig Valentine fia leszek.
Bevágta a lift ajtaját kettejük között. Clary egy darabig csak bámult
utána – az ajtó rácsai fémkeretes gyémántmintákra osztották fel az
arcát. Az egyik gyémánton keresztül egyetlen dühösen villanó
aranyszem nézett vissza rá.
– Jace… – kezdte.
De a lift egy rántással máris megindult vele lefelé a katedrális sötét
csendjébe.
– Föld Clarynek – integetett a lány orra előtt Simon. – Ébren vagy?
– Igen, bocs. – A lány felült, és megrázta a fejét, hogy kipucolja
belőle a pókhálókat. Ez történt, amikor legutóbb találkozott Jace-szel. A
fiú fel sem vette a telefont, amikor később hívta, úgyhogy Clary
Lightwoodék, elsősorban a vonakodó Alec segítségével szervezte meg
az utat Idrisbe. Szegény Alec csak kapkodta ide-oda a fejét édesanyja
meg Jace között, ahogy mindig Megpróbált helyesen cselekedni. –
Mondtál valamit? – kérdezte Clary.
– Csak, hogy szerintem hazajött Luke – felelte Simon, majd abban a
pillanatban, hogy kinyílt a szobaajtó, leugrott az asztal sarkáról. – És
így is van.
– Helló, Simon. – Luke nyugodtan tűnt, és talán egy kicsit fáradtnak.
Viseltes farmerdzseki volt rajta flanelinggel meg egy kopott
bársonynadrággal, aminek a szárát belegyűrte a már tíz évvel ezelőtt is
vénnek számító bakancsába. Szemüvegét feltolta barna hajába, amiben
mintha több ősz szál lett volna, mint valaha. Hóna alatt szögletes
csomagot hozott zöld szalaggal átkötve, és most Clary felé nyújtotta. –
Hoztam neked valamit az útra.
– Igazán nem kellett volna! – tiltakozott Clary. – Annyi mindent
tettél… – A ruhákra gondolt, amiket a férfi hozott neki, miután minden
tulajdona megsemmisült. Új telefont meg új rajzeszközöket is kapott
anélkül, hogy bármit is kérnie kellett volna. Majdnem minden holmija
Luke ajándéka volt. És még csak nem is tetszik neked, hogy elmegyek.
A gondolat kimondatlanul lebegett közöttük.
– Tudom. De megláttam, és eszembe jutottál. – Ezzel átadta a
dobozt.
A benne rejtőző tárgyat több réteg papírba burkolták. Ahogy Clary
letépte róla a csomagolóanyagot, valami puhába ütközött a keze, ami
egy macska szőrére emlékeztette. Elakadt a lélegzete. Egy ódivatú zöld
bársonykabát volt aranyszínű selyembéléssel, rézgombokkal és széles
kapucnival.
Clary az ölébe húzta, és szeretettel simította végig a puha anyagot. –
Isabelle szokott ilyesmiket felvenni – kiáltott fel. – Olyan, mint egy
Árnyvadász utazókabátja.
– Pontosan. Ebben jobban hasonlíthatsz rájuk, ha majd Idrisben
lesztek – mondta Luke.
A lány felnézett rá. – Azt akarod, hogy hasonlítsak rájuk?
– Clary, közéjük tartozol. – Luke mosolyán átütött a szomorúság. –
Aztán meg tudod, hogy bánnak a kívülállókkal. Meg kell tenned
mindent, hogy beilleszkedj…
Simon furcsa hangot adott ki, Clary pedig bűntudatosan pillantott rá
– Szinte el is felejtette, hogy ő is ott van velük. A fiú célzatosan
pillantott az órájára. – Mennem kéne.
– De hát csak most jöttél! – tiltakozott Clary. – Azt hittem,
megnézhetünk egy filmet, vagy valami…
– Csomagolnod kell. – Ahogy Simon elmosolyodott, arca
felragyogott, akár eső után a nap. Clary kis híján elhitte neki, hogy
semmi sem foglalkoztatja. – Majd átugrom elköszönni, még mielőtt
elmész.
– Jaj, ne már! – szólt Clary. – Maradj…
– Nem lehet – rázta meg a fejét határozottan Simon. – Maiával
találkozom.
– Ó, remek! – kiáltott fel a lány. Maia, mondta magának, igazán
aranyos.
Okos. Csinos. És vérfarkas. Egy vérfarkas, aki bukik Simonra. De
talán jól is van így. Talán jobb, ha Simon új barátja Alvilági. Hiszen
most már ő maga is Alvilági. Tulajdonképpen nem is lenne szabad
Árnyvadászokkal töltenie az Idejét. – Akkor tényleg menned kell.
– Akkor tényleg mennem kell. – Simon sötét szeme nem árult el
semmit. Ez új volt; Clary azelőtt minden gondolatát ki tudta olvasni a
tekintetéből. Kíváncsi lett volna, hogy ez a vámpírlét mellékhatása-e,
vagy valami teljesen más. – Sziasztok – mondta, és lehajolt, hogy
megpuszilja a lányt. Már félre is húzta a haját az arcáról, amikor
bizonytalanul elhúzódott. Clary meglepetten vonta fel a szemöldökét,
de a fiú már elvonult Luke mellett, és kisietett a Szobából. A távolból a
bejárati ajtó csapódása hallatszott.
– Annyira furán viselkedik – panaszkodott Clary, és megnyugvást
keresve magához szorította a zöld bársonykabátot. – Gondolod, hogy a
vámpírügy miatt van?
– Valószínűleg nem. – Luke mintha kissé szórakoztatónak találta
volna a dolgot. – Attól, hogy valaki Alvilági lesz, még nem változnak
meg az érzései. Az emberek iránt sem. Adj neki időt! Végül is
szakítottál vele.
– Nem. Ő szakított velem.
– Mert nem voltál belé szerelmes. Kellemetlen helyzet, és szerintem
méltósággal viseli. Sok tinédzser fiú duzzogna a helyében, vagy az
ablakod alatt ólálkodna, és bömböltetné a magnóját.
– Senkinek nincs már magnója. Azt a nyolcvanas években volt
szokás az utcán bömböltetni. – Clary felállt az ágyról, és belebújt a
kabátba. Nyakig begombolta, és élvezte a bársony puha érintését. –
Csak azt szeretném, hogy Simon megint olyan legyen, mint régen. –
Megnézte magát a tükörben, és kellemes meglepetés érte: a bársony
zöldje kiemelte vörös haját, és a szeme is sokkal világosabbnak tűnt
tőle. Luke-hoz fordult. – Hogy Tetszem?
A férfi zsebre vágott kézzel támasztotta az ajtófélfát. Árnyék futott át
az arcán, ahogy a lányra pillantott, és csak ennyit mondott: – Anyádnak
éppen ilyen kabátja volt a te korodban.
Clary a kabát puha kézelőjébe süllyesztette az ujjait. Az anyja
említése meg a szomorúság Luke tekintetében majdnem megríkatta. –
Később bemegyünk hozzá, igaz? – kérdezte. – El akarok köszönni tőle
indulás előtt, és el akarom mondani… el akarom mondani neki, mire
készülök. Hogy meg fog gyógyulni.
Luke bólintott. – Meg fogjuk látogatni a kórházban. És… Clary?
– Mi az? – Clary szinte nem is akart a férfira nézni, amikor azonban
mégis megtette, őszinte megkönnyebbülésére már nem is látott bánatot
a szemében.
Luke elmosolyodott. – Normálisnak lenni egyáltalán nem olyan nagy
durranás.
Simon a kezében tartott papírra pillantott, aztán a délutáni
napsütésben hunyorogva nézett fel a katedrálisra. A magas kőkerítéssel
körbevett, ívelt ablakokkal pöttyözött Intézet gránittornyai a magasba
emelkedtek a kék ég előtt. A párkányokról vízköpők bámultak le rá,
mintha csak el akarták volna riasztani, hogy megközelítse a bejáratot.
Az épület egyáltalán nem olyan volt, mint amikor először látta,
düledező romnak álcázva. Csakhogy ez a Varázslat nem hatott az
Alvilágiakra.
Nem tartozol ide. A szavak durván martak bele, akár a sav. Simon
nem volt benne biztos, hogy a vízköpők beszélnek-e hozzá, vagy a saját
gondolatait hallja. Ez egy templom, te meg el vagy átkozva.
– Fogd be! – dünnyögte maga elé. – Aztán meg nem is érdekelnek a
Templomok. Zsidó vagyok.
A kőkerítésben díszes kovácsoltvas kapu nyílt. Ahogy Simon
megfogta a reteszt, félig-meddig arra számított, hogy a fém égetni kezdi
a bőrét, de semmi sem történt. A jelek szerint maga a kapu nem volt
felszentelve. A fiú belökte hát, és már félúton járt a repedezett járdán a
bejárat felé, amikor jó pár ismerős hangot hallott a közelből.
Vagy talán nem is annyira a közelből. Majdnem el is felejtette,
mennyivel élesebb lett a látása meg a hallása, amióta átváltozott. Olyan
volt, mintha közvetlenül a háta mögött beszélgetnének, de ahogy a
keskeny ösvényt követve megkerülte az Intézet sarkát, látta, hogy a
társaság meglehetős távolságra álldogál tőle, az udvar túlsó végében.
Az elvadult fű itt félig benőtte a szerteágazó ösvényeket, amelyek a
valaha feltehetőleg gondos rendben tartott rózsabokrok között vezettek.
Még egy kőpad is állt a zöld gyomok között: mielőtt az
Árnyékvadászok megszerezték maguknak, az épület valódi templom
volt.
Simon először a mohával borított kőfalnak támaszkodó Magnust
vette Észre. Persze Magnus meglehetősen feltűnő jelenség volt
fröcskölt mintás Pólójában és szivárványszínű bőrnadrágjában. A
feketébe öltözött Árnyvadászok között olyan volt, mint egy melegházi
orchidea. Ott volt a sápadt és Láthatólag feszült, hosszú haját
ezüstszalagokkal megkötő, fonott copfokban viselő Isabelle meg egy
kisfiú, aki nem lehetett más, csak Max, a legfiatalabb Testvér. A
közelben állt az édesanyjuk, aki mintha lánya magasabb, csontosabb
kiadása lett volna, éppen olyan hosszú fekete hajjal. Mellette egy nő
állt, akit Simon nem ismert. Először azt hitte, hogy öreg, mert majdnem
teljesen fehér volt a haja, de amikor a nő Maryse felé fordult, és
beszélni kezdett hozzá, a fiú úgy saccolta, hogy nem lehet több
harmincöt-negyven évesnél.
És persze ott volt Jace, egy kicsit távolabb a többiektől, mintha nem
is tartozna hozzájuk. Ő is az Árnyvadászok fekete ruháját viselte. Ha
Simon feketét vett fel, mindig úgy nézett ki, mintha temetésre tartana
éppen, Jace viszont csak keménynek és veszedelmesnek tűnt. És
szőkébbnek. Simon érezte, hogy megfeszül a válla, és kíváncsi lett
volna, hogy történhet-e valaha olyasmi, ami csillapítja Jace iránt érzett
ellenszenvét. Nem akarta érezni, de Ott volt, és súlyos kőként
nehezedett mozdulatlan szívére.
Volt valami furcsa a gyülekezetben – aztán Jace egyszerre felé
fordult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét, és Simon még ilyen
távolságból is észrevette a vékony fehér heget a torkán, közvetlenül a
gallérja fölött. Az Ellenszenv hirtelen valami mássá alakult át. Jace alig
észrevehető biccentéssel üdvözölte. – Rögtön jövök – szólt oda Marysenek
olyan hangon, amit Simon sosem engedett volna meg magának az
édesanyjával szemben. Olyan Volt, mintha egy felnőtt beszélne egy
másik felnőttel.
Maryse szórakozott intéssel jelezte, hogy rendben. – Nem tudom, mi
tart Olyan sokáig – mondta Magnusnak. – Ez normális?
– Az árengedmény a nem normális, amit tőlem kapnak. – Magnus
megrugdosta a falat a csizmája sarkával. – Általában kétszer ennyit
kérek.
– Ez csak egy ideiglenes Portál. Amint ott vagyunk Idrisben, be is
kell Zárnia. Ebben állapodtunk meg. – Maryse a mellette álló nőhöz
fordult. – Te pedig itt maradsz, hogy ellenőrizd, tényleg megteszi-e,
ugye, Madeleine?
Madeleine. Tehát ő volt Jocelyn barátja. Csakhogy most nem volt
ideje Megnézni magának – Jace máris megragadta Simon karját, és a
templom Mögé vonszolta, ahol a többiek nem láthatták őket. Itt még
nagyobbra nőtt a fű, és még több volt a gaz. Jace belökte Simont egy
nagy tölgyfa takarásába, aztán elengedte, és körülnézett, mintha meg
akarna róla győződni, hogy Nem követték őket. – Jó. Itt beszélhetünk.
Hátul mindenesetre nagyobb volt a csend; a York avenue sűrű
forgalmának zaja tompán szűrődött be az Intézet mögé. – Hívtál –
jegyezte meg Simon. – Ott volt az üzeneted az ablakomon, amikor
reggel felébredtem. Te Sosem telefonálsz, mint más egyszerű emberek?
– Nem, ha el tudom kerülni – felelte Jace. Elgondolkodva
tanulmányozta Simont, mintha egy könyv lapjairól olvasna. Két
ellentétes kifejezés váltogatta egymást az arcán: halvány jókedv meg
valami más, amit Simon csalódottságnak vélt. – Tehát nem változott
semmi. Továbbra is ki tudsz menni a Napfényre. Még a déli nap sem
éget meg.
– Igen – mondta Simon. – De ezt eddig is tudtad… Ott voltál. – Nem
Részletezte, mit jelent az „ott”, de látta Jace arcán, hogy
visszaemlékszik a Folyóra, a furgon platójára, a víz fölött felkelő napra,
Clary kiáltására. Éppen Olyan jól emlékezett rá, mint Simon.
– Azt hittem, talán elmúlt – vont vállat Jace, de nem úgy tűnt, mintha
Komolyan gondolná.
– Ha majd késztetést érzek, hogy lángra lobbanjak, szólok. – Simon
sosem volt különösebben türelmes Jace-szel. – Na most, azért hívtál
ide, hogy Úgy bámulhass rám, mintha egy Petri-csészében lennék
valami trutymó? Legközelebb küldök egy képet.
– Én pedig bekereteztetem, és kirakom az éjjeliszekrényemre –
mondta Jace, de nem élte bele magát igazán a szarkazmusba. – Figyelj,
oka van, hogy idehívtalak. Utálom, hogy ezt kell mondanom, vámpír,
de valami összeköt Bennünket.
– A totálmenő haj? – kérdezte Simon, de ő sem tudta beleélni magát.
Volt valami Jace arcában, amitől egyre feszültebb lett.
– Clary – mondta Jace.
Simont felkészületlenül érte a lány említése. – Clary?
– Clary – ismételte Jace. – Tudod, alacsony, vörös hajú, hisztis.
– Nem értem, hogy köt össze bennünket Clary – mondta Simon,
pedig Értette. Viszont nemigen érzett hozzá kedvet, hogy lefolytassa ezt
a beszélgetést Jace-szel. Sem most, sem később. Hát nincs valami
szabály, ami megtiltja a férfiaknak, hogy… érzelmekről
beszélgessenek?
A jelek szerint nem volt. – Mind a ketten kedveljük – jelentette ki
Jace,
Kimérten pillantva végig Simonon. – Mindkettőnknek fontos. Igaz?
– Arra vagy kíváncsi, hogy kedvelem-e? – a „kedvel” határozottan
jelentéktelen szónak tűnt. Kíváncsi volt rá, Jace vajon szórakozik-e
vele, bár ez Még tőle is szokatlan kegyetlenségnek tűnt volna. Vajon
Jace csakis azért hívta ide, hogy kigúnyolja, amiért nem jött össze
köztük a szerelem Claryvel? Igaz, Simon még halványan reménykedett
benne, hogy megváltozhatnak a Dolgok, és Jace meg Clary úgy érez
majd egymás iránt, ahogyan azt illik, úgy, Ahogyan testvéreknek
érezniük kell egymás iránt…
Aztán találkozott a tekintete Jace-ével, és ez a halvány remény is
szertefoszlott. A fiú szeme egyáltalán nem olyan volt, mint egy húgáért
aggódó bátyé. Másfelől viszont nyilvánvalónak tetszett neki, hogy Jace
nem Gúnyolódni akart vele; a Simon saját arcára kiülő nyomorúság
tükröződött Jace szemében.
– Ne hidd, hogy szívesen teszem fel neked ezeket a kérdéseket –
mordult Föl Jace. – Tudnom kell, mit tennél meg Claryért. Hazudnál a
kedvéért?
– Miről kéne hazudnom? Különben is, mi ez az egész? – Simonnak
csak Most esett le, mi zavarta annyira a kertben gyülekező
Árnyvadászok látványában. – Várj csak egy kicsit! – mondta. – Most
rögtön indultok Idrisbe? Clary úgy tudja, hogy este mentek.
– Tudom – bólintott Jace. – És szeretném, ha azt mondanád a
többieknek, hogy Clary küldött azzal az üzenettel, hogy nem jön
velünk. Mondd Nekik, hogy Clary már nem akar Idrisbe menni. – Volt
valamiféle él a hangjában, valami, amit Simon alig ismert fel, vagy
talán csak annyira furcsa volt Jace szájából, hogy képtelen volt
feldolgozni. Jace könyörgött neki. – Neked Hinni fognak. Tudják…
Tudják, milyen közel álltok egymáshoz.
Simon megrázta a fejét. – Ezt nem hiszem el. Úgy viselkedsz, mintha
Clary kedvéért kéne megtennem valamit, de igazából azt akarod, hogy
neked tegyek szívességet. – Elfordult. – Szó sem lehet róla.
Jace elkapta a karját, és erővel visszafordította. – Tényleg Claryért
kéne Megtenned. Őt próbálom megvédeni. Azt hittem, legalább egy
kicsit fontos Lesz neked, hogy segíts.
Simon szúrós pillantást vetett Jace kezére, amint a felsőkarját
markolta. – Hogy védhetném meg, ha nem árulod el, mitől kellene
megvédenem?
Jace nem engedte el. – Tényleg nem vagy hajlandó elhinni nekem,
hogy Ez fontos?
– Fogalmad sincs, mennyire el akar menni Idrisbe – mondta Simon.
– Ha Megakadályozom benne, akkor arra rettenetesen jó okom kell
hogy legyen.
Jace lassan, vonakodva fújta ki a levegőt, és elengedte Simon karját.
– Amit Clary Valentine hajóján csinált… – mondta halkan. – Az a rúna
a falon… a nyitórúna… Te is láttad, mi történt.
– Megsemmisítette a hajót – bólintott Simon. – Megmentette az
életünket.
– Halkabban! – pillantott körbe feszülten Jace.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy senki más nem tud erről,
ugye? – kérdezte hitetlenkedve Simon.
– Én tudom. Te tudod. Luke tudja és Magnus is tudja. De senki más.
– Mit adtatok be nekik? A hajó csak úgy magától szétesett?
– Azt mondtam, hogy nyilván a Valentine-féle Beavatás rítusa ment
félre.
– Hazudtál a Klávénak? – Simon nem is tudta, hogy felnézzen Jacere,
Vagy felháborodjon.
– Igen, hazudtam a Klávénak. Isabelle és Alec tudja, hogy Clary
valahogyan új rúnákat tud alkotni, úgyhogy valószínűleg nem fogom
tudni eltitkolni a Klávé meg az új Inkvizítor elől. Ha viszont tudnák,
miféle képességei Vannak, hogy képes fokozni a rúnák erejét, és ekkora
hatalmat adni nekik, Csatasorba akarnák állítani, és fegyverként
akarnák felhasználni. Ő pedig Nincs erre felkészülve. Nem úgy
nevelték… – elhallgatott, ahogy Simon lassan megrázta a fejét. – Mi
van?
– Nephilim vagy – mondta Simon. – Nem azt kéne akarnod, ami a
legjobb a Klávénak? Ha ez azt jelenti, hogy fel kell használni Claryt…
– Oda akarod adni nekik? Ki akarod zavarni a frontra, hadd
harcoljon Valentine meg a mindenféle seregei ellen?
– Nem – felelte Simon. – ezt nem akarom. De én nem tartozom
közétek. Nem kell megkérdeznem magamtól, ki a fontosabb, Clary
vagy a családom.
Jace elvörösödött. – egyáltalán nem erről van szó. Ha azt
gondolnám, hogy ezzel segít a Klávénak… de nem segít. Csak baja
esik…
– Még ha azt is gondolnád, hogy ezzel segít a Klávénak… – mondta
Simon –, akkor sem adnád oda nekik.
– Ezt meg miért mondod, vámpír?
– Mert senki nem kaphatja meg rajtad kívül – közölte Simon.
Jace arcából hirtelen kiszökött a szín. – Tehát nem segítesz nekem –
Nyugtázta hitetlenkedve. – Neki segítesz?
Simon habozott – mielőtt válaszolhatott volna, erős hang törte meg
közöttük a csendet. Éles, kétségbeesett sikoly volt, amit csak
félelmetesebbé Tett a hirtelenség, amivel véget ért. Jace megpördült. –
Ez meg mi volt?
A sikolyt újabb kiáltások követték, meg egy éles dörrenés, ami kis
híján Beszakította Simon dobhártyáját. – Valami történt… a többiek…
De Jace már ott sem volt, az ösvényen rohant, átbújva az alacsony
faágak Alatt. Egy pillanatnyi habozás után Simon is követte… el is
felejtette, milyen Gyorsan tud most futni – ott rohant Jace sarkában,
ahogy bekanyarodtak a Templom sarkánál, és kirontottak az udvarra.
Káosz tárult eléjük. Fekete pára lepte be a kertet, és súlyos szagok
terjengtek a levegőben – ózon éles szaga, mögötte pedig valami édes és
kellemetlen. Alakok rohangáltak ide-oda. Simon csak töredékeket
tudott kivenni belőlük, ahogy egy pillanatra feltűntek a ködben, hogy
aztán ismét eltűnjenek. Isabelle-t vette észre, akinek fekete kötegekben
ugrált a haja, ahogy megsuhintotta a korbácsát. Valami hatalmas lény
támadását próbálta elhárítani Éppen. Egy démon, gondolta Simon –
csakhogy fényes nappal volt, démon tehát mégsem lehetett. Előrefelé
bukdácsolva látta, hogy a lényformára emberszerű, de púpos és torz;
valami nagyon nem volt vele rendjén. Egyik kezében vastag deszkát
tartott, amivel szinte vakon sújtott Isabelle felé. Alig pár lépésnyire tőle,
a kőfalban tátongó résen át Simon látta a York Avenue békésen
csordogáló forgalmát. Az Intézet mögött tiszta volt az ég.
– Elhagyatottak – suttogta Jace. Lángoló arccal kapta elő az egyik
szeráfpengét az övéből. – Tucatjával. – szinte durván lökte félre
Simont. – Maradj Itt! Értetted? Maradj itt!
Simon egy pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben, ahogy Jace
előrevetette magát, és eltűnt a ködben. Az Árnyvadász fiú pengéjének
derengése ezüstszínűre festette körülötte a gomolygást. A hirtelen
támadt fényben Sötét alakok futkostak ide-oda, Simon pedig úgy érezte,
mintha egy tábla tejüvegen át próbálná kétségbeesetten megállapítani,
mi történik a túloldalon. Isabelle eltűnt, de most a vérző karú Alecet
pillantotta meg, amint Éppen belevágott egy Elhagyatott harcos
mellkasába, mire az tehetetlenül Rogyott a földre. Egyetlen pillanattal
később újabb lény magasodott mögötte, Jace azonban mindkét kezében
egy-egy karddal máris ott termett: magasra ugrott a levegőbe, felemelte
a fegyvereket, aztán vad, ollózó mozdulattal Csapott le – és az
Elhagyatott torkából fekete vér fröccsent elő, ahogy a feje Levált a
nyakáról. Simon gyomra összerándult; a vér szaga keserű méregre
Emlékeztette.
Hallotta, ahogy az Árnyvadászok egymásnak kiabálnak a ködben,
bár Az Elhagyatottak egyetlen hangot sem adtak ki. Hirtelen kitisztult a
levegő, és Simon megpillantotta Magnust, aki kidülledt szemmel állt az
Intézet Falánál. Magasba emelt két keze között villámok cikáztak,
mögötte pedig mintha négyszögletes fekete lyuk nyílt volna a kőben.
Nem volt teljesen sötét, inkább talán úgy ragyogott, mint egy tükör, ami
kavargó lángokat ejtett Csapdába. – A Portál! – kiáltotta. – Menjenek át
a Portálon!
Számos dolog történt egyszerre. Maryse Lightwood előrerohant,
karjában a kisfiúval, Maxszel. Egy pillanatra megállt, hogy
hátrakiáltson valamit, Aztán megiramodott, majd átfutott a Portálon, és
egyetlen pillanat alatt eltűnt a falban. Alec követte, maga után rángatva
a véres korbácsát a földön húzó Isabelle-t. Ahogy a portál felé vonszolta
a lányt, valami előrobbant mögülük a ködből: egy kétpengéjű kést
lóbáló Elhagyatott harcos.
Simon merevsége egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé.
Előrerontott, Rákiáltott Isabelle-re – aztán megbotlott, és hasra vágódott
olyan erővel csapódva a földnek, hogy a szusz is kiszorult volna belőle,
ha egyáltalán lett Volna benne szusz. Felült és megfordult, hogy
megnézze, miben esett el.
Egy test volt az. Egy nő teste, akinek átvágták a torkát, és kék szeme
tágra Nyílt a halálban. Madeleine.
– Simon, mozgás! – Jace ordított rá. Simon a hang irányába kapta a
fejét, és észrevette, hogy Jace kezében a véres szeráfpengékkel rohan
felé. Aztán Felnézett, és látta, hogy az Elhagyatott, amelyik az imént
még Isabelle-t üldözte, most sebhelyes arcán torz vigyorral fölé
magasodik. Simon elkapta a Fejét, ahogy a kétpengéjű kés felé sújtott,
de még feljavult reflexeivel sem volt Elég gyors. Éles fájdalom hasított
belé, aztán minden elsötétedett.
2
Alicante démontornyai
EGYSZERŰEN NEM LÉTEZIK OLYAN MÁGIA, gondolta Clary,
amivel új parkolóhelyeket lehetne varázsolni egy New York-i utcára. A
furgonnal egyszerűen sehol nem lehetett megállni, és a fél utca már így
is tele volt szabálytalanul parkoló kocsikkal. Luke végül egy tűzcsapnál
fékezett le, mielőtt sóhajtva üresbe tette a sebességváltót. – Nyomás! –
mondta. – Szólj nekik, hogy itt vagy, én meg utánad hozom a
bőröndödet.
Clary bólintott, de habozott, mielőtt az ajtó felé nyúlt volna. A
gyomra összeszorult az izgatottságtól, és nem először kívánta azt, hogy
bár Luke is vele menne. – Mindig azt hittem, hogy amikor először
utazom a tengerentúlra, legalább útlevél lesz nálam.
Luke nem mosolygott. – Tudom, hogy ideges vagy – mondta. – De
nem lesz semmi baj. Lightwoodék vigyázni fognak rád.
Ezt vagy egymilliószor mondtam neked, gondolta Clary. Gyengéden
Luke vállára tette a kezét, mielőtt kiugrott volna a furgonból. – Mindjárt
találkozunk.
Ahogy végigsietett a repedezett kőjárdán, a forgalom hangjai egyre
tompábbak lettek mögötte. Ezúttal jó pár pillanatba telt, mire lefejtette
az álcát az Intézetről. Olyan volt, mintha a mágia újabb rétegét
mázolták volna az őreg katedrálisra, amit aztán nehéz, szinte fájdalmas
volt lekaparni az elméjével. Nemsokára azért csak sikerült, és olyannak
látta az épületet, amilyen valójában volt. A magas faajtók úgy
ragyogtak, mintha frissen fényezték volna őket.
Különös szag terjengett a levegőben, talán ózon illata keveredett
valami égett bűzzel. Clary összeráncolt homlokkal fogta meg a
kilincset. Clary Morgenstern vagyok, Nephilim, és bejutásért
folyamodom az Intézetbe…
Az ajtó kitárult, és Clary belépett rajta. Hunyorogva nézett körül,
próbálván megfejteni, mi volt az, ami mintha megváltozott volna a
katedrális belsejében.
Abban a pillanatban jött rá, amikor az ajtó becsapódott mögötte, és
Sötétben találta magát, amit csak a magasan lévő rózsaablakon
beszűrődő Halvány derengés tört meg. Még soha nem járt úgy idebent,
hogy ne égett Volna több tucatnyi fáklya a padsorok között lévő,
finoman megmunkált kandeláberekben.
Clary elővette a zsebéből a boszorkányfényt, és a magasba emelte. A
kődarabból világosság tört elő az ujjai között, megvilágítva a sarkokat a
katedrális belsejében, miközben a lány a csupasz oltár közelében lévő
liftajtóhoz sietett, és türelmetlenül rácsapott a hívógombra.
Semmi sem történt. Eltelt egy fél perc, aztán Clary megint
megnyomta a gombot. Aztán megint. Fülét a liftajtóra szorítva
hallgatózott. Egyetlen Nyekkenés sem hallatszott. Az Intézet
elsötétedett és elnémult, mint egy felhúzható baba, amikor lejárt benne
a rugó.
Clary hevesen kalapáló szívvel sietett vissza a bejárathoz. Kinyitotta
az ajtót, megállt a lépcső tetején, és feszülten nézett körül. Az ég egyre
sötétedett, a színe lassan kobaltkékre váltott, és most már az égésszag is
sokkal határozottabb lett. Tűz lehetett? Talán az Árnyvadászoknak
menekülniük kellett? De az épületnek nem esett baja…
– Nem tűz volt. – Halk, bársonyos, ismerős hang ütötte meg a fülét.
Magas férfialak vált ki az árnyékból, fura tüskékbe rendezett
hajkoronával. Fekete selyemöltönyt viselt ragyogó smaragdzöld inggel,
keskeny ujjait pedig fényes kövekkel kirakott gyűrűk díszítették.
Mindehhez flancos csizma meg egy jó adag flitter is dukált.
– Magnus? – csodálkozott Clary.
– Tudom, mit gondolsz – mondta Magnus. – De nem volt tűz. Ez a
pokolköd szaga. Amolyan megbabonázott démonfüst. Tompítja
bizonyos varázslatok hatását.
– Démonköd? Ezek szerint…
– Megtámadták az Intézetet. Igen. Ma délután. Elhagyatottak.
Valószínűleg néhány tucatnyi.
– Jace – suttogta a lány. – Lightwoodék…
– A pokolködben nem tudtam elég hatékonyan felvenni a harcot az
Elhagyatottakkal. Az Árnyvadászok sem. Át kellett küldenem őket a
Portálon Idrisbe.
– De egyikük sem sebesült meg?
– Csak Madeleine – felelte Magnus. – Madeleine meghalt. Sajnálom,
Clary.
Clary kétségbeesetten ült le a lépcsőre. Nem ismerte túl jól
Madeleine-t, De ő jelentette az összeköttetést az édesanyjával – az igazi
édesanyjával, a kemény, harcos Árnyvadásszal, akit Clary sosem
ismert.
– Clary? – Luke közeledett az ösvényen az egyre sűrűbb sötétben,
kezében a lány bőröndjével. – Mi a baj?
Clary a térdeit ölelve mozdulatlanul ült, amíg Magnus mindenről
beszámolt. A Madeleine halála miatt érzett fájdalom leple alatt a lányt
elöntötte a bűnös megkönnyebbülés. Jace-nek nem esett baja.
Lightwoodék jól vannak. Ezeket újra meg újra elismételte magában
némán. Jace-nek nem esett baja.
– Az Elhagyatottak – szólt Luke. – Mindet megöltétek?
– Nem mindet – rázta meg a fejét Magnus. – Miután átküldtem
Lightwoodékat a Portálon, az Elhagyatottak szétszéledtek. Én láthatólag
Nem érdekeltem őket. Mire bezártam a Portált, nem voltak sehol.
Clary felkapta a fejét. – Bezártad a Portált? De azért így is el tudsz
küldeni Idrisbe, ugye? – kérdezte. – Szóval átmehetek a Portálon
Lightwoodék után, igaz?
Luke és Magnus összenézett. Luke letette a bőröndöt a földre.
– Magnus? – Clary hangja olyan éles volt, hogy a saját fülét is
bántotta.
– Oda kell mennem!
– Bezártam a Portált, Clary…
– Akkor nyiss egy másikat!
– Az nem olyan egyszerű – közölte a boszorkánymester. – A Klávé
gondosan figyeli, ki lép be mágia segítségével Alicantéba. A főváros
szent hely a szemükben. Ez az ő Vatikánjuk, az ő Tiltott Városuk.
Egyetlen Alvilági és egyetlen mondén sem léphet be engedély nélkül.
– De én Árnyvadász vagyok!
– Alig hogy – mondta Magnus. – Aztán meg a tornyok
megakadályozzák, hogy a Portálokon keresztül közvetlen a városba
lehessen jutni. Alicantéba kizárólag akkor lehet Portált nyitni, ha ott
állnak a túloldalon, és várnak rád. Ha megpróbálnálak csak úgy
átküldeni, azzal megszegném a Törvényt, ezt pedig nem óhajtom
megkockáztatni a kedvedért, napsugaram, akármennyire is kedvellek
amúgy.
Clary a sajnálkozó Magnusról az óvatos Luke-ra pillantott. – De
nekem el kell jutnom Idrisbe – mondta. – Muszáj segítenem anyámnak.
Kell, hogy legyen valami más módszer is, hogy utánuk menjek, valami,
amihez nincs szükség Portálra.
– A legközelebbi repülőtér a szomszéd országban van – közölte
Luke. – Ha átjutnánk a határon, és ez egy nagyon nagy „ha”, akkor is
hosszú és veszélyes utazás várna ránk mindenféle Alvilági területeken
keresztül. Napokig tarthatna, mire odaérnénk.
Clarynek égett a szeme. Nem fogok sírni, mondta magának. Nem
fogok.
– Clary – szólt gyengéden Luke. – Üzenetet küldünk
Lightwoodéknak. Gondoskodunk róla, hogy mindent megtudjanak
arról, hogyan szerezhetnek ellenszert Jocelyn számára. Kapcsolatba
léphetnek Fell-lel…
De Clary a fejét rázva ugrott talpra. – Muszáj nekem mennem! –
jelentette ki. – Madeleine azt mondta, Fell nem áll szóba senki mással.
– Fell? Ragnor Fell? – visszhangozta Magnus. – Megpróbálhatok
eljuttatni neki egy üzenetet. Akkor tudná, hogy Jace-t kell várnia.
Az aggodalom lassan oldódni kezdett Luke arcán. – Hallod, Clary?
Magnus segítségével…
De Clary nem akart hallani többé Magnus segítségéről. Nem akart
hallani semmit sem. Beleélte magát, hogy meg fogja menteni az
édesanyját, most pedig kiderült, hogy mégsem tehet érte semmit, azon
kívül, hogy a betegágyánál ül, ernyedt kezét szorongatja, és
reménykedik benne, hogy valaki más valahol máshol megteszi, amit ő
nem tehet meg.
Lebotorkált a lépcsőn, félrelökve Luke felé nyújtott kezét. – Most
egyedül akarok lenni egy kicsit.
– Clary… – hallotta Luke hangját a lány, de hátra sem pillantva tűnt
el a latedrális sarka mögött. Ahol az ösvény elágazott, az apró kert felé
sietett tovább, ahonnan az égés és a hamu szagát érezte – meg valami
sűrű, bántó bűzt a háttérből. A démonmágia bűzét. A kertben még
mindig lebegett a köd, szétszórt pamacsai rá-rátelepedtek egy
rózsabokor leveleire, vagy elbújtak egy kődarab alatt. Clary látta, hol
taposták ki a földet a csata hevében – az egyik kőpad mellett pedig egy
vörös foltot is észrevett, amin esze ágában nem volt rajtafelejteni a
tekintetét.
Elkapta a fejét, és azonnal mozdulatlanná merevedett. A katedrális
falán rúnák félreismerhetetlen maradványai látszottak, halványkéken
izzva a szürke kövön. A fakuló szögletes vonalak mintha egy félig
nyitva hagyott ajtót vettek volna körül…
A Portál.
Clary úgy érezte, mintha valami megmozdult volna benne. Rúnák
jutottak eszébe, ahogy veszélyesen ragyogtak egy hajó szürke
fémtestén. Eszébe jutott, ahogy a hajó megremegett, hogy aztán rés
nyíljon rajta, amin keresztül beáramlott az East River fekete vize. Csak
rúnák, gondolta. Szimbólumok. Meg tudom rajzolni őket. Ha Anya
fogságba ejtheti a Végzet Kelyhének lényegét egy darab papíron, akkor
én is tudok Portált készíteni.
Clary azon kapta magát, hogy a lábai a katedrális falához viszik,
keze pedig a zsebébe nyúl az irónjáért. Erővel kényszerítette az ujjait,
hogy ne remegjenek, ahogy az eszköz hegyét a kőhöz illesztette.
Szorosan becsukta a szemét, és a gondolataival íves fényvonalakat
kezdett húzni. Vonalakat, amik ajtókról meséltek neki és utazásról
légörvények hátán, távoli helyekre. A vonalak végül összefüggő,
légiesen kecses ábrává alltak össze. Clary nem tudta, létezett-e
egyáltalán a lelki szemei előtt lebegő rúna, vagy most alkotta meg.
Mindenesetre az az érzése támadt, mintha mindig is használták volna.
Portál.
Rajzolni kezdett, a jelek, akár egy szénrajz fekete vonalai, szökelltek
elő az irón hegyéből. A kő sistergett, és Clary orrát égés savas szaga
töltötte meg. Lezárt szemhéja előtt izzó kék fény terebélyesedett. Érezte
az arcán a hőt, mintha lobogó tűz előtt állt volna. Végül a lélegzetét
visszatartva leengedte a kezét, és felpattant a szeme.
A frissen rajzolt rúna sötét virágként nyílt ki a falon. A vonalak
Clary szeme láttára alakultak át, olvadtak el és folytak lassan le a
kövön, menet közben új alakot véve fel. Nemsokára az egész rúna
megváltozott. Egy Clarynél jóval magasabb, világító ajtó körvonalai
rajzolódtak ki a katedrális oldalán.
A lány képtelen volt levenni a szemét a nyílásról. Ugyanolyan fekete
fénynyel ragyogott, mint a Portál Madame Dorothea függönye mögött.
Clary kinyújtotta a kezét…
Aztán hátralépett. Letörten emlékezett vissza, hogy a Portált csakis
úgy használhatja az ember, ha maga elé képzeli a helyet, ahová menni
akar. Csakhogy ő sosem járt Idrisben. Persze elmesélték neki, milyen.
zöldellő völgyek, sötét erdők, csillogó víz, tavak, hegyek, meg Alicante,
az Üvegtornyok Városa. Elképzelte, milyen lehet, de ennyi nem volt
elég ehhez a mágiához. Bárcsak…
Hirtelen élesen szívta be a levegőt. De hiszen ő látta Idrist! Egyszer
álmodott róla, és bár nem tudta, miért, de biztos volt benne, hogy az az
álom valóság volt. Mit is mondott neki benne Jace Simonról? Hogy
nem maradhat, mert „ez a hely az élőké”. És nem sokkal később Simon
meghalt…
Clary felidézte az emlékezetében élő álmot. Egy Alicantei
bálteremben táncolt. A falak fehérek és aranyszínűek voltak, átlátszó,
gyémántszerű tetővel. Volt ott egy szökőkút is – ezüst medence,
középen egy sellőszoborral –, az ablakok előtt álló fákra pedig
lámpásokat erősítettek. Clary zöld bársonyt viselt, éppen, mint most.
Mintha még mindig az álomban lenne, megint a Portál felé nyúlt.
Ujjai érintése nyomán éles fény támadt, és egy ajtó nyílt meg,
kivilágított helyiséget mutatva meg a nyílás mögött. Clary a kavargó,
aranyszínű örvénybe meredt, aminek a helyén lassan különböző alakok
öltöttek testet – mintha egy hegy körvonalait látta volna, és a tiszta kék
eget…
– Clary! – Luke rohant felé az ösvényen dühös, de egyben
kétségbeesett arccal. A mögötte igyekvő Magnus macskaszeme
fémesen csillogott a Portál kertet elárasztó fényében. – Clary, állj meg!
A védvonalak veszélyesek. Meg fogsz halni!
De a lányt most már nem lehetett megállítani. A Portál mögött egyre
erősödött a fény. Clary az álmában látott terem aranyló falaira gondolt,
arra, ahogyan a hatalmas üvegfelületek visszaverték az aranyszínű
fényt. Luke tévedett; nem értette Clary képességét, fogalma sem volt,
hogy működik… Mit számítottak a védvonalak, ha valaki létrehozhatja
a saját valóságát, pusztán azzal, hogy lerajzolja? – Mennem kell –
kiáltotta, és nyújtott kézzel tett egy lépést előre. – Bocsáss meg, Luke…
Még egyet lépett… aztán egy utolsó, gyors szökelléssel ott termett
mellette Luke, és éppen amikor felrobbant körülöttük a világ,
megragadta a csuklóját. Akár ha egy tornádó tépett volna ki egy fát a
gyökereinél fogva, mind a ketten a levegőbe repültek. Clary még
egyszer utoljára megpillantotta a pörögve távolodó manhattani autókat
meg épületeket, aztán egy ostorcsapásszerű légáramlat magával ragadta,
és beröpítette a kavargó, arany káoszba. Luke vasmarka egy pillanatra
sem engedte el a csuklóját.
Simon víz ritmikus csapkodására tért magához. Felült, és a
rémülettől a lélegzete is elállt… amikor legutóbb hullámok hangjára
ébredt, fogoly volt Valentine hajóján, és a csobogó hang most azonnal
vérfagyasztó sebességgel idézte fel az emlékeket arról a rettenetes
pillanatról.
De nem… egy gyors pillantás elárulta, hogy ezúttal teljesen máshol
van. Most puha takarók alatt feküdt egy kényelmes faágyon egy apró,
tiszta, halványkékre festett falú szobában. A sötét függönyöket
elhúzták, de vámpírszemeinek a körben beszivárgó gyenge fény is elég
volt. A padlón világos szőnyeg hevert, az egyik falra pedig tükrös
szekrényt szereltek.
Simon egy fotelt is látott, amit valaki az ágy mellé húzott. Felült, a
takaró lehullott róla, és két dolgot máris megállapíthatott: először is azt,
hogy ugyanaz a farmer meg póló van rajta, amiket akkor vett fel,
amikor elindult az Intézetbe Jace-hez, másodszor pedig azt, hogy a
fotelban ülő lány arcát a kezére támasztva alszik, miközben hosszú,
fekete haja, mint egy rojtos kendő hullik alá.
– Isabelle? – kérdezte Simon.
A lány szeme felpattant, és riadtan nézett körbe. – Úúúú! Magadhoz
tértél! – Isabelle ültében kihúzta magát, és megigazította a haját. – Jace
annyira meg fog könnyebbülni! Szinte biztosak voltunk benne, hogy
neked annyi.
– Hogy nekem annyi? – visszhangozta Simon. Szédült, és hányinger
környékezte. – De miért? – Hunyorogva nézett körül a szobában. – Az
Intézetben vagyok? – kérdezte, de abban a pillanatban, hogy a szavak
elhagyták a száját, maga is rájött, hogy ez lehetetlen. – Akarom
mondani… Hol vagyunk?
Isabelle arcán feszült grimasz villant. – Szóval… nem is emlékszel,
mi történt a kertben? – Nyugtalanul rángatta a fotel kárpitozásának
horgolt szegélyét. – Az Elhagyatottak megtámadtak bennünket.
Rengetegen voltak, és a pokolköd borzasztóan megnehezítette a
dolgunkat. Magnus megnyitotta a Portált, és éppen át akartunk futni
rajta, amikor láttuk, hogy jössz felénk. Átestél… átestél Madeleine-en,
és ott volt közvetlenül mögötted egy Elhagyatott. Te nyilván nem vetted
észre, Jace viszont igen. Megpróbált odaérni, de nem sikerült neki. Az
Elhagyatott beléd döfte a kését. Rengeteg vért vesztettél. Jace megölte
az Elhagyatottat, felkapott, és magával vonszolt a Portálon keresztül –
fejezte be a történetet Isabelle. Olyan gyorsan beszélt, egyik szavát a
másikba öltve, hogy Simonnak erősen kellett fülelnie, ha meg akarta
érteni. – Mi közben már mind a túloldalon voltunk, és hadd mondjam el
neked, rendesen meglepődtünk, amikor megjelent Jace veled, ráadásul
ömlött belőled a vér. A Konzul egyáltalán nem volt elájulva.
Simonnak kiszáradt a szája. – Az Elhagyatott belém döfte a kését? –
Képtelenségnek tűnt. Csakhogy rendbe jött ő már korábban is, amikor
Valentine elvágta a torkát. Mégis, legalább emlékeznie kéne. A fejét
rázva nézett végig magán. – Hol?
– Megmutatom. – Simon őszinte meglepetésére Isabelle egyetlen
pillanattal később máris az ágya szélén ült, és hűvös tenyerét a hasára
fektette. Felhúzta a fiú pólóját, szabaddá téve bőre egy darabját, amit
vékony vörös vonal szelt ketté. Még hegnek is alig lehetett nevezni. –
Itt – mondta a lány, végighúzva rajta az ujjait. – Fáj?
– N…nem. – Amikor Simon először látta Isabelle-t, annyira
lenyűgözőnek, annyira élettel telinek és energikusnak találta, hogy azt
hitte, végre rálelt egy lányra, aki elég hevesen ég ahhoz, hogy
elhomályosítsa Clary képét, ami mintha örökre beivódott volna a
szemhéja belsejébe. Nem sokkal később aztán Simont patkánnyá
változtatták miatta Magnus Bane bulijában, és a fiú rájött, hogy Isabelle
túl hevesen is ég egy magafajta hétköznapi srácnak. – Nem fáj.
– Viszont a szemem igen – szólalt meg egy hűvösen derűs hang az
ajtóból. Jace. Olyan csendben jött be, hogy Simon meg sem hallotta.
Jace most becsukta az ajtót maga mögött, és elvigyorodott, ahogy
Isabelle megigazította Simon pólóját. – Egy vámpírt molesztálsz,
amikor az még túl gyenge hozzá, hogy ellenálljon, Iz? – kérdezte. –
Biztos vagyok benne, hogy ezzel megszeged a szövetségnek legalább
egy szabályát.
– Csak megmutattam neki, hol szúrták meg – tiltakozott Isabelle, de
furcsán kapkodva telepedett vissza a foteljába. – Mi folyik odalent? –
kérdezte. – Még mindig pánikban vannak?
Jace arcáról lefagyott a mosoly. – Maryse felment a Gardhoz
Patrickkel – mondta. – A Klávé ülésezik, és Malachi úgy gondolta, jobb
lesz, ha… személyesen magyarázza el… mi az ábra.
Malachi. Patrick. Gard. Az ismeretlen nevek kavarogtak Simon
fejében.
– Mit magyaráz el?
Isabelle és Jace összenézett. – Téged – szólt végül Jace. – Azt, hogy
miért hoztunk magunkkal egy vámpírt Alicantéba, amivel elég
egyértelműen megszegtük a Törvényt.
– Alicantéba? Alicantéban vagyunk? – Simont egy pillanatra elfogta
a pánik, aminek a helyét gyorsan átvette a gyomrába hasító fájdalom.
Hangosan felnyögött, és kétrét görnyedt.
– Simon! – nyúlt felé riadtan Isabelle. – Jól vagy?
– Menj el, Isabelle! – Simon a hasára szorította a kezét, és esdekelve
pillantott Jace-re. – Küldd el innen!
Isabelle sértődött tekintettel húzódott hátra. – Jól van. Megyek. Nem
kell kétszer mondanod. – Felpattant, kisietett a szobából, és becsapta
maga mögött az ajtót.
Ahogy Jace Simonhoz fordult, borostyánszínű szeme kifejezéstelen
volt.
– Mi történt? Azt hittem, gyógyulsz.
Simon felemelte a kezét, hogy távol tartsa magától a fiút. Fémes íz
égette a torkát. – Nem Isabelle-lel van a baj – nyögte ki. – És nem is a
sebbel. Csak… Éhes vagyok. – szinte égett az arca. – Vért vesztettem,
úgyhogy… pótolnom kell.
– Hát persze – bólintott Jace, mint akinek éppen most hoztak a
tudomására egy érdekes, bár nem különösebben fontos tudományos
tényt. A halvány aggodalom eltűnt az arcáról, és valami más vette át a
helyét, ami leginkább kedélyes gúnynak tűnt. Simont ettől elkapta a
méreg, és ha nem bénította volna meg a fájdalom, biztosan ráveti magát
Jace-re dühében. Jelen állás szerint csak felnyögni tudott. – Kapd be,
Wayland!
– Hirtelen Wayland lettem, mi? – a derű továbbra sem hagyta el Jace
arcát, de a dzsekije nyakához nyúlt, és nekilátott lehúzni a cipzárt.
– Nem! – Simon visszakuporodott az ágyára. – Nem érdekel, milyen
éhes vagyok. Nem fogok még egyszer a véredből inni.
Jace elhúzta a száját. – Mintha hagynám. – Benyúlt a dzsekije belső
zsebébe, és előhúzott egy üvegflaskát, félig megtöltve híg, vörösesbarna
folyadékkal. – Gondoltam, szükséged lehet erre. Kifacsartam a levet
néhány kiló nyers húsból a konyhán. Ennél többet nem tehettem.
Simon elvette az üveget, de annyira remegett a keze, hogy Jace-nek
kellett lecsavarnia helyette a kupakot. A folyadék büdös volt, és túl híg
meg sós ahhoz, hogy rendes vér legyen, ráadásul kellemetlen
mellékízéből az is liderült, hogy a hús már jó pár napos lehetett.
– Fúj – mondta a fiú néhány korty után. – Döglött vér.
Jace felhúzta a szemöldökét. – Nem minden vér döglött?
– Minél régebb óta döglött az állat, aminek a vérét iszom, annál
rosszabb az íze – magyarázta Simon. – A friss jobb.
– De soha nem ittál friss vért. Ugye?
Simon maga is felhúzta a szemöldökét.
– Mármint az enyémen kívül – mondta Jace. – Persze biztos vagyok
benne, hogy az én vérem fantasztikus.
Simon letette az üres üveget az ágy mellett álló fotel karfájára. –
Valami nagyon nem stimmel veled – szólt. – Úgy értem, agyilag. – A
fiú szájában még ott volt a romlott vér íze, de a fájdalom elmúlt. Máris
erősebbnek érezte magát, mintha a vér azonnal ható orvosság lenne,
amire szüksége van az élethez. Kíváncsi volt, ugyanezt érezték-e a
heroinfüggők is. – Tehát Idrisben vagyok.
– Egészen pontosan Alicantéban – bólintott Jace. – A fővárosban. Az
egyetlen városban, igazság szerint. – Az ablakhoz lépett, és elhúzta a
függönyt. – Penhallow-ék nem igazán akarták elhinni nekünk, hogy
nincs rád hatással a nap. Feltették ezeket a sötétítőket. Azért érdemes
kinézned.
Simon felállt az ágyról, és megállt Jace mellett az ablaknál.
Elkerekedett a szeme.
Pár évvel ezelőtt édesanyja a húgával együtt elvitte Toszkánába, ahol
egy hétig nehéz, idegen tésztaételeket meg sótlan kenyeret ettek, anyjuk
pedig keskeny, kacskaringós utakon száguldozott a bérelt Fiatjukkal,
időnként kis híján belerohanva a gyönyörű öreg épületekbe, amiket
állítólag meg akartak nézni. Simon emlékezett rá, amikor egy San
Gimignano nevű városka mellett megálltak a domboldalon, és
megnézték a rozsdabarna épületeket, amelyekhez itt-ott égbeszökő
tornyok tartoztak. Ha az, amit most látott, bármire emlékeztette, hát ez a
kép volt az. Valójában azonban annyira idegen volt, hogy nem
hasonlított semmire, amivel korábban találkozott.
Egy meglehetősen magasnak tűnő ház egyik felső ablakában állt. Ha
felfelé pillantott, kőereszeket látott, felettük pedig az eget. Szemben egy
másik ház állt, nem olyan magas, mint ez, a két épület között pedig
keskeny, sötét csatorna húzódott, amin itt-ott hidak íveltek át. Innen jött
a vízcsobogás, amit az előbb hallott. A ház félúton épült egy
domboldalon. Alatta mézszínű kőépületek álltak, köztük keskeny
utcákkal, amelyek mind egy kör alakú zöld területhez vezettek: egy
távoli dombok által körülvett erdő volt az. A dombok innen hosszú,
zöld és barna csíkoknak tűntek őszi színek foltjaival tarkítva. Mögöttük
behavazott tetejű, csipkés hegyek emelkedtek.
De mindebből még semmi nem lett volna furcsa. Igazán furcsának a
látszólag véletlenszerűen elrendezett, tükröződő fehéres-ezüstös tetejű
tornyok tűntek. Olyan volt, mintha ragyogó dárdákként döfték volna át
az eget, és Simon hamarosan rájött, hol látta ezt az anyagot korábban:
az Árnyvadászok kemény, üvegszerű fegyverein, amiket
szeráfpengéknek neveztek.
– Azok a démontornyok – mondta Jace, válaszul a fel nem tett
kérdésre.
– Ezek védik a várost. Távol tartják a démonokat Alicantétól.
Az ablakon beáramló levegő hűvös volt és tiszta, olyan, amilyet az
ember sosem lélegezhet be New Yorkban. Nem hozta magával sem por,
sem füst, sem fém, sem más emberek szagát. Csak tiszta levegő volt.
Mielőtt Jace-hez fordult volna, Simon vett egy mély, szükségtelen
lélegzetet. Nehéz volt levetkőzni az emberi szokásokat. – Tényleg el
kéne hinnem – mondta aztán –, hogy csak véletlenül hoztál ide? Hogy
ez valami úton-módon nem a terved része, amivel azt próbáltad
megakadályozni, hogy Clary veled jöjjön.
Jace nem nézett rá, de egy pillanatra megemelkedett a mellkasa,
mintha elnyomott volna egy sóhajt. – Telitalálat – mondta. – Faragtam
egy csomó Elhagyatott harcost, elintéztem, hogy megtámadják az
Intézetet, megöljék Madeleine-t meg majdnem mindenki mást is, csak
hogy otthon tarthassam Claryt. És mit ád az ég, ördögi tervem
tökéletesen bevált.
– Hát be is vált – szólt csendesen Simon. – Vagy nem?
– Figyelj ide, vámpír – mondta Jace. – Az a terv része volt, hogy
Clary ne jöjjön Idrisbe. Az meg, hogy te itt kötsz ki, nem volt a terv
része. Azért hoztalak át a Portálon, mert ha otthagylak sebesülten és
eszméletlenül, az Elhagyatottak biztosan megölnek.
– Ott maradhattál volna velem…
– Mindkettőnket megöltek volna. A pokolködben még azt sem
tudtam megállapítani, hányan voltak. Száz Elhagyatottat még én sem
vagyok képes visszaverni.
– Lefogadom, hogy fáj beismerni – mondta Simon.
– Te egy barom vagy – jelentette ki Jace rezzenéstelenül –, még
Alvilági mércével mérve is. Megszegtem a Törvényt, hogy
megmenthessem az életed. Hozzáteszem, nem először. Lehetnél egy
kicsit hálásabb.
– Hálásabb? – Simonnak ökölbe szorult a keze. – Ha nem rángattál
volna oda az Intézetbe, nem lennék itt. Nem én akartam, hogy hozz ide.
– De igen – szólt Jace. – Amikor azt mondtad, hogy bármit
megtennél Claryért. Ez belefér a bármibe.
Mielőtt Simon dühösen visszavághatott volna, kopogtattak az ajtón.
– Hahó! – kiáltotta Isabelle odakintről. – Abbahagytad már a hisztit,
Simon? Beszélnem kell Jace-szel.
– Gyere be, Izzy! – Jace nem vette le a szemét Simonról. A
tekintetében izzott a düh, meg még valami, amitől Simonnak kedve
támadt fejbe vágni egy a keze ügyébe kerülő tompa tárggyal. Például
egy kisebbfajta teherautóval.
Isabelle fekete haj és ezüstös szoknya örvényének közepén libbent a
szobába. Az elefántcsont fűző, amit a felsőtestén viselt, szabadon
hagyta rúnákkal telerajzolt karját és vállát. Simon úgy sejtette, kellemes
változatosságot jelentett a lánynak, hogy végre megmutathatja a Jeleit
egy olyan helyen, ahol senki sem találja őket furcsának.
– Alec fölmegy a Gardhoz – közölte kertelés nélkül Isabelle. –
Viszont előbb még akar veled beszélni Simonról. Le tudsz jönni?
– Persze. – Jace az ajtó felé indult. Félúton járt, amikor észrevette,
hogy Simon követi, és izzó tekintettel fordult meg. – Te itt maradsz.
– Nem – jelentette ki Simon. – Ha rólam fogtok beszélni, akkor én is
ott akarok lenni.
Egy pillanatra úgy tűnt, Jace hűvös nyugalmának annyi: a fiú
elvörösödött, kinyitotta a száját, és villant a szeme. Aztán összeszedte
az akaraterejét, és a düh ugyanilyen gyorsan el is tűnt. Jace
összeszorított fogakkal mosolyodott el. – Hát jó – mondta. – Gyere le,
vámpír! Találkozhatsz az egész boldog családdal.
Amikor Clary először lépett át egy Portálon, úgy érezte, mintha
repülne, súlytalanul pörögve a levegőben. Most inkább olyan volt,
mintha egy tornádó ragadta volna magával. Süvöltő szelek zúgtak
körülötte, kitépték a kezét Luke markából, és tehetetlen sikoly tört elő a
torkából. Forogva zuhant a fekete-arany örvény szívébe.
Valami lapos, kemény és ezüstszínű tűnt fel előtte, mint egy tükör.
Clary sikítva repült felé, és az arca elé kapta a kezét. Nekiütközött a
tükörszerűségnek, és átrepült rajta. Rettenetes hideg és fullasztó
levegőtlenség vette körül. Egyre mélyebbre süllyedt a sűrű, kék
sötétségbe. Lélegezni próbált, de nem tudott levegőt szívni a tüdejébe,
csak újabb adagokat a fagyos hidegből…
Hirtelen valaki megragadta a kabátjánál fogva, és felfelé rántotta.
Tehetetlenül rugdalózott, de túl gyenge volt, hogy kitörjön a szorításból.
A láthatatlan kéz felfelé húzta, a vak kékség pedig egyre halványult
körülötte, amíg egyszerre aranyszínűvé nem vált minden, és Clary fel
nem bukkant a víz felszínére – tényleg víz volt –, és tele nem szívta a
tüdejét levegővel. Vagy legalábbis meg nem próbálta. Leginkább csak
fulladoznia sikerült, és fekete pontok ugráltak a szeme előtt. Sebesen
vonszolták a vízen, a lábára és a karjára vízinövények tekeredtek –
megfordult az ismeretlen szorításban, és valami egészen ijesztőt
pillantott meg. Nem tűnt teljesen farkasnak, de embernek sem. A fülei
hegyesek voltak, mint két tőr, és felhúzott ajkai alól kivillantak éles,
fehér fogai. Clary próbált sikítani, de csak víz tört elő a szájából.
Egy pillanattal később kint volt a vízből, és nedves, kemény földön
találta magát. Kezek nehezedtek a vállára, és keményen a talajhoz
préselték, majd addig püfölték a hátát, amíg görcsbe nem rándult a
mellkasa, és keserűvizet nem öklendezett fel.
Clary még mindig fulladozott, amikor a kezek a hátára fordították.
Luke-ot pillantotta meg fekete árnyékként a fehér felhőkkel tarkított
kék égbolt előtt. A gyengédség, ami általában sütött a tekintetéből,
tovatűnt; bár mostanra nem maradt benne semmi a farkasból, láthatólag
dühös volt. Ülő helyzetbe rángatta a lányt, és újra meg újra megrázta,
amíg az élesen be nem szívta a levegőt, és halkan rá nem szólt. – Luke!
Hagyd abba! Ez fáj…
A férfi elvette a kezét Clary válláról, majd megragadta az állát,
felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – A víz – szólt. – Felköhögted az
összes vizet?
– Azt hiszem – suttogta a lány. Hangja erőtlenül tört elő duzzadt
torkából.
– Hol van az irónod? – kérdezte a férfi, aztán amikor a lány habozni
kezdett, élesebben folytatta. – Clary! Az irónod! Keresd meg!
A lány elhúzódott, és beletúrt nedves zsebeibe. Pár pillanatnyi
hiábavaló keresés után kétségbeesetten nézett fel Luke-ra. – Azt hiszem,
elejtettem a tóban – szipogta. – Anyukám… irónját.
– Jézusom, Clary! – Luke felállt, és összekulcsolta a kezét a tarkója
mögött. Ő is bőrig ázott, farmerjából és nehéz flanelkabátjából
patakokban folyt a víz. A szemüveg, amit általában félig lecsúszva
viselt az orrán, most nem volt sehol. Komoran pillantott le a lányra. –
Jól vagy? – Nem volt igazi kérdés. – Úgy értem, most, ebben a
pillanatban. Jól vagy?
A lány bólintott. – Mi baj, Luke? Miért van szükségünk az
irónomra?
Luke nem felelt. Körülnézett, mintha csak valahonnan a környékről
remélne segítséget. Clary követte a tekintetét. Egy tekintélyes méretű tó
széles, homokos partjára vetődtek. A víz halványkék volt, és itt-ott
megcsillant rajta a nap fénye. A lány kíváncsi lett volna rá, vajon innen
eredt-e az aranyló fénysugár, amit a félig nyitott Portálon keresztül
látott. Most, hogy a partján volt, nem pedig a vízben, Clary semmi
baljóslatút nem talált a tóban. A körben emelkedő dombokon a fák
levelei mostanában kezdtek aranysárgába meg rozsdabarnába fordulni.
A dombok mögött emelkedő magas hegyek csúcsait hó borította.
Clary összerezzent. – Luke, amíg a vízben voltunk… félig farkassá
változtál? Mintha láttam volna…
– A farkas énem jobban tud úszni, mint az emberi énem – közölte
kurtán Luke. – És erősebb is. Ki kellett vonszolnom a vízből, és nem
nagyon voltál segítségemre.
– Tudom – bólintott a lány. – Ne haragudj! Nem kellett… nem
kellett volna velem jönnöd.
– Ha nem jövök veled, most már halott lennél – közölte Luke. –
Magnus megmondta, Clary. Nem juthatsz be egy Portálon át az
Üvegvárosba, hacsak nem vár rád valaki a túloldalon.
– Azt mondta, azzal megszegem a Törvényt. Azt nem tette hozzá,
hogy ha megpróbálok bejutni, lepattanok.
– Világosan közölte veled, hogy a védvonalak miatt nem lehet
Portálon át bejutni a városba. Nem az ő hibája, hogy te ezt
megpróbáltad kijátszani egy olyan varázslattal, amit te magad is alig
értesz. Csak mert megvan egy Képességed, még nem biztos, hogy
tudod, hogyan használd ki. – Luke öszszeráncolta a homlokát.
– Bocsáss meg – mondta Clary halkan. – Most hol vagyunk?
– A Lyn-tónál – felelte Luke. – Azt hiszem, a Portál a lehető
legközelebb Hozott minket a városhoz, aztán ledobott. – Körülnézett, és
megrázta a fejét.
Tekintetében csodálat keveredett kimerültséggel. – Megcsináltad,
Clary. Idrisben vagyunk.
– Idrisben? – kérdezte Clary. Felállt, és bután meredt a tóra. A
víztükör csillogó kéken, zavartalanul fodrozódott előtte. – De… azt
mondtad, Alicante közelében vagyunk. Sehol sem látom a várost.
– Mérföldekre van – mutatott előre Luke. – Látod azokat a dombokat
a távolban? Át kell kelnünk rajtuk, mögöttük van a város. Autóval ott
lennénk Egy óra alatt, de gyalogolnunk kell, úgyhogy valószínűleg rá
fog menni az Egész délutánunk. – Hunyorogva pillantott fel az égre. –
Indulnunk is kéne.
Clary elkeseredetten pillantott végig magán. A gondolat, hogy
csuromvizes ruhákban kell végiggyalogolnia a délutánt, nem volt éppen
ínyére. – Nincs valami más…
– Valami más lehetőség? – kérdezte Luke, és hirtelen némi él
költözött a hangjába. – Neked van ötleted, Clary, ha már idehoztál
bennünket? – A tóval ellenkező irányba mutatott. – Aarrafelé hegyek
vannak. Gyalog csak a legnagyobb nyárban járhatók. Halálra fagynánk
a csúcson. – Megfordult, és egy másik irányba bökött az ujjával. – Arra
mérföldeken át csak erdők vannak. Egészen a határig nyúlnak.
Lakatlanok, legalábbis emberek nem élnek bennük. Alicantén túl
termőföldeket meg tanyákat találsz. Talán kijuthatnánk Idrisből, de
előbb át kéne mennünk a városon. Egy olyan városon, ahol a
magamfajta Alvilágiakat egyáltalán nem látják szívesen.
Clary tátott szájjal nézett fel a férfira. – Luke, nem tudtam…
– Hát persze, hogy nem tudtad. Nem tudsz semmit Idrisről. Még csak
nem is érdekel Idris. Csak mérges voltál, amiért hátrahagytak, és
hisztirohamot kaptál, mint egy kisgyerek. Most meg itt vagyunk. A
semmi közepén fagyoskodunk, és… – Komoran hallgatott el. – Gyere,
induljunk!
Clary keserves csendben követte a férfit a Lyn-tó partján. Ahogy
lépdeltek, a nap megszárította a haját, de a bársonykabát megszívta
magát, mint a szivacs, és ólomfüggönyként lógott a vállán, ahogy előre
igyekezett a sziklák közt a sárban, igyekezvén lépést tartani a hosszú
lábaival kitartóan menetelő Luke-kal. Időnként megpróbált beszélgetést
kezdeményezni, de Luke makacsul hallgatott. Clary eddig soha nem tett
semmit, ami után egy bocsánatkéréssel ne tudta volna csillapítani a férfi
haragját. Nagyon úgy festett, hogy ezúttal más a helyzet.
Ahogy haladtak, a sziklák egyre magasabbra emelkedtek a tó körül,
és sötét foltok tarkították őket, mintha valaki fekete festéket fröcskölt
volna rájuk. Clary alaposabban is megnézte magának ezeket a foltokat,
és észrevette, hogy valójában barlangok a hegyoldalban. Egyik-másik
nagyon mély lehetett, ahogy elkanyarodott, és a folytatása eltűnt a
feneketlen sötétségben. A lány úgy képzelte, denevérek meg mindenféle
csúszómászók lakhatnak a mélyükön, és végigfutott a hátán a hideg.
A sziklák között vezető keskeny ösvény összetört kövekkel határolt,
széles útba torkollott. A tó indigókéken kanyarodott el mögöttük a késő
délutáni fényben. Az út átvágott egy sík, füves területen, aminek a
túloldalán a távolban dombok emelkedtek. Clary elkeseredve állapította
meg, hogy a város továbbra sem látszik.
Luke félelemmel a szemében nézett a dombok felé. – Messzebb
vagyunk, mint gondoltam. Olyan régen jártam itt…
– Talán ha találnánk egy nagyobb utat – vetette fel Clary –,
stoppolhatnánk. Valaki elvihetne a városba, vagy…
– Clary! Idrisben nincsenek autók. – Látva a lány döbbenetét, Luke
elnevette magát, bár továbbra sem tűnt éppen vidámnak. – A
védvonalak megzavarják a gépeket. A legtöbb technológia nem
működik itt. Mobiltelefonok, számítógépek, semmi ilyesmi. Magát
Alicantét nagyrészt boszorkányfények világítják meg, és mindent
rúnakövekkel működtetnek.
– Ó – csodálkozott el Clary. – És… milyen messze vagyunk a
várostól?
– Elég messze. – Luke rá sem nézett a lányra, úgy túrt bele két
kézzel rövid hajába. – Van valami, amit el kéne mondanom neked.
Clary minden izma megfeszült. Eddig nem akart mást, csak hogy
Luke végre szóba álljon vele. Most már úgy érezte, jobb lenne szótlanul
gyalogolni tovább. – Semmi baj…
– Észrevetted – kezdte Luke –, hogy egyetlen csónak sem volt a
Lyn-tavon? Ahogy egyetlen kikötő sem, meg egyáltalán semmi
olyasmi, amiből arra lehetne következtetni, hogy a tavat használják az
idrisiek?
– Gondoltam, az az oka, hogy olyan messze van a várostól.
– Nincs olyan messze. Gyalog néhány óra Alicantéból. A helyzet az,
hogy a tó… – Luke félbehagyta a mondatot, és felsóhajtott. –
Megnézted valaha közelebbről a könyvtár padlójának mintázatát az
Intézetben, New Yorkban?
Clary pislantott egyet. – Igen, de nem jöttem rá, mit ábrázol.
– Egy Angyal az, amint kiemelkedik a tóból, kezében egy kehellyel
és egy karddal. Ismétlődő motívum a nephilimek dekorációin. A
legenda szerint Raziel Angyal a Lyn-tóból emelkedett ki, amikor
először megjelent Jonathan Shadowhunter, az első Árnyvadász előtt, és
átadta neki a Végzet ereklyéit. Azóta a tó…
– Meg van szentelve? – próbálkozott Clary.
– El van átkozva – mondta Luke. – A tó vize mérgező az
Árnyvadászoknak. Az Alvilágiaknak nem árt… a tündérek az Álmok
Tükrének nevezik, és isszák a vizét, mert állítólag igaz látomásaik
támadnak tőle. Viszont az Árnyvadászoknak árt, ha lenyelik.
Hallucinációik lesznek, belázasodnak, az is előfordult, hogy valaki
megőrült tőle.
Clary hátán végigfutott a hideg. – Ezért akartad, hogy kiköpjem az
összes vizet.
Luke bólintott. – És ezért lett volna fontos, hogy megtaláld az irónt.
Egy Gyógyító rúnával megszüntethetjük a víz hatását. Így viszont a
lehető leggyorsabban el kell jutnunk Alicantéba. Az ottani orvosságok
meg gyógynövények segíteni fognak rajtad, és tudok valakit, akinél
biztosan minden megvan.
– Lightwoodékat?
– Nem Lightwoodékat. – Luke hangja határozott volt. – Valaki mást.
Egy régi ismerőst.
– Kit?
A férfi megrázta a fejét. – Csak imádkozzunk, hogy ez az ember még
mindig ott lakjon, ahol tizenöt évvel ezelőtt.
– De nem azt mondtad, hogy Alvilágiaknak a Törvénybe ütközik
engedély nélkül belépni alicantéba?
Luke mosolya olyan volt, mint amikor kiskorában elkapta a
mászókáról lepottyanó Claryt. Ez megint az a Luke volt, aki mindig
megóvta őt. – Néha a Törvényt is meg kell szegni.
Penhallow-ék háza az Intézetre emlékeztette Simont. Mintha ez is
egy másik korszakba tartozott volna. A folyosók és a lépcsőházak
szűkek voltak, kőből és sötét fából készültek, a magas és keskeny
ablakokból pedig a városra nyílt kilátás. A dekorációknak határozottan
ázsiai hangulatunk volt: az első emeleti lépcsőfordulóban egy keleties
díszítésű paraván állt, az ablakpárkányra pedig magas, virágmintás
kínai vázák kerültek. Mindennek tetejébe a falakat selyemnyomatok
díszítették, rajtuk nyilvánvalóan az Árnyvadászok mitológiájából vett
jelenetekkel. Különösen nagy számban szerepeltek rajtuk a fejük felett
izzó szeráfpengéket forgató hadvezérek, színes sárkányszerű lények és
vonagló, dülledt szemű démonok társaságában.
– Mrs. Penhallow, Jia, a pekingi Intézet vezetője volt. Felváltva
tartózkodik itt és a Tiltott Városban – magyarázta Isabelle, amikor
Simon megállt az egyik nyomat előtt. – És a Penhallow családnak
hosszú története van. Gazdagok.
– Azt látom – mormogta Simon, és felnézett a csillárok csepp alakú
csiszolt üveg kristályaira.
– Mozgás! – mordult fel mögöttük a lépcsőn Jace. – Nem tanulmányi
kiránduláson vagyunk.
Simon fontolóra vett egy goromba választ, de végül úgy döntött, nem
éri meg a strapát, és inkább sebesebben folytatta az útját lefelé a
lépcsőn. A földszintre érve egy hatalmas teremben találta magát. Régi
és új keveredett itt egymással. A festett ablak a csatornára nézett, és
zene szólt egypár hangfalból, amit Simon nem látott. Tévé viszont nem
volt, mint ahogy CD-k és DVD-k sem sorakoztak sehol, amiket pedig
Simon egy modern nappali elengedhetetlen kellékének tekintett volna.
Ehelyett néhány keményre tömött kanapé vett körül egy nagy kandallót,
amelyben ropogva égett a tűz.
Alec a kandalló mellett állt sötét Árnyvadász ruhában, és éppen egy
pár kesztyűt húzott fel. Ahogy Simon belépett a nappaliba, felkapta a
fejét, és összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit.
A kanapékon két tinédzser ült, akiket Simon még sosem látott; egy
fiú és egy lány. A lány részben ázsiainak tűnt, mandulavágású
szemekkel, hátrakötött, csillogó fekete hajjal és pajkos tekintettel.
Finom álla úgy elkeskenyedett, akár egy macskáé. Csinosnak talán nem
lehetett mondani, de mindenképpen feltűnő jelenség volt.
A mellette ülő fekete hajú viszont több mint feltűnő volt. Olyan
magas lehetett, mint Jace, de így ülve magasabbnak tűnt. Karcsú volt,
izmos, sápadt és elegáns, nyugtalan arccal és sötét szemmel. Furcsa
mód ismerősnek hatott, mintha Simon már találkozott volna vele
valahol. A lány szólalt meg először. – Ez a vámpír? – kérdezte, tetőtől
talpig végigmérve Simont. – soha nem voltam még ilyen közel
vámpírhoz. Legalábbis olyanhoz, amelyiket nem állt szándékomban
megölni. – Félrebillentette a fejét. – Cuki, ahhoz képest, hogy Alvilági.
– Bocsáss meg neki, az angyali arcához egy Moloch démon modora
tartozik – jegyezte meg mosolyogva a fiú. Felállt, és kezet nyújtott
Simonnak. – Sebastian vagyok. Sebastian Verlac. Ez pedig az
unokatestvérem, Aline Penhallow. Aline…
– Nem fogok kezet Alvilágiakkal – jelentette ki a lány a kanapé
párnái közé húzódva vissza. – nincs lelkük, tudod. Vámpírok.
Sebastian arcáról lefagyott a mosoly. – Aline…
– Így van. Ezért nem látják magukat a tükörben, és ezért nem
mehetnek ki a napra.
Simon kiszámított mozdulattal az ablakon betörő napsugár útjába
lépett. Érezte a meleget a hátán és a haján. Árnyéka hosszan vetült a
padlóra, majdnem Jace lábáig ért.
Aline mély lélegzetet vett, de nem szólt semmit. Sebastian kíváncsi
fekete szemekkel figyelte Simont. – Tehát igaz. Lightwoodék mondták,
de nem hittem, hogy…
– Hogy igazat beszélünk? – kérdezte Jace, aki most szólalt meg
először, amióta lejöttek a földszintre. – Nem hazudnánk ilyesmiről.
Simon… különleges.
– Egyszer megcsókoltam – jegyezte meg Isabelle, csak úgy a
nagyvilágba.
Aline felhúzta a szemöldökét. – Ti New Yorkban tényleg azt
csinálhattok, amit akartok, igaz? – szólt félig felháborodva, félig
irigykedve. – Amikor legutóbb találkoztunk, Izzy, eszedbe sem jutott
volna…
– Amikor legutóbb találkoztunk, Izzy nyolcéves volt – szólt közbe
Alec. – A dolgok változnak. Az a helyzet, hogy anya elég sietve ment
el, úgyhogy valakinek fel kell vinnie helyette a jegyzeteit a Gardhoz. Én
vagyok az egyetlen, aki elmúlt tizennyolc éves, azaz én vagyok az
egyetlen, aki odamehet, miközben a Klávé ülésezik.
– Tudjuk – mondta Isabelle, és ledobta magát az egyik kanapéra. –
Már vagy úgy ötször közölted velünk.
Alec, aki igyekezett nagyon fontosnak mutatni magát, mintha meg
sem hallotta volna. – Jace, te hoztad ide a vámpírt, úgyhogy a te
felelősséged. Ne engedd kimenni!
A vámpírt, gondolta Simon. Nem mintha Alec nem tudta volna a
nevét. Egyszer még Alec életét is megmentette. Most pedig ő volt „a
vámpír”. Ez még Alectől is tuskóságnak számított, pedig tőle nem volt
szokatlan egyegy megmagyarázhatatlan beszólás. Talán Idris tette ezt
vele. Talán Alec itt inkább szükségét érezte, hogy Árnyvadászként
viselkedjen.
– Azért hoztál le, hogy ezt elmondhasd nekem? Hogy ne engedjem
kimenni a vámpírt? Amúgy sem engedtem volna. – Jace letelepedett a
kanapéra Aline mellé, aki ezt láthatólag cseppet sem bánta. – Jobban
tennéd, ha gyorsan visszajönnél a Gardtól. Isten tudja, mi történhet
velünk az iránymutatásod nélkül.
Alec higgadt felsőbbrendűséggel a tekintetében nézett Jace-re. –
Valahogy azért csak ellesztek. Fél óra múlva itt leszek. – Ezzel el is tűnt
a folyosóra vezető boltív alatt. Valahol a távolban becsapódott egy ajtó.
– Nem kéne szekálnod – szólt Isabelle, komor pillantást vetve Jacere.
– Tényleg őt nevezték ki főnöknek.
Simon nem tudta nem észrevenni, hogy Aline igencsak közel ül
Jace-hez; még a válluk is összeért, pedig rengeteg hely volt a kanapén.
– Neked sosem jutott eszedbe, hogy Alec valamelyik előző életében egy
öregasszony lehetett kilencven macskával, és folyton a környékbeli
gyerekekkel kiabált, hogy kotródjanak a pázsitjáról? Mert nekem igen –
mondta Jace, mire Aline felkacagott. – Csak mert ő az egyetlen, aki
elmehet a Gardhoz…
– Mi az a Gard? – kérdezte Simon, aki kezdte unni, hogy egy szót
sem ért abból, amit körülötte beszélnek.
Jace ránézett. Hűvös és barátságtalan volt a tekintete, kezét Aline
saját Combján fekvő kezén nyugtatta. – Ülj le! – mondta fejével az
egyik fotel felé intve. – Vagy azt tervezted, hogy meghúzódsz a
sarokban, mint egy denevér?
Remek. Denevéres vicc. Simon nyugtalanul telepedett le a fotelba. –
A Gard a Klávé hivatalos találkozóhelye – szólalt meg Sebastian, aki
mintha megsajnálta volna Simont. – Ott hozzák a Törvényt, és ott
székel a Konzul meg az Inkvizítor. Amikor a Klávé ülésezik, csakis
Árnyvadászok léphetnek a területére.
– Ülésezik? – kérdezte Simon, ahogy eszébe jutott, mit mondott
korábban Jace odafent. – Úgy érted… csak nem miattam?
Sebastian elnevette magát. – Nem. Valentine és a Végzet ereklyéi
miatt. Azért van itt mindenki. Arról tárgyalnak, vajon mi lesz Valentine
következő húzása.
Jace nem szólt, de Valentine nevének hallatán összeráncolta a
homlokát.
– Hát most a Tükörre fog hajtani, nem? – mondta Simon. – A
harmadikra a Végzet ereklyéi közül. Itt van Idrisben? Azért jött el
mindenki?
Rövid csend után Isabelle válaszolt. – Az a helyzet, hogy senki nem
tudja, hol van a Tükör. Igazság szerint senki sem tudja, mi az.
– Egy tükör – szólt Simon. – Tudjátok, üvegből van, és látszanak
benne a dolgok. Csak tippelek.
– Isabelle arról beszélt – mondta barátságosan Sebastian –, hogy
senki Sem tud semmit a Tükörről. Az Árnyvadászok legendáiban sok
helyütt megemlítik, de egyetlen szó sem esik arról, hogy hol van,
milyen, vagy ami a legfontosabb, hogy mit csinál.
– Feltételezzük, hogy Valentine meg akarja szerezni – mondta
Isabelle –, de ezzel nem megyünk sokra, mivel halvány fogalmunk
sincs, hol lehet. A néma Testvérek talán sejthették, de Valentine
mindegyiket megölte. Egy darabig biztosan nem lesznek újak.
– Mindegyiket? – kérdezte csodálkozva Simon. – azt hittem, csak a
New York-iakkal végzett.
– A Csontváros igazából nem New Yorkban van – magyarázta
Isabelle. – Olyan, mint… emlékszel a Tündérek Udvarának bejáratára a
Central Parkban? Csak mert a bejárat ott van, nem jelenti azt, hogy
maga az Udvar is a Park alatt van. Ugyanez a helyzet a Csontvárossal.
Számos bejárata van, de maga a város… – Isabelle elhallgatott, ahogy
Aline egy gyors mozdulattal csendre intette. Simon a lányról Jace-re,
aztán Sebastianra pillantott. Mindegyikük arcán ugyanaz a merev
kifejezés ült, mintha most jöttek volna rá, mit csinálnak valójában: a
nephilimek titkait fecsegik ki egy Alviláginak. Egy vámpírnak. Ha nem
is az ellenségnek, de olyasvalakinek, akiben nem Llehet megbízni.
Aline törte meg először a csendet, bájos, sötét szemét Simonra
függesztve. – Szóval… milyen vámpírnak lenni?
– Aline! – Isabelle neheztelő pillantást vetett rá. – Nem kérdezheted
csak úgy meg valakitől, milyen vámpírnak lenni.
– Nem tudom, miért ne kérdezhetném meg – mondta Aline. – Nem is
olyan régóta vámpír, igaz? Emlékeznie kell rá, milyen volt embernek
lenni. – Megint Simonhoz fordult. – A vérnek még mindig véríze van a
szádban? Vagy inkább valami másra hasonlít, narancslére vagy mit
tudom én? Mert szerintem a vér ízétől én…
– Csirkeíze van – szólt közbe Simon, csak hogy elhallgattassa a
lányt.
– Tényleg? – Aline döbbenten nézett.
– Csak szórakozik veled, Aline – jegyezte meg Sebastian. – És jól
teszi. Még egyszer bocsánatot kérek az unokatestvérem nevében,
Simon. Mi, akik Idrisen kívül nevelkedtünk, kicsit jobban ismerjük az
Alvilágiakat.
– De hát te nem Idrisben nőttél fel? – kérdezte Isabelle. – Azt hittem,
a szüleid…
– Isabelle – vágott a lány szavába Jace, de máris elkésett; Sebastian
arca elkomorult.
– A szüleim meghaltak – mondta. – Egy démonfészekben, Calais
közelében… semmi baj, régen történt. – Elhessentette Isabelle együtt
érző tiltakozását. – A nagynéném, apám nővére, nevelt fel a párizsi
Intézetben.
– Akkor tudsz franciául? – sóhajtotta Isabelle. – Bár én is beszélnék
egy másik nyelvet! Hodge-nak az volt a véleménye, hogy kizárólag
ógörögül és latinul kell megtanulnunk, azokat meg senki sem beszéli.
– Oroszul és olaszul is tudok. Meg egy kicsit románul – mondta
szerény mosollyal Sebastian. – Megtaníthatok néhány kifejezést…
– Románul? Ez nem semmi – szólt Jace. – Úgy nem sokan
beszélnek.
– Te igen? – kérdezte kíváncsian Sebastian.
– Nem igazán – felelte Jace, olyan lefegyverző mosollyal, hogy
Simon azonnal átlátott a hazugságon. – Csak olyan hasznos
kifejezéseket ismerek, mint hogy „ezek a kígyók mérgesek?”, meg „de
maga túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy rendőr legyen”.
Sebastian nem mosolygott. Volt valami az arckifejezésében,
gondolta Simon, valami finom és nyugodt, ami mégis mintha a mélyben
rejtőző feszültséget leplezte volna. – Szeretek utazni – mondta Jace-re
függesztve a tekintetét –, de azért jó megint itt lenni, nem?
Jace ujjai abbahagyták a játszadozást Aline kezével. – Ezt meg hogy
érted?
– Csak úgy, hogy semmi sem fogható Idrishez, akármilyen jól is be
tudnak rendezkedni a nephilimek máshol. Te nem így látod?
– Miért kérdezed? – érdeklődött fagyosan Jace.
Sebastian megvonta a vállát. – Itt töltötted a gyerekkorodat, nem? És
évek óta nem jártál erre. Vagy tévednék?
– Nem tévedsz – szólt türelmetlenül Isabelle. – Jace szeret úgy tenni,
mintha nem róla beszélne mindenki, pedig igen.
– Úgy bizony. – Bár Jace dühösen meredt rá, Sebastian meg sem
rezzent. Simon vonakodott beismerni magának, de kezdett neki
megtetszeni a sötét hajú Árnyvadász fiú. Nem sok olyan emberrel
lehetett találkozni, aki fel sem vette Jace kötekedését. – Mostanság
másról sem beszélnek Idrisben. Rólad, a Végzet ereklyéiről, az apádról,
a húgodról…
– Úgy volt, hogy Clarissa is veled jön, nem? – kérdezte Aline. – Alig
vártam, hogy találkozzam vele. Mi történt?
Jace arckifejezése ugyan nem változott, a kezét azonban elhúzta
Aline kezéről, és ökölbe szorította. – Nem akart eljönni New Yorkból.
Az édesanyja betegen fekszik a kórházban. – Soha nem azt mondja,
hogy az édesanyánk, gondolta Simon. Mindig csak az ő édesanyja.
– Furcsa – szólt Isabelle –, nekem az volt a benyomásom, hogy
nagyon is jönni akart.
– Akart is – bólintott Simon. – ami azt illeti…
Jace olyan sebesen ugrott talpra, hogy Simon nem is látta mozogni. –
Jut eszembe, valamit meg kell beszélnem Simonnal. Négyszemközt. –
Állával a szoba túlsó végében nyíló, kétszárnyú ajtó felé intett.
Szemében villogott a harag. – Gyerünk, vámpír! – mondta olyan
hangsúllyal, hogy Simonnak az s határozott érzése támadt, hogy ha
nemet mond, annak biztosan erőszak lesz a vége. – Beszélgessünk!
3
Amatis
KÉSŐ DÉLUTÁNRA LUKE ÉS CLARY jócskán maga mögött hagyta
a tavat, és látszólag végtelen sík fűtengerben haladtak rovább. Itt-ott
enyhe emelkedő vezetett fel a fekete sziklákkal borított dombokhoz.
Claryt kimerítette az egymás után következő emelkedők és lejtők
hosszú sora, ráadásul nedves csizmája meg-megcsúszott a zsírral bekent
márványra emlékeztető nyírkos füvön. Mire a mezőről egy keskeny
földútra érkeztek, zöld volt a keze, és vérzett.
Luke harározott léptekkel haladt elöl. Ahogy időnként morózus
hangon felhívta a lány figyelmét egy-egy nevezetességre, olyan volt,
mint a világ legdepressziósabb idegenvezetője. – Ez volt a Brocelindsík
– mondta, miután felkapaszkodtak egy emelkedőre, és meglátták a
sötét fák kusza szövevényét, amint a nyugati horizonton egyre
alacsonyabbra ereszkedő nap felé terjeszkedett. – Ez az erdő. Régen fák
borították az ország majdnem összes síkságát, de aztán nagy részüket
kivágták, hogy helyet csináljanak a városnak. Meg hogy kipucolják az
erdőkben megtelepedett farkascsordákat és vámpírfészkeket. A
Brocelind-erdő mindig is az Alvilágiak búvóhelye volt.
Csendben ballagtak tovább az úton, amely jó néhány mérföldön át
kígyózott az erdőben, mielőtt éles kanyart vett volna, hogy meredeken
induljon meg a fák mögöt emelkedő gerinc felé. Ahogy felértek a
dombtetőre, Clarynek elkerekedett a szeme – ha nem tréfálta meg a
szeme, házakat látott, kis, fehér épületek sorakoztak odalent pedáns
rendben, akár egy mesebeli faluban. – Itt vagyunk! – kiáltotta a lány, és
futva indult tovább. Csak akkor torpant meg, amikor rájött, hogy Luke
nincs többé mellette.
Megfordult, és látta, hogy a férfi a földút közepén áll, a fejét rázva. –
Nem – mondta Luke, és lassan elindult a lány után. – Az nem a város.
– Akkor egy falu? Azt mondtad, nincs errefelé másik település.
– Az egy temető. Az Alicantei Csontváros. Azt hitted, hogy abba az
egy Csontvárosba temetkezünk? – Szomorúnak tűnt a hangja. – Ez a
nekropolisz, ahová azokat temetjük, akik Idrisben halnak meg. Meg
fogod látni. Át kell mennünk rajta, ha el akarunk jutni Alicantéba.
Clary nem járt temetőben Simon halálának éjszakája óta, és az
emléktől most végigfutott a hátán a hideg, ahogy a mauzóleumok között
fehér szalagként kanyargó keskeny utcákon lépdelt. Gondozott hely
volt: a márvány ragyogott – nyilvánvalóan frissen súrolták le –, a füvet
pedig egyenletes hosszúságúra vágták. A sírokon itt-ott fehér virágok
nőttek csokorban; Clary először liliomoknak gondolta őket, de
valamiféle ismeretlen, fűszeres illatuk volt, így végül arra jutott, hogy
csak itt, Idrisben lehetnek őshonosak. Minden egyes sír olyan volt, mint
egy kis ház – némelyik még kovácsoltvas kaput is kapott –, az ajtókra
pedig Árnyvadász családok neveit vésték: CARTWRIGHT,
MARRYWEATHER, HIGHTOWER, BLACKWELL, MIDWINTER.
Clary megtorpant az egyik ház előtt: HERONDALE.
Luke felé fordult. – Így hívták az Inkvizítort.
– Ez a családi kriptájuk. Nézd! – Az ajtó mellett a szürke márványba
karcolt fehér betűkre mutatott. Nevek sorakoztak egymás alatt.
MARCUS HERONDALE, STEPHEN HERONDALE. Mindketten
ugyanabban az évben haltak meg. Akármennyire is gyűlölte Clary az
Inkvizítort, érezte, hogy akaratlanul is megmoccan benne a szánalom.
Borzasztó lehetett szinte egyszerre elvesztenie a férjét meg a fiát...
Három latin szó állt Stephen neve alatt. AVE ATQUE VALE.
– Ez mit jelent? – kérdezte a férfitól Clary.
– Éljen és nyugodjon! Catullus egyik verséből van. Az idők során
úgy alakult, hogy a Nephilimek ezt mondják, ha valakit temetnek, vagy
csatában meghal. De most menjünk, jobb nem időzni itt, Clary – Luke a
lány vállára tette a kezét, és gyengéden elterelte a sírtól.
Talán igaza van, gondolta Clary. Talán jobb most nem gondolni a
halottakra meg a haldoklókra. Lesütött szemmel sietett végig a
nekropoliszból kifelé vezető úton. Már majdnem kijutottak a kapun,
amikor észrevett egy kisebb mauzóleumot, amely, akár egy galóca, nőtt
ki a földből egy zöldellő tölgyfa árnyékában. A név az ajtó fölött úgy
szökött a szemébe, mintha fénynyel írták volna fel.
FAIRCHILD.
– Clary... – Luke a lány után nyúlt, de az már ott sem volt. A férfi
sóhajtva követte a fa árnyékába, ahol Clary kővé dermedve megállt
nagyszülei és dédnagysziilei nevét olvasva, akiknek nemrég még a
létezéséről sem tudott. ALOYSIUS FAIRCHILD, ADELE
FAIRCHILD, SZÜL. NIGHTSHADE, GRANVILLE FAIRCHILD.
Alattuk pedig: JOCELYN MORGENSTERN, SZÜL. FAIRCHILD.
Clary ereiben megfagyott a vér. Anyja nevének láttán újra átélte a
régi rémálmot, amelyben Jocelynt temették éppen, de senki nem volt
hajlandó elárulni neki, mi történt vele, vagy hogyan halt meg.
– De hát nem halt meg – mondta a lány, Luke-ra pillantva. – De hát
nem...
– A Klávé azt hitte – magyarázta halkan a férfi.
Clary élesen szívta be a levegőt. Már nem hallotta Luke hangját, és
nem látta, ahogy a férfi ott áll mellette. Csipkézett orom emelkedett
előtte, kettéroppant csontként emelkedve ki a földből. A tövében fekete
sírkő állt, egyenetlenül rávésett betűkkel: CLARISSA
MORGENSTERN 1991-2007. A felirat alá egy koponya gyerekes rajza
került, üresen tátongó szemgödrökkel. Clary sikítva tántorodott hátra.
Luke elkapta a vállát. – Mi az, Clary? Mi a baj?
A lány a sírkőre mutatott. – Ott... nézd!
De a sírkő már nem volt sehol. Gondosan nyírt zöld gyep hullámzott
előtte, a fehér mauzóleumok pedig rendezett, csinos sorokban
nyújtóztak a távolba.
Clary megfordult, és felnézett a férfira. – Láttam a saját sírkövemet –
mondta. – Az volt rajta, hogy... idén... ebben az évben halok meg. –
Beleremegett a gondolatba.
Luke komoran pillantott a lányra. – A tó vizétől van – állapította
meg. – Kezdesz hallucinálni. Gyere, nincs már sok időnk.
Jace az emeletre kísérte Simont, aztán végigvonult vele egy hosszú
folyosón. Egyszer csak megállt az egyik ajtó előtt, belökte, és komoran
felmordult. – Befelé! – szólt, és gyakorlatilag áttaszította a küszöbön a
fiút. Simon egy könyvtárszerű helyiségbe lépett tele könyvespolcokkal,
hosszú kanapékkal és fotelekkel. – Négyszemközt kell beszélnünk...
Jace elhallgatott, ahogy az egyik fotelból egy alak kászálódott ki
idegesen. Barna hajú, szemüveges kisfiú volt, apró, komor arccal,
kezében egy könyvvel. Simon eleget látta Clary olvasmányait ahhoz,
hogy még ebből a távolságból is felismerjen egy mangakötetet.
Jace felhúzta a szemöldökét. – Bocs, Max, szükségünk van a
szobára. Felnőtt beszélgetés lesz.
– De Izzy és Alec már egyszer kirúgott a nappaliból valami felnőtt
beszélgetés miatt – panaszkodott Max. – Most akkor hová menjek?
Jace rántott egyet a vállán. – A szobádba talán? – Hüvelykujjával az
ajtó felé bökött. – Ideje, hogy megtedd, amit megkövetel a haza, öcskös.
Kopj le!
Max könyvet a mellkasához szorítva, sértődötten vonult el a nagyobb
fiúk mellett. Simon egy pillanatra még meg is sajnálta – rémes érzés, ha
valaki elég idős már, hogy mindent tudni akarjon, közben mégis olyan
fiatal, hogy folyton elzavarják. Max riadt, gyanakvó pillantást vetett rá,
ahogy elsietett mellette. Ez a vámpír, mondta a tekintete.
– Gyere már! – Jace a szoba belsejébe terelte Simont, és kulcsra
zárta mögöttük az ajtót. Így, hogy nem jött be fény a folyosóról, a
helyiség olyan rosszul volt megvilágítva, hogy meg Simon is sötétnek
találta. A levegőben por szaga terjedt. Jace átsietett a szobán, és elhúzta
a függönyt. Egyszárnyú, magas ablak került elő, ahonnan a csatornára
nyílt kilátás. Alig egy méterrel alattuk víz hullámzott egy viharvert
rúnákkal és csillagokkal díszített kőkorlát tövében.
Jace mogorván fordult Simonhoz. – Mi a fene bajod van, vámpír?
– Hogy nekem mi bajom van? Te rángattál be ide, gyakorlatilag a
hajamnál fogva.
– Mert már a nyelveden volt, hogy Clarynek esze ágában sem volt
lemondani arról, hogy eljöjjön velünk. Tudod, mi lesz, ha ez kiderül?
Megkeresik, és elintézik, hogy utánunk jöhessen. Azt meg már
elmondtam, hogy ez miért nem történhet meg.
Simon megrázta a fejét. – Nem értelek – mondta. – Néha úgy
viselkedsz, mintha nem is érdekelne semmi Claryn kívül, néha meg
úgy, mintha...
Jace rámeredt. A levegőben táncoló porszemek reszkető függönyként
lebegtek a két fiú között. – Úgy viselkedem, mintha...
– Az előbb Aline-nel flörtöltél – folytatta Simon. – Akkor nem úgy
festettél, mint akit érdekel Clary.
– Ehhez semmi közöd – jelentette ki Jace. – Aztán meg Clary a
húgom. Ezt te is tudod.
– Én is ott voltam a Tündérek Udvarában – vágta rá Simon. –
Emlékszem, mit mondott a Tündérkirálynő. – A csók, ami
kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik.
– Nem lep meg, hogy ezt megjegyezted. Beleégett az agyadba, mi,
vámpír?
Simon olyan horkantást hallatott, hogy maga is meglepődött. – Ó
nem, ezt nem csinálod velem. Nem megyek bele ebbe a vitába. Nem
fogok összeveszni veled, Claryn. Nevetséges lenne.
– Akkor miért hoztad fel egyáltalán?
– Csak – közölte Simon. – Ha azt akarod, hogy hazudjak, nem
Clarynek, hanem az összes Árnyvadász barátodnak, ha azt akarod, hogy
tegyek úgy, mintha Clary a saját jószántából maradt volna otthon, és ha
azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha nem tudnék a képességeiről meg
arról, hogy miket tud megcsinálni, akkor neked is meg kell tenned
valamit az én kedvemért.
– Rendben – szólt Jace. – Mit akarsz tőlem?
Simon pár pillanatig nem szólt, csak a szikrázó csatorna partján
sorakozó kőházakat nézte Jace mögött. A csipkézett tetőkön túl a
démontornyok csúcsai ragyogtak. – Azt akarom, hogy bármi áron
győzd meg Claryt arról, hogy nem érzel iránta semmit. És ne gyere... ne
gyere azzal, hogy a bátyja vagy, azt már tudom. Ne rángasd zsinóron,
amikor tudod, hogy ami köztetek van, annak biztosan nem lehet jövője.
És ezt nem azért mondom, mert magamnak akarom őt. Azért mondom,
mert a barátja vagyok, és jót akarok neki.
Jace egy hosszú pillanatig a saját kezére meredt, és nem válaszolt.
Vékony keze volt, az ujjait kérges hegek borították, a kézfejét pedig
átszőtték a régi rúnák keskeny, fehér vonalai. Egy katona keze volt,
nem egy tizenéves fiúé. – Ezen már túl vagyunk – szólt végül. –
Megmondtam neki, hogy csak a bátyja akarok lenni.
– Ó! – Simon arra számított, hogy Jace szembeszáll vele, hogy
vitatkozni kezd, hogy nem adja meg magát könnyen. Ez a beletörődő
Jace új volt, és Simon szinte szégyellte magát, amiért egyáltalán
felhozta a dolgot. Clary erről egy szót sem szólt nekem, akarta mondani,
de hát miért is említette volna a lány? Most, hogy Simon belegondolt,
Clary szokatlanul csendes és visszahúzódó volt az utóbbi időben,
ahányszor csak szóba került Jace. – Hát akkor ezt túltárgyaltuk,
gondolom. Van még valami.
– Igen? – Jace-t hallhatólag nem csigázta fel a dolog. – Mi volna az?
– Mit mondott Valentin, amikor Clary a rúnát rajzolta a hajóra?
Mintha valamilyen idegen nyelven lett volna. Merne vagy micsoda...
– Mene men tekel ufarszin – mondta Jace halvány mosollyal. – Nem
is mered fel? A Bibliából van, vámpír. A régiből. Az a te könyved,
nemdebár.
– Csak mert zsidó vagyok, még nem magoltam be a teljes
Ószövetséget.
– Ez az írás a falon. „Számba vette Isten a te országlásodat és véget
vet annak. Megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.1'' A hanyatlás
próféciája, egy birodalom végére utal.
– De mi köze ennek Valentine-hoz?
– Nem csak Valentine-hoz van köze – mondta Jace. –
Mindannyiunkhoz. A Klávéhez és a Törvényhez. Clary képességei
felboríthatnak mindent a világunkban. Egyetlen emberi lény sem hozhat
létre új rúnákat, senki sem rajzolhat olyanokat, mint Clary. Csak az
Angyaloknak van meg ez a hatalmuk. Az, hogy Clary mégis képes rá,
jelez valamit. Változnak a dolgok. Változik a Törvény. Ami régen
helyes volt, talán nem az többé. Ahogyan az Angyalok lázadása véget
vetett a régi rendnek, amikor kettészelte a mennyet, és létrehozta a
poklot, ez a Nephilimek jelenlegi létezésének a végét jelentheti. Ez a mi
mennyei háborúnk, vámpír, és csak az egyik fél nyerheti meg. Apám
pedig komolyan gondolja, hogy ő lesz a győztes.
Bár a levegő hideg volt, Clary majd megfőtt nedves ruháiban. Az
izzadság patakokban folyt végig az arcán a kabátja gallérjára, ahogy
Luke a karját markolva terelte sietve az úton az egyre sötétebbre
forduló ég alatt. Alicante végre látótávolságon belül volt. A sekély
völgyben fekvő várost ezüstös folyó szelte ketté, amely az egyik
oldalon eltűnt az épületek között, hogy aztán a másik oldalon
bukkanjon fel ismét. A vörös palatetős, mézszínű házak meg a
meredeken kanyargó sötét utcák felkúsztak a domboldalra. Odafent a
dombtetőn sötét kőépület állt, négy sarkán négy csillogó toronnyal. A
többi ház között itt-ott ugyanilyen magas, vékony, üvegszerűen csillogó
tornyok emelkedtek, mintha üvegtűk böködték volna az égboltot. A
1 A bibliai idézeteket Károli Gáspár fordításában közöljük.
halványuló naplény tompa szivárványok alakját felvéve verődött vissza
a felületükről, mint a szikrákat vető gyufa. Gyönyörű látvány volt, de
nagyon különös is.
Sosem láttál igazi várost, amíg nem láttad Alicantét az
üvegtornyaival.
– Micsoda? – kapta fel a fejét Luke. – Hogy mondtad?
Clarynek fel sem tűnt, hogy hangosan is kimondta, amit gondolt.
Zavartan ismételte el a szavait, Luke pedig meglepve meredt rá. – Ezt
meg kitől hallottad?
– Hodge-tól – felelte Clary. – Ő mondta nekem egyszer.
Luke a lány arcát mustrálta. – Elvörösödtél – állapította meg. – Hogy
érzed magad?
Clary nyaka fájt, az egész teste égett, a szája kiszáradt. – Jól vagyok
– mondta. – Csak érjünk oda minél hamarabb, jó?
– Jó. – Luke előremutatott. A város peremén, az első épületek között
Clary megpillantott egy boltíves átjárót, amelynek a két oldala közös
csúcsba hajlott össze. Odabent egy feketébe öltözött Árnyvadász állt
őrt. – Ez az Északi Kapu. Az Alvilágiak itt léphetnek be legálisan a
városba, feltéve, hogy meg vannak a megfelelő papírjaik. Éjjel-nappal
őrzik. Ha hivatalos ügyben járnánk, vagy engedélyünk lenne az itttartózkodásra,
ezen keresztül mennénk be.
– De nincsenek is falak a város körül – jegyezte meg Clary. – Nem
úgy fest, hogy nagy ügy lenne bejutni.
– A védvonalak láthatatlanok, de ott vannak. A démontornyokból
irányítják őket. Ezer éve így van. Érzed, amikor áthaladsz rajtuk. –
Luke vetett még egy pillantást a lány piros arcára, és az aggodalom
ráncai gyűltek össze a szeme sarkában. – Készen állsz?
Clary bólintott. A kaputól távolodva, a város keleti oldala felé
tartottak ahol sűrűbben álltak az épületek. Luke intett a lánynak, hogy
maradjon csöndben, és egy két ház között nyíló keskeny sikátor felé
húzta. Ahogy közeledtek, Clary becsukta a szemét, mintha csak arra
várt volna, hogy egy láthatatlan falba ütközik, amint Alicante utcáira
teszik a lábukat. Nem ez történt. Hirtelen nyomást érzett, mintha egy
lefelé ereszkedő repülőgép fedélzetén ülne. A füle pukkant egyet, aztán
az érzés tovatűnt, ő pedig ott állt a házak között.
Éppen, mint egy New York-i sikátor – vagy talán a világ összes
sikátora –, ez is macskahúgytól bűzlött.
Clary kinézett az egyik ház sarka mögül. Egy kisebb boltokkal és
házakkal szegélyezett szélesebb utca vezetett felfelé a domboldalon.
Luke arca egészen szürke volt az esti félhomályban. – Nyilván
gyűlés van a Gardnál. Csak olyankor fordul elő, hogy senki sincs az
utcákon.
– De az jó, nem? Senki sem láthat meg bennünket.
– Jó is és rossz is. Az utcák nagyrészt Elhagyatottak, ami jó. Viszont
aki mégis erre téved, sokkal könnyebben kiszúr és megjegyez
bennünket.
– Nem azt mondtad, hogy mindenki a Gardban van?
Luke halványan elmosolyodott. – Nem kell mindent szó szerint
venni, Clary. Úgy értettem, szinte mindenki. A gyerekek, a tinédzserek
meg a többiek, akik ki vannak zárva a gyűlésről, nincsenek ott.
Tinédzserek. Clary Jace-re gondolt, és a pulzusa úgy lódult meg,
mint egy versenyló, ha kinyílik előtte a kapu.
Luke összeráncolta a homlokát, mintha csak olvasna a lány
gondolataiban. – Jelen állás szerint máris megszegem a Törvényt,
pusztán azzal, hogy beléptem Alicantébe, és nem jelentkeztem a
kapunál. Ha bárki felismer, komoly bajba kerülhetünk. – Felpillantott az
égboltnak a háztetők között kilátszó rozsdavörös csíkjára. – El kell
tűnnünk az utcáról.
– Úgy volt, hogy egy barátodhoz megyünk, nem?
– Oda is megyünk. Bár ha pontosak akarunk lenni, igazából nem a
barátom.
– Akkor k...?
– Csak gyere utánam! – Luke bebújt egy sikátorba, ami olyan szűk
volt, hogy ha kinyújtotta a kezét, Clary mindkét oldalon megérinthette a
házak falát. A macskaköves, kanyargó utca két oldalán boltok
sorakoztak. Maguk az épületek mintha egy gótikus álom és egy
gyerekmese egyvelegéből kerültek volna elő. A kőhomlokzatokra
mítoszok és legendák különféle alakjait faragták – a mindenfelé
előforduló szörnyfejekhez szárnyas lovak, egy látszólag csirkelábakon
álló ház, sellők és természetesen Angyalok csatlakoztak. Minden sarkon
torz, vicsorgó arcú vízköpök álltak ki a falból. És persze sehonnan sem
hiányozhattak a rúnák: ott voltak az ajtókon absztrakt mintázatokba
rejtve, meg a szélcsengőknek a gyenge fuvallatban lengedező vékony
fémláncain. Akadtak itt óvórúnák, jó szerencsét hozó rúnák, de még
olyanok is, amelyek üzleti sikert ígértek. Ahogy sorban megbámulta
őket, Clary szédülni kezdett.
Csendben sétáltak tovább, igyekezvén végig az árnyékban maradni.
A macskaköves utca Elhagyatott volt, a boltok bezárt ajtaját rácsok
vigyázták. Clary óvatos pillantásokat vetett a kirakatokra, ahogy
elhaladtak mellettük. Különös látvány volt, ahogy az egyikben drága,
gondosan díszített csokoládék sorakoztak, a másikban pedig hasonló
gondossággal megmunkált, halálosnak tűnő fegyverek – rövid tőrök,
buzogányok, szögekkel kivert husángok meg a legkülönbözőbb méretű
szeráfpengék gyűjteménye. – Semmi lőfegyver – állapította meg.
Mintha valahonnan a távolból hallotta volna a saját hangját.
Luke kíváncsian pillantott rá. – Hogy?
– Az Árnyvadászok – magyarázta Clary. – Tényleg sosem
használnak lőfegyvereket?
– A rúnák megakadályozzák, hogy a lőpor berobbanjon – mondta a
férfi. – Senki sem tudja, miért. Mindezzel együtt előfordult már, hogy
Nephilimek puskával lőttek le likantrópokat. Nem kellenek rúnák
hozzá, hogy megöljenek bennünket, elég egy ezüstgolyó is. – Komor
volt a hangja. Hirtelen felkapta a fejét. A halvány fényben nem volt
nehéz elképzelni, ahogyan farkas módjára hegyezi a fülét. – Hangok –
szólt. – Nyilván végeztek a Gardnál.
Luke megfogta a lány karját, és félrehúzta a széles utcáról. Egy apró
téren találták magukat, a közepén egy kúttal. Közvetlenül előttük a
keskeny csatorna fölött kőhíd ívelt át. Az egyre halványuló fényben a
víz szinte feketének tűnt. Clary most már maga is hallotta a közeli
utcákról érkező hangokat, amint egyre erősödtek, és egyre dühösebbnek
tűntek. Clary egyre jobban szédült – úgy érezte, megbillen alatta a föld,
ő pedig rögtön megbotlik, és elterül a földön. Az egyik ház falának
dőlve kapkodott levegő után.
– Clary – szólította meg Luke –, Clary, jól vagy?
Különös, tompa volt a hangja. A lány ránézett, és a levegő
bennszorult a torkában. Luke-nak hosszú, hegyes fülei meg borotvaéles
fogai nőttek, a szeme pedig sárgán égetett...
– Luke – suttogta Clary. – Mi történik veled...
– Clary! – A férfi felé nyúlt, keze furcsán megnyúlt, körmei élesekés
rozsdavörösek lettek. – Valami baj van?
A lány sikítva ugrott el előle. Maga sem tudta, mitől rémült meg
ennyire – korábban is látta már Luke-ot átváltozni, és tudta, hogy a férfi
sosem bántaná. Csakhogy most életre kelt benne a félelem, és képtelen
volt kordában tartani. Luke elkapta a vállát, ő pedig elhúzódott a sárga,
állatias szemektől, hiába nyugtatta a férfi megszokott, emberi hangján,
hiába könyörgött neki, hogy maradjon csendben. – Clary, kérlek...
– Engedj el! Engedj el!
De a férfi csak még szorosabban tartotta. – A víztől van...
hallucinálsz. Próbáld meg összeszedni magad! – Luke a híd felé
vonszolta a lányt. Clary érezte, ahogy alágördülő könnyei hűtik arca
égő bőrét. – Ez nem a valóság! Tarts ki, kérlek! – mondta a férfi, ahogy
felsegítette Claryt a hídra. A lány érezte a zöld víz áporodott szagát.
Valami mozgott a felszín alatt, aztán egyszerre egy fekete csáp
emelkedett ki a vízből, szivacsszerű végén tűhegyes fogakkal. Clary
távolabb húzódott a víztől. Még sikoltan sem tudott, csak mély hörgés
tört elő a torkából.
Luke az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt összecsuklott volna a
térde, és a karjába kapta. Utoljára talán öt- vagy hatéves korában vette
fel így. – Clary – szólt a férfi, de a szavai aztán artikulálatlan hörgésben
folytak össze, ahogy leléptek a hídról. Elsiettek egy sor magas és
keskeny épület mellett, amelyek Brooklyn sorházaira emlékeztették
Claryt – vagy talán csak hallucinációiban jelent meg az ismerős
környék? Mintha meggörbült volna körülöttük a tér, ahogy haladtak
tovább. A házak fényei fáklyaként lángoltak, a csatorna vize gonoszan
ragyogott fel. Clary úgy érezte, a csontjai egytől egyig elolvadnak a
testében.
– Itt is vagyunk. – Luke megtorpant az egyik csatornaparti ház előtt.
Elkiáltotta magát, és nagyot rúgott az ajtóba, amit élénk, szinte rikító
pirosra festettek, és egyetlen aranyszínű rúnával díszítettek. A rúna
elolvadt, ahogy Clary rámeredt, a vonalai előbb szétfolytak, aztán
förtelmes, vicsorgó koponyává álltak össze. Ez nem a valóság,
gorombította le magát a lány. Öklét a szájára szorítva fojtotta el feltörni
készülő sikolyát, és olyan erővel harapott az ujjaiba, hogy vér ízét
érezte a nyelvén.
A fájdalom egy pillanatra kitisztította a fejét. Az ajtó kivágódott, és
egy sötét ruhás nő került elő, arcán a düh és a meglepetés keverékével.
Hosszú, kócos, őszes-barnás haja két fonatból igyekezett menekülni;
kék szeme határozottan ismerősnek tűnt. Boszorkányfény rúnával
festett kő ragyogott a kezében. – Ki az? – kérdezte. – Mit akar?
– Amatis. – Karjában Claryvel Luke belépett a kő fénykörébe. – Én
vagyok az.
A nő elsápadt, és megtántorodott – egyik kezével még az ajtófélfát is
elkapta, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Lucian? – Luke előrelépett
volna egyet, de a nő – Amatis – az útjába állt. Olyan hevesen rázta a
fejét, hogy a hajfonatai előre-hátraugráltak. – Hogy jöhetsz ide, Lucián?
Hogy merészelsz egyáltalán idejönni?
– Nem sok választásom volt. – Luke erősebben szorította Claryt. A
lány elfojtotta feltörni készülő könnyeit. Úgy érezte, mintha egész teste
lángolna, és minden idegszálat egyszerre égetné a fájdalom.
– Akkor is menned kell – közölte Amatis. – Ha azonnal indulsz...
– Nem magam miatt jöttem. A lány miatt. Haldoklik. – Ahogy a nő
elkerekedett szemmel rámeredt, Luke folytatta. – Amatis, kérlek! Ez itt
Jocelyn lánya.
Hosszú csend következett, mialatt Amatis mereven allt a küszöbön,
akár egy szobor. Clary nem tudta eldönteni, vajon meglepetésében vagy
ijedtségében nem volt képes mozdulni. A lány ökölbe szorította a kezét
– tenyere ragadt a vértől, ahol körmei a saját húsába vájtak, de most
már a fájdalom sem segített: a világ pasztellszínekre esett szét, mint egy
a víz felszínén sodródó kirakós játék. Alig hallotta Amatis hangját,
amikor a nő végül félreállt az ajtóból, és megszólalt: – Jól van, Lucián.
Behozhatod.
Mire Simon és Jace visszament a nappaliba, Aline ételt hozott a két
kanapé között álló kisasztalra. Volt ott kenyér és sajt, néhány szelet
sütemény, almák, sőt még egy üveg bor is, amihez Max semmi szín
alatt nem nyúlhatott hozzá. A kisfiú a sarokban ült egy tányér sütivel, a
könyve nyitva hevert az ölében. Simon együtt érzett vele. Ő is éppen
olyan egyedül érezte magát a nevetgélő, cseverésző társaságban, mint
Max.
Észrevette, ahogy egy almáért nyúlva Aline megérinti Jace csuklóját
az ujjaival, és látta, hogy a fiú izmai megfeszülnek. De hát éppen ez a
jó, mondta magának, és mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
Claryről egyszerűen megfeledkeztek.
Jace tekintete találkozott Simonéval a lány feje fölött, és az
Árnyvadász fiú elvigyorodott. Bár nem volt vámpír, valahogy mégis
sikerült azt a benyomást keltenie, hogy minden foga hegyes. Simon
elfordította a fejét, és körülnézett a szobában. Csak most tűnt fel neki,
hogy a zene nem valamiféle hifiberendezésből árad, hanem egy
bonyolultnak tűnő mechanikus szerkezetből.
Fontolóra vette, hogy beszélgetésbe elegyedik Isabelle-lel, de a lány
éppen Scbastiannal csevegett, aki figyelmesen fordította felé csinos
arcát. Jace nemrég még kinevette Simont, amikor megtetszett neki
Isabelle, de Sebastian láthatólag tudta kezelni a lányt. Végtére is az
Árnyvadászokat úgy nevelték, hogy bármit képesek legyenek kezelni,
nem? Bár Jace arckifejezése, amivel közölte, hogy ezen túl kizárólag
testvérként óhajt Claryre tekinteni, mintha nem ezt sugallta volna.
– Elfogyott a bor – közölte Isabelie, és hangos koppanással tette
vissza az üveget az asztalra. – Hozok még. – Ezzel rákacsintott
Sebastianra, és már el is tűnt a konyhában.
– Remélem, nem baj, hogy megjegyzem, de kissé csendesnek tűnsz –
jegyezte meg Sebastian, lefegyverző mosollyal támaszkodva meg
Simon székének támláján. Ahhoz képest, hogy milyen sötét a haja,
gondolta Simon, Sebastiannak nagyon fehér a bőre. Nem járhat valami
sűrűn a napra. – Minden rendben?
Simon megvonta a vállát. – Nemigen tudok hozzászólni a
társalgáshoz. Vagy Árnyvadász politikáról beszélgettek, vagy olyan
emberekről, akiknek még csak a nevét sem hallottam soha, vagy mind a
kettőről egyszerre.
Sebastian arcáról eltűnt a mosoly. – A Nephilimek köre nagyon zárt
tud lenni. Így szokott ez lenni azoknál, akik ki vannak zárva a világból.
– Nem gondoljátok, hogy magatokat zárjátok ki? Megvetitek a
hétköznapi embereket.
– Az azért erős, hogy „megvetjük” – mondta Sebastian. – És tényleg
azt gondolod, hogy az emberek világa közösködni akarna velünk?
Másra sem lennénk jók, csak hogy emlékeztessük őket a hazugságaikra,
amikor azzal próbálják nyugtatni magukat, hogy a valóságban
nincsenek vámpírok meg démonok, és nem rejtőznek szörnyek az ágy
alatt. – Jace felé fordult, aki már egy ideje némán meredt rájuk. – Te
nem így gondolod?
Jace elmosolyodott. – De ce crezi ca va ascultam conversatia?
Sebestian érdeklődéssel a tekintetében nézett a szemébe. – M-ai
urmarit de cand ai ajuns aici – felelte. – Nu-mi dau seama daca nu ma
piaci or daca esti atat de banuitor cu toata. lumea – tette hozzá, aztán
felállt. – Örülök a lehetőségnek, hogy gyakorolhatom a románt, de ha
nem bánod, megnézem, mi tart ilyen sokáig Isabelle-nek a konyhában.
– Ezzel eltűnt az ajtónyílásban, otthagyva a csodálkozó Jace-t.
– Mi az? Kiderült, hogy mégsem beszél románul? – kérdezte Simon.
– Nem – felelte Jace. Halvány ráncok jelentek meg a szeme körül. –
Nem, úgy beszél, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Mielőtt Simon rákérdezhetett volna, hogy ezt pontosan, hogy érti,
Alec lépett a szobába. Éppen olyan komoran nézett maga elé, mint
amikor korábban kiment. Tekintete egy pillanatra elidőzött Simonon,
kék szemében látszott, hogy zavarban van.
– Máris visszajöttél? – kapta fel a fejét Jace.
– Nem hosszú időre. – Alec felkapott egy almát az asztalról kesztyűs
kezével. – Csak... érte jöttem – mutatott Simonra az almával. – A
Gardnál látni akarják.
Aline meglepettnek tűnt. – Tényleg? – kérdezte, de Jace máris
felugrott a kanapéról, kirántva a kezét a lányéból.
– Miért akarják látni? – kérdezte hátborzongatóan hűvösen. –
Remélem, legalább ezt kiderítetted, mielőtt megígérted nekik, hogy
odaviszed.
– Hát persze hogy megkérdeztem – csattant fel Alec. – Nem vagyok
hülye.
– Jaj, ne már! – szólt közbe Isabelle, aki időközben megjelent az
ajtóban borosüveget tartó Sebastian társaságában. – Azért néha egy picit
hülye vagy. Csak egy picit – ismételte meg, ahogy Alec gyilkos
pillantást vetett rá.
– Visszaküldik Simont New Yorkba. A Portálon keresztül.
– De hát csak most jött – tiltakozott az ajkát biggyesztve. – Ez így
nem buli.
– Nem is az a lényeg, hogy buli legyen, Izzy. Simon csak véletlenül
került ide, ezért a Klávé szerint az lesz a legjobb, ha hazamegy.
– Remek – mondta Simon. – Ha időben hazajutok, anyám talán észre
sem veszi, hogy eltűntem. Hány időzónányira vagyunk Manhattantől?
– Neked van anyád? – Aline arcára őszinte döbbenet ült ki.
Simon úgy döntött, ezt inkább meg sem hallja. – Komolyan –
mondta, ahogy Alec és Jace váltott egy pillantást. – Semmi gond. Nem
vágyom másra, csak hogy leléphessek innen.
– Vele mész? – kérdezte Jace Alectől. – Gondoskodhatnál róla, hogy
minden simán menjen.
Simon nagyon is ismerősnek találta a pillantásukat, ahogy
összenéztek. Pont ilyen titkos pillantásokat vetettek egymásra ők is
Claryvel, ha nem akarták, hogy a szüleik tudják, miben mesterkednek.
– Mi van? – kérdezte egyik Árnyvadász fiúról a másikra nézve. – Mi
a baj?
Alec elfordította a fejét, Jace pedig üres mosollyal pillantott
Simonra. – Semmi – mondta. – Minden a legnagyobb rendben.
Gratulálok, vámpír. Hazamehetsz.
4
Napjáró
ALICANTÉRA MÁR LESZÁLLT AZ ÉJ, amikor Simon és Alec
kilépett Penhallow-ék házából, és elindult fel a dombon a Gardhoz. A
város keskeny utcái sápadt kőszalagokként kanyarogtak felfelé a
holdfényben. A levegő hideg volt, bár Simon ezt alig érzékelte.
Alec némán vonult elöl, tudomást sem véve Simon jelenlétéről.
Simonnak az előző életében zihálva kellett volna kapkodnia a lábát,
hogy lépést tartson vele, most azonban elég volt valamivel
hosszabbakat lépnie. – Szar lehet – jegyezte meg végül Simon, ahogy
Alec mogorván gyalogolt előtte. – Úgy értem, az, hogy engem kell
kísérgetned.
Alec vállat vont. – Tizennyolc éves vagyok. Felnőttnek számítok,
azzal pedig felelősség is jár. Én vagyok az egyetlen, akinek bejárása van
a Gardhoz, amikor a Klávé ülésezik, ráadásul a Konzul ismer engem.
– Ki az a Konzul?
– Magas rangú hivatalnok a Klávéban. Ő összesíti a Tanács tagjainak
szavazatait, ő értelmezi a Törvényt a Klávé számára, és ő ad tanácsokat
nekik meg az Inkvizítornak. Ha az Intézetek vezetői valamilyen
problémába ütköznek, amit nem tudnak egyedül megoldani, a
Konzulhoz fordulnak.
– Tanácsokat ad az Inkvizítornak? De hát azt hittem... az Inkvizítor
meghalt, nem?
Alec felmordult. – Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, az elnök
meghalt-e. Igen, az Inkvizítor meghalt, és most van helyette egy új.
Aldertree Inkvizítor.
Simon lenézett az alattuk futó csatorna sötét vizére. Maguk mögött
hagyták a várost, és most egy keskeny úton haladtak sűrűn növő fák
között.
– Elárulom neked, hogy mifelénk az inkvizíció nem volt valami
kellemes szórakozás. – Alec arcáról semmit nem lehetett leolvasni. –
Nem érdekes. Csak egy mondén történelmi vicc. Téged nem érint.
– Nem vagy mondén – jegyezte meg Alec. – Ezért volt rád olyan
kíváncsi Aline meg Sebastian. Nem mintha Sebastianon látszana az
ilyesmi. Folyton úgy viselkedik, mintha már úgyis mindent látott volna
Simon hamarabb kinyitotta a száját, mintsem gondolkodott volna. –
Ő és Isabelie... Van köztük valami?
Alec elnevette magát. – Hogy Isabelie és Sebastian? Aligha.
Sebastian jó fej, csakhogy Isabelie inkább egészen lehetetlen fiúkkal
szeret járni, akiket a szüleink gyűlölnek. Mondénekkel, Alvilágiakkal,
kisstílű szélhámosokkal.
– Kösz – szólt Simon. – Örülök, hogy összemosol mindenféle
bűnözőkkel.
– Szerintem így akarja felhívni magára a figyelmet – mondta Alec.
-Ő az egyetlen lány a családban, és folyton be kell bizonyítania, milyen
belevaló csaj. Vagy legalábbis ő azt hiszi.
– Vagy talán rólad próbálja elterelni a figyelmet – mondta Simon
szinte szórakozottan. – Tudod, mert a szüleid nem tudják, hogy meleg
vagy meg minden.
Alec olyan hirtelen torpant meg az út közepén, hogy Simon
majdnem nekiütközött. – Ok nem is – szólt –, de a jelek szerint
mindenki más igen.
– Kivéve Jace-t – jegyezte meg Simon. – Ő nem tudja, ugye?
Alec mély lélegzetet vett. Sápadt, gondolta Simon, bár lehet, hogy
csak a mindent elárasztó holdfény fakította ki. A szeme egészen fekete
volt a sötétben. – Tényleg nem értem, mi közöd hozzá. Hacsak nem
fenyegetni próbálsz.
– Hogy fenyegetni próbállak? – Simont felkészületlenül érte a vád. –
Jaj, dehogy...
– Akkor miért? – kérdezte Alec. A hirtelen támadt sebezhetőség a
hangjában meglepte Simont. – Miért hoztad föl?
– Mert – felelte Simon – általában úgy tűnik, mintha gyűlölnél
engem. Nem veszem zokon, pedig megmentettem az életedet. Igazából
mintha az egész világot gyűlölnéd. Aztán meg gyakorlatilag semmi
közös nincs bennünk. De látom, ahogy Jace-re nézel, meg látom
magamat, ahogy Claryrc nézek, és arra gondolok, hogy talán mégis van
bennünk valami közös. És talán ez segíthetne, hogy egy kicsit kevésbé
viszolyogj tőlem.
– Szóval titokban tartod Jace előtt, ugye? – kérdezte Alec. – Mert
szóval Clarynek is elmondtad, mit érzel, és...
– És nem volt valami jó ötlet – vágott a szavába Simon. – Most
folyton azon agyalok, hogyan lehet visszakozni egy ilyen után. Hogy
lehetünk-e megint barátok, vagy atomjaira hullott minden, ami
közöttünk volt. Nem miatta, magam miatt. Lehet, hogy találtam valaki
mást...
– Valaki mást – ismételte Alec. Most már továbbindult, megint
felgyorsította a lépteit, és meredten bámulta maga előtt az utat.
Simon után sietett. – Tudod, hogy értem. Például az a benyomásom,
hogy Magnus Bane-nek nagyon bejössz. És ő igazán menő.
Mindenesetre marha jó bulikat rendez. Még ha néha patkány is lesz
belőlem.
– Kösz a jó tanácsot – szólt szarazon Alec. – De nem hiszem, hogy
annyira bejönnék neki. Alig szólt hozzám, amikor eljött, hogy
megnyissa a Portált az Intézetnél.
– Talán fel kéne hívnod – vetette fel Simon, és igyekezett nem
belegondolni, milyen fura egy démonvadásznak azt javasolni, hogy
esetleg randiznia kéne egy boszorkánymesterrel
– Nem lehet – mondta Alec. – Idrisben nincsenek telefonok.
Különben sem számít. – Határozott volt a hangja. – Itt vagyunk. Ez a
Gard.
Magas fal emelkedett előttük, két hatalmas kapuval. A kapukra
lendületi sen kanyargó rúnákat faragtak, és bár Simon nem tudta úgy
olvasni őket, mint Clary, mégis bámulatosnak találta összetettségüket és
a belőlük áradó erőt. A kapukat mindkét oldalon szenvedélyes tekintetű,
gyönyörű kőAngyalok vigyázták. Mindegyik ívelt pengejű kardot tartott
a kezében, és egy patkány, denevér meg gyík keverékére emlékeztető
rút, hegyes fogú lény vonaglott a lábai előtt. Simon megállt, hogy
alaposabban is megnézhesse őket magának. Démonok, állapította meg –
de ezzel az erővel akár vámpírok is lehettek volna.
Alec belökte a kaput, és intett Simonnak, hogy lépjen be. Odabent a
fiú zavartan pillantott körbe. Amióta vámpír lett belőle, éjjel is
kristálytisztán látott, de a Gard ajtajához vezető utat boszorkányfényből
készült fáklyákkal szegélyezték, és az éles, fehér ragyogás mintha
eltüntette volna a részleteket. Halványan eljutott a tudatáig, hogy Alec
előrefelé tereli egy keskeny kőösvényen, amely vakítóan verte vissza a
ragyogást, aztán máris ott termett előtte valaki, aki feltartott kézzel állta
útját.
– Szóval ez a vámpír? – A hang olyan mély volt, hogy akár
dörmögésnek is lehetett volna nevezni. Simon felnézett. A szeme szinte
égett a rettenetes fénytől, és biztosan el is borították volna a könnyek,
ha képes lett volna még könnyezni egyáltalán. A boszorkány fény,
gondolta, az Angyalok fénye éget. Persze nincs ebben semmi meglepő.
Az előtte álló férfi magas volt, sárgás bőre megfeszült élesen kiugró
arccsontjain. Rövidre nyírt fekete haja alatt egészen magasnak tűnt a
homloka, az orra pedig görbe volt és csőrszerű. Olyan tekintettel nézett
le Simonra, ahogy a metróban szokás figyelni a sínek között futkosó
patkányokat, félig-meddig azt remélve, hogy jön egy szerelvény, és
szétlapítja őket.
– Ez itt Simon – szólt kissé bizonytalanul Alec. – Simon, ez Malachi
Dicudonné, a Konzul. Készen áll a Portál, uram?
– Igen – felelte Malachi. Nyers hangjában halvány akcentust lehetett
felfedezni. – Minden készen áll. Gyere, Alvilági! – Intett Simonnak. –
Minél hamarabb túl leszünk rajta, annál jobb.
Simon elindult a férfi felé, de Alec a vállára tette a kezét, és
megállította. – Csak egy pillanat – szólította meg a Konzult. –
Egyenesen hazaküldik Manhattanbe? És várni fogja valaki a túloldalon?
– Pontosan – felelte Malachi. – Magnus Bane, a boszorkánymester.
Mivel ő volt olyan ostoba, hogy beengedte a vámpírt Idrisbc, neki kell
gondoskodnia a visszatéréséről.
– Ha Magnus nem engedi át Simont a kapun, meghalt volna –
jegyezte meg némi éllel a hangjában Alec.
– Talán – szólt Malachi. – Ezt mondják a szüleid, és a Klávé úgy
döntött, hisz nekik. A tanácsom ellenére, ami azt illeti. Mindazonáltal
nem szabad félvállról venni, ha valaki Alvilágiakat hoz az
Üvegvárosba.
– Senki nem vette félvállról. – Simonban feltámadt a harag. – Ránk
támadtak, és...
Malachi Simon felé fordította a tekintetét. – Te csak akkor beszélsz,
Alvilági, ha megszólítanak. Egyetlen pillanattal sem előbb.
Alec szorítása erősebb lett Simon karján. Volt valami a tekintetében
– félig bizonytalanság, félig gyanakvás hogy talán nem is volt olyan jó
ötlet idehozni Simont.
– Na de, Konzul, igazán! – Az udvar túlfeleről érkező hang magas
volt, egy kicsit talán kapkodó, és Simon némi meglepetéssel állapította
meg, hogy egy férfihoz tartozik – méghozzá egy alacsony, kerekded
férfihoz, aki az ösvényen sietett feléjük. Árnyvadász öltözete fölött bő,
szürke köpenyt viselt, kopasz feje pedig ragyogott az éles fényben. –
Semmi szükség rá, hogy megijesszük a vendégünket.
– A vendégünket? – háborodott fel Malachi.
Az apró férfiragyogó mosollyal állt meg Alec és Simon előtt. –
Annyira örülünk, hogy eleget teszel a kérésünknek, és visszamész New
Yorkba! Így minden sokkal egyszerűbb lesz. – Simonra kacsintott, aki
zavartan bámult vivsza rá. Nem gondolta, hogy valaha találkozni fog
olyan Árnyvadásszal, aki láthatólag örül neki – akkor sem, amikor
mondén volt, és ha lehet, még kevésbé most, hogy vámpír lett belőle. –
Jaj, majd elfelejtettem! – csapott látványos mozdulattal a homlokára a
férfi. – Be kellett volna mutatkoznom. Az Inkvizítor vagyok, az új
Inkvizítor. Aldertree Inkvizítor a nevem.
Aldertree kezet nyújtott Simonnak, ő pedig zavartan elfogadta. – Te
pedig Simon vagy, ugye?
Igen – felelte a fiú, és amint tudta, visszahúzta a kezét. Aldertree
bőre kellemetlenül nedves és ragacsos volt. – Nincs miért megköszönni,
hogy igent mondtam a kérésükre. Az egyetlen vágyam, hogy
hazamehessek.
– Lemerem fogadni, lemerem fogadni! – Bár Aldertree hangja
barátságos volt, valami átvillant az arcán, miközben beszélt – valami,
amit Simon nem tudott hová tenni. Egyetlen pillanattal később
Aldertree elmosolyodott, és a Gard mellett kanyargó keskeny ösvény
felé mutatott. – Erre parancsolj, Simon!
Simon elindult, és Alec is tett a nyomában egy bizonytalan lépést, de
az Inkvizítor feltartotta a kezét. – Rád most már nem lesz szükség,
Alexander. Köszönjük a segítségedet.
– De Simon... – kezdte Alec.
– Nagyszerűen ellesz nélküled – biztosította a fiút az Inkvizítor. –
Malachi, kérlek, kísérd ki Alexandert! És adj neki egy boszorkányfény
rúnakövet, ha nem hozott magával. Az ösvény tartogat meglepetéseket
a sörétben.
Ezzel újabb üdvözült mosolyra húzta a száját, és elterelte Simont.
Alec bambán bámult utánuk.
A világ szinte tapintható ködként ragyogott fel Clary körül, ahogy
Luke átlépett a küszöbön, aztán végigvonult vele a folyosón a
boszorkányfénnyel előttük siető Amatis nyomában. A lány kábán
bámult körbe, ahogy a folyosó fokozatosan feltárult előtte, majd egyre
hosszabb és hosszabb lett, mint valami rémálomban.
A világ az oldalára fordult. Clary hirtelen valamilyen hideg felületen
hevert, és gyengéd kezek takarták be. – Nagyon betegnek tűnik, Lucián
– mondta Amatis, régi felvételekre emlékeztető torz hangon. – Mi
történt vele?
– Kiitta a fél Lyn-tavat. – Luke hangja egészen messziről jött, de
Clary előtt egy pillanatra kitisztult a világ: egy konyha hűvös padlóján
feküdt, és valahol a feje fölött Luke turkált egy szekrényben. A konyha
sárga falairól mállott a vakolat, és az egyik sarokban ódivatú fekete
kovácsoltvas kályha állt. A rácsa mögött lobogó lángok fényétől
megfájdult a lány szeme. – Ánizs, nadragulya, papkalap... – Luke
üvegekkel megrakodva fordult vissza a szekrénytől. – Összefőznéd
őket, Amatis? Közelebb húzom szegényt a tűzhöz. Reszket.
Clary próbált megszólalni, hogy elmondhassa, mennyire melege van
így is, de egyáltalán nem azok a hangok jöttek ki a száján, amiket
szeretett volna. Hallotta a saját nyüszítését, ahogy Luke felemelte, aztán
érezte, hogy a bal oldala felenged a melegben. Csak most döbbent rá,
mennyire fázik.
A fogai keményen verődtek össze, és vér ízét érezte a szájában. A
világ reszketni kezdett körülötte, mint a víz a megrázott pohárban.
– Az Álmok tavát? – Amatis hangjából sütött a hitetlenkedés. Clary
nem látta tisztán a nőt, de úgy tűnt, mintha a kályha mellett állna egy
hosszú nyelű fakanállal a kezében. – Mit keresett ott? Jocelyn tudja,
hol...
Egyszerre eltűnt a világ – pontosabban a valódi világ, a konyha a
sárga falaival meg a lobogó lángokkal a kályhában. Clary a Lyn-tó
víztükrét látta, amint tűz fényét veri vissza, akár a tiszta üveg. Angyalok
járkáltak rajta: Angyalok törötten lógó, véres szárnnyal és Jace arcával.
Aztán voltak ott más Angyalok is, fekete árnyékból szőtt szárnyakkal,
akik a tűzbe nyújtották a kezüket, és nevettek...
A testvérét szólítja. – Amatis hangja öblösnek tűnt, mintha
valamilyen lehetetlen magasságból érkezett volna. – Lightwoodékkal
van, ugye? Penhallow-éknál szálltak meg a Princewater Streeten.
Elküldhetek...
– Nem – szakította félbe élesen Luke. – Nem. Jobb, ha Jace nem tud
erről.
Jace-t szólítottam volna? Miért tennék ilyet? Kérdezte magától
Clary, de a választ már nem volt ideje kigondolni. Visszatért a sötétség,
és ismét hatalmukba kerítették a hallucinációk. Ezúttal Alecről és
Isabelle-ről álmodott. Mindketten úgy néztek ki, mintha heves csatából
érkeztek volna, az arcukat beborította a nyálka meg a könnyek. Aztán
eltűntek, és Clary egy arctalan férfiról álmodott, a hátából denevér
módra kiálló fekete szárnyakkal. Amikor mosolygott, vér folyt a
szájából. Clary összeszorította a szemét, és imádkozott, hogy eltűnjenek
a látomások...
Sok idő eltelt, mire a hangok magához térítették. – Idd meg ezt! –
monda Luke. – Meg kell innod, Clary. – A lány egyszerre kezeket érzett
a hátán, és egy lucskos szövetdarabról folyadék csöppent a szájába.
Keserű és borzalmas volt az íze, Clary pedig köhögve fulladozni
kezdett tőle, de a kezek erősen tartották a hátát. Nyelt egyet, leküzdve a
fájdalmat duzzadt torkában.
Nagyszerű – mondta Luke. – Ettől jobban fogod érezni magad.
Clary lassan kinyitotta a szemét. Luke és Amatis térdelt mellette,
mély aggodalommal szinte egyforma kék szemükben. A lány elnézett
mellettük, de nem látott semmit – sem Angyalokat, sem denevérszárnyú
ördögöket, csak sárga falakat meg egy halvány rózsaszín teáskannát,
amint veszélyesen billegett az ablakpárkányon.
– Meg fogok halni? – kérdezte suttogva.
Luke szomorúan mosolyodott el. – Nem. El fog tartani egy darabig,
mire összeszeded magad, de megmaradsz
– Jó. – A lány túlságosan kimerült volt hozzá, hogy
megkönnyebbüljön. Olyan volt, mintha minden csontját kipiszkálták
volna a testéből, és csak a petyhüdt bőre maradt volna. Kábán nézett fel
a szempilláin keresztül, és gondolkodás nélkül bökte ki: – Ugyanolyan
a szemed.
Luke felhúzta a szemöldökét. – Ugyanolyan, mint mi?
– Mint az övé – mondta Clary, Amatis felé fordítva álmos tekintetét.
– Ugyanolyan kék.
Halvány mosoly villant át Luke arcán. – Nincs ebben semmi
meglepő, ha belegondolok – szólt. – Még nem volt alkalmam rendesen
bemutatni benneteket egymásnak. Clary, ez itt Amatis Herondale. A
nővérem.
Amint Alec és a Konzul hallótávolságon kívülre került, az Inkvizítor
elhallgatott. Simon próbált nem hunyorogni, ahogy követte a
boszorkányfényekkel megvilágított keskeny ösvényen. Érzékelte a
magasba emelkedő Gardot, amely olvannak tűnt, akár egy hajó oldala
az óceánban. Fények ragyogtak az ablakaiban, ezüstösre festve az eget.
Volt néhány ablak alacsonyan, a talajjal egy szinten is. Többet rácsok
fedtek, és mögöttük nem volt más, csak sötétség. Nagy sokára
elérkeztek egy boltívbe épített faajtóhoz az épület oldalában. Aldertree
közelebb lépett, hogy kinyissa a zárat, mire Simon gyomra azonnal
görcsbe rándult. Amióta vámpír lett, feltűnt neki, hogy az embereket
körüllengő szagok a hangulatukkal együtt változnak. Az Inkvizítor most
erős és keserű szagot árasztott magából, ami kávéra emlékeztetett, de
annál sokkal kellemetlenebb volt. Simon éles fájdalmat érzett az
állkapcsában, ami azt jelentette, hogy a vámpírfogai legszívesebben
előbújtak volna, úgyhogy igyekezett minél távolabb húzódni az
Inkvizítortól, amikor beléptek az ajtón.
Odabent egy hosszú, fehér, szinte alagútszerű folyosón találta magát,
ami olyan volt, mintha egy sziklából vájták volna ki. Az Inkvizítor
sietve indult meg előre, a boszorkányfény ugrálva verődött vissza a
falakról. Ahhoz képest, hogy milyen rövid lábai voltak, a férfi
figyelemre méltó sebességgel mozgott.
Menet közben ide-oda forgatta a fejét, és kitágultak az orrlyukai,
mintha bele beleszagolna a levegőbe. Simonnak kapkodnia kellett a
lábát, hogy lépést tartson vele, ahogy elhaladtak egy hatalmas,
kétszárnyú ajtó előtt. Mögöte Simon egy amfiteátrumot pillantott meg
székek hosszú soraival, melyek mindegyikét egy feketébe öltözött
Árnyvadász foglalta el. Hangok verődtek vissza a falakról. Indulatos
hangokat hallott, de Simon csak egy-két morzsát mdott elkapni a
beszélgetésekből; a szavak összefolytak, ahogy mindenki egyszere
beszélt.
De nincs rá bizonyítékunk, hogy mit akar Valentine. Senkinek nem
árulta el.
Nem számít, mit akar. Renegát és áruló. Gondolod, hogy jó vége
lenne, ha bármilyen úton-módon megpróbálnánk egyezségre jutni vele?
– Hallottál róla, hogy egy őrjárat vérfarkasgyerek tetemére bukkant
Ikocelind külvárosában? Egyetlen csepp vér sem maradt benne. Úgy
fest, Valentine itt, Idrisben, fejezte be a Rituálét.
– A Végzet Ereklyéi közül kettő nála van. Ezekkel együtt erősebb,
mint ahoz bármelyik Nephilimnek joga lenne. Talán nincs is
választásunk...
– Az unokatestvérem azon a hajón halt meg New Yorkban. Nem
hagyhatjuk, hogy Valentine megússza, amit eddig tett. Meg kell
torolnunk!
Simon szívesen tovább hallgatózott volna, de az Inkvizítor úgy
nyüzsgött körülötte, mint valami kövér, mérges méh. – Mozgás, mozgás
– mondta a boszorkányfénnyel legyezve. – Nincs vesztegetni való
időnk. Vissza kell érnem a gyűlésre, mielőtt vége lesz.
Simon vonakodva engedte, hogy a férfi végigterelje a folyosón,
miközben végig ott csengtek a fülében a szavak: „meg kell torolnunk!".
Nem szívesen emlékezett vissza arra az éjszakára a hajón. Amikor
megérkeztek egy egyetlen faragott, fekete rúnával megjelölt ajtóhoz, az
Inkvizítor elővett egy kulcsot, elfordította a zárban, majd széles
gesztussal betessékelte Simont.
A fiú egy szinte csupasz szobában találta magát. A díszítésül
szolgáló egyetlen falikárpiton egy Angyal emelkedett ki a tóból, egyik
kezében egy kardot, a másikban egy kelyhet tartva. Simon figyelmét
egy időre lekötötte, hogy egyszerre látja a Kelyhet és a Kardot. Csak
amikor a zár kattanását hallotta a háta mögül, akkor jött rá, hogy az
Inkvizítor bereteszelte mögöttük az ajtót.
Simon körülnézett. A szoba bútorzatát mindössze egy alacsony
asztal és a mellette álló pad alkotta. Az asztalra dekoratív ezüstcsengőt
helyeztek. – A Portál... Itt bent van? – kérdezte a fiú bizonytalanul.
– Simon, Simon. – Aldertree úgy dörzsölte össze a tenyerét, mintha
egy születésnapi bulira vagy valami hasonló kellemes eseményre
készülne. – Tényleg ennyire szeretnél már elmenni innen? Reméltem,
hogy néhány kérdést feltehetek előbb...
– Jól van. – Simon nyugtalanul rántott egyet a vállán. – Kérdezzen,
amit csak akar!
– Hogy te milyen együttműködő vagy! El vagyok ragadtatva! –
Aldertree sugárzott a boldogságtól. – Pontosan mióta is vagy tehát
vámpír?
– Úgy két hete.
– És hogy történt? Az utcán támadtak meg, vagy talán éjszaka az
ágyadban? Tudod, ki változtatott át?
– Hát... pontosan nem.
– De édes fiam, hogy lehet ilyesmit nem tudni? – Nyílt, kíváncsi
tekintettel méregette Simont. Olyan ártalmatlannak tűnik, gondolta a
fiú. Mintha valakinek a nagypapája lenne, vagy egy vicces, öreg
nagybácsi. Nyilván csak képzelte a keserű szagot.
– Nem volt olyan egyszerű a dolog – mondta Simon, és beszámolt a
Dumortba tett két látogatásáról, először patkányként, aztán pedig olyan
erős késztetéstől hajtva, hogy úgy érezte, mintha egy hatalmas fogóval
ragadták volna meg, és vonszolták volna éppen oda, ahová menni akart.
– És tudja – fejezte be –, abban a pillanatban, hogy beléptem a szálloda
ajtaján, megtámadtak. Nem tudom, melyikük változtatott át. Talán az
összes egyszerre.
Az Inkvizítor csettintett a nyelvével. – Te jóságos ég! Ez egyáltalán
nem jó. Nagyon kellemetlen.
Magam is úgy gondolom – értett egyet Simon.
A Klávé nem fog örülni.
Micsoda? – kérdezte értetlenül a fiú. – Mit érdekli a Klávét, hogyan
lett belölem vámpír?
Nos, az csak egv dolog, hogy megtámadtak – mondta
bocsánatkérően Aldertree. – De te fogtad magad, és gyakorlatilag
átadtad magad a vámpíroknak. Érted? Egy kicsit olyan, mintha akartad
volna, hogy átváltoztassanak.
Nem akartam! Nem ezért mentem a szállodába!
Hát persze, hát persze – csirította Aldertree. – Váltsunk témát, jó?
-Meg sem várta a választ, máris folytatta. – Miért van az, hogy a
vámpírok életben hagytak, és engedték, hogy feltámadj, ifjú Simon?
Tekintetbe véve, hogy behatoltál a területükre, az lett volna a normális,
hogy addig táplálkoznak belőled, amíg meghalsz, aztán elégetik a
testedet, nehogy visszatérj.
Simon már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, és elmondja az
Inkvizítornak hogyan cipelte el Raphael az Intézetbe, aztán hogyan vitte
Clary, Jace meg Isabelle a temetőbe, és hogyan nézték végig, ahogy
kiássa magát a sírból. Aztán elbizonytalanodott. Csak halvány
elképzelése volt róla, hogyan működik a Törvény, valamiért azonban
kételkedett benne, hogv az Árnyvadászok hétköznapi tevékenységei
közé tartozik feltámadó vámpírokat babusgatni, vagy ellátni őket vérrel
az első étkezésükhöz. – Nem tudom mondta végül. – Fogalmam sincs,
miért változtattak át ahelyett, hogy megöltek volna.
– De az egyik nyilván engedte, hogy igyál a véréből, különben... nos,
különben nem lennél az, ami most vagy. Azt akarod mondani, nem
tudod, ki volt a nemző vámpírod?
A nemző vámpírom? Simon sosem gondolt így a dologra – Raphael
vére gyakorlatilag véletlenül került a szájába. Nehéz volt valamiféle
nemző ősként tekinteni a vámpírfiúra, aki ránézésre fiatalabbnak tűnt,
mint Simon. – Sajnos fogalmam sincs.
– Te jóságos ég! – sóhajtott az Inkvizítor. – Igen sajnálatos.
– Mi a sajnálatos?
– Hogy hazudsz nekem, fiam. – Aldertree megrázta a íejét. – Pedig
úgy reméltem, hogy együttműködsz! Ez borzasztó, egyszerűen
borzasztó. Eszedbe sem jut, hogy az igazat mondd nekem? Puszta
szívesség gyanánt?
– De hát az igazat mondom!
Az Inkvizítor lekókadt, mint egy virág, amit rég nem locsoltak meg.
– Olyan kár! – Megint felsóhajtott. – Olyan kár! – Átszelte a szobát, és
továbbra is a fejét rázva élesen dörömbölni kezdett az ajtón.
– Mi folyik itt? – Simon hangja elcsuklott a rémülettől és a
zavarodottságtól. – És mi van a Portállal?
– A Portállal? – kuncogott Aldertree. – Ugye te sem gondoltad
komolyan, hogy csak úgy elengedlek?
Mielőtt Simon egy szót is szólhatott volna, kivágódott az ajtó, fekete
ruhás Árnyvadászok özönlöttek a szobába, és megragadták. A fiú
küzdött, de erős kezek markolták mindkét karját. A fejére csuklyát
húztak, és többé semmit sem látott. Vakon rúgott egyet, és talált is, mire
hangos káromkodást hallott.
Durván hátrarántották, és valaki a fülébe suttogott. – Még egy ilyen,
vámpír, és szenteltvizet öntök le a torkodon, aztán figyelem, ahogy vért
köpve purcansz ki.
– Elég legyen! – Az Inkvizítor vékony, aggodalmas hangja, akár egy
luftballon, emelkedett a zsivaj fölé. – Nincs több fenyegetőzés! Csak
meg akarok tanítani a vendégünknek egy leckét. – Közelebb léphetett,
mert Simon orrát újból megütötte a különös, keserű szag, ha ezúttal a
csuklya tompította is valamelyest. – Simon, Simon – szólt Aldertree. –
Pedig annyira örültem, hogy találkozhatom veled! Remélem, egy
éjszaka a Gard celláiban eléri a kívánt hatást, és reggelre
együttműködőbb leszel. Továbbra is fényes jövőt látok kettőnk előtt, ha
túljutunk ezen az apró bökkenőn. – Simon vállára tette a kezét. –
Vigyétek az alagsorba, Nephilimek!
Simon felkiáltott, de a csuklya elfojtotta a hangját. Az Árnyvadászok
kirángatták a szobából, és végigterelték egy sor végtelenül hosszúnak
tetsző, labirintusszerű folyosón. Végül megérkeztek egy lépcsőhöz,
amin egyszerűen levonszolták; a lába sorban meg-megcsúszott a
fokokon. Simon semmit nem tudott megállapítani a helyről, ahová
jutottak, kivéve, hogy szűk, és nedves kő áporodott szaga lengi be.
Ahogy fokozatosan lejjebb jutottak, a levegő egyre párásabb és
hidegebb lett.
Végre megálltak. Vas csikorgása hallatszott kövön, majd valaki
taszított egyet Simonon, és a fiú négykézláb kötött ki a földön. Hangos,
fémes csattanással bezáródott egy ajtó, majd távolodó csizmák
koppanása visszhangzott egyre halványabban. Simon lekapta a fejéről a
csuklyát, és a földre dobta. A fullasztó érzés azonnal semmivé foszlott,
és a fiú ellenállt a késztetésnek, hogy levegő után kapjon – hiszen
levegőre egyáltalán nem volt szüksége. Tudta, hogy ez csak reflex, de a
mellkasa úgy fájt, mintha a fulladás határán lett volna.
Egy szögletes, csupasz, kőfalú szobában volt, amelynek egyetlen
apró, rácsos ablakát a kicsi, keménynek tűnő ágy fölött építették a falba.
Egy alacsony ajtó mögött Simon megpillantotta az apró fürdőszobát,
benne egy csappal meg egy vécékagylóval. A szoba nyugati falát
szintén rács zárta el – erős, ránézésre vasból készült rúdjai a
mennyezettől egészen a földig értek. A falba erősített, ugyanolyan
rácsból készült ajtó rézkilincsére tömör, fekete rúnát véstek. Ami azt
illeti, az egész rács tele volt rúnákkal, még az ablak előtt húzódó fekete
rudakon is körbe-körbe kanyarogtak a vésett rajzolatok.
Bár tudta, hogy a cella ajtaja zárva van, Simon nem tudott ellenállni
a kísértésnek, odalépett, és megragadta a kilincset. Égető fájdalom
hasított a kezébe. Felkiáltott, és elkerekedett szemmel rántotta vissza a
karját. A füst vékony csíkokban szállt fel a tenyeréből; egy rúna finom
rajza égett a bőrébe.
Izzó fájdalom égette a tenyerét. Simon ökölbe szorította a kezét, és
felszisszent. – Mi ez? – kérdezte suttogva, bár tudta, hogy senki nem
hallhatja.
– Salamon pecsétje – felelte egy hang. – Állítólag Isten egyik igaz
nevét tartalmazza. Távol tartja a démonokat... meg a te fajtádat is,
hiszen a te hited egyik jelképe.
Simon felkapta a fejét, még a kezében érzett fájdalomról is majdnem
megfeledkezett. – Ki van itt? Ki szólt?
Egy darabig csend volt. – A melletted lévő cellában vagyok, Napjáró
– felelte végül a hang. Kissé rekedtes volt, és egy felnőtt férfihoz
tartozhatott. – Az őrök egy fél napon át arról vitatkoztak, hogyan
tartsanak odabent. Szóval a helyedben én nem próbálkoznék vele, hogy
kinyissam az ajtót. Jobban jársz, ha tartogatod az erődet, amíg ki nem
derül, mit akar tőled a Klávé.
– Nem tarthatnak itt – tiltakozott Simon. – Nem tartozom ebbe a
világba. A családom észre fogja venni, hogy eltűntem... A tanáraim...
– Arról gondoskodtak. Léteznek meglehetősen egyszerű varázslatok,
akár egy kezdő boszorkánymester is boldogulhat velük, amelyek abba
az illúzióba ringatják a szüléidet, hogy a távollétednek valamilyen
reljesen hétköznapi oka van. Tanulmányi kirándulás. Valamilyen
családtag meglátogatása. Nem nagy ügy. – Nem volt a hangjában sem
fenyegetés, sem sajnálat, csak száraz tényeket közölt. – Tényleg azt
hitted, hogy még sosem tüntettek el egyetlen Alvilágit sem?
– Ki maga? – kérdezte megbicsakló hangon Simon. – Alvilági, mint
én? Itt tartanak bennünket?
Ezúttal nem kapott választ. Simon még egyszer megszólította, de a
cellaszomszéd a jelek szerint úgy döntött, hogy elmondott mindent,
amit akart, Simon kiáltásai hatástalanok maradtak.
A fájdalom csillapodott a kezében. Ahogy lenézett, látta, hogy a
bőrén égésnek már nyoma sincs, de a pecsét továbbra is ott virít a
kezén, mintha tintával rajzolták volna rá. Egyszerre rádöbbent, hogy
valójában nem az összes ábra rúna: Dávid-csillagok is voltak köztük,
meg néhány sor a Tórából héberül. A rajzolatok újnak tűntek.
Az örök egy fél napon át arról vitatkoztak, hogyan tartsanak
odabent, mondta a hang.
De nem csak azzal akadt gondjuk, hogy Simon vámpír; vicces, de a
zsidóságával is meggyűlt a bajuk. Egy fél napon át vésték Salamon
pecsétjét a kilincsbe, hogy megégesse a kezét, amikor megérinti. Ennyi
ideig tartott nekik, mire ellene fordították a saját hite jelképeit.
Valami oknál fogva ez a felismerés semmivé foszlatta Simon
maradék önuralmát is. A fiú végignyúlt az ágyon, és kezébe temette az
arcát.
A Princewater Street egészen sötét volt már, amikor Alec visszatért a
Gardról. A redőnyöket leengedték, csak egy-egy boszorkányfény
vetített halvány fehér kört a macskakövekre. Penhallow-ék háza volt a
legvilágosabb a környéken – az ablakokban gyertyák ragyogtak, a
bejárati ajtó pedig résnyire nyitva állt, és keskeny fénycsík szűrődött ki
a járdára.
Jace a kertet körülvevő alacsony kőkerítés tetején ült, haja
megcsillant a legközelebbi utcai lámpa fénysugarában. Ahogy Alec
közelebb ért, Jace felnézett, és megborzongott egy kicsit. Csak egy
vékony dzseki volt rajta, és bi zony jócskán lehűlt a levegő, miután
lement a nap. A levegőben kései rózsák illata lengett, akár valami finom
parfüm.
Alec letelepedett a kerítésre Jace mellé. – Végig rám vártál?
– Ki mondta, hogy rád várok?
– Amúgy jól ment. Ha emiatt aggódsz. Otthagytam Simont az
Inkvizítorral.
– Otthagytad? Nem maradtál, hogy meggyőződj róla, minden
rendben megy-e?
– Jól ment – ismételte Alec. – Az Inkvizítor azt mondta, személyesen
viszi be az épületbe, hogy visszaküldhesse...
– Az Inkvizítor mondta, az Inkvizítor mondta – szakította félbe Jace.
– A legutóbbi Inkvizítor is simán túllépte a hatáskörét... Ha nem halt
volna meg, a Klávé biztosan felmenti a tisztségéből. Talán még el is
átkozták volna. Honnan tudhatod, hogy nem gárgyult-e meg ez is?
– Normálisnak tűnt – mondta Alec. – Még kedvesnek is. Tökéletesen
udvarias volt Simonnal. Figyelj, Jace... elmondom, hogy működik a
Klávé. Nem mi fogunk irányítani mindent. Bíznunk kell bennük,
különben gyorsan teljes lesz a káosz.
– De az utóbbi időben annyi mindent elszúrtak. Ezt neked is el kell
ismerned.
– Talán így van – bólintott Alec –, de gondolj csak bele! Ha elkezded
azt hinni, hogy mindent jobban tudsz, mint a Klávé, és felülírhatod a
Törvényt, akkor mi különböztet majd meg az Inkvizítortól? Vagy
Valentine-tól?
Jace arca eltorzult. Olyan volt, mintha Alec behúzott volna neki
egyet, vagy valami még rosszabbat tett volna
Alec gyomra összerándult. – Ne haragudj! – Kinyújtotta a kezét. –
Nem úgy gondoltam, hogy...
Hirtelen éles, sárga fénysugár hasított a kert sötétjébe. Alec felnézett,
és Isabelle-t pillantotta meg a nyitott bejárati ajtóban, amint körülvette a
háta mögül érkező fény. Csak a körvonalai látszottak, de csípőre tett
keze egyértelművé tette, hogy bosszús. – Ti meg mit csináltok idekint?
– kiáltotta. – Elképzelni nem tudtuk, merre lehettek.
Alec visszafordult a barátja felé. – Jace...
De Jace már felállt, és egyetlen pillantásra sem méltatta a felé
nyújtott kezet. – Remélem, igazad van a Klávéval kapcsolatban –
mondta kurtán.
Alec figyelte, ahogy Jace visszasiet a házba. Akaratlanul is Simon
hangja csengett a fülében. Most folyton azon agyalok, hogyan lehet
visszakozni egy ilyen után. Hogy lehetünk-e megint barátok, vagy
atomjaira hullott minden, ami közöttünk volt.
A bejárati ajtó becsapódott, Alec pedig magára maradt a félig
megvilágított kertben. Ahogy egy pillanatra becsukta a szemét, egy arc
jelent meg a szemhéja mögött. Ezúttal kivételesen nem Jace arca volt
az. Az arcból élénk-zold, keskeny pupillájú szempár meredt rá. Egy
macska szemei.
Alec előkapott a zsákjából egy tollat meg egy papírlapot, amit a
naplónak használt spirálos jegyzetfüzetből tépett ki. Leírt néhány szót,
majd irónjával a papírdarab aljára kanyarította a tűz rúnáját. A lap
gyorsabban kapott lángra, mint gondolta volna. Ahogy elengedte,
különös szentjánosbogárként lebegett a levegőben, és nemsokára nem
maradt belőle más, csak szállingózó fehér hamu, ami lassacskán
letelepedett a rózsabokrokra.
5
Memóriagondok
CLARYT DÉLUTÁNI FÉNY ÉBRESZTETTE, egy sugárnyi halovány
világosság, ami rátelepedett az arcára, és izzó rózsaszínre festette a
szemhéja belsejét. A lány nyugtalanul moccant meg, és óvatosan
kinyitotta a szemét.
A láza elmúlt, és az az érzés is, hogy megolvadnak a csontok a
testében. Felült, és kíváncsian nézett körül. Amatis vendégszobájában
lehetett – a helyiség kicsi volt, a falait fehérre festették, az ágyat pedig
színes fonálból szőtt pokróccal terítették le. A kerek ablakok elől
elhúzták a csipkefüggönyöket, és a fény karikákat rajzolva áradt a
szobába. Clary lassan felült, és várta, hogy szédülni kezdjen. Semmi
sem történt. Teljesen egészségesnek söt kipihentnek érezte magát.
Kiszállt az ágyból, és végigpillantott a testén valaki felhúzott rá egy
keményített, fehér pizsamát, bár mostanra összegyűrődött, és túl nagy is
volt neki; az ujjai jócskán túlnyúltak a lány kezén.
Clary az egyik kerek ablakhoz lépett, és kikukucskált rajta. A
domboldalt óarany színű épületek borították, amelyeken a tető mintha
bronzból készült volna. A háznak ez az oldala a csatornával ellenkező
irányba nézett, egy keskeny kertre, amelyet melegbarnára festett az ősz.
A ház oldalát borító farácson már csak egyetlen fonnyadó szirmú rózsa
csüngött.
Megnyikordult a kilincs, és Clary sebtében visszamászott az ágyba,
mielőtt megjelent volna Amatis, kezében egy tálcával. A nő
szemöklökét felhúzva állapította meg, hogy Clary ébren van, de nem
szólt egy szót sem.
– Hol van Luke? – kérdezte Clary, és az álláighúzta a takarót.
Amatis letette a tálcát az ágy melletti asztalkára. Egy bögre volt rajta
valamilyen gőzölgő itallal meg néhány szelet vajas kenyér. – Enned
kéne valamit szólt. – Attól jobban fogod érezni magad.
– Máris jól érzem magam – mondta Clary. – Hol van Luke?
Az asztal mögött egy magas támlájú szék állt; Amatis leült rá, az
ölébe lette a kezét, és higgadtan mérte végig Claryt. A nappali fénynél a
lány sokkal jobban láthatta a ráncokat Amatis arcán – sok évvel
idősebbnek tűnt az édesanyjánál, bár valójában nem lehetett köztük túl
nagy a korkülönbség. Marna haját ősz szálak szőtték át, szemét pedig
sötét rózsaszín karikák keretezték, mintha sírt volna. – Nincs itt.
– Nincs itt, mert kiugrott a sarki boltba egy karton diétás kóláért meg
pár csomag ropiért, vagy nincs itt, mert...
– Hajnaltájt ment el, miután egész éjszaka melletted virrasztott. Azt
nem említette, pontosan hová tart. – Amatis hangja száraz volt, és ha
Clary nem érzi annyira nyomorultul magát, bizonyára szórakoztatónak
találta volna, hogy így sokkal jobban hasonlít Luke-éhoz. – Amikor itt
éltünk, mielőtt elment volna Idrisből... azután, hogy... átváltozott..., egy
farkasfalkát vezetett, amelyik a Brocelind-erdőben vert tanyát. Azt
mondta, visszamegy hozzájuk, de azt nem kötötte az orromra, hogy
miért, vagy, hogy pontosan mennyi időre. Csak annyit árult el, hogy pár
nap múlva jön vissza.
– Csak úgy... itt hagyott? Most akkor üljek, és várjak rá?
– Hát nem vihetett magával, igaz? – kérdezte Amatis. – És nem is
juthatsz egykönnyen haza. Már azzal is megszegted a Törvényt, hogy
úgy jöttél ide, ahogy. A Klávé nem fog könnyedén szemet hunyni e
fölött, és biztosan nem engednek majd csak úgy elmenni.
– Nem is akarok hazamenni – próbálta összeszedni magát Clary. –
Azért jöttem, hogy... találkozzam valakivel. Dolgom van.
– Luke mesélt róla – bólintott Amatis. – Mondok én neked valamit.
Ragnor Felit csak akkor találhatod meg, ha ő is akarja
– De...
– Clarissa. – Amatis kíváncsian méregette a lányt. – Valentine
bármelyik pillanatban megtámadhat bennünket. Idris szinte összes
Árnyvadásza itt van a városban. Alicanténál biztosabb helyen jelenleg
nem is lehetnél.
Clary mozdulatlanná dermedt. Ha belegondolt, Amatis igazat
beszélt, de ettől még egy belső hang folyamatosan azt ordította neki.
hogy nem várhat. Azonnal meg kell találnia Ragnor Felit; azonnal meg
kell mentenie az édesanyját; azonnal hozzá kell látnia. Az ajkába
harapott, hogy legyűrje feltörő pánikot, aztán próbált könnyedén
megszólalni. – Luke sosem mondta, hogy van egy nővére.
– Nem – szólt Amatis. – Cseppet sem meglepő. Nem voltunk valami
közel egymáshoz.
– Luke azt mondta, hogy a vezetékneve Herondale kicsiskodott
Clary. – De így hívták az Inkvizítort is. Ugye?
– Igen – felelte Amatis. A vonásai megfeszültek, míntha i fájdalmat
okoznának neki a szavak. – Az anyósom volt.
Mit is mondott Luke az Inkvizítorról? Hogy volt egy fia, aki elvett
egy nem kívánatos családi kapcsolatokkal rendelkező nőt. Maga volt
Stephen Herondale felesége?
Amatis láthatólag meglepődött. – Tudod a nevét?
– Igen, Luke-tól. De azt hittem, az ő felesége meghalt. Azt hittem,
ezért volt az Inkvizítor olyan... – Rettenetes, akarta mondani, de ez túl
kegyetlennek tűnt volna. – ...keserű – fejezte be végül a mondatot
Amatis a tálcán álló bögre után nyúlt; ahogy felemelte enyhén
reszketett a keze. – Igen, valóban meghalt. Megölte magát. Az Céline
volt, Stephen második felesége. Én voltam az első.
– És elváltak?
– Valami olyasmi. – A nő Clary kezébe nyomta a bögrét. – Idd meg
ezt! Valami kell hogy legyen a gyomrodban.
Clary szórakozottan vette el a bögrét, és kortyolt egyet a forró
italból, ami sűrűnek és sósnak bizonyult. Nem tea volt, mint a lány
hitte, hanem leves. – Értem – mondta. – És mi történt?
Amatis a távolba bámult. – Amikor Luke... amikor Luke-kal
megtörtént az a dolog, Valentine-nak új segéd után kellett néznie.
Stephent választota. Mindketten nemrég léptünk be a Körbe. És miután
maga mellé vette Stephent, úgy döntött, hogy a legközelebbi barátjának
mégsem ildomos egy olyan nővel élnie, akinek az öccse...
– Vérfarkas.
– Ő egy másik szót használt. – Amatis hangjából áradt a keserűség.
-Rávette Stephent, hogy érvénytelenítse a házasságunkat, és vegyen
feleségül egy másik nőt, akit Valentine személyesen választott ki a
számára. Céline nagyon fiatal volt még. Mindenben engedelmeskedett.
– Ez rettenetes.
Amatis szomorú nevetéssel rázta meg a fejét. – Régen történt.
Stephen rendes volt, azt hiszem. Nekem adta a házat, és visszaköltözött
a Hcrondale-bírtokra a szüleivel meg Céline-nel. Soha többé nem
láttam. Természetesen kiléptem a Körből. Nem kellettem nekik többé.
Egyedül Jocelyn látogatott meg továbbra is rendszeresen. Ő még Lukeot
is megkereste. – A nő a füle mögé igazította őszülő haját. – Stephen
haláláról is csak napok múlva szereztem tudomást. Céline meg...
korábban gyűlöltem, de addigra már csak sajnáltam... Állítólag felvágta
az ereit, mindent beborított a vér. – Amatis mély lélegzetet vett. –
Később Stephen temetésén láttam Imogent, amikor a fia testét bevitték
a Herondale-mauzóleumba. Mintha meg sem ismert volna. Nem sokkal
később megtették Inkvizítornak. A Klávéban úgy érezték, senki nem
vadászná le könyörtelenebbül a Kör egykori tagjait, mint ő. És nem
tévedtek. Ha a vérükkel moshatta volna el az emlékeit Stephenről,
megtette volna.
Clary az Inkvizítor hideg tekintetére gondolt, szűk, mogorva
szemére, és megpróbált szánalmat érezni iránta. – Azt hiszem, beleőrült
– mondta. – Elvesztette az eszét. Rettenetesen viselkedett velem is, de
főleg Jace-szel. Mintha a halálát kívánta volna.
– Így is lehetett – szólt Amatis. – Te édesanyádra hasonlítasz, és ő is
nevelt fel, de a bátyád... – Félrebillentette a fejét. – Ő is annyira hasonlít
Valentine-ra, mint te hasonlítasz Jocelynra?
– Nem – felelte Clary. – Jace csak saját magára hasonlít. – Ahogy a
fiúra gondolt, végigfutott a hátán a hideg. – Itt van Alicantéban –
mondta ki hangosan, amit gondolt. – Ha találkozhatnék vele...
– Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Amatis. – Nem
hagyhatod el a házat. Senkivel sem találkozhatsz. Legfőképpen a
bátyáddal nem.
– Nem hagyhatom el a házat? – kérdezte elborzadva Clary. – Úgy
érti, be vagyok zárva ide? Mint egy fogoly?
– Csak egy-két napról van szó – hűtötte le a lányt Amatis. – Aztán
meg nem is vagy jól. Meg kell gyógyulnod. Kis híján meghaltál a tó
vize miatt.
– De Jace...
– A Lightwood család tagja. Nem mehetsz oda. Abban a pillanatban,
hogy meglátnak, elárulják a Klávénak, hogy itt vagy. És akkor nem
csak te kerülsz összeütközésbe a Törvénnyel, hanem Luke is.
De Lightwoodék nem fognak beárulni a Klávénál. Sosem tennének
ilyet...
Végül azonban jobbnak látta, ha ezt inkább nem mondja ki
hangosan. Úgysem győzhetné meg Amatist, hogy azok a Lightwoodok,
akiket tizenöt évvel ezelőtt ismert, nem léteznek többé, és Róbert meg
Maryse már nem elvakult fanatikus. Ez a nő itt talán Luke nővére, de
ettől még idegen volt Clary szemében. Még Luke is alig ismeri.
Tizenhat éve nem találkoztak – és még csak nem is beszélt soha Amatis
létezéséről. Clary a párnáknak dőlt, és fáradtságot tettetett. – Igaza van
– mondta. – Nem érzem valami jól magam. Azt hiszem, alszom még
egy kicsit.
– Jó ötlet. – Amatis közelebb hajolt, és kivette az üres bögrét a lány
kezéből. – Ha le szeretnél zuhanyozni, a fürdőszoba a folyosó végén
van. És az ágy lábánál találsz egy ládát, tele a régi ruháimmal. Úgy
nézem, nagyjából olyan méret lehetsz, mint én voltam a te korodban,
úgyhogy még talán passzolni is fognak rád. Ezzel a pizsamával
ellentétben – tette hozzá, és halvány mosolyt erőltetett az ajkára, amit
Clary nem viszonzott. Minden erejét lekötötte, hogy visszafogja magát,
és ne kezdje el ököllel verni a matracot dühében.
Abban a pillanatban, hogy bezáródott az ajtó Amatis mögött, Clary
kimászott az ágyból, és a fürdőszoba felé indult, remélve, hogy a forró
víz segit majd kitisztítani a fejét. Őszinte megkönnyebbülésére minden
ódivatúságuk ellenére az Árnyvadászok hittek a modern
fürdőszobákban és a hideg-meleg folyóvízben. Még egy erős illatú
citromos sampon is oda volt készítve, hogy kiöblíthesse a hajából a
Lyn-tó ragaszkodó szagát. Mire végzett, és két törülközőbe csavarva
visszavonult a hálószobába, sokkal jobban érezte magát
Kinyitotta a ládát, és turkálni kezdett Amatis holmijai között. A
gondosan összehajtogatott ruhákat keménypapír rétegei választották el
egymástól. Akadtak iskolai egyenruhára emlékeztető darabok; merinói
gyapjúból készült pulóverek, négy egymás mögé varrt C-betűt ábrázoló
jelvénnyel a mellzsebükön, rakott szoknyák és szűk kézelőjű, nyakig
gombolható ingek. Akadt ott egy több réteg puha papírba csomagolt
fehér darab is; esküvői ruha, gondolta Clary, és gondosan félretette.
Alatta egy ezüstszínű selyemből készült másik ruhát talált, amelynek
egy vékony, ékkövekkel kirakott pánt tartotta leheletnyi súlyát. Clary
nem tudta elképzelni benne Amatist, de nem tudott nem arra gondolni,
hogy édesanyja is valami ilyesmit viselhetett, amikor táncolni ment
Valentine-nal. Ahogy hagyta a ruhát visszahullani a ládában, anyaga
gyengéden és hűvösen simogatta végig az ujjait.
Legalulra elsuvasztva egy Árnyvadász-felszerelést talált.
Clary kivette a holmikat, és kíváncsian az ölébe fektette őket. Ami
kor először látta Jace-t meg a Lightwood testvéreket, éppen ilyen
ruhákat viseltek: szűk felsőt és erős, sötét anyagból készült nadrágot.
Most, hogy közelebbről is megnézhette őket, Clary látta, hogy az
anyaguk nem rugalmas, inkább vékony, merev bőr, amit addig
puhítottak, amíg azért hordani lehetett. Az öltözet egy becipzározott
dzsekiszerű felsőből és egy bonyolult övbújtatókkal ellátott nadrágból
állt. Az Árnyvadászok vastag, masszív öveket hordtak.
Clary úgy sejtette, az egyik pulóvert és talán egy szoknyát kéne
felelvenni. Amatis feltehetőleg ezt várta tőle. Csakhogy valami vonzotta
a harci öltözékben; mindig is kíváncsi volt, és szerette volna tudni,
milyen lehet...
Pár perccel később a törülközők az ágy lábánál lévő rúdon lógtak,
Clary pedig meglepetten és határozottan jól szórakozva méregette
magát a tükörben. A ruha éppen az ő mérete volt – szűk, de nem
túlságosan szűk, és tökéletesen ölelte a lába meg a melle hajlatait. Ami
azt illeti, ebben a ruhában olyan volt, mintha valóban lennének hajlatai,
ami valódi újdonságnak számított. így sem nyújtott éppen félelmetes
látványt – ezt valószínűleg semmilyen ruhadarabbal nem érhette volna
el –, de legalább magasabbnak tűnt, és a haja ragyogását is jobban
kiemelte a fekete anyag. Igazából... éppen úgy nézek ki, mint anyukám,
döbbent rá Clary.
És tényleg úgy nézett ki. Jocelyn babaszerű külseje mindig is
kőkemény nőt rejtett. Clary gyakran elgondolkodott rajta, mi
történhetett a múltjában, ami ilyenné formálta – erőssé és
hajthatatlanná, makaccsá és vakmerővé. A bátyáid is annyira hasonlít
Valentine-ra, mint te hasonlítasz Jocelyn ra? – kérdezte Amatis, és
Clary legszívesebben azt válaszolta volna, hogy ő egyáltalán nem
hasonlít az édesanyjára, mert az édesanyja szép, ő pedig nem az. De az
a Jocelyn, akit Amatis ismert, a Valentine ellen szövetkező fiatal
Jocelyn volt, aki a Kör legyőzése érdekében kibékítette egymással a
Nephilimcket meg az Alvilágiakat, és megmentette a Szövetséget. Az a
Jocelyn sosem egyezett volna bele, hogy csendben üljön egy házban, és
várjon, amíg darabjaira hullik körülötte a világ.
Clary határozott léptekkel átszelte a szobát, a helyére rántotta a
reteszt, és elfordította a kulcsot. Aztán az ablakhoz lépett, és kilökte.
Ott volt a futó-növényeknek szánt farács a falhoz rögzítve, mint
valami... mint valami létra, mondta magának Clary. Éppen, mint valami
létra... a létrák pedig tökéletesen biztonságosak.
A lány mély lélegzetet vett, és kimászott az ablakpárkányra.
Az őrök másnap reggel visszajöttek Simonért, és felrázták furcsa
látomásokkal teli, zaklatott álmából. Ezúttal nem kötötték be a szemét,
ahogy felvezették a lépcsőn, így vethetett egy gyors pillantást a
szomszédos cella rácsos ajtajára. Ha abban reménykedett, hogy
megpillanthatja a cella lakóját, aki rekedt hangon megszólította az este,
hát csalódnia kellett. A rácsokon keresztül nem látott mást, csak egy
halom félrehajított rongyot.
Az őrök egy sor szürke folyosón vezették végig Simont, és azonnal
rántottotak rajta egyet, ahányszor csak elfordította a fejét, hogy
megnézzen magának valamit. Végül egy díszes tapétával borított falú
szobában kötöttek ki. Körben Árnyvadász egyenruhát viselő férfiak és
nők portréi lógtak, és az összes kép keretét rúnákkal vésték tele. Az
egyik legnagyobb portré alatt álló vörös kanapén foglalt helyet az
Inkvizítor, kezében egy ezüstcsészével, amit Simon feié nyújtott. –
Vért? – kérdezte. – Most már biztosan éhes lehetsz.
Ahogy megbillentette a csészét, a vörös folyadék látványa és szaga
egyszerre érte el Simont. Úgy érezte, az erei rögtön megindulnak a vér
felé, akár ha egy bábjátékos mozgatná őket. Kellemetlen volt, szinte
fájdalmas. – Ez... egy emberé?
Aldertree elnevette magát. – Drága fiacskám! Ne légy nevetséges!
Egy szarvas vére. Teljesen friss.
Simon nem felelt. Szúrt az alsó ajka, ahol a szemfogai kicsusszantak
az ínvéből, és a saját vére ízét érezte a szájában, amitől hányingere
támadt.
Aldertree összehúzta a szemöldökét, amitől olyan lett az arca, mint
egy nagy aszalt szilva. – Te jóságos ég! – Az örökhöz fordult. –
Hagyjanak magunkra, uraim! – mondta, mire a két Árnyvadász
megfordult, hogy kisiessenek a szobából. A Konzul egy pillanatra
megállt a küszöbön, és határozott undorral pillantott vissza Simonra.
– Köszönöm, nem kérek – mondta a fiú. – Nem akarom a vért.
– A szemfogaid mást mondanak, ifjú Simon – jegyezte meg
barátságosan Aldertree. – Itt van. Vedd csak el! – Kinyújtotta a csészét,
mire a vérszag úgy lengte be a szobát, mint a rózsaillat szokta a kertet.
Simon szemfogai most már teljes hosszukban kibújtak a helyükről,
és belevágtak az ajkába. A fájdalom olyan volt, mintha valaki pofon
vágta volna; tett egy lépést előre, szinte akaratlanul, és kikapta a csészét
az Inkvizítor kezéből. Három kortyra kiitta az egészet, aztán amikor
rájött, mit tett, gyorsan letette az ezüst ivóalkalmatosságot a kanapé
karfájára. Reszketett a keze. Egy-null az Inkvizítor javára, gondolta.
– Remélem, nem volt túl kellemetlen a cellában töltött éjszaka. Nem
kínzókamrának szántuk, tudod, fiacskám, inkább az volt vele a cél,
hogy aki bekerül, kénytelen legyen meditálni egy kicsit. Meglátásom
szerint az ilyesféle meditáció segít, hogy az ember összeszedje a
gondolatait. Te nem így látod? Remélem, sikerült megtornáztatnod az
elmédet, fiatalember. – Az Inkvizítor félrebillentette a fejét. – Azt a
takarót a saját kezemmel vittem le neked, tudod. Nem örültem volna, ha
megfázol.
– Vámpír vagyok – mondta Simon. – Mi nem fázunk meg.
– Ó! – Az Inkvizítor határozottan csalódottnak tűnt.
– Értékeltem a Dávid-csillagokat meg Salamon pecsétjét – tette
hozzá Simon szárazon. – Mindig jó látni, hogy valaki érdeklődik a
vallásom iránt.
– Ó igen, hát persze, hát persze! – vidult fel Aldertree. – Csodás
vésetek, nem? Elbüvölőek, és ami a legjobb, megkerülhetetlenek.
Felteszem, leégne a bőr a kezedről, ha csak megpróbálnád megérinteni
a cella ajtaját. – A gondolat láthatólag jókedvvel töltötte el, még fel is
kuncogott. – Mindenesetre megtennéd, hogy eggyel hátrébb lépsz?
Csak amolyan szívesség gyanánt gondoltam.
Simon tett egy lépést hátrafelé.
Semmi sem történt, de az Inkvizítor szeme elkerekedett; a táskás bőr
egészen megfeszült körülötte. – Értem – mormogta.
– Mit ért?
– Nézd meg, hol vagy, ifjú Simon. Nézz csak körül!
Simon engedelmeskedett – a szobában nem változott semmi, így hát
eltartott pár pillanatig, mire rájött, mire gondolt Aldertree. Éppen a
mennyezetben nyíló körablakon beáramló napfény kerek foltjában állt.
Aldertree most már szinte reszketett az izgatottságtól. – Közvetlen
napfénvben állsz, és egyáltalán semmilyen hatással nincs rád. El sem
akartam hinni... úgy értem, mondták nekem persze, de soha nem láttam
még ilyesmit.
Simon nem szólt. Úgy érezte, nincs mit mondania.
– A kérdésem hozzád természetesen az – folytatta Aldertree –, hogy
tudod-e, miért történt így?
– Talán csak jobb fej vagyok, mint a többi vámpír. – Simon azonnal
megbánta, hogy kinyitotta a száját. Aldertree összehúzta a szemét, és
egy lüktető ér dülledt ki a halántékán, mint valami kövér kukac.
Nyilvánvalóan nem szerette a vicceket; legalábbis ha nem ő találta ki
őket.
– Nagyon mókás, nagyon mókás – mondta. – Hadd kérdezzek még
valamit! Napjáró vagy az első pillanattól kezdve, hogy kikapartad
magad a föld alól?
– Nem. – Simon igyekezett megválogatni a szavait. – Nem. Eleinte
égetett a nap. A legkisebb sugár is megperzselte a bőrömet.
– Világos. – Aldertree élénken bólogatni kezdett, mintha azt akarta
volna mondani, hogy ez így is van rendjén. – Tehát mikor vetted észre
először hogy nem okoz Fájdalmat, ha kimész a napra?
– A Valentine hajóján vívott csata utáni reggelen...
– Előzőleg Valentine fogságba is ejtett. Jól mondom? Elfogott, és
bezárva tartott a hajóján, mivel a te véredet akarta felhasználni az
Alvilági Beavatá' Rítusához.
– A jelek szerint máris mindent tud – mondta Simon. – Rám aligha
van szüksége.
– Ó, ez egyáltalán nem így van! – kiáltotta Aldertree, a magasba
emelve mindkét karját. Simonnak csak most tűnt fel, milyen apró kezei
vannak. Egészen oda nem illőnek tűntek vaskos karja végén. – Annyi
mindenben a segítségünkre lehetsz, drága gyermekem! Például folyton
azon töröm a fejem, történhetett-e valami azon a hajón. Valami, ami
megváltoztatott téged. Van valamiféle elképzelésed?
Ittam Jace véréből, gondolta Simon. Először hajlott rá, hogy ezt
hangosan is elismételje, csak hogy bosszanthassa vele az Inkvizítort,
aztán egyszerre rádöbbent: ittam Jace véréből. Vajon ez változtatta
meg? Lehetséges lenne? És ha így van, ha nem, vajon elmondhatja-e az
Inkvizítornak, mit tett Jace? Claryt védeni egy dolog; Jace-t védeni egy
másik. Jace-nek nem tartozik semmivel.
Kivéve, hogy ez azért nem egészen van így. Jace felkínálta neki a
vérét, és ezzel megmentette az életét. Vajon melyik másik Árnyvadász
tette volna meg ugyanezt egy vámpírért? És még ha Jace csak Clary
kedvéért is mentette meg, számít ez egyáltalán? Arra gondolt, amikor
azt mondta, megölhettelek volna. Jace erre azt felelte, én pedig hagytam
volna. Elképzelni sem tudta, mekkora zűrbe keveredhetne Jace, ha a
Klávé megtudná, hogy megmentette Simon életét, ráadásul azt is, hogy
hogyan.
– Nem emlékszem semmire abból, ami a hajón tortént – szólalt meg
végül. – Szerintem Valentine beadhatott nekem valamit.
Aledtreenek leesett az álla. – Hát ez szörnyű hír. Szörnyű. Annyira
sajnálom, hogy ezt kell hallanom!
– Én is sajnálom – mondta Simon, pedig nem sajnálta.
– Szóval egyetlen apró momentumra sem emlékszel? Egyetlen színes
részletre sem?
– Csak arra, hogy elvesztettem az eszméletemet, amikor Valentine
meg támadot, aztán már csak Luke furgonján tértem magamhoz
hazafelé úton semmi másra nem emlékszem.
– Te jóságos ég, te jóságos ég! – Aldertree összehúzta maga előtt a
köntösét. – Úgy vettem észre, Lightwoodék eléggé megkedveltek, de a
Klávé többi tagja nem ilyen... megértő. Valentine fogságába estél, aztán
egy különös új képességgel kerültél elő, most pedig sikerült bejutnod
Idris szívébe. Tisztában vagy vele, milyen következtetést lehet ebből
levonni?
Ha Simon szíve még képes lett volna verni, most biztosan majd
kiugrik a helyéből. – Azt hiszi, Valentine kéme vagyok.
Aldertree döbbent képet vágott. – Fiacskám, fiacskám... én
természetesen megbízom benned. Fenntartások nélkül. De a Klávé, ó, a
Klávé, attól tartok, ők nagyon gyanakvóak tudnak lenni. Annyira
reménykedtünk benne, hogy segíteni tudsz majd nekünk! Tudod, és ezt
persze nem lenne szabad elárulnom, de úgy érzem, mégis
megoszthatom veled, drága gyermekem .. A Klávé rettenetes bajban
van.
– A Klávé? – Simon egészen kábának érezte magát. – De mi köze
ennek a…
– Az a helyzet – magyarázta Aldertree –, hogy a Klávé két részre
szakadt. Mondhatni háborúban áll saját magával, amikor amúgy is
háborús idők járnak. Az előző Inkvizítor és mások is követtek el
hibákat... talán ezekbe jobb nem belemenni. De tudod, mostanra sokan
kétségbe vonják magának a Klávénak, az Inkvizítornak vagy a
Konzulnak a fennhatóságát. Úgy tűnik, Valentine egy lépéssel előttünk
jár, hiszen mindig jó előre tudja, mire készülünk. Az után, ami New
Yorkban történt, a Tanács sem rám, sem Malachira nem hallgat.
– Azt hittem, az a régi Inkvizítor miatt...
– És Malachi volt az, aki kinevezte őt. Persze fogalma sem lehetett
róla, hogy később el fog menni az esze.
– De – jegyezte meg kissé savanyúan Simon – felmerül a kérdés,
hogy ebből milyen következtetést lehet levonni.
Az ér megint kidülledt Aldertree halántékán. – Okos – mondta. – És
igazad is van. A látszat mindig fontos, és a politikában különösképpen
az. Az embereket könnyű befolyásolni, ha valakinek van egy jó
története. – Az Inkvizítor előredőlt, tekintetét Simonra szegezve. –
Hadd mondjak hát most el neked egy történetet! A Lightwoodok valaha
a Kör tagjai voltak. Eljött azonban az idő, amikor megtagadták a
múltjukat, és kegyelmet kaptak, azzal a feltétellel, hogy nem teszik be a
lábukat Idrisbe, ehelyett elmennek New Yorkba, és az ottani Intézetet
vezetik. A makulátlan múltjuknak köszönhetően lassan viszszaszerezték
a Klávé bizalmát. Azonban mindvégig tudták, hogy
Valentine életben van. Mindvégig az ő hűséges szolgái voltak.
Magukhoz vették a fiát...
– De nem tudták...
– Hallgass el! – mordult rá az Inkvizítor Simonra, és a fiú jobbnak
látta, ha tartja a száját. – Együtt szerezték meg a Végzet Ereklyéit, és a
segítségére voltak az Alvilági Beavatás Szertartása során. Amikor az
Inkvizítor rájött, miben mesterkednek titkon, úgy rendezték, hogy
megölhessék a csatában a hajón. Most pedig eljöttek ide, a Klávé
szívébe, hogy kikémleljék a terveinket, és idejekorán beszámolhassanak
róluk Valentine-nak, aki így már legyőzhet bennünket, és végül minden
Nephilimet az igájába hajthat. Téged, egy vámpírt, akinek nem árt a
napfény, pedig azért hoztak magukkal, hogy eltereld a figyelmünket a
valódi szándékaikról. Arról, hogy vissza akarják állítani a Kör
dicsőségét, és le akarnak számolni a Törvénnyel.
– Az Inkvizítor malacszemei ragyogtak, ahogy előrehajolt. – Mi a
véleményed erről, történetről, vámpír?
– Szerintem Őrültség – mondta Simon. – És több óriási lyuk van
benne, amit a Kent Avenue-n Brooklynban, amit mellesleg évek óta
nem aszfaltoztak újra. Nem tudom, mit remél elérni ezzel...
– Hogy mit remélek? – visszhangozta Aldertree. – Én nem remélek
semmit, Alvilági. Én csak azt tudom teljes szívemmel, hogy szent
kötelességem megmenteni a Klávét.
– Egy hazugsággal? – kérdezte Simon.
– Egy történettel – felelte Aldertree. – A nagy politikusok meséket
szőnek, hogy inspirálják az embereket.
– Semmi inspiráló nincs abban, ha Lightwoodékra ken mindent...
– Valakit fel kell áldozni – mondta az Inkvizítor. Az arcán csillogott
az izadság. – Ha a Tanács talál egy közös ellenséget, és okot, hogy
megint megbízzon a Klávéban, mindenki összefog majd. Mit számít
egyetlen család egy ilyen súlyú ügyben? Igazság szerint nem hiszem,
hogy bármi is történni fog Lightwood gyerekekkel. Őkét nem fogják
hibáztatni. Legfeljebb a Legidősebb fiút. De a többiek.
– Ezt nem teheti – vágott a férfi szavaba Simon. – Senki sem fogja
elhinni a történetét.
– Az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni – szólt Aldertree és
a Klávcnak bűnbak kell. Én pedig éppen ezt adhatom meg nekik.
Egyedül rád van szükségem hozzá.
– Rám? Mi köze ennek az egésznek hozzám?
– Tegyél vallomást! – Az Inkvizítor arca most már egészen
elvörösödött az izgatottságtól. – Valld be, hogy Lightwoodék
szolgálatában állsz, és szövetségre léptetek Valentine-nal. Valld be, és
engedékeny leszek veled szemben. Visszaküldelek az otthonodba. A
szavamat adom. De szükségem van a vallomásodra, hogy a Klávé
higgyen nekem.
– Azt akarja, hogy valljak be valamit, ami nem igaz – állapította meg
Simon. Tudta, hogy csak megismétli az Inkvizítor mondandóját, de
zavaros gondolatok forogtak a tejében, és képtelen volt rendet rakni
köztük. A Lightwood gyerekek arca jelent meg előtte: Alec, amint a
Gard felé tartva az ösvényen, visszatartja a lélegzetét; Isabelle sötét
szeme, amint felnéz rá; Max, amint egy könyv fölé hajol.
És Jace. Jace is éppen úgy közéjük tartozott, mintha Lightwood-vér
folyna az ereiben. Az Inkvizítor nem mondta ki a nevét, de Simon tudta,
hogy Jace ugyanúgy fizetni fog, mint a többiek. És akármi is történik
vele, azt Clary ugyanúgy megszenvedi. Mi történhetett, hogy ennyire
kötődik ezekhez az emberekhez, kérdezte magától Simon – ezekhez az
emberekhez, akik egyszerű Alviláginak, legfeljebb félembernek tekintik
őt.
Az Inkvizítorra emelte a tekintetét. Aldertree szeme fekete volt, akár
a faszén; ahogy Simon belenézett, olyan volt, mintha sötétségbe
bámulna. – Nem – mondta a fiú. – Nem teszem meg.
– Az a vér, amit az előbb kaptál – mondta Aldertree –, az utolsó
csészényi volt, amíg nem kapok tőled más választ. – Még csak tettetett
kedvesség sem volt a hangjában. – Meg fogsz lepődni, milyen szomjas
leszel.
Simon nem szólt egy szót sem.
– Akkor újabb éjszakát töltesz el a cellában – közölte az Inkvizítor,
majd felállt, és a csengőért nyúlt, hogy behívja az őröket. – Olyan béke
van odalent, nem? Úgy találom, hogy egy nyugalmas éjszaka igen jó
hatással tud lenni a memóriagondokra. Te hogy vagy ezzel?
Bár Clary meggyőzte magát, hogy emlékszik rá, merre jöttek Lukekal
az előző éjszaka, gyorsan kiderült, hogy ez nem teljesen így van. Az
tűnt a legjobb ötletnek, ha a város központja felé veszi az irányt, de
miután megtalálta az udvart a használaton kívüli kúttal, fogalma sem
volt, hogy balra vagy jobbra kellene-e fordulnia.
Végül balra indult tovább, és egy sor kainyagó utcán kötött ki. Az
egyik olyan volt, mint a másik, és Clary lépésről lépésre
elveszettebbnek érezte magát.
Végül egy boltokkal szegélyezett, szélesebb utcára jutott. Mindkét
oldalon járókelők siettek tova, de egyikük sem vesztegetett rá egyetlen
pillantásnál többet. Néhányan ugyanazt a harci öltözetet viselték, mint
ő, bár a legtöben másféle ruhákban voltak. Odakint hűvös volt, és a
hosszú, ódivatú kabátok tűntek praktikusnak. Éles szél fújt, és Clary
bánatosan gondolt zöld bársonykabátjára, ami Amatis
vendégszobájában lógott éppen.
Luke nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a világ minden
pontjárol érkeztek Árnyvadászok a találkozóra. Clary elhaladt egy
gyönyörű, aranyszínű szárit viselő indiai nő mellett, akinek a dereka
köré csavart láncrol két ívelt kard lógott. Egy magas, sötét bőrű,
aztéknak tűnő, szögletes arcú férfi egy fegyverekkel teli kirakatot
bámult; a csuklóján sorakozó karkötők ugyanabból a kemény, csillogó
anyagból készültek, mint a démontornyok teteje. Távolabb az utcán egy
fehér köpönyeget viselő férfi tanulmányozott egy térképet. Claryt
felbátorította a látvány, és odalépett egy nehéz brokátkabátot viselő
nőhöz, hogy megkérdezze tőle, merre találja a Princewatcr Streetet. Ha
valaha előfordul, hogy a városlakók nem gyanakodnak a környéket
nyilvánvalóan nem ismerő idegenekre, hát most biztosan így van.
Claryt nem csapták be az ösztönei: a nő habozás nélkül, kapkodva
igazította útba. – ...aztán jobbra az Oldcastle-csatorna végénél, utána
menj át a köhídon, és már ott is van a Princewater. – Rámosolygott a
lányra. – Kihez igyekszel?
– Penhallow-ékhoz.
– Ó, az a nagy kék ház arany szegéllyel, közvetlenül a csatorna
partján. Jó nagy, észre fogod venni.
A nő csak felig találta el. A ház tényleg nagy volt, de Clary elsőre
elsétált mellette, mielőtt észrevette, hogy hibázott, és sarkon fordult,
hogy még egyszer megnézze magának. Ő inkább indigónak mondta
volna, mint kéknek, de hát jól tudta, hogy nem mindenkinek a
képzeletében élnek ilyen élénken a színek, mint az övében.
A legtöbben a citromsárgát sem tudják, megkülönböztetni a
sáfránysárgától. Mintha egyáltalán hasonlítanának egymásra! És a
szegély sem aranyszínű volt, hanem bronz. Szép, sötétbronz, mintha a
ház sok-sok éve állna ott, ami persze ez valószínűleg így is lehet. Ezen
a helyen minden olyan ősi…
Elég, mondta magának Clary. Mindig ez történt, ha ideges volt:
hagyta, hogy a gondolatai összevissza kalandozzanak. Izzadó tenyerét
beletörölte nadrágja szárába. Az anyag durvának és száraznak tűnt a
bőrén, mint egy kígyó pikkelyes bőre.
A lány felkapaszkodott pár lépcsőfokon, és megragadta az
Angyalszárnyakat formázó nehéz kopogtatót. Amikor hagyta, hogy
visszazuhanjon, a robaj úgy visszhangzott, akár egy óriási harang
kongása. Egy pillanattal később felrántották az ajtót, és Isabelle
Lightwood állt a küszöbön, a döbbenettől tágra nyílt szemekkel.
– Clary?
A lány halványan elmosolyodott. – Szia, Isabelle!
Isabelle nyomorúságos képet vágva támaszkodott az ajtófélfának. –
A francba!
Miután rázárták a cella ajtaját, Simon lerogyott az ágyra, és az őrök
távolodó lépteit hallgatta. Még egy éjszaka. Még egy éjszaka itt lent a
börtönben, miközben az Inkvizítor arra vár, hogy „emlékezzen”.
Tisztában vagy vele, milyen következtetést lehet ebből levonni? Simon a
legszörnyűbb rémálmában sem gondolt arra, hogy bárki azt hiheti,
szövetségre lépett Valentine-nal. Mindenki tudta, hogy Valentine
gyűlöli az Alvilágiakat, ráadásul ledöfte őt, lecsapolta az összes vérét,
és hagyta meghalni. Igaz, ami igaz, erről az Inkvizitor nem tudhatott.
Egyszerre mozgolódást hallott a szomszédos cella felől. – Őszintén
szolva, kíváncsi voltam, hogy visszajössz-e – szólalt meg az előző
éjszakáról ismerős rekedt hang. – Úgy sejtem, nem adtad meg az
Inkvizítornak, amit akart.
– Hát nem igazán – mondta Simon, és közelebb húzódott a falhoz.
Végigfuttatta az ujjait a kövön egy repedést keresve, hátha átleshet a
szomszédba, de nem talált semmit. – Ki maga?
– Ez az Aldertree makacs ember – mondta a hang, mintha meg sem
hallotta volna Simon kérdését. – Tovább fog próbálkozni.
Simon a nyirkos falnak támaszkodott. – Akkor, gondolom, még egy
darabig idelent leszek.
– Felteszem, nem szívesen mondanád el nekem, mit akar tőled.
– Miért akarja tudni?
A válaszul érkező nevetés olyan volt, mintha fém csikordult volna
kövön.
– Régebb óta vagyok ebben a cellában, mint te, Napjáró, és mint már
te is rájöttél, nincs itt semmi, ami lekösse az embert. Bármi segít, ami
egy időre eltereli a figyelmemet.
Simon a hasára szorította a kezét. A szarvasvér elvette az éhség élét,
de korántsem volt elég. A gyomrát továbbra is mardosta az üresség. –
Folyton így nevezel – mondta. – Napjárónak.
– Hallottam, ahogy az őrök rólad beszélgetnek. Egy vámpír, akinek
nem árt a napfény. Soha senki nem látott még ilyet.
– És mégis van rá szavatok. Kényelmes.
– Alvilági szó, nem a Klávé találta ki. Náluk legendák szólnak a
hozzád hasonló teremtményekről. Meglep, hogy ezt nem tudtad.
– Nem vagyok valami régen Alvilági – jegyezte meg Simon. – Te
viszont mintha elég sokat tudnál rólam.
– Az őrök szeretnek pletykálni – mondta a hang. – És az, hogy
Lightwoodék egy vérző, haldokló vámpírral a karjaikban jelennek meg
a Portálon keresztül, igazán jó kis történet. Bár meg kell, mondjam,
nem számítottam rá, hogy megjelensz itt. Egészen addig, amíg neki
nem láttak előkészíteni a celládat. Meglep, hogy Lightwoodék
beleegyeztek ebbe.
– Miért ne tették volna? – kérdezte keserűen Simon. – Csak egy
Alvilági senki vagyok...
– Talán a Konzul szemében – szólt a hang de Lightwoodék...
– Mi van velük?
Rövid csend támadt. – Az Idristől távol élő Árnyvadászok, főleg
azok, akik az Intézeteket vezetik, általában toleránsabbak. A helyi
Klávé viszont, hogy is mondjam... lényegesen maradibb.
– És maga? – kérdezte Simon. – Maga Alvilági?
– Hogy Alvilági vagyok-e? – A fiú nem volt biztos a dolgában, de
haragos élt vélt kihallani az idegen hangjából, mintha már a feltételezést
is nehezményezte volna. – Samuelnek hívnak. Samuel Blackburnnek.
Nephilim vagyok. Sok évvel ezelőtt benne voltam a Körben Valentinenal.
Alvilágiakat öltem a felkelés idején. Nem tartozom közéjük.
– Ó! – Simon nyelt egyet. Só ízét érezte a szájában. Valentine
Körének tagjait a Klávé elfogta és megbüntette, erre emlékezett. Kivéve
azokat, akiknek Lightwoodékhoz hasonlóan sikerült egyezséget
kötniük, vagy bocsánatkérésükért cserébe börtön helyett száműzetésbe
vonulhattak. – És az óta idelent van?
– Nem. A Felkelés után leléptem Idrisből, mielőtt elfoghattak volna.
Évekig, évekig távol maradtam, aztán annyira hülye voltam, hogy azt
hittem, elfelejtettek, és visszajöttem. Persze abban a pillanatban
megfogtak, hogy betettem a lában. A Klávénak megvannak a maga
módszerei az ellenségei nyomon követésére. Az Inkvizítor elé
rángattak, és napokon keresztül zajlott a kihallgatásom. Amikor
végeztek velem, belöktek ide. – Samuel felsóhajtott. – Az ilyen
börtönök neve franciául oubilette. Szó szerint azt jelenti hogy
„felejtőhely”. Ilyen helyekre suvasztják be a hulladékot, amiről meg
akarnak feledkezni, hogy elrothadhasson anélkül, hogy a bűze bárkit is
zavarna.
– Jó, Alvilági vagyok, tehát hulladék vagyok. De maga nem az.
Maga Nephilim.
– Nephilim vagyok, aki szövetségre lépett Valentine-nal. Ami azt
jelenti, hogy semmivel sem vagyok jobb nálad. Sőt, talán még
rosszabbnak is számítok. Köpönyegforgató vagyok.
– De rengeteg más Árnyvadász is belépett a Körbe. Lightwoodék,
Penhallow-ék...
– Ők mind megbánást tanúsítottak. Hátat fordítottak Valentine-nak.
Én nem.
– Maga nem? De miért?
– Mert én jobban félek Valentine-tól, mint a Klávétól – mondta
Samuel. – És ha van egy csöpp eszed, Napjáró, te is jobban félsz tőle.
– De hát neked New Yorkban kéne lenned! – kiáltott fel Isabelle. –
Jace azt mondta, meggondoltad magad, és úgy döntöttél, inkább az
anyukáddal maradsz.
– Jace hazudott – jelentette ki kertelés nélkül Clary. – Nem akarta,
hogy eljöjjek, ezért hazudott nekem arról, hogy mikor indultok, aztán
hazudott nektek arról, hogy meggondoltam magam. Emlékszel, amikor
azt mondtad, hogy sosem hazudik? Nos, ez nem egészen igaz.
– Normális esetben tényleg nem hazudik – mondta az időközben
teljesen elfehéredett Isabelle.
– Figyelj, azért jöttél ide...? Szóval van ennek valami köze
Simonhoz?
– Simonhoz? Nem. Simon, hála az égnek, biztonságban van New
Yorkban. Bár biztosan be fog rágni, ha rájön, hogy még csak el sem
köszöntem tőle. – Isabelle üres tekintete kezdte bosszantani Claryt. –
Ne már, Isabelli, engedj be! Beszélnem kell Jace-szel.
– Szóval... egyedül jöttél? Engedélyt kaptál a Klávétól? Kérlek,
mondd, hogy engedélyt kaptál a Klávétól!
– Azt éppen nem...
– Megszegted a Törvényt? – Isabelle felemelte a hangját, de aztán
gyorsan vissza is fogta magát, és szinte suttogva folytatta. – Ha Jace
megtudja, totál ki fog akadni Clary, muszáj hazamenned.
– Nem, nekem itt a helyem – jelentette ki Clary, bár maga sem
sejtette, honnan szedi a magabiztosságát. – És beszélnem kell Jace-szel.
– Most nem alkalmas – nézett körül feszülten Isabelle, mintha csak
abban reménykedne, hogy talál valakit, aki segít neki eltávolítani Claryt
a környékről. – Kérlek, csak menj vissza New Yorkba! Kérlek!
– Azt hittem, bírsz engem, Izzy – próbálkozott tovább Clary a lány
bűm tudatára apellálva.
Isabelle az ajkába harapott. Fehér ruhát viselt, és feltűzött hajával
fiatalabbnak tűnt, mint általában. Mögötte Clary antiknak látszó
olajfestményekkel teleaggatott folyosót pillantott meg. – Tényleg
bírlak. Csak az van, hogy Jace... Te jó isten, mi van rajtad? Flonnan
szerezted a harci öltözetet?
Clary végignézett magán. – Az hosszú történet.
– Egyszerűen nem jöhetsz be így. Ha Jace meglát...
– Ó, és mi van, ha meglát? Isabelle, az anyukám miatt jöttem ide...
az anyukámért. Jace talán nem akarja, hogy itt legyek, de nem
kényszeríthet, hogy otthon maradjak. Nekem itt a helyem. Anyukám
számít rá, hogy megteszem ezt érte. Te is megtennéd a tiédért, nem?
– Hát persze hogy megtenném – mondta Isabelle. – De Clary, Jacenek
is megvannak a maga indokai...
– Akkor szeretném hallani őket. – Ezzel Clary átbujt Isabelle hóna
alatt, és belépett a házba.
– Clary! – kiáltotta Isabelle, de Clary már félúton járt a folyosón.
Tudatának addig a feléig, amelyik nem Isabelle megkerülésével
foglalkozott, fokozatosan eljutott, hogy a ház magas és keskeny,
akárcsak Amatisé, de jóval nagyobb és gazdagabban díszített. A folyosó
egy szobába vezetett, ahonnan magas ablakok nyíltak a csatornára. A
vízen fehér hajók lebegtek, vitorláik úgy siklottak tova, akár a
gyermekláncfű pihéi a szélben. Az egyik ablaknál kanapén sötét hajú
fiú ült egy könyvbe mélyedve.
– Sebastian! – kiáltotta Isabelle. – Ne engedd fel az emeletre!
A fiú meglepetten kapta föl a fejét – és egyetlen pillanattal később
máris fellpattant, és elzárta Clary útját. A lány csúszva állt meg előtte.
Soha senkit nem látott, aki ilyen gyorsan mozdult volna – Jace-t kivéve.
Sebastian még csak nem is lihegett; ami azt illeti, mosolygott rá.
– Ez tehát a híres Clary. – A fiú arca szinte ragyogott a mosolytól, és
Clary érezte, hogy eláll a lélegzete. Éveken át rajzolta a saját
képregényét, egy mesét a király fiáról, akit elátkoztak, ezért mindenki
meghalt, akit megszeretett. Clary mindent beleadott, hogy megálmodja
a romantikus és titokzatos herceget, most pedig itt állt előtte – ugyanaz
a világos bőr, ugyanaz a kusza haj és olyan sötét szempár, hogy az írisz
egybeolvadni látszik a pupillával. Ugyanazok az erős arccsontok,
ugyanazok a szemet árnyékoló hosszú pillák. Clary tudta, hogy soha
sem látta még ezt a fiút, és mégis...
Sebastian meglepettnek tűnt. – Nem emlékszem... Találkoztunk már
valahol?
Clary szótlanul rázta meg a fejét.
– Sebastian! – Isabelle haja kibújt a csatokból, és lelógott a vállára. –
Ne legyél kedves vele! Nem kéne itt lennie. Clary, menj haza!
Clary erőnek erejével elfordította a tekintetét Sebastianról, és mérges
pillantást vetett Isabelle-re. – Mi, vissza New Yorkba? És mégis, hogy a
fenébe kerülnék oda?
– Hogy kerültél ide? – érdeklődött Sebastian. – Alicantéba belógni
nem kis teljesítmény.
– Egy Portálon át jöttem – mondta Clary.
– Egy Portálon át? – Isabelle döbbentnek tűnt. – De New Yorkban
nem is maradt Portál. Valentine mind a kettőt megsemmisítette.
– Nem tartozom magyarázattal – közölte Clary. – Addig biztosan
nem, amíg te nem magyarázol meg nekem mindent. Példának okáért,
hol, van Jace?
– Nincs itt – felelte Isabelle eppen abban a pillanatban, hogy
Sebastian is megszólalt.
– Az emeleten van.
Isabelle a fiú felé fordult. – Sebastian! Tartsd a szádat!
Sebastian értetlenül nézett vissza rá. – De hát a húga! Szerinted Jace
nem akarja látni?
Isabelle kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Nyilvánvalóan
az.i mérlegelte, vajon elmagyarázza-e Clary és Jace komplikált
viszonyát a telje sen tudatlan Sebastiannak, vagy inkább zúdítson egy
kellemetlen meglepetést Jace nyakába. Végül megadóan emelte a
magasba a kezét. – Hát jó, Clary – mondta tőle szokatlanul mérgesen. –
Nyomás, csinálj, amit akarsz, mindegy, kit bántasz meg vele. Úgyis
mindiga saját fejed után mész, nem igaz?
Juj! Clary vetett egy rosszalló pillantást Isabelle-re, majd
Sebastianhoz fordult, aki csendben félreállt az útjából. A lány felrohant
a lépcsőn, de még hallotta, ahogy odalent Isabelle kiabálni kezd a
szerencsétlen Scbastiannal. De hát ez volt Isabelle – ha akadt a
környéken egy fiú, és meg kellett találni a bűnöst valamiért, ő már tudta
is, ki az.
A lépcső kiszélesedve érkezett meg egy fordulóhoz, ahonnan egy
ablak nyílt a városra. Előtte az alkóvban egy fiú ült a könyvébe
merülve. Ahogy Clary megjelent előtte, felkapta a fejét, és meglepetten
pislogott. – Én, ismerlek téged.
– Szia Max. Clary vagyok. Jace húga. Emlékszel rám?
Max egészen felvillanyozódott. – Te mutattad meg nekem, hogyan
olvasam a Narutót – mondta, és a lány felé nyújtotta a könyvét. – Nézd,
szereztem egy másikat. Ennek az a címe, hogy...
Max, most nem érek rá. Megígérem, hogy később megnézem, a
könyveid most meg tudod nekem mondani, hol találom Jace-t?
Max elszontyolodott. – Abban a szobában – mondta, és a folyosóról
nyiló utolsó ajtóra mutatott. – Be akartam menni vele, de azt mondta,
felnőt dolgokat kell csinálnia. Mindenki folyton ezzel jön nekem.
– Sajnálom – mondta Clary, de már nem is figyelt Maxre. Azon járt
az mit fog mondani Jace-nek, amikor meglátja, és hogy vajon a fiú mit
fog mondani neki. Ahogy végigsietett a folyosón az ajtóhoz, azt
gondolta: inkább barátságosnak kéne lennem, nem pedig mérgesnek; ha
kiabálok vele, csak nekem támad. Muszáj megértetnem vele, hogy ide
tartozom, éppen úgy, mint ő. Nem kell megvédenie, mint valami
törékeny porcelánvázá. Én is erős vagyok
Betaszította az ajtót. A szoba amolyan könyvtárhelyiségnek tűnt, a
falakon hosszú sorokban álltak a kötetek. Odabent ragyogó világosság
volt, a hatalmas ablakokon keresztül rengeteg fény szűrődött be. Jace a
szoba közepén állt. Csakhogy nem volt egyedül – nagyon, de nagyon
nem. Egy sötét hajú lány is volt ott vele, akit Clary soha nem látott
azelőtt, most viszont szenvedélyes ölelésben forrtak össze.
6
Zűr
CLARYT ELKAPTA A SZÉDÜLÉS. Olyan volt, mintha minden
levegőt kiszippantottak volna a szobából. Megpróbált elhátrálni, de
megbotlott, és a vállával nekidőlt az ajtónak. Az hangos csattanással
vágódott be mögötte, mire Jace és a lány azonnal szétrebbent.
Clary lemerevedett. Mindketten őt bámulták. Megállapította, hogy a
lánynak egyenes sötét haja van, és rendkívül csinos. Blúza legfelül ki
volt gombolva, és egy darabka kilátszott csipkés melltartójából. Clary
úgy érezte, rögtön elhányja magát.
A lány a blúzához kapott, és gyorsan begombolta. Nem tűnt éppen
boldognak. – Már megbocsáss! – mondta a homlokát ráncolva. – Te
meg ki vagy?
Clary nem felelt. Jace-t bámulta, a fiú pedig hitetlenkedve nézett
vissza rá. Az arcából eltűnt minden szín, amitől még jobban látszottak a
szeme körüli fekete karikák. Úgy meredt Claryre, mintha fegyvert
fogott volna rá.
– Aline! – Jace hangjából hiányzott minden melegség vagy szín. –
Ez itt a húgom, Clary.
– Ó! Ó! – Aline arckifejezése kissé zavarodott mosollyá szelídült. –
Bocsáss meg! Hogy pont így kellett találkoznunk! Szia, Aline vagyok.
A lány még mindig mosolyogva, kinyújtott kézzel indult el Clary
felé. Nem hiszem, hogy képes leszek hozzáérni, gondolta halálra válva
Clary.
Jace-re nézett, aki mintha mindent kiolvasott volna a szeméből.
Komor képpel megragadta Aline karját, és a fülébe súgott valamit. A
lány láthatólag meglepődve rántott egyet a vállán, és az ajtó felé indult,
anélkül, hogy egyetlen további szót is szólt volna.
Clary egyedül maradt hát Jace-szel. Egyedül valakivel, aki még
mindig úgy nézett rá, mintha a legszörnyűbb rémálmának
megtestesülése lenne.
– Jace – kezdte Clary, és tett egy lépést a fiú felé.
Az úgy hátrált előle, mintha Claryt valami mérgező réteggel vonták
volna be. – Az Angyal nevére – szólt –, te meg mit keresel itt?
A körülmények ellenére is fájdalmas éle volt a hangjának. –
Legalább eljátszhatnád, hogy örülsz nekem. Csak egy egészen picit.
– Nem örülök neked – közölte a fiú. Valamelyest visszatért az arcába
a szín, de a sötét árnyékok még ott voltak a szeme alatt. Clary várta,
hogy mondjon még valamit, de Jace megelégedett vele, hogy
leplezetlen borzadállyal a tekintetében rámeredt. A lány zavartan
döbbent rá, hogy Jace fekete pulóvere lóg a csuklójánál, mintha a fiú
lefogyott volna, ráadásul a körmeit is tövig rágta. – A legkisebb
mértékben sem.
– Ez nem te vagy – mondta Clary. – Gyűlölöm, amikor így
viselkedsz...
– Ó, gyűlölöd? Tényleg? Hát akkor be kéne fejeznem, ugye? Hiszen
te is megteszel mindent, amire én, kérlek.
– Nem volt jogod azt tenni, amit tettél! – csattant föl a lány, ahogy
hirtelen dühbe gurult. – Hazudtál nekem! Nem volt jogod...
– Minden jogom megvolt! – kiabálta a fiú. Clary nem emlékezett,
hogy valaha is emelt hangon szólt volna hozzá. – Minden jogom
megvolt, te ostoba, ostoba lány. A bátyád vagyok, és...
– És mi? Akkor mindjárt rendelkezhetsz is felettem? Nem
parancsolsz nekem, ha a bátyám vagy, ha nem!
Egyszerre kivágódott az ajtó Clary mögött. Alec lépett be, aki ezúttal
egy hétköznapi, hosszú, sötétkék dzsekit viselt, a haja pedig
határozottan kócosnak tűnt. Sáros bakancs volt a lábán, és általában
nyugodt arcáról sütött a hitetlenkedés. – Hát itt meg mégis mi folyik? –
kérdezte döbbenten pillantva Jace-röl Claryre és vissza. – Próbáljátok
kinyírni egymást?
– Egyáltalán nem. – Mintha varázsütésre tűnt volna el az arcáról a
düh és a pánik, hogy a szokásos nyugodt vonások vegyék át a helyüket.
– Clary éppen indulni készült.
– Jó – bólintott Alec –, mert beszélnem kell veled, Jace.
– Ebben a házban már senki sem mondja, hogy „szia, jó, hogy
látlak”? – érdeklődött Clary.
Alecben sokkal könnyebb volt felébreszteni a bűntudatot, mint Jaceben.
– Jó, hogy látlak, Clary – szólt. – Kivéve persze, hogy nem kéne itt
lenned. Isabelle mondta, hogy egyedül jöttél ide valahogy, és ez nem
semmi.
– Lehetne róla szó, hogy ne bátorítsd? – mordult föl Jace.
– Tényleg nagyon, de nagyon kell beszélnem valamiről Jace-szel.
Kaphatnánk néhány percet?
– Nekem is beszélnem kell vele – közölte a lány. – Anyánkról...
– Nincs kedvem beszélgetni – szolt Jace. – Ami azt illeti,
egyikőtökkel sem.
– De igen, van – mondta Alec. – Ezt tényleg meg akarod tárgyalni
velem.
– Kétlem – vágta rá Jace, és visszafordult Clary felé. – Nem egyedül
jöttél, ugye? – kérdezte lassan, mintha csak fokozatosan döbbenne rá,
hogy rosszabb a helyzet, mint eredetileg gondolta. – Ki jött veled?
Nem lett volna értelme hazudni. – Luke – mondta Clary. – Luke
kísért el.
Jace elfehéredett. – De hát Luke Alvilági. Tudod, mit tesz a Klávé
azokkal az Alvilágiakkal, akik engedély nélkül lépnek be az
Üvegvárosba? Idrisbe jönni egy dolog, de Alicantéba? Anélkül, hogy
bárkinek is szólt volna?
– Nem – felelte félig suttogva Clary. – De tudom, mit fogsz
mondani.
– Hogyha Luke-kal együtt nem mentek vissza azonnal New Yorkba,
meg fogod tudni.
Jace egy pillanatra elhallgatott, és mélyen Clary szemébe nézett. A
kétségbeesés a tekintetében megdöbbentette a lányt. Végtére is a fiú
fenyegette őt, nem pedtg fordítva.
– Jace – törte meg a csendet Alec. Mintha lassan rajta is eluralkodott
volna a pánik. – Nem gondolkodtál rajta, hol jártam egész nap?
– Új kabát van rajtad? – kérdezte Jace anélkül, hogy ránézett volna. –
Akkor biztos vásárolni mentél. Bár el nem tudom képzelni, miért
zaklatsz vele.
– Nem vásárolni mentem – tört ki Alecből. – Hanem...
Megint kinyílt az ajtó, és libbenő, fehér ruhájában Isabelle lépett be
rajta. Claryre nézett, és megrázta a fejét – Mondtam, hogy be fog rágni
– szólt. – Igaz?
– Á, a „hát nem megmondtam” duma – állapította meg Jace. –
Mindig stílusos.
Clary elborzadva nézett rá. – Hogy vagy képes poénkodni, amikor
éppen most fenyegetted meg Luke-ot? Ő szeret és tisztel téged. Csak
annyi baj van vele, hogy Alvilági? Téged meg mi szállt meg?
Isabelle-nek tátva maradt a szája. – Itt van Luke? Ó, Clary...
– Nincs itt – mondta Clary. – Ma reggel elment, fogalmam sincs,
hová. Mindenesetre azzal most már tisztában vagyok, miért kellett
eltűnnie. – Alig tudta rávenni magát, hogy Jace felé forduljon. – Jó.
Nyertél. Sosem kellett volna eljönnünk. Sosem kellett volna
megnyitnom azt a Portált...
– Megnyitottál egy Portált? – akadt fenn Isabelle szeme. – Clary,
Portált csak a boszorkánymesterek nyithatnak meg. És nincsen belőlük
valami sok. Idris egyetlen Portálja a Gardban van.
– Éppen erről akartam beszélni veled – súgta oda dühösen Alec Jacenek,
aki Clary meglepetésére még rosszabbul festett, mint korábban.
Láthatólag nem állt messze tőle, hogy elájuljon. – A tegnap esti uramról
van szó... Arról a dologról, amit el kellett vinnem a Gardhoz.
– Alec, állj! Állj! – kiáltotta Jace; hallván a nyers elkeseredettséget a
hangjában, Alec azonnal elhallgatott, és az ajkába harapva meredten
bámult Jace-re. De Jace mintha nem is látta volna, csak Claryt bámulta
kőkemény tekintettel. – Igazad van – szólalt meg végül elfojtott hangon,
mintha úgy kéne kipréselnie magából a szavakat. – Sosem kellett volna
eljönnötök. Tudom, hogy azt mondtam, azért, mert itt nem vagy
biztonságban, de hazudtam. Igazából azért nem szeretném, hogy itt
legyél, mert hebehurgya vagy, meggondolatlan, és mindent
összekavarsz. Egyszerűen ez vagy te. Képtelen vagy az óvatosságra,
Clary.
– Hogy mindent összekavarok? – Clary csak annyi levegőt bírt a
tüdejébe szívni, ami a suttogáshoz volt elég.
– Ó, Jace – mondta szomorúan Isabelle, mintha a fiú lelkébe tapostak
volna bele. Jace azonban pillantásra sem méltatta, inkább továbbra is
Clary re szegezte a tekintetét.
– Gondolkodás nélkül belevágsz mindenbe – mondta. – Te is tudod,
hogy így van, Clary. Sosem kötöttünk volna ki a Dumortban, ha te nem
vagy.
– És Simon halott lenne! Ez egyáltalán nem számít? Talán
elhamarkodottan cselekedtem, de...
– Talán? – emelte föl a hangját a fiú.
– De egyáltalán nem csak rossz döntéseket hoztam. Az után, amit a
hajón csináltam, te magad mondtad, hogy mindenkinek én mentettem
meg az életét.
Jace arcából a maradék szín is kiszaladt. Hirtelen támadt durvasággal
a hangjában szólalt meg. – Fogd be a szádat, Clary! FOGD BE!
– A hajón? – Alec tekintete értetlenül ugrált ide-oda kettejük között.
– Miért, mi van azzal, ami a hajón történt? Jace...
– Azt csak azért mondtam, hogy ne vinnyogj – kiáltotta Jace, nem
törődve sem Aleckel, sem semmi mással Claryn kívül. A lány érezte
Jace haragjának irtózatos erejét; olyan volt, mint egy hullám, amint arra
készül, hogy ledöntse a lábáról. – Egy katasztrófa vagy, Clary! Mondén
vagy, és mindig az leszel. Sosem lesz belőled Árnyvadász. Képtelen
vagy úgy gondolkodni, ahogy mi, és egyáltalán nem foglalkozol azzal,
mi a legjobb mindenkinek. Soha nem gondolsz másra, csakis saját
magadra. Csakhogy most háború van, vagy legalábbis az lesz, és sem
időm, sem kedvem nincs a sarkadban járni, hogy vigyázzak, nehogy
valamelyikünk meghaljon miattad.
Clary szótlanul bámult a fiúra. El nem tudta képzelni, mit is
mondhatna; Jace még sosem beszélt vele így. Eddig el sem tudta volna
képzelni, hogy egyáltalán képes rá. Akármennyire fel is bosszantotta a
múltban, azelőtt sosem viselkedett úgy, mintha gyűlölné öt.
– Menj haza, Clary! – mondta Jace. Nagyon fáradtnak tűnt, olyan
volt, mintha minden erejét felemésztette volna, hogy elmondja, mit érez
valójában. – Menj haza!
A lány minden reménye semmivé foszlott. Felig megfogalmazott
terve, miszerint felkutatja Fellt, megmenti az édesanyját, és még Lukeot
is előkeríti – végleg dugába dőlni látszott. Nem jöttek szavak a
szájára. Az ajtóhoz sietett, és Alec meg Isabelle félreállt az útjából,
hogy elengedjék. Egyikük sem nézett rá; inkább elfordították döbbent
tekintetüket. Clary tudta, hogy valószínűleg haragudnia kellene, és
megalázottnak éreznie magát, de nem így volt. Egyszerűen meghalt
benne valami.
A küszöbön megfordult, és visszanézett. Jace utánabámult. A háta
mögött, az ablakon beszivárgó fény sötétbe borította az arcát, és Clary
nem látott mást, csak a haján törött üvegszilánkokként megcsillanó
napsugarakat.
– Amikor elmondtad nekem, hogy Valentine az apád, nem akartam
elhinni – szólt. – Nem csak azért, mert nem akartam, hogy igaz legyen,
de azért sem, mert szemernyit sem hasonlítottál rá. Soha nem
gondoltam volna, hogy ennyire olyan lehetsz, mint ő. De éppen olyan
vagy. Éppen olyan.
Ezzel kilepett a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Ki fognak éheztetni – mondta Simon.
A padlón feküdt, a kő hidegen simult a hátához, de ebből a szögből
legalább láthatta az eget az ablakon keresztül. A vámpírrá válása utáni
napokban, amikor azt hitte, soha többé nem láthatja a napfényt, folytonfolyvást
azon kapta magát, hogy a napra meg az égre gondol. Arról,
ahogyan az ég színe váltakozott a nap folyamán: a reggeli sápadt égről,
a déli izzó kékség-ről meg az alkony kobalt sötétségéről. Ébren feküdt a
feketeségben, és a kék különböző árnyalatai váltották egymást a
fejében. Most pedig, a Gard alatti cella padlóján heverve azon
tanakodott, vajon csak azért kapta vissza mégis a napfényt meg az
összes kéket, hogy aztán élete hátralévő kevés, de annál kellemetlenebb
napját ebben a szűk lyukban tölthesse, ahonnan az égnek egyetlen apró
szeletkéjét látja csupán a falba vájt rácsos ablakon keresztül.
– Hallotta, amit mondtam? – kérdezte felemelve a hangját. – Az
Inkvizítor halálra fog éheztetni. Nem kapok több vért.
Mocorgás hallatszott, aztán hangos sóhaj. – Hallottalak – szólalt meg
végül Samuel. – Csak nem tudom, mit vársz tőlem. – Pillanatnyi
szünetet tartott. – Sajnállak, Napjáró, ha ez segít.
– Nem igazán – mondta Simon. – Az Inkvizítor azt akarja, hogy
hazudjak. Azt kéne mondanom, hogy Lightwoodék szövetségre léptek
Valentine-nal. Aztán hazaküld. – Ahogy a hasára foidult, a kövek az
oldalába vágtak.
– Nem érdekes. Nem is tudom, miért mondom el ezt magának.
Valószínűleg fogalma sincs róla, miről beszélek.
A hang, amit Samuel kiadott, félúton volt a nevetés és a köhögés
között.
– Igazság szerint van róla fogalmam. Ismertem Lightwoodékat.
Együtt voltunk a Körben. Lightwoodék, Waylandék, Pangbornék,
Herondale-ék, Penhallow-ék. Alicante legjobb családjai.
– És Hodge Starkweather – tette hozzá Simon, a Lightwood
gyerekek oktatójára gondolva. – Ő is benne volt, ugye?
– Igen – felelte Samuel. – De az ő családja aligha számított
tiszteletre méltonak. Hodge valamikor ígéretesnek tűnt, de attól tartok,
sosem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. – A férfi elhallgatott egy
pillanatra. – Aldertree persze gyerekkorunk óta gyűlölte a
Lightwoodokat. Nem volt sem gazdag, sem okos, sem vonzó, ők pedig
nem bántak valami kedvesen vele. Nem hiszem, hogy valaha túltette
magát rajta.
– Gazdag? – kérdezte Simon. – Azt hittem, minden Árnyvadász a
Klávétól kapja a fizetését. Mint... nem is tudom, a kommunizmusban
vagy valami ilyesmi.
– Elméletben minden Árnyvadászt egyformán, méghozzá elég jól
megfizetnek – magyarázta Samuel. – Egyesek, akik magasabb pozíciót
töltenek be a Klávéban, vagy nagyobb felelősség nyugszik a vállukon,
például egy Intézetet vezetnek, magasabb fizetést kapnak. Aztán vannak
olyanok is, akik nem Idrisben élnek, és azt választják, hogy a mondének
világában gondoskodnak a megélhetésükről. Ez sem tilos, feltéve, hogy
a bevételük egy részét átadják a Klávénak. De... – folytatta habozva
Samuel – te is láttad Penhallow-ék házát, ugyebár. Mit gondoltál róla?
Simon felidézte magában az épületet. – Flancos volt.
– Alicante egyik legszebb háza – bólintott Samuel. – És van még egy
kúriájuk vidéken is, mint szinte minden gazdag családnak. Tudod, a
Nephilimek más módszerekkel is vagyonhoz juthatnak. Úgy hívják,
„zsákmány". Ha az Árnyvadász megöl egy démont vagy egy Alvilágit,
akkor az illető minden tulajdona az Árnyvadász birtokába kerül. Ha
tehát egy gazdag boszorkánymester megszegi a Törvényt, és ezért egy
Árnyvadász végez vele...
Simon összerázkódott. – Tehát egy Alvilági megölése jól
jövedelmező üzlet lehet?
– Az bizony – felelte keserűen Samuel. – Feltéve, hogy nem vagy túl
finnyás, kit ölsz meg. Most már láthatod, miért ellenzik olyan sokan a
Szövetséget. Bizony sokba kerül, ha az embernek meg kell válogatnia,
melyik Alvilágit teszi el láb alól. Talán én is ezért léptem be a Körbe.
Az én családom sosem volt gazdag, és az, hogy lenéztek bennünket,
amiért nem fogadtuk el a fejpénzt... – Elhallgatott.
– De hát a Kör is végzett egy csomó Alvilágival – vetette fel Simon.
– Mert szent kötelességüknek tekintették – magyarázta Samuel. –
Nem kapzsiságból. Bár most már el sem tudom képzelni, miért hittem
azt valaha is, hogy ez számít. – Kimerültnek tűnt. – Valentine
befolyásolt. Volt benne valami. Bármiről képes volt meggyőzni az
embert. Emlékszem, ott álltam mellette, a kezemet elborította a vér,
lenéztem a halott nő testére, és arra gondoltam, hogy biztosan helyesen
cselekedtem, hiszen Valentine azt mondta.
– Egy halott Alvilági nő volt az?
Samuel vett néhány szaggatott lélegzetet a fal túloldalán, mielőtt
válaszolt. – Tudnod kell, hogy bármit megtettem volna, amit kért tőlem.
Mind így voltunk vele. Lightwoodék is. Az Inkvizítor pontosan tudja,
mi az ábra, és ezt próbálja kihasználni. De tudnod kell, hogy még ha
beadod a derekad, és Lightwoodék ellen vallasz, akkkor is jó esély van
rá, hogy végez veled, nehogy eljárjon a szád. Attól függ, hogy a saját
könyörületességéről az adott pillanatban éppen hatalmasabbnak érzi-e
magát.
– Nem számít – mondta Simon. – Nem fogom megtenni. Nem
árulom el Lightwoodékat.
– Tényleg? – Úgy hangzott, Samuelt nem sikerült meggyőzni. – Van
valami okod rá, hogy nem teszed meg? Ennyire fontosak neked?
– Bármi, amit róluk mondanék, hazugság lenne.
– De lehet, hogy ő éppen azt a hazugságot akarja hallani. Haza
akarsz menni, nem?
Simon úgy meredt a falra, mintha láthatná a férfit a túloldalán. –
Maga ezt tenné? Hazudna nekik?
Samuel köhintett egyet – amúgy szárazon, mintha nem lenne
egészséges. Persze idelent nyirkos és hideg volt a levegő, ami Simont
nem zavarta, de egy közönséges emberi lénynek nagyon kellemetlen
lehetett. – Én az erkölcsökkel kapcsolatban biztosan nem a saját
tanácsomra hallgatnék – mondta. De igen, valószínűleg hazudnék
nekik. Számomra mindig is az volt a fontosabb, hogy a saját irhámat
mentsem.
– Ugyan, ez biztos nem igaz.
– Ami azt illeti – szólt Samuel –, igaz. Ahogy idősebb leszel, Simon,
majd rájössz, hogy ha az emberek valamilyen kellemetlen dolgot
mondanak masikról, az többnyire igaz.
Csakhogy én nem leszek idősebb, gondolta Simon. Hangosan viszont
mást mondott. – Most először nevezett Simonnak. Nem Napjárónak,
hanem Simonnak.
– Valóban így lehet.
– Ami pedig Lightwoodékat illeti – folytatta Simon –, nem vagyok
értük oda különösebben. Akarom mondani, Isabelle-t bírom, meg
valamennyire Alecet és Jace-t is. Viszont van ez a lány. Jace húga.
Samuel hangján most először hallatszott, hogy valamit határozottan
szórakoztatónak talál. – Hát egy lány mindig van a dologban.
Amint az ajtó becsapódott Clary mögött, Jace úgy dőlt neki a falnak,
mintha minden erő elszállt volna a lábából. Az arca egészen szürke lett
a rémület, a sokk meg valami másnak a keverékétől, ami talán
megkönnyebbülés lehetett. Mintha csak kis híján sikerült volna
elkerülnie egy rettenetes katasztrófát.
– Jace – mondta Alec, és tett egy lépést a barátja felé. – Tényleg azt
hiszed, hogy...
Jace halkan, de határozottan szakította félbe. – Menj ki! – mondta.
-Menjetek ki mind a ketten!
– Mert akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte Isabelle. – Még jobban
zátonyra futtatod az életed? Ez a jelenet meg mi a franc volt?
Jace megrázta a fejét. – Hazaküldtem. Ez volt neki a legjobb.
– Nem csak egyszerűen hazaküldted. Eltiportad. Láttad az arcát?
– Megérte – jelentette ki Jace. – Úgysem érthetitek.
– Az ő szempontjából talán megérte – mondta Isabelle. – Remélem,
úgy fog elsülni a dolog, hogy a végén neked is megéri.
Jace elfordította a fejét. – Csak... hagyj magamra, Isabelle! Kérlek!
Isabelle meglepett pillantást vetett a bátyjára. Jace soha nem mondta,
hogy „kérlek”. Alec a lány vállára tette a kezét. – Lesz, ami lesz, Jace –
szólt a tőle telhető legbarátságosabban. – Clarynek biztosan nem esik
bántódása.
Jace felemelte a fejét, és Alecre nézett, bár üres volt a tekintete –
mintha valahová a távolba meredt volna. – Nem, ez egyáltalán nem
ilyen egyszerű – szólt. – De ezt eddig is tudtam. Ha már itt tartunk,
elárulhatnád, mit akartál mondani nekem. Az volt a benyomásom, hogy
úgy gondoltad, nagyon fontos lehet a dolog.
Alec levette a kezét Isabelle válláról. – Nem akartam Clary előtt
mondani...
Jace szeme végül csak megállapodott Alecen. – Mit nem akartál
Clary előtt mondani?
Alec habozott. Ritkán látta Jace-t ilyen zaklatottnak, és el tudta
képzelni, milyen hatással lesznek rá a további kellemetlen
meglepetések. Csakhogy ezt nem titkolhatta el. Jace-nek tudnia kellett.
– Tegnap – kezdte halkan Alec amikor elvittem Simont a Gardhoz,
Malachi azt mondta, Magnus Bane fogja várni a Portál túloldalán New
Yorkban. Szóval üzentem Magnusnak, és ma reggel meg is kaptam a
válaszát. Nem találkozott Simonnal New Yorkban. A helyzet az, hogy
még csak nem is volt Portál-aktivitás a városban, amióta Clary átjött
ide.–
Talán Malachi tévedett – vetette föl Isabelle, miután vetett egy
gyors pillantást Jace hamuszürkére vált arcára. – Talán valaki más várta
Simont. Magnus pedig tévedhet a Portál-aktivitással kapcsolatban...
Alec megrázta a fejét. – Reggel felmentem a Gardhoz Anyával.
Magam akartam megkérdezni Malachit a dologról, aztán amikor
megláttam, én sem értem, miért, de elbújtam egy sarok mögött.
Képtelen voltam szembenézni vele. Aztán meghallottam, hogy az egyik
őrrel beszélget. Megparancsolta neki, hogy hozzák fel a vámpírt, mert
az Inkvizítor megint beszélni Aar vele.
– Biztos, hogy Simonra gondoltak? – kérdezte Isabelle minden
meggyőződés nélkül. – Talán...
– Arról beszélgettek, hogy milyen ostoba volt az Alvilági, amiért azt
hitte, hogy egyszerűen visszaküldik New Yorkba anélkül, hogy
kikérdeznék. Az egyikük azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy bárki
is volt elég pofátlan hozzá, hogy becsempéssze Alicantéba. Malachi
erre azt felelte, hogy „miért, mit vársz Valentine fiától?”
– Ó! – suttogta Isabelle. – Jóságos istenem! Jace...
Jace ökölbe szorította a kezét. A szeme beesett, mintha csak el
akarna bújni a koponyájában. Más körülmények között Alec a vállára
tette volna a kezét, de ez a pillanat most nem volt alkalmas erre: volt
valami Jace tekintetében, ami miatt inkább visszafogta magát. – Ha nem
én hozom át – szólt Jace halk, kiszámított hangon, mintha csak
felolvasna valamit –, talán simán hazaengedték volna. Talán azt hitték
volna...
– Nem — szakította félbe Alec. — Nem, Jace, nem a te hibád.
Megmentetted az életét.
– Megmentettem, hogy a Klávé megkínozhassa – szólt Jace. – Ez ám
a szívesség! Ha Clary megtudja... – Megrázta a fejét. – Azt fogja hinni,
hogy szándékosan hoztam ide, és amikor átadtam a Klávénak, tudtam,
mit fognak tenni vele.
– Nem fogja azt hinni. Nem is lett volna rá okod, hogy ilyesmit
csinálj.
– Talán nem – mondta lassan Jace. – Viszont az után, ahogyan az
előbb bántam vele...
– Senki nem gondolhatja, hogy szándékosan tettél ilyet, Jace – szólt
Isabelle. – Senki, aki ismer téged. Senki...
De Jace nem várta ki, hogy megtudja, mi mást nem gondolna még
róla senki, inkább hátat fordított, és a csatornára néző ablakhoz vonult.
Pár pillanatig mozdulatlanul állt, és az üvegen át beáramló napfény
aranyszínűnfestette a haját. Aztán olyan hirtelen mozdult, hogy Alecnek
egyáltalán nem maradt ideje reagálni. Mire észrevette, mi történik, és
előreugrott, hogy megakadályozza, már elkésett.
Csörömpölés hallatszott, aztán törött üvegszilánkok záporoztak
mindenfele. Jace lepillantott a bal kezére, és hűvös érdeklődéssel
figyelte, ahogy ujjain kövér, vörös vércseppek gyűlnek össze, majd
egyenként lehullanak a padlóra a lába elé.
Isabelle Jace-ről az üvegben tátongó lyukra nézett, amelynek üres
közepéből pókhálószerű sugarakban futottak szét a repedések. – Ó, Jace
– mondta olyan halkan, ahogy Alec még sosem hallotta szólni senkihez.
– Most mégis, mi a fenét mondunk Penhallow-éknak?
Clarynek valahogy sikerült kijutnia a házból. Maga sem tudta,
hogyan csinálta – a lépcsők, a folyosók összemosódva vágtattak el
mellette, aztán már a bejárati ajtó felé rohant; pillanatokon belül odakint
találta magát, és azt fontolgatta, a rózsabokrok közé hányjon-e, vagy
inkább mégsem.
A bokrok tökéletesen helyezkedtek el a művelethez, Clarynek pedig
fájdalmasan forgott a gyomra, viszont hamarosan rádöbbent, hogy
néhány kanál levesen kívül még nem evett semmit aznap, így egyáltalán
nincs mit kihánynia. Inkább lesietett az ajtóhoz vezető lépcsőkön, és
kifordult a kertkapun – már nem emlékezett rá, melyik irányból
érkezett, és fogalma sem volt róla, hogyan juthat vissza Amatishoz, de
úgy érezte, ez nem is számít igazán. Nem fűlt hozzá a foga, hogy
visszamenjen a nőhöz, és nekiálljon elmagyarázni Luke-nak, hogy el
kell hagyniuk Alicantét, különben Jace feladja őkét a Klávénál.
Talán Jace-nek igaza volt. Talán tényleg hebehurgyán és
meggondolatlanul viselkedett. Talán soha nem gondolta végig, milyen
hatással lehetnek a cselekedetei azokra, akiket szeret. Simon arca jelent
meg előtte, élesen, akár fénykép, aztán Luke-é...
Megállt, és egy lámpaoszlopnak támaszkodott. A szögletes
üvegkalitka odalent olyan volt, mint a réges-régi gázlámpák burái a
Park Slope házai előt. Valamiért megnyugtatta a látvány.
– Clary! – Egy fiúaggódó hangja volt. Jace, gondolta azonnal Clary,
és megpördült.
Nem Jace volt az. Sebastian, a sötét hajú fiú Penhallow-ék
nappalijából, állt előtte egy kissé zihálva, mintha futva eredt volna a
nyomába az utcán.
Claryt ugyanazok az érzések rohanták meg, mint amikor először látta
meg a fiút – felismerés, elkeveredve valami mással, amit nem tudott
azonosítani. Nem szimpátiával vagy ellenszenvvel, inkább valamiféle
vonzalommal; olyan volt, mintha valami húzná e felé a fiú felé, akit
pedig nem is ismert, talán csak a külseje miatt érezte így. Jóképű volt,
éppen olyan jóképű, mint Jace, csak az ő aranyló színei helyett
Sebastian arcán világos foltok és árnyékok váltották egymást. Bár most,
hogy közelebbről megnézte magának, Clary látta, hogy a fiú nem is
olyan pontos mása az ő képzeletbeli hercegének, mint gondolta. Még a
színeik is különböztek egymástól. Csak az arca formájában volt valami,
a testtartásában, a szeme sötét titokzatosságában...
– Jól vagy? – kérdezte a fiú. Gyengéd volt a hangja. – Úgy rohantál
ki a házból, mint... – Ahogy ránézett a lányra, elhallgatott. Clary még
mindig a lámpaoszlopba kapaszkodott, mintha a nélkül meg sem tudott
volna állni a lábán. – Mi történt?
– Összevesztem Jace-szel – felelte a lány. Próbált koncentrálni, hogy
ne remegjen a hangja. – Tudod, hogy megy ez.
– Igazából nem tudom – mondta szinte sajnálkozva Sebastian. –
Nincsenek testvéreim.
– Mázlista vagy – vágta rá Clary, és saját magát is meglepte a
keserűség a hangjában.
– Ezt nem mondod komolyan. – Sebastian közelebb lépett, és ebben
a pillanatban reszketve felgyulladt a lámpa, fehér boszorkányfénnyel
vonva körül őket. A fiú felnézett, és elmosolyodott. – Ez egy jel.
– És mit jelent?
– Azt, hogy nem szabad egyedül hazaengednem téged.
– Csakhogy fogalmam sincs róla, hol lakom – jegyezte meg a lány. –
Úgy lógtam ki a házból, hogy eljöhessek ide. Nem is emlékszem, merre
jöttem.
– Nos, kinél szálltál meg?
A lány habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem árulom el senkinek – szólt Sebastian. – Az Angyalra
esküszöm.
Clary rámeredt. Egy Árnyvadász szájából ez igazán komoly eskünek
számított. – Jól van – mondta a lány, hogy ne maradjon ideje
meggondolni magát. – Amatis Hcrondale-nél lakom.
A fiú felajánlotta a karját. – Indulhatunk?
Clary kipréselt magából egy mosolyt. – Kissé rámenős vagy, tudsz
róla?
Sebastian megvonta a vállát. – A bajba jutott hölgyek a fétisem.
– Ne legyél szexista!
– Nem vagyok az. A bajbajutott urak is igénybe vehetik a
szolgálataimat. Ez a fétis nélkülöz minden diszkriminációt – mondta, és
elegáns mozdulattal ismét a karját nyújtotta.
Clary ezúttal el is fogadta.
Alec becsukta maga mögött a kis tetőtéri szoba ajtaját, és Jace felé
fordult. A szeme általában olyan sápadt, tiszta kék volt, mint a Lyn-tó
víztükre, de a színe mindig is a hangulatával együtt változott. Ebben a
pillanatban például éppen olyan volt, mint az East River vihar idején.
Ráadásul az arckifejezése is éppen elég viharosnak tűnt. – Ülj le! – szólt
rá Jace-re, és egy alacsony székre mulatott a csúcsíves ablak előtt. –
Hozom a kötszert.
Jace leült. A szoba, amin Aleckel osztoztak Penhallow-ék házának
tetőterében, kicsi volt, két keskeny ággyal a falak mellett. A ruháik
fogasokon logtak a falon. Az egyetlen ablakon halványan szűrődött be a
fény – már kezdett sötétedni, és odakint az ég már egészen mélykékbe
fordult. Jace figyelte, ahogy Alec letérdel, előhúz egy zsákot az ágya
alól, és szétnyitja a cibzárját. Egy darabig zörögve kotorászott benne,
aztán egy dobozzal a kezében felállt. Jace felismerte a ládikát, amiben
az orvosi felszereléseket tartották arra az esetre, amikor a rúnákat nem
alkalmazhatták. Volt benne fertőtlenítő, kötszer, olló meg géz.
– Nem fogsz gyógyító rúnát használni? – kérdezte Jace, inkább
kíváncsiságból, mint bármi másért.
– Nem. Csak... – Alec elhallgatott, és egy néma káromkodás
kíséretében az ágyra hajította a dobozt. Az apró mosdókagylóhoz lépett,
és olyan lendülettel mosta meg a kezét, hogy fröcsögött körülötte a víz.
Jace szórakozott kíváncsisággal figyelte. A kezét lassan tompa, de
heves fájdalom kezdte égetni. Alec megint felvette a dobozt, Jace elé
húzott egy széket, és levetette rá magát. – Add ide a kezed!
Jace felé nyújtotta a karját. El kellett ismernie, hogy a keze elég
rémesen festett. Mind a négy ujján vörös seb tátongott. Ujjbegyeire
száraz vér tapadt, málló vörösesbarna kesztyűként.
Alec vágott egy grimaszt. – Hülye vagy.
– Kösz – mondta Jace. Türelmesen figyelte, ahogy Alec a keze fölé
hajol egy csipesszel, és óvatosan piszkálni kezd egy, a bőre alá
ékelődött üvegszilánkot. – És miért nem?
– Mit miért nem?
– Miért nem használsz gyógyító rúnát? Ez nem démonsérülés.
– Csak. – Alec fogta a kék fcrtótlenítős üveget. – Szerintem jót fog
tenni, ha érzed a fájdalmat. Majd úgy gyógyulsz, mint egy mondén.
Lassan és csúnyán. Talán tanulsz belőle. – Jace sebeire fröcskölt a
csípős folyadékból – Bár kételkedem benne.
– Bármikor tudok ám magamnak gyógyító rúnát csinálni!
Alec nekilátott, hogy egy gézdarabbal betekerje Jace kezét. – Hát, ha
azt akarod, hogy elmondjam Penhallow-éknak, mi történt az ablaknál,
ahelyett, hogy meghagynám őket abban a hitükben, hogy csak baleset
történt... – Szorosra húzta a kötésen a csomót, amitől Jace felszisszent.
– Tudod, ha felmerült volna bennem, hogy képes vagy ezt tenni
magaddal, inkább nem mondok semmit.
– Dehogynem mondasz. – Jace félrebillentette a fejét. – Nem
sejtettem, hogy ennyire kiborít, ha megtámadom az ablakot.
– Csak... – Alec végzett a kötözéssel, és megnézte Jace kezét, amit
még mindig a sajátjában tartott. Egy fehér gombócot látott maga előtt
vörös pöttyökkel ott, ahol saját összevérezett ujjai megérintették. –
Miért csinálod ezeket magaddal? Nem csak az ablakra gondolok, de
arra is, ahogyan Claryvel beszéltél. Miért bünteted magadat? Nem
tehetsz arról, ahogyan érzel.
Jace hangja hűvös maradt. – Hogy érzek?
– Látom, ahogy ránézel. – Alec a semmibe bámult Jace háta mögött.
– És nem kaphatod meg. Talán csak annyi az egész, hogy eddig sosem
tudtad meg, milyen akarni valamit, ami nem lehet a tiéd.
Jace rezzenéstelen tekintettel nézett a barátjára. – Mi van közted és
Magnus Bane között?
Alec hátrakapta a fej ét. – Nem is... Semmi sincs...
– Nem vagyok hülye. Egyenesen Magnushoz fordultál, miután
beszéltél Malachival. Még azelőtt, hogy megkerestél volna engem vagy
Isabelle-t, vagy bárkit...
– Mert ő volt az egyetlen, aki válaszolni tudott a kérdésemre, azért.
Nincs köztünk semmi – közölte Alec, aztán elkapta Jace tekintetét, és
vonakodva hozzátette: – Már nincs. Már nincs köztünk semmi. Oké?
– Remélem, nem miattam – mondta Jace.
Alec elfehéredett, és hátrébb húzódott, mintha csak egy ütés elől
készülne elhajolni. – Ezt meg hogy érted?
– Tudom, hogy érzel irántam – folytatta Jace. – Viszont te nem
tudod. Csak azért bírsz, mert az olyan biztonságos. Nincs benne semmi
kockázat. És így sosem kell valódi kapcsolatot kialakítanod, mert
hivatkozhatsz rám. – Jace tudta, hogy kegyetlenül őszinte, és nem is
nagyon bánta Ha ilyen hangulatban volt, majdnem olyan jót tett, ha a
szeretteit bánthatta meg, mintha kárt tett saját magában.
– Világos – felelte mogorván Alec. – Előbb Clary, aztán a kezed,
most pedig én. Menj a pokolba, Jace!
– Nem hiszel nekem? – kérdezte Jace. – Jó. Gyerünk, csókolj meg!
Most rögtön.
Alec döbbenten bámult rá.
– Pontosan. Elképesztően dögös külsőm ellenére te nem úgy szeretsz
engem. És ha lerázod Magnust, az nem miattam van. Azért van, mert
félsz mindenkinek bevallani, kit szeretsz. A szerelem hazug emberré
tesz minket – magyarázta Jace. – Ezt a Tündérkirálynőtől tudom.
Szóval ne szólj meg, amiért hazudok a valódi érzéseimről. Te is ezt
teszed. – Felállt. – És most szeretném, ha még egyszer megtennéd.
Alec arca merev volt a sértődöttségtől. – Mármint hogy mit?
– Hazudj a kedvemért! – mondta Jace, majd levette a dzsekijét a
falról, és belebújt. – Megy le a nap. Nagyjából most kezdenek
visszajönni a Gardtól. Azt szeretném, ha mindenkinek azt mondanád,
hogy nem vagyok jól, úgyhogy nem jövök le hozzájuk. Mondd azt,
hogy megszédültem, elvesztettem az egyensúlyom, és így tört be az
ablak.
Alec hátrávetette a fejét, és nyílt tekintettel nézett Jace-re. – Hát jó
mondta. – Ha elárulod, hová mész igazából
– A Gardhoz – közölte Jace. – Kiszabadítom Simont a börtönből.
Clary édesanyja mindig úgy nevezte a napnyugta és az éjszaka
leszállta közti napszakot, hogy „a kék óra". Szerinte ilyenkor volt a
legerősebb és a legszokatlanabb a fény, és ilyenkor lehetett a legjobban
festeni. Clary soha nem vette igazán a lapot, most azonban, ahogy
napnyugtakor Alicante utcáit rótta, megértette.
New Yorkban a „a kék óra" nem volt igazából kék; az utcai lámpák
meg a neonfeliratok mindent átfestettek. Jocelyn nyilván Idrisre
gondolt. Itt a fény tiszta violaszínben esett a város aranyfestékkel
bevont köveire, az utcai lámpák boszorkányfénycinek fehér köre pedig
olyan erőteljes volt, hogy Clary szinte várta a hőt, ahogy áthaladt rajtuk.
Azt kívánta, bárcsak vele lenne az édesanyja. Jocelyn megmutathatta
volna neki Alicanténak az.okat a részeit, ahol járatos volt, azokat a
helyeket, ahová az emlékei kötötték.
De soha nem mondott el semmit. Szántszándékkal eltitkolta előled az
egészet. És most már talán soha nem is tudhatsz meg semmit az
emlékeiről. Éles fájdalom – félig düh, félig megbánás – hasított Clary
szívébe.
– Nagyon csendben vagy – szólt Sebastian. Éppen a csatorna egyik
hídján keltek át. A korlátját ellepték a faragott rúnák.
– Csak azon gondolkozom, mekkora slamasztikában leszek, amikor
visszaérek. Az ablakon másztam ki, amikor eljöttem, de Amatis
mostanra nyilván észrevette, hogy nem vagyok a szobámban.
Sebastian összeráncolta a homlokát. – Miért úgy lógtál el? Nem
engedtek volna el a bátyádhoz?
– Egyáltalán nem is lenne szabad itt lennem – magyarázta Clary. –
Otthon kéne kushadnom, és az oldalvonal mellől biztonságban
figyelnem, mi történik.
– Aha. Ez sok mindent megmagyaráz.
– Tényleg? – Clary a szeme sarkából vetett egy pillantást a fiúra.
Sötét hajára kék árnyékok keveredtek.
– Korábban mindenki elsápadt, amikor szóba került a neved. Úgy
vettem le, hogy van valami zűr a bátyád meg közted.
– Zűr? Hát, így is lehet mondani.
– Nem nagyon kedveled?
– Hogy kedvelem-e Jace-t? – Clary az utóbbi hetekben annyit
gondolkodótt rajta, hogy szereti-e Jace-t, és ha igen, hogyan, hogy azt
mégsem kérdezni igától, vajon kedveli-e.
– Bocs. Családtag, nem az a lényeg, hogy kedveled vagy sem.
– Pedig kedvelem – mondta a lány, magát is meglepve. – Tényleg,
csak... az agyamra megy. Megszabja, mit tegyek és mit nem...
– A jelek szerint nem valami jól csinálja – állapította meg Sebastian.
– Ezt meg hogy érted?
– Amúgy is azt csinálod, amit te akarsz.
– Ebben van valami. – A szinte teljesen idegen fiú megjegyzése
meghökkentette Claryt. – Viszont úgy fest, sokkal jobban berágott rám,
mint gondoltam.
– Túl fogja tenni magát rajta – jelentette ki határozottan Sebastian.
Clary kíváncsian pillantott a fiúra. – És te kedveled?
– Igen. De szerintem ő nincs odáig értem különösebbképpen –
mondta gyászos hangon a fiú. – Nem bírok olyat mondani, amin ne
húzná fel magát.
Befordultak egy sarkon, és egy magas, keskeny épületekkel
körülvett, széles, macskaköves téren találták magukat. Középen egy
Angyal bronzszobra állt – az Angyalé, azé, aki a saját véréből
megalkotta az Árnyvadászok fajtáját. A tér északi peremén fehér kőből
készült hatalmas építmény emelkedett. Széles, fehér márványlépcsőkből
álló vízesés vezetett fel egy árkádsorhoz, amely mögött óriási,
duplaszárnyú ajtó nyílt. Az esti fényben az épület lélegzetelállító
látványt nyújtott – és furcsán ismerősnek tűnt. Clary clgon dolkodott
rajta, vajon láthatta-e valaha képen ezt a helyet. Talán az édesanyja
festette le?
– Ez az Angyal tere – szólt Sebastian –, az pedig az Angyal terme
volt. Eredetileg itt írták alá a Szövetség megalakulásáról szóló
szerződést, mivel az Alvilágiak nem léphettek be a Gardba. Most úgy
hívják, hogy a Szövetség terme. Központi találkozóhely lett belőle.
Ünnepélyeket, esküvőket, bálokat meg ilyeneket rendeznek benne. Ez a
város központja. Azt mondják, minden út a Szövetség termebe vezet.
– Kicsit egy templomra hasonlít. De itt nincsenek templomok, igaz?
– Semmi szükség rájuk – felelte Sebastian. – A démontornyok
megóvnak bennünket. Más nem is kell. Ezért szeretek idejönni. Olyan...
békés.
Clary meglepetten nézett a fiúra. – Ezek szerint nem itt élsz?
– Nem. Párizsban élek. Csak Aline-t jöttem meglátogatni. Az
unokatestvérem. Anyám meg az ő apja, Patrick bácsikám, testvérek
voltak. Evekig Aline szülei vezették a pekingi Intézetet. Úgy tíz évvel
ezelőtt költöztek vissza Alicantéba.
– Ők... Penhallow-ék nem voltak benne a Körben, ugye?
Meglepetés villant át Sebastian arcán. Egy szót sem szólt, ahogy
maguk mögött hagyták a teret, és bevették magukat a sötét utcák
labirintusába. – Ezt meg miért kérdezted? – szólalt meg végül.
– Hát... mert Lightwoodék benne voltak.
Elhaladtak egy utcai lámpa alatt. Clary a szeme sarkából pillantott
Sebastianra. Hosszú, fekete kabátjában és fehér ingében olyan volt,
mint egy úriember illusztrációja egy viktoriánus könyvből. Sötét haja
göndörödve simult a halántékához, amitől Clarynek szinte viszketni
kezdett a keze, hogy előkapjon egy tollat meg tintát. – Valamit
világosan kell látnod – mondta a fiú. – Idris fiatal Árnyvadászainak
legalább a fele a Kör tagja volt, és sokan még azok közül is, akik nem
Idrisben éltek. Először Patrick bácsi is belépett, de aztán otthagyta
Valentine-t, amint rájött, milyen komolyan gondolja a dolgot Aline
szülei nem vettek részt a Felkelésben. A nagybátyám éppen azért ment
Pekingbe, hogy elkerülje Valentine-t, és ott találkozott Aline
édesanyjával. Amikor Lightwoodékat és a Kör többi tagját bíróság elé
állították a Klávé elarulásáért, a Penhallow-k a felmentésre szavaztak.
Ehelyett elküldték őket New Yorkba. Mindenesetre Lightwoodék
mindig is hálásak voltak nekik.
– És mi a helyzet a te szüleiddel? – kérdezte Clary. – Ők benne
voltak?
– Nem igazán. Anyám fiatalabb volt, mint Patrick. Amikor Patrick
Pefngbe ment, őt elküldte Párizsba. Anyám ott találkozott apámmal.
– Anyukád fiatalabb volt Patricknál?
– Meghalt – magyarázta Sebastian. – Apám is. Elodie nénikém
nevelt fel.
– Ó! – szólt Clary, és hirtelen nagyon ostobának érezte magát. –
Sajnálom.
– Nem is emlékszem rájuk – mondta a fiú. – Nem igazán. Kisebb
koromban azt szerettem volna, ha van egy idősebb testvérem, valaki,
aki elmondja nekem, milyenek voltak. – Elgondolkodva nézett Claryre.
– Kérdezhetek töled valamit? Miért jöttél egyáltalán Idrisbe, ha tudtad,
hogy a bátyád így fog reagálni?
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, a szűk utcáról egy ismerős,
kivilágíatlan udvarra jutottak egy holdfényben ragyogó, használaton
kívüli kúttal a közepén. – Ez a Ciszterna tér – mondta Sebastian jól
hallható csalódottsággal a hangjában. – Gyorsabban ideértünk, mint
gondoltam.
Clary a közeli csatornán átívelő kőhídra pillantott. Látta Amatis
házát a távolban. Minden ablakban égett a lámpa. Felsóhajtott. – Azt
hiszem, innen már magam is odatalálok. Köszönöm.
– Nem akarod, hogy elkísérjelek egészen...
– Nem. Hacsak nem akarsz te is bajba kerülni.
– Gondolod, hogy én is bajba kerülhetnék? Amiért voltam olyan
úriember, és hazakísértelek?
Senkinek nem lenne szabad tudnia, hogy Alicantéban vagyok –
magyarázta a lány. – Ez elvileg titok. És nem akarlak megbántani, de
tulajdon képpen idegen vagy.
– Szeretnék nem az lenni – mondta Sebastian. – Szívesen
megismernélek jobban is. – A fiú vidáman, mégis kissé félénken
figyelte Claryt, mint aki kíváncsian várja, milyen fogadtatásra lelnek a
szavai.
– Sebastian – szólt a lány, és hirtelen úrrá lett rajta a mindent elsöprő
fáradtság. – Örülök, hogy meg akarsz ismerni, de nekem egyszerűen
nincs rá elég energiám, hogy megismerjelek téged. Sajnálom.
– Nem úgy értettem...
De a lány már távolodott tőle, és a híd felé tartott. Amikor félúton
járt, hátrafordult, és visszanézett Sebastianra. A fiú furcsán
magányosnak tűnt a holdfényben, ahogy sötét haja az arcába hullott.
– Ragnor Fell – mondta Clary.
A fiú rámeredt. – Hogy?
– Azt kérdezted, miért jöttem ide, amikor tudtam, hogy nem kéne –
folytatta a lány. – Anyukám beteg. Nagyon beteg. Talán haldoklik. Az
egyetlen dolog, ami segíthet rajta, az egyetlen ember, aki segíthet rajta,
egy Ragnor Feli nevű boszorkánymester. Csakhogy fogalmam sincs,
hol találom.
– Clary...
A lány továbbindult a ház felé. – Jó éjt, Sebastian!
Felfelé jóval nehezebb volt mászni a rácson, mint lefelé. Clary
bakancsa többször is megcsúszott a nvirkos kőfalon, és határozottan
megkönnvebült, amikor végül felkapaszkodott az ablakpárkányra, majd
félig beugrott, félig beesett a szobába.
Öröme azonban nem tartott sokáig. A bakancsa alig ért földet,
amikor erős fény támadt, és nappali világosság árasztotta el a szobát.
Amatis az ágy szélén ült egyenes háttal, kezében egy
boszorkányfényt áratsztó követ tartva. A kő élesen világított, amivel
csak kiemelte a nő kemény vonásait és a ráncokat a szája sarkában.
Amatis jó pár hosszú pillanatig némán meredt Claryre. – Ebben a
ruhában éppen úgy festesz, mint Jocelyn mondta végúl.
Clary talpra kászálódott. – Én... én bocsánatot kérek – nyögte ki. –
Amiért így elmentem.
Amatis összezárta a kezét a boszorkányfény körül, újból elsötétítve a
szobát. Clary hunyorgott a hirtelen homályban. – Vedd le azt a göncöt!
parancsolt rá Amatis. – Aztán várlak odalent a konyhában. És eszedbe
ne jusson megint kilógni – tette hozzá –, különben amikor legközelebb
visszajössz, zárva fogod találni a házat.
Clary nagyot nyelt, és bólintott.
Amatis egyetlen további szó nélkül elállt, és kivonult a szobából.
Clary gyorsan lehámozta magáról az Árnyvadász-ruhát, aztán
felöltözött az ágy lábán lógó, saját cuccaiba. Időközben minden
megszáradt, és ha a farmerja kissé merev volt is, jólesett belebújni az
ismerős pólóba. Megrázta Összckócolódott haját, és lefelé indult a
lépcsőn.
Amikor legutóbb Amatis házának földszintjén járt, nem volt teljesen
magánál, és hallucinált. Hosszú, a végtelenbe nyúló folyosókra
emlékezett meg egy hatalmas állóórára, aminek a ketyegése éppen
olyan volt, mint egy haldokló szívverése. Most egy apró, barátságos
nappaliban találta magát egyszerű fabútorokkal és egy rongyszőnyeggel
a padlón. A helyiség kicsisége és ragyogó színei saját brooklyni
nappalijukra emlékeztették Claryt. Némán vonult át a szobán, és lépett
be a konyhába, ahol égett a tűz a kályhában, és mindent beragyogott a
meleg, sárga fény. Amatis az asztalnál ült. A vállára kék sálat terített,
amitől csak még inkább ősznek tűnt a haja.
– Megjöttem. – Clary megállt az ajtóban. Képtelen volt
megállapítani, hogy Amatis haragszik-e rá.
– Gondolom, nemigen kell megkérdeznem, hogy merre jártál – szólt
a nő fel sem emelve tekintetét az asztalról. – Jonathannál jártál, igaz?
Felteszem, erre számíthattam volna. Talán ha valaha született volna
saját gyerekem, tudnám, mikor hazudnak nekem. De annyira reméltem,
hogy legalább most nem kell az öcsémnek csalódnia bennem.
– Luke-nak csalódnia kellett magában?
– Tudod, mi történt, amikor megharapták? – Amatis mereven bámult
maga elé. – Amikor az öcsémet megharapta egy vérfarkas? Persze nem
volt benne semmi meglepő, Valentine folyton veszélybe sodorta magát
és a követőit is, csak idő kérdése volt, mikor lesz rossz vége... Szóval
idejött, elmondta, mi történt, és mennyire fél, hogy elkapta a lükantróp
kórságot. Én pedig azt mondtam... azt mondtam...
– Amatis, nem kell ezt most elárulnia nekem...
– Közöltem vele, hogy tűnjön el a házamból, és vissza se jöjjön,
amíg nem biztos benne, hogy nem kapta el. Magára hagytam... képtelen
voltam mást tenni. – Megremegett a hangja. – Látta, mennyire irtózom
tőle, az arcomra volt írva. Azt mondta, attól fél, hogy ha megkapta a
kórt, ha vérfarkassá változik, akkor Valentine saját kezűleg végez vele,
én meg azt feleltem... azt feleltem, hogy talán úgy lenne a legjobb.
Clary akaratlanul is felszisszent.
Amatis gyorsan felkapta a fejét. Az arcára volt írva, hogy gyűlöli
önmagát – Luke alapvetően mindig is jó ember volt, akármire is akarta
rávenni Valentine. Néha az volt a benyomásom, hogy rajta meg
Jocelynon kívül nem is ismerek jó embereket, és nem tudtam elviselni a
gondolatot, hogy valamiféle szörnyeteg lesz belőle...
– De egyáltalán nem az. Nem szörnyeteg.
– Ezt én nem tudhattam. Miután átváltozott, miután elszökött innen,
Jocelyn szüntelenül arról próbált meggyőzni, hogy az öcsém odabent
még inmdig ugyanaz az ember. Ha ő nincs, soha többé nem lettem
volna hajndó találkozni Luke-kal. Így végül engedtem, hogy nálam
szálljon meg, mikor eljött a Felkelés előtt. A pincében bujkált, de láttam
rajta, hogy nem bizik meg bennem igazán, miután hátat fordítottam
neki. Szerintem még most sem bízik bennem.
– Ahhoz eléggé megbízott magában, hogy idehozzon, amikor
megbetegedtem – mondta Clary. – Ahhoz is eléggé megbízott magában,
hogy itt hagyjon...
– Nem mehetett máshová – szólt közbe Amatis. – És nézd, mire
jutottam veled. Egyetlen napig sem sikerült itt tartanom a házban.
Clary összerezzent. Ez rosszabb volt, mintha Amatis kiabált volna
vele.
– Nem a maga hibája. Én voltam, aki hazudtam és elszöktem. Nem
tehetett ellene semmit.
– Ó, Clary – szólt Amatis. – Hát nem érted? Valamit mindig lehet
tenni. Csak a magamfajták győzik meg magukat mindig az
ellenkezőjéről. Azt mondtam magamnak, nincs mit tenni Luke-kal. Azt
mondtam magamnak, nincs mit tenni, Stephen úgyis elhagy. És még
csak a Klávé gyűléseire sem vagyok hajlandó elmenni, mert azt
mondom magamnak, hogy úgysem tudom befolyásolni a döntéseiket
akkor sem, ha gyűlölöm, amit tesznek. Aztán amikor végül mégis úgy
döntök, hogy csinálok valamit... hát akkor még azt is egyből elszúrom.
– A tűz fényében csillogott a szeme. – Feküdj le, Clary! – fejezte, be. –
Mostantól fogva oda mész, ahová akarsz, nem próbállak meg
visszatartani. Végtére is magad mondtad, hogy úgysem tehetek semmit.
– Amatis...
– Ne! – A nő megrázta a fejét. – Csak feküdj le! Kérlek! – Amatis
hangjában volt valami végleges. Úgy fordult el, mintha Clary már ott
sem lenne, és rezzenéstelen tekintettel a falra meredt.
Clary sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Berúgta a háta mögött a
vendégszoba ajtaját, és az ágyra vetette magát. Úgy érezte, rögtön
elbőgi magát, de csak nem akartak előjönni a könnyei. Jace gyűlöl,
gondolta. Amatis gyűlöl Simontól el sem köszöntem. Anyám haldoklik.
És Luke is magamra hagyott Egyedül vagyok. Soha nem voltam ennyire
egyedül, és csakis az én hibám, hogy így alakult. Talán ezért nem tud
sírni, döbbent rá hirtelen, ahogy száraz szemmel a mennyezetet
bámulta. Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki
megvigasztalja? És ami még rosszabb: ha úgysem tudja megvigasztalni
magát?
7
Ahová Angyalok nem
merészelnek belépni
VÉRREL ÉS NAPSÜTÉSSEL ÁTSZŐTT ÁLMÁBÓL Simon hirtelen
arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja.
– Simon – A hang nem volt több sziszegésszerű suttogásnál. –
Simon, ébresztő!
Simon talpra ugrott – néha magát is meglepte, milyen gyorsan képes
mozdulni –, és megpördült a cella sötétjében. – Samuel? – kérdezte
súgva, és hunyorogva meredt a sűrű feketeségbe. – Samuel, te vagy az?
– Fordulj meg, Simon! – A halványan ismerősnek tűnő hang most
már kissé ingerültnek hatott. – Aztán gyere az ablakhoz! – Simon most
már pontosan tudta, ki az, és ahogy kinézett a rácsok között, meg is
pillantotta az odakint a füvön térdelő Jace-t, kezében egy
boszorkányfényt árasztó kővel. – Mi van, azt hitted, rosszat álmodsz?
– Talán még mindig nem ébredtem fel. – Simon füle hangosan
zúgott; ha még vert volna a szíve, biztosan azt hiszi, hogy a vér zubog
az ereiben, de ez valami más volt. Valami nem a testéből való, és mégis
közelebbi, mint a vér.
A boszorkányfény őrült árnyékokat vetett Jace sápadt arcára. –
Szóval ide tettek be. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán használják
még ezeket a cellákat. – Oldalvást pillantott. – Először a rossz ablakhoz
mentem. Kissé ráijesztettem a haverodra a szomszéd cellában. Vonzó
pasas a szakállával meg azokban a rongyokban. Kicsit az otthoni
hajléktalanokra emlékeztet.
Simon csak ekkor jött rá, hogy mi is az a zúgás a fülében. Harag.
Agya egy eldugott szegletében érzékelte, hogy kivillantja a fogsorát, és
szemfogai az alsó ajkát karcolják. – Jó, hogy viccesnek találod.
– Ezek szerint nem is örülsz nekem? – kérdezte Jace. – Azt kell,
hogy mondjam, meg vagyok lepődve. Nekem mindig azt mondták,
hogy a jelenlétem vidámságot visz mindenhová. Az ember azt
gondolná, hogy a nyirkos, földalatti cellákra ez kétszeresen érvényes.
– Tudtad, mi fog történni, igaz? Azt mondtad, azonnal
visszaküldenek New Yorkba. Gond egy szál se. Csakhogy eszük ágában
sem volt visszakuldeni.
– Nem tudtam. – Jace a rácsokon keresztül Simon szemébe nézett.
Tiszta és rezzenéstelen volt a tekintete. – Tudom, hogy nem fogsz hinni
nekem, de meggyőződésem volt, hogy az igazat mondom neked.
– Vagy hazudsz, vagy hülye vagy...
– Akkor hülye vagyok.
– ...vagy mindkettő – fejezte be Simon. – Hajlok arra, hogy
mindkettő.
– Nincs rá okom, hogy hazudjak neked. Most nincs. – Jace tekintete
továbbra is rezzenéstelen maradt. – És ne villogtasd itt nekem a
szemfogaidat! Ideges leszek tőle.
– Jó – mondta Simon. – Ha tudni akarod, miért van, elárulom, hogy
dől rólad a vérszag.
– A kölnim. Eau de Friss Sérülés. – Jace felemelte a bal kezét. Az
ujjait körülvevő fehér kötszeren itt-ott átütöttek a vérfoltok.
Simon felhúzta a szemöldökét. – Azt hittem, ti sosem sérültök meg.
Vagy ha mégis, hamar begyógyul.
– Bevertem egy ablakot – magyarázta Jace –, és Alec azt akarja,
hogy mondénként gyógyuljak, mert szerinte abból tanulni fogok.
Tessék, elmondtam az igazságot. Elégedett vagy?
– Nem – felelte Simon. – Nálad nagyobb gondjaim is vannak. Az
Inkvizítor folyton olyan kérdéseket tesz fel nekem, amikre nem tudok
válaszolni, Szerinte Valentine-tól kaptam a képességemet, hogy ki
tudok menni a napfényre. Azzal vádolt meg, hogy kémkedem neki.
Jace szemében ijedtség villant. – Ezt Aldertree mondta?
– Célzott rá, hogy az egész Klávénak ez a véleménye.
– Az baj. Ha elkönyvelnek kémnek, akkor nem leszel többé része a
Szövetségnek. Csak arról kell meggyőzniük magukat, hogy megszegted
a Törvenyt. – Jace gyorsan körülnézett, majd megint megállapodott a
tekintete Simonon. – Ki kéne hoznunk innen.
– És aztán mi lesz? – Simon el sem hitte, miket beszél. Annyira ki
akart szabadulni erről a helyről, hogy érezte a szájában a vágy ízét,
mégis képtelen volt visszafogni a torkából előtörő szavakat. – Mégis,
hol akarsz elbújtatni?
– Van egy Portál itt a Gardban. Ha megtaláljuk, vissza tudlak
küldeni...
– És mindenki tudni fogja, hogy segítettél nekem. Jace, a Klávé nem
csak engem akar elkapni. Igazság szerint kétlem, hogy különösebben
foglalkoztatná őket egy magamfajta Alvilági. A te családodat akarják
belekeverni valamibe... Lightwoodékat. Be akarják bizonyítani, hogy
valami úton-módon kapcsolatban állnak Valentine-nal. Hogy valójában
sosem léptek ki a Körből.
Még a sötétben is látszott, ahogy Jace arcát egyetlen pillanat alatt
elönti a pír. – De hát ez nevetséges! Flarcoltak Valentine-nal... a hajón...
Róbert majdnem maghalt.
– Az Inkvizítor azt szeretné hinni, hogy feláldozták a hajón harcoló
Nephilimeket, mert így akarták megőrizni a látszatot, hogy Valentine
ellen vannak. Viszont a Végzet Kardját valóban elvesztették, és neki ez
az igazán fontos. Figyelj, te megpróbáltad figyelmeztetni őket, de
magasról tettek rád Most az Inkvizítor olyasvalakit keres, akire mindent
rákenhet. Ha el tudja hitetni, hogy a családod áruló, akkor senki nem
hibáztatja majd a Klávét a történtekért, ő pedig akadálytalanul érvényre
tudja juttatni az akaratát.
Jace a kezébe temette az arcát, aztán hosszú ujjaival szórakozottan
kezdte csavargatni az egyik kósza hajtincsét. – De nem hagyhatlak csak
úgy itt. Ha Clary megtudja...
– Sejthettem volna, hogy emiatt aggódsz – nevetett fel nyersen
Simon
– Hát ne mondd el neki! Amúgy is New Yorkban van, hála... –
Elakadt a hangja: képtelen volt kimondani a szót. – Igazad volt – szólt
inkább. – Örulök, hogy nincs itt.
Jace felemelte a fejét a tenyeréből. – Mi?
– A Klávé nem normális. Ki tudja, mit tennének vele, ha rájönnének,
mire képes. Igazad volt – ismételte Simon, aztán amikor Jace nem felelt
semmit, hozzátette: – És akár élvezkedhetsz is, hogy ezt mondtam
neked. Valószínűleg soha többé nem hallasz tőlem ilyet.
Jace üres tekintettel meredt rá, Simon pedig összerezzent, ahogy
eszébe jutott Jace pillantása a hajón, amikor vérrel borítva, haldokolva
feküdt a fémpadlón. – Ezek szerint azt tervezed, hogy itt maradsz? –
törte meg végül a csendet Jace. – Börtönben? És meddig?
– Amíg nem lesz valami jobb ötletünk – felelte Simon. – Viszont van
itt valami.
Jace felhúzta a szemöldökét. – Micsoda?
– Vér – mondta Simon. – Az Inkvizítor azt tervezi, hogy addig
éheztet, amíg beszélni nem kezdek. Máris nagyon gyengének érzem
magam Holnapra... igazából nem is tudom, mi lesz holnap. De nem
akarok engedni neki. És nem vagyok hajlandó még egyszer a te véredet
inni, sem senki másét – tette hozzá gyorsan, mielőtt Jace felajánlhatta
volna. – Állati vér is meg fogja tenni.
– Vért tudok szerezni – mondta Jace. Habozott. – Elárultad...
elárultad az Inkvizítornak, hogy adtam neked a véremből? Hogy
megmentettelek?
Simon megrázta a fejét.
Jace szemében megvillant a kőből áradó boszorkányfény. – Miért
nem? Gondolom, nem akartalak még nagyobb bajba keverni, figyelj,
vámpír! – szólt Jace. – Védd csak Lightwoodékat, ha tudod. De engem
ne!
Simon felkapta a fejét. – Miért ne?
– Talán – szólt Jace, és ahogy lenézett a rácsok között, Simon egy
pillanatra szinte el tudta képzelni, hogy ő van odakint, Jace-t pedig
bezárták a cellába – mert nem érdemlem meg.
A hang, ami felébresztette Claryt, éppen olyan volt, mintha jégcső
kopogna egy fémtetőn. Felült az ágyban, és kábán nézett körül. Megint
hallotta a hangot, és ezúttal már azt is meg tudta állapítani, hogy az
ablak felől érkezik. Kelletlenül bújt ki a takaró alól, és felderítésre
indult.
Ahogy kilökte az ablakot, a beáramló hideg levegő akár egy éles kés
hasított át a pizsamáján. Megremegett, és kihajolt a párkányon.
Valaki állt odalent a kertben, és Clarynck majd kiugrott a helyéből a
szíve, mikor látta, hogy az illető magas és karcsú, kisfiús, kócos hajjal.
Aztán felemelte a fejét, és a lány megállapította, hogy a haja sötét, nem
szőke. Már másodszor fordult elő, hogy Jace-t szerette volna látni, de
Sebastiant kapta helyette.
A fiú maroknyi követ tartott az egyik kezében. Amikor meglátta a
lány előbukkanó fejét, elmosolyodott, és magára mutatott, aztán pedig a
réizsák rácsára. Mássz le!
Clary megrázta a fejét, és a ház eleje felé bökött. Találkozunk a
bejáratnál. Ezzel becsukta az ablakot, és a földszintre sietett Reggel
volt már, és az ablakokon erős, aranyló fény áramlott be, a házban
azonban teljes volt a csend. Amatis megnyílván alszik, gondolta a lány.
Clary a bejárathoz sietett, és miután elhúzta a reteszt, szélesre tárta
az ajtót. Sebastian ott állt az alsó lépcsőfokon, és a lányt megint elfogta
a felismérés különös érzése – ha nem is olyan erővel, mint az előző nap.
Halvány mosolyra húzta a száját. – Köveket dobáltál az ablakomhoz –
szólt. – Azt hittem, ilyet csak a filmekben csinálnak.
A fiú szélesen elvigyorodott. – Szép pizsi. Felébresztettelek?
– Talán.
– Bocs – szólt Sebastian, bár nem úgy tűnt, mintha komolyan
gondolná. – De ez nem várhatott. Ami azt illeti, talán jól tennéd, ha
felrohannál az, emeletre átöltözni. Együtt töltjük a napot.
– Hűha, te aztán magabiztos vagy – állapította meg Clary, de persze
ha egy fiú úgy néz ki, mint Sebastian, minden oka megvan rá, hogy
magabiztos legyen. Megrázta a fejét. – Bocs, de nem lehet. Nem
hagyhatom el a házat. Ma semmiképpen sem.
Aggodalom halvány ráncai jelentek meg a fiú szemei között. –
Tegnap is elhagytad a házat.
– Tudom, de az azelőtt volt, hogy... – Hogy Amatis előtt
meghunyászkodtam volna. – Egyszerűen nem mehetek. És kérlek, ne is
próbálj meg rábeszélni, jó?
– Jó – bólintott a fiú. – Nem erősködöm. De legalább hallgasd meg,
miért jöttem ide. Megígérem, hogy ha az után is azt akarod, hogy
elmenjek, már itt se vagyok.
– Mi az?
A fiú a szemébe nézett, és Clary elgondolkodott rajta, miként
lehetséges, hogy egy sötét szempár éppen úgy csillogjon, mint egy
aranyszínű. – Tudom, hol találhatod meg Ragnor Fellt.
Clarynek kevesebb, mint tíz percébe telt, hogy felrohanjon az
emeletre, magára kapja a ruháit, sietve üzenetet körmöljön Amatisnak,
majd ismét csatlakozzon Sebastianhoz, aki a csatorna partján várt rá. A
fiú vigyorogva figyelte, ahogy Clary lélekszakadva rohan felé, zöld
kabátját a karjára vetve.
– Itt vagyok – mondta a lány, amikor végül megállt előtte. –
Mehetünk?
Sebastian ragaszkodott hozzá, hogy felsegíthesse Claryre a kabátot. –
Nem hiszem, hogy valaha is tartotta volna valaki a kabátomat –
jegyezte meg a lány, miután kiszabadította a gallérja alá szorult haját. –
Vagyis talán a pincérek. Dolgoztál valaha pincérként?
– Nem, de egy francia nő nevelt fel – emlékeztette Claryt a fiú. – Az
még okkal szigorúbb kiképzéssel jár.
Clary idegessége ellenére elmosolyodott. Sebastian meglepően
könnyen érte ezt el nála, állapította meg kissé meglepve. – Hová
megyünk? – kérdezte hirtelen. – Fell közel lakik ide?
– Ami azt illeti, nem is a városban lakik – mondta Sebastian, és a híd
felé indult. Clary igyekezett felvenni a tempóját.
– Hosszú séta?
– Gyalog sok is lenne. Úgy visznek bennünket.
– Visznek? Kicsoda? – Clary megtorpant. – Sebastian, nagyon kell
vigyáznunk. Nem mondhatjuk el csak úgy bárkinek, hogy mit
csinálunk. hogy én mit csinálok. Ez titok.
Sebastian elgondolkodva méregette a lányt sötét szemével. – Az
Angyalra esküszöm, hogy a barátom, aki elvisz bennünket, egyetlen
szót sem fog szólni senkinek arról, hogy mit csinálunk.
– Biztos vagy benne?
– Nagyon is.
Ragnor Fell, gondolta Clary, ahogy a zsúfolt utcákon kanyarogtak.
Találkozni fogok Ragnor Fell-lel. Vad izgatottság keveredett benne
némi riadalommal – Madeleinc elbeszélésében a boszorkánymester elég
félelmetesnek tűnt. Mi lesz, ha nem lesz kedve szóba állni vele, vagy rá
sem ér? Mi lesz, ha nem hajlandó elhinni, hogy Clary az, akinek
mondja magát? Mi lesz, ha egyáltalán nem is fog emlékezni az
édesanyjára?
Ahányszor elment egy szőke fiú vagy egy hosszú, fekete hajú lány
mellett, felismerni vélte Jace-t vagy Isabelle-t, amitől csak még
feszültebb lett. Rá adásul Isabeile valószínűleg meg se akarná ismerni,
gondolta komoran, Jace pedig nyilván a Penhallow-házban smacizik az
új barátnőjével.
– A miatt aggódsz, hogy követhetnek bennünket? – kérdezte
Sebastian, ahogy befordultak a városközponttól távolabb vezető egyik
mellékutcába, és észrevette, hogy a lány folyton-folyvást körbepillant.
– Nem tudom kiverni a fejemből a barátaimat – vallotta be Clary. –
Jace-t meg a Lightwoodokat.
– Nem hiszem, hogy Jace kitette volna a lábát Penhallovv-ék
házából, amióta megjöttek. Többnyire csak a szobájában duzzog.
Tegnap elég rondán megvágta a kezét.
– Megvágta a kezét? Hogyan? – Clary, aki hirtelen még a lába elé
nézni is elfelejtett, megbotlott egy kőben. Az utca a nélkül változott
macskakövcsből kavicsossá, hogy egyáltalán észrevette volna. – Juj!
– Megjöttünk! – jelentette be Sebastian, és megtorpant egy magas
palakerítés előtt. Egyetlen ház sem állt a közelben – meglehetősen
hirtelen hagyták maguk mögött a lakóövezetet. Az útnak ezen az
oldalán nem volt semmi a kerítésen kívül, és túloldalt is csak egy
kavicsos emelkedő vezetett az erdő felé.
A kerítésben nyíló kapun lakat lógott, amit Sebastian a zsebéből
előhalászott nehéz acélkulccsal nyitott ki. – Rögtön visszajövök – szólt,
és becsapta maga mögött a kaput. Clary a palához illesztette a szemét,
és a réseken keresztül belesve egy alacsony deszkaépületet pillantott
meg. Bár mintha nem lett volna rajta ajtó – meg rendes ablakok sem...
Egyszerre kinyílt a kapu, és fülig érő vigyorral ismét előkerült
Sebastian. Egyik kezében egy kantárt fogott, és egy békésen lépdelő,
hatalmas szürke és fehér lovat vezetett, csillag alakú folttal a homlokán.
– Egy ló? Neked van egy lovad? – kerekedett el Clary szeme a
csodálkozástól. – Hogy lehet valakinek lova?
Sebastian szeretettel lapogatta meg az állat oldalát. – Sok
Árnyvadász család tart lovat az Alicantei istállókban. Nem tudom,
feltűnt-e, de Idrisben nincsenek autók. Nem működnének valami jól
ennyi varázslat között. – Végigsimított a nyereg világos bőrén, amit egy
címer díszített, amelyen kígyó emelkedett ki valami vízből tekeregve.
Gondosan megformált betűkkel a Verlac szót festették alá. – Ugrás föl!
Clary hátralépett. – Sosem ültem még lovon.
– Majd én meglovagolom Vándort! – nyugtatta meg Sebastian. –
Neked nincs más dolgod, csak hogy előttem ülj.
A ló halkan felhorkant. Hatalmas fogai vannak, állapította meg
nyugtalanul Clary, mindegyik akkora, mint egy Pez cukorkatartó.
Elképzelte, ahogyan a fogak a lábába vájnak, és azokra az
osztálytársaira gondolt, akik mindenáron pónit akartak maguknak.
Határozottan kétségbe vonta épcl-méjűségüket.
Bátorság, mondta magának. Anya is ezt tenné.
Mély lélegzetet vett. – Jól van. Menjünk!
Clary elszántsága, hogy bátor lesz, csak addig tartott, amíg Sebastian
felsegítette a nyeregbe, aztán maga is felugrott mögé, és megbökte az
állat oldalát a sarkával. Vándor sebesen indult megelőre, és olyan erővel
vágta oda a patáit a kavicsokhoz, hogy Clarynek minden egyes lépésnél
beleremegett a gerince. Kétségbeesetten szorította a nyereg előtte kiálló
darabját; olyan mélyen vágta bele a körmét, hogy nyomot hagyott a
bőrön.
Az út egyre keskenyebb lett, ahogy lassan maguk mögött hagyták a
várost. Kétoldalt a fák sűrű, zöld lombkoronája akadályozta meg őket
abban, hogy távolabbra is ellássanak. Sebastian megrántotta a
kantárszárat, mire a ló abbahagyta az észveszejtő vágtát, és tempójával
együtt Clary szívverése is fokozatosan lelassult. Ahogy alábbhagyott
benne a pánik, lassan tudatára ébredt, hogy ott ül mögötte Sebastian – a
fiú kétoldalt előrenyúlva tartotta a kantárt, karjaival amolyan kalitkát
képezve, ami segített, hogy Clary ne érezze, hogy mindjárt kizuhan a
nyeregből. A lány váratlanul rádöbbent, hogy nemcsak Sebastian erős
karjai érintik az oldalát, de nekitámaszkodik a fiú mellkasának is, aki
valami oknál fogva bors illatát árasztotta magából. Határozottan
kellemes volt a szag fűszercssége, ami annyira különbözött Jace
szappanra és napfényre emlékeztető illatától. Nem mintha a napfénynek
igazából lenne illata, de ha mégis...
A lány a fogát csikorgatta. Itt volt Sebastiannal, útban egy
nagyhatalmú boszorkánymester felé, és közben azon rágódott, vajon
milyen is Jace illata. Kényszerítette magát, hogy körülnézzen. A fák
most már ritkásabban sorakoztak az út mentén, és mindkét oldalon
megnyílt előtte a táj. Gyönyörű volt a maga módján: a zöld szőnyeget
itt-ott szürke út törte meg, akár valami sebhely, máshol pedig fekete
sziklák emelkedtek ki a fűből. A domboldalon mintha foltokban hó
hullott volna a vidékre, fehér virágok nőttek kisebb csoportokban,
éppen olyanok, mint amilyeneket a nekropoliszban látott Luke-kal.
– Honnan tudtad meg, hol van Ragnor Fell? – kérdezte a lány, ahogy
Sebastian ügyesen elvezette a lovat egy mély keréknyom mellett.
– Eloide nénikém komoly csapatot szedett össze informátorokból.
Mindent tud arról, ami Idrisben folyik, bár ő maga sosem jár ide.
Gyűlöli kitenni a lábát az Intézetből.
– És te? Gyakran jössz Idrisbc?
– Nem igazán. Amikor legutóbb itt jártam, talán ötéves lehettem. A
nagynénémet és a nagybátyámat sem láttam az óta, szóval örülök, hogy
itt lehetek. Hiányzik Idris, amikor nem itt vagyok. Semmilyen más hely
nem fogható hozzá. A földben van a titok. Elkezded érezni, aztán
hiányozni fog, ha elmész innen.
– Tudom, hogy Jace-nek is hiányzott – mondta a lány. – De azt
hittem, azért, mert évekig itt élt. Ő Idrisben nőtt fel.
– A Wayland-birtokon – bólintott Sebastian. – Ami azt illeti, nincs is
messze attól a helytől, ahová megyünk.
– Olyan, mintha mindent tudnál.
– Mindent én sem tudok – szólt a fiú, és nevetését Clary a hátán
keresztül érezte. – Igen, Idris mindenkire mágikus hatással van. Még az
olyanokra is, mint Jace, akinek pedig minden oka megvan, hogy
gyűlölje ezt a helyet.
– Ezt meg miért mondod?
– Hát Valentine nevelte fel, ugyebár. Az pedig elég rémes lehetett.
– Nem is tudom – habozott Clary. – Igazság szerint elég vegyes
érzései vannak ezzel kapcsolatban. Valentine bizonyos szempontból
szörnyű apa lehetett, másfelől viszont az ő pár kedves gesztusán és az ő
szeretetén kívül Jace nem ismert kedvességet és szeretetet. – A lány
érezte, hogy elfogja a szomorúság. – Szerintem sokáig ragaszkodott
Valentine-hoz.
– Kétlem, hogy Valentine kedvességet vagy szeretetet adhatott
volna. Az az ember egy szörnyeteg.
– Persze, az, de Jace a gyereke. És csak egy kisfiú volt akkor.
Szerintem Valentine a maga módján szerette...
– Nem – jelentette ki határozottan Sebastian. – Attól tartok, ez
lehetetlen.
Clary pislantott egyet, és legszívesebben hátrafordult volna a
nyeregben, hogy megnézze a fiú arcát, de aztán meggondolta magát.
Minden Árnyvadász megőrül kicsit, ha Valentine-ra terelődik a szó –
Clarynek eszébe jutott az Inkvizítor, mire végigfutott a hátán a hideg –,
és persze jó okuk van rá. – Valószínűleg igazad lehet.
– Megjöttünk – szólt kurtán Sebastian; olyan kurtán, hogy Clary
elgondolkozott rajta, nem bántotta-e meg valamivel. Azonban amikor a
fiú leugrott a nyeregből, mosolyogva nézett fel Claryre. – Gyorsak
voltunk – mondta, és egy közeli fa alsó ágához kötötte a kantárszárat. –
Gyorsabbak, mint gondoltam.
Egy kézmozdulattal jelezte a lánynak, hogy szálljon le a lóról, Clary
pedig egy pillanatnyi habozás után leugrott, egyenesen a fiú karjaiba.
Két kézzel ragadta meg Sebastiant, ahogy a hosszú út során
elgémberedett lábai meg rogytak alatta. – Bocs – mondta Clary
megszeppenve. – Nem akartam beléd markolni.
– Hát ezért én nem kérnék bocsánatot. – Sebastian lehelete melegen
simította végig a lány nyakát, mire Clary finoman megremegett. A fiú
keze még egy pillanatig vonakodva időzött a hátán, mielőtt elengedte
volna.
Ez persze nem segített, hogy Clary biztosabban álljon a lábán. –
Kösz – mondta, és érezte, ahogy vér szökik az arcába. Néha nagyon
szerette volna, ha világos bőrén nem látszik meg annyira minden szín. –
Szóval... ez az? – Körülnézett. Egy keskeny völgyben voltak, alacsony
dombok között. Egy tisztás körül néhány göcsörtös fa állt; kanyargó
ágaik szoborszerű szépségét kiemelte az ég acélkék háttere. Ezen kívül
viszont... – Nincs itt semmi – állapította meg Clary a homlokát
ráncolva.
– Clary! Koncentrálj!
– Úgy érted... varázslat? De általában nem kell...
– A varázslatok Idrisbcn általában erősebbek, mint máshol. Lehet,
hogy jobban oda kell figyelned. – A lány vállára tette a kezét, és
gyengéden a tisztás felé fordította. – Nézd meg alaposabban!
Clary némán elvégezte a mentális műveletet, amire ahhoz volt
szükség, hogy lehámozza a varázslatot arról a valamiről, amit álcáztak
vele. Elképzelte, hogy terpentint dörzsöl egy vászonra, hogy lepucolja
róla a festékrétegeket, felfedve az alattuk megbújó valódi képet – és
már ott is állt előtte egy apró kőház magas nyeregtetővel. A kéményből
elegáns karikákban tekeredett elő a füst. Kövekből rakott kacskaringós
ösvény vezetett az ajtóhoz.
Clary kíváncsi szemei előtt a kéményből előgomolygó füst lassan
egy reszketeg, fekete kérdőjel alakját vette fel.
Sebastian elnevette magát. – Ez nyilván azt jelenti, hogy „Ki az?".
Clary szorosabbra fogta magán a kabátját. A völgyben fújó szél nem
volt különösebben éles, a lány mégis úgy érezte, hogy a csontjáig hatol
a hideg. – Olyan, mintha egy tündérmeséből került volna ide.
– Fázol? – kérdezte Sebastian, és átkarolta a lány vállát. A füstből
formált kérdőjel azonnal szertefoszlott, és helyette szív alakú pamacsok
bújtak elő a kéményből. Clary elhúzódott a fiútól. Zavarban volt, de
némi bűntudatot is érzett, mintha valami rosszat tett volna. Sebastiannal
a nyomában a ház felé sietett. Félúton jártak az ösvényen a bejárat felé,
amikor kivágódott az ajtó.
Bár azóta, hogy Madeleine-től először hallotta a nevét, Clary szinte
megszállottja lett Ragnor Fellnek, sosem gondolkozott el rajta, hogy is
nézhet ki. Nagy, szakállas férfi, felelte volna talán, ha valaki mégis
megkérdezi. Olyan, mint egy viking, széles vállakkal.
Csakhogy a férfi, aki kilépett az ajtón, magas volt és sovány, rövid,
tüskés, sötét hajjal. Aranyszínű mellényt viselt meg egy selyempizsama
nadrágját. Enyhe érdeklődéssel mérte végig Claryt, miközben egy
irdatlan méretű pipával a szájában pöfékelt. Bár vikingre éppen nem
hasonlított, azonnal félelmetesen ismerősnek tűnt.
Magnus Bane.
– De... – Sebastian láthatólag éppen úgy megdöbbent, mint Clary.
Enyhén nyitott szájjal, üres tekintettel meredt Magnusra. – Maga...
Ragnor Fell? – nyögte ki végül. – A boszorkánymester?
Magnus kivette a pipát a szájából. – Hát az biztos, hogy nem én
vagyok Ragnor Fell, az egzotikus táncos.
– Én... – Sebastian mintha nem találta volna a szavakat. Clary nem
volt benne biztos, mire számított a fiú, de Magnus látványát neki sem
lehetett könnyű feldolgozni. – Reméltük, hogy segíthet nekünk. Én
Sebastian Varlac vagyok, ez pedig itt Clarissa Morgenstern... Az ő
édesanyja Jocelyn Fairchild...
– Nem érdekel, ki az édesanyja – közölte Magnus. – Nem állíthattok
csak úgy be hozzám, ha nem jelentkeztetek be előre. Gyertek vissza
később! A jövő március megfelelne.
– Március? – nézett rá elborzadva Sebastian.
– Igazad van – bólintott Magnus. – Akkor sokat esik. Mit szóltok a
júniushoz?
Sebastian kihúzta magát. – Nem hiszem, hogy megérti, milyen
fontos ez…
– Ne strapáld magad, Sebastian – szólt undorral Clary. – Csak
szórakozik veled. Amúgy sem tud nekünk segíteni.
A fiú csak még jobban összezavarodott. – De nem tudom, miért ne...
– Jól van, elég ebből – szólt Magnus, és csettintett az ujjaival.
Sebastian tátott szájjal, félig kinyújtott karral mozdulatlanná
merevedett.
– Sebastian! – Clary megérintette a fiút, de az olyan merev volt, mint
egy kőszobor. Csak mellkasa ritmikus emelkedése és süllyedése
bizonyította, hogy egyáltalán még él. – Sebastian? – ismételte a lány, de
reménytelen volt: valamiért egészen biztosan tudta, hogy a fiú nem
Látja és nem hallja. A lány Magnushoz fordult. – El sem hiszem, hogy
ezt csináltad. Mégis, mi szállt meg téged? Elfolyt az agyad attól, amit a
pipádba tömtél? Sebastian a mi oldalunkon áll.
– Én egyik oldalon sem állok, Clary drágám – mondta Magnus,
pipájával hessegetve el az ötletet. – És komolyan, igazából a te hibád,
hogy egy kis időre le kellett fagyasztanom. Egy hajszálon múlott, hogy
nem árultad el neki, hogy nem én vagyok Ragnor Fell.
– Az csak azért volt, mert nem te vagy Ragnor Fell.
Magnus kifújt egy füstfelhőt, és elgondolkodva méregette Claryt
rajta keresztül. – Gyere! – mondta. – Hadd mutassak valamit!
Kinyitotta a kis ház ajtaját, és intett a lánynak, hogy lépjen be. Clary
vetett még egy hitetlenkedő pillantást Sebastianra, aztán
engedelmeskedett.
A házban nem égtek a lámpák. Az ablakon beszűrődő halvány
napfény elég volt hozzá, hogy a lány körülnézhessen a sötét
árnyékokkal teli szobában. A levegőben különös szag terjengett, mintha
szemét égett volna valahol. Megköszörülte a torkát, Magnus pedig
felemelte a kezét, és megint csetintett egyet, mire ragyogó kék fény tört
elő az ujjbegyeiből.
Clarynek elállt a lélegzete. A szoba egy romhalmaz volt – a
bútorokat darabokra törték, a fiókokat kihúzták a helyükről, és a
tartalmukat szétszórták. A levegőben könyvekből kitépett lapok
sodródtak, akár a hamu. Még az ablaküvegeket is betörték.
– Tegnap este üzenetet kaptam Felltől – mondta Magnus. – Arra
kért, hogy látogassam meg. Eljöttem... és ezt találtam. A házat
feldúlták, és mindent ellep a démonok bűze.
– Démonoké? De hát a démonok nem tudnak bejönni Idrisbc...
– Azt nem mondtam, hogy bejöttek. Csak összefoglalom, mi történt
-közölte fehangon Magnus. – Az egész hely valami démoni eredetűtől
bűzlött. Ragnor teste a földön hevert. Amikor itt hagyták, még élt, de
mire megérkeztem, már halott volt. – Magnus a lányhoz fordult. – Ki
tudott róla, hogy őt keresed?
– Madeleine – suttogta Clary. – De ő meghalt. Sebastian, Jace és
Simon. A Lightwoodok...
– Ah! – bólintott Magnus. – Ha a Lightwoodok tudják, akkor
mostanra a Klávé is simán tudhatja, Valentine-nak pedig kémei vannak
a Klávéban.
– Titokban kellett volna tartanom, ahelyett, hogy folyton róla
kérdezősködtem – szólt elborzadva Clary. – Az én hibám.
Figyelmeztetnem kellett volna Fellt...
– Meg kell, jegyezzem – szólt Magnus –, hogy nem találtad Fellt.
Éppen ezért kérdezősködtél felőle. Figyelj ide! Madeleine szemében,
meg a tiedben, Fell csak az a valaki volt, aki segíthet édesanyádon. Az
fel sem merült bennetek, hogy esetleg Valentine is érdeklődhet iránta.
Csakhogy többről van szó. Valentine talán nem tudta, hogyan lehet
felébreszteni anyádat, de a jelek szerint tisztában volt vele, hogy az,
amit azért tett, hogy a jelenlegi állapotába kerüljön, összefüggésben áll
valamivel, amire neki nagy szüksége van. Méghozzá egy különleges
könyvvel.
– Honnan tudod ezeket? – kérdezte Clary.
– Ragnor mondta el nekem.
– De...
Magnus egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót a lányba. – A
boszorkánymestereknek megvannak a maguk módszerei a társalgásra.
A saját nyelvüket beszélik. – Felemelte kék lángokkal ragyogó kezét. –
Logosz.
Égő, legalább tizenöt centi magas betűk jelentek meg a falakon,
mintha folyékony arannyal festették volna őket. A betűk aztán sebesen
indultak meg körbe a falakon, Clary számára érthetetlen szavakat
formázva. A lány Magnushoz fordult. – Mi van odaírva?
– Ragnor akkor csinálta, amikor már haldoklott. Beszámol a
történtekről a később ide érkező boszorkánymestereknek. – Ahogy
Magnus megfordult, a lángoló betűk aranyszínűre festették
macskaszemeit. – Valentine szolgálói támadtak rá. A Fehér Könyvet
követelték tőle. A Szürke Könyv mellett ez a leghíresebb
természetfölötti mű, amit valaha írtak. Benne van annak a főzetnek a
receptje, amit Jocelyn megivott, de az ellenszer receptje is.
Clarynek tátva maradt a szája. – És itt volt a könyv?
– Nem. Édesanyádnál Ragnor csak ötletet adott neki, hová rejtheti el
Valentine elől.
– Szóval...
– A Wayland család birtokán van. Waylandék otthona nagyon közel
állt ahhoz a helyhez, ahol Jocelyn és Wayland élt. Gyakorlatilag
szomszédok voltak. Ragnor azt javasolta anyádnak, hogy az
otthonukban rejtse el a könyvet, ahol Valentine-nak sosem jutna eszébe
keresni. A könyvtárban, ami azt illeti.
– De Valentine aztán még évekig a Wayland-birtokon élt –
csodálkozott Calry. – Hogyhogy nem találta meg?
Egy másik könyv belsejébe került. Egy olyanba, amit Valentine
biztos nem nyitott volna ki. – Magnus ravasz mosolyra húzta a száját. –
Az a címe, hogy Egyszerű receptek háziasszonyoknak. Senki sem
mondhatja, hogy anyukádnak nem volt humorérzéke.
– És akkor elmentél a Wavland-birtokra? Megkerested a könyvet?
Magnus megrázta a fejét. – Clary, a birtokot eltérítő varázslattal
vették körül. Nemcsak a Klávé tagjai nem juthatnak be, de senki más
sem. Főleg nem az Alvilágiak. Talán ha lenne időm dolgozni rajta,
tehetnék valamit,
– Akkor senki sem juthat be a birtokra? – Kétségbeesés kaparta a
lány mellkasát. – Lehetetlen?
– Nem mondtam, hogy senki – felelte Magnus. – Legalább egy
embert tudok, aki szinte biztosan bejuthat oda.
– Valentine-ra gondolsz?
– Valentine fiára gondolok – mondta Magnus.
Clary megrázta a fejét. – Jace úgysem fog nekem segíteni, Magnus.
Nem akarja, hogy itt legyek. Igazság szerint valószínűleg szóba sem fog
állni velem
Magnus elgondolkozva nézett a lányra. – Azt hiszem – szólt –, nem
sok minden van, amit Jace ne lenne hajlandó megtenni a kedvedért, ha
megkéred rá.
Clary kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Arra gondolt, hogy
Magnus pontosan megmondta, hogyan érez Alec Jace iránt, és hogyan
érez iránta Simon. Hogy ő éppen mit gondolt Jace-ről, az is az arcára
lehetett írva, Magnus pedig könnyedén kiolvasott mindent mások
vonásaiból. Clary elfordította a tekintetét. – Tegyük fel, hogy meg
tudom győzni Jace-t, és eljön velem a birtokra a könyvért – mondta. –
Aztán mi lesz? Nem tudom, hogyan kell feloldani az átkot, vagy
hogyan kell az ellenszert elkészíteni.
Magnus felhorkant. – Azt hitted, hogy szórakozásból osztogatom
neked ezeket a tanácsokat? Ha megszerzed a Fehér Könyvet, azonnal
meg akarom kapni.
– A könyvet? Magadnak akarod?
– Ez a világ egyik legfontosabb könyve. Hát persze hogy magamnak
akarom. Aztán meg Lilith gyermekeinek jogos tulajdona, nem pedig
Razirl gyermekeié. A boszorkánymesterek könyve, tehát egy
boszorkánymesternel kell lennie.
– De nekem van rá szükségem... hogy meggyógyítsam anyukámat...
– Egyetlen oldalra van belőle szükséged, azt megtarthatod. A többi
az enyém. Cserébe, amikor elhozod a könyvet, elkészítem az
ellenanyagot, és beadom Jocelynnek. Nem mondhatod, hogy nem
tisztességes üzlet. – Ki nyújtotta a karját. – Kezet rá?
Egy pillanatnyi habozás után Clary megrázta Magnus kezét. –
Remélem, nem fogom megbánni.
– Én is erősen remélem, hogy nem – mondta Magnus, és vidáman
fordult az ajtó felé. A tüzes betűk már halványulni kezdtek a falakon. –
A megbánás olyan fölösleges érzelem, nem gondolod?
A napfény különösen erősnek tűnt a házban uralkodó sötétség után.
Clary hunyorogva figyelte, ahogy a táj fokozatosan élesebb lesz előtte:
a hegyek a tavolban, az elégedetten legelésző Vándor meg a
mozdulatlan Sebastian, aki kinyújtott kézzel, akár egy szobor, állt a
pázsiton. A lány Magnushoz fordult. – Most már fel tudnád éleszteni?
Magnus vidáman pillantott Claryre. – Meglepődtem, amikor reggel
megkaptam Sebastian üzenetét – mondta. – Nem kevesebb állt benne,
mint hogy neked tesz szívességet. Hogy sikerült összefutnod vele?
– Lightwoodék valami barátjának az unokatestvére. Rendes srác,
nyugi.
– Rendes, hah! Meseszép! – Magnus álmatagon pillantott a fiú felé.
– Itt hagyhatnád. Kalapokat akasztanék rá, meg ilyesmi.
– Nem. Nem kaphatod meg.
– Miért nem? Neked tetszik? – csillant fel Magnus szeme. – Úgy
látom, te tetszel neki. Láttam, hogy úgy nyúlt a kezed után, mint egy
mókus, amikor a mogyoróra veti magát.
– Miért nem a te szerelmi életedről beszélgetünk inkább? – vágott
vissza Clary. – Mi van veled meg Alcckel?
– Alec nem hajlandó elismerni, hogy van köztünk valami, úgyhogy
én meg nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. A minap egy
tűzlevélben szívességet kért tőlem. „Bane boszorkánymester”-nek
címezte, mintha nem is ismernénk egymást. Azt hiszem, még mindig rá
van kattanva Jace-re, bár abból a kapcsolatból soha nem lesz semmi.
Persze erről te úgysem tudhatsz semmit...
– Ó, fogd be! – Clary fitymáló tekintettel mérte végig Magnust. – Ha
nem hozod vissza Sebastiant, örökre itt kell maradnom, és sosem kapod
meg a Fehér Könyvet.
– Jól van, jól van. De lehetne egy kérésem? Ne mondj el neki semmit
abból, amit most megtudtál tőlem, akár a Lightwood gyerekek barátja,
akár nem. – Magnus nyűgösen csettintett az ujjaival.
Sebastian arca megtelt élettel, mint amikor újraindítanak egy filmet,
miután kimerevítették a képet. – ...segíthetne nekünk – szólt a fiú. – Ez
nem csak egy jelentéktelen probléma. Ez élet-halálkérdés.
– Ti, Nephilimek, mindenről azt hiszitek, hogy élet-halálkérdés –
közölte Magnus. – Most pedig menjetek! Meguntalak benneteket.
– De...
– Menjetek! – szólt Magnus, most már fenyegető hangon. Kék
szikrák villantak hosszú ujjai hegyén, és hirtelen szúrós égésszag
töltötte meg a levegőt. Magnus macskaszeme világított. Bár Clary
pontosan tudta, hogy ez csak színjáték, akaratlanul is hátrálni kezdett.
– Azt hiszem, mennünk kéne, Sebastian – mondta a lány.
Sebastian összehúzta a szemét. – De Clary...
– Megyünk – jelentette ki, majd megragadta a fiút a karjánál fogva,
és Vándor felé vonszolta. Sebastian vonakodva bár, de az orra alatt
dörmögve követte. Clary megkönnyebbült sóhajjal pillantott hátra a
válla fölött. Magnus karba font kézzel állt a ház ajtajában. Ahogy
tekintete találkozott a lányéval, elvigyorodott, majd alig észrevehető
mozdulattal félig leengedte a szemhéját, amolyan titkos kacsintás
gyanánt.
– Annyira sajnálom, Clary! – Sebastian egyik kezét lány a vállára, a
másikat pedig a derekára tette, és felsegítette Vándor nyergébe. Clary
nem engedett az apró hangnak a fülében, ami arra biztatta, hogy ne
üljön vissza a lóra – vagy akármelyik másik lóra –, és hagyta, hogy a fiú
tegye, amit jónak lát. Az egyik lábát átvetette az állat hátán, aztán
elhelyezkedett a nyeregben, és megpróbálta elhitetni magával, hogy egy
mozgó kanapén egyensúlyoz, nem pedig egy élőlényen, amelyik
bármikor megfordulhat, hogy beléharapjon.
– Mit sajnálsz? – kérdezte, ahogy a fiú is felpattant mögé. Claryt
már-már bosszantotta, miiyen könnyedén tette – szinte mintha táncolt
volna –, de egyben megnyugtatónak is találta a látványt. Sebastian
nyilvánvalóan tudja, mit csinál, gondolta Clary, ahogy a fiú átnyúlt
előtte, hogy megfoghassa a kantárszárat. Az pedig nem árthat, ha
legalább egyikük tudja.
– Ami Ragnor Fellt illeti – szólalt meg a fiú –, nem hittem volna,
hogy ennyire nem lesz hajlandó segíteni. Bár a boszorkánymesterek
mindig is önfejűek voltak. Találkoztál már boszorkánymesterrel, igaz?
– Magnus Bane-nel találkoztam. – Clary egy pillanatra hátrafordult,
hogy még egyszer megnézhesse az egyre távolodó házat. A füst ezúttal
táncoló figurák formájában szállt fel a kéményből. Táncoló Magnusok?
A lány ilyen távolságból képtelen volt megállapítani. – Ő Brooklyn fő
boszorkánymestere.
– Hasonlít Fellre?
– Elképesztő, mennyire. Nincs semmi baj különben. Tudtam, hogy
visszautasíthat bennünket.
– De azt ígértem, hogy segítek neked. – Sebastian tényleg
bosszúsnak umt. – Azért valami mást is szeretnék neked mutatni, hogy
ne menjen teljesen pocsékba a nap.
– Mi az? – Clary megint megfordult, és felnézett a fiúra. A nap
magasan járt az égen a háta mögött, sugarai aranyszínű koronát
rajzoltak a fekete hajkorona köré.
Sebastian elmosolyodott. – Majd meglátod.
Ahogy távolodtak Alicantétól, a zöld lombkoronák fokozatosan
eltűntek, és valószínűtlenül gyönyörű tájképnek adták át a helyüket:
égszínkék tavak, zöld völgyek, szürke hegyek, folyók és patakok ezüst
csíkjai, partjukon virágok miriádjával. Clary kíváncsi volt, milyen lehet
egy ilyen helyen élni. Ő határozottan feszültnek érezte magát így, hogy
nem vette körül a magas épületek biztonságot nyújtó látványa.
Nem mintha egyáltalán nem lettek volna itt házak. Időről időre a fák
fölé emelkedett egy-egy nagy kőépület teteje. Ezek amolyan kúriák,
magyarázta Sebastian a lány fülébe kiabálva: vagyonos Árnyvadász
családok vidéki rezidenciái. Clarynek a Hudson-folyó mellett,
Manhattantől északra sorakozó öreg házak jutottak eszébe, ahol a
gazdag New York-iak a nyarakat töltötték valamikor régen.
A köves utat poros ösvény váltotta fel. Clary csak akkor zökkent ki a
gondolataiból, amikor felkaptattak egy dombtetőre, és a fiú visszafogta
Ván-dort. – Ez lenne az – mondta.
Clary felnézett. Megfeketedett kőhalom előtt álltak, aminek csak a
körvonalai árulták el, hogy valaha egy ház volt itt. Az üres kémény még
mindig az ég felé mutatott, középen pedig egy csonka faldarab állt üveg
nélküli ablakkal a közepén. Az alapokat belepte a fekete kövek között
zölden tekergő gaz. – Nem értem – mondta a lány. – Miért jöttünk ide?
– Nem tudod? – kérdezte Sebastian. – Itt laktak a szüleid. Itt született
a bátyád. Ez volt a Fairchild-birtok.
Clary nem először hallotta Hodge hangját a fejében. Valentine
semmisítette mega halála előtt. Tüzet gyújtott, és elégette magát a
feleségével mega gyerekével együtt. Feketére perzselte a földet. Azóta
sem építkezik ott senki. Azt mondják, az a föld el van átkozva.
Clary szó nélkül ugrott le a ló hátáról. Hallotta, ahogy Sebastian
utánakiált, de ő már félig futva, félig csúszva sietett lefelé az alacsony
dombról. A talaj egyenletesebb volt ott, ahol valaha a ház állt; az
egykori gyalogút megfeketedett kövei szárazon kopogtak a lába alatt. A
gaz között megpillantott egy lépcsőt, ami a semmiben ért véget, alig
egy méterre a földtől.
– Clary... – Sebastian a lány után futott, de az szinte észre sem vette.
Lassan körbefordult, és próbálta megemészteni a látványt. Megégett,
félig kiszáradt fák. Az egykor árnyékos pázsit egészen egy lankás
domboldalig nyúlt. Clary a távolban, közvetlenül a fák koronája mögött
egy másik hasonló ház tetejét pillantotta meg. A nap megcsillant az
egyetlen állva maradt falban lévő ablak üvegének törött szilánkjain. A
lány átlépett egy sor megfeketedett kövön, és máris a romok között volt.
Látta a szobák, az ajtónyílások körvonalait, sőt még egy megégett
szekrény is hevert ott az oldalán, szinte teljesen érintetlenül, bár a
belsejéből törött porcelándarabok ömlöttek ki és keveredtek el a föld
fekete porával.
Egykor valódi ház állt itt, benne hús-vér emberekkel. Clary
édesanyja itt élt, itt házasodott meg, és szült egy fiút. Aztán jött
Valentine, és hamuvá meg porrá változtatott mindent, aztán elhitette
Jocelynnel, hogy a fia meghalt, és rávette, hogy titkolja el az igazságot
a lánya elől... Claryt végtelen szomorúság kerítette hatalmába. Több
élet is zátonyra futott ezen a helyen.
Az arcához emelte a kezét, és meglepődve állapította meg, hogy
nedves a bőre. Észre sem vette, hogy sír.
– Ne haragudj, Clary! Azt hittem, látni akarod. – Sebastian botorkált
felé a romokon keresztül, csizmájával kisebb hamufelhőt verve fel.
Aggodalmas tekintettel figyelte a lányt.
Clary felé fordult. – Ó, akartam is. Köszönöm.
A feltámadó szél Sebastian arcába fújta fekete hajtincseit. A fiú
gyászos mosolyra húzta a száját. – Nehéz lehet arra gondolni, mi történt
ezen a helyen, hogy mit művelt Valentine, hogy mit állt ki édesanyád.
Hihetetlenül bátor volt.
– Tudom – mondta Clary. – Az volt. Most is az.
Sebastian finoman megérintette a lány arcát. – Te is az vagy.
– Sebastian, te nem tudsz rólam semmit.
– Ez nem igaz. – A fiú felemelte a másik kezét is, és két tenyere közé
fogta Clary arcát. Az érintése gyengéd volt, szinte félénk. – Mindent
hallottam rólad. Tudom, hogyan küzdöttél meg apáddal a Végzet
Kelyhéért, hogyan mentél be azzal a vámpírokkal teli szállodába a
barátod után. Isabelle minden történetet elmesélt, és sok pletykát is
hallottam rólad. És az óta a pillanat óta, amikor először meghallottam a
nevedet, találkozni akarok veled. Tudtam, hogy különleges leszel.
Clary zavartan nevette el magát. – Remélem, nem kellett csalódnod
bennem.
– Nem – súgta Sebastian, a lány álla alá csúsztatva az ujjai hegyét. –
Egyáltalán nem. – Felfelé fordította Clary arcát, hogy a szemébe
nézhessen. A lány annyira meglepődött, hogy moccanni sem bírt. Még
akkor sem, amikor némi késéssel rájött, hogy mit csinál a fiú. Aztán
ösztönösen lehunyta a szemét, ahogy Sebastian ajka finoman az ajkához
ért, finoman megborzongatva a bőrét. Claryt hirtelen elfogta a heves
vágy, hogy megöleljék és megcsókolják, de úgy, hogy megfeledkezzen
a világról maga körül. Felnyúlt a kezével, és átkarolta a fiú nyakát,
részben, hogy megkapaszkodjon benne, részben, hogy közelebb húzza
magához.
Sebastian haja csiklandozta a lány ujjait – nem olyan selymesen,
mint Jace haja, de azért puhán –, és... Nem szabad most Jace-re
gondolnia. Clary igyekezett eltüntetni lelki szemei elől a fiú képét,
miközben Sebastian ujjai végigsimították az arcát és az álla vonalát. Az
ujjbegyein lévő bőrkeményedések ellenére is finom volt a tapintása.
Jace persze ugyanilyen bőrkeményedéseket szedett össze a csaták
során; nyilván minden Árnyvadász így volt vele...
Clary csak nem tudott szabadulni Jace gondolatától. Hiába
erőlködött, még becsukott szemmel is őt látta maga előtt – arca erőteljes
kiszögel léseit, amiket sosem tudott rendesen lerajzolni, akármilyen
élesen is égtek bele az emlékezetébe, keze finom csontjait, válla
sebhelyes bőrét...
Az imént feltörő heves vágy olyan erővel foszlott semmivé, mint
amikor egy végletekig kifeszített gumiszalag ugrik vissza. Clary érzékei
eltompultak, hiába érintette Sebastian ajka az ajkát, és hiába siklott a fiú
keze a tarkójára – elfogta a jeges bizonyosság, hogy ez egyáltalán nincs
rendjén. Valami nagyon félrecsúszott, és ez így még rosszabb volt, mint
a reménytelen vágyakozás, amivel olyasvalakihez vonzódott, akit
sosem kaphatott meg. Ez más volt: a rémület hirtelen rohama, mintha
tett volna egy magabiztos lépést előre, hogy aztán a fekete semmibe
zuhanjon.
Hirtelen hátralépett, olyan erővel szakítva el magát Sebastiantól,
hogy elvesztette az egyensúlyát. Ha a fiú nem fogja a derekát, el is esett
volna.
– Clary! – A fiú szeme egészen homályos lett, arcába pír szökött. –
Mi baj, Clary?
– Semmi. – Clary maga is érezte, milyen erőtlen a hangja. – Semmi...
csak nem kellett volna... nem készültem fel...
– Túl gyorsan haladunk? Lassíthatunk... – Sebastian a lány után
nyúlt, de az ösztönösen elhúzódott tőle. A fiú láthatólag
elszontyolodott. – Nem foglak bántani, Clary.
– Tudom.
– Történt valami? – Sebastian felemelte a kezét, és hátrasimította a
lány haját. Clary ellenállt a késztetésnek, hogy elrántsa a fejét. – Talán
Jace...
– Jace? – Vajon ennyire látszott rajta, hogy Jace-re gondol? Közben
pedig... – Jace a bátyám. Miért hozod egyáltalán most szóba? Hogy jön
ő ide?
– Csak gondoltam... – A fiú megrázta a fejét; az arcán fájdalom és
zavarodottság kergette egymást. – Gondoltam, talán valaki más bántott
meg.
Sebastian keze még mindig Clary arcán volt; a lány megfogta, és
finoman, de határozottan elvette onnan. – Nem. Semmi ilyesmi. Csak...
– szólt bizonytalanul Clary – ...valami nem stimmelt.
– Nem stimmelt? – A fiú arcán hitetlenség vette át a fájdalom helyét.
– Vonzódunk egymáshoz, Clary. Te is tudod, hogy így van. Az első
pillanattól, ahogy megláttalak...
– Sebastian, ne...
– Úgy éreztem, mindig is vártam rád. Láttam, hogy te is érzed. Ne
mondd, hogy nem!
De Clary nem ezt érezte. Az ő számára olyan volt a pillanat, mintha
egy ismeretlen városban járva befordult volna egy sarkon, és hirtelen a
saját lakása magasodott volna előtte. Meglepő, és nem tisztán kellemes
felismerés volt ez, amolyan hogy került ez ide?
– Pedig nem – mondta a lány.
A fiú szemében gyúló vad, hirtelen, állatias harag meglepte Claryt.
Sebastian durván megragadta a csuklóját. – Ez nem igaz.
Clary megpróbált elhúzódni. – Sebastian...
– Ez nem igaz. – A fiú szemének feketesége mintha elnyelte volna a
pupilláit. Az arca merev, fehér maszkká változott.
– Sebastian – mondta a tőle telhető leghiggadtabban Clary. – Ez fáj.
A fiú elengedte a csuklóját. A mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt. – Ne haragudj! – mondta. – Ne haragudj! Azt hittem...
Hát rosszul hitted, akarta mondani Clary, de inkább visszanyelte a
szavakat. Nem akarta megint azt a nézést látni a fiú arcán.
– Vissza kéne mennünk – szólt inkább helyette. – Hamarosan
besötétedik.
Sebastian némán bólintott; láthatólag őt magát is éppen úgy
meglepte saját kirohanása, mint Claryt. Megfordult, és visszaindult
Vándor felé, aki az egyik fa hosszú árnyékában legelészett éppen. Clary
egy pillanatig habozott, aztán követte a fiút. Nem úgy tűnt, hogy lenne
más választása. Titokban a csuklóira pillantott, ahogy felvette a fiú
lépteinek ritmusát: mindkettőt vörös karperecként vették körül az erős
ujak nyomai. Különös módon, az ujjbegyein viszont elkenődött fekete
foltokat látott, mintha csak tintába nyúlt volna.
Sebastian szótlanul segítette fel a lányt Vándor nyergébe. –
Sajnálom, ha félreérthető voltam Jace-szel kapcsolatban – mondta
végül, miután Clary elhelyezkedett a ló hátán. – Sosem tenne olyasmit,
amivel megbántana. Tudom, hogy a te kedvedért ment el ahhoz a
börtönbe zárt vámpírhoz is a Gardba...
Mintha hirtelen minden mozdulatlanná dermedt volna a világban.
Clary hallotta, ahogy sípolva áramlik ki-be a lélegzete, látta a kezét
maga előtt, amint mereven markolta a nyeregkápát. – Börtönbe zárt
vámpír? – suttogta.
Sebastian meglepetten fordította felfelé az arcát. – Igen – mondta. –
Simon, az a vámpírfiú, akit magukkal hoztak New Yorkból. Azt
hittem... szóval biztos voltam benne, hogy tudsz róla. Jace nem mondta
el?
8
Az élők között
SIMONT AZ ABLAK RÁCSAI KÖZÖTT bedugott tárgyról
visszatükröződő éles fény ébresztette. Ahogy feltápászkodott, egész
teste égett az éhségtől. Egy fémkulacsot pillantott meg, nagyjából
akkorát, mint az uzsonnásdobozokhoz tartozó termosz. A nyakához
zsineggel egy darab feltekert papírt erősítettek. Simon lekapta róla,
kigöngyölítette, és nekifogott az olvasásnak.
Simon! Ez itt tehénvér, frissen a hentestől. Remélem, megteszi. Jace
elmesélte, mit mondtá lés szeretném, ha tudnád, hogy szerintem nagyon
bátor vagy. Kitartás, és valahogy kiokoskodják, hogyan hozunk ki
innen.
XOXOXOXOXOXOX Isabelle
Simon mosolyogva pillantott a lap alján sorakozó X-ekre és O-kra.
Jólesett a tudat, hogy Isabelle sajátságos ragaszkodása kitartott még
jelen körülmények között is. A fiú lecsavarta a kulacs tetejét, és jó
nagyokat kortyolt belőle, mielőtt bizseregni kezdett a bőre a lapockái
között, és hátrafordult.
Raphael állt a cella közepén. Kezét összefonta a háta mögött, és
láthatólag teljesen elengedte magát. Gondosan vasalt fehér inget és sötét
zakót viselt. A nyakában aranylánc ragyogott.
Simon majdnem félrenyelte a vért, amit éppen ivott. Elkerekedett a
szeme. – Te... te nem lehetsz itt.
Raphaelnek egy mosollyal valahogy sikerült azt a benyomást
keltenie mintha kibújtak volna a szemfogai, pedig nem így volt. – Csak
nyugalom Napjáró.
– Nyugodt vagyok. – Ez azért nem volt egészen igaz. Simon úgy
érezte, mintha lenyelt volna valamilyen éles tárgyat. Nem látta Raphaelt
az óta az éjszaka óta, amikor véresen és összetörve kikaparta magát a
sebtében ásott sírból Queensben. Még emlékezett rá, ahogy Raphael
állati vérrel teli zacskókat dobott oda neki, ő pedig úgy tépte fel őket a
fogával, mintha ő maga is csak egy állat volna. Nem szívesen idézte fel
azt az éjszakát. Jobban örült volna, ha soha többé nem kell látnia a
vámpírfiút. – Még nem ment le a nap. Hogyhogy itt vagy?
– Nem vagyok itt – felelte Raphael; sima volt a hangja, akár a vaj. –
Csak egy kivetítés vagyok. Nézd! – Raphael meglendítette a kezét, és
könnyedén átnyúlt a mellette lévő kőfalon. – Olyan vagyok, mint a füst.
Nem tudok kárt tenni benned. Persze te sem tudsz kárt tenni bennem.
– Nem akarok kárt tenni benned. – Simon letette a kulacsot az ágyra.
– Viszont nagyon szeretném tudni, hogy mit keresel itt.
– Nagyon hirtelen tűntél el New Yorkból, Napjáró. Ugye tudod,
hogy tájékoztatnod kell a helyi vámpírok vezetőjét, ha elhagyod a
várost?
– A vámpírok vezetőjét? Magadról beszélsz? Azt hittem, valaki más
vezeti a vámpírokat.
– Camille még nem tért vissza közénk – mondta Raphael minden
látható érzelem nélkül. – Én helyettesítem. Persze ezeket te is tudnád,
ha hajlandó lennél venni a fáradságot, és megismerkednél a fajtád
törvényeivel.
– Nem úgy terveztem, hogy eljövök New Yorkból. És nem akarlak
megbántani, de nem feltétlen gondolom úgy, hogy egy fajtába
tartoznánk
– Dios. – Raphael becsukta a szemét, mintha csak azt próbálná
leplezni, hogy egészen jól szórakozik. – Te aztán makacs vagy.
– Ezt meg miért mondod?
– Nyilvánvaló, nem?
– Úgy értem.., – Simon torka elszorult. – Azt a szót. Te
kimondhatod, én meg nem... – Isten.
Raphael a mennyezetre emelte a szemét; tényleg jól szórakozott. – A
kor teszi – mondta. – Meg a gyakorlat. Meg a hit, vagy inkább a hit
hiánya. Ez a kettő végső soron ugyanaz. Idővel te is megtanulod majd,
kis ivadék.
– Ne nevezz így!
– De hát az vagy. Az Éjszaka Gyermeke. Hát nem ezért fogott el
Valentine, és nem ezért vette a véredet? A miatt, aki vagy.
– Tájékozottnak tűnsz – jegyezte meg Simon. – Talán elmondhatnál
még egy smást.
Raphael összehúzta a szemét. – Hallottam egy pletykát is. Állítólag
ittál egy Árnyvadász véréből, és így szerezted a képességedet, hogy ki
tudsz menni a napra. Igaz?
Simon karján felállt a szőr. – Ez nevetséges. Ha az Árnyvadászok
vérétől a vámpírok képesek lennének kimenni a napra, arról mostanra
mindenki tudna. A Nephilimek vére igazi kincsnek számítana. Soha
többé nem lenne béke a vámpírok és az Árnyvadászok között. Szóval
jó, hogy nem igaz.
Halvány mosoly jelent meg Raphael szája sarkában. – Pedig
mégiscsak igaz. A kincsről jut eszembe, ugye tudod. Napjáró, hogy
igazi érték vagy? Egyetlen Alvilági nincs ezen a bolygón, aki ne tenne
rád szívesen a kezét.
– Magadat is beleértve?
– Hát persze hogy engem is beleértve.
– És mire készüljek fel arra az esetre, ha sikerül rám tenned a kezed?
Raphael rántott egyet keskeny vállán. – Talán én vagyok az egyetlen,
aki nem hiszi, hogy ha a vámpírok kimehetnének a napra, az akkora
ajándék lenne, mint hiszik. Nem véletlenül neveznek bennünket az
Éjszaka Gyermekeinek. Könnyen lehet, hogy én éppen annyira irtózom
tőled, mint ahogy az emberek irtóznak tőlem.
– És így van?
– Lehetséges – felelte semleges arccal Raphael. – Szerintem veszélyt
jelentesz mindannyiunkra. Veszélyt jelentesz a vámpírfajra, ha úgy
tetszik. És nem maradhatsz örökre ebben a cellában, Napjáró. Végül ki
kell jönnöd innen, és szembe kell nézned a világgal. Szembe kell
nézned velem. Egyvalamit mondhatok. Megígérem, hogy nem bántalak,
és nem is foglak keresni, ha cserébe te is megígéred, hogy elbújsz,
amint Aldertree szabadon enged. Ha megígéred, hogy olyan messzire
mész, ahol senki sem találhat meg, és soha többé nem találkozol
senkivel, akit a halandó életedben ismertél. Ennél jobb ajánlatot nem
tehetek.
De Simon máris a fejét rázta. – Nem hagyhatom el a családomat. És
Claryt sem.
Raphael ingerülten mordult föl. – Ők többé nem tartoznak hozzád.
Te most már vámpír vagy.
– De nem akarok az lenni – közölte Simon.
– Nicsak, még nyafog itt nekem! – méltatlankodott Raphacl. – Soha
nem leszel beteg, nem fogsz meghalni, erős és fiatal maradsz örökre.
Nem fog rajtad többé a kor. Mi okod van panaszkodni?
Örökre fiatal maradok, gondolta Simon. Jól hangzott, de hát ki akart
örökre tizenhat éves lenni? Egy dolog huszonöt évesen megállni az
öregedésben, de hogy tizenhat évesen? Mindig ilyen nyakigláb marad,
és soha nem lesz felnőtt teste és felnőtt arca? Arról nem is beszélve,
hogy ezzel a külsővel soha nem mehet be egy kocsmába, hogy
rendeljen magának valamit inni. Soha. Soha, de soha.
– És – tette hozzá Raphael – neked még a napról sem kell
lemondanod.
Simon nem vágyott rá, hogy visszatérjenek erre a témára. –
Hallottam a Dumortban, amikor a többiek rólad beszélgettek – mondta
inkább. – Tudom, hogy minden vasárnap a nyakadba akasztasz egy
keresztet, és elmész a családodhoz. Lefogadom, még azt sem tudják,
hogy vámpír vagy. Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy mindenkivel
meg kéne szakítanom a kapcsolatot az életemből. Nem teszem meg, de
még csak nem is fogok hazudni, és azt mondani neked, hogy igen.
Raphael szeme felvillant. – Egyáltalán nem számít, mit hisz a
családom. Az a lényeg, hogy én mit hiszek. Hogy én mit tudok. Egy
igazi vámpír tudja, hogy halott. Elfogadja a halálát. De te, te azt hiszed,
hogy még mindig az élők közé tartozol. Ez tesz olyan veszélyessé. Nem
vagy hajlandó elismerni, hogy már nem élsz.
Alkonyat volt, amikor Clary bezárta maga mögött Aniatis házának
ajtaját, és a helyére tolta a reteszt. Egy hosszú pillanatra
nekitámaszkodott az ajtónak a félhomályos előszobában, és lehunyta a
szemét. A kimerültség súlyosan nehezedett a végtagjaira, úgy érezte,
majd leszakad a lába.
– Clary? – hasított bele a csendbe Amatis hangja. – Te vagy az.?
Clary nem mozdult, inkább elkalandozott a becsukott szeme mögötti
megnyugtató sötétségben. Annyira szeretett volna otthon lenni, hogy
szinte érezte a brooklyni utcák fémes levegőjének ízét. Látta maga előtt
az édesanyját, amint a nyitott ablaknál ül a székén a poros,
halványsárga fényben, ami megvilágította vásznát, miközben festett. A
honvágy fájdalmas görcsbe rántotta Clary gyomrát.
– Clary! – A hang ezúttal sokkal közelebbről hallatszott. A lány
szeme felpattant. Amatis előtte állt csípőre tett kézzel, szorosan
hátrakötött hajjal. – Itt van a bátyád. A konyhában vár.
– Itt van Jace? – Clarynek erőlködnie kellett, hogy ne üljön ki az
arcára a megdöbbenéssel vegyes harag. Semmi értelme nem lett volna
Luke nővére előtt kimutatnia, mennyire mérges.
Amatis kíváncsian mérte végig. – Nem kellett volna beengednem?
Azt hittem, találkozni akarsz vele.
– Nem, semmi gond – mondta Clary, a tőle telhető leghétköznapibb
hangon. – Csak fáradt vagyok.
– Értem. – Amatis úgy nézett a lányra, mint aki nem hisz neki. – Az
emeleten leszek, ha akarsz valamit. Rám fér egy kis alvás.
Clary el sem tudta képzelni, mit akarhatna Amatistól, de bólintott, és
végigment a folyosón a konyhába, amit elárasztott a ragyogó fény. Az
asztalon egy gyümölcsöstál állt, tele naranccsal, almával és körtével
meg egy darab kenyér vajjal és sajttal. Aztán volt még ott egy tányér,
rajta pedig egy halom... süti? Ainatis tényleg sütit sütött neki?
Jace az asztalnál ült. A könyökére támaszkodott, aranyhaja kócos
volt, inge felül kigombolva. Clary látta a fekete Jelek sűrű sorát a
kulcscsontjánál. A fiú egy sütit tartott bekötözött kezében. Tehát
Sebastian igazat beszélt: Jace tényleg megsebesítette magát. Nem
mintha a lányt érdekelte volna. – Jó – szólt Jace. – Visszajöttél.
Kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a csatornába.
Clary szótlanul meredt rá. Kíváncsi volt rá, a fiú ki tudja-e olvasni a
haragot a tekintetéből. Jace mindenesetre hátradőlt, és egyik karját lazán
átvetette a szék támláján. Ha nem lüktetett volna sebesen a nyakánál
kidülledő ér, talán sikerült is volna meggyőznie Claryt, hogy semmi
gondja a világon.
– Fáradtnak tűnsz – tette hozzá a fiú. – Hol jártál egész nap?
– Sebastiannal voltam.
– Sebastiannal? – A Jace arcára kiülő döbbenet egy pillanatra
határozott elégedettséggel töltötte el a lányt.
– Tegnap este hazakísért – mondta Clary, és a fülében egy beteg szív
verésének ütemére lüktettek a szavak: Mostantól fogva csak a bátyád
leszek, csak a bátyád. – És ez idáig ő az egyetlen ember ebben a
városban, aki akár csak nyomokban is kedves volt hozzám. Szóval igen,
Sebastiannal voltam.
– Értem. – Jace közönyös tekintettel tette le a sütijét a tányérra. –
Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, Clary. Nem kellett volna úgy
beszélnem veled.
– Nem – felelte Clary. – Nem kellett volna.
– Aztán meg meg akartam kérdezni, hajlandó lennél-e fontolóra
venni, hogy hazatérj New Yorkba.
– Istenem! – fakadt ki a lány. – Már megint ezzel jössz...
– Itt nem vagy biztonságban.
– Mitől félsz? – kérdezte színtelen hangon Clary. – Hogy engem is
börtönbe vetnek, ahogy Simont?
Jace arckifejezése nem változott, de a két hátsó lábára billent a
székével, mintha a lány meglökte volna. – Simon?
– Sebastian elmondta, mi történt vele – folytatta a lány ugyanolyan
rezzenéstelenül. – Hogy te mit tettél. Hogy idehoztad, aztán hagytad,
hogy börtönbe zárják. Tényleg azt akarod elérni, hogy meggyűlöljelek?
– De Sebastianban megbízol? – kérdezte Jace. – Alig ismered, Clary.
Clary a fiúra meredt. – Nem így van?
Jace állta a tekintetét, de az arca kővé merevedett, mint Sebastiané,
amikor a lány ellökte magától. – Igaz.
Clary felkapott egy tányért az asztalról, és hozzávágta a fiúhoz. Az a
székkel együtt odébb csúszott előle, a tányér pedig a mosogató fölött a
falnak vágódott, és a porcelán ezernyi apró szilánkjára robbant. Jace
felpattant a székről, a lány pedig máris felkapta a következő tányért,
hogy azt is elhajíthassa. Ezúttal célt tévesztett, és a tányér a
hűtőszekrényről pattant le Jace Iába elé, ahol két egyforma darabra vált
szét. – Hogy tehetted? Simon megbízott benned. Hol van most? Mit
fognak csinálni vele?
– Semmit – felelte Jace. – Jól van. Tegnap este voltam nála...
– Az előtt vagy az után, hogy találkoztunk? Az előtt vagy az után,
hogy úgy tettél, mintha minden rendben lenne, és nagyszerűen éreznéd
magad?
– Neked tényleg az volt a benyomásod, hogy én nagyszerűen érzem
magam? – Jace visszanyelt valamit, ami talán nevetésnek indult. –
Akkor jobb színész vagyok, mint gondoltam. – Fanyar mosoly ült ki az
arcára, amivel be is gyújtotta Clary haragjának kanócát: hogyan
merészeli éppen most kinevetni? A lány a gyümölcsöstál után
tapogatózott, de az hirtelen nem tűnt elégnek, úgyhogy félrerúgta
inkább a széket, és a fiúra vetette magát, tudván, hogy az biztosan nem
számít erre.
A lány támadásának ereje készületlenül érte Jace-t. Ahogy Clary a
mellka sának vágódott, hátralépett egyet, és keményen ütközött neki a
konyhapult szegélyének. Felszisszent, mire a lány máris felemelte a
kezét, bár maga sem tudta, mihez akar kezdeni...
Clary megfeledkezett róla, milyen gyors a fiú. Az ökle nem Jace
arcát találta el, hanem a felemelt tenyerét. A fiú ujjai az öklére
fonódtak, és erővel visszakényszerítette a karját az oldala mellé. Clary
egyszerre rádöbbent, milyen közel állnak egymáshoz; nekidőlt a fiúnak,
és csekély súlyával a pulthoz szorította a hátát. – Engedd el a kezemet!
– És tényleg meg fogsz ütni, ha elengedem? – A fiú hangja nyers
volt és halk, a szeme égetett.
– Talán nem érdemled meg?
Jace felnevetett, és a lány érezte, hogyan emelkedik és süllyed a
mellkasa. – Gondolod, hogy én terveltem ki az egészet? Tényleg azt
hiszed, hogy ilyet tennék?
– Nos, nem vagy oda Simonért, igaz? Talán sosem bírtad.
Jace nyers, hitetlenkedő hangot hallatott, ahogy elengedte a lány
öklét. Amikor Clary hátralépett, a fiú tenyérrel felfelé kinyújtotta a
kezét. Eltartott pár pillanatig, mire a lánynak leesett, mit akar
megmutatni neki: a csipkés szélű sebet a csuklóján. – Ezt akkor
szereztem – mondta pattanásig feszülő hangon –, amikor felvágtam a
csuklómat, hogy a vámpír barátod ihasson a kezemből. Kis híján
belehaltam. Most meg mit hiszel? Hogy lazán a sorsára hagytam?
Clary a sebhelyet bámulta a fiú csuklóján – csak egy volt a testét
borító számtalan különféle méretű és formájú seb közül. – Sebastian azt
mondta, hogy idehoztad Simont, aztán Alec elkísérte a Gardhoz. Átadta
a Klávénak. Tudnod kellett...
– Véletlenül hoztam ide. Megkértem, hogy jöjjön el az Intézetbe,
mert beszélni akartam vele. Rólad, ami azt illeti. Gondoltam, talán neki
sikerül lebeszélnie arról, hogy mindenáron Idrisbe akarj jönni. Ha ez
vigasztal, arra sem volt hajlandó, hogy fontolóra vegye a dolgot.
Miközben ott volt, Elhagyatottak támadtak ránk. Át kellett hoznom
magammal a Portálon. Ha nem teszem, az Intézet kertjében hal meg.
– De miért vittétek el a Klávéhoz? Tudnod kellett...
– Azért küldtük oda, mert Idris egyetlen Portálja a Gardban van. Azt
mondták, hogy visszaküldik New Yorkba
– És te hittél nekik? Az után, ami az Inkvizítorral történt?
– Clary, az Inkvizítor csak egy anomália volt. Neked ez volt az első
találkozásod a Klávéval, de nekem nem... Mi vagyunk a Klávé. A
Nephilimek. Mindannyian a Törvényhez tartjuk magunkat.
– Csakhogy ők nem tették.
– Nem – bólintott Jace. – Nem tették. – Nagyon fáradtnak tűnt a
hangja. – És a legrosszabb az egészben – tette hozza –, hogy még
emlékszem, hogyan tört ki Valentine a Klávé ellen, hogyan nevezte
romlottnak, hogyan beszélt arról, hogy meg kell tisztítani. És az
Angyalra mondom, ebben bizony van igazság.
Clary néma maradt. Először, mert nem tudott mit mondani, aztán
pedig meglepetésében, amiért Jace egyszerre átkarolta – szinte mintha
nem is tudná, mit csinál –, és magához húzta. A lány nem is tudta,
miért, de hagyta magát. Jace ingének Fehér anyagán keresztül látta a
Jelek kanyargó, Fekete körvonalait, ahogy lángok módjára nyaldosták a
bőrét. Jace vállára akart.i hajtani a Fejét, érezni akarta a karjait maga
körül, éppen úgy, ahogy levegői akart, amikor a Lyn-tóban fuldoklott.
– Abban talán igaza van, hogy rendbe kell hozni a dolgokat –
mondta végül Clary. – De téved, ami a módszereket illeti. Ezt te is így
látod, ugye?
A fiú félig lehunyta a szemét. Az álmatlan éjszakák emlékei szürke
árnyékok félholdjait rajzolták köré. – Nem tudom, látok-e egyáltalán
valamit Minden jogod megvan, hogy dühös légy. Nem lett volna szabad
megbíznom a Klávéban. Annyira el akartam hinni, hogy az csak egyedi
eset, hogy az Ikvizítor felhatalmazás nélkül cselekszik, hogy az
Árnyvadász létnek még mindig van olyan darabja, ami segít, ha kell
– Jace – suttogta a lány.
Jace kinyitotta a szemét, és lenézett rá. Egymáshoz simultak, még a
térdeik is összeértek, és Clary érezte a fiú szívverését. Szakadj el tőle! –
mondta magának, de a lábai csak nem akartak engedelmeskedni.
– Mi az? – kérdezte Jace mérhetetlenül halkan.
– Látni akarom Simont – mondta a lány. – El tudsz vinni hozzá?
Jace éppen olyan hirtelen engedte el, mint ahogyan korábban
magához húzta. – Nem. Még itt sem lehetnék. Nem lehet csak úgy
besasszézni a Gardba.
– De azt fogja hinni, hogy mindenki magára hagyta. Azt fogja
hinni...
– Elmentem hozzá – szólt közbe Jace. – Ki akartam szabadítani, úgy
terveztem, hogy puszta kézzel tépem ki a rácsokat a falból. – Tényszerű
volt a hangja. – Nem engedte.
– Nem engedte? Börtönben akart maradni?
– Azt mondta, az Inkvizítor a családom után szaglászik. Utánam is.
Aldertree ránk akar kenni mindent, ami New Yorkban történt. Nem
teheti meg, hogy elfogja valamelyikünket, és addig kínozza, amíg
vallomást tesz, mert azt még a Klávé is rossz szemmel nézné, ezért
most azzal próbálkozik, hogy kipréseljen Simonbol valamilyen
történetet, amiből kiderül, hogy szövetségre léptünk Valentine-nal.
Simon azt mondta, hogy ha megszöktetem, az Inkvizítor tudni fogja,
hogy én tettem, és Lightwoodék még rosszabbul járnak.
– Ez nagyon nemes tőle meg minden, de mi a hosszú távú terve?
Örökre ott marad a börtönben?
Jace vállat volt. – Ezen még nem gondolkodtunk.
Clary elcsigázottan fújta ki a levegőt. – Fiúk – mondta. – Jól van,
figyelj! Alibire van szükséged. Gondoskodunk róla, hogy olyan helyen
legyél, ahol mindenki láthat, meg Lightwoodék is, közben pedig
Magnus kiszabadítja Simont a börtönből, és visszaviszi New Yorkba.
– Én sem örülök, hogy ezt kell mondanom, Clary, de kizárt dolog,
hogy Magnus hajlandó lenne erre. Nem érdekel, milyen cukinak találja
Alecet, nem Fog a kedvünkért közvetlenül nekimenni a Klávénak.
– Talán igen – szólt Clary –, ha megszerezheti a Fehér Könyvet.
Jace-nek fennakadt a szeme. – A mit?
Clary gyorsan beszámolt neki Ragnor Feli haláláról, Magnus
megjelenéséről a másik boszorkánymester házában, meg a könyvről.
Jace kíváncsian hallgatta végig.
– Démonok? – kérdezte végül. – Magnus azt mondta, hogy Fellt
démonok ölték meg?
Clary előcsalta az emlékeit. – Nem... Azt mondta, hogy az egész hely
bűzlik valami démoni eredetűtől. És hogy Fellt „Valentine szolgái ölték
meg. Csak ennyi volt.
– Létezik olyan sötét mágia, ami démonok szagát hagyja maga után
-mondta Jace. – Ha Magnus nem mondott többet, az valószínűleg azért
lehet, mert nincs odáig a gondolatért, hogy egy boszorkánymester sötét
mágiákkal trükközik, és megszegi a Törvényt. Persze aligha ez az első
alkalom, amikor Valentine felhasználja Lilith valamelyik gyermekét a
piszkos dolgai hoz. Emlékszel a boszorkánymester srácra, akit New
Yorkban megölt?
– Valentine a Rituáléhoz használta fel a vérét. Emlékszem – futott
végig Clary hátán a hideg. – Jace, Valentine-nak ugyanazért kell a
könyv, mint nekem? Hogy felébressze az anyámat?
– Talán. Vagy Magnusnak van igaza, és Valentine-nak csak a
hatalomra van szüksége, amit a könyv biztosíthat a számára. Akárhogy
is, nekünk kéne előbb rátenni a kezünket.
– Gondolod, hogy van rá esély, hogy tényleg a Wayland-birtokon
lehet?
– Tudom, hogy ott van – felelte Clary meglepetésére a fiú – Az a
szakácskönyv, Receptek háziasszonyoknak vagy mi a szösz? Láttam
már. A könyvtárban. Az volt az egyetlen szakácskönyv.
Clary megszédült. El sem akarta hinni, hogy igaz lehet. – Jace... ha
elviszel a birtokra, és megszerezzük a könyvet, hazamegyek Simonnal.
Tedd meg értem, és már indulok is vissza New Yorkba, aztán többet ide
sem dugom a képem, esküszöm.
– Magnus igazat beszélt. A birtokot tényleg eltérítő rúnák veszik
körül – mondta lassan a fiú. – Elviszlek oda, de nincs közel. Gyalog öt
óra is lehet az út.
Clary kinyújtotta a kezét, és elővette a fiú irónját az övéből. Ahogy
felemelte, az üvegtornyokéhoz hasonló halvány, fehéres ragyogás
világította meg az arcukat. – Ki beszélt itt gyaloglásról?
– Fura látogatóid vannak, Napjáró – jegyezte meg Samuel. – Előbb
Jonathan Morgenstern, most meg New York vámpírjainak vezetője.
Nem semmi.
Jonathan Morgenstern? Eltartott pár pillanatig, mire Simon rájött,
kiről van szó. Jace, hát persze. A cella közepén ült a földön, és az üres
kulacsot forgatta szórakozottan a kezében. – A jelek szerint fontosabb
vagyok, mint gondoltam.
– A vért meg Isabelle Lightwood hozza – tette hozzá Samuel. –
Igazán különleges futárszolgálat.
Simon felkapta a fejét. – Honnan tudja, hogy Isabelle hozta? Nem
mondtam semmit.
– Az ablakon keresztül láttam. Pont úgy néz ki, mint az anyja –
mondta Samuel. – Vagyis úgy, ahogy az anyja nézett ki évekkel ezelőtt.
– Kínos csönd következett. – Tudod, a vér csak egy ideig jelenthet
megoldást – folytatta aztán a szomszéd cella lakója. – Az Inkvizítor
nemsokára elkezd gondolkodni rajra, miért nem haltál még éhen. Ha
tökéletesen egészségesen talál, rájön, hogy valami turpisság van a
dologban, és úgyis megöl.
Simon felnézett a mennyezetre. A kőbe karcolt rúnák átfedték
egymást, mint a lapos kavicsok a tengerparton. – Hát akkor nincs más
választásom, bíznom kell benne, hogv Jace megtalálja a módját, hogyan
vigyen ki innen mondta. Amikor Samuel nem felelt semmit, hozzátette:
– Szólok neki, hogy magát is szöktesse meg, ígérem. Nem hagyom itt
lent.
Samuel elfojtott hangot hallatott – olyan volt, mintha egy nevetés
szorult volna bent a torkában. – Ó, nem hiszem, hogy Jace Morgenstern
majd pont engem akarna megmenteni – szólt. – Aztán meg az éhezés a
legjelentéktelenebb problémád idelent, Napjáró. Valentine nemsokára
megtámadja a várost, és akkor mind meghalunk.
Simon nyelt egyet. – Miért olyan biztos ebben?
– Egy időben közel álltam hozzá Ismertem a terveit. A céljait. Az a
szándéka, hogy lerombolja az Alicantét körülvevő védelmező
varázslatokat, és a saját hatalmának központjában csap le a Klávéra.
– Nem úgy volt, hogy egyetlen démon sem juthat be ide? Hogy a
védvonal áthatolhatatlan?
– Azt mondják. Démonok vére kell hozzá, hogy lebontsák, és a
városon belülről kell jönnie. Mivel azonban nem juthatnak be
démonok... Nos, ez egy tökéletes paradoxon, vagy legalábbis annak
kéne lennie. Csakhogy Valentine azt állította, hogy megtalálta a módját,
hogvan játssza ki. És én hiszek neki. Meg fogja találni a módját, hogy
megszüntesse a varázslatot, megtámadja a várost a démonseregével, és
mindannyiunkat megöljön.
A Samuel hangjából sütő bizonyosságtól Simon hátán végigfutott a
hideg. – Úgy látom, beletörődtél. Nem kéne tenned valamit?
Figyelmeztetni a Klávét?
– Figyelmeztettem őket. Amikor kihallgattak. Újra meg újra
elmondtam nekik, hogy Valentine le akarja bontani a védvonalat, de
nem foglalkoztak vele. A Klávé meg van róla győződve, hogy a
védvonal az idők végezetéig a helyén marad, hiszen már több ezer éve
áll. De hát Róma is állt, amíg meg nem jelentek a barbárok. Minden
összedől egyszer. – Keserűen nevette el magát. – Fogd fel úgy, hogy
versenyeznek, ki öl meg először, Napjáró. Valentine, az Alvilágiak
vagy a Klávé.
Valahol az itt és az ott között Clary elengedte Jace kezét. Amikor a
hurrikán kiköpte, és ő a padlóra zuhant, egyedül volt. Hangos
nyekkenéssel gördült egyet, azután megállt.
Lassan felült, és körülnézett. Egy hatalmas, kofalú szoba közepén
találta magát egy perzsaszőnyegen. Itt-ott bútordarabok álltak; a rájuk
terített fehér lepedők púpos, ormótlan szellemekké változtatták őket. A
hatalmas ablakok előtt a portól szürkésfehér bársonyfüggönyök lógtak,
a beszivárgó holdfényben pedig táncoltak az apró porszemcsék.
– Clary? – Jace lépett elő egy fehér lepedővel letakart masszív
valami mögül; talán egy hangversenyzongora lehetett. – Jól vagy?
– Semmi baj. – A lány fintorogva állt fel. Fájt a könyöke. – Attól
eltekintve, hogy Amatis feltehetőleg megöl, amikor visszamegyünk.
Tekintve, hogy összetörtem minden tányérját, és megnyitottam egy
Portált a konyhájában.
Jace Clary felé nyújtotta a kezet. – Talán nem sokra mész vele –
mondta, miközben talpra segítette –, de engem lenyűgöztél.
– Kösz. – A lány körbepillantott. – Tehát itt nőttél fel? Olyan, mintha
egy mesébe csöppentünk volna.
– Én inkább egy horrorfilmre gondoltam – jegyezte meg Jace. –
Istenem, évek óta nem láttam ezt a helyet. Régen nem volt ennyire...
– Ennyire hideg? – Clary összerázkódott. Begombolta a kabátját, de
a ház hidege nem csak a levegő hidegét jelentette. Ebből a helyből
sütött a hideg, mintha soha nem lett volna odabent meleg, és soha nem
harsant volna benne nevetés.
– Nem – felelte Jace. – Mindig hideg volt. Azt akartam mondani,
hogy nem volt ennyire poros. – A fiú kivett egy követ a zsebéből, mire
boszorkányfeny kelt életre az ujjai között. A fehér ragyogás alulról
világította meg az arcát, árnyékokat festett a járomcsontja köré és
halántéka mélyedéseibe. – Ez a dolgozószoba, nekünk viszont a
könyvtárban van dolgunk. Gyere!
Jace kivezette Claryt a szobából, aztán végighaladtak a folyosón,
ahol tobb tucat tükör lógott a falakon, megsokszorozva mindent. A lány
nem gondolta, hogy ilyen zilált a külseje: a kabátját belepte a por, a haja
teljesen összekuszálódott a szélben. Titkon megpróbálta lesimítani, de a
soron következő tükörben elkapta Jace vigyorát. Valamilyen
megmagyarázhatatlan módon, nyilván egy titokzatos Árnyvadászvarázslat
eredményeképpen, amit Clary úgysem érthetett meg, a fiú haja
tökéletes maradt.
A folyosón sorakozó ajtók közül néhány nyitva állt, és Clary
bepillanthatott más szobákba is; mindegyik éppen olyan poros és
Elhagyatott volt, mint a dolgozó. Valentine azt mondta, Michael
Waylandnek nem voltak rokonai, így a lány feltételezte, hogy senki sem
örökölte a házat a férfiállítólagos halála után. Valamiért azt hitte, hogy
Valentine továbbra is itt él, de a jelek szerint nem ez a helyzet.
Mindenből áradt a bánat és az Elhagyatottság. A Renwickbcn Valentine
az otthonának nevezte ezt a helyet, és megmutatta Jace-nek a Portálként
működő tükörben az arannyal bekeretezett zold mezőt és a köveket;
csakhogy, gondolta most Clary, ez is hazugság volt.
Valentine nyilvánvalóan évek óta nem élt itt – talán hagyta, hadd
rohadjon szét a ház, talán eljött néhanapján, hogy szellemként járja a
félhomályos fokyosókat.
Amikor megérkeztek a folyosó végén lévő ajtóhoz, Jace belökte a
vállával, aztán félreállt, hogy Clary előtte léphessen a szobába. A lány
szemei előtt az Intézet könyvtárának képe lebegett, és ez a helyiség
sokban hasonlított is hozzá. Az ugyanolyan falakat megtöltötték a
könyvek hosszú sorai – mellettük ugyanolyan gördülő létrák álltak,
hogy cl lehessen érni a felső polcokat is. A mennyezet viszont itt lapos
volt, gerendákkal, és az íróasztal is hiányzott. A zöld és kék táblákkal
felváltva beüvegezett ablakok előtt lógó zöld bársonyfüggönyök
redőiben megült a fehér por. Az üvegek, mint színes jégvirágok
csillogtak a holdfényben. Az ablakon túl csak végtelen feketeséget
láttak.
– Ez a könyvtár? – kérdezte suttogva Clary, bár maga sem tudta,
miért fogta vissza a hangját. Volt valami mérhetetlenül ünnepélyes
ebben a hatalmas, üres házban.
Jace a semmibe meredt, az emlékektől homályos tekintettel. – Annál
az ablaknál ülve olvastam el mindig, amit apám aznapra előírt nekem.
Mindennap másik nyelven. Szombaton franciául... vasárnap angolul...
Arra nem emlékszem, melyik nap volt a latiné. A hétfő vagy a kedd...
Clary hirtelen látta maga előtt a kis Jace-t, amint egy könyvet
egyensúlyozva a térdén, ücsörög az ablakmélyedésben, és kifelé néz a...
mire is? A kertre? A tájra? Egy magas rózsafalra, amilyen
Csipkerózsika várát vette körül? Elképzelte a fiút, amint olvas, az
ablakon beözönlő fény zöld és kék négyszögeket vet szőke hajára, meg
az apró arcra, ami sokkal komolyabb, mint egy tízéves fiú arcának
lennie kellene.
– Nem emlékszem – szólt a fiú a sötétbe meredve.
Clary megérintette a vállát. – Nem számít, Jace.
– Talán tényleg nem. – Jace megrázta magát, mintha egy álomból
ébredne, és a boszorkányfénnyel világítva meg maga előtt az utat,
átszelte a helyiséget. Letérdelt, hogy közelebbről is megnézhessen
néhány könyvet, majd az, egyikkel a kezében felegyenesedett. –
Egyszerű receptek háziasszonyoknak – mondta. – Itt van.
A lány odasietett hozzá, és elvette tőle. Egyszerű külsejű könyv volt
kék borítóval; poros, mint minden más a házban. Amikor Clary
kinyitotta, akár egy csapat moly, por szállt fel a lapok közül.
A könyv közepébe nagy, szögletes lyukat vájtak, amibe, mint
drágakövet a foglalatába, egy fehér bőrbe kötött kisebb könyvet
illesztettek. A borítón aranyozott betűkkel, latin nyelven állt a címe.
Clary felismerte a „fehér" és a „könyv" jelentésű szót, de amikor kivette
a könyvet a helyéről, és kinyitotta, meglepetésére számára ismeretlen
nyelvű, vékony, kanyargós kézírással teleírt lapokat talált.
– Görögül van – szólt Jace, átpillantva a lány válla fölött. –
Pontosabban ógörögül.
– El tudod olvasni?
– Nem könnyen – vallotta be a fiú. – Évek óta nem foglalkoztam az
ógöröggel. Magnusnak viszont, felteszem, nem lesz gond. – Jace
becsukta a könyvet, és a lány zöld kabátjának zsebébe csúsztatta,
mielőtt visszafordult volna a könyvespolc felé, hogy újbegycit finoman
végigfuttassa az ott sora kozó kötetek gerincén.
– Van olyan, amelyiket magaddal szeretnéd hozni? – kérdezte
gyengéden a lány. – Ha szeretnéd...
Jace elnevette magát, és leengedte a kezét. – Csak azt volt szabad
elolvasnom, amit kiadott nekem – mondta. – Volt olyan polc,
amelyiken meg sem érinthettem semmit. – Egy sor egyforma barna
bőrbe kötött könyvre mutatott az egyik felső polcon. – Úgy hatéves
lehettem, amikor kíváncsi lettem, mire a nagy hűhó, és elolvastam az
egyiket. Kiderült, hogy egy napló, amit apám vezetett. Rólam.
Feljegyzések „fiamról, Jonathan Christopherről". Amikor rájött, hogy
elolvastam, a nadrágszíjával vert el. Igazából akkor tudtam meg, hogy
egyáltalán van második keresztnevem.
Claryt hirtelen elöntötte az apja iránt érzett gyűlölet. – Nos,
Valentine most nincs itt.
– Clary... – kezdte Jace figyelmcztetőleg, de a lány már fel is nyúlt,
és kibillentette az egyik könyvet a tiltott polcon a többi közül. A kötet
barátságos puffanással hullott a földre. – Clary!
– Jaj, ne már! – A lány lerántott még egy könyvet, aztán még egyet.
A lapok közül por szállt fel, ahogy sorra egymás után a padlóra
zuhantak. – Próbáld csak ki te is!
A fiú egy pillanatig mozdulatlanul figyelte Claryt, aztán egy
félmosoly jelent meg a szája sarkában. Felemelte a kezét, aztán a karját
végighúzta a polcon, hangos csattanással söpörve le a padlóra a
fennmaradó könyveket. Hangosan felnevetett... aztán hirtelen
elhallgatott, és felemelte a fejét, a fülét hegyezve, akár egy macska,
amikor megérez valami távoli veszélyt. – Hallod?
Mit hallok? Clary éppen azon volt, hogy hangosan is felteszi a
kérdést, de aztán elakadt a szava. Valóban hallott valamit, ráadásul
egyre hangosabban... éles, zúgó, csikorgó hang volt, mintha egy gép
kelne életre. Úgy tűnt, valahonnan a falból jön. Abban a pillanatban,
ahogy Clary önkéntelenül is hátralépett, rozsdás nyöszörgéssel
félrecsúsztak előtte a kövek. Egy lyuk nyílt a falban – amolyan durván
kivágott ajtó.
Mögötte lépcső vezetett lefelé a sötétbe.
9
Bűnös vér
– ARRA SEM EMLÉKSZEM, hogy egyáltalán lett volna pince –
mondta Jace a falban tátongó nyílásra meredve. Ahogy felemelte a
kezében tartott rúnakövet, a reszketeg boszorkányfény visszaverődött a
lefelé tartó folyosó oldaláról. A sima fekete falak egy Clary számára
ismeretlen kőből készültek. A lépcsőfokok úgy ragyogtak, mintha
nedvesek lennének. Különös szag tört fel a nyílásból, nyirkos, dohos,
furcsa fémes beütéssel, ami felborzolta Clary idegeit.
– Szerinted mi lehet odalent?
– Nem tudom. – Jace a lépcső felé indult, rátette a lábát a legfelső
fokra, óvatosan ránehezedett, aztán megvonta a vállát, mint aki
elhatározásra ju tott. Óvatosan haladva fokról fokra, elindult lefelé. Pár
lépés után megfordult, és felnézett Claryre. – Jössz? Megvárhatsz itt
fent, ha gondolod.
A lány körülnézett az üres könyvtárban, aztán összerezzent, és Jace
után sietett.
A lépcső egyre szűkebb köröket leírva haladt lefelé, mintha egy
hatalmas kúpos csiga házában jártak volna. Ahogy egyre lejjebb
jutottak, töményebb lett a szag, és a szélesedő fokok végül egy nagy,
szögletes helyiségbe vezettek, ahol a kőfalakat penész csíkjai meg más
sötét foltok csúfították el. Az itt-ott fehér kövekkel tarkított padlón
ezerféle pentagramma meg rúna váltotta egymást.
Jace lépett egyet előre, mire valami megreccsent a lába alatt.
Egyszerre pillantottak le Claryvel. – Csontok – suttogta a lány.
Legkülönfélébb formájú és méretű csontok hevertek mindenfelé. – Mit
csinált idelent?
A boszorkányfény égette Jace kezét, ahogy hátborzongató
ragyogással bevilágította a helyiséget. – Kísérletezett – felelte Jace
száraz, feszült hangon. – A Tündérkirálynő azt mondta...
– Miféle csontok ezek? – kérdezte most már hangosabban Clary. –
Állatcsontok?
– Nem. – Jace belerúgott az egyik kupacba, szerteszét röpítve a
csontokat. – Nem mind.
Clary szorítást érzett a mellkasában. – Talán vissza kéne mennünk.
Jace szó nélkül emelte magasba a boszorkányfényt. A kő egyre
fényesebben és fényesebben ragyogott, éles, fehér világossággal töltve
be a helyiséget. Csak most láthattak be a helyiség sarkaiba is. Három
üres volt. A negyedikben vastag függönnyel letakarva egy méretes tárgy
állt.
– Jace – suttogta Clary. – Mi az?
A fiú nem felelt. Hirtelen egy szeráfpengc jelent meg szabad
kezében; Clarynek fogalma sem volt, mikor húzta elő, de most úgy
villant meg rajta a boszorkány fény, mintha tiszta jégből lenne.
– Jace, ne! – szólt rá a fiúra Clary, de már elkésett... Jace előrelépett,
a kard hegyével félrehúzta a függönyt, majd megragadta és lerántotta a
titokzatos valamiről. A függöny terebélyes porfelhő közepette hullott a
földre.
Jace hátratántorodott, és a rúnakő kiesett a kezéből. Ahogy a ragyogó
fény alázuhant, Clarv egy futó pillanatra meglátta a fiú arcát: Jace
egészen fehér lett a rémülettől. Clary felkapta a követ, mielőtt
kialudhatott volna a fénye, és a magasba emelte, hogy maga is
megnézhesse, mi ijesztette meg ennyire a mindig rettenthetetlen Jace-t.
Először csak egy férfialakot pillantott meg – egy padlón kuporgó,
piszkosfehér rongyba burkolózó férfialakot. Csuklóit és bokáit a
padlóba vert erős fémkapcsokhoz rögzített bilincsek tartották szorosan.
Hogyan lehet életben? Clary elszörnyedve bámult rá, és a torkába
feltört az epe. A rúnakő remegett a kezében, és a fényfoltok táncba
kezdtek a fogoly testén. Clary csenevész karokat és lábakat látott,
amelyeket számtalan korábbi kínzás sebhelyei borítottak. Egy koponya
arca fordult a lány felé, a szemek helyén két fekete üreggel – aztán
száraz zörgés hallatszott, és Clary csak most vette észre, hogy amit
korábban fehér rongynak gondolt, az egy pár szárny volt: két tiszta,
fehér félkör emelkedett ki a fogoly hátából. Nem is volt semmi más
tiszta ebben a mocskos pincében.
Clarynek elakadt a lélegzete. – Jace! Látod...?
– Látom. – Jace-nek egészen rekedt volt a hangja.
– Azt mondtad, nincsenek Angyalok... hogy soha senki nem látott
egyet sem.
Jace mormogott valamit maga elé, mintha kétségbeesetten
káromkodott volna egy sort. Tett egy bizonytalan lépést a földön
kuporgó alak felé – aztán hátratántorodott, mintha egy láthatatlan falról
pattant volna vissza. Clary lenézett, és látta, hogy az Angyal egy
mélyen a padlóba vésett, halványan foszforcszkáló, összefüggő
rúnákból álló pentagramma közepén kuporog. – A rúnák – suttogta. –
Nem juthatunk át...
– De nem igaz... – mondta Jace. Kis híján elcsuklott a hangja. –
...nem igaz, hogy nem tehetünk semmit.
Az Angyal felemelte a fejét. Clary szánakozva állapította meg, hogy
Jace-éhez hasonló göndör szőke haja tompán csillan a fényben;
némelyik tincs szárazon tapadt a koponyájához. A szemei üregek
voltak, az arcát sebhelyek csúfították el, mint amikor vandálok tesznek
tönkre egy csodálatos képet. Az Angyal szája egyszerre kinyílt, és hang
tört elő a torkából; nem szavak, hanem átható, arany muzsika, egyetlen
kitartott dallam, de olyan édes, hogy az már szinte fájt...
Clary szeme előtt képek jelentek meg. Még mindig szorongatta a
rúnakövet, de a fénye már kialudt; Clary nem volt többé a ház alatt,
valahol máshol járt, ahol a múlt képei villantak fel előtte, akár ha ébren
álmodna – töredékek, színek, hangok.
Egy borospincében találta magát csupaszon és tisztán, maga előtt a
földön egyetlen hatalmas rúnát látott a kőpadlóba karcolva. Egy férfi
állt mellette; egyik kezében nyitott könyvet tartott, a másikban fehéren
lángoló fáklyát. Amikor felemelte a fejét, Clary látta, hogy Valentine
az: sokkal fiatalabb volt, az arca ránctalan és szép, tiszta szeme
ragyogó. Kántálására a rúna fellobbant, aztán amikor alábbhagytak a
lángok, egy meggyötört alak feküdt a földön a hamuban: egy Angyal,
kiterjesztett, véres szárnyakkal, akár egy megsebzett madár...
Megváltozott a szín. Valentine egy ablaknál állt, oldalán ragyogó
vörös hajú fiatal nővel. Az ujján ismerős ezüstgyűrű villant, ahogy
átkarolta a nc vállát. Clary fájdalmas grimasszal ismerte fel az
édesanyját – ő is fiatal volt, lágy vonásai sebezhetőnek mutatták. Fehér
hálóinget viselt, és nyilvánvalóan terhes volt.
– A Szövetség – mondta dühösen Vilentine – nemcsak hogy a Klávé
legrosszabb ötlete volt, de egyáltalán a legrosszabb dolog, ami a
Nephilimckkel történhetett. Hogy szövetséget kössünk az Alvilágiakkal,
hogy hozzá legyünk kötve ezekhez a lényekhez...
– Valentine – szólt mosolyogva Jocelyn –, elég a politikából, kérlek.
– Átkarolta Valentine nyakát, arcáról sütött a szeretet, mint ahogy a
férfiéról is, bár az övén ott volt valami más is, valami, amitől Clary
hátán végigfutott a hideg...
Valentine szabályos körben álló fák között térdelt. Odafent ragyogott
a hold, megvilágítva a tisztás földjébe karcolt fekete pentagrammát. A
fák ágai sűrű hálót alkottak fölötte; ahol a pentagramma fölé nyúltak, a
levelek összekunkorodtak és megfeketedtek. Az ötágú csillag
közepében egy nő ült hosszú, ragyogó hajjal; karcsú volt és vonzó, arca
megbújt az árnyékban, de látszott, hogy a karja csupasz és fehér. Bal
kezét kinyújtotta, és ahogy szétnyitotta az ujjait, Clary látta, hogy
hosszú vágás húzódik a tenyerén, amiből vér csöpög komótosan a
pentagramma peremére helyezett ezüstke-helybe. A vér feketének tűnt a
holdfényben, vagy talán tényleg fekete volt.
– Az a gyermek, aki ezzel a vérrel az ereiben születik meg – mondta
a nő lágy, varázslatos hangon erősebb lesz, mint a világok közötti
szakadékok Nagyobb Démonai. Hatalmasabb lesz, mint Asmodei,
erősebb lesz, mint a viharok sedimjei. Ha rendesen kitanítják, nem lesz
olyasmi, amit ne lenne képes megtenni. Figyelmeztetnem kell azonban
– tette hozzá –, hogy ki fogja égetni az emberséget belőle, ahogy a
méreg kiégeti az életet a vérből.
– Köszönet neked, Edom asszonya – szólt Valentine, a kehely után
nyúlva. A nő felemelte a fejét, és Clary megállapította, hogy bár
gyönyörű az arca, a szemei fekete mélyedések, ahonnan hullámzó,
fekete csápok törtek elő a levegőben tapogatózva. Clary elfojtott egy
sikolyt...
Az éjszaka és az erdő eltűnt. Jocelyn szemben állt valakivel, akit
Clary nem látott. Most nem volt terhes; világos haja csimbókokban
tapadt kétségbeesett arcára. – Nem maradhatok vele tovább, Ragnor –
mondta. – Egyetlen napig sem. Beleolvastam a naplójába. Tudod, mit
tett Jonathannal? Nem hittem, hogy akár Valentine is képes erre. –
Megremegett a válla. – Démonvért használt... Jonathan már nem is
gyerek. Még csak nem is ember. Szörnyeteg...
Jocelyn semmivé lett. Valentine nyugtalanul járkált a rúnák köre
körül, kezében egy ragyogó szeráfpengével. – Miért nem beszélsz? –
mormogta. – Miért nem adod meg nekem, amit akarok? – Lecsapott a
késsel, és az Angyal megvonaglott, ahogy a sebéből aranyszínű
folyadék csordult ki, mintha napfény szűrődne ki'a bőre alól. – Ha nem
kapok tőled választ – sziszegte Valentine –, akkor legalább a véredet
megkaphatom. Én meg az enyémek többre megyünk vele, mint te.
Most a Wayland-könyvtárban voltak. A színes ablaktáblákon
keresztül beragyogott a nap, kék meg zöld fénnyel árasztva el a szobát.
A szomszéd szobából hangok szűrődtek át: nevetés, beszélgetés, egy
összejövetel zaja. Jocelyn a könyvespolcnál térdelt, ide-oda pislogva.
Kihúzott a zsebéből egy vastag könyvet, és becsúsztatta két másik
közé...
Aztán eltűnt. A következő helyszín egy pince volt, ugyanaz a pince,
amelyikben Clary a valóságban állt. Ugyanaz a pentagramma volt a
padlón, a közepén pedig ott feküdt az Angyal. Valentine mellette állt,
ismét csak ragyogó szeráfpengével a kezében. Most évekkel idősebbnek
tűnt; nem volt többé fiatalember. – Ithuriel – szólt. – Régi barátok
vagyunk, igaz? Ott hagyhattalak volna élve eltemetve a romok alatt, de
nem tettem, inkább idehoztalak magammal. Az évek során mindvégig a
közelemben tartottalak, és reméltem, hogy egy nap elmondod nekem,
amit tudni akarok. Amit tudnom kell. – Közelebb lépett, és kinyújtotta a
pengét, amitől felragyogtak a pentagramma rúnákból álló körvonalai. –
Amikor megidéztelek, megálmodtam, hogy elmondod nekem, miért.
Miért teremtett meg bennünket Raziel, miért hozta létre az
Árnyvadászok faját, és miért nem adta meg nekünk azokat a
képességeket, amivel a démonok rendelkeznek... a farkasok sebességét,
a Tündérek Népének halhatatlanságát, a boszorkánymesterek mágiáját,
akár a vámpírok kitartását. Itt hagyott bennünket a pokol fattyai előtt
csupaszon, ezekkel a festett vonalakkal a testünkön. Miért erősebbek
nálunk? Miért nem osztozhatunk az ő képességeikben? Miért ez az
igazságtalanság?
Az Angyal, mint egy márványszobor, némán és mozdulatlanul,
összezárt szárnyakkal ült az őt foglyul ejtő pentagramma közepén. A
szemében nem látszott semmi, csak a rettenetes, szótlan bánat.
Valentine szája megrándult.
– Hát jó. Maradj csak csöndben! Eljön az én időm is. – Valentine
felemelte a pengét. – Nálam van a Végzet Kelyhe, Ithuriel, és
hamarosan enyém lesz a Kard is... de a Tükör nélkül hozzá sem láthatok
a megidézéshez. Már csak a Tükörre van szükségem. Áruld el nekem,
hol van! Áruld el nekem, hol van, Ithuriel, és hagylak meghalni.
A látvány töredékeire hullott szét, és ahogy a vízió semmivé lett,
Clary a saját rémálmaiból ismerős képeket pillantotta meg – fehér és
fekete szárnyas Angyalokat, sima, arany és vérvörös víztükröt –, aztán
pedig Jace-t, amint újra meg újra elfordul tőle. Clary a fiú után nyúlt, és
az Angyal hangja most végre úgy szólalt meg a fejében, hogy ő is
megértette.
Nem ez az első alkalom, hogy álmokat mutattam neked.
Egy rúna lobbant fel a szemhéja mögött, akár egy tűzijáték rakétája
-Clary sosem látta még korábban ezt a rúnát. Erős volt és egyszerű, akár
egy csomó a kötélen. Egyetlen szemvillanás alatt el is tűnt, és ebben a
pillanatban az Angyal éneke is véget ért. Clary visszatért a saját testébe,
és megtántorodott a mocskos, bűzös helyiségben. Az Angyal néma volt,
gyászos és mozdulatlan, a szárnyát összezárta.
Clary zokogva fújta ki a levegőt. – Ithuriel! – Sajgó szívvel az
Angyal felé nyújtotta a kezét, bár tudta, hogy nincs esélye áthatolni a
rúnákon. Az Angyal hosszú évek óta ült itt némán és egyedül a
sötétben; vasak tartották fogva, éhezett, és mégsem halhatott meg...
Jace a lány mellett állt. Clary látta elgyötört arcán, hogy mindent
látott, amit ő is. Lepillantott a kezében tartott szeráfpengére, aztán
megint az Angyalra nézett. A vak szempár csendes megadással fordult
felé.
Jace lépett egyet előre, aztán még egyet. Tekintetét az Angyalra
szegezte, mintha néma társalgást folytattak volna, amit Clary nem
hallhatott. Jace szemei, mint két aranykorong, verték vissza a fényt.
– Ithuriel – suttogta.
A penge, akár egy fáklya, vakító fénnyel ragyogott fel a kezében. Az
Angyal felemelte az arcát, mintha vak szemei látták volna a
világosságot. Ahogy kinyújtotta a kezét, a csuklóit tartó láncok hangos
csörgésbe kezdtek.
Jace a lányhoz fordult. – Clary – szólt. – A rúnák.
A rúnák. Clary egy pillanatra csodálkozva meredt Jace-re, de a fiú
türelmetlenül meredt rá. Clary átadta neki a boszorkányfényt, kivette
Jace irónját a fiú zsebéből, és letérdelt a földön sorakozó rúnák elé. Úgy
tűnt, valamilyen éles tárggyal karcolták őket a kőbe.
Felnézett Jace-re. A fiú arckifejezése, a szemében égő tűz
megijesztette – sütött róla, hogy hisz benne, hogy bízik a
képességeiben. Clary az irón hegyével vonalak sorát húzta a földre, a
foglyul ejtő rúnákat szabadító rúnákká, a börtönt szabadsággá
változtatva át. Az elkészült vonalak felragyogtak, mintha a lány egy
gyufát húzott volna végig kénen.
Amikor végzett, felegyenesedett. A rúnák izzottak előtte. Jace
gyorsan mellé lépett. A boszorkányfény már nem volt sehol, csak a
szeráfpenge világított a kezében, amit a fiú az Angyalról nevezett el.
Most kinyújtotta, és ezúttal a keze úgy hatolt át a rúnák falán, mintha
nem lenne ott semmi.
Az Angyal felemelte a kezét, elvette a fiútól a pengét, majd lehunyta
vak szemét, és Clarynck egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy
elmosolyodik. Aztán maga felé fordította a kardot, és a hegyét a
mellkasához illesztette. Clarv felszisszent, majd előrelépett, de Jace
vasmarokkal ragadta meg a karját, és visszarántotta – éppen, amikor az
Angyal magába döfte a pengét.
Hátrabillent a feje, és elengedte a markolatot, ami éppen ott állt ki a
testéből, ahol a szívének kellett lennie – már ha az Angyaloknak van
egyáltalán szívük; ezt Clary nem tudta biztosan. A sebből lángok törtek
elő, és kifelé terjedtek a penge mellől. Az Angyal teste fehér izzássá
alakult át, a láncok a csuklóján skarlátvörösen világítottak, mint a vas,
ha túl sokáig hagyják a tűzben. Clary a középkori festményekre
gondolt, amelyeken szenteket emésztett el a révület lángja. Az Angyal
széttárta a szárnyait, mielőtt azok is lángra kaptak volna a reszketve
lobogó tűzben.
Clary nem tudott többé odanézni. Megfordult, és Jace vállába
temette az arcát. Jace átkarolta, és erősen magához szorította. – Semmi
baj – súgta a lány hajába. – Semmi baj. – De a levegő megtelt füsttel, és
Clary lába alatt mintha megremegett volna a föld. Csak amikor Jace
megbillent, akkor jött rá, hogy nem a sokk miatt érzi így: tényleg
megremegett a föld. Elengedte a fiút, és rögtön el is veszítette az
egyensúlyát. A kövek megcsikordultak egymáson a lába alatt, és porest)
szitált alá a mennyezetről. Az Angyal füstoszloppá vált; a rúnák
fájdalmasan izzottak körülötte. Clary rájuk meredt, kiolvasta belőlük a
jelentésüket, aztán vadul pillantott Jace-re. – A ház... kapcsolatban állt
Ithuriellel. Ha az Angyal meghal...
Nem fejezte be a mondatot. A fiú máris megragadta a kezét, és a
lépcső felé indult, maga után vonszolva őt is. Maga a lépcső is
imbolygott és megmegroggyant; Clary elesett, és alaposan beverte a
térdét az egyik fokba, de Jace szorítása nem lazult a karján. A lány nem
is törődve a fájdalommal, porral teli tüdővel rohant tovább.
Felértek a lépcső tetejére, és kirontottak a könyvtárba. Clary elfojtott
dübörgést hallott a háta mögül, ahogy a lépcső összeomlott. Idefent sem
volt sokkal jobb a helyzet: az egész szoba remegett, a könyvek sorban
dőltek le a polcról. Egy halom cserép közepén felborult szobor hevert.
Jace elengedte Clary kezét, aztán felkapott egy széket, és mielőtt még a
lány megkérdezhette volna, mihez akar kezdeni vele, belehajította a
színes üvegablakba.
A szék szilánkok zuhatagában repült ki a szabadba. Jace megfordult,
és a lány felé nyújtotta a kezét. Clary az üres ablakkereten túl holdfény
áztatta pázsitot látott, meg egy sorfát a messzeségben. Elég távolinak
tűntek. Nem tudok akkorát ugrani, gondolta, és éppen megrázta volna a
fejét, amikor észrevette, hogy Jace-nek elkerekedik a szeme, és a szája
figyelmeztető szavakat formál. A magas polcokon álló nehéz márvány
mellszobrok egyike elszabadult, és éppen felé zuhant; Clary félreugrott
az útjából, az pedig éppen ott hagyott tekintélyes mélyedést a padlóban,
ahol pár pillanattal korábban még a lány állt.
Jace egyetlen pillanattal később már át is karolta Claryt, és felkapta a
földről. Clary túlságosan meglepődött, hogy akár csak meg is
moccanjon, miközben a fiú a kitört ablakhoz cipelte, és minden kecmec
nélkül kihajította rajta.
A lány egy füves domboldalon ért földet, közvetlenül az ablak alatt,
és azonnal gurulni kezdett lefelé a lejtőn, amíg akkora erővel nem
csapódott a következő domb lábának, hogy levegő sem maradt a
tüdejében. Felült, és kirázta a fűszálakat a hajából. Egy pillanattal
később Jace is megérkezett mellé. Vele ellentétben a fiú könnyedén,
guggolva állt meg, és máris visszafelé nézett a házra.
Clary megfordult, hogy kövesse a tekintetét, de a fiú megragadta, és
betaszította a két dombocska közötti mélyedésbe. A lány később kék
foltokat talált ott, ahol a fiú ujjai megszorították; most csak felszisszent
a meglepc téstől, ahogy a földön kötött ki, és Jace ráfeküdt, testével
óvva őt a hirtelen robbanástól. Olyan volt, mintha megnyílna a föld, és
egy vulkán törne ki. Fehér por lövellt az ég felé. Clary éles, kopogó zajt
hallott maga körül. Egy döbbent pillanatig azt hitte, eleredt az eső –
aztán hamarosan rájött, hogy törmelék, por és törött üvegcserepek
kopogását hallja: a megsemmisült ház törmelékei hullottak alá
körülötte, mint valami halálos jégeső.
Jace még keményebben préselte a földbe, a teste keményen feszült a
testének, a szívverése pedig majd olyan hangosan dübörgött a lány
fülében, mint a ház összeroskadó romjainak hangja.
A dörej lassan semmivé foszlott, ahogyan a füst oszlik szét a
levegőben, és riadt madarak csiripelése vette át a helyét. Clary látta őket
Jace válla fölött, ahogy kíváncsian keringtek odafent a sötét égen.
– Jace – szólt halkan. – Szerintem valahol elhagytam az irónodat.
A fiú kicsit elhúzódott, feltámaszkodott a könyökére, és lenézett
Claryre. A lány még a sötétben is látta saját tükörképét Jace szemében;
a fiú arcát ellepte a korom és a por, inge gallérja elszakadt. – Nem
fontos. Feltéve, hogy nem esett bajod.
– Jól vagyok. – Clary ösztönösen kinyújtotta a kezét, és ujjai
begyével finoman beletúrt a fiú hajába. Jace teste megfeszült, tekintete
elkomorodott.
– Volt néhány fűszál a hajadban – mondta a lány. Kiszáradt a szája,
ereiben énekelt az adrenalin. Mindaz, ami történt – az Angyal, az
összedőlt ház közel sem tűnt olyan valóságosnak, mint amit Jace
szemében látott.
– Jobb lenne, ha nem érintenél meg – mondta a fiú.
Clary keze mozdulatlanná dermedt a levegőben. – Miért?
– Tudod, miért – szólt Jace, majd legördült a lányról, és hanyatt
feküdt a fűben. – Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az Angyalt. A
szüleinket.
Most először nevezte őket így, gondolta Clary. A szüleink. Az
oldalára fordult, és legszívesebben megfogta volna a fiú kezét, de nem
volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e. Jace vakon bámulta az eget.
– Láttad, mi vagyok. – A szavak gyötrelmes suttogásként kúsztak ki
a száján. – Részben démon vagyok, Clary. Részben démon. Ennyit te is
megértettél, ugye? – Jace tekintete a lány tekintetébe fúródott. – Láttad,
mivel próbálkozott Valentine. Démonvert használt, még azelőtt
démonvért kaptam tőle, hogy egyáltalán megszülettem volna. Félig
szörnyeteg vagyok. A testem része az, amit mindenáron fel akartam
égetni, ki akartam irtani.
Clary elnyomta magában Valentine szavainak az emlékét, azt
mondta, az első gyerekéből szörnyeteget csináltam. – De a
boszorkánymesterek is démonok részben. Mint Magnus. Ettől még nem
lesznek gonoszak...
– De nem Nagyobb Démonok. Hallottad, mit mondott a démonnő.
Ki fogja égetni az emberséget belőle, ahogy a méreg kiégeti az életet
a vérből. Clary hangja megremegett. – Nem igaz. Nem lehet. Nincs
semmi értelme...
– Bizony van. – Dühödt elkeseredettség sugárzott Jace arcáról. Clary
látta az ezüstláncot csupasz nyaka körül, amint fehéren verte vissza a
csillagok fényét. – Ez mindent megmagyaráz.
– Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus
Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes és
minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz?
– Megmagyarázza – folytatta színtelen hangon a fiú hogy miéri érzek
irántad úgy, ahogy.
– Ezt meg hogy érted?
Jace egy hosszú pillanatig nem felelt, csak némán meredt a mellette
fekvő lányra. Clary érezte minden rezdülését; nem érintették meg
egymást, mégis olyan volt, mintha teljes testükkel összesimultak volna.
– A húgom vagy – szólt végül a fiú. – A húgom, a vérem, a családom.
Az lenne a dolgom, hogy megvédjelek... – Hangtalanul, szomorúan
nevetett fel. – Hogy megvédjél az olyan fiúktól, akik éppen azt akarják
tenni veled, amit én.
Clarynck elakadt a lélegzete. – Azt mondtad, mostantól fogva csak a
bátyám akarsz lenni.
– Hazudtam – közölte Jace. – A démonok hazudnak, Clary. Tudod,
léteznek olyan sérülések, amiket egy Árnyvadász összeszedhet... belső
sérülések a démonméregtől. Azt sem tudod, mi bajod van, de lassan
elvérzel belül. Hát ilyen érzés csak a testvérednek lenni.
– De Aline...
– Meg kellett próbálnom. És megpróbáltam. – Jace hangja egészen
élettelen volt. – De istenemre mondom, nem akarok senki mást, csak
téged. Nem is akarok mást akarni, csak téged. – Kinyújtotta a kezét,
óvatosan beletúrt a lány hajába, ujjbegyei végigsimították az arcát. –
Most legalább tudom, miért van így.
Clary hangja suttogássá halkult. – Én sem akarok senki mást rajtad
kívül.
Hallotta, ahogy Jace-nek egy pillanatra fennakad a lélegzete, aztán a
fiú lassan felkönyökölt. Most lefelé nézett Claryre, és az arckifejezése
megváltozott – volt valami az arcán, amit a lány sosem látott azelőtt.
Álmos, szinte halálos fény villant a szemében. Az ujjai óvatosan Clary
ajkához vándoroltak, aztán finoman végigsimították a szája vonalát. –
Valószínűleg most azt kéne mondanod – szólt a fiú –, hogy ezt ne
csináljam.
Clary nem szólt. Nem akarta azt mondani Jace-nek, hogy ne csinálja.
Belefáradt, hogy folyton nemet mondjon neki – hogy soha ne engedje
magának, hogy azt érezze, amit teljes szívéből érezni akar. Bármi áron.
A fiú lehajolt, ajka Clary arcát érintette finoman – a lánynak még
ettől az apró érintéstől is felborzolódott minden idegszála, és egész
testében megremegett. – Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj
– suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a fiú a
halántékához érintette az ajkát. – Vagy most. – Végigkísérte arccsontja
vonalát. – Vagy most. – Ajka a lány ajkához simult. – Vagy...
De Clary felnyúlt, hogy lehúzza magához a fiút, és a szavai elvesztek
kettejük szája között. Jace gyengéden, óvatosan csókolta meg Claryt, de
a lány most nem gyengédséget akart; ennyi várakozás után nem ennek
volt most itt az ideje. Megmarkolta hát Jace ingét, és erővel magára
húzta a fiút. Az halkan felnyögött, majd karjaival átfonta Claryt, és
szorosan tartotta, ahogy átfordultak, és egymásba gabalyodva,
csókolózva hemperegtek a fűben. A kövek a lány hátába vágtak, és még
mindig fájt a válla az iménti zuhanástól, de nem érdekelte. Semmi sem
létezett Jace-en kívül: nem érzett, nem remélt, nem lélegzett, nem akart,
nem látott mást, csakis Jace-t. Semmi más nem számított.
A kabáton keresztül is érezte a fiú testének mindkettejük ruháin
átsütő melegét. Lerángatta Jace-ről a dzsekijét, aztán valami útonmódon
az ing is lekerült róla. Ahogy a fiú szája felfedezőútra indult a
testén, Clary ujjai is végigtapogatták a Jace szálkás izmaira tapadó
feszes bőrt a vékony drótra emlékeztető hegekkel. A lány megérintette a
csillag alakú sebhelyet Jace vállán – nem emelkedett ki, mint a többi
heg, inkább sima volt és lapos, mintha a bőre szerves része lenne. Clary
arra gondolt, hogy talán csak egy anyajegy, de valamiért mégsem hitte,
hogy így lenne. Maga a történelem lehetett inkább Jace testébe metszve:
egy soha véget nem érő háború krónikája.
A fiúreszkető kézzel próbálta kigombolni Clary kabátját; talán soha
ilyen bizonytalanok nem voltak még a mozdulatai. – Majd én – szólt a
lány, és megfogta az utolsó gombot. Ahogy felemelkedett, valami hideg
és fémes érintette a kulcscsontját, felszisszent a meglepetéstől.
– Mi az? – kérdezte Jace, mozdulatlanná merevedve. – Fájt valami?
– Nem. Csak ez volt az. – Clary megérintette a fiú nyakában lógó
ezüst láncot, rajta a kis, ezüstszínű fémkarikával. Ez ütődött a testének,
ahogy elő rehajolt, és most alaposabban is megnézte magának.
Egy gyűrű volt az... Kopott fém csillagok mintázatával... De hiszen ő
is meri ezt a gyűrűt!
A Morgenstern-gyűrű. Ugyanaz, amelyik Valentine kezén ragyogott
az álomban, amit az Angyal mutatott nekik. Az övé volt, aztán Jace-nek
adta, hiszen mindig apáról fiúra szállt.
– Ne haragudj! – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant,
ahogy ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. – Elfelejtettem, hogy
rajtam van ez a vacak.
Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. – Jace – szólt halkan. – Jace,
ne!
– Mit ne? Ne hordjam a gyűrűt?
– Nem. Ne... engedj el! Hagyd abba egy pillanatra!
A fiú vonásai megmerevedtek. Kérdések oszlatták el a mámoros
révületet a tekintetében, de nem szólt semmit, csak visszahúzta a kezét.
– Jace – szólt a lány. – Miért? Miért most?
A fiú szája tátva maradt a csodálkozástól. Clary egy sötét vonalat
látott ott, ahol valamelyikük beleharapott az alsó ajkába. – Miért most
mit?
– Abban maradtunk, hogy nem lesz közöttünk semmi. Azt mondtad,
ha... ha megengedjük magunknak, hogy azt érezzük, amit érezni
akarunk, akkor fájdalmat okozunk mindenkinek, aki fontos nekünk.
– Mondtam már. Hazudtam – felelte Jace. Ellágyult a tekintete. –
Gondolod, hogy nem akarom...
– Nem – vágott közbe a lány. – Nem vagyok hülye. Tudom, hogy
akarod. Amikor azt mondtad, hogy végre megértetted, miért érzel így
irántam, mire gondoltál?
Nem mintha nem tudná úgyis a választ, gondolta Clary, de meg
kellett kérdeznie, hogy a hú saját szájából hallhassa.
Jace elkapta a lány csuklóját, összefűzte az ujjaikat, és a saját arca
elé emelte a kezét. – Emlékszel, mit mondtam neked Penhallow-éknál?
– kérdezte.
– Hogy sosem gondolod végig, mit fogsz tenni, és ezért teszel tönkre
mindent, amihez hozzányúlsz?
– Nem, elfelejtettem. Kösz, hogy eszembe juttattad.
Jace észre sem vette az iróniát a lány hangjában. – Nem rólad
beszéltem, Clary. Magamról beszéltem. Én vagyok ilyen. – Egy
leheletnyit elfordította a fejét, amitől a lány ujjai végigsiklottak az
arcán. – Most már legalább tudom, miért. Tudom, mi a baj velem. És
talán... talán ezért van rád ilyen nagy szükségem. Mert ha Valentine
belőlem szörnyeteget csinált, akkor belőled nyilván valamiféle Angyalt.
És Lucifer imádta Istent, nem igaz? Legalábbis Milton szerint igen.
Clary mély lélegzetet vett. – Nem vagyok Angyal. Te pedig azt sem
tudod, mire használta fel Valentine Ithuriel vérét... Talán csak magának
akarta...
– Azt mondta, a vér „az enyém és az enyémeké” – szólt csendben
Jace.
– Ez megmagyarázza, miért vannak ilyen képességeid, Clary. A
Tündérkirálynő szerint mind a ketten kísérletek eredményei vagyunk.
Nem csak én.
– Nem vagyok Angyal, Jace – ismételte a lány. – Nem viszem vissza
a könyvtári könyveket. Illegálisan töltök le zenét az internetről.
Hazudok az anyámnak. Teljesen átlagos vagyok.
– Az én szememben nem. – Ahogy a fiú lenézett Claryre, az arca a
csillagok közt lebegett. Tekintetében nyoma sem volt a megszokott
arroganciának. A lány sosem látta még ilyen védtelennek, ráadásul
ehhez a védtelenséghez még mélységes mély önutálat is társult. – Clary,
én...
– Szállj le rólam! – szólt a lány.
– Micsoda? – A fiú szeméből sugárzó vágy ezernyi szilánkra robbant
szét, mint a Portál tükre a Renwíekben, és egy pillanatra üres döbbenet
vette át a helyét. Clary tudta, hogy ha ránéz, képtelen még egyszer
nemet mondani neki. Ahogy most itt volt előtte, úgy érezte, ha nem
lenne szerelmes belé, akkor sem tudna kibújni a bőréből, és ugyanúgy
akarná a fiút, hiszen mégiscsak az anyja lánya volt, aki minden szépet
szeretett, pusztán a szépségéért.
Aztán viszont, éppen azért, mert az anyja lánya volt, tudta, hogy ez
lehetetlen.
– Hallottad, amit mondtam – szólt. – És engedd el a kezemet! –
Ezzel elrántotta a karját, és mindkét kezét ökölbe szorította, hogy ne
remegjenek annyira.
A fiú nem mozdult. Az ajkába harapott, és egy pillanatra megint
megvillant a szeme, akár egy ragadozóé, most azonban a harag is ott
volt a tekintetében. – Gondolom, nem óhajtod elárulni, hogy miért.
– Azt hiszed, csak azért akarsz engem, mert démonvér folyik
benned. Kell valami, amiért gyűlölheted magad. Nem hagyom, hogy
engem használj fel arra, hogyr bebizonyítsd magadnak, milyen
rettenetes vagy.
– Ilyet sosem állítottam. Egy szóval sem mondtam, hogy
felhasznállak.
– Jó – bólintott a lány. – Mondd ki, hogy nem vagy szörnyeteg!
Mondd ki, hogy semmi baj nincs veled! És mondd ki, hogy akkor is
akarnál, ha nem folyna benned démonvér! Mert bennem nincs
démonvér. És énis is akarlak.
Tekintetük összekapcsolódott: a fiúé vak dühvel telt meg; egy
pillanatig egyikük sem lélegzett, aztán Jace káromkodva legördült a
lányról, és talpra ugrott. Felkapta az ingét a fűből, belebújt anélkül,
hogy kigombolta volna, majd lerángatta a farmerjára, és körülnézett,
hogy megkeresse a dzsekijét.
Clary bizonytalanul állt fel. Az erős széltől libabőrös lett a karja.
Olyan volt, mintha a lába félig megolvadt viaszból lett volna. Zsibbadó
ujjakkal gombolta be a kabátját, igyekezvén ellenállni a késztetésnek,
hogy elbőgje magát. A sírástól most biztosan nem lett volna jobb.
A levegőben még mindig porszemek meg hamu táncolt, a környéket
pedig beterítette a törmelék: bútorok törött darabjai, a szélben
gyászosan lebegő könyvlapok, aranyozott fa szálkái, egy titokzatos
módon érintetlenül maradt fél lépcső. Clary Jace felé fordult, aki barbár
elégedettséggel rugdosta a törmclékdarabokat. – Nos – jegyezte meg a
fiú –, ráfaragtunk.
Clary nem éppen erre számított. – Mi van?
– Elfelejtetted volna? Elvesztetted az irónomat. így biztosan nem
tudsz Portált rajzolni. – Keserű örömmel mondta ki a szavakat, mintha
valami felfoghatatlan módon elégedett lenne a helyzetükkel. – Egyetlen
lehetőségünk van visszajutni. Gyalogolnunk kell.
Ideális körülmények között sem lett volna kellemes séta. A városi
fényekhez szokott Clary el sem tudta képzelni, hogy Idrisben ilyen sötét
lehet az éjszaka. Az utat szegélyező sűrű, fekete árnyékokban mintha
éppen csak kivehető valamik mászkáltak volna, és még Jace
boszorkányfényével is legfeljebb néhány méternyire láthattak maguk
elé. A lánynak hiányoztak az utcai lámpák, az autók fényszóróinak
sárgás fénye, a város hangjai. Itt nem hallott mást, csak a cipőjük
szüntelen csikorgását a kavicsokon, meg legföljebb a saját elakadó
lélegzetét, amikor időről időre megbotlott egy kósza kőben.
Pár óra elteltével a lábai már fájtak, és a szája száraz volt, akár a
sivatag. A levegő erősen lehűlt, Clary pedig reszketve húzta össze
magát, és zsebre dugta a kezét. Persze még ez is mind elviselhető lett
volna, ha Jace hajlandó szóba állni vele. Csakhogy a fiú egyetlen szót
sem szólt, amióta eljöttek a birtokról, legfeljebb kurtán utasította
időnként, hogy merre forduljon egy kereszteződésnél, vagy, hogy
kerüljön ki egy kátyút. Clarynek az volt a benyomása, hogy még azt
sem bánta volna különösebben, ha hasra esik valamelyik kátyúban, csak
az bosszantotta volna, hogy ennyivel is lassabban haladnak.
Egy idő után kelet felől világosodni kezdett az égbolt. Clary
félálomban botorkált előre, de erre felkapta a fejét. – Korán van még a
hajnalhoz.
Jace megvető pillantással válaszolt. – Az ott Alicante. A nap még
legalább három óráig nem kel fel a város fényeit látod.
Clary annyira megkönnyebbült a tudattól, hogy végre közelednek a
céljuk felé, hogy még csak zokon sem vette Jace modorát, inkább
felgyorsítótta a lépteit. Befordultak egy sarkon, és egy domboldalba
vágott széles földúton találták magukat, ami finoman kanyargott a
lejtőn, amíg el nem tűnt a távol ban a domb íve mögött. Bár a varost
magát még nem lehetett látni, világosabb lett, és az ég alját különös,
vöröses derengés töltötte be.
– Már majdnem ott lehetünk – szólt Clary. – Nincs egy rövidebb út a
dombon át?
Jace összeráncolta a homlokát. – Valami nem stimmel – mondta
hirtelen. Rákapcsolt, és szinte futva sietett tovább az ösvényen, a
különös fényben okkersárgán szikrázó porfelhőket verve fel. Clary nem
törődve vízhólyagos Iába tiltakozásával, igyekezett tartani vele a lépést.
Amikor végre megkerül ték a dombot, Jace olyan hirtelen állt meg,
hogy Clary hátulról nekiütko zött. Más körülmények között vicces lett
volna. Most nem volt az.
Az egyre erősödő vöröses fény skarlátragyogással töltötte be az
éjszakai égboltot, olyan világosságot varázsolva a dombra, mintha
fényes nappal lenne. Az alant fekvő völgyből füstfelhő emelkedett a
magasba, mintha egy fekete páva tárta volna szét a faroktollait. Alicante
démontornyai még így is a feketeség fölé emelkedtek, kristály
csúcsaikkal döfve át a gomolygással teli levegőt. A sűrű füstön
keresztül Clary ugráló lángnyelveket pillantott meg szerte a városban,
akárha valaki egy maroknyi csillogó ékkövet szórt volna szét egy fekete
szöveten.
Hihetetlennek tűnt, pedig így volt: egy domboldalon álltak magasan
Alicante fölött, és alattuk égett a város.
Második rész
CSillAgZATOM SÖTéTeN
ragyog FÖLÖTTEM
ANTONIO Nem maradsz tovább? Azt se akarod, hogy veled menjek?
SEBASTIAN Ne haragudjon, de nem. Csillagzatom sötéten ragyog
fölöttem; a sorsom baljós alakulása megronthatná a magáét is; ezért
kérem, hagyja, hogy a balszerencsét egyedül viseljem. Csúnya
viszonzás volna a sok szeretetért, ha a bajaimból bármit az ön vállára
raknék.
William Shakespeare: Vízkereszt
(Nádasdy Adám fordítása)
10
Tűz és kard
– KÉSŐ VAN – mondta Isabelle, és ingerülten a helyére rántotta a
nappali magas ablakának függönyét. – Már vissza kellett volna jönnie.
– Gondold csak végig, Isabelle! – szólt rá Alec az idősebb testvérek
felsőbbrendűségének teljes tudatában, mintha a lány éppen egy
hisztériás roham határán járna, miközben ő, Alec, mindig képes lenne
megőrizni a nyugalmát. Még a testtartása is – az egyik túlságosan
keményre tömött fotelban terpeszkedett Penhallow-ék kandallója
mellett, mintha a világon semmi gondja nem lenne – azt sugallta,
mennyire higgadt most is. – Jace akkor csinálja ezt, ha zaklatott.
Elmegy és jár egyet. Vissza fog jönni.
Isabelle felsóhajtott. Szinte azt kívánta, bár itt lennének a szüleik,
csakhogy ők még nem tértek vissza a Gardtól. Akármiről is tárgyalt a
Klávé, az ülés borzasztóan elhúzódott. – De New Yorkot ismeri,
Alicantét meg nem...
– Feltehetőleg jobban ismeri, mint te. – Aline a kanapén ült, és egy
sötétvörös bőrbe kötött könyvet olvasott. Fekete haját francia fonatban
rendezte el tarkóján, tekintetét pedig az ölében heverő kötetre szegezte.
Isabelle, aki sosem rajongott különösebben az olvasásért, mindig
irigyelte azokat az embereket, akik képesek voltak elveszni egy
könyvben. Persze egykor rengeteg más dologért is irigyelte volna
Aline-t – például, amiért pici volt és törékeny, nem pedig egy magas
sarkúban majd az összes fiú fölé magasodó amazon. De hát Isabelle
csak nemrégiben fedezte fel, hogy a többi lányt nem csak irigyelni,
elkerülni vagy rühellni lehet. – Tízéves koráig itt lakott. Ti alig
néhányszor jártatok a városban.
Isabelle csodálkozva emelte a kezét a torkához. A nyakában lógó
lánc hirtelen lüktetni kezdett – pedig ezt normális esetben kizárólag
démonok jelenlétében tette, most pedig Alicantéban vannak. Kizárt,
hogy démonok legyenek a közelben. Talán valami nem stimmel a
medállal. – Amúgy sem hiszem, hogy csak úgy járkálna. Elég
nyilvánvaló, hogy hová tűnt – szólt Isabelle.
Alec felhúzta a szemöldökét. – Gondolod, hogy elment Claryhez?
– Még itt van az a lány? Azt hittem, visszament New Yorkba. –
Aline becsukta az ölében a könyvet. – Amúgy hol szállt meg Jace húga?
Isabelle rántott egyet a vállán. – Őt kérdezd! – szólt éles pillantást
vetve Sebastian felé.
Sebastian az Aline-éval szemközti kanapén terpeszkedett. Ő is egy
könyvet bújt éppen, sötét fejét a lapok fölé hajtva. Most úgy emelte fel
a tekintetét, mintha csak megérezte volna Aline pillantását.
– Rólam beszélsz? – kérdezte szelíden. Sebastiannak minden
rezdülésében van valami szelíd, gondolta bosszúsan Isabelle. Először
elvarázsolta a fiú külseje – az élesen kiugró arccsontok meg azok a
mélységesen mély fekete szemek –, mostanra azonban úgy érezte,
agyára megy nyájas, béketűrő modora. Nem szerette azokat a fiúkat,
akiken látszott, hogy soha semmin nem húzzák fel magukat. Isabelle
világában a harag a szenvedéllyel volt egyenlő, az pedig a kellő
izgalommal.
– Mit olvasol? – kérdezte élesebben, mint szándékában állt. – Max
valamelyik képregényét?
– Igen. – Sebastian lepillantott az Angyalok menedékének a kanapé
karfáján imbolygó példányára. – Bejönnek a képek.
Isabelle elkeseredetten fújta ki a levegőt. Alec neheztelő pillantást
vetett rá. – Sebastian, ma délelőtt... Jace tudja, hol jártál?
– Úgy érted, hogy Claryvel voltam? – kérdezte mosolyogva
Sebastian. – Figyelj, szerintem nem titok. El is mondtam volna Jacenek,
ha nem kerüljük el egymást.
– Nem tudom, miért érdekelné. – Aline némi éllel a hangjában tette
félre a könyvét. – Szó sincs róla, hogy Sebastian bármi rosszat tett
volna. Miért baj, ha meg akatja mutatni Elarissának Idrist, mielőtt
hazamegy? Jace-nek inkább örülnie kéne, hogy a húga nem a fenekén
ül, és unatkozik.
– Jace időnként túljátssza a hős védelmező szerepét – szólt Alec
némi habozás után.
Aline összeráncolta a homlokát. – Vissza kéne vennie magából. Nem
tesz jót Clarynek, ha burokba zárják. Amikor ránk nyitott, olyan képet
vágott, mintha soha nem látott volna még embereket csókolózni. Szóval
ki tudja, talán nem is látott.
– De látott – közölte Isabelle, és arra gondolt, ahogyan Jace
megcsókolta Claryt a Tündérek Udvarában. Nem szívesen idézte fel azt
a napot; sosem volt az a típus, aki szeretett elmerülni az önsajnálatban,
a mások iránti szánakozás pedig végképp nem az ő műfaja volt. – Nem
azzal volt a gond.
– Akkor mivel? – Sebastian kihúzta magát, és félresöpört egy sötét
hajtincset a szeméből. Isabelle egy pillanatra mintha vörös csíkot
pillantott volna meg a tenyerén: egy sebhelyet. – Személy szerint
engem gyűlöl? Mert nem tudom, mit tettem, ami...
– Az az én könyvem. – Vékony hang szakította félbe Sebastian
beszédét. Max állt a nappali ajtajában. Szürke pizsamát viselt, barna
haja pedig kócos volt, mintha most ébredt volna. A Sebastian mellett
fekvő mangát bámulta szúrós tekintettel.
– Hogyan? – Sebastian a kisfiú felé nyújtotta az Angyalok
menedékét. – Tessék, öcskös!
Max átvonult a szobán, és visszaszerezte a könyvet. – Ne hívj
öcskösnek!
Sebastian nevetve állt fel. – Szerzek kávét – szólt, és a konyha felé
indult. Az ajtóban megtorpant, és visszafordult. – Kér valaki valamit?
A többiek kórusban jelentették, hogy nem élnek az ajánlattal.
Sebastian vállat vont, és ahogy eltűnt a konyhában, hagyta, hogy az ajtó
becsapódjon mögötte.
– Max – szólt rá az öccsére Isabelle –, ne legyél goromba!
– Nem szeretem, ha elviszik a cuccaimat – szorította a képregényt a
mell kasához Max.
– Nőj már fel, Max! Csak kölcsönvette. – Isabelle hangja ingerültebb
volt, mint szerette volna; még mindig aggódott Jace miatt, és maga is
tudu jól, hogy az öccsén vezeti le a feszültséget. – Különben is ágyban
kéne lenned. Késő van.
– Hangokat hallottam a dombról. Felébredtem rájuk. – Max
nagyokat pislogott. A szemüvege nélkül homályosan látott mindent. –
Isabelle...
A kérdő hangsúly hallatán a lány felkapta a fejét, és elfordult az
ablaktol. – Mi az?
– Fel szoktak mászni a démontornyok tetejére? Akármiért is.
Aline felnézett. – Hogy felmászni a démontornyokra? – nevette el
magát. – Nem, olyat soha senki nem csinál. Először is törvénybe
ütközik, aztán meg miért is jutna eszébe bárkinek ilyesmi?
Aline-nek, gondolta Isabelle, nem valami élénk a fantáziája. Igaz,
neki magának sem jutott eszébe túl sok értelmes indok, amiért valaki
meg akarná mászni a démontornyokat. Hacsak nem rágógumit szeretne
köpködni a járókelők fejére.
Max összeráncolta a homlokát. – Valaki mégis felmászott. Tudom,
láttam...
– Akármit is láttál, valószínűleg álmodtad – jelentette ki Isabelle.
Max tekintete egyre komorabb lett. Még mielőtt elsírta volna magát,
Alec gyorsan felállt, és a kisfiú felé nyújtotta a kezét. – Gyere, Max! –
szólt kedvesen. – Visszakísérlek az ágyadba.
– Nekünk is le kéne feküdnünk – mondta Aline, és felállt. Az
ablakhoz lépett Isabelle mellé, és egy határozott mozdulattal behúzta a
függönyt. – Majdnem éjfél van. Ki tudja, mikor érnek vissza a
Tanácsból? Semmi értelme fenn maradni...
A medál Isabelle nyakában megint heves lüktetésbe kezdett – aztán
az ablak, amelyik előtt Aline állt, csörömpölve robbant be. Aline
felsikoltott, ahogy kezek nyúltak be a tátongó lyukon – illetve nem is
kezek, látta tisztán a döbbenet ellenére Isabelle, inkább vérrel és feketés
folyadékkal szennyezett pikkelyes karmok, amelyek most megragadták
Aline-t, és kirántották a betört ablakon, mielőtt másodszor is
felsikíthatott volna.
Isabelle korbácsa a kandalló mellett feküdt az asztalon. A lány már
rohant is érte, megkerülve a konyhából rohanvást érkező Sebastiant. –
Hozz fegyvereket! – ordított rá a fiúra, aki döbbenten nézett körül a
szobában. – Nyomás! – visította, és rögvest az ablaknál termett.
Alec a kandallónál állva magához szorította az öccsét, miközben
Max visítva próbálta kitépni magát a szorításából. Jó, gondolta Isabelle,
vidd ki innen Maxot!
Hideg levegő süvített be az ablak helyén tátongó lyukon. Isabelle
felhúzta a szoknyáját, és bakancsa vastag talpával kirúgta a maradék
cserepeket. Amikor nem maradt üveg a keretben, lehajtotta a fejét, és
kiugrott a nyíláson, fájdalmas zökkenővel érkezve meg az ablak alatt
vezető járda kövére.
Első pillantásra a járda üresnek tűnt. A csatorna mellett nem volt
világítás; fény ide csak a közeli házak ablakaiból szivárgott. Isabelle
óvatosan lépdelt, szorosan markolva elektrumból készült korbácsát.
Olyan régóta volt már meg neki ez a korbács – a tizenkettedik
születésnapjára kapta az édesapjától –, hogy szinte összenőtt vele.
Mintha jobb karjának meghosszabbítása lett volna.
Az árnyékok egyre sűrűbbek lettek, ahogy Isabelle távolodott a
háztól, és a Princewater-csatornán a járdával éles szöget bezárva átívelő
Oldcastle híd felé tartott. A híd tövében az árnyék, akár fekete legyek
síserehada, kavargott – aztán valami fehérség mozdult villámgyorsan
Isabelle figyelő tekintete előtt.
A lány keresztülrontott az egyik udvart körülvevő alacsony
sövényen, leugrott a híd alatt futó, téglából épült keskeny töltésre. A
korbácsa nyele ezüstös ragyogásba kezdett, és a halvány fénynél
megpillantotta a csatorna partján ernyedten heverő Aline-t. Hatalmas
pikkelyes démon terpeszkedni rajta, gyíkszerű teste teljes súlyával
ránehezedve, és arcát Aline nyakába temette.
De nem lehetett démon. Alicantéba démonok nem tehették be a
lábukat. Soha. Isabelle döbbent pillantásától kísérve a lény felemelte a
fejét, és a levegőbe szagolt, mintha érzékelné a lány jelenlétét. A valami
nyilvánvalóan vak volt, ugyanis cipzárszerű, recés fogak sorakoztak az
arcában ott, ahol a szemének kellett volna lennie. Az arca alsó felén is
volt egy szája kiálló szem fogakkal és nyáltól csöpögő agyarakkal.
Vékony farka megvillant, ahogy ide-oda csapkodott, és Isabelle
közelebb húzódva megállapította, hogy borotva éles csontkinövések
sora húzódik végig mind a két oldalán.
Aline rángatózott, és hangos, nyüszítő hangokat adott ki. Isabelle-t
elfogta a megkönnyebbülés – félig-meddig biztos volt benne, hogy
Aline halott de az érzés nem tartott sokáig. Ahogy Aline megmozdult,
Isabelle észrevette, hogy az inge elöl felszakadt, és a mellkasán karmok
véres nyomai húzódnak, a lény pedig az egyik karmát máris
beakasztotta a farmerja derekába.
Isabelle-nek hirtelen hányingere támadt. A démon nem megölni
próbálta Aline-t – még nem. Isabelle korbácsa, mint egy bosszúálló
Angyal lángoló kardja, kelt életre a kezében; a lány előrevetette magát,
és lecsapott a démon hátára.
A démon felvonyított, és legördült Aline-ról. Mindkét száját szélesre
tárva indult meg Isabelle felé, miközben karjaival a lány arca felé
kapkodott. Isabelle félretáncolt, és újra meglendítette a korbácsot;
ezúttal a lény arcára, mellkasára és lábára sújtott le. Számtalan vértől és
gennytől csöpögő sebhely jelent meg a démon pikkelyes bőrén, majd
villás nyelv lövellt elő a felső szájából, és Isabelle arcát vette célba. A
lány látta, hogy egy fullánk van a végén, olyasmi, mint egy skorpió
farkán. Villámgyorsan rántott egyet a csuklóján, mire a korbács
rugalmas elektrum fonataival rácsavarodott a démon nyelvére. A lény
csak vonyított és vonyított, ahogy Isabelle egyre szorosabbra húzta a
csomót. A húsos nyelv végül nedves, ocsmány cuppanással hullott a
töltés tégláira.
Isabelle visszarántotta a korbácsot. A démon megfordult, és sebes,
kígyózó mozgással menekülni kezdett. Isabelle utánarohant. A démon
félúton járt a töltéstől elvezető úton, amikor sötét alak rajzolódott ki
előtte. Valami villant a sötétben, és a démon rángatózva a földre zuhant.
Isabelle megtorpant. Aline állt a haldokló démon felett, kezében karcsú
tőrrel, ami bizonyára mindvégig nála volt az övébe tűzve. A pengere
festett rúnák szikráztak, akár a villámcsapás, ahogy újra meg újra
lesújtott vele a démon vonagló testére, amíg az előbb mozdulatlanná
nem merevedett, aztán el nem tűnt.
Aline felnézett. Kifejezéstelen volt az arca. Nem fogta össze nyitott
blúzát, amiről egytől egyig leszakadtak a gombok. A mellkasán
végighúzódó mély karcolásokból szivárgott a vér.
Isabelle halkan füttyentett. – Aline... jól vagy?
Aline hagyta, hogy a tőr csörömpölve a földre hulljon az ujjai közül.
Egyetlen szó nélkül fordult sarkon és rohant el, hogy aztán beleolvadjon
a sötétbe a híd alatt.
Isabelle meglepetesében elkáromkodta magát, és Aline után sietett.
Azt kívánta, bárcsak ma estére valami kényelmesebbet vett volna fel,
mint ez a bársonyruha, bár legalább a bakancsa rajta volt. Kételkedett
benne, hogy magas sarkúban lenne esélye utolérni Aline-t.
A töltés túloldalán fémlépcsők vezettek fel a Princewater Streetre.
Aline-ból csak a homályos körvonalai látszottak odafent. Isabelle
felkapta ruhája nehéz szegélyét, és követte a lányt felfelé. Bakancsa
hangosan kopogott lépcsőkön. Amikor felért a lépcső tetejére,
körülnézett, hogy megkeresse Aline-t.
Tátva maradt a szája. Annak a széles utcának a végén állt, amelyikre
Penhallow-ék háza is nézett. Többé nem láthatta Aline-t, mivel a lány
eltűnt az utcán sürgölődő emberek forgatagában. És nemcsak emberek
voltak ott. Az utcán tucatjával hemzsegtek a nagy karmú, gyíkszerű
lények – éppen olyanok, mint az előbb a híd alatt. Az utcán máris kéthárom
holttest feküdt alig pár méternyire Isabelle-től. Egy férfi fél
mellkasát feltépték. Ősz haját látva Isabelle megállapította, hogy már
idős lehetett. De hát persze hogy az volt, gondolta, ahogy a pániktól
lelassult gondolkodásával lassan felismerte, mi a helyzet. Minden
felnőtt a Gardnál van. A városban csak a gyerekek, az öregek meg a
betegek maradtak...
A levegőt megtöltötte az égés szaga, az éjszaka sötétjébe éles
sikolyok hasítottak. A házak ajtajai nyitva voltak, és a lakók futva
özönlöttek az utcára, ahol aztán pánikba esve torpantak meg, ahogy
észrevették a mindenhol ott nyüzsgő szörnyeket.
Lehetetlen volt; elképzelhetetlen. A történelem folyamán soha
egyetlen démon sem lépte át a démontornyok védvonalait, most pedig
tucatjával jöttek. Százával. Mérgező áradatként özönlötték el a város
utcáit. Isabelle úgy érezte magát, mintha csapdába esett volna egy
üvegfal mögött – mindent látott, de képtelen volt mozdulni. Dermedten
figyelte, ahogy egy démon megragad egy menekülő fiút, felkapja a
földről, majd a vállába mélyeszti a fogát.
A fiú felsikított, de a hangja elveszett az éjszakát foszlányaira
szaggató lárma tengerében. A hang egyre erősebb és erősebb lett:
démonok vonyítása, egymást szólongató emberek kiáltásai, futó lábak
dobogása, üvegcsörömpölése keveredett egymással. Valaki elordította
magát, de Isabelle csak annyit tudott kivenni a szavaiból, hogy a
démontornyokról mond valamit. A lány felnézett. A magas tornyok
most is őrt álltak a város fölött, mint mindig, de ahelyett, hogy
visszaverték volna a csillagok ezüst fényét, élettelenek voltak, akár egy
hulla bőre. A ragyogás megszűnt. Isabelle hátán végigfutott a hideg.
Nem csoda, hogy az utca tele volt szörnyekkel – lehetetlennek tűnt
ugyan, de a démontornyok elvesztették varázserejüket. Az Alicantét
évezredek óta őrző védvonalak semmivé lettek.
Samuel órákkal korábban elhallgatott, Simon azonban még mindig
álmatlanul meredt a sötétbe, amikor meghallotta a sikoltást.
Felkapta a fejét. Csend. A fiú feszülten nézett körül – talán csak
álmodta a zajt? Hegyezte a fülét, de még az éles vámpírhallásával sem
ment semmire. Éppen visszadőlt volna az ágyra, amikor újrakezdődtek
a sikolyok, és tűkként fúródtak a fülébe. Olyan volt, mintha a Gardon
kívülről jönnének.
Simon felállt az ágyra, és kinézett az ablakon. Látta a tágas, zöld
gyepet és a város derengő fényeit a távolban. Összehúzta a szemét.
Valami nem volt rendjén a fényekkel. Halványabbak voltak, mint
emlékezett rá – ráadásul itt-ott pontok mozogtak a sötétben, mintha
lángnyelvek imbolyogtak volna az utcákon. Sápadt felhő emelkedett a
tornyok fölé, a levegő pedig megtelt a füst orrfacsaró bűzével.
– Samuel! – Simon hallotta az ijedtséget a saját hangjában. – Valami
baj van.
Valahol ajtók vágódtak ki, és futó lábak dobogása hallatszott. Rekedt
hangok kiáltottak. Simon a rácsokhoz nyomta az arcát, és látta, hogy
odakint nehéz bakancsok talpa csikordul a köveken, ahogy az
Árnyvadászok egymásnak kiáltozva, futva távolodnak a Gardtól a város
felé.
– Megszűntek a védvonalak! Megszűntek a védvonalak!
– Nem hagyhatjuk el a Gardot!
– A Gard nem számít! A gyerekeinkhez kell mennünk!
A hangok fokozatosan elhalkultak. Simon zihálva húzódott el az
ablaktól. – Samuel! A védvonalak...
– Tudom. Hallottam. – Samuel hangja erősen zengett a fal túloldal.
Nem ijedtnek tűnt, inkább törődöttnek. Közben furcsa mód talán kicsit
Diadalmasnak is, amiért igaza lett. – Valentine akkor támadott, amikor
a Klávé éppen ülésezett. Okos.
– De a Gard... megvan erősítve. Miért nem maradnak idefent?
– Hallottad őket. Mert a gyerekeik a városban vannak. Csak nem
hagyhatják magukra őket meg az idős szüleiket.
A Lightwoodok! Simonnak Jace jutott eszébe, aztán kristálytisztán
jelent meg előtte Isabelle sápadt arca meg sötét haja. A lány
elszántságára gondolt meg a kislányos X-ekre és O-kra a levélen, amit
neki írt. – De megmondtuk nekik... megmondtad a Klávénak, mi fog
történni. Miért nem hittek neked
– Mert vallásos hittel hisznek a védvonalaikban. Ha megtagadnák ezt
a hitet, azzal azt tagadnák meg, hogy ők maguk különlegesek, hogy ők
a kiválasztottak, és az Angyal védelmezi őket. Akkor már akár
lehetnének közönséges mondénok is.
Simon megint az ablak felé fordult, de időközben sűrű, szürkés
füsttel telt meg a levegő. A fiú többé nem hallott kiáltásokat odakintről,
csak egészen távolról szűrődött a cellába néhány sikoly. – Azt hiszem,
ég a város.
– Nem – szólt halkan Samuel. – Igazából a Gard ég. Valószínűleg
démon-tűz. Valentine a Gardot akarja megszerezni, ha tudja.
– De... – Simonnak mintha csomót kötöttek volna a nyelvére. – De
valaki ki fog engedni bennünket innen, ugye? A Konzul... vagy
Aldertree. Nem hagyhatnak bennünket itt meghalni.
– Te Alvilági vagy – felelte Samuel. – Én áruló. Tényleg azt hiszed,
hogy törődni fognak velünk?
– Isabelle! Isabelle!
Alec a lány vállára tette a kezét, és megrázta. Isabelle lassan
felemelte a fejét; bátyja fehér arca bukkant elő a sötétségből a háta
mögül. Jobb válla mögött ívelt fadarab emelkedett: azt az íjat csatolta a
hátára, amit Simon használt, amikor megölte Abbadont, a Nagyobb
Démont. Isabelle nem emlékezett rá, hogy látta volna közeledni Alecet;
igazság szerint egyáltalán nem emlékezett rá, hogy látta volna az utcán.
Olyan volt, mintha a fiú a semmiből került volna elé, akár egy szellem.
– Alec! – A lány hangja reszketett. – Alec, ne! Semmi baj.
Elhúzódott a bátyjától.
– Nem úgy néztél ki, mint akinek semmi baja. – Alec felnézett, és
elkáromkodta magát az orra alatt. – El kell tűnnünk az utcáról. Hol van
Aline?
Isabelle pislogott egyet. Már nem voltak démonok az utcán; valaki a
szemközti ház lépcsőjén ült, és hangosan zokogott. Az öregember
holtteste még mindig ott volt az utcán, és mindent ellepett a démonok
szaga. – Aline... az egyik démon meg akarta... meg akarta... – Isabelle
benntartotta a tüdejében a levegőt. Ő Isabelle Lightwood. Nem
hisztizik, még ha jó oka is lenne rá. – Megöltük, de aztán Aline elfutott.
Próbáltam követni, de túl gyors volt. – A lány felnézett a bátyjára. –
Démonok a városban – szólt. – Egyáltalán hogy lehetséges?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Alec. – A védvonalaknak nyilván
annyi. Négy vagy öt Oni démon volt itt, amikor kijöttem a házból.
Elkaptam az egyiket, amelyik a bokroknál ólálkodott. A többi
meglépett, de visszajöhetnek. Gyere, menjünk vissza a házba!
A lépcsőn ülő ember még mindig zokogott. Hangja követte őket,
ahogy visszasiettek Penhallow-ék házába. Az utcán továbbra sem
tűntek fel újabb démonok, de más, sötétbe burkolózó utcák irányából
robbanások, kiáltások és léptek visszhangját hallották. Ahogy
felkapaszkodtak a lépcsőn, Isabelle még éppen időben pillantott hátra,
hogy észrevegye, amint egy hosszú, tekergőző csáp kúszik elő két ház
közül, és elragadja a lépcsőn síró nőt. A zokogás sikollyá alakult át.
Isabelle visszafordult volna, de Alec megszorította a karját, és belökte
maga előtt a házba, aztán becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.
Odabent sötét volt. – Lekapcsoltam a lámpákat. Nem akartam még
többet idevonzani közülük – magyarázta Alec, miközben betaszigálta
Isabelle-t a nappaliba.
Max a padlón ült a lépcső előtt, átkarolva felhúzott térdeit. Sebastian
az ablak helyén tátongó lyukat szegezte be éppen néhány deszkával. –
Megvolnánk – szólt nemsokára, majd hátralépett, és a könyvespolcra
ejtette a kalapácsot. – Ennek egy darabig ki kell tartania.
Isabelle lekuporodott Max mellé, és megsimogatta a kisfiú haját. –
Jól vagy?
– Nem. – Max szeme tágra nyílt a riadalomtól. – Ki akartam nézni az
ablakon, de Sebastian azt mondta, inkább bújjak el.
– És igaza is volt – jelentette ki Alec. – Démonok lepték el az utcát.
– Még ott vannak?
– Nem, de azért néhány a városban maradt. Végig kell gondolnunk,
mi legyen a következő lépésünk.
Sebastian összeráncolta a homlokát. – Hol van Aline?
– Elfutott – felelte Isabelle. – Én szúrtam el. Nem lett volna szabad...
– Nem te szúrtad el. Ha te nem vagy, már halott lenne – jelentette ki
határozottan Alec. – Hallgass ide, nincs most időnk önsajnálatra. Majd
én előkerítem Aline-t. Ti hárman itt maradtok. Isabelle, vigyázz Maxra!
Sebastian, te gondoskodj róla, hogy ne jöhessenek be!
– Nem akarom, hogy egyedül menj! – vágott vissza ingerülten
Isabelle. – Vigyél magaddal!
– Én vagyok itt a felnőtt. Az én szavam dönt – közölte rezzenéstelen
hangon Alec. – A szüleink bármelyik pillanatban visszatérhetnek a
Gardtól. Minél többen vagyunk itt, annál jobb. Odakint túl könnyen
elveszíthetnénk egymást. Ezt nem kockáztathatom meg, Isabelle. –
Sebastianra tévedt a tekintete. – Világos?
Sebastian már elő is vette az irónját. – A ház megerősítésén fogok
dolgozni Maxszal.
– Kösz. – Alec már félúton járt az ajtó felé, amikor megfordult, és
Isabelle-re pillantott. Tekintete egy futó pillanatra találkozott a
lányéval, aztán egyetlen szemvillanással később már nem is volt sehol.
– Isabelle – szólt hirtelen Max vékony hangján. – Vérzik a csuklód.
Isabelle lenézett a karjára. Nem emlékezett rá, hogy bármi is
felsértette volna a csuklóját, de Max igazat beszélt: a vér máris vörösre
festette fehér blézere ujját. A lány talpra ugrott. – Hozom az irónomat.
Mindjárt jövök, és segítek a rúnákkal, Sebastian.
A fiú bólintott. – Rám férne egy kis segítség. Ebben pont nem
vagyok túl profi.
Isabelle felsietett az emeletre, anélkül, hogy megkérdezte volna,
hogy akkor miben profi Sebastian. Halálosan fáradtnak érezte magát, és
mérhetetlen szüksége lett volna egy energiát adó Jelre. Szükség esetén
magának is meg tudta rajzolni, bár Alec meg Jace mindig jobban
készítette ezeket a rúnákat, mint ő.
A szobájába érve előkerítette az irónt a cuccai közül, és még néhány
újabb fegyvert is összeszedett. Miközben a bakancsába dugott még
néhány szeráfepengét, Alecre gondolt, meg a pillantásra, amit azelőtt
váltottak, hogy a fiú kilépett volna az ajtón. Nem most látta először ugy
elmenni a bátyját, hogy tudta, talán soha nem tér vissza. Ahogy
korábban mindig, most is elfogadta, hogy cz is az életének a része. Csak
amikor megismerte Claryt meg Simont, akkor jött rá, hogy a legtöbb
ember egyáltalán nem így van ezzel. Másoknak nem volt állandó társuk
a halál, és egyetlen napjuk sem telt úgy, hogy jeges leheletét érezték a
tarkójukon. Isabelle mindig megvetette a mondénokat, ahogyan a többi
Árnyvadász is – meggyőződése volt, hogy gyengék, buták és
önelégültek, mint a birkák. Most az jutott eszébe, hogy ez a gyűlölet
talán csak féltékenységből fakadt. Kellemes lehet nem folyton azon
aggódni, hogy az ember családtagjai visszatérnek-e élve, miután
kiléptek az ajtón.
Félig lent volt már a lépcsőn, kezében az irónnal, amikor megérezte,
hogy valami baj van. A nappali üres volt. Maxot és Sebastiant nem látta
sehol. A Sebastian által az ablakra szögezett egyik deszkán félkész óvó
rúna virított. A fiú kalapácsa is eltűnt a polcról.
Isabelle-nek görcsbe rándult a gyomra. – Max! – kiáltotta, és
kétségbeesetten fordult körbe a tengelye körül. – Sebastian! Hol
vagytok?
Sebastian hangja a konyhából érkezett. – Isabelle... itt vagyunk.
A lányt elfogta a megkönnyebbülés. – Sebastian, ez nem volt vicces
– mondta, ahogy belépett a konyhába. – Már azt hittem...
Belökte maga mögött az ajtót. A konyhában sötét volt, sötétebb, mint
a nappaliban. Isabelle hiába erőltette a szemét, sem Sebastiant, sem
Maxot nem látta.
– Sebastian? – Bizonytalanság szivárgott a hangjába. – Sebastian,
mit csinálsz idebent? FIol van Max?
– Isabelle! – Mintha mozdult volna valami, sötét árnyék a világosabb
árnyékok előtt. A fiú hangja lágy volt, kedves, szinte légies. A lány
eddig észre sem vette, milyen gyönyörű hangja van Sebastiannak. – Ne
haragudj, Isabelle!
– Nagyon fura vagy, Sebastian. Hagyd ezt abba!
– Sajnálom, hogy pont te – szólt a fiú. – Tudod, téged bírtalak a
legjobban közületek.
– Sebastian...
– Úgy éreztem – folytatta Sebastian ugyanolyan halkan –, hogy
mindőtök közül te hasonlítasz rám a legjobban.
Ezzel lesújtott, kezében a kalapáccsal.
Alec végigrohant a sötét, lángokban álló utcákon, és újra meg újra
Aline nevét kiáltotta. Ahogy elhagyta a Princewater kerületet, és
megérkezett a város szívébe, felgyorsult a pulzusa. Az utcák olyanok
voltak, akár egy életre kelt Bosch-festmény, groteszk, hátborzongató
teremtményekkel és förtelmes, erőszakos jelenetekkel. Újra meg újra
pánikba esett idegenek taszítotok félre, hogy aztán ordítva rohanjanak el
mellette, nyilvánvalóan maguk sem tudván, hova. A levegő megtelt
füsttel és démonok bűzével. Néhány ház lángokban állt, másoknak az
ablakai törtek be. A macskaköveken csillogtak az üvegcserepek. Ahogy
Alec közelebb sodródott az egyik épülethez, látta, hogy amit eddig
egyszerű elszíneződésnek vélt, az valójában a vakolatra fröccsent
terebélyes, friss vérfolt. Gyorsan megpördült, és körülnézett az utcán,
de nem látott semmit, ami magyarázatul szolgálhatott volna. Sietett
tovább, amilyen gyorsan csak tudott.
A Lightwood gyerekek közül egyedül Alec emlékezett Alicantéra.
Kicsi volt még, amikor elmentek, de később is élesen látta maga előtt a
csillogó tornyokat, a hófedte téli utcákat, a boltok és a házak előtt
sorakozó boszorkányfények füzérét, a víz csobogását az Angyal
Csarnokának sellőt ábrázoló szökőkútjában. A szívében mindig is
különös vonzódást érzett Alicante iránt, és félig-meddig reménykedett
benne, hogy családja egy nap visszatér arra a helyre, ahová tartozik. így
látni a várost olyan volt, mintha minden öröm eltűnt volna a világból.
Ahogy befordult a Szövetség Csarnoka felé vezető szélesebb sugárútra,
észrevett egy falka Belial démont, amint sziszegve, vonyítva bújik át
éppen egy boltív alatt. Valamit vonszoltak maguk után – valamit, ami
görcsösen rángatózva csúszott mögöttük a macskakövön. Alec utánuk
rohant, de mire odaért, a démonok már eltűntek. Egy oszlop tövében
összekuporodva hevert egy mozdulatlan test, amiből vékony csíkban
szivárgott a vér. Az üvegszilánkok kavicsok módjára csikorogtak Alec
lába alatt, ahogy a fiú letérdelt, hogy átfordítsa a testet. Egyetlen
pillantást vetett a lila, eltorzult arcra, és máris megkönnyebbülten
húzódott el, nyugtázva, hogy nem ismeri az illetőt.
Hallott valamit, mire gyorsan feltápászkodott. Előbb érezte a bűzt,
mini hogy meglátta volna a démont: egv hatalmas, púpos valami
árnyéka siklott felé az utca túlsó vége felől. Egy Nagyobb Démon
talán? Alec nem várta ki, hogy biztos lehessen a dolgában, inkább az
egyik magas ház felé rohant, és beugrott az egyik betört ablak üresen
tátongó nyílásán. Pár perccel később máris sajgó kézzel és lehorzsolt
térddel kapaszkodott fel a tetőre. Végül felállt, lesöpörte a rátapadt
kavicsokat a nadrágjáról, és végignézett Alicantén.
Az élettelen démontornyok tompa, sivár lénnyel világították meg a
város nyüzsgő utcáit, ahol mindenféle lények szökelltek, csúsztak,
ólálkodtak az épületek közötti árnyékban, mintha csótányok
rebbennének szét egv sötét lakásban. A szél sikolyokat, kiáltásokat,
kétségbeesetten a semmibe ordított neveket hozott magával –
mindeközben pedig démonok mészárlástól kéjes üvöltése hasított
fájdalmasan az emberi fülbe. Ködszerű füst emelkedett a mézszínű
kőházak fölé, és fonta körül a Szövetség Termének tornyait. Alec
elnézett a Gard felé, és Árnyvadászok garmadáját pillantotta meg,
ahogy futva közeledtek a dombról lefelé vezető ösvényen, amit a
kezükben tartott boszorkányfények világítottak meg. A Klávé készen
állt, hogy felvegye a harcot.
Alec a tető pereméhez araszolt. Az épületek itt olyan szorosan álltak
egymás mellett, hogy az ereszeik majdnem összeértek. Gond nélkül át
lehetett ugrani egyik tetőről a másikra, aztán tovább a következőre.
Pillanatokkal később Alec azon kapta magát, hogy könnyedén fut az
utca fölött, erőlködés nélkül szökellve egyik házról a másikra. Jólesett
az arcába csapó hideg szél, ami elf újta a démonok bűzét.
Pár perce futott már, amikor rádöbbent két dologra. Egyrészt arra,
hogy a Szövetség Termének fehér tornyai felé fut, másrészt pedig arra,
hogy történik valami előtte: két szűk utca találkozásánál, egy terecskén
szikrák függönye emelkedett az ég felé, csakhogy ezek a szikrák kékek
voltak, éppen, minta gázláng. Alec korábban is látott már ityen kék
szikrákat. Pár pillanatig meredten bámulta őket, aztán rohant tovább.
A térhez legközelebb lévő tető meredeken lejtett; ahogy Alec
óvatosan leereszkedett a pereméig, bakancsa meg-megcsúszott a laza
cscrepeken. A peremhez érve a fiú megtorpant, és lenézett.
A Ciszterna tér volt alatta, bár a kilátást részben elzárta előle egy
vastag fémrúd, ami annak a háznak az oldalából állt ki, amelyiknek
éppen a tetején állt. A rúdon lógó, fából készült cégér himbálózott a
szélben. Odalent a tér megtelt íblis démonokkal – ezek emberi formát
vettek fel, de a testük gomolygó fekete füstből állt, és világító sárga
szemük volt. Sort alkottak, és lassan a tér egyik sarkába szorult, bő
szürke kabátot viselő férfi felé haladtak, aki hátát a falnak vetve nézett
szembe velük. Alecnek tágra nyílt a szeme. A férfi határozottan
ismerősnek tűnt – háta karcsú íve, loboncos sötét haja, meg az, ahogyan
kék szikrák törtek elő az ujjai hegyéből, mint egy halom szederjes
szentjánosbogár.
Magnus. A boszorkánymester kék tűzdárdákat lövellt az Iblisek felé.
Ahogy az egyiknek eltalálta a mellkasát, a démon olyan hangot adott ki,
mint az ellobbanó tűz, ha egy vödör vizet öntenek rá, aztán
megremegett, és hamufelhővé robbant szét. A többiek azonnal
átrendeződtek, hogy betöltsék a helyét – az Iblis démonok nem voltak
valami okosak –, mire Magnus újabb tüzes dárdákat lövellt feléjük. Jó
pár Iblis elhullott, most viszont egy náluk ravaszabb, új démon
megkerülte Magnust, és oldalról osont felé, készen, hogy lecsapjon...
Alec nem gondolkodott, inkább ugrott. Estében elkapta a tető
peremét, majd elengedte, hogy egyetlen pillanattal később
megkapaszkodjon a cégér fémrúdjában, ahonnan aztán már gond nélkül
ugorhatott le a földre. A démon meglepetten fordult meg, sárga szemei
ékkövekként ragyogtak. Mielőtt előkapta a szeráfpengéjét, és átrohant a
téren a démon felé, Alecnek egy futó pillanatra átvillant az agyán, hogy
a helyében Jace nyilván még egy szellemes megjegyzést is tenne,
mielőtt lesújt. A démon éles sikollyal alakult porfelhővé, és ahogy
távozott ebből a dimenzióból, finom porfelhővel terítette be Alecet.
– Alec? – Magnus a fiúra meredt, aztán elintézte a megmaradt Iblis
démonokat, és egyetlen pillanattal később ketten maradtak a téren. – Te
most... Te most megmentetted az életemet?
Alec tudta, hogy valami olyasmit kéne mondania, hogy Persze, mert
Árnyvadász vagyok, és megteszünk minden tőlünk telhetőt, vagy Ez a
dolgom. Jace biztos valami ilyesmivel jött volna. ő mindig tudta, mikor
mit kell mondani. Alec szájából azonban egészen más szavak törtek elő,
ráadásul még saját magának is határozottan sértődöttnek tűnt a hangja.
– Nem hívtál vissza – szólt. – Egy csomószor kerestelek, és sosem
hívtál vissza.
Magnus úgy nézett Alecre, mintha a fiúnak elment volna az esze. –
Rátámadtak a városodra – mondta. – A védvonalak megszűntek, az
utcákon hemzsegnek a démonok. És te azt akarod tudni, hogy miért
nem hívtalak vissza?
Alec összeszorította a száját. – Azt akarom tudni, hogy miért nem
hívtál vissza.
Magnus megadóan emelte a magasba a kezét. Alec meglepve látta,
hogy néhány kék szikra röppen elő az ujjaiból, mintha
szentjánosbogarak szöktek volna ki egy befőttesüvegből. – Te hülye
vagy.
– Ezért nem hívtál? Mert hülye vagyok?
– Nem. – Magnus tett egy lépést az Árnyvadász fiú felé. – Azért nem
hívtalak, mert elegem lett belőle, hogy mindig csak akkor keresel, ha
akarsz tőlem valamit. Mert elegem lett belőle, hogy nézzem, ahogy
másba vagy szerelmes... Mellesleg olyasvalakibe, aki sosem fog
viszontszeretni. Nem úgy, ahogy én szeretlek.
– Te szeretsz engem?
– Ostoba Nephilim! – szólt türelmesen Magnus. – Mi másért jöttem
volna ide? Mi másért töltöttem volna az elmúlt néhány hetet azzal, hogy
összefoltoztam a félresikerült barátaidat, ahányszor csak
megsebesültek? Meg azzal, hogy kihúztalak minden röhejes
slamasztikából, amibe belekeverted magad. Arról nem is beszélve, hogy
segítettem nektek Valentine ellen harcolni. Mindezt teljesen ingyen!
– Ezt sosem néztem erről az oldaláról – ismerte be Alec.
– Hát persze hogy nem. Soha nem néztél semmit, semmilyen
oldaláról. – Magnus macskaszemében harag villant. – Hétszáz éves
vagyok, Alexander. Tudom, ha valami nem működőképes. Még a
létezésemről sem vagy hajlandó beszélni a szüleidnek.
Alec döbbenten meredt a boszorkánymesterre. – Azt hittem,
háromszáz éves vagy! Nem tudtam, hogy hétszáz!
– Nos – pontosított Magnus –, igazából nyolcszáz. De nem
foglalkozom vele. Mindegy, elsiklasz a lényeg fölött. A lényeg, hogy...
De Alec sosem tudta meg, mi a lényeg, mert ebben a pillanatban
újabb tucatnyi Iblis démon özönlött a térre. A fiúnak tátva maradt a
szája. – Hogy az a...
Magnus követte a tekintetét. A démonok máris félkörbe rendeződve
vették körül őket, és rájuk meredtek világító, sárga szemükkel. – Ez ám
a témaváltás, Lightwood!
– Megmondom, mi lesz. – Alec előhúzta a másik szeráfpengéjét is. –
Ha ezt túléljük, megígérem, hogy bemutatlak az egész családomnak.
Magnus felemelte a kezét, és ujjaiból megint előtörtek az azúr
lángok, tüzes, kék ragyogással világítva meg a mosolyát. –
Megbeszéltük.
11
A Pokol egész hada
– VALENTINE – SUTTOGTA JACE. Falfehér arccal nézte a várost. A
sűrű füstön keresztül Clary mintha ki tudta volna venni a szűk utcák
hálózatát az apró fekete hangyákként ide-oda rohangáló emberekkel, de
aztán tovább meresztette a szemét, és már nem látott mást, csak sűrű,
fekete gomolygást, ahogy lángok és füst szaga facsarta az orrát.
– Szerinted Valentine tette ezt? – A füst keserűen kaparta a lány
torkát. – Ég a város. Talán magától gyulladt ki.
– Az Északi Kapu nyitva van – mutatott valamire Jace, aminek Clary
még a körvonalait is alig tudta kivenni. – Sosem hagyják úgy. És a
démontornyok sem ragyognak. Nyilván megszűntek a védvonalak. – A
fiúú elővett az övéből egy szeráfpengét, és olyan erővel szorította meg,
hogy kiszaladt a vér az ujjaiból. – Oda kell mennem.
A félelem gombóca egyre nagyobbra nőtt Clary torkában. – Simon...
– Nyilván elvitték a Gardból. Ne aggódj, Clary, valószínűleg kisebb
zűrben van, mint a legtöbben odalent. Őt biztosan békén fogják hagyni
a démonok. Az Alvilágiakkal általában nem foglalkoznak.
– Borzasztó – súgta Clary. – A Lightwoodok... Alec... Isabelle...
– Jahoel! – szólt Jace, és az Angyalpenge nappali világosságot
árasztva magából felragyogott bekötözött bal kezében. – Clary, azt
szeretném, ha itt maradnál. Visszajövök érted. – A harag, ami ott égett a
tekintetében, amióta elhagyták a birtokot, semmivé foszlott. Most már
katonaként viselkedett.
A lány megrázta a fejét. – Nem. Veled akarok menni.
– Clary... – A fiú elhallgatott, és mozdulatlanná merevedett. Egyetlen
pillanattal később Clary is meghallotta a súlyos, ritmikus lüktetést és a
magasabb, egy irdatlan tábortűz ropogására emlékeztető hangot. Jó pár
pillanatig eltartott, mire a lány értelmezni tudta a hangot a fejében,
valahogy úgy, mint amikor az ember hangjegyekre bont magában egy
dallamot. – Ezek...
– Vérfarkasok. – Jace a lány mögött bámult valamit. Clary követte a
tekintetét, és ő is észrevette a legközelebbi dombról lefelé özönlő és
árnyékként szétterülő lényeket. Egy falkányi farkas – vagyis több volt
cz, mint egy falka. Több százan, talán ezren is lehettek. Clary az ugatás
és a vonyítás mostanra az egész éjszakát betöltő éles hangját vélte tűz
ropogásának.
A lány gyomra felfordult. Ismerte a vérfarkasokat. Harcolt
vérfarkasok oldalán. Csakhogy ezek nem Luke farkasai voltak, és senki
nem adta nekik parancsba, hogy vigyázzanak rá, és ne tegyenek benne
kárt. Most viszont Clarynek eszébe jutott, milyen gyilkos erő rejtőzött
Luke falkájában, ha szabadjára engedték, és hirtelen nagyon kezdett
félni.
Mellette Jace hevesen elkáromkodta magát. Nem maradt rá ideje,
hogy újabb fegyverért nyúljon, úgyhogy szabad kezével szorosan
magához húzta a lányt, a másikkal pedig a magasba emelte Jahoelt. A
penge fénye már-már vakító volt, és Clary összeszorította a fogát...
És a farkasok már meg is érkeztek. Olyan volt, mintha egy hullám
borította volna el őket – fülsüketítő zaj hallatszott, és még a föld is
beleremegett, ahogy a falka első állatai égő szemekkel és kitátott
állkapcsokkal ugráshoz készülődtek... Jace Clary oldalába mélyesztette
az ujait...
De a farkasok elhúztak mellettük kétoldalt, gondosan ügyelve rá,
hogy legalább egyméternyi távolságot tartsanak tőlük. Clary
hitetlenkedve kapkodta a fejét, ahogy két farkas – az egyik karcsú és
foltos, a másik testes és acélszürke – egy szökellés után puhán földet ért
mellette, majd megnézték maguknak, és tovább futottak, anélkül, hogy
egyetlenegyszer is hátrapillantottak volna. Számtalan farkas vette őket
körül, és mégsem érintette meg őket egyik sem. Mint az árnyékok,
száguldottak el mellettük, bundájuk ezüstös villanásokkal verte vissza a
holdfényt, amitől az áradat egyetlen Jace és Clary felé hömpölygő
folyónak látszott, ami aztán úgy vált ketté körülöttük, ahogyan a víz
válik ketté a mederbe került kő körül. A két Árnyvadász akár szobor is
lehetett volna, a lükantrópok annyira nem vettek róluk tudomást, ahogy
vicsorogva, tekintetüket az útra szegezve elhúztak mellettük.
Aztán már ott sem voltak. Jace megfordult, és figyelte, ahogy az
utolsó farkasok is eltűnnek szem elől. Megint csend lett, csak a város
hangjai szűrődtek el hozzájuk alig hallhatóan a távolból.
Jace elengedte Claryt, és a lába mellett a földig lógatta a Jahoelt. –
Jól vagy?
– Mi történt? – suttogta a lány. – Azok a vérfarkasok... csak úgy
kikerültek bennünket...
– A városba mennek. Alicantéba. – Jace elővett az övéből még egy
szeráfpengét, és a lány kezébe nyomta. – Erre szükséged lesz.
– Szóval nem hagysz itt?
– Nem lenne értelme. Itt sem vagy biztonságban. De... –
Elbizonytalanodott egy pillanatra. – Vigyázol magadra, ugye?
– Vigyázok – felelte Clary. – Most mi következik?
Jace az alattuk égő Alicantéra pillantott. – Most futni fogunk.
Sosem volt könnyű lépést tartani Jace-szel, most viszont, hogy közel
teljes erőbedobással rohant, szinte lehetetlennek bizonyult a dolog.
Clary érzékelte, hogy a fiú azért még vissza is fogja magát, és időnként
visszavesz a tempójából, hogy utolérhesse, ráadásul komoly
erőfeszítésébe kerül, hogy ezt megtegye.
A domb lábától az út vízszintesen vezetett tovább, majd átívelt egy
sor magas, sűrű bokor között, ahol a lánynak az az érzése támadt,
mintha egy alagútba kerültek volna. Amikor kibukkant a túloldalon,
Clary az Északi Kapu előtt találta magát. A boltív túloldalán gomolygó
füstöt és magasba sz.ökő lángokat látott. Jace megállt a kapuban, hogy
megvárja. Egyik kezében Jahoelt tartotta, a másikban pedig egy újabb
szeráfpengét, de még a két fegyver együttes fénye is elveszett a fiú háta
mögött égő város világosságában.
– Az őrök? – kérdezte lihegve Clary. – Miért nincsenek itt?
– Legalább az egyik biztosan ott van azok között a fák között – intett
Jace az állával abba az irányba, ahonnan jöttek. – Darabokban. Nem, ne
nézz oda! – A fiú lenézett Clary kezére. – Rosszul tartod azt a
szeráfpengét. így fogd meg! – mondta, és megmutatta. – És el kell
nevezned. A Cassiel jó név lenne.
– Cassiel – szólt hangosan Clary, és a penge felragyogott.
Jace higgadtan nézett a lány szemébe. – Bár lenne idő, hogy
kitanítsalak! Persze az ember azt gondolná, tanulás nélkül egyáltalán
senki nem lenne képes használni a szeráfpengét. A múltkor is sikerült
meglepned, de most, hogy már tudjuk, mit csinált Valentine...
Clary nagyon nem szeretett volna róla beszélni, mit csinált
Valentine. – Vagy talán csak féltél tőle, hogy ha rendesen megtanítasz,
a végén jobb leszek nálad – mondta.
Halvány mosoly jelent meg a fiú szája sarkában. – Akármi is
történjen, Clary – szólt Jahoel fényén keresztül a lányra pillantva –,
maradj velem! Megértetted? – Mélyen a lány szemébe nézett,
tekintetével próbálva kicsikarni belőle az ígéretet.
Valamiért Clary gondolataiban előtört a Wayland-birtok füvén esett
csók emléke. Mintha egymillió éve történt volna, ráadásul valaki
mással. – Veled maradok.
– Jó. – A fiú elfordította a fejét. – Indulás.
Lassan, vállt vállnak vetve léptek be a kapun. A város utcáira érve
Clary tudatáig először jutottak el a csata zajai. Emberi sikolyok
keveredtek nem emberi vonyítással, üveg csörömpölésével és tűz
ropogásával. Még a vér is énekelt a lány fülében.
A közvetlenül a kapu mögött lévő tér üres volt. Itt-ott élettelen
alakok hevertek a macskaköveken; Clary megpróbált nem odanézni.
Kíváncsi lett volna, hogyan lehet már ilyen távolságból is érzékelni,
hogy valaki halott. A holttestek nem is hasonlítottak az eszméletlen
emberekre; szinte sütött róluk, hogy valami elillant, hogy az élet
szikrája már hiányzik belőlük.
Jace átsietett a téren – Clary látta rajta, hogy nem tetszik neki a nyílt,
védtelen terület –, aztán az egyik szűk utcán haladtak tovább. Itt is csak
romokat találtak. A boltok kirakatai betörtek, odabentről pedig mindent
kihordták, hogy aztán szétszórják az utcán. A levegőben szemét sűrű,
maró szaga terjengett. Clary ismerte ezt a szagot. Azt jelentette, hogy
démonok vannak a közelben.
– Erre! – súgta Jace. Befordultak egy másik, még keskenyebb
utcába. Az egyik ház felsó emeletén tűz égett, bár úgy tűnt, itt egyik
oldalon sem nyúltak az épületekhez. Clarynek valamiért azok a képek
jutottak eszébe, amiket London bombázásáról látott, amikor pusztítás
hullott alá az égből.
Felnézett, és látta, hogy a város fölött emelkedő erődöt fekete füst
veszi körül. – A Card!
– Mondtam, hogy mind eljönnek onnan... – Jace elhallgatott, ahogy a
keskeny sikátorból egy szélesebb főútra értek Számos holttest hevert az
úttesten. Némelyik egészen kicsi volt. Gyerekek. Jace feléjük futott,
Clary pedig bizonytalanabb léptekkel követte. Közelebbről már látta,
hogy hárman vannak – és bűntudatos megkönnyebbüléssel állapította
meg, hogy egyikük sem lehet Max, mert túl kicsik hozzá. Mellettük egy
halott öregember feküdt, karjait széttárva, mintha még most is a saját
testével próbálná védelmezni a gyerekeket.
Jace arckifejezése megkeményedett. – Clary... fordulj meg! Lassan.
A lány engedelmeskedett. Közvetlenül a háta mögött egy betört
kirakat volt. Színes cukormázzal bevont süteményeket kínáltak itt,
amelyek nemrég még feltornyozva álltak a polcokon, most azonban
szétszórva hevertek az üvegszilánkok között. A cukormáz hosszú,
rózsaszín vércsíkokkal keveredett a macskaköveken. De Jace nem
emiatt látta szükségesnek figyelmeztetni a lányt. Valami mászott kifelé
az ablakon – valami formátlan, hatalmas és nyálkás. Valami, aminek
két sor fog húzódott végig hosszúkás teste egyik végétől a másikig, és a
bőrére tapadt szilánkoktól olyan volt, mintha cukorral szórták volna
meg.
A démon kihuppant az ablakon a macskakövekre, és feléjük kezdett
kúszni. Csontok nélküli, szivárgó mozgásától Clarynek a torkába
szökött az epe. Ahogy hátrálni kezdett, majdnem fellökte Jace-t.
– Egy Behemót démon – szólt a fiú, ahogy a feléjük kúszó lényt
figyelte. – Ezek mindent megesznek.
– Még az...
– Embereket is? Igen – bólintott Jace. – Gyere mögém!
Le sem véve a szemét a Behemótról, Clary tett néhány lépést
hátrafelé, amíg Jace háta mögé nem került. Volt valami ebben a
lényben, ami még a többi démonnál is jobban taszította, amelyekkel
eddig találkozott. Olyan volt, mintha egy vak meztelen csiga fogakat
növesztett volna, a mozgása pedig, ahogyan szivárgott... De legalább
nem haladt gyorsan. Jace-nek nem okozhat különösebb gondot, hogy
végezzen vele.
Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Jace, kezében a
ragyogó szeráfpengével, előrevetette magát. A démon hátába mélyedő
fegyver olyan hangot adott ki, mint amikor valaki rátapos egy túlérett
gyümölcsre. A démon teste mintha görcsbe rándult volna, aztán
megremegett, és jó két méterre iménti helyétől újra felvette az eredeti
alakját.
Jace visszahúzta Jahoelt. – Tartottam tőle – mormogta. – Csak félig
teriális. Nehéz megölni.
– Akkor ne öld meg! – rántotta meg a fiú ruhájának ujját Clary. –
Legalább lassú! Tűnjünk el innen!
Jace kelletlenül bár, de hagyta magát. Megfordultak, hogy elfussanak
abba az irányba, ahonnan jöttek...
És a démon megint ott volt előttük. Mintha nagyobb lett volna
valamivel, és mély, rovatszerűen ciripelő hangot adott ki.
– Nem nagyon szeretné, hogy elmenjünk – szólalt meg Jace.
– Jace...
De a fiú máris a lény felé rohant, és széles ívben meglódítva Jahoelt,
fejét vette célba. Csakhogy a démon megint összerázkódott és
újraformálódott, ezúttal Jace háta mögött. Aztán felágaskodott,
megmutatva csótányéra emlékeztető hasát. Jace megpördült, és lesújtott
Jahoellel. A fegyver a lény testébe vágott, mire sűrű, zöld nyálka
fröccsent a pengére.
Jace hátralépett, arca eltorzult az undortól. A Behemót még mindig
ugyanazt a ciripelő hangot adta ki. A folyadék egyre csak fröcskölt
belőle, de nem úgy tűnt, mintha ettől legyengült volna. Céltudatosan
haladt előre.
– Jace! – kiáltotta Clary. – A kardod!
A fiú lenézett. A Behemót démon nyálkája belepte Jahoel pengéjét,
és tompította a ragyogását, aztán a fegyver szörcsögő hangot adott ki, és
kialudt a fénye, mint a láng, ha homokot öntenek rá. A fiú káromkodva
dobta el, mielőtt a démon nyálkájából akár csak egy csepp is
megérintette volna a bőrét.
A Behemót megint felágaskodott, készen, hogy lecsapjon. Jace lépett
egyet hátra, hogy elhajolhasson előle – és a következő pillanatban már
ott is volt Clary, közte meg a démon között, a szeráfpengéjével a
kezében. Közvetlenül a fogsora alatt találta el a lényt, és a fegyver
undok, cuppanó hangot adva süllyedt a masszába.
A lány felszisszent és hátralépett, a démon pedig megint görcsös
rángatózásba kezdett. Olyan volt, mintha minden egyes alkalommal
vesztett volna az erejéből, ahányszor csak sebet ejtettek rajta, és újra
kellett formálódnia. Ha elégszer meg tudnák sebezni...
Valami mozdult Clary látóterének peremén; szürkésbarna villanás
közelített felé. Nem voltak egyedül az utcán. Jace elkerekedett szemmel
fordult sarkon. – Clary! – kiáltotta. – Mögötted!
Clary, a kezében ragyogó Cassiellel, éppen abban a pillanatban
fordult meg, amikor a farkas tátott szájú, dühös vicsorral a pofáján
elrugaszkodott. Aztán előremeredő karmokkal, ívbe görbülő testtel
elszállt a lány mellett, és nekiesett célpontjának – a Behemót
démonnak.
A démon felsikított – már ha ezt az éles, ballonból elillanó levegőre
emlékeztető, vinnyogó hangot sikításnak lehetett nevezni. A farkas a
földre döntötte a Behemótot, az úthoz szegezte, és az oldalába
mélyesztette a pofáját. A démon kétségbeesve kapálózott, próbált
megint regenerálódni és begyógyítani a sérüléseit, de a farkas esélyt
sem hagyott neki. Karmai mélyen a démon húsába mélyedtek, fogaival
méretes, zselészerű darabokat mart ki a testéből, nem is törődve a
mindenfelé fröccsenő zöld folyadékkal. A Behemót még egyszer,
utoljára görcsös rángatózásba kezdett – recés fogai hangosan koccantak
össze –, aztán eltűnt, és csak egy macskaköveken gőzölgő, baljóslatú
zöld masszát hagyott maga után.
A farkas elégedetten felhorkantott, aztán megfordult, hogy a
holdfénynél ezüstösen csillanó szemével végigmérhesse Claryt és Jacet.
Jace előhúzott az övéből egy újabb fegyvert, és a magasba emelte,
tüzes vonalat húzva a levegőbe kettejük meg a vérfarkas közé.
A farkas vicsorított, és a szőrszálak égnek meredtek a hátán.
Clary elkapta a fiú karját. – Ne!
– Ez egy vérfarkas, Clary...
– Megölte a démont! A mi oldalunkon áll! – A lány ellépett Jace
mellől, mielőtt a fiú még visszafoghatta volna, és kinyújtott kézzel,
felfelé fordított tenyérrel közelítette meg a farkast. Halkan, higgadtan
szólalt meg. – Sajnálom. Sajnáljuk. Tudjuk, hogy nem akarsz bántani
minket. – Elhallgatott, és a kezét továbbra is kinyújtva tartotta, ahogy a
farkas végigjáratta rajta üres tekintetét. – Ki... ki vagy? – kérdezte
Clary. A válla fölött hátrapillantott a komoran figyelő Jace-re. – El
tudod tüntetni ezt az izét?
Jace úgy nézett rá, mintha éppen a kellő határozottsággal készülne
közölni vele, hogy egy ilyen veszélyes helyzetben nem szokás csak úgy
eltenni egy izzó szeráfpengét, mielőtt azonban megszólalhatott volna, a
farkas felmordult, és emelkedni kezdett. Hátsó lábai megnyúltak,
gerince kiegyenesedett, állkapcsa összezsugorodott. Pár pillanattal
később egy lány állt előttük – egy lány, aki foltos fehér ruhát viselt,
göndör haját számos fonatba rendezte, és aki nek a torkán egy sebhely
húzódott körbe.
– Ki... ki vagy? – utánozta a lány megvetően Claryt. – El sem
hiszem, hogy nem ismertél föl. Szó sincs róla, hogy a farkasok teljesen
egyformák lennének. Hogy ti, emberek, milyenek tudtok lenni néha!
Clary megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Maia!
– Én vagyok az. Jöttem, hogy szokás szerint kihúzzalak benneteket a
csávából. – Elvigyorodott. Csupa vér és nyálka lepte el a testét. A
farkasbundán nem lett volna ilyen nyilvánvaló, de a lány barna bőrétől
élesen elütöttek a fekete meg a vörös csíkok. A gyomrára szorította a
kezét. – Különben ez undorító – tette hozzá. – El sem hiszem, hogy
elnyammogtam ezen a démonon. Remélem, nem vagyok rá allergiás.
– De hogy kerültetek ide? – kérdezte Clary. – Nem mintha nem
örülnénk a találkozásnak, de...
– Hát nem tudjátok? – nézett csodálkozva Claryről Jace-re Maia. –
Luke hozott ide bennünket.
– Luke? – csodálkozott Clary. – Luke... itt van?
Maia bólintott. – Érintkezésbe lépett a falkájával meg egy csomó
másikkal is. Tulajdonképpen mindenkivel, aki csak eszébe jutott. Azt
mondta, el kell jönnünk Idrisbe. Repülővel utaztunk a határig, onnan
meg gyalog jöttünk farkasként. Más falkák Portálokkal jutottak az
erdőbe, és ott találkoztunk velük. Luke azt mondta, a Nephilimeknek
szükségük lesz a segítségünkre... – Lassan elhalt a hangja. – Ti nem
tudtatok erről?
– Nem – felelte Jace. – És kétlem, hogy a Klávé tudta volna. Nem
rajonganak a gondolatért, hogy Alvilágiaktól kelljen segítséget kérniük.
Maia kihúzta magát, szemében harag szikrája villant. – Ha mi nem
lennénk, benneteket egytől egyig lemészároltak volna. Senki sem védte
a várost, amikor ideértünk...
– Ne! – szólt Clary, és dühös pillantást vetett Jace-re. – Őszintén
hálás vagyok, amiért megmentettél bennünket, Maia, és Jace is, bár
annyira makacs, hogy inkább döfne a saját szemébe egy szeráfpengét,
mintsem hogy beismerje. És ne mondd, hogy reméled, megteszi – tette
hozzá gyorsan, látván a lány tekintetet –, mert azzal igazán nem
segítenél. Most azonnal el kell jutnunk Lightwoodék házába, és elő kell
kerítenem Luke-ot.
– Lightwoodékhoz? Nyilván a Szövetség Termében lehetnek.
Odavittünk mindenkit. Legalábbis Alecet ott láttam – mondta Maia. –
Meg azt a boszorkánymestert is, a tüskéshajút. Magnust.
– Ha Alec ott van, a többieknek is ott kell lenniük. – Jace-en annyira
látszott a megkönnyebbülés, hogy Clary legszívesebben átkarolta volna
a vállát. Nem tette. – Okos dolog volt mindenkit odavinni, az védve
van. – A fiú visszacsúsztatta az övébe a ragyogó szeráfpengét. –
Gyerünk... indulás!
Clary abban a pillanatban megismerte a Szövetség Termét, hogy
belépett. Pontosan erről a helyről álmodott, itt táncolt Simonnal, aztán
Jace-szel.
Ide próbáltam küldeni magamat a Portálon keresztül, gondolta,
ahogy körbenézett a sápadtfehér falakon, aztán felpillantott a
mennyezetre a hatalmas üvegtetővel, amin keresztül látta az éjszakai
égboltot. Bár a terem hatalmas volt, mégis kisebbnek és sivárabbnak
tűnt, mint az álomban. A sellős szökőkút most is ott állt a terem
közepén, és köpte a vizet, de fakó volt, a hozzá vezető lépcsőkön pedig
számtalan ember ült, nem egy bekötözött végtagokkal. Az egész hely
tele volt Árnyvadászokkal, akik fel-alá siettek, és sorra egymás után
megnézték a szembejövőket, hátha egy rokonukat vagy barátjukat
fedezik fel valamelyikben. A padlót ellepte a kosz, a sár meg a
vérfoltok.
Claryt leginkább a csönd döbbentette meg. A mondénok világában
egy ilyen katasztrófa után mindenki ordibált és visított volna, egymást
szólongatva. Csakhogy a teremben alig hallatszott hang. Az emberek
némán ültek, néhányan a kezükbe temették az arcukat, mások a
semmibe bámultak. A gyerekek közel húzódtak a szüleikhez, de egyik
sem sírt.
Clary észrevett valami mást is, ahogy Maiával és Jace-szel az
oldalán a terem közepe felé tartott. A szökőkútnál egy csapat zilált
ember alkotott bizonytalan kört. Valamelyest elkülönültek a többiektől,
amikor pedig Maia meglátta őket, és elmosolyodott, Clary azonnal
rájött, miért.
– Az én falkám! – kiáltotta Maia. Már rohant is feléjük, aztán egy
pillanatra mégis megtorpant, és visszanézett Claryre. – Luke is biztosan
itt van valahol – kiáltotta, aztán a csapat összezárt körülötte. Clary egy
pillanatra elgondolkodott, mi történne, ha követné a vérfarkaslányt a
körbe. Luke barátjaként üdvözülnék, vagy gyanakvással kezelnék, mint
egy Árnyvadászt.
– Ne! – szólt Jace, mintha csak olvasna a lány gondolataiban. – Nem
jó...
De Clary sosem tudta meg, mi nem jó, mert valaki Jace nevét
kiáltotta, aztán Alec jelent meg lihegve az erőfeszítéstől, ahogv
átküzdötte magát a tömegen. Sötét haja összekuszálódott, és a ruhája
ragadt a vértől, de a szeme csillogott a harag és a megkönnyebbülés
elegyétől. Megragadta Jace dzsekijének mellét. – Mi történt veled?
Jace láthatólag megsértődött. – Hogy velem mi történt?
Alec megrázta, és egyáltalán nem finoman. – Azt mondtad, sétálni
mész! Milyen séta az, amelyik hat óráig tart?
– Hosszú? – kérdezte Jace.
– Meg tudnálak ölni – jelentette ki Alec, és elengedte Jace ruháját. –
Komolyan gondolkodom rajta.
– Az valahogy elvenné az élét a dolognak, nem? – jegyezte meg
Jace. Körülnézett. – Hol vannak a többiek? Isabelle és...
– Isabelle és Max Penhallow-ék házában van Sebastiannal – felelte
Alec. – Anya és Apa már elment értük. Aline valahol itt van a szüleivel,
de nem nagyon beszél. Okozott neki némi kellemetlenséget egy Rahab
démon odalent a csatornánál, de Izzy megmentette.
– És Simon? – kérdezte feszülten Clary. – Láttátok Simont? Le
kellett volna jönnie a többiekkel a Gardtól.
Alec megrázta a lejét. – Nem láttam... de az Inkvizítort meg a
Konzult sem. Valószínűleg ezek közül lesz valamelyikkel. Talán
máshol vannak, vagy... – Elhallgatott, ahogy halk mormogás futott
végig a helyiségen. Clary látta, hogy a lükantrópok felkapják a fejüket,
mint egy csapat vadászkutya, ha szarvast szimatolnak. Megfordult...
És a fáradt, véres Luke-ot pillantotta meg, amint belépett a Terem
kétszárnyú ajtaján.
Clary a férfi felé rohant. Már el is felejtette, mennyire mérges volt,
amikor Luke elment, elfelejtette azt is, milyen mérges volt őrá Luke,
amiért idehozta őket, elfelejtett mindent, csak azt nem, hogy mennyire
jó megint látni a férfit. Luke egy pillanatra meglepettnek tűnt, ahogy
meglátta a felé vágtató lányt – aztán elmosolyodott, kinyújtotta a karját,
és megölelte, majd fel is kapta Claryt. A lány vér, flanel és füst szagát
érezte, aztán egy pillanatra becsukta a szemét, és arra gondolt, ahogyan
Alec megragadta Jace-t, amikor meglátta a Teremben, mert mindenki
ezt tette, ha találkozott végre egy családtagjával, aki miatt aggódnia
kellett; megragadta, magához szorította, és elmondta neki, mennyire
mérges volt rá, de ez már nem számít, mert bármi is történt, ők akkor is
összetartoznak. És amit Valentine-nak mondott, igaz volt. Luke a
családja.
Amikor a férfi végül letette Claryt, elfintorodott. – Vigyázz! –
mondta. – Egy Kuporgó démon elkapta a vállamat odalent a
Merryweather hídnál. – A lány vállára tette a kezét, és az arcát
tanulmányozta. – De te jól vagy, igaz?
– Milyen megható jelenet – szólalt meg egy hűvös hang. – Nem
igaz?
Clary megfordult, Luke kezével a vállán. Magas férfi közelített
feléjük, kék köntöse lobogott a lába körül, ahogy lépett. Csuklyája alatt
egészen olyan volt az arca, mintha kőből faragták volna ki: erős
arccsontját éles vonások és súlyos szemhéjak emelték ki. – Lucian –
szólt, egyetlen pillantásra sem méltatva Claryt. – Gondolhattam volna,
hogy te vagy e mögött az... invázió mögött.
– Invázió? – visszhangozta Luke, és egyetlen pillanattal később már
ott is állt mögötte a teljes lükantrópfalkája. Annyira gyorsan és halkan
foglalták el a helyüket, mintha a semmiből kerültek volna elő. – Nem
mi szálltuk meg a várost, Konzul. Az Valentine volt. Mi csak segíteni
próbálunk.
– A Klávénak nincs szüksége segítségre – csattant fel a Konzul. – A
hozzád hasonlóktól semmi esetre sem. Már azzal is megszegtétek a
Törvényt, hogy beléptetek az Üvegvárosba, akár működnek a
védvonalak, akár nem. Ezt tudnotok kell.
– Ahogy nézem, eléggé nyilvánvaló, hogy a Klávénak igenis
szüksége van segítségre. Ha nem jövünk, sokkal többen haltak volna
meg közületek. – Luke körülnézett a teremben. Több Árnyvadász
csapat indult meg feléjük kíváncsian. Néhányan egyenesen Luke
szemébe néztek, mások inkább leszegték a fejüket, mintha szégyellnék
magukat. Clary meglepetten állapította meg, hogy egyikük sem tűnik
mérgesnek. – Azért tettem, hogy bebizonyítsak valamit, Malachi.
Malachi hangja jeges maradt. – És mi volna az a valami?
– Hogy szükségetek van ránk – felelte Luke. – Nélkülünk nem
győzhetitek le Valentine-t. Nem csak a lükantrópok, de egyáltalán, az
Alvilágiak nélkül.
– Mit tehetnek az Alvilágiak Valentine ellen? – kérdezte megvetően
Malachi. – Te is tudod, Lucian, hogy ez nem megy csak úgy. Mindig is
egyedül szálltunk szembe a veszélyekkel, és védtük meg a világot a
gonoszság ellen. A magunk erejéből fogunk szembeszállni Valentinenal.
Az Alvilágiak jobban teszik, ha nem állnak az utunkba. Nephilimek
vagyunk, megvívjuk a saját harcunkat.
– Azért ha pontosak akarunk lenni, ez nem teljesen igaz, ugye? –
szólt egy bársonyos hang. Magnus Bane volt az, aki hosszú, csillogó
kabátot viselt meg jó pár karikát a fülében, és mindehhez kajánul
vigyorgott. Clarynek fogalma sem volt, honnan került elő. –
Nemegyszer megtörtént a múltban, hogy a boszorkánymesterek
segítségét kérték, és tisztességgel meg is fizettek bennünket érte.
Malachi elhúzta a száját. – Nem emlékszem, hogy a Klávé meghívta
volna az Üvegvárosba, Magnus Bane.
– Nem is hívtak meg – mondta Magnus. – Nem működnek a
védvonalak.
– Tényleg? – A Konzul hangja csöpögött a gúnytól. – Nem is vettem
észre.
Magnus aggodalmas arcot vágott. – Ez rettenetes. Valaki igazán
szólhatott volna. – Luke-ra pillantott. – Mondd meg neki, hogy nem
működnek a védvonalak.
Luke-nak láthatólag elege volt a huzakodásból. – Malachi, az isten
szerelmére, az Alvilágiak erősek, és sokan vannak. Mondtam már, hogy
tényleg tudunk segíteni.
A Konzul most már megemelte a hangját. – Én meg mondtam, hogy
nem kérünk a segítségetekből.
– Magnus! – suttogta Clary a boszorkánymester fülébe, miután
halkan mellé lépett. Most már kisebb csoportosulás figyelte Luke és a
Konzul vitáját; Clary biztos volt benne, hogy vele senki sem törődik. –
Gyere, be szélgessünk, amíg mindenki velük foglalkozik.
Magnus kérdő pillantást vetett a lányra, aztán bólintott, és félrevonta
Claryt, úgy vágva át a tömegen, akár egy konzervnyitó. Az összegyűlt
Árnyvadászok és vérfarkasok közül egy sem akart a 185 centi magas,
macskaszemű, mániákusan vigyorgó boszorkánymester útjába állni.
Magnus az egyik sarokba terelte Claryt. – Mi az?
– Megvan a könyv. – Clary előhúzta gyűrött kabátja zsebéből a
kötetet; ujjai zsíros nyomot hagytak az elefántcsont színű borítón. –
Elmentem Valentine házába. A könyvtárban volt, ahogy mondtad. És...
– Ahogy eszébe jutott a foglyul ejtett Angyal, inkább elhallgatott. –
Mindegy. – A férfi felé nyújtotta a Fehér Könyvet. – Itt van. Fogd!
Magnus hosszú ujjaival kikapta a könyvet a lány kezéből.
Fokozatosan elkerekedő szemmel forgatta a lapokat. – Ez még jobb,
mint gondoltam – jelentette ki elégedetten. – Alig várom, hogy ezekkel
a varázslatokkal dolgozhassak.
– Magnus! – Clary éles hangja visszahozta a boszorkánymestert a
földre. – Előbb az édesanyámmal foglalkozunk. A szavadat adtad.
– És tartom is a szavam – bólintott komolyan a boszorkánymester.
– Van még valami más is – tette hozzá Clary, ahogy eszébe jutott
Simon. – Mielőtt elmész...
A hátuk mögött zihálva szólalt meg egy hang. – Clary! – A lány
megfordult, és meglepve állapította meg, hogy Sebastian áll előtte. A
fiú Árnyvadász-öltözetet viselt, ami tökéletesen állt neki, mintha csak
beleszületett volna. Mindenki máson gyűrött és vérfoltos volt a ruha, ő
azonban makulátlanul festett, eltekintve két párhuzamosan futó
karcolástól a bal arcán. Olyan volt, mintha valaki alaposan
megkarmolta volna. – Aggódtam miattad. Idefelé jövet benéztem
Amatishoz, de nem voltál ott, és azt mondta, nem is látott...
– Hát semmi bajom. – Clary Sebastianról Magnusra pillantott, aki a
mellkasához szorította a Fehér Könyvet.
Sebastian összeráncolta a homlokát. – Tényleg? Az arcod... – Clary
megérintette a fiú sebét, amiből még mindig lassan szivárgott a vér.
A fiú vállat vont, aztán óvatosan megsimította a lány kezét. – Egy
nősténydémon elkapott Penhallow-ék házának közelében. Azért semmi
gond. Mi történik éppen?
– Semmi. Éppen Ma... Ragnorral beszélgettem – javította magát
kapkodva Clary, amint eszébe jutott, hogy Sebastiannak fogalma
sincsen Magnus kilétéről.
– MaRagnor? – húzta fel a szemöldökét Sebastian. – Hát jól van. –
Kíváncsi pillantást vetett a Fehér Könyvre. Clary nem bánta volna, ha a
boszorkánymester elteszi a könyvet, most azonban úgy tartotta, hogy
bárki láthatta az aranyozott betűket a borítóján. – Az mi?
Magnus egy pillanatig némán tanulmányozta a fiút. – Egy könyv
varázslatokkal – mondta aztán. – Semmi olyasmi, ami érdekelhetne egy
Árnyvadászt.
– Igazság szerint a nagynéném gyűjti az ilyen könyveket.
Megnézhetem? – Sebastian kinyújtotta a kezét, mielőtt azonban
Magnus nemet mondhatott volna neki, valaki Clary nevét kiáltotta, és
Jace meg Alec jelent meg mellettük. Láthatólag nem örültek, amiért itt
találták Sebastiant.
– Megmondtam, hogy maradj Maxszel és Isabelle-lel – förmedt rá
Alec. – Magukra hagytad őket.
Sebastian lassan Magnusról Alecre fordította a tekintetét. –
Hazaértek a szüleid, pont, ahogy mondtad – felelte hűvösen. –
Előreküldték, és azt üzenik, hogy jól vannak. Max és Isabelle is. Ide
tartanak.
– Kösz – szólt Jace szarkazmustól súlyos hangon –, köszönöm, hogy
átadtad az üzenetet, amint ideértél.
– Nem láttalak, amikor ideértem – közölte Sebastian. – Csak Claryt
vettem észre.
– Mert őt kerested.
– Mert beszélnem kellett vele. Négyszemközt. – Sebastian megint a
lány szemébe nézett, és a tekintetében égő tűztől Clarynek elakadt a
szava. Szerette volna megmondani a fiúnak, hogy ne nézzen rá így, ha
Jace is velük van, de ez egyrészt őrültségnek hangzott volna, aztán meg
az sem volt kizárva, hogy a fiú tényleg valami fontosat akar mondani
neki. – Clary?
A lány bólintott. – Jól van. Csak egy pillanatra – mondta, és látta,
hogy Jace arckifejezése azonnal megváltozik. Nem fmtorgott, inkább
megmere védtek a vonásai. – Máris jövök – tette hozzá Clary, de Jace
nem nézett rá. Le sem vette a szemét Sebastianról.
Sebastian megragadta a lány csuklóját, és elhúzta a többiektől
arrafelé, ahol a legsűrűbb volt a tömeg. Most mindannyian Claryt
figyelték, még Magnus is. A lány látta, hogy a boszorkánymester alig
észrevehetően megrázza a fejét.
Clary megvetette a lábát. – Sebastian! Állj! Mi az? Mit akarsz monda
– A fiú megfordult, de továbbra sem engedte el Clary csuklóját. – Azt
hittem, kimehetünk – mondta. – Négyszemközt szerettem volna...
– Nem, itt akarok maradni – jelentette ki a lány, de maga is érezte,
hogy megremeg a hangja, mintha nem lenne biztos a dolgában.
Csakhogy biztos volt benne. Kirántotta a csuklóját Sebastian
szorításából. – Neked meg mi bajod van?
– Az a könyv – szólt a fiú. – Amelyik Felinél volt, a Fehér Könyv...
Tudod, honnan szerezte?
– Erről akartál velem beszélni?
– Az egy nagyon nagy erejű könyv – magyarázta Sebastian. – És
sokan keresik már nagyon régóta.
A lány megadóan fújta ki a levegőt. – Jól van, Sebastian, figyelj! –
mondta. – Ez nem Ragnor Feli, hanem Magnus Bane.
– Ez lenne Magnus Bane? – Sebastian megpördült, és végigmérte a
boszorkánymestert, majd vádló tekintettel fordult vissza Claryhez. – És
te ezt végig tudtad, igaz? Ismered Bane-t.
– Igen, és ne haragudj! Ő nem akarta, hogy elmondjam neked. És
egyedül ő segíthet megmenteni anyámat. Ezért adtam oda neki a Fehér
Könyvet. Van benne egy varázsigc, ami segíthet rajta.
Valami megvillant Sebastian szemében, és Claryt elfogta ugyanaz az
érzés, mint amikor a fiú megcsókolta: valami görcsbe rántotta a
gyomrát, mintha lépett volna egyet szilárd talajra számítva, ehelyett
azonban alázuhant volna a semmibe. A fiú megint megragadta a
csuklóját. – Te odaadtad a fehér Könyvet egv boszorkánymesternek?
Egy Alviláginak?
Clary mozdulatlanná merevedett. – El sem hiszem, hogy ezt kell
hallanom. – Lenézett Sebastiannak a csuklóját markoló ujjaira. –
Magnus a barátom.
Sebastian árnyalatnyit engedett a szorításán. – Ne haragudj! – szólt.
– Nem kellett volna ilyet mondanom. Csak... mennyire ismered jól
Magnus Bane-t?
– Jobban ismerem, mint téged – felelte hűvösen Clary. Visszanézett
oda, ahol Magnust hagyta Jace-szel és Aleckel. Meghűlt a vér az
ereiben – Magnus eltűnt. Jace és Alec magukban álltak, és őt meg
Sebastiant figyelték.
A fiú követte a tekintetét, és elkomorodott. – Elég jól hozzá, hogy
tudd, hová ment a könyveddel?
– Nem az én könyvem. Nekiadtam – csattant fel Clary. – És nem
értem, mi közöd ehhez az egészhez. Nézd, én hálás vagyok, amiért
tegnap felajánlottad, hogy segítesz megtalálni Ragnor Fellt, de most
már a hideg futkos tőled a hátamon. Visszamegyek a barátaimhoz.
Már el is fordult volna, de a fiú az útját állta. – Sajnálom. Nem
kellett volna így neked esnem. Csak... itt többről van szó, mint
gondolnád.
– Akkor hadd halljam!
– Gyere ki velem! Ott mindent elmondok neked. – Feszült volt a
hangja. – Clary, kérlek!
A lány megrázta a fejét. – Itt kell maradnom. Muszáj megvárnom
Simont.
– Ebben persze volt igazság, de most inkább csak kifogást keresett. –
Alectől tudom, hogy idehozzák a foglyokat...
Sebastian a lejét rázta. – Clary, nem mondta senki? A foglyokat hátra
hagyták. Hallottam Malachit, amikor erről beszelt. Amikor
megtámadták a várost, kiürítették a Gardot, de a foglyokat nem hozták
el. Malachi szerint úgyis szövetséget kötöttek Valentine-nal. Ha
kiengedik őket, az mindenképpen túlzott kockázatot jelentett volna.
Clary fejében sűrű köd kavargott: megszédült és hányingere támadt.
– Ez nem lehet igaz!
– Pedig így van – szólt Sebastian. – Esküszöm. – Megint erősebben
szorította Clary csuklóját, a lány pedig egyik lábáról a másikra állt. –
Fel tudlak vinni oda. A Gardhoz. Segíthetek kiszabadítani. De meg kell
ígérned nekem, hogy...
– Nem kell megígérnie neked semmit – jelentette ki Jace. – Engedd
el, Sebastian!
Sebastian meglepve lazított a szorításán. Clary egy rántással
kiszabadította a kezét, és ahogy megfordult, a homlokát ráncoló Jace-t
meg Alecet látta maga előtt. Jace keze könnyedén nyugodott az övébe
dugott egyik szeráfpenge markolatán.
– Clary azt tesz, amit akar – mondta Sebastian. A tekintete nem tűnt
éppen mogorvának, mégis volt benne valami, ami valahogy még
rosszabbnak tűnt. – És jelenleg velem akar jönni, hogy megmentse a
barátját. Azt a barátját, akit ti juttattatok börtönbe.
Alec erre elsápadt, de Jace csak a fejét rázta. – Nem tetszel nekem –
közölte elgondolkodva. – Tudom, hogy mindenki más odavan érted, de
én nem. Talán azért, mert olyan keményen hajtasz rá, hogy az emberek
szeressenek. Talán csak én vagyok akkora rohadék, hogy szembe kell
mennem a tömeggel. De nem tetszel, és nem tetszett, ahogy a
testvéremet rángattad. Ha fel ikar menni a Gardba megkeresni Simont,
jó. De velünk jön. Nem veled.
Sebastian arca ugyanolyan merev maradt. – Szerintem ezt neki kéne
eldöntenie – mondta. – Vagy te nem így gondolod?
Mindketten Clary fele fordultak. A lány elnézett mellettük, a még
mindig Malachival vitatkozó Luke-ra.
— A bátyámmal akarok menni – szólt.
Valami megvillant Sebastian szemében, de olyan sebesen, hogy a
lány nem tudta eldönteni, mi lehet az, bár úgy érezte, mintha egy hideg
kéz markolná meg a nyakát. – Hát persze – mondta Sebastian, és
félreállt az útból.
Alec mozdult először. Taszított egyet Jace-en, útnak indítva ezzel.
Félúton jártak az ajtó felé, amikor Clary rájött, hogy fáj a csuklója –
olyan érzés volt, mintha megégett volna. Lenézett, arra számítva, hogv
kék foltokat láta bőrén, ahol Sebastian megszorította, de nem volt ott
semmi. Csak egy vérfoltot látott a ruhaujján, ahol korábban
megérintette a fiú arcát. Összeráncolt homlokkal és még mindig égő
csuklóval a helyére rángatta a kabátujját, majd felgyorsította a lépteit,
hogy ne maradjon le a többiektől.
12
De profundis
SIMON KEZE FEKETE VOLT A VÉRTŐL.
A fiú megpróbálta kirángatni a helyükről az ablak meg a cellaajtó
rácsait, de amint hozzáért valamelyikhez, hosszú, vérző égésnyomok
jelentek meg a tenyerén. Végül zihálva rogyott a padlóra, és bambán
bámulta a gyorsan gyógyuló sebeket a kezén, ahogy az égésnyomok
eltűntek, és a megfeketedett bőr olyan sebességgel mállott le róluk,
mintha valaki gyorscsévélésre állított volna egy videokazettát.
A cellafal túloldalán Samuel imádkozott. – Amikor veszedelem
jövend mi reánk, háború, ítélet, döghalál vagy éhség, megállunk e
házban előtted (mert a te neved e házban van) és amikor kiáltunk
hozzád a mi nyomorúságainkban: hallgass meg és szabadíts meg
minket... Simon tudta, hogy ő nem imádkozhat. Korábban próbálkozott
vele, de Isten neve égette a száját, és elszorította a torkát. Fogalma sem
volt, miért van az, hogy gondolni tud a szavakra, de kimondani nem
tudja őket. És miért van az, hogy ellenáll a déli napnak, és életben
marad, de képtelen elmormogni egy utolsó imát.
A folyosóról füst szivárgott be, akar valami céltudatos szellem. A fiú
érezte az égés szagát, és hallotta a fékevesztett lángok ropogását,
különös módon mégis úgy érezte, mintha nem vele történne mindez,
mintha távol lenne ettől az egésztől. Furcsa érzés volt vámpírrá válni,
tulajdonképpen megkapni az örök élet ajándékát, aztán mégis meghalni
tizenhat évesen.
– Simon! – A hang halk volt, de a tűz robaján keresztül is eljutott a
fiú érzékeny fülébe. A cellába gomolygó füst megelőlegezte a
forróságot, ami most meg is érkezett, és súlyosan nehezedett Simon
mellkasára. – Simon!
Clary hangja volt. A fiú ezer hang közül is felismerte volna. Jó lett
volna tudni, nem csak képzelődik-e, nem csak az emlékei bukkannak-e
elő arról, akit a legjobban szeretett egész életében, hogy átsegítsék a
halálba.
– Simon, te szerencsétlen bolond! Itt vagyok! Az ablaknál.
A fiú talpra ugrott. Azért ezt már csak nem a saját kepzelete
produkálta. Az egyre sűrűsödő füstfelhőn keresztül mintha valami
fehéret látott volna mozdulni a rácsokon túl. Ahogy közelebb lépett, a
fehér tárgyak a vasrudakat szorító kezekké alakultak át. Simon felugrott
az ágyról, hogy túlkiabálhassa a tűz dübörgését. – Clary?
– Ó, hála az égnek! – Az egyik kéz kinyúlt, és megszorította a fiú
vállát. – Kihozunk innen!
– Hogyan? – kérdezte némiképp kételkedve Simon, de máris nesz
hallatszott, és Clary keze eltűnt, hogy aztán egyetlen pillanattal később
egy másik kéz vegye át a helyét. Az újabb kéz, a sebhelyekkel teli
vékony zongoristaujjakkal, már nagyobb volt, és kétségtelenül egy
fiúhoz tartozott
– Várj egy picit! – Jace hangja nyugodt volt és magabiztos, mintha
csak egy buliban csevegne valakivel, nem pedig a rácsokon át szólt
volna be egy sebesen égő katakombába. – Talán jobb lenne, ha hátrébb
húzódnál.
Simon meglepetésében szó nélkül engedelmeskedett. Jace szorítása
erősebb lett a rácson, ujjai riasztóan elfehéredtek. Hangos csikorgás
hallatszott, és a rács négyszöge kiszabadult a kőből, majd csörömpölve
zuhant a földre az ágy mellett. Kőpor fojtó, fehér felhője szitált a
levegőben.
Jace arca jelent meg az ablaknyílásban. – Gyerünk, Simon! – szólt,
és kinyújtotta a kezét.
Simon elkapta, és már érezte is, hogy felfelé húzzák, aztán
megragadta az ablak peremét, és tekergőzve bújt ki a szűk nyíláson,
akár egy alagútba tévedt kígyó. Egyetlen szempillantással később már
el is terült a nedves füvön, és az előtte állók arcát látta maga előtt. Jace,
Clary és Alec aggodalmasan nézett le rá.
– Szarul nézel ki, vámpír – állapította meg Jace. – Mi történt a
kezeddel?
Simon felült. A sebek a kezén begyógyultak, de még mindig feketék
voltak ott, ahol megfogta a cella rácsait. Mielőtt válaszolhatott volna,
Clary hirtelen hevesen átölelte.
– Simon! – sóhajtotta. – El sem hiszem. Még azt sem tudtam, hogy
itt vagy. Egészen tegnap estig azt hittem, New Yorkban maradtál...
– Igen, nos... – szólt Simon. – Én sem tudtam, hogy te itt vagy. –
Jace-re pillantott a lány válla fölött. – Igazából valaki egészen
határozottan állította, hogy nem vagy itt.
– Ezt sosem mondtam – jegyezte meg Jace. – Csak nem javítottalak
ki, amikor tévedtél. Amúgy is most mentettelek meg a tűzhaláltól,
úgyhogy azt hiszem, nincsen ogod haragudni rám.
Tűzhalál. Simon elhúzódott Clarytől, és körülnézett. Egy szögletes
udvaron voltak, amelyet két oldalról az erőd falai, a másik két oldalról
pedig sűrűn növő fák határoltak. A fák közül csak ott vágtak ki
néhányat, ahol a kavicsos ösvény lefelé indult a városba. Az út mellett
elhelyezett boszorkányfenyek közül most csak néhány világított, azok is
erőtlenül, reszketegen. A fiú felnézett a Gardra. Innen még azt is alig
lehetett észrevenni, hogy tűz van – fekete füst gomolygott az ég felé,
néhány ablakban pedig természetellenesen erősek voltak a fények, de a
kőfalak jól rejtették a titkukat.
– Samuel – szólt Simon. – Ki kell hoznunk Samuelt.
Clary értetlenül nézett rá. – Kit?
– Nem én voltam az egyetlen fogoly odalent. Samuelt... a szomszéd
cellába zárták.
– Az a rongycsomó, amit az ablakon át láttam? – idézte fel Jace.
– Igen. Kicsit fura volt, de jó embernek tűnt. Nem hagyhatjuk ott
lent! – Simon feltápászkodott. – Samuel? Samuel!
Nem kapott választ. Simon odasietett iz alacsonyan lévő, rácsos
ablakhoz, közvetlenül a másik mellett, amelyiken az előbb mászott ki.
A rácsokon keresztül csak sűrű füstöt látott. – Samuel? Odabent van?
Valami megmozdult a füstben – valami púpos és sötét. Samuel
hangja rekedten harsant. – Hagyjatok békén! Menjetek el!
– Samuel! Meg fog halni, ha itt marad – kiáltotta S'mon a rácsokat
rángatva. Semmi sem történt.
– Nem! Hagyjatok békén! Maradni akarok!
Simon kétségbeesetten pillantott fel a mellette álló Jace-re. –
Vigyázz! – felelte ő, aztán ahogy Simon félrehajolt, csizmás lábával
belerúgott a rácsba, ami azonnal kiszakadt a helyéről, átfordult, és
bezuhant a cellába. A férfi rekedten felhorkant.
– Samuel? Jól van? – Simon lelki szemei előtt megjelent Samuel,
amint a rács kiloccsantja az agyvelejét.
A férfi hangja ordítássá erősödött. – MENJETEK EL!
Simon Jace-re pillantott. – Mintha komolyan gondolná.
Jace értetlenül rázta meg szőke fejét. – Muszáj volt egy ilyen
agyatlannal összehaverkodnod odabent, mi? Nem bírtad a sarkokat
számolgatni, vagy megszelídíteni a börtön egerét, mint más rendes
foglyok, mi? – Ezzel válaszra sem várva lekuporodott, és bebújt az
ablakon.
– Jace! – kiáltott utána Clary, és Aleckel együtt közelebb sietett,
mire azonban odaértek, Jace már félig bent volt a cellában, és leugrott a
földre odabent. Clary dühösen pillantott Simonra. – Hogy engedhetted
meg neki?
– Csak nem hagyhatta azt az embert odalent meghalni – szólt közbe
váratlanul Alec, bár maga is meglehetősen feszültnek tűnt. – Jace-ről
van szó, ő meg...
Elhallgatott, ahogy egyszerre két kéz bukkant elő a füstből. Alec
megragadta az egyiket, Simon pedig a másikat, és együtt úgy rángatták
ki Samuelt a cellából, mintha egy zsák krumpli lenne, majd ledobták a
fűre. Simon és Clary pillanatokkal kcsőbb máris Jace kezét fogta, és őt
rángatták kifelé, bár a fiú közben nem hagyta el magát, és hevesen
káromkodott, amikor neki ütötték a fejét a párkánynak. Végül lerázta
magáról két segítőjét, és maga kapaszkodott ki a fűre, ahol aztán
egyszerűen hanyatt dőlt. – Jaj! – nyögte az égre meredve. – Azt hiszem,
meghúztam valamimet. – Felült, és Samuelre pillantott. – Jól van?
Samuel összekuporodva ült a földön, arcát a kezébe temette, és
hangtalanul hintázott előre-hátra.
– Szerintem valami nem stimmel vele – szólt Alec. Kinyújtotta a
kézéi, hogy megérinthesse Samuel vállát, de a férfi olyan hevesen
rántotta el magái, hogy kis híján feldőlt. – Flagyj békén! – mondta
elcsukló hangon. – Kérlek, hagyj békén, Alec!
Alec mozdulatlanná merevedett. – Mit mondott?
– Azt mondta, hagyd békén – próbálta kisegíteni Simon, de Alec
nem nézett rá, talán még észre sem vette, hogy egyáltalán megszólalt. A
fiú inkább Jace felé fordult, aki hirtelen elsápadt, és nekiállt, hogy
föltápászkodjon.
– Samuel – szólt Alec. Furcsán nyers volt a hangja. – Vegye el a
kezét az arca elöl!
– Nem. – Samuel leszegte az állát, a válla rázkódott. – Ne, kérlek
benneteket, ne!
– Alec! – tiltakozott Simon. – Hát nem látod, hogy nincs jól?
Clary elkapta a fiú dzsekijének ujját. – Simon, itt valami történt.
A lány Jace-re szegezte a tekintetét – persze mikor nem? –, ahogy a
fiú a füvön kuporgó Samuel elé lépett. Jace ujjbegyei véreztek, ahol
lehorzsolta őket az ablakpárkányon, és vörös csíkokat hagytak az arcán,
amikor félresöpörte a haját a szeméből, de úgy tűnt, észre sem vette. A
szeme tágra nyílt, a száját egyenes, dühös vonallá szorította össze. –
Árnyvadász – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a
hangjában. – Mutasd meg az arcodat!
Samuel egy pillanatnyi habozás után leengedte a kezét. Simon
azelőtt sosem látta a férfi arcát, és fogalma sem volt róla, hogy Samuel
ilyen szikár és öreg. Az arcát félig eltakarta sűrű, ősz szakálla, szeme
sötét üregek mélyén rejtőzött, arcát mély árkok szabdalták. Mindennek
ellenére valahogy furcsán ismerősnek tűnt.
Alec szája megmozdult, de nem jött ki rajta hang. Végül Jace szólalt
meg először.
– Hodge – mondta.
– Hodge? – kérdezte zavarodottan Simon. – De hát az nem lehet!
Hodge... és Samuel... nem lehet...
– Hát a jelek szerint Hodge ezt csinálja – jegyezte meg keserűen
Alec. – Elhiteti az emberrel, hogy nem az, aki valójában.
– De hát azt mondta... – kezdte Simon, de Clary megragadta a karját,
és a szavak a fiú ajkára fagytak. Hodge arckifejezése mindent
elmondott. Nem bűntudat látszott rajta, még csak nem is az ijedtség,
amiért leleplezték, hanem inkább rettenetes gyász, amit képtelenség volt
sokáig akár csak nézni is.
– Jace – szólt nagyon halkan Hodge. – Alec. Annyira sajnálom!
Jace úgy indult meg előre, mint csatában szokott: akár napfény a
vízen. Egyetlen pillanattal később máris Hodge előtt állt, kivont kardját
egykori tanítómestere torkának szegezve. A penge ragyogva verte
vissza a tűz fényét. – Nem vagyok kíváncsi a bocsánatkérésedre. Egy jó
okot mondj, hogy miért ne öljelek meg itt és most.
– Jace! – szólt közbe riadtan Alec. – Jace, várj!
Hirtelen fülsüketítő zaj hallatszott, ahogy a Gard tetejének egy
darabjából narancssárga lángnyelvek törtek elő. Hőség reszketett a
levegőben, és a tűz bevilágította az éjszakát.
– Nem – mondta Jace. Az üres tekintet, amivel Hodge-ra meredt, egy
másik maszkszerű arcra emlékeztette Claryt. Valentine-éra. – Tudtad,
hogy mit tett velem az apám, igaz? Tudtad minden mocskos titkát.
Alec értetlenül pillantott Jace-ről az öreg tanítóra. – Miről beszélsz?
Mi ez az egész?
Hodge arcán elmélyültek a ráncok. – Jonathan...
– Mindig is tudtad, és sosem szóltál egy szót sem.
Hodge lebiggyesztette az ajkát. – Nem... nem voltam biztos benne –
suttogta. – Ha az ember nem látott egy gyereket csecsemőkora óta...
Nem tudhattam biztosan, ki vagy, azt pedig még kevésbé, hogy mi
vagy.
– Jace? – Alec ide-oda kapkodta a tekintetét a legjobb barátja és a
tanító mestere között, de azok ketten kizárólag egymással voltak
elfoglalva. Hodge úgy festett, mint akit egy satuba szorítanak éppen. A
keze remegett, mintha fájdalmai lennének, a szeme fel-alá ugrált. Clary
az elegánsan öltözött férfira gondolt az Intézet könyvtárában, aki teával
kínálta, és baráti tanácsokkal látta el. Mintha egy évezred telt volna el
azóta.
– Nem hiszek neked – jelentette ki Jace. – Tudtad, hogy Valentine
nem halt meg. El kellett mondania neked...
– Semmit sem mondott el nekem – sóhajtotta Hodge. – Amikor
Lightwoodék bejelentették, hogy befogadják Michael Wayland fiát, a
felkelés óta már egyetlen szót sem hallottam Valentine felől. Azt
hittem, elfelejtett. Még imádkoztam is, hogy halott legyen, de nem
tudhattam, mi az igazság. Aztán az érkezésed előtti estén megjelent
Hugó, és üzenetet hozott Valentine-tól. „A fiú az enyém”, csak ennyi
állt benne. – Reszelős lélegzetet vett. – Fogalmam sem volt, hogy
hihetek-e neki. Azt hittem, tudni fogom... Tudni fogom, abban a
pillanatban, hogy rád nézek, de nem volt semmi, egyáltalán semmi,
amiből bizonyosságot szerezhettem volna. Azt hittem, ez Valentine
trükkje, de nem tudtam, miféle trükk lehet. Miben mesterkedhetett? Az
elég nyilvánvaló volt, hogy te nem sejtetted az igazságot, de ami
Valentine céljait illeti...
– El kelleti volna mondanod, nekem, mi vagyok – szólt Jace egy nagy
levegővel, mintha úgy préselték volna ki belőle a szavakat. – Akkor
tehettem volna valamit. Megölhettem volna magam talán.
Hodge felemelte a fejét, és mocsoktól összetapadt hajfürtjein
keresztül nézett Jace-re. – Nem voltam biztos semmiben – mondta félig
magának. – Néha elgondolkodtam... hogy talán a neveltetés többet
számít, mint a vér... hogy meglehet tanítani...
– Mit lehet megtanítani? Hogyan ne legyek szörnyeteg? – Jace
hangja megbicsaklott, de a keze rezzenéstelen maradt. – Lehetett volna
több eszed. Meghunyászkodtál előtte, mi? És még csak nem is voltál kis
pisis, amikor ezt tetted. Szembeszállhattál volna vele.
Hodge lesütötte a szemét. – Azt próbáltam tenni, ami a legjobb
neked – mondta, de nyilvánvalóan a legkevésbé sem volt biztos
magában.
– Amíg Valentine vissza nem jött – mondta Jace. – Azután megtettél
mindent, amit akart... Úgy adtál át neki, mintha valami kutya lennék,
aki régen az övé volt, csak megkért, hogy vigyázz rá pár évig...
– Aztán elmentél – szólalt meg Alec is. – Elhagytál mindannyiunkat.
Tényleg azt hitted, hogy elrejtőzhetsz itt, Alicantéban?
– Nem elrejtőzni jöttem ide – felelte Hodge élettelen hangon. – Azért
jöttem, hogy megállítsam Valentine-t.
– Ugye nem gondolod, hogy ezt elhisszük neked? – Alec megint
dühösnek tűnt. – Mindig is Valentine oldalán álltál. Dönthettél volna
úgy, hogy hátat fordítasz neki...
– Egy pillanatig volt lehetőségem így dönteni! – emelte meg a
hangját Hodge. – A szüleid esélyt kaptak egy új életre... Engem nem
találtak méltónak erre. Tizenöt évig az Intézet foglya voltam.
– Az Intézet volt az otthonunk – mondta Alec. – Tényleg annyira
rettenetes volt velünk élni... a családunk részének lenni?
– Nem miattatok – felelte Hodge rekedten. – Imádtalak benneteket,
gyerekek. De hát gyerekek voltatok. És senki nem érezhet az otthonának
egy olyan helyet, amit sosem hagyhat el. Néha hetek teltek el anélkül,
hogy egy másik felnőtthöz szóltam volna. Egyetlen Árnyvadász sem
volt hajlandó megbízni bennem. Még a szüleitek sem kedveltek igazán.
Elviseltek, mert nem volt más választásuk. Sosem nősülhettem meg.
Sosem lehetett saját életem. Végül ti is felnőttetek, és elmentetek volna,
akkor pedig végképp egyedül maradok. Félelemben éltem, ha ezt
egyáltalán életnek lehet nevezni.
– Úgysem tudsz olyat mondani, hogy megsajnáljunk – közölte Jace.
– Kizárt dolog az után, amit tettél. És mégis, mi a fenétől féltél, amikor
a könyvtárban töltötted minden idődet? A poratkáktól? A démonokkal
mi jártunk el harcolni.
– Valentine-tól félt – szólt közbe Simon. – Hát nem értitek...
Jace megsemmisítő pillantást vetett a fiúra. – Ne pofázz bele,
vámpír! Ehhez neked a világon semmi közöd.
– Az nem egészen pontos, hogy Valentine-tól – szólt Hodge, és most
először pillantott Simonra, amióta kirángatták a cellájából. Clary
meglepetten állapította meg, hogy mintha fáradt ragaszkodás villanna a
szemében. – Inkább a saját gyengeségemtől Valentine-nal szemben.
Tudtam, hogy egy nap visszatér. Tudtam, hogy megint hatalomra fog
törni, és megpróbál uralkodni a Klávén. És tudtam, mit fog majd nekem
felajánlani. Szabadságot az átkom alól. Életet. Helyet a világban. Az ő
világában megint Árnyvadász lehettem volna. Ebben a világban
esélyem sem volt rá. – Fájt hallani, ahogy hangjából süt a csupasz
vágyakozás. – És tudtam, hogy nem lesz erőm visszautasítani, ha
tényleg felajánlja mindezt.
– És nicsak, micsoda életet kaptál! – köpött ki Jace. – Megengedték,
hogy elrohadj a Gard celláiban. Megérte elárulni bennünket?
– Te is tudod a választ. – Hodge kimerültnek tűnt. – Valentine
levette rólam az átkot. Megesküdött rá, hogy így lesz, és állta is a
szavát. Azt hittem, visszavesz a Körbe, vagy ami maradt belőle. Nem
vett vissza. Még ő sem akart engem. Akkor már tudtam, hogy nem lesz
helyem az új világában. És tudtam, hogy egy hazugságért adtam oda
mindent, amim volt. – Lenézett ökölbe szorított, piszkos kezére. – Csak
egyvalami maradt. Egyetlen esély, hogy ne menjen teljesen pocsékba az
életem. Amikor hallottam, hogy Valentine megölte a Néma Testvéreket,
és nála van a Végzet Kardja, biztos voltam benne, hogy a Végzet Tükre
következik. Tudtam, hogy szüksége van mind a három Ereklyére. És azt
is tudtam, hogy a Tükör itt van, Idrisben.
– Álljunk csak meg! – emelte fel a kezét Alec. – A Végzet Tűkre?
Úgy érted, tudod, hol van? És hogy kinek a birtokában?
– Senkinek sincs a birtokában – felelte Hodge. – A Végzet tükre nem
lehet senkié. Sem Nephilimé, sem Alvilágié.
– Te tényleg tiszta gyogyós lettél odalent – jegyezte meg Jace, és
állával a katakombák kiégett ablakai felé bökött. – Ugye?
– Jace! – Clary feszülten figyelte, ahogy a vörös-arany lángok
koronát rajzolnak a Gard tetejére. – Terjed a tűz. El kéne tűnnünk
innen. Odalent a városban beszélgethetünk...
– Tizenöt évig voltam bezárva az Intézetbe – folytatta Hodge, mintha
Clary meg sem szólalt volna. – Még a kezem vagy a lábam sem
dughattam ki az ablakon. Minden időmet a könyvtárban töltöttem, és
azt kutattam, hogyan szabadulhatok meg a Klávé átkától. Megtudtam,
hogy csak a Végzet Ereklyéinek valamelyike segíthet. Egyik könyvet
olvastam a másik után az Angyal mitológiájáról, arról, hogy hogyan
emelkedett ki a vízből a Végzet Ereklyéivel, és hogyan adta őket oda
Jonathan Shadowhunternek, az első Árnyvadásznak. Három Ereklye
volt: a Kehely, a Kard és a Tükör...
– Ezeket tudjuk – szakította félbe türelmetlenül Jace. – Te tanítottad
meg nekünk.
– Azt hiszed, mindent tudsz, pedig dehogy. Ahogy újra meg újra
átfutottam a történetek különböző változatait, mindig ugyanazzal az
illusztrációval találkoztam. Mindannyian ismeritek a képet, amelyen az
Angyal ki emelkedik a tóból, egyik kezében a Karddal, a másikban
pedig a Kehellyel. Sosem értettem, miért nem rajzolták oda a Tükröt is.
Aztán leesett a tantusz. A Tükör maga a tó. A kettő egy és ugyanaz.
Jace lassan leengedte a kardot. – A Lyn-tó?
Clary a tóra gondolt, ahogy sebesen közeledett felé, majd a víz
szilánkokra robbant a becsapódáskor. – Beleestem a tóba, amikor
megérkeztem Idrisbe. Tényleg van benne valami fura. Luke szerint
különös tulajdonságai vannak, és a Tündérek Népe az Álmok Tükrének
nevezi.
– Ahogy mondod – helyeselt lelkesen Hodge. – És rájöttem, hogy a
Klávénak erről fogalma sincs. Ez a tudás valahogy elveszett az idők
során. Még Valentine sem tudta...
Fülsüketítő zaj szakította félbe, ahogy a Gard túlsó felén összeomlott
egy torony, ragyogó, vörös szikrák tűzijátékát lövellve az ég felé.
– Jace – szólt Alec, ahogy riadtan felkapta a fejét. – Jace, el kell
tűnnünk innen. Állj fel! – parancsolt rá Hodge-ra, majd a karjánál fogva
talpra rántotta a férfit. – Elmondhatod a Klávénak is, amit most
megosztottál velünk.
Hodge bizonytalanul állt meg a lábán. Milyen lehet, gondolta Clary
akaratlan szánakozással, ha valaki úgy éli le az életét, hogy nem csak
azt szégyelli, amit tett, hanem azt is, amit éppen tesz, és még azt is,
amiről tudja, hogy megint megteszi? Hodge rég lemondott róla, hogy
jobb, vagy legalább más életet élhet valaha. Nem akart mást, csak hogy
ne kelljen félnie, így aztán örökké félt.
– Gyerünk! – mordult föl Alec, és a karjánál fogva rántott egyet
Hodge-on. Jace azonban eléjük lépett, elzárva az útjukat.
– És mi lesz, ha Valentine megszerzi a Végzet Tükrét? – kérdezte.
– Jace – szólt rá Alec –, ne most...
– Ha Hodge a Klávénak mondja el, tőlük sosem tudjuk meg –
magyarázta Jace. – Az ő szemükben csak gyerekek vagyunk. Hodge
viszont tartozik nekünk ennyivel. – Az öreg tanítómester felé fordult. –
Azt mondtad, rájöttél, hogy meg kell állítanod Valentine-t. Mert mit
akar csinálni? Milyen hatalmat ad a kezébe a Tükör?
Hodge megrázta a fejét. – Nem tudom...
– És csak semmi hazudozás! – A fegyver megvillant az oldala
mellett, ahogy szorosabbra fogta a markolatát. – Megfordult a
fejemben, hogy minden egyes hazugságodért levágom egy ujjadat. Vigy
kettőt.
Hodge összerezzent, szemében valódi félelem villant. Alec arcára
kiült a döbbenet. – Jace, ne! Most az apád beszél belőled. Te nem vagy
ilyen!
– Alec! – szólt Jace. Nem nézett a barátjára, a hangja azonban olyan
volt, mint egy bocsánatkérő érintés. – Nem tudod, milyen vagyok
igazából.
Alec tekintete találkozott Claryével. El sem tudja képzelni, miért
viselkedik így Jace, gondolta a lány. Nem tudja. Clary lépett egyet előre.
– Jace, Alecnek igaza van... bevihetjük Hodge-ot a Szövetség Termébe,
aztán ott elmondhatja a Klávénak, amit nekünk is elmondott.
– Ha el akarná mondani a Klávénak, már rég megtette volna –
csattant fel Jace anélkül, hogy a lányra nézett volna. – Ő megtartotta
magának a dolgot, és ez is csak azt bizonyítja, hogy hazudik.
– A Klávéban nem lehet megbízni! – tiltakozott elkeseredetten
Hodge. – Tele van kémekkel, Valentine embereivel. Nem mondhattam
el nekik, hol van a Tükör. Ha Valentine megtalálná, akkor...
Nem fejezte be a mondatot. Valami ezüstösen villant a holdfényben,
egy gombostűfejnyi világosság a sötétben. Alec felkiáltott, Hodge
szeme pedig tágra nyílt, ahogy a mellkasához kapott, és megtántorodott.
Ahogy lassan hanyatt dőlt, Clary már látta is, miért: egy hosszú tőr
markolata állt ki a férfi bordái közül, mintha csak egy célba talált
nyílvessző szára reszketett volna.
Alec előreugrott, esés közben elkapta öreg tanítómesterét, és
gyengéden leengedte a földre. Ahogy tehetetlenül felnézett, a többiek
látták, hogy az arcát telefröcskölte Hodge vére. – Jace, miért...
– Nem én... – Jace egészen elsápadt, és Clary látta, hogy a kardot
továbbra is ugyanúgy szorongatja a kezében. – Én...
Simon megpördült, Clary pedig követte a tekintetét, és a sötétbe
bámult. A tűz fényében pokoli vörösen ragyogott a fű, a domboldalon
azonban minden lekete volt – egyszerre azonban sötét figura bukkant
elő a fák közül, ismerős, kócos, fekete hajjal. Ahogy feléjük közelített, a
fény elérte az arcát, és megvillant sötét szemében, ami ettől mintha
maga is lángra kapott volna.
– Sebastian? — fakadt ki Claryből.
Jace vadul pillantott Hodge-ról a kert szélén bizonytalanul ácsingózó
Sebastianra, és úgy érezte, rögtön elszédül. – Te? – szólt. – Te tetted
ezt?
– Nem volt más választásom – közölte Sebastian. – Megölt volna.
– Mivel? – kérdezte emelt hangon Jace. – Még fegyvere sem volt...
– Jace – vágott a szavába Alec. – Gyere ide! Segíts Hodge-dzsal!
– Megölt volna – ismételte Sebastian. – Megölt...
De Jace visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, és máris ott térdelt
Alec mellett. Alec a karjában tartotta Hodge-ot, és most már az inge
mellét is elborította a vér. – Vedd ki az irónt a zsebemből! – mondta
Jace-nek. – Próbálkozz egy iratzéval...
Clary az ijedtségtől mozdulatlanná merevedve érzékelte, hogy Simon
megmozdul mellette. Megfordult, és döbbenten állapította meg, hogy a
fiú fehér, akár egy papírlap, csak az arccsontja ég vörösen mindkét
oldalon. A bőre alatt kanyargó vörös erek olyanok voltak, mintha
valami finom, szerteágazó korall növekedett volna az arcán. – A vér –
suttogta Simon, és elfordította a tekintetét. – Messzebb kell kerülnöm
tőle.
Clary kinyúlt, hogy elkapja a fiú ruhájának ujját, de az hátralépett, és
elrántotta a karját.
– Ne, Clary, kérlek! Engedj el! Nem lesz baj, visszajövök. Csak... –
Clary Simon után indult, de a fiú túl gyors volt hozzá, hogy
visszatarthassa, és egy pillanattal később már el is tűnt a sötétben a fák
között.
– Hodge... – Alec hangjából sütött a pánik. – Hodge, ne mozogj...
De egykori tanítója erőtlenül küszködve próbált kiszabadulni a fiú
karjából, és minél távolabb húzódni az iróntól Jace kezében. – Nem. –
Hodge arca olyan színű volt, mint a gitt. A tekintete Jace-ről a még
mindig az árnyékba húzódó Sebastianra ugrott. – Jonathan...
– Jace – javította ki szinte suttogva a fiú. – Hívj Jace-nek!
Hodge tekintete megállapodott Jace-en. Clary képtelen volt
megfejteni, mit mond a szeme. Könyörgött, igen, de több is volt benne,
talán rettegés, vagy valami ahhoz hasonló, és üresség. Felemelte a
kezét. – Nem te – suttogta, és vér buggyant ki a száján.
Jace arcán sértettség villant át. – Alec, csináld meg az iratzét! Azt
hiszem, nem akarja, hogy hozzáérjek.
Hodge begörbítette az ujjait, és megragadta Jace dzsekijének ujját.
Hallható szörcsögéssel szívta be a levegőt. – Nem voltál... soha...
Ezzel meghalt. Clary pontosan meg tudta állapítani, melyik
pillanatban szállt el belőle az élet. Nem csendes, azonnali dolog volt,
mint egy filmben; Hodge torkából hörgés tört fel, a szeme kifordult, a
teste elernyedt, karja furcsa szögben fordult alá.
Alec az ujjai hegyével lezárta régi tanítómesterének szemhéját. –
Vale, Hodge Starkweather.
– Erre nem szolgált rá – szólt élesen Sebastian. – Nem volt
Árnyvadász, csak egy áruló. Nem érdemli meg a búcsúszavakat.
Alec felkapta a fejét. Óvatosan a földre fektette Hodge-ot, majd
felegyenesedett. Tekintete hideg volt, mint a jég, ruháját beszennyezte a
vér. – Nem tudsz semmit. Megöltél egy fegyvertelen embert, egy
Nephilimet. Gyilkos vajiv.
Sebastian elhúzta a száját. – Azt hiszitek, nem tudom, ki ez? – intett
Hodge felé. – Starkweather benne volt a Körben. Elárulta a Klávét, és
meg is átkozták érte. Meg kellett volna halnia a bűneiért, de a Klávé
engedékeny volt... és mire mentek vele? Megint elárult bennünket,
amikor átadta a Végzet Kelyhét Valentine-nak, csak hogy
megszabadulhasson az átoktól. Pedig nagyon is megérdemelte azt az
átkot. – Egy pillanatra elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – Talán nem
kellett volna megtennem, de aligha mondhatjátok, hogy ne járt volna ki
neki.
– Honnan tudsz ennyi mindent Hodge-ról? – kérdezte Clary. – És
egyáltalán mit keresel itt? Úgy volt, hogy lent maradsz a Szövetség
Termében.
Sebastian habozott. – Túl sokáig maradtatok – bökte ki végül. –
Aggódtam. Gondoltam, elkelhet a segítségem.
– És úgy döntöttél, azzal segítesz, hogy megölöd azt az embert,
akivel beszélgetünk? – fakadt ki Clary. – Csak mert szerinted akadt
egy-két folt a múltjában? Ki csinál ilyet? Ennek nincs semmi értelme.
– Ugyanis hazudik – jelentette ki Jace. Hűvös tekintettel mérte végig
Sebastiant. – Ráadásul még csak nem is jól. Azt hittem, kicsit fürgébb
leszel, Verlac.
Sebastian rezzenéstelenül állta Jace tekintetét. – Nem tudom, miről
beszélsz, Morgenstern.
– Arra céloz – lépett előre Alec –, hogy ha tényleg jogosnak
gondolod, amit tettél, akkor szívcsen eljössz velünk a Szövetség
Termébe, és beszámolsz róla a Tanácsnak. Megteszed?
Egy szívdobbanásnyi szünet után Sebastian elmosolyodott – azzal a
mosollyal, ami nemrég még elbűvölte Claryt, most azonban volt benne
valami sanda, mint amikor egy kép kissé ferdén lóg a falon. –
Természetesen nem. – Lassan, szinte ballagva indult meg feléjük, mint
akinek a világon semmi gondja. – Persze – szólt – egy kicsit furcsa,
hogy ennyire ki vagytok bukva, amiért megöltem egy embert, miközben
Jace éppen egyesével készült levágni az ujjait.
Alec összeszorította a száját. – Nem tette volna meg.
– Neked... – Jace megvető tekintettel nézett Sebastianra. – Neked
fogalmad sincs róla, miről beszélsz.
– Vagy talán – folytatta Sebastian – igazából csak azért vagy mérges,
mert megcsókoltam a húgodat. Mert akart engem.
– Nem így volt – szólt Clary, de egyik fiú sem fordult felé. – Úgy
értem, nem akartalak.
– Van ez a kis szokása, tudod, ahogy beszívja a levegőt csókolózás
közben, mintha meglepődne. – Sebastian angyali mosollyal állt meg
közvetlenül Jace előtt. – Nagyon bájos. Biztosan észrevetted.
Jace úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát. – A húgom...
– A húgod – szólt Sebastian. – De tényleg az? Mert nem úgy
viselkedtek. Gondolod, mások nem veszik észre, hogy néztek
egymásra? Gondolod, sikerül elrejteni az érzéseiteket? Gondolod, nem
tartja ezt mindenki betegesnek és természetellenesnek? Ugyanis az.
– Elég ebből – szakította félbe Jace gyilkos tekintettel.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Clary. – Sebastian, miért mondod
ezeket?
– Mert végre megtehetem – felelte a fiú. – Fogalmad sincs, milyen
volt veletek tölteni az elmúlt néhány napot, és eljátszani, hogy semmi
bajom veletek. Te meg – fordult Jace-hez – minden egyes
másodpercben, amikor nem a húgod után csorgatod a nyáladat, mást
sem csinálsz, csak nyafogsz, hogy az apád nem szeretett. Hát ki ne
értené meg? Te meg, ostoba ribanc – folytatta Claryre pillantva – simán
odaadsz egy felbecsülhetetlenül értékes könyvet egy félvér
boszorkánymesternek. Van egyetlenegy agysejt is abban a miniatűr
fejedben? És te... – célozta meg Alecet a következő gunyoros
pillantással. – Azt hiszem, mindannyian tudjuk, veled mi a baj. A te
fajtádat nem is volna szabad megtűrni a Klávéban. Undorító vagy.
Alec elsápadt, bár inkább tűnt meglepettnek, mint felháborodottnak.
Clary meg tudta érteni – Sebastian angyali mosolyát látva nehéz volt
elképzelni, hogy ilyesmiket tud mondani. – El kellett játszanod, hogy
semmi bajod velünk? – kérdezte a lány. – De miért kellett volna
eljátszanod, hacsak... nem kémkedtél utánunk – fejezte be, menet
közben ismerve fel az igazságot. – Hacsak nem Valentine kéme voltál.
Sebastian csinos arca eltorzult, elegáns szeme keskeny csíkká
húzódott össze. – És végül leesett nekik – szólt. – Esküszöm, vannak
olyan minden fény nélküli démondimenziók, amelyek nem olyan
sötétek, mint ti vagytok.
– Talán nem vagyunk valami okosak – szólt Jace –, de legalább
élünk.
Sebastian undorral nézett rá. – Én is élek – jegyezte meg.
– Már nem sokáig – mondta Jace. Kardja hegyén megvillant a
holdfény, ahogy Sebastianra vetette magát. Olyan gyors volt, hogy csak
egy homályos villanás látszott belőle, gyorsabb, mint bármilyen emberi
mozdulat, amit Clary valaha látott.
Egészen mostanáig.
Sebastian félrelépett, elkerülve ezzel a támadást, majd elkapta Jace
fegyvert tartó kezét. A kard csörögve hullott a földre, Sebastian pedig
máris Jace kabátjának gallérját markolta, felemelte támadóját, és
elképesztő erővel elhajította. Jace átszelte a levegőt, és csontrepesztő
lendülettel csapódott a Gard falának, mielőtt mozdulatlanul terült volna
el a földön.
– Jace! – Clary előtt elfehéredett a világ. Odarohant Sebastianhoz,
hogy kiszorítsa belőle az életet, de a fiú oldalt lépett, és olyan
könnyedén csapott le, mintha csak egy bogarat nyomna agyon. Az ütés
a halántékán érte a lányt, aki ettől métereket gurult a földön. Amikor
megállapodott, hanyatt fordult, és pislogva próbálta eltüntetni a
fájdalom vörös ködét a szeméről.
Alec lekapta a hátáról az íját, és a nyílvessző máris lövésre készen
meredt előre. A fiú keze meg sem rezzent, ahogy célba vette Sebastiant.
– Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta. – Tedd a kezed a tarkód mögé!
Sebastian elnevette magát. – Sosem lőnél le – jelentette ki. Tett egy
hanyag lépést Alec felé, mintha csak a saját háza felé tartana
gondtalanul.
Alec hunyorírott. Könnyed, harmonikus mozdulattal megemelte a
kezét, megfeszítette a húrt, aztán elengedte. A nyílvessző sebesen szállt
Sebastian felé...
És eltévesztette a célt. Sebastian valahogyan elhajolt vagy félreugrott
– Clary nem tudta megállapítani –, és a vessző ártalmatlanul fúródott
egy fatörzsbe. Alecnek egyetlen csodálkozó pillantásra maradt csak
ideje, mielőtt Sebastian mellette termett, kikapta a kezéből az íjat, és
kettétörte. Clary úgy rezzent össze, mintha csontok reccsenését hallotta
volna. Próbált nem törődni a fejében égő fájdalommal, és ülő helyzetbe
küzdötte magát. Jace pár méternyire feküdt tőle teljesen mozdulatlanul.
Clary szeretett volna felállni, de érezte, hogy nem bírja el a lába.
Sebastian félrehajította az íj darabjait, és közvetlenül Alec orra elé
lépett. Alec máris előhúzott egy szeráfpengét, de Sebastian könnyedén
félresöpörte, elkapta a torkát, és kis híján fel is emelte a földről.
Könyörtelenül összeszorította a markát, és gonosz vigyorral figyelte,
ahogy Alec fuldokolva küszködik. – Lightwood – suttogta. – Eggyel
már elbántam ma közületek. Nem is reménykedtem benne, hogy még
egy a kezeim közé kerül.
Hirtelen úgy lépett hátra, mint egy bábu, amit zsinóron rángat valaki.
Amint kiszabadult, Alec a földre rogyott, és kezét a torkára szorította.
Clary hallotta ziháló, reszketeg légzését – de a tekintetét Sebastianra
szegezte. Sötét árnyék tapadt a fiú hátára, akár egy pióca. Sebastian a
nyakához kapott, és egy helyben pörögve markolászta a valamit, ami
szorongatta. A holdfény nemsokára megvilágította a valamit, és Clary
már látta is, mi az.
Simon volt. Karját átvetette Sebastian nyakán, fehér metszőfogai
csonttűkként csillogtak. Clary először látta Simont teljes vámpír
alakjában, mióta kikaparta magát a föld alól, és most döbbent
csodálkozással figyelte. Képtelen volt elfordítani a fejét. A fiú
vicsorogva húzta fel az ajkát, pengcéles metszőfogai teljes hosszukban
előbújtak. Most mélyen Sebastian alkarjába mélyesztette őket, hosszú,
vörös sebet hasítva a bőrébe.
Sebastian hangosan felkiáltott, és hanyatt vetette magát. Keményen
vágódott a földnek, aztán ahogy Simonnal a hátán átfordult, a két fiú
egymást tépte és karmolta, miközben úgy vicsorogtak, akár a veremben
küzdő kutyák. Sebastian több sebből vérzett, de végül talpra
kászálódott, és kétszer keményen Simon bordái közé rúgott. Simon
kétrét görnyedve kapott az ol dalához. – Te förtelmes kis kullancs –
vicsorította Sebastian, és felemelte a lábát a következő rúgáshoz.
– Én nem tenném – szólt egy csendes hang.
Clary felkapta a fejét, de a hirtelen támadt fájdalomtól megint
csillagokat kezdett látni. Jace pár lépésnyire állt Sebastian mögött. Az
arca véres volt, az egyik szeme pedig annyira bedagadt, hogy talán nem
is látott vele. A kezében viszont ragyogó szeráfpengét tartott
rezzenéstelenül. – Soha nem öltem még meg embert ilyennel – szólt –,
de hajlok rá, hogy most megpróbáljam.
Sebastian arca eltorzult. Vetett egy pillantást a földön fekvő
Simonra, aztán felemelte a fejét, és köpött egyet. Ezután mondott
valamit egy olyan nyelven, amit Clary nem ismert fel, majd elfordult, és
ugyanazzal a hátborzongató fürgeséggel, amivel a falhoz vágta Jace-t,
eltűnt a sötétben.
– Ne! – kiáltotta Clary. Megpróbált felállni, de a fájdalom
nyílvesszőként hasított az agyába. Visszarogyott a nedves fűre. Egy
pillanattal később Jace sápadt arccal, feszülten hajolt fölé. Clary
felnézett rá, a tekintete elhomályosodott – így kellett lennie, hiszen
biztosan nem csak úgy képzelte azt a fehér fényt, ami körülvette a fiút...
Aztán meghallotta Simon hangját, majd Alecét, és egyikük Jace
kezébe nyomott valamit... egy irónt. Clarynek égető érzés támadt a
karjában, és egy pillanattal később a fájdalom elkezdett visszahúzódni,
a feje pedig kitisztult. Hunyorogva nézett a fölé hajoló három arcra. – A
fejem...
– Agyrázkódásod van – szólt Jace. – Az iratze elvileg segít, de el
kéne vinnünk a Klávé valamelyik orvosához. A fejsérülésekkel jó
vigyázni. – Ezzel visszaadta az irónt Alecnek. – Fel tudsz vajon állni?
A lány bólintott. Hiba volt. Ahogy segítő kezek felhúzták a földről,
megint beléhasított a fájdalom. Simon. Clary hálásan rátámaszkodott, és
várta, hogy megint megtalálja az egyensúlyát. Még mindig úgy érezte,
hogy bármelyik pillanatban összeeshet.
Jace aggodalmasan pillantott rá. – Nem kellett volna így nekimenned
Sebastiannak. Még csak fegyvered sem volt. Hogy a fenébe gondoltad?
– Mind hogy a fenébe gondoltuk? – sietett váratlanul a lány
védelmére Alec. – Úgy hajított el, mint valami gumilabdát. Sosem
láttam senkit, aki ilyen könnyedén elintézett volna, Jace.
– Hát... meglepett – szólt kelletlenül Jace. – Nyilván valami
különleges kiképzést kapott. Nem voltam rá felkészülve.
– Igen, világos. – Simon fintorogva tapogatta a bordáit. – Azt
hiszem, eltörte két bordámat. Semmi gond – tette hozzá válaszul Clary
aggódó pillantására. – Már gyógyulnak. Annyi biztos, hogy Sebastian
erős. Nagyon erős. – Jace-re pillantott. – Szerinted mióta állt ott az
árnyékban?
Jace komoran pillantott abba az irányba, amerre Sebastiant elnyelte a
sötétség. – Nos, a Klávé előbb-utóbb elfogja, és valószínűleg elátkozzák
majd. Szeretném, ha ugyanazt az átkot kapná, mint Hodge. Az lenne a
valódi igazságszolgáltatás.
Simon elfordult, és a bokrok közé köpött. Aztán a keze fejével
megtörölte a száját, és vágott egy grimaszt. – Pocsék íze van a
vérének... Mint a méreg.
– Gondolom, ezt hozzáadhatjuk elragadó tulajdonságainak hosszú
listájához – mondta Jace. – Kíváncsi vagyok, mit művelt még ma este.
– Vissza kell mennünk a Szövetség Termébe. – Alec tekintete
feszültségről árulkodott, és Clarynek eszébe jutott, hogy Sebastian
mondott neki valamit a többi Lightwoodról... – Tudsz járni, Clary?
A lány elhúzódott Simontól. – Tudok. Mi lesz Hodge-dzsal? Nem
hagyhatjuk csak úgy itt.
– Muszáj – felelte Alec. – Lesz még idő visszajönni érte, ha túléljük
az éjszakát.
Mielőtt elhagyták volna a kertet, Jace megtorpant, levetette a kabát
át, és Hodge üres tekintettel felfelé meredő arcára terítette. Clary
legszívesebben odament volna Jace-hez, és akár a vállára is tette volna a
kezét, de volt valami a fiú tartásában, ami miatt meggondolta magát.
Még Alec sem lépett közelebb hozzá, hogy felajánljon neki egy
gyógyító rúnát, pedig Jace erősen húzta a lábát, miközben lefelé
gyalogoltak a dombról.
Kivont és készenlétben tartott kardokkal, együtt vonultak végig a
kanyargós ösvényen; az eget vérvörösre festette a hátuk mögött lángoló
Gard. Démonokat azonban nem láttak. A mozdulatlan csendtől és a
kísérteties fénytől Clarynek hevesebben kezdett verni a szíve: úgy
érezte, mintha álmodna éppen. A kimerültség satuként szorította a
mellkasát. Olyan volt, mintha minden egyes lépésnél egy betontömböt
kellett volna a lábával felemelnie, aztán megint a földhöz csapnia, újra
meg újra. Hallotta, ahogy Jace és Alec beszélget előtte az ösvényen, de
hiába voltak egészen közel, a hangjuk alig jutott el hozzá.
Alec suttogva beszélt, és szinte könyörgött. – Jace, ahogy odafent
beszéltél Hodge-dzsal... Nem gondolkozhatsz így. Attól, hogy
Valentine fia vagy, még nem kell szörnyetegnek lenned. Akármit is tett
veled kiskorodban, akármit is tanított, meg kell értened, hogy ez nem a
te hibád...
– Nem akarok beszélni erről, Alec. Sem most, sem máskor. Ne is
kérdezz róla még egyszer! – Jace nyers hangja hallatán Alec azonnal
elhallgatott. Clary szinte érezte, mennyire rosszul estek neki a szavak.
Micsoda éjszaka! – gondolta a lány. Mindenkit rengeteg fájdalom ért.
Megpróbált nem gondolni Hodge-ra, a könyörgő, szánni való
tekintetére, mielőtt meghalt. Nem kedvelte Hodge-ot, de a férfi nem
érdemelte meg azt, amit Sebastian tett vele. Ilyet senki sem érdemelt.
Clary Sebastianra gondolt, arra, ahogyan a szétröppenő szikrák
fürgeségével mozgott.
Jace-en kívül sohasem látott senkit, aki ilyen gyors lett volna.
Szerette volna kiokoskodni, mi történhetett Sebastiannal. Hogyan
térhetett ilyen rossz útra Penhallow-ék unokatestvére, és hogy lehet,
hogy senki nem vette észre? Clarynek az jutott eszébe, hogy ő az
édesanyját szerette volna megmenteni, a fiú viszont csak Valentine-nak
akarta megszerezni a Fehér Könyvet. Magnus tévedett: Valentine nem a
Lightwood gyerekektől szerzett tudomást Ragnor Fellről. Ő beszélt róla
Sebastiannak. Hogyan is lehetett ennyire buta?
Elkeseredettségében alig vette észre, hogy az ösvény egy széles útra
lyukadt ki, ami egyenesen a városba vitte őket. Az utcák elhagyatottak
voltak, a házak sötétek. A boszorkányfény lámpák közül jó párat
összetörtek, üvegük szilánkokra robbanva feküdt a macskaköveken. A
távolból hangok hallatszottak, itt-ott pedig felbukkant egy fáklya az
épületek árnyékai között, de...
– Borzasztó nagy a csönd – állapította meg Alec, miután meglepetten
körülnézett. – És...
– Nem érzek démonszagot – mondta Jace, és összeráncolta a
homlokát. – Furcsa. Gyerünk! Nyomás a Szövetség Termébe!
Bár Clary félig-meddig felkészült a küzdelemre, egyetlenegy démont
sem látott az utcákon. Vagyis az egyik keskeny mellékutcában háromnégy
Árnyvadász alkotott kört egy földön lüktető-pulzáló valami körül,
amit felváltva böködtek hosszú, kihegyezett botjaikkal. Clary
összerezzent, és elfordította a fejét.
A Szövetség Terme ragyogott, akár a tábortűz; az ablakokon meg az
ajtókon boszorkányfény áradt kifelé. Ahogy felfelé siettek a lépcsőn,
Clary megbotlott, és kis híján el is esett. Egyre jobban szédült. Úgy
érezte magát, mintha egy nagy pörgő gömb közepén állna. Odafent a
csillagok fehér csíkokként ragyogtak az égen. – Le kéne feküdnöd –
mondta Simon, aztán amikor a lány nem felelt, még egyszer rászólt. –
Clary?
A lány borzasztó erőfeszítések árán kipréselt magából egy mosolyt. –
Jól vagyok.
Jace a bejáratnál állt, és némán nézett vissza Claryre. A nyers
boszorkányfény rettenetesen csúnyának mutatta vérfoltos arcát és
duzzadt szemét.
A teremből több száz hang tompa morajlása hallatszott. Clarynek
úgy tűnt, mintha egy hatalmas szív dobogott volna odabent. A tartókba
biggyesztett fáklyák és a körben világító boszorkányfények égették a
szemét, és eltompították a látását: csak homályos formákat tudott
kivenni. Homályos formákat meg színeket. Fehéret, aranyat, aztán az
éjszakai égboltot odafent, amint sötétről halványabb kékre fakult.
Mennyi idő lehetett?
– Nem látom őket – pillantott körbe idegesen Alec, a családja után
kutatva. Olyan volt a hangja, mintha százmérföldnyire lenne, vagy
valahol mélyen a tenger alatt. – Mostanra ide kellett volna érniük...
Clary szédülése csak rosszabb lett, és most már végképp nem
hallotta Alec hangját. Elkapott egy oszlopot a közelben, nehogy
elveszítse az egyensúlyát. Egy kéz simította végig a hátát – Simon. A
fiú mondott valamit Jace-nek, de a hangja elveszett a több tucat másik
között, amelyek folyamatosan emelkedtek és süllyedtek, mint a partot
mosó hullámok.
– Sosem láttam ehhez hasonlót. A démonok egyszerűen sarkon
fordultak és elmentek.
– Valószínűleg, mert hajnalodik. Félnek a napfénytől, és nemsokára
pirkad.
– Nem, más oka is volt.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy holnap este visszajöhetnek?
Vagy azután?
– Ilyet ne is mondj, nincs rá semmi okod. Estére megint működni
fognak a védvonalak.
– És Valentine megint kikapcsolja őket.
– Talán nem is érdemiünk mást. Talán Valentine-nak igaza volt, és
elveszítettük az Angyal áldását, amiért szövetségre léptünk az
Alvilágiakkal.
– Csitt! Mutassatok már egy kis tiszteletet! A holtakat számolják az
Angyalok terén.
– Ott vannak! – szólt Alec. – Arra, az emelvénynél... – Elakadt a
hangja, aztán már ott sem volt; a tömegen furakodott át a családja felé.
Clary hunyorogva próbált élesebben látni, de továbbra is homályos
foltok keringtek csak a szeme előtt...
Hallotta, ahogy Jace visszatartja a lélegzetét, aztán a fiú egyetlen szó
nélkül Alec után indult. Clary elengedte az oszlopot, hogy maga is a
nyomukba szegődhessen, de megbotlott. Simon kapta el.
– Le kell feküdnöd, Clary – mondta.
– Nem – suttogta a lány. – Látni akarom, mi történt...
Elhallgatott. Simon a válla fölött bámult Jace után, halálra vált
arccal.
Clary megint megragadta az oszlopot, és lábujjhegyre állt, hogy
valahogy átlásson a tömeg íólott...
Ott volt a Lightwood család: Maryse a zokogó Isabelle-t karolta át,
Robert Lightwood pedig a földön ült, és az ölében tartott valamit – nem,
valakit. Clary visszagondolt az első alkalomra, amikor megpillantotta
Maxot, amint az Intézetben feküdt a kanapén ernyedten, szemén
félrecsúszott a szemüveg, keze pedig a padlóra lógott. Bárhol el tud
aludni, mondta akkor Jace, és most is szinte olyan volt, mintha Max
aludna az édesapja ölében. De Clary tudta, hogy nem alszik.
Alec a földön térdelt, és Max kezét fogta, Jace pedig mozdulatlanul
állt mellettük. Teljesen elveszettnek tűnt, mint akinek fogalma sincs
róla, hol van, vagy mit keres ott. Clary legszívesebben odaszaladt volna
hozzá, hogy megölelje, de Simon tekintete azt mondta, ne, mint ahogy
az emlékei is a Wayland-háznál történtekről és a fiú őt ölelő karjairól.
Legkevésbé ő tudta volna most megvigasztalni Jace-t.
– Clary – szók Simon, de a lány a szédülés és a fejét hasogató
fájdalom ellenére elhúzódott tőle. A Szövetség Termének ajtajához
rohant, szélesre tárta, kifutott a lépcsőre, és hatalmas kortyokban nyelte
a hűvös levegőt. A távolban vörös tűz festette meg a látóhatárt, és a
csillagok elhalványultak az egyre világosabb égbolton. Az éjszaka
véget ért. Megérkezett a hajnal.
13
Ahol bánat van
CLARY ZIHÁLVA ÉBREDT VÉRZŐ ANGYALOKTÓL nyüzsgő
álmából. A lepedő feszes csigavonalban tekeredett össze alatta. Amatis
szűk vendégszobájának átláthatatlan sötétségében a lány úgy érezte,
mintha koporsóba zárták volna. Megragadta a függönyt, és elrántotta az
ablak elől, mire nappali fény áramlott a szobába. Clary összeráncolta a
homlokát, és megint behúzta a függönyt.
Az Árnyvadászok elégették a halottaikat, és a nyugati égboltot a
démontámadás óta folyamatosan ellepte a füst. Clarynek felfordult a
gyomra, ahányszor csak kinézett az ablakon, úgyhogy inkább behúzva
tartotta a függönyt. A szoba sötétjében lehunyta a szemét, és próbálta
felidézni az álmát. Angyalok voltak benne, és egy rúna képe villant fel
újra meg újra előtte, amit Ithuriel mutatott meg neki. Egyszerű rúna
volt, annyira egyszerű, mint egy megkötött csomó, de Clary akárhogy is
koncentrált, képtelen volt kiolvasni, képtelen volt megfejteni a
jelentését. Csak annyit érzett biztosan, hogy a rúna valamiért nem volt
teljes, és akárki alkotta meg, nem fejezte be a művét.
Nem ez az első alkalom, hogy álmokat mutattam neked, mondta
Ithuriel. Clary az álmaira gondolt: Simonra, a tenyerébe égett
keresztekkel, a szárnyas Jace-re, a tükörként csillogó, repedező jéggel
borított tavakra. Azokat az álmokat is az Angyal küldte volna rá?
Clary sóhajtva ült fel. Az álmok talán rosszak voltak, de az ébredés
után agyába villanó képek sem tűntek sokkal jobbnak. Isabelle-t látta
maga előtt, amint zokogva ül a Szövetség Termének padlóján, és olyan
erővel tépi fekete haját, hogy kis híján kitép belőle néhány csomót.
Látta Maryse-t, amint Jia Penhallow arcába üvölti, hogy az
unokaöccsük tette ezt, akit a házukba hoztak, és ha ő Valentine
szövetségeséül szegődött, az bizony róluk is sokat elmond. Alec
próbálta megnyugtatni az édesanyját, és kérte Jace-t, hogy segítsen
neki, de Jace csak állt ott egy helyben, miközben a nap lassan felkelt
Alicante fölött, és betűzött a Szövetség Termellek mennyezetén. –
Hajnal van – szólt Luke, aki fáradtabbnak látszott, mint amilyennek
Clary valaha látta. – Ideje behozni a halottakat. – Ezzel őrjáratokat
küldött ki, hogy gyűjtsék össze az elesett Árnyvadászokat és
lükantrópokat, majd hozzák őket a térre a Szövetség Terme elé. Arra a
térre, amelyen nem is olyan régen Clary még Sebastiannal kettesben
sétált át, amikor megállapította, hogy az épület olyan, mint egy
templom. Akkor még kellemes helynek tűnt a virágládákkal és az élénk
színű kirakatokkal. Most pedig megtelt halottakkal.
Max is ott volt közöttük. Clary arra gondolt, milyen komolyan
beszélt a kisfiú a mangákról, és gombóc nőtt a torL ban. Akkor
megígérte neki, hogy egyszer elviszi a Tiltott Bolygóba, csakhogy erre
már sosem fog sor kerülni. Vettem volna neki könyveket, gondolta
Clary. Bármit, amit kinéz magának. Nem mintha ez most már
számítana.
Ne gondolj rá! Clary lerúgta magáról a paplant, és felült. Gyorsan
lezuhanyozott, aztán felkapta azt a farmert meg pulóvert, ami aznap volt
rajta, amikor megérkezett New Yorkból. Mielőtt belebújt volna a
pulóverbe, az arcához szorította, háta megérzi rajta Brooklyn szagát,
vagy legalább a mosószerét – bármit, ami az otthonára emlékezteti –, de
Amatis nyilvánvalóan kimosta, mert csak valamilyen citromos illat
áradt belőle. Clary felsóhajtott, és leballagott a földszintre.
Nem talált mást, csak Simont, aki a nappaliban ült a kanapén. Háta
mögött a nyitott ablakon beözönlött a napfény. Simon olyan lett, mint
egy macska, gondolta a lány. Mindig megkereste a napos helyeket, ahol
összekuporodhatott. Akármilyen sokat is érte azonban a nap, a bőre
ugyanolyan elcfántcsontfehér maradt.
Clary kivett egy almát az asztalon álló tálból, letelepedett a fiú mellé,
és maga alá húzta a lábát. – Sikerült aludnod?
– Egy keveset – nézett vissza rá Simon. – Ezt nekem kéne
kérdeznem tőled. A te szemed karikás. Újabb rémálmok?
Clary megrántotta a vállát. – Ugyanaz a cucc. Halál, pusztítás,
gonosz Angyalok.
– Szóval nagyjából, mint a valóságban.
– Igen, de ennek legalább vége van, amikor felébredek – felelte a
lány, és beleharapott az almájába. – Hadd találjam ki! Luke meg Amatis
a Szövetség Termében van egy újabb megbeszélésen.
– Igen. Azt hiszem, ez egészen pontosan az a megbeszélés,
amelyiken összegyűlnek és megtárgyalják, mit kell még megbeszélniük.
– Simon szórakozottan tépkedte egy díványpárna szegélyét. – Hallottál
valami Magnusról?
– Nem. – Clary próbált nem gondolni rá, hogy három napja látta
utoljára Magnust, és a boszorkánymester azóta sem küldött üzenetet
neki. Vagy arra, hogy semmi sem akadályozhatta meg benne, hogy
fogja a Fehér Könyvet, és nyomot sem hagyva maga után, felszívódjon
vele. Clary maga sem értette, miért is gondolta valaha, hogy jó ötlet
lehet megbízni valakiben, aki ennyi szemfestéket ken magára.
Könnyedén megérintette Simon csuklóját. – És te? Mi van veled? Jól
bírod még az ittlétet? – Clary azt szerette volna, ha a fiú a csata
végeztével azonnal hazasiet – haza, ahol biztonságban lehet. Csakhogy
Simonnak valamiért nem akaródzott elmenni. Nem árulta el, mi okból,
de maradt. A lány remélte, hogy nem azért, mert a saját feladatának
tekinti, hogy vigyázzon rá.
Kis híján közölte is vele, hogy semmi szüksége a védelmére, aztán a
végén mégsem tette – mert a lelke mélyén mégsem szívesen szakadt
volna el tőle, Simon maradt hát, Clary pedig titkon bűnös örömmel
nyugtázta, hogy így alakult. – Megkapod... tudod, amire szükséged
van?
– A vérre gondolsz? Igen, Maia mindennap több üveggel is hoz
nekem. Csak ne kérdezd, honnan szerzi.
Az első délelőttön, amit Simon Amatis házában töltött, beállított egy
vigyorgó lükantróp egy élő macskával. – Vér – közölte erős
akcentussal. – Neked hoztam. Friss! – Simon köszönetet mondott a
vérfarkasnak, aztán megvárta, amíg elmegy, és kissé zöld arccal
szabadon engedte a macskát.
– Nos, valahonnan mindenképp vérhez kell jutnod – mondta akkor
Luke, aki láthatóan szórakoztatónak találta a jelenetet.
– Van otthon egy macskám – felelte Simon. – Szó sem lehet róluk.
– Szólok Maiának – ígérte Luke, és onnantól fogva a vér diszkrét
tejesüvegekben érkezett. Clarynek fogalma sem volt róla, hogyan
intézte a dolgot a vérfarkaslány, és Simonhoz hasonlóan ő sem szívesen
kérdezett volna rá.
Clary nem látta Maiát a csata éjszakája óta – a lükantrópok valahol
egy közeli erdőben táboroztak le, és csak Luke maradt a városban.
– Mi piszkálja a csőrödet? – Simon hátrahajtotta a fejét, és lesütött
szempillái alól nézett a lányra. – Úgy festesz, mint aki kérdezni akar
valamit.
Igazság szerint Clary jó pár dolgot szeretett volna kérdezni, végül
azonban egy biztonságos megoldást választott. – Hodge – kezdte
bizonytalanul. – Amikor odalent voltatok a cellában, tényleg nem
tudtad, hogy ő az?
– Nem láthattam. Csak a hangját hallottam a falon keresztül.
Beszélgettünk... sokat.
– És bírtad? Úgy értem, rendes volt?
– Rendes? Nem is tudom. Megviselt, szomorú, intelligens,
helyenként együtt érző... Igen, bírtam. Az volt a benyomásom, hogy
valamiért önmagára emlékeztetem...
– Ne mondj ilyet! – Clary kihúzta magát ültében, és majdnem az
almát is elejtette. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint Hodge.
– Szerinted nem vagyok megviselt és intelligens?
– Hodge gonosz volt. Te nem vagy az – jelentette ki határozottan a
lány. – Ennyi az egész.
Simon felsóhajtott. – Az emberek nem születnek jónak vagy
rossznak. Talán hajlamosak rá, hogy ilyenek vagy olyanok legyenek, de
az számít, ki hogyan éli le az életét. És hogy kik az ember barátai.
Hodge barátja Valentine volt, és szerintem nem is volt senki más az
életében, aki bátorította volna, vagy segített volna, hogy jobb ember
lehessen. Ha az ő életét kellett volna élnem, nem tudom, mi lett volna
belőlem. De nem az ő életét élem. És van családom. Meg te is itt vagy
nekem.
Clary rámosolygott a fiúra, de a szavai fájdalmasan csendültek a lány
fülében. Az emberek nem születnek jónak vagy rossznak. Ezt mindig is
igaznak találta, de a látomásban, amit az Angyal mutatott neki, az
édesanyja nevezte a saját gyerekét gonosznak és szörnyetegnek. Jó lett
volna ezt is elmesélni Simonnak, beszámolni neki mindenről, amit az
Angyal mutatott, de nem tehette. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy
azt sem hallgathatta volna el, amit Jace-ről megtudott, az pedig szóba
sem jöhetett. Ez Jace titka volt, nem az övé. Simon egyszer
megkérdezte, miről beszélt Jace Hodge-nak, miért nevezte magát
szörnyetegnek, de Clary erre csak annyit felelt, hogy nyugodtabb
pillanatokban is nehéz megállapítani, miről beszél éppen Jace. Nem volt
benne biztos, hogy Simon hisz neki, mindenesetre többször nem
kérdezett rá a dologra.
Most hangos kopogás mentette meg, hogy mondania kelljen valamit.
Összehúzta a szemöldökét, és letette az asztalra az almacsutkát. –
Megyek.
Ahogy kinyitotta az ajtót, hűvös levegő áramlott a szobába. Aline
Penhallow állt a felső lépcsőfokon egy sötét rózsaszín selyemkabátban,
ami majdnem pontosan olyan színű volt, mint a karikák a szeme körül.
-Beszélnem kell veled – közölte minden bevezető nélkül.
Clary meglepetésében csak bólintani tudott, majd szélesre tárta az
ajtót. – Jól van, gyere be!
– Kösz. – Aline fürgén ellépett mellette, és bevonult a nappaliba.
Ahogy meglátta Simont a kanapén, tátva maradt a szája a döbbenettől. –
Ez nem a...?
– A vámpír? – vigyorodott el Simon. Amikor így mosolygott, alig
észrevehetően hegyes, mégsem emberi metszőfogai éppen kilátszottak
az alsó ajka mögül. Clary nem bánta volna, ha inkább visszafogja
magát.
Aline Claryhez fordult. – Beszélhetnénk négyszemközt?
– Nem – felelte Clary, és leült a kanapéra Simon mellé. – Akármit is
akarsz mondani, nyugodtan mondhatod előtte is.
Aline az ajkába harapott. – Jó. figyelj, beszélnem kéne Aleckel, Jaceszel
és Isabelle-lel, de fogalmam sincs, hol találhatom meg őket.
Clary felsóhajtott. – Egy ismerős segített nekik elintézni, hogy
beköltözhessenek egy üres házba. A tulajdonosok elköltöztek vidékre.
Aline bólintott. Sokan elhagyták Idrist a támadás óta. A legtöbben
azért maradtak – többen, mint Clary számított rá –, de így is akadtak jó
néhányan, akik felpakoltak és elutaztak, üresen hagyván a házukat.
– Jól vannak, ha arra vagy kíváncsi. Nézd, én sem találkoztam velük.
A csata óta egyáltalán nem. Küldhetek egy üzenetet Luke-kal, ha
akarod...
– Nem is tudom – rágta az ajkát Aline. – A szüleim kénytelenek
voltak elmondani Sebastian párizsi nagynénjének, hogy mit csinált.
Teljesen kiborult.
– Mint ahogy bárki kiborult volna a helyében, ha az unokaöccséről
kiderül, hogy gonosz bűnöző – jegyezte meg Simon
Aline sötét pillantást vetett a fiúra. – Azt mondta, ez egyáltalán nem
vall Sebastianra, nyilván valami tévedés lesz a dologban. Szóval küldött
nekem róla néhány fényképet. – Aline a zsebébe nyúlt, előhúzott
néhány kissé meghajlott fotót, aztán Clary kezébe nyomta őket. – Ezt
nézd meg!
Clary a képekre pillantott. Egy nevető, sötét hajú fiú volt rajtuk, aki
egészen jóképűnek tűnt a maga sajátságos módján, kissé túlméretezett
orrával meg ferde mosolyával. Olyan srácnak tűnt, akivel jól el lehet
tölteni az időt. Továbbá egyáltalán nem hasonlított Sebastianra. – Ez az
unokatestvéred?
– Ez Sebastian Verlac. Ami azt jelenti...
– Hogy a fiú, aki itt volt, és Sebastíannak adta ki magát, igazából
valaki teljesen más? – Clary egyre izgatottabban pörgette végig a
képeket.
– Arra gondoltam... – szólt Aline, és megint az ajkába harapott. –
Arra gondoltam, hogy ha a Lightwoodok tudnák, hogy Sebastian, vagy
akárki is volt az a fiú, igazából nem az unokatestvérük, akkor talán
megbocsátanának nekem. Vagyis nekünk.
– Biztosan megbocsátanak. – Clary próbált a lehető legkedvesebben
válaszolni – De itt komolyabb dologról van szó. A Klávét is érdekelni
fogja, hogy Sebastian nem csak egy szegény, félrevezetett Árnyvadász
fiú volt. Valentine eleve kémnek küldte ide.
– De annyira meggyőző volt – mondta Aline. – Olyan dolgokat
tudott, amiket csak az én családom tudhat. Ismerte a gyerekkorunkat...
– Azért kíváncsi vagyok – szólt közbe Simon –, hogy mi történhetett
a valódi Sebastiannal. Az unokatestvéreddel. A jelek szerint elindult
Párizsból Idrisbe, csakhogy sosem érkezett meg. Szóval mi történt vele
útközben?
– Valentine keze van a dologban – felelte Clary. – Nyilván kitervelte
az egészet, tudta, hol lesz Sebastian, és hogyan kapja el útközben. És ha
Sebastiannal megtette...
– Akkor nyilván másokkal is – bólintott Aline. – Szólnotok kell a
Klávénak. Szóljatok Lucian Graymarknak! – Elkapta Clary meglepett
tekintetét. – Az emberek hallgatnak rá. A szüleim mondták.
– Eljöhetnél velünk a Szövetség Termébe – javasolta Simon. –
Mondd el nekik magad!
Aline megrázta a fejét. – Nem tudnék Lightwoodék szemébe nézni
főleg Isabelle-ébe. Megmentette az életemet, én meg... én meg képtelen
voltam megállni. Csak futottam.
– Sokkot kaptál. Nem a te hibád.
Aline-t láthatólag nem sikerült meggyőzni. — Most pedig az öccse...
– Elhallgatott, és tovább rágta az ajkát. – Mindegy. Figyelj, valamit rég
elakartam neked mondani, Clary.
– Nekem? – kérdezte értetlenül Clary.
– Igen. – Aline mély lélegzetet vett. – Az a helyzet, hogy amikor
ránk nyitottál, és én ott voltam Jace-szel, akkor nem történt semmi
fontos. Én csókoltam meg őt. Csak... kísérlet volt. És nem igazán jött
be.
Clary érezte, hogy vér szökik az arcába, és biztos volt benne, hogy
igazán látványosan elvörösödik. Ezt meg miért mondja el nekem? –
Figyelj, semmi gond. Jace dolga, nekem semmi közöm hozzá.
– Hát, akkor úgy vettem észre, nagyon kiakadtál. – Apró mosoly
jeleni meg Aline szája szélén. – És szerintem azt is tudom, miért.
Clary visszanyelte a savas ízt a szájából. – Igen?
– Te is tisztában vagy vele, hogy a bátyád nem fogja vissza magát.
Mindenki tudja, hogy rengeteg lánnyal járt már. Aggódtál, hogy ha
velem kezd kavarni, bajba sodorja magát. Végtére is a családjaink
barátok. Vagy legalábbis azok voltak. De nem kell aggódnod. Nem az
esetem.
– Nem hiszem, hogy valaha ilyet hallottam volna egy lány szájából –
jegyezte meg Simon. – Azt hittem, Jace az a srác, aki mindenkinek az
esete.
– Én is azt hittem – mondta lassan Aline. – Pontosan ezért csókoltam
meg. Próbáltam rájönni, hogy van-e egyáltalán olyan srác, aki az én
esetem.
Ő csókolta meg Jace-t, gondolta Clary. Nem Jace csókolta meg őt. Ő
csókolta meg Jace-t. A lány tekintete találkozott Simonéval Aline feje
fölött. Simon mintha élvezte volna a helyzetet. – És mire jutottál?
Aline vállat vont. – Még nem tudom. De legalább nem kell
aggódnod Jace miatt.
Bár úgy lenne! – Jace miatt mindig aggódnom kell.
A Szövetség Termét teljesen átalakították a csata éjszakája óta.
Mivel a Gard leégett, most ezt használták tanácsteremnek, itt gyűltek
össze azok az emberek, akik eltűnt családtagjaikat keresték, és itt
lehetett tudomást szerezni a legfrissebb hírekről. A középen álló
szökőkút kiszáradt, és két oldalán hosszú padokat állítottak fel, amelyek
egy magas dobogó felé fordultak a helyiség végében. Néhány Nephilim
a hatalmas terem körül húzódó árkádok alatt üldögélt, mások viszont
idegesen szaladgáltak ide-oda. A Teremben többé senkinek nem jutott
volna eszébe táncolni. Különleges hangulat lengte be a levegőt,
feszültség és várakozás keveréke.
Hiába tartott középen gyűlést a Klávé, az Árnyvadászok mindenfelé
egymással sugdolóztak. Clary elkapott néhány beszélgetésfoszlányt,
ahogy Simonnal átsiettek a termen: a démontornyok ismét üzemeltek.
Ez azt jelentette, hogy a védvonalak ismét a helyükön voltak, bár az
erejük nem közelítette meg a korábbit. A várostól délre démonokat
láttak a dombon. A vidéki házak üresen álltak, tijabb családok költöztek
el Alicante környékéről, és sokan még a Klávéból is kiléptek.
A város falra akasztott térképeivel körülvett emelvényen állt a
Konzul. Úgy festett, akár egy testőr, szürke ruhás, alacsony, kövérkés
társa mellett.
– A fenébe, ez az Inkvizítor – mormogta Simon Clary fülébe, az
alacsony férfira mutatva. – Aldertree.
– És ott van Luke – szólt Clary, ahogy kiszúrta a férfit a tömegben.
Luke a kiszáradt szökőkút mellett állt, és egy erősen kopott egyenruhát
viselő Árnyvadásszal merült beszélgetésbe, akinek kötés takarta el a fél
arcát. Clary körülnézett, hátha Amatist is megtalálja, és nemsokára
észre is vette a nőt, amint magányosan üldögél az egyik padon, a lehető
legtávolabb a többi Árnyvadásztól. Amikor megpillantotta Claryt,
láthatólag meglepődött, és felállt.
Luke észrevette Claryt, felhúzta a szemöldökét, majd halkan
odasúgott valamit a bekötött arcú férfinak, és elindult arrafelé, ahol a
lány meg Simon megállt az egyik oszlop tövében. Ahogy közeledett,
egyre komorabb lett az arca. – Ti meg mit kerestek itt? Tudod, hogy a
Klávé nem enged be gyerekeket a gyűlésekre, ami pedig téged illet... –
meredt Simonra. – Feltehetőleg nem a legjobb ötlet megmutatni magad
az Inkvizítornak, még akkor se, ha nem tehet ellene semmit. – Halvány
mosolyra húzta a szája sarkát. – Azzal komolyan veszélybe sodorná a
Klávé szövetségét az Alvilágiakkal a jövőben.
– Így igaz. – Simon finoman megmozgatva az ujjait, barátságos
mosollyal intett oda az Inkvizítornak, aki igyekezett nem tudomást
venni róla.
– Simon, hagyd abba! Nem szórakozni jöttünk ide. – Clary Luke orra
alá nyomta Sebastian képeit. – Ez itt Sebastian Verlac. Az igazi
Sebastian Verlac.
Luke arca elkomorult. Egyetlen szó nélkül nézte át a fotókat,
miközben Clary elismételte a történetet, amit Aline adott elő nekik.
Simon feszengve állt mellettük, és meredten bámult a terem túlsó vége
felé Aldertree-re, aki továbbra sem volt hajlandó tudomást venni a
jelenlétéről.
– És a valódi Sebastian nagyon hasonlít az imposztorra? – kérdezte
végül Luke.
– Nem igazán – felelte Clary. – A hamis Sebastian magasabb volt. És
szerintem valójában szőke lehetett, mert garantáltan festette a haját.
Senkié nem lehet ilyen fekete. – És csupafesték lett az ujjam, amikor
megérintettem, gondolta a lány, de inkább nem mondta kí hangosan. –
Aline mindenesetre azt kérte, hogy mutassuk meg ezeket neked és
Lightwoodéknak. Gondolta, ha megtudják, hogy az állítólagos
Sebastian igazából nem is rokona a Penhallow családnak, akkor...
– Nem beszélt ezekről a szüleinek, igaz? – pillantott Luke a képekre.
– Azt hiszem, még nem – felelte Clary. – Szerintem egyenesen
hozzám jött. Azt szerette volna, ha elmondom neked. Azt mondta, rád
hallgatnak az emberek.
– Talán néhányan igen – nézett vissza Luke a bekötözött arcú férfira.
– Ami azt illeti, éppen Patrick Penhallow-val beszélgettem. Annak
idején Valentine a közeli barátai közé sorolta, és talán azóta is
folyamatosan nyomon követte, mi történik a Penhallow családdal. Azt
mondtad, Hodge-tól tudod, hogy vannak itt kémei. – Visszaadta a
képeket Clarynek. – Sajnos Lightwoodék ma nem vesznek részt a
tanács ülésén. Délelőtt volt Max temetése, minden valószínűség szerint
a temetőben vannak. – Látván a lány tekintetét, hozzátette: – Nagyon
szűk körű ceremónia volt, Clary. Csak a legszűkebb család volt jelen.
De hát én Jace családjához tartozom, tiltakozott egy halk hang a
lány tejében. Volt azonban ott egy másik, erősebb hang is, ami
meglepte a keserűségével. És azt mondta neked, hogy ha mellette vagy,
az olyan, mintha lassan elvérezne. Szerinted tényleg éppen rád van
szüksége Max temetésén?
– Akkor talán este elmondhatod nekik – szólt hangosan. – Szóval...
szerintem jó hír lesz. Akárki is Sebastian, nem a barátaik rokona.
– Jobb hír lenne, ha tudnánk, kicsoda – mormogta Luke. – Vagy
hogy milyen kémei vannak még Valentine-nak a városban. Jó páran
lehettek, akik részt vettek a védvonalak eltüntetésében. Azt csakis a
városon belülről lehetett megcsinálni.
– Hodge szerint Valentine rájött a módjára – szólt közbe Simon. –
Azt mondta, démonvérre van szükség a védvonalak lebontásához,
csakhogy nem lehet démonvért bejuttatni a városba. Viszont Valentine
kitalálta, hogy m lehet mégis megoldani.
– Valaki démonvérrel egy rúnát festett az egyik torony tetejére –
sóhajtott Luke. – Szóval Hodge-nak nyilvánvalóan igaza volt. Sajnos a
Klávé mindig is túlságosan megbízott a védvonalakban. De még a
legrafináltabb rejtvénynek is van megoldása.
– Úgy fest, ez az a fajta rafinéria, amiért hátsón billentik az embert a
játékostársai – jegyezte meg Simon. – Abban a pillanatban, hogy a
teljes lehetetlenség varázsigéjével véded meg az erődödet, előkerül
valaki, aki földig rombolja az egészet.
– Simon! – szolt rá a fiúra Clary. – Fogd már be!
– Pedig nem mond butaságot – mondta Luke. – Csak egyelőre
fogalmunk sincsen, hogy juttatták be a démonvért a városba anélkül,
hogy eleve kikapcsolták volna a védvonalakat. – Megvonta a vállát. –
Jelenleg ez a legkisebb problémánk. A védvonalak működnek, de már
tudjuk, hogy nem bízhatjuk teljesen rájuk magunkat. Valentine
bármelyik pillanatban visszatérhet, akár komolyabb sereggel is, és
kétlem, hogy le tudnánk győzni. Nincsen elég Nephilim, akik pedig itt
maradtak, azok is elvesztették a hitüket.
– De mi van az Alvilágiakkal? – kérdezte Clary. – Azt mondtad a
Konzulnak, hogy a Klávénak az Alvilágiakkal együtt kell harcolnia.
– Beszélhetek én Malachinak meg Aldertree-nek, amíg piros hó esik,
attól még nem fognak meghallgatni – felelte lemondóan Luke. – Csak
azért nem dobnak ki, mert a Klávé megszavazta, hogy tartsanak itt
tanácsadónak. És ez is csak azért jöhetett szóba egyáltalán, mert jó
párnak közülük a falkám mentette meg az életét. Ez viszont nem jelenti
azt, hogy több Alvilágit akarnak látni Idrisben...
Sikoly hallatszott.
Amatis tenyerét a szájára szorítva bámult a Terem bejáratára. A
bejáratban álló férfi mögött ragyogott a beáramló nap fénye. Csak a
körvonalai látszottak, amíg egyszerre előrelépett, és Clary
megpillantotta az arcát
Valentine.
Clarynek, ki tudja, miért, először az tűnt fel, hogy a férfi frissen
borotválkozott. Ettől valahogyan fiatalabbnak látszott még annál a
dühös fiúnál is, akit Ithuriel mutatott neki az emlékeiben. Harctéri
öltözék helyett elegáns, halszálkás öltönyt viselt nyakkendővel.
Fegyvertelen volt. Akárha egy közönséges járókelő lenne Manhattan
utcáin. Bárkinek lehetett volna az apja.
Nem nézett Clary felé, egyáltalán tudomást sem vett a jelenlétéről.
Tekintetét Luke-ra szegezve vonult végig a padsorok közötti keskeny
folyosón.
Hogy jöhetett ide mindenféle fegyver nélkül?, csodálkozott Clary, de
egyetlen pillanattal később már választ is kapott a kérdésére. Aldertree
Inkvízítor olyan hangot adott ki, mint egy sebesült medve, aztán
otthagyta Malachit, aki próbálta visszatartani, lebotorkált az emelvény
lépcsőjén, és Valentine-ra vetette magát.
Úgy repült át Valentine testén, akár kés a vajon. Valentine vak
kíváncsisággal fordult Aldertree felé, ahogy az Inkvizítor
megtántorodott, nekiütközött egy oszlopnak, és esetlenül elterült a
földön. A Konzul követte, és tekintetében alig leplezett undorral
lehajolt, hogy felsegítse a földről. Clary kíváncsi lett volna, hogy az
undor Valentine-nak szól, vagy a fajankó módjára viselkedő Aldertreenek.
Újabb halvány mormogás söpört végig a szobán. Az Inkvizítor
felnyögött és küszködött, mint egy csapdába esett patkány, miközben
Malachi továbbra is erősen szorította a karját. Valentine továbbvonult a
terem közepe felé, anélkül, hogy újabb pillantást vetett volna kettejükre.
A padok körül összegyűlt Árnyvadászok úgy húzódtak félre, mint a
Vörös-tenger Mózes előtt, ezzel széles ösvényt nyitva a tetem közepén.
Clary összerázkódott, ahogy Valentine közelebb került hozzá és
Simonhoz. Csak egy kivetítés, mondta magának a lány. Igazából nincs
itt. Nem bánthat.
Simon megborzongott mellette. Clary éppen abban a pillanatban
fogta meg a fiú kezét, amikor Valentine megtorpant az emelvény
lépcsője mellett, és egyenesen rá nézett. Tekintete könnyedén futott
végiga lányon, aztán úgy siklott át Simonon, mintha a fiú ott sem lenne,
végúl pedig megállapodott Luke-on.
– Lucian – szólt.
Luke szemrebbenés nélkül állta a tekintetét, de nem felelt. Most
először voltak egy fedél alatt a Renwick óta, gondolta Clary, akkor
pedig Luke félholt volt a csata után, és elborította a vér. Most sokkal
könnyebben meg lehetett állapítani a különbségeket és a hasonlóságokat
a két férfi között. Luke hétköznapi flanelinget és farmert viselt,
Valentine pedig elegáns, drágának tűnő öltönyt. Luke borostás volt, és a
haját ősz hajszálak tarkították, Valentine pedig éppen olyan volt, mint
huszonöt éves korában lehetett – csak ridegebb lett és talán keményebb,
mintha az évek múlásával fokozatosan kővé változott volna.
– Úgy hallom, a Klávé most már a Tanácsba is bevett – mondta
Valentine.
– Persze aligha meglepő, hogy egy korrupt és züllött Klávé hagyja,
hogy degenerált félvérek kerüljenek a soraiba. – Nyugodt volt a hangja,
szinte vidám, még a szavai élét sem igen lehetett kihallani belőle, és
nehéz volt elhinni, hogy komolyan gondolja, amit beszél. Tekintete
visszatért Claryre.
– Clarissa – szólította meg –, látom, a vámpírt is elhoztad magaddal.
Ha kicsit lenyugszanak a kedélyek, muszáj lesz elbeszélgetnünk róla,
milyen háziállatokat érdemes tartani.
Mély, hörgő hang tört elő Simon torkából. Clary megragadta a fiú
kezét – méghozzá olyan erővel, hogy annak idején Simon felszisszent
volna a fájdalomtól. Most mintha meg sem érezte volna. – Ne! –
suttogta Clary. – Eszedbe ne jusson!
De Valentine már nem is figyelt rájuk. Felsietett az emelvény
lépcsőjén, és végignézett a tömegen. – Annyi ismerős arcot látok –
állapította meg. – Patrick. Malachi. Amatis.
Amatis mereven állt, szemében izzott a gyűlölet.
Az Inkvizítor még mindig Malachi szorításában küszködött.
Valentine halvány mosollyal a szemében nézte meg magának. – Még te
is, Aldertree. Úgy hallom, közvetlenül felelős vagy Hodge Starkweather
barátom haláláért. Nagy kár.
Luke megtalálta a hangját. – Ezek szerint elismered – mondta –,
hogy te szüntetted meg a védvonalakat, és te küldted a démonokat.
– En küldtem őket – bólintott Valentine. – És küldhetek többet is.
Akármilyen ostoba is a Klávé, erre nyilván számítania kellett. Te
számítottál rá, igaz, Lucian?
Luke komor tekintettel nézett vissza rá. – Számítottam. De ismerlek,
Valentine. Alkudozni vagy dicsekedni jöttél?
– Egyiket sem – mustrálta a néma tömeget Valentine. – Nincs rá
szükségem, hogy alkudozzam – mondta, és bár nyugodtan beszélt,
mégis mintha hangszórókból jöttek volna a szavai. – És nem vágyom
rá, hogy dicsekedjem. Nem élvezem, hogy Árnyvadászok halnak meg
miattam, már így is kevesen vagyunk, pedig a világnak borzasztó nagy
szüksége van ránk. De a Klávénak így tetszik, ugye? Ez is csak egy
képtelen szabály, amit arra használnak fel, hogy a földbe döngöljék az
egyszerű Árnyvadászokat. Azért tettem, amit tettem, mert nem volt más
választásom. Azért tettem, amit tettem, mert csakis így érhettem el,
hogy a Klávé észbe kapjon. Az Árnyvadászok nem miattam haltak meg.
Azért haltak meg, mert a Klávé nem hallgatott rám. – Tekintete az
emberek feje fölött találkozott az Inkvizítoréval. Aldertree holtsápadtra
vált arca erősen rángatózott. – A jelenlévők közül egykor jó páran a Kör
tagjai voltatok – mondta lassan Valentine. – Hozzátok szólok most, és
azokhoz, akik tudtak a Körről, ha nem is léptek be. Emlékeztek a
tizenöt évvel ezelőtti jóslatomra? Azt mondtam, hogy ha nem lépünk fel
a Szövetség ellen, Alicante városa, a mi drága fővárosunk, dugig lesz
nyá ladzó félvérekkel, a degenerált fajokkal, amelyek eltaposnak
mindent, amit oly nagy becsben tartunk? És amit jósoltam, be is
következett. A Gard porig égett, a Portál megsemmisült, az utcáinkat
szörnyetegek járják. Félig ember söpredék próbál vezetni minket.
Tehát, barátaim, ellenségeim, testvéreim az Angyalban, azt kérdezem...
Most már hisztek nekem? – A hangja kiáltássá erősödött. – MOST MÁR
HISZTEK NEKEM?
Tekintete végigsöpört a szobán, mintha válaszra számított volna.
Senki sem szólt – csak döbbent arcok bámultak vissza rá.
– Valentine! – Luke hangja halk volt, mégis tisztán hallatszott a
csöndben. – Nem látod, mit tettél? A Szövetség, amitől annyira
rettegtél, nem tette egyenlővé az Alvilágiakat és a Nephilimeket. Nem
biztosított a félembereknek helyet a Tanácsban. A régi gyűlölet
szemernyit sem csillapodott. Bíznod kellett volna benne, hogy így lesz,
de képtelen voltál rá, most pedig megadtad nekünk azt az egyetlen
dolgot, ami valaha is egy oldalra állíthat bennünket. – Tekintete
Valentine-ét kereste. – A közös ellenséget.
Valentine sápadt arcát elöntötte a pír. – Nem vagyok ellenség. A
Nephilimeké nem. Az te vagy. Te próbálod reménytelen harcba
csábítani őket. Gondolod, hogy annyi az összes démonom, ahányat
láttál? Csak töredéke volt azoknak, amiket meg tudok idézni.
– Mi is többen vagyunk – felelte Luke. – A Nephilimek is és az
Alvilágiak is.
– Alvilágiak – vicsorította Valentine. – Az igazi veszély első jelére
megfutamodnak. A Nephilimek harcosnak születtek, a világ
védelmezőinek. Ugyanez a világ viszont gyűlöli a te fajtádat. Oka van,
hogy az ezüst perzsel benneteket, és a napfény megégeti az Éjszaka
Gyermekeit.
– Engem nem éget meg – szólt Simon érces, tiszta hangon, Clary
szorítása ellenére. – Itt állok a napfényben...
De Valentine csak elnevette magát. – Láttam, hogy a torkodon akad
Isten neve, vámpír – mondta. – És hogy miért viseled el a napfényt... –
Vigyorogva hallgatott el. – Talán egy anomália vagy. Egy csodabogár.
De ettől még ugyanúgy szörnyeteg maradsz.
Szörnyeteg. Clary arra gondolt, amit Valentine a hajón mondott.
Anyád azt mondta, szörnyeteget csináltam az első gyerekéből. És
elhagy, mielőtt megtehetném ugyanezt a másodikkal is.
Jace. Ahogy a fiú nevére gondolt, éles fájdalom hasított Clarybe. Az
után, amit tett, Valentine még kiáll ide, és szörnyetegekről beszél...
– Az egyetlen szörnyeteg itt te vagy – szólalt meg szinte ösztönösen,
bár korábban megfogadta, hogy csendben marad. – Találkoztam
Ithuriellel – folytatta, amikor a férfi meglepetten felé fordult. – Mindent
tudok.
– Kétlem – felelte Valentine. – Ha mindent tudnál, tartanád a szádat.
A batyad kedvéért, ha nem is magad miatt.
Ne beszélj nekem Jace-ről! Clary legszívesebben felkiáltott volna, de
egy másik hang vágott a szavába. Hűvös, elkeseredett, de magabiztos
női hang.
– És mi a helyzet az én fivéremmel? – Aniatis az emelvény elé
lépett, és felnézett Valentine-ra. Luke döbbenten meredt rá, és megrázta
a fejét, de az nem foglalkozott vele.
Valentine összehúzta a szemöldökét. – Miért, mi van Luciannel? –
Clary érzékelte, hogy Amatis kérdése kizökkentette; vagy talán
egyszerűen az zavarta meg, hogy a nő megvetette előtte a lábát, és
szembeszállt vele, holott évekkel ezelőtt elkönyvelte gyenge jellemnek,
aki sosem fog kiállni magáért. Valentine nem szerette, ha valaki
meglepetést okozott neki.
– Azt mondtad, többé nem a testvérem – szólt Amatis. – Elvetted
tőlem Stephent. Szétverted a családomat. Váltig állítod, hogy nem vagy
a Nephilimek ellensége, de egymás ellen uszítasz bennünket, családot a
család ellen. Lelkifurdalás nélkül reszel tönkre életeket. Azt mondod,
gyűlölöd a Klávét, de te tetted olyanná, amilyen most. Pitiánerré és
paranoiássá. Mi, Nephilimek, régebben megbíztunk egymásban. Ezt te
változtattad meg, és sosem fogom neked megbocsátani. – Megremegett
a hangja. – Mint ahogyan azt sem, hogy úgy bántam Luciannel, mintha
nem is lenne a testvérem. Ezt sem fogom neked megbocsátani. És
magamnak sem bocsátom meg, hogy hallgattam rád.
– Amatis... – Luke tett egy lépést előre, de a nővére felemelt kézzel
állította meg. Szemében csillogtak a könnyek, de a háta egyenes volt, a
hangja pedig határozott és rezzenéstelen.
– Volt idő, amikor mindannyian hallgattunk rád, Valentine –
folytatta. – És ez mindannyiunk lelkiismeretét nyomja. De többé nem
hallgatunk rád. Soha többé. Azoknak az időknek vége. Van itt olyan,
aki nem ért egyet velem?
Clary felkapta a fejét, és körbenézett az összegyűlt Árnyvadászokon:
olyanoknak tűntek a szemében, akár egy nyers vázlat egy tömegről,
amelyiken csak fehér foltok látszanak az arcok helyén. Látta Patrick
Penhallow összeszorított száját, meg az Inkvizítort, aki úgy reszketett,
akár egy törékeny fa a szélviharban. Meg Malachit, akinek sötét, fényes
arcáról különös mód nem lehetett leolvasni semmit.
Senki nem szólt egy szót sem.
Ha Clary arra számított, hogy Valentine dühbe gurul, amiért a
Nephilimek, akiknek az élére óhajtott állni, nem szóltak egy szót sem,
hát csalódnia kellett. Egy izom mintha megrándult volna az állában, de
kifejezéstelen maradt az arca. Mintha pontosan erre a reakcióra
számított volna. Mintha mindent így tervezett volna el.
– Hát jó – szólt. – Ha nem hallgattok a józan észre, akkor majd az
erőre hallgatni fogtok. Már bebizonyítottam, hogy ki tudom iktatni a
védvonalakat a város körül. Látom, megint működnek, de ennek nincs
jelentősége, könnyedén eltüntetem őket megint. Vagy teljesítitek a
feltételeimet, vagy szembe kell néznetek az összes démonnal, amit csak
a Végzet Kardja meg tud idézni. Utasítom őket, hogy egyetlenegyet se
hagyjanak életben közületek. Se férfit, se nőt, se gyereket. Nektek kell
döntenetek.
Mormogás söpört végig a termen. Luke döbbenten meredt Valentinera.
– Szándékosan elpusztítanád a saját fajtádat?
– Néha a fertőzött növényt gyökerestől kell kitépni, hogy megóvjuk
a kertet – jelentette ki Valentine. – És ha minden növény fertőzött... – A
döbbent tömeg felé fordult. – Nektek kell döntenetek – ismételte. –
Nálam van a Végzet Kelyhe. Ha muszáj, elölről kezdem az
Árnyvadászok világának felépítését. Az újakat már én fogom
megteremteni, és én fogom kitanítani. De adhatok még egy utolsó
esélyt. Ha a Klávé a Tanács minden hatáskörét átadja nekem, és
elfogadja, hogy az új szabályok szerint kétségbevonhatatlan
teljhatalommal rendelkezem, akkor türtőztetem magam. Minden
Árnyvadásznak hűségesküt kell tennie, és el kell fogadnia az örök
hűség rúnáját, amely hozzám köd. Ezek a feltételeim.
Senki nem felelt. Amatis a szája elé kapta a kezét, Clary előtt pedig
az egész terem egyetlen homályos folttá olvadt össze. Nem
hunyászkodhatnak meg előtte, gondolta, Az nem lehet. De hát mi más
választásuk van? Mi más választása volna közülük bárkinek is?
Valentine csapdába ejtette őket, gondolta Clary tompán, éppen úgy,
ahogy bennünket is csapdába ejtett az, amivé tett bennünket.
Mindannyiunkat a saját vérünk láncol hozzá.
Egyetlen pillanat telt el csupán, mégis egy örökkévalóságnak tűnt,
mire egy vékony hang a csöndbe hasított – az Inkvizítor magas,
reszketeg hangja.
– Teljhatalom és új szabályok? – visította. – A te szabályaid?
– Aldertree... – A Konzul igyekezett elkapni az Inkvizítor karját, de
az túl gyors volt. Aldertree kiszabadította magát, és az emelvény felé
indult. Ugyanazokat a szavakat kiáltotta újra meg újra, mintha teljesen
elment volna az esze; a szeméből gyakorlatilag csak a fehérje látszott
ki. Félretolta Amatist, felsietett a lépcsőn, majd megállt szemtől
szemben Valentine-nal. – Én vagyok az Inkvizítor, érted, az Inkvizítor!
– ordította. – A Klávé tagja vagyok! A Tanácsé! Itt én mondom meg,
mik a szabályok, nem te! Az enyém a hatalom, nem a tiéd! Nem
engedem, hogy ezt megtedd, te falkapaszkodott, démonimádó
söpredék...
Valentine szinte unott tekintettel nyújtotta ki a kezét, mintha csak
meg akarná érinteni az Inkvizítor vállát. Csakhogy nem érinthetett meg
semmit – hiszen csak kivetítés volt. Clary most mégis leesett állal
figyelte, ahogy Valentine keze áthatol az Inkvizítor bőrén, csontján és
húsán, majd eltűnik a bordái között. Egyetlen másodpercig –
egyetlenegyig – az egész terem döbbenten figyelte Valentine bal karját,
ami a lehetetlennel dacolva csuklóig mélyedt Aldertree mellkasába.
Valentine hirtelen rántott egyet a kezén, aztán erőteljesen megcsavarta,
mintha csak egy berozsdásodott tárcsával próbálna megküzdeni.
Az Inkvizítor kurtán felkiáltott, aztán úgy dőlt el, mint egy zsák.
Valentine visszahúzta a kezét. Karját skarlát kesztyűként majdnem
könyékig borította a vér, vörösre festve drága öltönye anyagát is.
Tekintete végigsöpört a halálra vált tömegen, aztán végül megállapodott
Luke-on. Lassan szólalt meg. – Holnapig kaptok időt, hogy döntsetek a
feltételeimről. Addigra a seregem teljes egészében felvonul a
Brocelind-síkon. Ha időközben nem kapom meg az üzenetet, amely
szerint a Klávé megadja magát, bevonulunk Alicantéba, és ezúttal nem
hagyunk életben egyetlen lelket sem. Gondoljátok végig! Bölcsen
használjátok ki az időtöket!
Ezzel eltűnt.
14
A sötétlő erdőben
– NA, ERRE MIT LÉPTEK? – szólt Jace, továbbra sem pillantva
Claryre – Tulajdonképpen egyáltalán nem is nézett a lányra, amióta
megjelent a házban, ahová Lightwoodék időközben beköltöztek. Jace
most a nappaliból nyíló egyik magas ablak előtt állt, és a gyorsan
sötétedő égboltot bámulta. – Az ember elmegy a kilencéves öccse
temetésére, és rögtön kimarad a buliból.
– Jace! – szólt rá fáradtan Alec. – Ne!
Alec a kopott, keményre tömött fotelek egyikében ült, amelyeken
kívül nem is volt más ülőalkalmatosság a szobában. A ház furcsának és
idegennek tűnt – ami persze nem is volt meglepő, hiszen idegeneké
volt. A bútorokat pasztellszínű, fodros, virágmintás szövetek borították,
és minden kicsit kopottnak meg foszlottnak tűnt. Alec mellett egy
kisasztalon üvegtál állt, tele csokoládéval. Clary borzasztó éhes volt, és
megevett egy-két darabot, de száraznak és ízetlennek találta őket.
Kíváncsi lett volna rá, milyen emberek éltek itt. Olyanok, akik
menekülőre fogják, ha nehezebbre fordulnak a dolgok, gondolta
szomorúan. Megérdemelték, hogy mások költözzenek a házukba.
– Mit ne? – kérdezte Jace. Most már elég sötét volt odakint, hogy
Clary lássa a fiú arcát tükröződni az ablak üvegében. Egészen feketének
tűnt a szeme. Az Árnyvadászok gyászöltözetét viselte – a Nephilimek
sosem feketét vettek fel a temetésekre, mivel az a harci ruhák színe volt.
A gyász színének a fehéret tartották; Jace fehér zubbonyának anyagába
skarlátvörös rúnákat hímeztek a gallérjánál és a csuklójánál. A harci
rúnák az agresszivitásig védekezésről szóltak, ezek azonban a
gyógyulás és a bánat gyengédebb nyelvén szóltak. A fiú hasonló
rúnákkal ellátott, kovácsolt fémlapokat húzott a csuklójára. Alec éppen
ugyanilyen, vörös rúnákkal díszített fehér ruhája a szokottnál is
sötétebbnek mutatta a haját.
Jace viszont csupa fehérben egészen olyan, mint egy Angyal,
gondolta Clary. Még ha amolyan bosszúálló Angyalszerűség is.
– Valójában nem haragszol Claryre. Simonra sem – szólt Alec. –
Legalábbis – tette hozzá aztán aggodalmasan ráncolva össze a homlokát
– Simonra szerintem kicsit se haragszol.
Clary félig-meddig arra számított, hogy Jace dühösen visszavág, de
csak ennyit mondott halkan: – Clary tudja, hogy nem haragszom rá.
Simon a kanapé támlájára könyökölt, és a szemét forgatta. – Csak azt
nem értem, hogy tudta Valentine megölni az Inkvizítort. Az hittem, a
kivetítések nem tudnak megérinteni semmit.
– Hát normális esetben nem is – szólt Alec. – Tulajdonképpen csak
illúziók. Azt is mondhatnánk, hogy színes levegő.
– Hát ez most nem az volt. Benyúlt az Inkvizítor testébe, és csavart
egyet a kezén... – Clary összerázkódott. – Rengeteg vér volt.
– Mintha neked akart volna a kedvedben járni – mondta Jace
Simonnak.
Simon nem törődött vele. – Volt már olyan Inkvizítor, amelyik nem
halt rettenetes halált? – kérdezte. – Olyanok, mint a Spinal Tap dobosai.
Alec két tenyerével megdörzsölte az arcát. – El sem hiszem, hogy a
szüleim még nem tudják, mi történt – szólt. – Nem repesek éppen az
örömtől, hogy nekem kell elmondanom nekik.
– Hol vannak a szüléitek? – kérdezte Clary. – Azt hittem, az
emeleten.
Alec megrázta a fejét. – Még nem jöttek vissza a nekropoliszból. Ott
maradtak Max sírjánál. Bennünket hazaküldtek, egy darabig egyedül
akartak maradni.
– És Isabelle? – érdeklődött Simon. – Ő hol van?
Most már Jace-nek sem maradt kedve tréfálkozni. – Nem hajlandó
kijönni a szobájából – mondta. – Azt hiszi, hogy az ő hibája, ami
Maxszal történt. Még a temetésre sem jött velünk.
– Próbáltatok beszélni vele?
– Nem – felelte Jace. – Inkább behúztunk néhányszor a képébe.
Miért, szerinted nem volt jó ötlet?
– Csak gondoltam, megkérdezem – mondta szelíden Simon.
– Majd elmondjuk neki, hogy Sebastian igazából nem is volt
Sebastian – szólt Alec. – Attól talán jobban fogja érezni magát Szerinte
észre kellett volna vennie, hogy valami nem stimmel Sebastiannal, de
ha kém volt... – Alec vállat vont. – Senki sem vette észre, hogy valami
nem stimmel vele. Még Penhallow-ék sem.
– Én marha ellenszenvesnek találtam – jegyezte meg Jace.
– Igen, de csak mert... – Alec mélyebbre süppedt a székébe.
Kimerültnek tűnt, és a bőre egészen szürkének hatott hófehér ruhája
mellett. – Aligha számít. Ha megtudja, mivel fenyegetőzik Valentine,
semmi sem fogja jobb kedvre deríteni.
– De tényleg megtenné? – kérdezte Clary. – Képes lenne
démonhadsereget küldeni a Nephilimek ellen? Végül is még mindig
Árnyvadász, nem? Nem ölhet meg mindenkit a saját népéből.
– A saját gyerekei sem érdekelték annyira, hogy ne tegye tönkre őket
– mondta Jace, ahogy találkozott a tekintetük. – Miből gondolod, hogy
pont a népével fog törődni?
Alec egyikükről a másikra nézett, és Clary látta az arcán, hogy Jace
még nem számolt be neki Ithurielről. Nyilvánvaló volt, hogy nem érti,
miről beszélnek. – Jace...
– Ez egy dolgot mindenesetre megmagyaráz – folytatta Jace,
tudomást sem véve Alecről. – Magnus megpróbálta, tud-e nyomkövető
rúnákat rakni bármire is azok közül a tárgyak közül, amiket Sebastian a
szobájában hagyott, hátha úgy rátalálhatunk. Azt mondja, nemigen tud
kihámozni semmit egyikből sem.
– Ez mit jelent?
– Ezek Sebastian Verlac holmijai voltak. A hamis Sebastian
valószínűleg onnan hozta magával őket, ahol Valentine kéme
megtámadta őt. És Magnus azért nem tud kiolvasni belőlük semmit,
mert az igazi Sebastian...
– Minden valószínűség szerint meghalt – fejezte be a mondatot Alec.
– És az a Sebastian, akit mi ismerünk, volt olyan okos, hogy ne hagyjon
hátra maga után semmi olyasmit, ami a nyomára vezethetne. Úgy
értem, nem lehet megtalálni valakit csak úgy bármivel. Olyan tárgynak
kell lennie, ami valami módon szorosan kapcsolódik az illetőhöz. Lehet
családi ereklye, egy irón vagy egy fésű néhány hajszállal, ilyesmi.
– Ami nagy kár – szólt közbe Jace –, mert ha tudnánk követni,
valószínűleg elvezetne bennünket Valentine-hoz. Biztos vagyok benne,
hogy hanyatt-homlok sietett vissza a parancsolójához, hogy részletes
jelentéssel szolgáljon. Feltehetőleg már be is számolt neki Hodge
zakkant tükör-tó elméletéről.
– Lehet, hogy nem is olyan zakkant – jegyezte meg Alec. – Őröket
állítottak a tóhoz vezető ösvényekre, és védvonalakat húztak fel, hogy
figyelmeztessék őket, ha valaki Portállal próbál odajutni.
– Csodálatos. Most már mind biztonságban érezhetjük magunkat. –
Jace a falnak támaszkodott.
– Csak azt nem értem – mondta Simon –, hogy miért maradt itt
Sebastian. Az után, amit Izzyvel és Maxszal tett, nyilvánvaló volt, hogy
elkapják, nem áltathatta magát. Szóval, ha esetleg azt is hitte, hogy
Izzynek annyi, nem csak elvesztette az eszméletét, hogyan magyarázta
volna meg, hogy ők ketten meghaltak, neki pedig semmi baja? Nem,
semmiképp sem úszhatta meg. Akkor meg miért maradt itt végig a csata
alatt? Miért jött fel a Gardhoz értem? Elég biztos vagyok benne, hogy
nem igazán érdekelte, élek-e vagy halok.
– Most azért egy kicsit igazságtalan vagy vele – szólt Jace. – Biztos
vagyok benne, hogy jobban örült volna, ha meghalsz.
– Ami azt illeti – mondta Clary –, szerintem miattam maradt.
Jace aranyszínű tekintete a lányra villant. – Miattad? Még egy forró
randiban reménykedett, mi?
Clary érezte, hogy pír szökik az arcába. – Nem. És nem is volt forró
a randink. Még csak nem is volt randi. Mindegy, nem ez a lényeg.
Amikor eljött a Szövetség Termébe, folyamatosan ki akart rángatni
magával, hogy beszélhessen velem. Akart tőlem valamit. Csak nem
tudom, mit.
– Vagy talán egyszerűen téged akart – mondta Jace. Látván Clary
arckifejezését, gyorsan hozzátette: – Nem úgy. Úgy értem, talán el akart
vinni Valentine-hoz.
– Valentine-t nem érdeklem – vágta rá Clary. – Mindig is egyedül te
voltál fontos neki.
Valami megvillant Jace szemében. – Szerinted tényleg így van? –
Kísértetiesen üres volt a tekintete. – Az után, ami a hajón történt,
egyértelmű, hogy te is fontos vagy neki. Ez pedig azt jelenti, hogy
vigyáznod kell magadra. Nagyon kell vigyáznod. Igazából nem ártana,
ha a következő néhány napban nem tennéd ki innen a lábad.
Bezárkózhatsz a szobádba, mint Isabelle.
– Azt fogom tenni.
– Nem úgy ismerlek – jegyezte meg Jace. – A legfontosabb, hogy
megkínozhass, mi?
– Nem minden rólad szól, Jace – vágott vissza dühösen Clary.
– Könnyen lehet – bólintott a fiú –, de el kell ismerned, hogy a
legtöbb dolog igen.
Clary ellenállt a késztetésnek, hogy felsikítson.
Simon megköszörülte a torkát. – Isabelle-ről jut eszembe, ha már
róla beszélgettünk, és amúgy is ideje közbeszúrnom valamit, mielőtt
komolyan egymásnak estek... Szóval, talán fel kéne mennem beszélni
vele.
– Neked? – kérdezte Alec, aztán kissé zavartan a saját megjegyzése
miatt, gyorsan hozzátette: – Csak mert... még a saját testvérei kedvéért
sem hajlandó kidugni az orrát a szobából. Miért pont miattad jönne elő
mégis?
– Talán pont azért, mert én nem vagyok a testvére – felelte Simon.
Zsebre vágott kézzel állt, hátrafeszítve a vállát. Korábban, amikor ott
ült mellette, Clary látta, hogy a nyakán még mindig vékony, fehér csík
fut körbe, ahol Valentine átvágta a torkát, és a csuklóiról sem tűntek
még el a sebek. A találkozások az Árnyvadászok világával
megváltoztatták, és nem csak a felszínen, és nem is csak a vérét; a
változás ennél mélyebbre hatolt. Most egyenesen állt, felszegett fejjel,
és fel sem vette, bármit mondott neki Jace vagy Alec. Az a Simon, aki
megszeppent mellettük, aki feszült lett tőlük, már rég nem volt sehol.
Clarynek hirtelen fájdalom hasított a szívébe, és egy pillanattal később
leesett neki a tantusz – hiányzott neki Simon. A régi Simon.
– Szóval, meg kéne próbálnom beszélni Isabelle-lel – ismételte a fiú.
– Baj nem lehet belőle.
– De majdnem besötétedett – szólt Clary. – És azt ígértük Amatisnak
meg Luke-nak, hogy napnyugta előtt visszamegyünk.
– Majd visszakísérlek – mondta Jace. – Ami Simont illeti, ő egyedül
is hazatalál a sötétben. Igaz, Simon?
– Hát persze hogy hazatalál – szólt Alec szinte sértődötten, mintha
azt próbálná jóvátenni, hogy az imént leszólta Simont. – Ő vámpír... És
– tette hozzá – csak most esett le, hogy valójában vicceltél. Ne is
figyeljetek rám!
Simon elmosolyodott. Clary kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de
aztán megint becsukta. Részben mert jól tudta, hogy nincs is teljesen
igaza.
És részben, mert észrevette Jace tekintetét, ahogy Simont figyelte:
hála volt benne, és ami még meglepőbb, talán némi tisztelet is.
Lightwoodék új háza nem volt messze Amatis otthonától; Clary nem
bánta volna, ha a séta sokkal tovább tart. Nem tudott szabadulni az
érzéstől, hogy minden Jace-szel töltött pillanat értékes és ritka, és
valamiféle félig láthatatlan pillanat felé közelednek, ami örökre
elválasztja majd őket egymástól.
Clary vetett egy oldalpillantást a fiúra. Jace a lába elé nézett, szinte
mintha ő ott sem lenne. Profilja élesen rajzolódott ki az utcalámpaként
szolgáló boszorkányfények megvilágításában. Haja az arcához tapadt,
de nem rejtette el a fehér hegeket a halántékán, ahol egykor egy rúna
volt. Clary látta, ahogy a Morgensternek gyűrűje fémesen csillan meg
Jace nyakában. A fiú bal kezének ujjait horzsolások borították. Ezek
szerint tényleg úgy gyógyult, mint egy mondén, ahogy Alec kérte tőle.
Clary összerázkódott, mire Jace odakapta a fejét. – Fázol?
– Csak elgondolkodtam – felelte a lány. – Meglepő, hogy Valentine
az Inkvizítort választotta Luke helyett. Az Inkvizítor Árnyvadász, Luke
pedig... Szóval Luke Alvilági. Ráadásul Valentine gyűlöli.
– De a maga módján tiszteli, még ha Alvilági is – mondta Jace,
amiről Clarynek eszébe jutott, hogyan nézett korábban Simonra; aztán
rögtön meg is próbálta elhessegetni a gondolatot. Gyűlölte elképzelni,
hogy Jace meg Valentine bármiben is hasonlíthatnak egymásra, még ha
csak egy olyan egyszerű dologról is volt szó, mint egy pillantás. – Luke
át akarja alakítani a Klávé gondolkodásmódját. Vilentine éppen ezt
tette, bár a céljai... hát, a céljai nem ugyanazok voltak. Luke nem tiszteli
a tekintélyt, ő változást akar. Valentine szemében az Inkvizítor
képviseli az öreg, maradi Klávét, amit annyira gyűlöl.
– És régen barátok voltak – mondta Clary. – Mármint Luke és
Valentine.
– Sem hő, sem fagy, sem a villám le nem töröl minden nyomot, amit
a régmúlt otthagyott2 – szólt Jace, és Clary biztos volt benne, hogy
félgúnyos hangján idézett valahonnan. – Sajnos soha senkit nem
gyűlölünk annyira, mint azt, akit valaha szerettünk. Szerintem Luke-nak
2 Tótfalusi István fordítása
valami különlegeset tervez későbbre, amikor már a kezében lesz a
hatalom.
– De nem lesz a kezében – jelentette ki Clary, és amikor Jace nem
felelt, megemelte a hangját. – Nem fog győzni... Nem győzhet. Igazából
nem is akar háborút. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak ellen egyszerre
biztosan nem...
– Miből gondolod, hogy az Árnyvadászok együtt fognak harcolni az
Alvilágiakkal? – kérdezte Jace, de továbbra sem nézett Claryre. A
csatorna partján gyalogoltak, és a fiú a vizet figyelte komoran. – Csak
mert Luke azt mondta? Luke idealista.
– És az miért lenne baj?
– Nem baj. Csak én nem vagyok az – felelte Jace, és Clary érezte,
hogy végigfut a hátán a hideg az ürességtől a fiú hangjában.
Elkeseredettség, harag, gyűlölet. Ezek a démonikus tulajdonságok. Úgy
viselkedik, ahogy szerinte viselkednie kéne.
Megérkeztek Amatis házához. Clary megállt a bejárathoz vezető
lépcsőfokok előtt, és Jace felé fordult. – Esetleg – mondta. – De olyan
sem vagy, mint ő.
Jace erre kicsit meghökkent, de talán csak a lány hangjának
határozottsága miatt. Mióta eljöttek a Lightwoodoktól, talán most
először fordult felé, hogy ránézzen végre. – Clary... – kezdte, de aztán
elakadt a hangja, és mélyet szippantott a levegőből. – Véres a kabátod
ujja. Megsebesültél?
A lány mellé lépett, és megfogta a csuklóját. Clary lenézett, és
meglepetten állapította meg, hogy Jace-nek igaza van – kabátja jobb
ujján szabálytalan alakú, skarlátvörös folt éktelenkedett. Az volt benne
a legfurább, hogy semmit sem vesztett a színéből. – Az alvadt vérnek
sokkal sötétebbnek kellene lennie, nem? – Összeráncolta a homlokát. –
Ez nem az én vérem.
Jace kicsit megnyugodott, és már nem szorította olyan erővel a lány
csuklóját. – Az Inkvizítoré?
Clary megrázta a fejét. – Igazság szerint valószínűleg Sebastiané.
– Sebastian vére?
– Igen. Emlékszel, amikor a múltkor bejött a Szövetség Termébe,
vérzett az arca. Azt hiszem, Isabelle karmolhatta meg. De mindegy,
megérintettem az arcát, és akkor véreztem össze a kabátomat. –
Közelebbről is megnézte a foltot. – Azt hittem, Amatis kimosta, de ezek
szerint nem.
Clary arra számított, hogy Jace most már elengedi, de a fiú még egy
hosszú pillanatig fogta a csuklóját, és a vért vizsgálgatta a szöveten,
mielőtt láthatólag elégedetten visszaadta a karját. – Kösz.
A lány egy darabig értetlenül meredt Jace-re, aztán megrázta a fejét.
– Ugye nekem is elárulod, ezt miért csináltad?
– Kizárt dolog.
Clary megadóan emelte fel a kezét. – Bemegyek. Nemsokára
találkozunk.
Elfordult, és felsietett a lépcsőn Amatis ajtajához. Nem tudhatta,
hogy amint hátat fordított, Jace arcáról lefagyott a mosoly, aztán még
sokáig állt ott a sötétben a házat bámulva, egy darab cérnával
játszadozva az ujjai között.
– Isabelle – szólt Simon. Jó pár ajtónál próbálkozott már hiába, de
ezúttal az odabentről érkező kiáltás – Tűnj el innen! – meggyőzte, hogy
jó helyen jár. – Isabelle, engedj be!
Elfojtott puffanás hallatszott, aztán az ajtó kissé megremegett,
mintha belülről hozzávágtak volna valamit. Valószínűleg egy cipőt. –
Nem akarok beszélni sem veled, sem Claryvel. Senkivel sem akarok
beszélni. Hagyj békén, Simon!
– Clary nincs itt – felelte Simon. – Én viszont nem megyek el, amíg
nem vagy hajlandó szóba állni velem.
– Alec! – kiabálta Isabelle. – Jace! Küldjétek el innen!
Simon várt. Odalentról nem hallatszott egy pisszenés sem. Alec vagy
elment, vagy úgy döntött, nem avatkozik közbe. Végül Isabelle szólalt
meg ismét. Ezúttal sokkal közelebbről jött a hangja, mintha közvetlenül
az ajtó túloldalán állna. – Egyedül vagy?
– Egyedül vagyok – felelte Simon.
Az ajtó résnyire nyílt. Isabelle odabent állt fekete kombinéban,
kiengedett haja kuszán hullott a vállára. Simon még sosem látta így:
mezítláb, fésületlenül és minden smink nélkül. – Te bejöhetsz.
Simon belépett a szobába. Az ajtón beszűrődő fényben látta, hogy a
szoba, ahogy anyja szokta ilyenkor mindig mondani, úgy néz ki, mintha
egy tornádó söpört volna végig rajta. A földön mindenfele széthányt
ruhák álltak halomban, középen pedig egy sporttáska tátongott nyitott
cipzárral, mintha felrobbant volna. Az ágy egyik lábáról Isabelle fényes
ezüst-arany korbácsa lógott, a másikról pedig egy csipkés, fehér
melltartó. Simon elfordította a fejét. A függönyök be voltak húzva, a
lámpákat lekapcsolták.
Isabelle levetette magát az ágy szélére, és bánatos pillantást vetett
Simonra. – Ki gondolta volna, hogy egy vámpír képes elpirulni? –
felszegte az állát. – Beengedtelek. Mit akarsz?
A mérges tekintet ellenére Simon fiatalabbnak látta a lányt, mint
valaha. A szemei egészen nagynak és feketének látszottak fehér arcán.
Csupasz karján, lábán, de még a háta meg a lapockája sápadt bőrén is
fehér hegek húzódtak. Ha Clary Árnyvadász marad, gondolta Simon,
egy napon ő is így fog kinézni; tele lesz hegekkel. A gondolat nem
zaklatta fel úgy, mint nemrég tette volna. Volt benne valami, ahogy
Isabelle viselte azokat a hegeket: mintha büszke lett volna rájuk.
A lány tartott valamit a kezében, amit ide-oda forgatott az ujjai
között. Az apró tárgy meg-megvillant a kevéske fényben. Simon első
pillantásra valamilyen ékszernek vélte.
– Ami Maxszal történt – mondta a fiú –, nem a te hibád volt.
Isabelle nem nézett rá, inkább a kezében tartott valamit nézte. –
Tudod, mi ez? – kérdezte, és felemelte a tárgyat. Mintha egy fából
faragott játékkatona lett volna. Játék Árnyvadász, esett le a tantusz
Simonnak, festett fekete harci öltözetben. Az ezüstös villanás a kardról
származott, amit a kezében tartott, bár már majdnem teljesen lekopott
róla a festék. – Jace-é volt – mondta Isabelle, meg sem várva Simon
válaszát. – Ezt az egyetlen játékot hozta magával, amikor hozzánk
került Idrisből. Nem tudom, talán régen egy készlet része lehetett. Azt
hiszem, magának készítette, bár igazából sosem beszélt róla. Amikor
kicsi volt, mindenhová magával vitte. Folyton ott volt a zsebében vagy
valahol. Aztán egyszer észrevettem, hogy Max hordja magánál. Jace
akkor talán tizenhárom éves lehetett. Gondolom, csak úgy odaadta
Maxnak, amikor úgy érezte, hogy kinőtt belőle. Akárhogy is, ott volt
Max kezében, amikor megtalálták. Olyan volt, mintha magához ölelte
volna, amikor Sebastian... amikor... – Elcsuklott a hangja. Látható
erőfeszítéssel próbált nem sírni; a szája grimaszba torzult. – Ott kellett
volna lennem, hogy megvédjem. Nekem kellett volna ott lennem, hogy
megszoríthasson, nem egy hülye játékkatonának. – Csillogott a szeme,
ahogy az ágyra dobta a festett Árnyvadászt.
– Nem voltál eszméletednél – tiltakozott Simon. – Majdnem
meghaltál, Izzy. Nem tehettél volna semmit.
Isabelle megrázta a fejét, kócos haja a vállát csapkodta.
Szenvedélyes volt és vad. – Mit tudsz te erről? – kérdezte. – Tudtad
például, hogy Max odajött hozzánk a halála éjszakáján, és azt mondta,
hogy látott valakit felmászni az egyik démontoronyra, én meg közöltem
vele, hogy nyilván csak álmodott, és elküldtem? Pedig igaza volt.
Lefogadom, hogy az a mocsok Sebastian mászott fol a toronyra, hogy
megszüntesse a védvonalakat. És azért ölte meg Maxot, hogy senkinek
ne mondhassa el, mit látott. Ha hallgattam volna rá, ha csak picit jobban
odafigyelek, nem történt volna meg.
– Sehogy sem tudhattad előre – mondta Simon. – Ami pedig
Sebastiant illeti... igazából nem is volt Penhallow-ék unokatestvére.
Mindenkit átvert.
Isabelle nem lepődött meg. – Tudom – felelte. – Hallottam, amikor
Aleckel meg Jace-szel beszélgettél. A lépcső tetején álltam.
– Hallgatóztál?
A lány vállat vont. – Amíg azt nem mondtad, hogy feljössz beszélni
velem. Akkor visszajöttem ide. Nem volt kedvem találkozni veled. – A
szeme sarkából pillantott a fiúra. – Viszont el kell ismernem, hogy
kitartó vagy.
– Figyelj, Isabelle! – Simon lépett egyet előre. Halványan eljutott a
tudatáig, hogy a lány nincs rendesen felöltözve, úgyhogy nem tette a
vállára a kezét, és egyáltalán, próbálta nem túlzásba vinni a vigasztalást.
– Amikor apám meghalt, pontosan tudtam, hogy nem az én hibám,
mégis állandóan azon járt az eszem, hogy mit kellett volna tennem és
mondanom a halála előtt.
– Igen, hát ez viszont az én hibám volt – mondta Isabelle. – És csak
annyit kellett volna tennem, hogy odafigyelek Viszont még mindig
megtehetem, hogy felkutatom a szemetet, aki ezt tette, és megölöm
– Nem vagyok benne biztos, hogy az segítene.
– Honnan tudod? – kérdezte Isabelle. – Te talán megkerested és
megölted azt, aki miatt apád meghalt?
– Apám infarktusban halt meg – felelte Simon. – Szóval nem.
– Akkor nem tudod, mit beszélsz, igaz? – Isabelle felszegte a fejét,
és nyílt tekintettel nézett a fiúra. – Gyere ide!
– Mi?
Isabelle ellentmondást nem tűrően intette közelebb mutatóujjával a
fiút. – Gyére idé, Simon!
Simon vonakodva tett felé egy lépést. Talán fél méternyire járt,
amikor a lány megragadta az ingét, és magához rántotta. Az arcuk
szinte összeért, és a fiú ilyen közelről már látta, hogy Isabelle szeme
alatt friss könnyek nyomai csillognak. – Tudod, mire van most igazán
szükségem? – kérdezte a lány, minden egyes szót tagoltan ejtve.
– Hm – felelte Simon. – Nem.
– Hogy valamivel eltereljem a figyelmemet – mondta Isabelle, és
egy fél fordulattal maga mellé rántotta a fiút az ágyra.
Simon a hátán landolt egy halom ruha között. – Isabelle – tiltakozott
erőtlenül –, tényleg azt hiszed, hogy ettől jobban fogod érezni magad?
– Hidd el nekem – szólt a lány, és Simon mellkasára fektette a kezét,
közvetlenül a fiú mozdulatlan szíve fölött –, máris jobban érzem
magam.
Clary ébren feküdt az ágyában, és a holdfény függönyön át
beszűrődő foltját bámulta, ahogy lassan végigvánszorgott a
mennyezeten. A nap eseményei még mindig borzolták az idegeit, és
képtelen volt aludni. Az sem segített, hogy Simon nem ért vissza
vacsora előtt – és utána sem. Clary végül szólt Luke-nak, aki magára
kapta a kabátját, és elindult Lightwoodékhoz. Nemsokára halvány
mosollyal az arcán tért vissza. – Simon jól van – mondta. – Feküdj le! –
Nemsokára aztán megint elment Amatisszal, ezúttal egy újabb
halaszthatatlan gyűlésre a Szövetség Termébe. Clary kíváncsi lett volna
rá, hogy feltakarították-e azóta az Inkvizítor vérét.
Mivel nem volt más dolga, ágyba bújt, de az álom makacsul
elkerülte. Szüntelenül Valentine-t látta maga előtt, amint benyúl az
Inkvizítor mellkasába, és kitépi a szívét. Amint felé fordult, és azt
mondta, Tartanád a szádat. A bátyád kedvéért, ha nem is magad miatt.
Mindennek tetejébe a titkok, amiket Ithurieltől tudott meg, súlyosan
nehezedtek a mellkasára. A feszültsége mögött pedig ott lappangott a
kitartó félelem, hogy az édesanyja meghal. Hol lehet Magnus?
Neszezés hallatszott a függöny felől, és hirtelen holdfény áramlott a
szobába. Clary villámgyorsan ült fel, és máris az éjjeliszekrényen tartott
szeráfapenge után tapogatózott.
– Nyugi! – Egy kéz szorította meg a kezét; karcsú, sebhelyes,
ismerős kéz. – Én vagyok az.
Clary mély lélegzetet vett, és a fiú visszahúzta a kezét. – Jace – szólt
Clary. – Mit keresel itt? Mi a baj?
Jace késlekedett a válasszal, mire a lány a takaróját maga köré
csavarva felé fordult. Érezte, hogy elpirul, amint a tudatára ébredt, hogy
csak egy pizsamaalsót meg egy cérnavékony felsőt visel – de aztán
meglátta Jace arcát, és a zavara egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott.
A fiú még mindig a fehér gyászöltözetet viselte, és a tekintetében
ezúttal nem volt semmi könnyedség, gunyorosság vagy távolságtartás.
Sápadt arcában egészen zavarosnak és feketének tűnt a szeme a
feszültségtől. – Jól vagy?
– Nem tudom – felelte Jace kábán, mintha csak most ébredt volna
fel. – Nem akartam idejönni. Egész éjszaka mászkáltam, nem tudtam
aludni, aztán folyton azon kaptam magam, hogy errefelé tartok.
Hozzád.
Clary hagyta, hogy a takaró leessen a derekára. – Miért nem tudsz
aludni? Történt valami? – kérdezte, de ahogy kimondta a szavakat,
máris ostobának érezte magát. Még hogy történt-e valami!
Jace viszont mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Muszáj volt
eljönnöm hozzád – mondta, elsősorban saját magának. – Tudom, hogy
nem kellett volna. De muszáj volt.
– Hát akkor ülj le! – szólt Clary, és visszahúzta a lábát, hogy a fiú is
elférjen mellette az ágy szélén. – Mert halálra rémisztesz. Biztos vagy
benne, hogy nem történt semmi?
– Nem mondtam, hogy nem történt semmi. – Jace letelepedett az
ágyra a lánnyal szemben. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Clary
könnyedén odahajolhatott, és megcsókolhatta volna...
Hirtelen szorítani kezdett a mellkasa. – Rossz hírt hoztál? Minden...
úgy értem, mindenki...
– Nem rossz – szólt közbe gyorsan Jace –, és nem is hír. A hír
ellentéte. Valami, amit mindig is tudtam, és amit valószínűleg te is
tudsz. Istenemre mondom, nem titkoltam valami jól. – Végigjáratta a
tekintetét Clary arcán, lassan, mintha csak az emlékezetébe akarná
vésni. – Az történt – folytatta végül bizonytalanul –, hogy rájöttem
valamire.
– Jace – suttogta Clary. Érezte, ahogy egyszerre minden különösebb
ok nélkül megijed tőle, hogy vajon mit is akar mondani neki a fiú. –
Jace, nem kell...
– Próbáltam elmenni... valahova – szakította félbe Jace. – Csakhogy
mindig itt kötöttem ki. Nem tudtam megállni, és állandóan pörgött az.
agyam. Arra gondoltam, amikor először találkoztunk, és hogy utána
nem tudtalak elfelejteni. Akartam, de képtelen voltam uralkodni
magamon. Addig erősködtem, amíg Hodge megengedte, hogy
előkerítselek, és bevigyelek az Intézetbe. És abban a hülye kávézóban,
amikor láttalak a kanapén ülni Simonnal, már akkor is éreztem, hogy ez
így nagyon nincs rendjén... Nekem kellett volna ott ülnöm melletted.
Nekem kellett volna megnevettetnem. Képtelen voltam szabadulni az
érzéstől, hogy nekem kellene Simon helyében lennem. És minél jobban
megismertelek, annál inkább tudtam... Soha ilyesmit nem éltem át
azelőtt. Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem,
és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és
erősebb lett az érzés. Ez egészen addig így volt, amíg meg nem jelentél
a Renwickben. Utána már tudtam.
Aztán kiderült, hogy azért éreztem úgy, mintha egy darab lennél
belőlem, amit elvesztettem, és nem is kerestem, amíg véletlenül rá nem
bukkantam újra... hogy ez azért volt, mert a húgom vagy, és az egész
olyan volt, mint valami kozmikus méretű vicc. Mintha Isten leköpött
volna. Nem is tudom, miért. Azért, mert azt gondoltam, hogy igazából
is megkaphatlak, hogy megérdemlek ilyesmit, hogy megérdemlem a
boldogságot. El sem tudtam képzelni, mit tettem, amiért ilyen büntetés
jár nekem...
– Ha téged megbüntettek – mondta Clary –, akkor engem is. Mert
mindent, amit te éreztél, én is éreztem, de nem tehetünk semmit...
Muszáj mást éreznünk, mert ez az egyetlen eselyünk.
Jace szorosan a teste mellett tartotta a kezét. – Az egyetlen esélyünk
mire?
– Hogy egyáltalán együtt lehessünk. Máskülönben nem
találkozhatnánk, még csak nem is tehetnénk be a lábunkat ugyanabba a
szobába, és azt nem bírnám elviselni. Inkább legyél része az életemnek
a testvéremként, mint sehogy...
– És karba tett kézzel bámuljam, ahogy fiúkkal randizol, beleszeretsz
valaki másba, férjhez mész...? – kerdezte Jace egyre élesebb hangon. –
És közben egy kicsit mindennap haljak meg?
– Nem. Addigra már nem fog érdekelni – felelte Clary, de még be
sem fejezte a mondatot, máris azon elmélkedett, hogy vajon el tudná-e
viselni, ha Jace-t ezek a dolgok valóban nem érdekelnék többé. Még
sosem gondolt annyira előre, mint a fiú, és amikor megpróbálta
elképzelni, milyen lesz végignézni, ahogy Jace beleszeret egy másik
lányba, aztán elveszi felesegül, rájött, hogy fogalma sincs, mi vár rá.
Csak egy üres, fekete alagutat látott, ami a végtelenbe nyúlt előtte. –
Kérlek! Ha nem beszélünk erről... Ha úgy teszünk...
– Nincs olyan, hogy úgy teszünk – jelentette ki Jace
megingathatatlan határozottsággal. – Szeretlek, a halálom napjáig
szeretni foglak, és ha van élet a halál után, akkor is szeretni foglak.
Clarynek elakadt a lélegzete. Hát Jace kimondta... kimondta a
szavakat, amiket már nem lehetett visszavonni. Válasz után kutatott, de
nem tudta, mit is mondhatna.
– És tudom, hogy azt hiszed, csak azért akarok veled lenni, hogy...
hogy megmutassam, micsoda szörnyeteg vagyok – folytatta a fiú. – És
talán szörnyeteg is vagyok, erre nem tudom a választ. Azt viszont
tudom, hogy még ha démonok vére is folyik bennem, akkor sem
hiányzik az ereimből az emberi vér sem. És nem szerethetnélek úgy,
ahogy szeretlek, ha nem lennék legalább egy kicsit ember. Mert a
démonok akarnak, de szeretni nem tudnak. Én pedig...
Furcsa, erőszakos hirtelenséggel felállt, és az ablakhoz lépett.
Elveszettnek tűnt, éppen úgy, mint amikor a Szövetség Termében állt
Max holtteste fölött.
– Jace? – szólította meg riadtan Clary, aztan amikor nem kapott
választ, kikászálódott az ágyból, odament a fiú mellé, és a karjára
fektette a kezét. Jace továbbra is csak kifelé bámult az ablakon. A
tükörképük szinte átlátszó volt az üvegen; egy magas fiú és egy
alacsonyabb lány körvonalai, ahogy a lány a fiú ruhájának ujját
markolja idegesen. – Mi baj?
– Nem így kellett volna elmondanom – felelte Jace, továbbra sem
pillantva Claryre. – Ne haragudj! Nem lehet könnyű megemészteni.
Olyan... döbbentnek látszottál. – Hangjában szinte tapintható volt a
feszültség.
– Az is voltam – mondta a lány. – Az elmúlt néhány napban azon
törtem a fejem, hogy vajon gyűlölsz-e. Aztán ma este találkoztunk, és
elég biztos voltam benne, hogy igen.
– Hogy gyűlöllek-e? – visszhangozta értetlenül Jace. Kinyújtotta a
kezét, és finoman, csak az ujjai hegyével megérintette a lány arcat. –
Mondom, hogy nem tudtam aludni. Holnap éjfélre vagy háborúban
állunk, vagy Valentine uralkodik felettünk. Lehet, hogy ez lesz életünk
utolsó éjszakája, de annyi biztos, hogy az utolsó hétköznapi éjszaka. Az
utolsó, amikor úgy fekszünk le, aztán meg kelünk fel, mint eddig is
mindig. És képtelen voltam másra gondolni, mint hogy veled akarom
tölteni.
Clary szíve hevesebben kezdett verni. – Jace…
– Nem úgy gondoltam – mondta a fiú. – Hozzád se érek, ha nem
akarod. Tudom, hogy nem helyes... Istenem, annyi zűr van vele, de nem
akarok mást, csak lefeküdni melléd, aztán felébredni melletted, csak
egyszer, egyetlenegyszer életemben. – Hangjából sütött az
elkeseredettség. – Csak ezen az egyetlenegy éjszakán. Mit számíthat a
dolgok egyetemes rendjében egyetlen éjszaka?
Gondolj bele, hogy fogjuk érezni magunkat holnap reggel. Gondolj
bele, mennyivel rosszabb lesz mások előtt eljátszani, hogy semmit sem
jelentünk egymásnak, miután eltöltöttünk együtt egy éjszakát még ha
alváson kívül nem is csinálunk mást. Olyan, mintha csak egy keveset
vennénk be valami drogból – csak arra jó, hogy még többet akarjunk.
De hát éppen ezért mondta Jace azt, amit mondott, jött rá a lány.
Mert nem volt igaz, Jace szemében semmi esetre sem; nem történhetett
olyasmi, amitől rosszabb lesz a helyzet, mint ahogy olyan sem, amitől
jobb lesz. Az érzései örökre szóltak, akár egy életfogytiglani ítélet, és
Clary sem mondhatta, hogy az ő esetében nagyon más lenne a helyzet.
Még ha reménykedett is volna benne, hogy egy nap minden
megváltozhat, és az idő múlása elegendő lesz hozzá, hogy egy nap majd
ne érezzen így, az sem számított. Soha életében semmire nem vágyott
jobban, mint erre az éjszakára Jace-szel.
– Akkor húzd be a függönyt, mielőtt lefekszel – mondta. – Nem
tudok aludni, ha ilyen világos van a szobában.
A fiú arcara kiült a teljes hitetlenkedés. Nyilvánvalóan nem is
számított rá, hogy Clary igent mond, döbbent rá meglepetten a lány, de
egyetlen pillanattal később Jace máris megragadta, és magához
szorította, Clary zilált hajába temetve az arcát. – Clary...
– Gyere, bújj be az ágyba! – mondta halkan a lány. – Késő van. –
Elhúzódott Jace-től, és visszament az ágyhoz, aztán felkapaszkodott rá,
és derékig magára húzta a takarót. Ahogy az ablaknál álló fiúra
pillantott, majdnem el tudta képzelni, hogy minden máshogy van, hogy
évek teltek el, ők pedig olyan régóta vannak együtt, hogy sok százszor
megtörtént már ugyanez, hogy minden éjszaka az övék, nem csak ez az
egyetlenegy. Felkönyökölt, és figyelte, ahogy Jace berántja a függönyt,
aztán kicipzározza fehér dzsekijét, és az egyik szék támlájára dobja.
Alatta halványszürke pólót viselt, és a karját indákként körbefonó Jelek
sötéten villantak, ahogy kicsatolta a fegyvereket tartó övét, és a padlóra
fektette. Végül kifűzte a bakancsát, és kilépett belőle, ahogy az ágy felé
indult, majd óvatosan elnyúlt Clary mellett. A hátán feküdt, és
elfordította a fejét, hogy a lányra nézhessen. A függöny széle mellett
beszűrődő kevéske fény éppen eleg volt hozzá, hogy Clary láthassa az
arca körvonalait és a szeme világos foltját.
– Jó éjt, Clary – mondta Jace.
Kezeit kétoldalt az ágyra fektette, karja szorosan a testéhez simult.
Olyan volt, mintha nem is venne levegőt, és Clary egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy ő maga lélegzik-e egyáltalán. Közelebb csúsztatta a
kezét a lepedőn, hogy az ujjaik összeérjenek – éppen csak annyira, hogy
valószínűleg észre sem vette volna, ha nem Jace-t, hanem bárki mást
érint meg; így azonban puhán megborzongtak az idegvégződések az
ujjai hegyén, mintha egy gyertya lángja fölé tartotta volna a kezét.
Érezte, ahogy a fiú egész testében megfeszül mellette, aztán mégis
elengedi magát. Ahogy Jace becsukta a szemét, pillái karcsú árnyékokat
vetettek éles arccsontjaira. A szája mosolyra görbült, mintha megérezte
volna, hogy Clary őt nézi, a lány pedig elgondolkodott, hogy vajon
hogy fog kinézni reggel, kócos hajjal, az álom karikáival a szeme alatt.
Akárhogy is álltak a dolgok, a gondolat elég volt hozzá, hogy egy futó
pillanatra Claryt elöntse a boldogság.
Ujjait a fiú ujjaiba fűzte. – Jó éjt – suttogta. Ahogy fogták egymás
kezét, mint a gyerekek a tündérmesében, Clary lassan elaludt a fiú
mellett a sötétben.
15
Széthull minden
LUKE AZ ÉJSZAKA JAVA RÉSZÉT AZZAL TÖLTÖTTE, hogy a
holdat figyelte a Szövetség Termének átlátszó mennyezetén keresztül,
amint az végiggördült az égen, akár egy ezüstérme az üvegasztal lapján.
Amikor közeledett a telihold, mint most is, mindig élesebb lett a látása,
és finomabb lett a szaglása, még akkor is, ha megőrizte emberi
formáját. Most például érezte a kétség verejtékes szagát a teremben,
amint félelem bűzével keveredett. Érezte a Brocelind-erdőben várakozó
farkasfalka nyugtalanságát, ahogy társai a fák között járkáltak fel-alá a
sötétben, és a híreket várták tőle.
– Lucian! – Amatis hangja halkan, mégis élesen hasított a fülébe.
-Lucian!
Luke-nak koncentrálnia kellett, hogy fáradt szemével ismét az előtte
zajló eseményekre fókuszáljon. Vegyes társaság maradt a teremben,
azok, akik legalább abba beleegyeztek, hogy meghallgassák a tervét.
Kevesebben jöttek el, mint remélte. Sokat ismert közülük a korábbi
életéből Idrisben – Penhallow-ékat, Lightwoodékat, Ravenscarékat –,
de legalább annyian voltak, akikkel most találkozott először. Ilyenek
voltak például Monteverdéék, akik a lisszaboni Intézetet vezették, és
portugál-angol keveréknyelven beszéltek, vagy Nasreen Chaudhury, a
mumbai Intézet mogorva tekintetű vezetője. A nő sötétzöld száriján a
finoman kidolgozott rúnák olyan erőteljes ezüstszínben világítottak,
hogy Luke-nak ösztönösen megrebbent a szeme, amikor túl közel
kerültek egymáshoz.
– Komolyan, Lucian! – szólt Maryse Lightwood. Kis, kerek arcára
piros foltokat rajzolt a kimerültség és a gyász. Luke igazából nem
számított rá, hogy akár ő, akár a férje eljön, de mindketten szinte
azonnal beleegyeztek, amikor megemlítette nekik. Úgy sejtette,
hálásnak kéne lennie, hogy egyáltalán itt vannak, még ha a gyász miatt
Maryse ingerültebb is volt, mint általában. – Te akartad, hogy
összegyűljünk, szóval legalább ide figyelhetnél.
– Figyelt is. – Amatis maga alá húzta a lábát, mint egy kislány, de a
tekintete határozott volt. – Nem Lucian hibája, hogy az elmúlt egy
órában csak a szánkat tépjük.
– És addig fogjuk tépni a szánkat, amíg nem találunk megoldást –
szólt élesen Patrick Penhallow.
– A kellő tisztelettel, Patrick – mondta Nasreen sajátos akcentusával
–, erre a problémára talán nincs is megoldás. Legfeljebb abban
reménykedhetünk, hogy ki tudunk dolgozni egy tervet.
– Egy olyan tervet, aminek nem része a tömeges rabszolgaság vagy...
– kezdte Jia, Patrick felesége, de aztán elhallgatott, és az ajkába
harapott. Csinos, karcsú nő volt, és nagyon hasonlított a lányára, Alinere.
Luke még emlékezett rá, amikor Patrick a pekingi Intézetbe szökött,
és feleségül vette Jiát, amivel kisebbfajta botrányt okozott, mivel a
szülei egy másik lányt választottak ki a számára Idrisben. Csakhogy
Patrick sosem szerette azt csinálni, amit mások mondtak neki; viszont
Luke most nagyon hálás volt ezért a tulajdonságáért.
– ...a szövetség az Alvilágiakkal? – kérdezte Luke. – Attól tartok, ezt
nem kerülhetitek ki.
– Te is tudod, hogy nem ez a baj – felelte Maryse. – A helyekről van
szó a Tanácsban. A Klávé abba sosem fog beleegyezni, ezzel te is
tisztában vagy. Négy hely...
– Nem négy – szakította félbe Luke. – Egy a Tündérek Népének, egy
a Hold Gyermekeinek és Lilith gyermekeinek.
– A boszorkánymesterek, a fejek és a lükantrópok – szólt a halk
hangú Senhor Monteverde felvont szemöldökkel. – És mi a helyzet a
vámpírokkal?
– Ők nem tettek nekem ígéretet – ismerte el Luke. – És én sem
ígértem nekik semmit. Talán nem lelkesednek érte, hogy bekerüljenek a
Tanácsba. Az én fajtámat sem igazán kedvelik, a tanácskozásokat meg a
szabályokat pedig még annyira sem. De az ajtó nyitva áll előttük, ha
meggondolnák magukat.
– Malachi meg a haverjai sosem fognak ebbe belemenni, nélkülük
pedig egyáltalán nem biztos, hogy elegendő szavazatunk van a
Tanácsban – mormogta Patrick. – Aztán meg a vámpírok nélkül van
egyáltalán esélyünk?
– Nagyon is jó esélyünk van – csattant föl Amatis, aki a jelek szerint
jobban hitt Luke tervében, mint maga a férfi. – Rengeteg Alvilági
hajlandó mellettünk harcolni, méghozzá igencsak erősek. Csak a
boszorkánymesterek...
Senhora Monteverde a fejét rázva fordult a férjéhez. – Ez a terv
őrültség. Sosem válhat be. Az Alvilágiakban nem lehet megbízni.
– A felkelés alatt bevált – jegyezte meg Luke.
A portugál nő elhúzta a száját. – Csak mert Valentine serege csupa
hülyéből állt – mondta. – Nem démonokból. És honnan tudhatnánk,
hogy a Kör hajdani tagjai nem szaladnak vissza hozzá az első hívó
szavára?
– Vigyázz, mit beszélsz, Senhora! – harsant Robert Lightwood
hangja. Vagy egy órája most először szólalt meg; az idő java részét
mozdulatlanul töltötte. A gyász bénította meg. Luke meg mert volna rá
esküdni, hogy három nappal ezelőtt még nem voltak ott az arcán a
ráncok. Merev válla és ökölbe szorított keze szenvedésről árulkodott,
amit Luke aligha róhatott fel neki. Sosem kedvelte különösebben
Robertet, de most szinte fájdalmas volt nézni, ahogy megtörte ezt az
életerős embert a bánat. – Ha azt hiszed, hogy Valentine mellé állok
Max halála után... Az az ember megölette a fiamat...
– Robert – mormogta Maryse, és férje karjára tette a kezét.
– Ha nem adjuk meg magunkat – szólt Senhor Monteverde –, talán
mindannyiunk gyerekeit megöleti.
– Ha ez a véleményed, mit keresel itt? – ugrott talpra Amatis. – Azt
hittem, megállapodtunk...
Én is. Luke feje hasogatott. Mindig így ment a Nephilimeknél,
gondolta. Két lépés előre, egy hátra. Éppen olyan rémesek voltak, és
éppen úgy kakaskodtak egymással, mint az Alvilágiak. Bárcsak
belátnák végre! Talán jobban járnának, ha verekedéssel oldanák meg a
nézeteltéréseket, mint a falkában szokás...
A terem ajtajában mozdult valami. Csak egy pillanatra, és ha nem
lett volna kis híján telihold, Luke talán észre sem vette volna, de
egészen biztosan nem ismeri fel az alakot, aki olyan sebesen surrant át
az ajtó előtt. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, nem képzelődik-e.
Néha, ha fáradt volt, Jocelynt vélte látni – abban, ahogy egy fa árnyékot
vetett, vagy a fények játékában a falon.
Csakhogy ez nem Jocelyn volt. Luke felállt. – Kérek öt percet, ki
kell szellőztetnem a fejem. Mindjárt jövök. – Ahogy az ajtó felé sietett,
érezte, hogy minden tekintet rászegeződik – még Amatisé is. Senhor
Monteverde odasúgott valamit a feleségének portugálul. Luke csak
annyit csípett el belőle, hogy lobo, amiről tudta, hogy farkast jelent.
Valószínűleg azt hiszik, hogy futok egy kört az épület körül, és
megugatom a holdat.
Odakint hűvös és tiszta volt a levegő, az ég pedig palaszürke lett. A
hajnal már vörösre festette a keleti látóhatárt, és halvány rózsaszín
árnyalatot kölcsönzött a Szövetség Termének ajtajához vezető fehér
márványlépcsőknek. Jace a lépcsősor közepén várt rá. A fiú fehér
gyászruhája pofoncsapásként érte Luke-ot, ahogy eszébe juttatta a
számtalan halálesetet, amivel meg kellett birkózniuk, nem is szólva
azokról, amelyek még elkerülhetetlenül előttük álltak.
Luke pár lépcsőfokkal Jace fölött megállt. – Te meg mit keresel itt,
Jonathan?
Jace nem felelt, Luke pedig elátkozta magát, amiért ilyen feledékeny
volt – Jace nem szerette, ha Jonathannak szólították, és általában
hevesen tiltakozott a név hallatán. Ezúttal azonban mintha nem
érdekelte volna a dolog. Az arca, ahogy most Luke felé fordította,
éppen olyan komor volt, mint bármelyik felnőtté odabent a teremben.
Bár Jace-t még egy év választotta el tőle, hogy a Klávé törvényei
értelmében felnőtt legyen, máris több mindenen ment át rövid élete
során, mint amit a legtöbb felnőtt egyáltalán el tud képzelni.
– A szüléidet keresed?
– Lightwoodékra gondolsz? – Jace megrázta a fejét. – Nem. Nem
akarok beszélni velük. Hozzád jöttem.
– Claryről van szó? – Luke leereszkedett néhány lépcsőfoknyit, majd
közvetlenül Jace fölött megállt. – Jól van?
– Semmi baja. – Clary említésére Jace mintha még feszültebb lett
volna, amitől persze Luke idegei is azonnal felborzolódtak – de Jace
sosem mondaná, hogy Clarynek semmi baja, ha nem lenne igaz.
– Akkor mi van?
Jace elnézett a férfi mellett, a terem ajtajára. – Hogy haladtok
odabent? Jutottatok valamire?
– Nem igazán – vallotta be Luke. – Bármennyire is nem tetszik nekik
az ötlet, hogy megadják magukat Valentine-nak, még kevésbé vannak
oda azért, hogy Alvilágiakat engedjenek a Tanácsba. Márpedig anélkül,
hogy ezt megígérnék, a népem nem hajlandó harcolni.
Jace szeme megcsillant. – A Klávé rühellni fogja már a gondolatot
is.
– Nem is az a lényeg, hogy lelkesedjenek, elég, ha jobban tetszik
nekik, mint az öngyilkosság bármilyen formája.
– Halogatni fogják a dolgot – mondta Jace. – A helyedben szabnék
nekik egy határidőt. A Klávé jobban működik, ha határidőre kell
döntenie.
Luke akaratlanul is elmosolyodott. – Napszálltakor minden Alvilági,
akit össze tudok szedni, ott lesz az Északi Kapunál. Ha a Klávé addig
belemegy, hogy együtt harcol velük, akkor belépnek a városba. Ha nem,
megfordulnak. Ennél tovább nem halogathatom a döntést. Így is alig
lesz időnk, hogy éjfélre eljussunk Brocelindbe.
Jace füttyentett. – Ez aztán színpadias. Miben reménykedsz? Hogy
ennyi Alvilági látványa meghozza a Klávé kedvét, vagy hogy
megijeszti őket?
– Talán egy kicsit mindkettőben. A Klávé tagjai közül sokan
kötődnek valamelyik Intézethez, mint te is. A bennszülött idrisiek miatt
aggódom. Még pánikba is eshetnek, ha Alvilágiak jelennek meg a
kapuknál Másfelől viszont nem árthat, ha emlékeztetik őket, hogy
milyen sebezhetőek.
Mintha csak jelet kapott volna, Jace felpillantott a Gard romjaira,
ahogy fekete sebhelyként húzódtak a város fölött emelkedő dombon. –
Nem hiszem, hogy erre még bárkit emlékeztetni kéne. – Komoly
tekintettel nézett megint Luke-ra. – Szeretnék mondani neked valamit,
de jó lenne, ha köztünk maradna.
Luke nem tudta elrejteni a meglepetését. – Miért nekem mondod el?
Miért nem a Lightwoodoknak?
– Mert igazából te vagy itt a főnök. Te is tudod, hogy így van.
Luke habozott. Volt valami Jace kimerült, sápadt arcában, ami
együttérzést váltott ki Luke-ból – együttérzést és vágyat, hogy
megmutathassa ennek a fiúnak, akit a felnőttek annyiszor csaptak be és
árultak el életében, hogy nem minden felnőtt ilyen, és van köztük olyan,
akire támaszkodhat. – Jól van.
– És – folytatta Jace – mert szerintem te tudni fogod, hogyan mondd
el Clarynek.
– Mit hogyan mondjak el Clarynek?
– Hogy miért kellett megtennem. – A felkelő nap fényében Jace
szeme egészen nagynak és kereknek tűnt, amitől jóval fiatalabbnak
látszott. – Előkerítem Sebastiant, Luke. Tudom, hogyan találjam meg,
és addig követem, amíg el nem vezet Valentine-hoz.
Luke csodálkozva fújta ki a levegőt. – Tudod, hogyan találd meg?
– Amikor Brooklynban nála voltam, Magnus megtanította, hogy
működik a nyomkövető rúna. Apám gyűrűjét használtuk, hogy
megtaláljuk. Nem sikerült, de...
– Te nem vagy boszorkánymester. Elvileg nem csinálhatod meg a
nyomkövető varázslatot.
– Ezek rúnák. Az Inkvizítor is így tartott szemmel, amikor elmentem
Valentine-hoz a hajójára. Ahhoz, hogy működjön, csak Sebastiantól
volt szükségem valamire.
– De hát elmentünk Penhallow-ék házába, és semmit nem hagyott
hátra. Teljesen üres volt a szobája, valószínűleg éppen ezért.
– Én mégis találtam valamit – mondta Jace. – Egy cérnaszálat, amit
átitatott a vére. Nem sok, de elég lesz. Kipróbáltam, és működött.
– Nem rohanhatsz el egymagad Valentine után, Jace. Nem engedem.
– Nem állíthatsz meg. Megyek. Hacsak nem akarsz megverekedni
velem itt a lépcsőn. És még csak nem is fogsz győzni. Ugyanolyan jól
tudod, mint én. – Volt valami furcsa Jace hangjában; talán a
bizonyosság keveredett benne az önutálattal.
– Nézd, akármilyen elszánt is vagy, hogy eljátszod a magányos
hőst...
– Nem vagyok hős – vágott a férfi szavába Jace. A hangja tiszta volt
és színtelen, mintha egyszerű tényeket közölne.
– Gondolj bele, mi lesz Lightvvoodékkal, még akkor is, ha semmi
bajod nem esik. Gondolj Claryre...
– Szerinted nem gondoltam Claryre? Szerinted nem gondoltam a
családomra? Mégis, mit gondolsz, mi a fenéért csinálom ezt?
– Még emlékszem, milyen volt tizenhét évesnek lenni – felelte Luke.
– Ilyenkor az ember azt hiszi, képes megmenteni a világot, képes a
nyakába venni ekkora felelősséget...
– Nézz rám! – szólt Jace. – Nézz rám, és mondd, hogy átlagos
tizenhét éves vagyok!
Luke felsóhajtott. – Nincsen benned semmi átlagos.
– Akkor mondd, hogy lehetetlen! Mondd, hogy nem lehet
megcsinálni, amire készülök. – Amikor Luke nem felelt, Jace folytatta.
– Figyelj, jó a terved, a lehetőségek határain belül. Hozd ide az
Alvilágiakat, és szorítsátok vissza Valentine-t Alicante kapujáig! Jobb,
mint ha lefeküdnétek, és hagynátok, hogy átgyalogoljon rajtatok. De
számítani fog rá. Nem éri meglepetésként. Én... én meglephetem.
Valószínűleg nem fogja tudni, hogy Sebastiant követi valaki. Ez
legalább egy esély, és minden esélyt meg kell ragadnunk.
– Ez akár igaz is lehet – mondta Luke –, de senkitől sem lehet
elvárni, hogy ilyesmit egyedül megtegyen. Még tőled sem.
– De hát nem érted? Csak én vállalhatom magamra – felelte Jace, és
a hangjába lassan beszivárgott az elkeseredettség. – Ha Valentine
érzékeli a jelenlétemet, engem még talán közel is engedhet magához...
– Elég közel mihez?
– Hogy megöljem – közölte Jace. – Mi mást tennék?
Luke végignézett az előtte álló fiún. Nagyon jó lett volna, ha
valahogy átlát rajta, és meglátja benne Jocelynt, az édesanyját, úgy,
ahogyan Claryben látta, de mint mindig, Jace most is csak saját maga
volt: távolságtartó, magányos, különálló. – Meg tudnád tenni? –
kérdezte Luke. – Meg tudnád ölni a saját apádat?
– Igen – jelentette ki a fiú. A hangja távolról jött, mintha a falak
verték volna vissza. – Most jön az a rész, amikor közlöd velem, hogy
nem ölhetem meg, mert végeredményben mégiscsak az apám, és az
apagyilkosság megbocsáthatatlan bűn?
– Nem. Most jön az a rész, amikor közlöm veled, hogy biztosnak
kell benne lenned, hogy képes vagy rá – mondta Luke, és meglepve
állapította meg, hogy a lelke mélyén beletörődött, hogy Jace azt fogja
tenni, amit mondott, ő pedig megengedi neki. – Az nem lehet, hogy
elvágsz itt minden köteléket, aztán egymagad levadászod Valentine-t, a
végén meg elbuksz az utolsó akadályon.
– Ó! – szólt Jace. – Képes vagyok rá. – Elfordította a tekintetét
Luke-ról és körbenézett a téren, ami az előző nap még tele volt
holttestekkel. – Apám tett azzá, aki vagyok. És gyűlölöm érte. Meg
tudom ölni. Erről gondoskodott.
Luke megrázta a fejét. – Akárhogy is neveltek, Jace, küzdöttél
ellene. Nem rontott meg véglegesen...
– Nem – felelte Jace. – Nem volt rá szükség. – Felnézett a kékkel és
szürkével csíkozott égre. A madarak belekezdtek a reggeli dalukba a
teret környező fákon. – Indulnom kell.
– Üzensz esetleg valamit a Lightwoodoknak?
– Nem. Ne mondj nekik semmit! Téged fognak majd okolni, ha
kiderül, hogy tudtál róla, mit tervezek, és hagytál elmenni. Írtam nekik
egy levelet – tette hozzá. – Ki fogják okoskodni.
– Akkor miért…
– Hogy miért mondtam el neked? Mert azt akartam, hogy tudd. Azt
akarom, hogy tartsd észben, amikor a haditervedet készíted.
Kalkulálnod kell vele, hogy én éppen Valentine-t keresem. Ha
megtalálom, üzenek neked. – Halvány mosoly suhant át az arcán. –
Gondolj rám úgy, hogy én vagyok a B-terved.
Luke megragadta a fiú kezét. – Ha nem az lenne az apád, aki –
mondta –, büszke lenne rád.
Jace egy pillanatra mintha meglepődött volna, aztán éppen olyan
gyorsan elvörösödött, és visszahúzta a kezét. – Ha tudnád... – kezdte, de
az ajkába harapott. – Nem érdekes. Sok szerencsét, Lucian Graymark!
Ave atque vale.
– Reménykedjünk benne, hogy ez nem végleges búcsú – szólt Luke.
A nap most már sebesen emelkedett felfelé a látóhatáron, és ahogy Jace
a fejét felemelve csodálkozott rá a hirtelen támadt fényességre, volt
valami a tekintetében, ami váratlanul érte Luke-ot; talán a sebezhetőség
és a makacs büszkeség keveréke. – Emlékeztetsz valakire – mondta ki
gondolkodás nélkül. – Valakire, akit sok éve ismertem.
– Tudom – bólintott Jace, és keserűen elhúzta a száját. – Valentine-ra
emlékeztetlek.
– Nem – felelte Luke elgondolkodva, de ahogy a fiú elfordult, a
hasonlóság odalett, szétoszlatva az emlékek fantomját. – Nem...
Egyáltalán nem Valentine-ra gondoltam.
Abban a pillanatban, hogy felébredt, Clary máris tudta, hogy Jace
nincs mellette. Még a szemét sem kellett kinyitnia hozzá. Keze még
mindig kinyújtva hevert az ágyon, csakhogy üres volt – többé nem
fonódtak ujjak az ujjai közé. Ahogy lassan felült, valami erősen
szorította a mellkasát.
Nyilván Jace húzta el a függönyt, mielőtt elment, mert most a nyitott
ablakon át széles sugarakban áramlott a fény a szobába. Clary nem is
értette, miért nem ébresztette fel a nagy világosság. A nap helyzetéből
ítélve már benne járhattak a délutánban. A feje nehéz volt és tompa, a
szemére köd ereszkedett. Talán mivel időtlen idők óta először nem
voltak rémálmai, a teste bepótolta az elmaradt alvást.
Csak amikor felállt, akkor vette észre az összehajtogatott
papírdarabot az éjjeliszekrényen. Ahogy felkapta, mosolyra húzódott a
szája – ezek szerint Jace hagyott üzenetet –, aztán amikor valami nehéz
csusszant ki a papír alól, és zörögve a földre hullott, annyira
meglepődött, hogy hátraugrott. Azt hitte, hogy az a valami él.
Összetekeredett, csillogó fémkígyó hevert a lába előtt a padlón.
Clary tudta, mi az, mielőtt lehajolt volna, hogy felvegye. A lánc és az
ezüstgyűrű, amit Jace a nyakában hordott. A családi gyűrű. Ritkán látta
nélküle a fiút. Egyszerre hatalmába kerítette a rémület.
Széthajtogatta a papírlapot, és gyorsan átfutotta az első sorokat.
Akármi is a helyzet, nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy ez a gyűrű
örökre elvesszen, mint ahogy azt sem bírnám elviselni, ha téged kéne
elhagynom örökre. És bár az egyik esetben nincsen választásom, a
másik érdekében legalább tehetek valamit.
A levél többi része értelmetlen betűfolyammá mosódott össze;
Clarynek újra meg újra el kellett olvasnia, hogy valami értelmet tudjon
kihámozni belőle. Amikor végre felfogta, miről van szó, csak bámult
maga elé, ahogy a papír zörgött reszkető kezében. Most már értette,
miért beszélt a fiú úgy az előző este, és miért mondta azt, hogy egyetlen
éjszaka úgysem számít. Az ember bármit mondhat annak, akivel soha
többé nem találkozik már az életben.
Később Clary egyáltalán nem emlékezett, hogy fontolóra vette volna,
mihez kezdjen ezután, vagy hogy hogyan öltözködött fel egyáltalán,
nemsokára mégis lefelé sietett a lépcsőn teljes Árnyvadász harci
öltözetben, egyik kezében a levéllel, nyakában pedig a kapkodva
bekapcsolt lánccal.
A nappali üres volt, és a kandallóban már csak szürke hamu
parázslott, a konyhából azonban fény és beszélgetés zaja szűrődött ki –
a készülő étel illatáról nem is beszélve. Palacsinta? – gondolta
meglepetten Clary. Nem nézte volna ki Amatisból, hogy tud palacsintát
sütni.
És nem is tévedett. Ahogy belépett a konyhába, Clarynek tágra nyílt
a szeme. Isabelle állt a tűzhelynél. Fényes fekete haját kontyba fogta
össze a tarkóján, dereka köré kötényt csavart, kezében pedig egy
merőkanalat tartott. Simon mögötte ült az asztalon, lábát az egyik
széken pihentette, Amatisnak pedig eszébe sem jutott letolni mindezért,
inkább a pultot támasztotta kicsit odébb, és láthatólag egészen jól
szórakozott.
Isabelle a kanállal intett Clarynek. – Jó reggelt! – mondta. – Kérsz
reggelit? Bár most már talán inkább ebédelni kéne.
Clary a meglepetéstől szótlanul pillantott Amatisra, aki megvonta a
vállát. – Egyszer csak megjelentek, és reggelit akartak készíteni –
magyarázta. – És be kell valljam, én nem vagyok valami jó szakács.
Clarynek eszébe jutott Isabelle rettenetes levese, amit még az
Intézetben készített, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne rezzenjen
össze a gondolatra. – Hol van Luke?
– Brocelindben a falkájával – felelte Amatis. – Minden rendben,
Clary? Úgy festesz, mint aki...
– El van veszve – fejezte be a nő mondatát Simon. – Minden
rendben?
Clary nem tudott kapásból válaszolni. Egyszer csak megjelentek,
mondta
Amatis. Ez azt jelenti, hogy Simon az egész éjszakát Isabelle-éknél
töltötte. Clary a fiúra meredt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy valami
különleges történt volna vele.
– Jól vagyok – felelte végül. Aligha ez volt a megfelelő alkalom,
hogy Simon szerelmi élete miatt aggódjon. – Beszélnem kell Isabellelel.
– Hát beszélj! – szólt Isabelle, miközben egy formátlan tárgyat
böködött a serpenyő alján, ami, Clary tartott tőle, egy palacsinta
lehetett. – Hallgatlak.
– Négyszemközt – mondta Clary.
Isabelle összeráncolta a homlokát. – Nem várhat? Majdnem kész
vagyok...
– Nem – jelentette ki Clary, és volt valami a hangjában, amire Simon
is felkapta a fejét. – Nem várhat.
Simon lecsusszant az asztalról. – Jó. Kettesben hagyunk benneteket
– mondta, és Amatishoz fordult. – Talán megmutathatná azokat a
gyerekkori képeket Luke-ról, amiket említett.
Amatis aggódó pillantást vetett Claryre, de Simon nyomában ő is
kivonult a konyhából. – Hát, megmutathatom...
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Isabelle megrázta a fejét.
Valami megvillant a tarkóján: egy vékony pengéjű kést döfött a hajába,
azzal rögzítette a kontyot. Az otthonosság látszata ellenére továbbra is
Árnyvadász maradt. – Figyelj – szólt –, ha Simonról van szó...
– Nem Simonról van szó. Jace-ről van szó. – Clary a lány elé tolta a
levelet. – Olvasd el!
Isabelle egy hangos sóhajjal elzárta a gázt, elvette a levelet, és leült,
hogy elolvassa. Clary kivett egy almát az asztalon álló kosárból, és
maga is letelepedett, várva, hogy Isabelle a lap aljára érjen. Némán
piszkálta az alma héját. El nem tudta volna képzelni, hogy bele is
harapjon a gyümölcsbe – vagy hogy bármi másból valaha egyetlen
falatot is egyen, ami azt illeti.
Isabelle szemöldöke a homloka közepéig csúszott fel, ahogy végül
Claryre nézett. – Ez elég... személyesnek tűnik. Biztos, hogy nekem is
látnom kell?
Valószínűleg nem kellett volna. Clary mostanra már alig emlékezett
rá, mi áll a levélben; bármilyen más helyzetben aligha mutatta volna
meg Isabelle-nek, a pánik azonban, ami elfogta Jace miatt, minden mást
felülírt. – Csak olvasd végig!
Isabelle megint a levélre fordította a figyelmét. Amikor végzett, az
asztalra fektette a papírt. – Sejtettem, hogy meg fog próbálkozni valami
ilyesmivel.
– Már érted, miért akartam négyszemközt megmutatni – mondta
Clary el-elbicsakló nyelvvel. – Nem mehetett el régen, úgyhogy talán
még nem jár messze. Utána kell mennünk, és... – Ahogy lassan eljutott
a tudatáig, mire gondolhatott Isabelle, és az agya ismét átvette az
uralmat a szája fölött, hirtelen elhallgatott. – Mit jelent az, hogy
sejtetted, hogy meg fog próbálkozni ezzel?
– Pont, amit mondtam. – Isabelle hátrasimított egy kósza hajtincset a
füle mögé. – Amióta Sebastian eltűnt, mindenki arról beszél, hogy
hogyan lehetne megtalálni. Szétcincáltam a szobáját Penhallow-ék
házában, hátha találok valamit, ami segíthet a nyomára akadni, de nem
jutottam semmire. Tudhattam volna, hogy ha Jace mégis kerít valamit,
amit fel tud használni, egy szempillantás alatt útnak ered. – A lány az
ajkába harapott. – Abban azért reménykedtem, hogy magával viszi
Alecet. Alec nem fog örülni.
– Szóval szerinted Alec Jace után megy? – kérdezte Clary, újult
reménnyel a hangjában.
– Clary! – Isabelle kezdett kissé nyűgösnek tűnni. – Mégis hogyan
kéne utánamennünk? Honnan lehetne akár csak halvány fogalmunk is
róla, hogy merre indult?
– Kell hogy legyen valami...
– Megpróbálhatjuk megtalálni. Csakhogy Jace okos. Nyilván kitalált
valamit, hogy hatástalanítsa a nyomkövető rúnákat.
Jeges düh támadt Clary mellkasában. – Egyáltalán meg akarod
találni? Egyáltalán érdekel, hogy egyedül vágott neki egy gyakorlatilag
öngyilkos akciónak? Nem szállhat szembe Valentine-nal segítség
nélkül.
– Valószínűleg tényleg nem – bólintott Isabelle. – De Jace-nek
nyilván megvan rá az oka, hogy...
– Mire van meg az oka? Arra, hogy meg akar halni?
– Clary! – Isabelle szemében hirtelen harag villant. – Azt hiszed, mi,
többiek biztonságban vagyunk? Mind azt várjuk, hogy rabszolgasorba
taszítsanak bennünket, vagy meghaljunk. Te talán el tudod képzelni,
hogy Jace megelégszik vele, hogy ül a fenekén, és várja, hogy valami
rettenetes történjen? Tényleg el tudod képzelni...
– Én csak azt tudom elképzelni, hogy Jace ugyanúgy a testvéred,
ahogy Max is az volt – közölte Clary –, és az érdekelt, ami vele történt.
Legszívesebben azonnal visszaszívta volna a szavait; Isabelle
elsápadt, mintha Clary szavai kiszívták volna a színt a bőréből. – Max –
szólt végül Isabelle, keményen küszködve, hogy kordában tudja tartani
a haragját – egy kisfiú volt, nem harcos. Kilencéves volt. Jace
Árnyvadász, katona. Ha csatába szállunk Valentine-nal, gondolod, hogy
Alec kimarad belőle? Gondolod, hogy nem készültünk fel rá egytől
egyig, hogy esetleg meg kell halnunk egy nemes ügy érdekében, ha úgy
hozza a sors? Valentine Jace apja, és valószínűleg neki van rá a legtöbb
esélye közülünk, hogy a közelébe férkőzzön, és megtegye, amit meg
kell tennie...
– Valentine gondolkodás nélkül meg fogja ölni Jace-t, ha úgy alakul
– mondta Clary. – Nem fogja kímélni.
– Tudom.
– De nem számít más, csak hogy dicsőséges legyen a halála? Nem is
fog hiányozni?
– Mindennap hiányozni fog – mondta Isabelle. – Életem hátralévő
részében, ami, nézzünk szembe vele, ha Jace nem jár sikerrel, talán csak
úgy egy hét lesz. – Megrázta a lejét. – Nem érted, Clary. Nem érted,
milyen állandóan harcra készen élni, csaták és meghozott áldozatok
árnyékában felnőni. Nyilván nem a te hibád. Egyszerűen így
nevelkedtél...
Clary felemelte a kezét. – Dehogynem értem. Tudom, hogy nem
rajongsz értem, Isabelle. Mert egy mondén vagyok a szemedben.
– Azt hiszed, azért... – Isabelle-nek elakadt a hangja, és Clary
meglepetten vette észre, hogy a szeme már nem csak a haragtól, de a
könnyeitől is csillog. – Istenem, te tényleg semmit sem értesz, igaz?
Mióta ismered Jace-t? Egy hónapja? Hát én hét éve ismerem. És ennyi
idő alatt egyetlenegyszer sem láttam, hogy beleszeretett volna valakibe,
vagy akár csak megkedvelt volna valakit. Összejött lányokkal, persze.
A lányok mindig belebolondultak, de őt nem érdekelte. Szerintem ezért
hitte Alec... – Isabelle egy pillanatra elhallgatott, és szinte
mozdulatlanná merevedett. Próbál nem sírni, gondolta csodálkozva
Clary. Isabelle olyan lánynak tűnt, aki soha nem sír. – Ez mindig
aggasztott, és anyámat is. Mert milyen tinifiú az, aki sosem zúg bele
senkibe? Mintha mindig félálomban lett volna, ha más emberekről volt
szó. Azt hittem, talán azért lehet, mert amit az apja tett vele, valamiféle
maradandó károsodást okozott, és soha nem lesz képes beleszeretni
senkibe. Bár tudtam volna, mi történt valójában az apjával... Persze
akkor is nyilván ugyanezt gondoltam volna, igaz? Úgy értem, kinek
nem tett volna be egy ilyen? De aztán találkoztunk veled, és mintha
felébredtünk volna. Te nem vettél észre semmit, mert sosem láttad
másnak. De nekem azonnal feltűnt. Hodge-nak is. Alecnek is. Szerinted
miért gyűlölt annyira? Minden megváltozott az első pillanattól, amikor
találkoztunk veled. Hihetetlennek találtad, hogy látsz bennünket, és az
is volt, de én még hihetetlenebbnek találtam azt, hogy Jace is lát téged.
Rólad beszélt egész úton vissza az Intézetbe. Addig variált, amíg Hodge
végül elküldte, hogy hozzon el téged, aztán amikor ott voltál, nem is
akart többé elengedni. Akárhol voltál a szobában, téged nézett... Még
féltékeny is volt Simonra. Láttam rajta. Féltékeny volt egy mondénra!
Aztán, amikor a baleset történt Simonnal a bulin, hajlandó volt elmenni
veled a Dumortba, és megszegni a Klávé Törvényét, csak hogy
megmentsen egy mondént, akit még csak nem is kedvelt. Érted tette.
Mert ha bármi történt volna Simonnal, az neked fájt volna. Te voltál az
első a családunk tagjain kívül, akinek törődött a boldogságával. Mert
szeretett téged.
Clary megköszörülte a torkát. – De akkor még nem is tudtuk, hogy...
– Még nem tudtuk, hogy a húga vagy. Igen. És ezért nem is
hibáztatlak. Nem tudhattad te sem. És nyilván azért sem szólhat senki
egy rossz szót sem, hogy később elkezdtél Simonnal járni, mintha mi
sem történt volna. Azt hittem, miután kiderült, hogy testvérek vagytok,
feladja, és túlteszi magát a dolgon, de nem tudta megtenni. Fogalmam
sincs, mit tehetett vele Valentine kiskorában. Talán ezért lett olyan,
amilyen, vagy eleve ilyennek született, de nem fog túllépni rajtad,
Clary. Képtelen rá. Lassan elkezdtem gyűlölni, ha megjelentél.
Gyűlöltem, ha Jace találkozott veled. Olyan ez, mint egy seb, amit a
démonméreg okoz. Hagyni kell békében gyógyulni. Ahányszor letéped
róla a kötést, újra meg újra felszakítod a sebet is. És ahányszor meglát
téged, az mindig olyan, mintha letépné a kötést.
– Tudom – suttogta Clary. – Mit gondolsz, én hogy vagyok vele?
– Fogalmam sincs. Nem látok bele az érzéseidbe. Nem az én húgom
vagy. Nem gyűlöllek, Clary. Sőt még kedvellek is. Ha lehetséges lenne,
senkit sem látnék szívesebben Jace mellett. Viszont talán megérted,
miért mondom azt, hogy ha egyszer túl leszünk ezen, remélem, a
családom olyan helyre költözik, ahol soha többé nem kell találkoznunk
veled.
Clary szemét könnyek égették. Különös volt, ahogy itt ültek egy
asztalnál Isabelle-lel, és mindketten Jace miatt sírtak, pedig
mindegyiküknek egészen más oka volt rá – vagy talán nem is annyira
más. – Miért mondod ezt most el nekem?
– Mert azzal vádolsz, hogv nem akarom megvédeni Jace-t. De igenis
meg akarom védeni. Szerinted miért borultam ki annyira, amikor
megjelentél Penhallow-ék házában? Úgy viselkedsz, mintha kívülálló
lennél a világunkban, és csak az ablakon néznél be. Csakhogy te is a
része vagy. Az egyik legfontosabb része. Nem tehetsz örökké úgy,
mintha mellékszereplő volnál, Clary, amikor Valentine lánya vagy.
Amikor Jace legalábbis részben miattad teszi azt, amit tesz.
– Miattam?
– Mégis mit gondolsz, miért teszi kockára az életét? Mit gondolsz,
miért nem érdekli, hogy él-e vagy hal? – Isabelle szavai hegyes tűként
fúródtak Clary fülébe. Tudom, miért, gondolta. Mert azt gondolja, hogy
démon, hogy nem is igazi ember, azért. De ezt nem mondhatom el
neked. Nem mondhatom el az egyetlen dolgot, ami segíthetne
megérteni. – Mindig is az volt az érzése, hogy valami nincs rendben
vele, és most miattad még azt is hiszi a tetejében, hogy örökre el van
átkozva. Hallottam, amikor erről beszélt Aleckel. És miért ne
kockáztatná az életét, ha úgysem akar élni? Miért ne kockáztatná az
életét, ha úgysem lehet boldog, akármit is csinál?
– Elég ebből, Isabelle! – Az ajtó szinte hangtalanul nyílt ki, és Simon
állt a küszöbön. Clary majdnem el is felejtette, mennyivel jobb lett a
hallása. – Ez nem Clary hibája.
Isabelle elvörösödött. – Maradj ki ebből, Simon! Fogalmad sincsen,
mi történik.
Simon belépett a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót. –
Majdnem mindent hallottam, amit beszéltetek – közölte szárazon. –
Még a falon keresztül is. Azt mondtad, nem tudsz kiigazodni Clary
érzésein, mert nem ismered elég régóta. Hát én elég régóta ismerem. Ha
azt hiszed, hogy kizárólag Jace szenvedett, nagyot tévedsz.
Csend lett. Isabelle arcán lassan halványodni kezdett az izzás. Clary
úgy hallotta, mintha odakint valaki kopogtatott volna a bejárati ajtón.
Valószínűleg Luke lehetett, vagy talán Maia hozott újabb adag vért
Simonnak.
– Nem miattam ment el – mondta Clary, és hevesebben kezdett verni
a szíve. Elmondhatom nekik Jace titkát, most, hogy Valentine után
indult? Elmondhatom nekik a valódi okot, amiért nem érdekli, hogy
meghal-e? A szavak szinte az akarata ellenére kezdtek ömleni belőle. –
Amikor Jace-szel elmentünk a Wayland-birtokra... amikor odamentünk
megkeresni a Fehér Könyvet...
Ebben a pillanatban kivágódott a konyha ajtaja, és belefojtotta a szót.
Amatis állt a küszöbön, és különös, megfejthetetlen tekintettel pillantott
rájuk. Clary egy pillanatra azt hitte, megijedt valamitől, és megállt
benne az ütő. Csakhogy Amatis arcán mégsem félelem volt. Úgy nézett,
mint akkor, amikor Clary és Luke váratlanul beállított hozzá. – Clary –
szólt lassan. – Látogatód jött...
Mielőtt folytathatta volna, az illető belépett mellette a konyhába.
Amatis félreállt, és így már Clary is alaposabban megnézhette magának
a látogatót: egy fekete ruhás, karcsú nő volt az. Clary először nem is
látott belőle mást, csak az Árnyvadász öltözetet, és szinte fel sem
ismerte, amíg tekintete a nő arcára nem tévedt. Akkor viszont érezte,
hogy a semmibe süllyed a gyomra, éppen, mint amikor Jace lehajtott a
motorral a tízemeletes Dumort tetejéről.
Az édesanyja állt előtte.
Harmadik rész
Út a mennyekbe
Ó, igen, tudom, az út a Mennyekbe könnyű volt.
Siegfried Sassoon: A tökéletlen szerető
16
Hittételek
ANYJA ELTŰNÉSÉNEK ÉJSZAKÁJA ÓTA Clary olyan gyakran
képzelte el, milyen lesz épen és egészségesen viszontlátni öt, hogy a
fejében erről élő kép már-már fakulni kezdett, mint egy ősöreg fotó,
amit számtalanszor vettek már elő és raktak el újra. Ezek a képek
jelentek most meg előtte, ahogy hitetlenkedve bámult – képek,
amelyeken makkegészséges, vidám édesanyja átöleli, aztán elmondja,
mennyire hiányzott neki, és hogy most már minden jó lesz.
Csakhogy a képzeletében élő anya alig hasonlított arra a nőre, aki
most itt állt előtte. Ő egy törékeny, művészlélek Jocelynre emlékezett,
aki egy kicsit bohémnek hatott a festékfoltos kezeslábasában, lófarokba
gumizott vagy ceruzával kontyba fogott vörös hajával. Ez a Jocelyn
kemény volt, mint a kő, a haját pedig feszesen hátrakötötte, hogy
egyetlen szál sem szabadulhatott. Fekete harci öltözete sápadtnak és
komornak mutatta az arcát. A tekintete sem volt olyan, amilyennek
Clary elképzelte: boldogság helyett inkább rémület látszott benne,
ahogy tágra nyílt, zöld szemével a lányára nézett. – Clary! – nyögte ki.
– A ruhád!
Clary végignézett magán. Amatis fekete Árnyvadász öltözetét
viselte; pedig édesanyja az életét tette fel rá, hogy neki soha, de soha ne
kelljen magára öltenie ezeket a holmikat. Clary nagyot nyelt, és felállt,
két kézzel kapaszkodva az asztal peremébe. Látta, hogy elfehérednek az
ujjai, de úgy érezte, mintha a keze nem is lenne a testének a része –
mintha inkább valaki máshoz tartozna.
Jocelyn tett egy lépést, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Clary...
Clary azon kapta magát, hogy hátrálni kezd, amíg a dereka a pultnak
nem ütközik, fájdalom futott végig a gerincén, de alig vette észre; le
sem tudta venni a szemét az édesanyjáról. Mint ahogy Simon sem,
akinek még a szája is tátva maradt. Amatis arcára is kiült a döbbenet.
Isabelle felállt, és Clary mcgjocelyn közé helyezkedett. A keze eltűnt
a köténye alatt, és Clarynek az az érzése támadt, hogy amikor előhúzza,
egy karcsú elektrumkorbács lesz benne. – Mi folyik itt? – kérdezte
Isabelle. – Ki maga?
A lány erős hangja kissé megremegett, ahogy tekintete találkozott
Jocelynéval, aki a kezét a szívére szorítva meredt rá.
– Marysel – Jocelyn hangja halkabb volt, mint a suttogás.
Isabelle láthatólag meglepődött. – Honnan tudja anyám nevét?
Jocelyn arcát egyetlen pillanat alatt öntötte el a pír. – Hát persze. Te
Maryse lánya vagy. Csak... annyira olyan vagy, mint ő. – Lassan
leengedte a kezét. – Jocelyn Frawley... Fairchild vagyok. Clary
édesanyja.
Isabelle kihúzta a kezét a kötény alól, és zavartan pillantott Claryre.
– De hát maga kórházban volt... New Yorkban...
– Ott is voltam – mondta Jocelyn, most már határozottabban. – De
hála a lányomnak, most már semmi bajom. Szeretnék egy pillanatra
kettesben maradni vele.
– Nem vagyok benne biztos – jegyezte meg Amatis –, hogy ő is
szeretne kettesben maradni veled. – Jocelyn vállára tette a kezét. – Ez
igazi sokk lehet neki...
Jocelyn elhúzódott Amatistól, és kinyújtott kézzel a lány felé lépett.
-Clary...
Clary végre megtalálta a hangját. Hideg, fagyos hang volt, olyan
haragos, hogy maga is meglepődött. – Hogyan jöttél ide?
Az anyja megtorpant, és bizonytalanság futott végig az arcán. – Egy
Portálon át érkeztünk Magnus Bane-nel. Tegnap bejött hozzám a
kórházba, és hozta magával az ellenszert. Elmondta, hogy mi mindent
tettél meg értem. Amióta felébredtem, mást sem akartam, csak téged
látni... – Elakadt a hangja. – Valami baj van, Clary?
– Miért nem mondtad meg soha, hogy van egy bátyám? – kérdezte
Clary. Nem számított rá, hogy ezzel fogja kezdeni, sőt még csak nem is
tervezte, hogy éppen ez fog kijönni a száján. De hát így történt.
Jocelyn leengedte a kezét. – Azt hittem, meghalt. Azt hittem, csak
fájdalmat okoznék vele, ha beszélnék róla.
– Hadd mondjak neked valamit, Anya – szólt Clary. – Tudni jobb,
mint nem tudni. Mindig.
– Sajnálom... – kezdte Jocelyn.
– Sajnálod? – Mintha egy gát szakadt volna át valahol Claryben, úgy
szabadult ki minden keserűsége, minden felgyülemlett dühe. –
Szeretnéd elmesélni nekem, miért nem szoltál soha, hogy Árnyvadász
vagyok? Vagy hogy még él az apám? Ó, és talán futólag
megemlíthetted volna, hogy némi pénzért cserébe Magnus ellopta az
emlékeimet.
– Csak próbáltalak megvédeni...
– Hát, azt borzasztóan elszúrtad! – emelte fel a hangját Clary. – Mire
számítottál, mi fog történni, miután eltűnsz? Ha nincs Jace meg a
többiek, most halott lennék. Sosem tanítottál meg rá, hogyan védhetem
meg magam. Sosem mondtad el, milyen veszélyes hely a világ
valójában. Mégis, mire gondoltál? Hogy ha nem látom a rossz dolgokat,
azok sem találnak meg engem? – Most már égett a szeme. – Tudtad,
hogy Valentine nem halt meg. Mondtad Luke-nak, hogy szerinted
életben van.
– Ezért kellett elrejtenem téged – magyarázta Jocelyn. – Nem
kockáztathattam meg, hogy Valentine rád találjon. Nem hagyhattam,
hogy megérintsen...
– Mert az első gyerekedből szörnyeteget csinált – mondta Clary –, és
nem akartad, bogy ugyanezt tegye velem is.
Jocelyn a döbbenettől szótlanul meredt rá. – Igen – nyögte ki végül.
– De nem csak erről volt szó, Clary...
– Elloptad az emlékeimet – folytatta a lány. – Mindet elvetted tőlem.
Miattad nem lehettem az, aki valójában vagyok.
– De hát nem ez vagy! – sírta el magát Jocelyn. – Sosem akartam,
hogy ez legyél...
– Nem számít, mit akartál – kiáltotta Clary. – Akkor is ez vagyok én!
Te mégis elvetted tőlem, pedig semmi jogod nem volt hozzá!
Jocelyn arca hamuszürkére váltott. Clary szeme megtelt könnyel –
nem tudta elviselni, hogy így kell látnia az anyját. Jocelyn
megbántódott, pedig igazából Clarynek lett volna rá oka – és a lány
tudta, hogy ha megint kinyitja a száját, csak még borzalmasabb, még
gyűlöletesebb, még dühösebb szavak jönnek ki rajta. A szája elé kapta
hát a kezét, és édesanyja meg Simon felé nyújtott karja mellett kirontott
a folyosóra. Nem akart mást, csak minél messzebb kerülni innen.
Vakon kilökte a bejárati ajtót, és szinte kiesett az utcára. Valaki
utánakiáltott, de nem nézett hátra. Futva távolodott a háztól.
Jace meglepetten állapította meg, hogy Sebastian az istállóban
hagyta Verlacék lovát, ahelyett, hogy azzal vágtatott volna el
menekülése éjszakáján. Talán tartott tőle, hogy Vándort nyomon lehet
követni valami úton-módon.
Jace némi elégedettséget érzett, ahogy most felnyergelte a csődört, és
kilovagolt vele a városból. Igaz, ha Sebastiannak valóban fontos lett
volna a lova, nem hagyja csak úgy hátra – aztán meg Vándor igazából
nem is volt Sebastiané. Viszont Jace így is, úgy is szerette a lovakat.
Utoljára tízéves korában ült nyeregben, de most megnyugvással
tapasztalta, hogy pillanatok alatt visszatérnek az emlékek.
A minap hat óráig tartott, mire Claryvel elgyalogoltak a Waylandbirtokról
Alicantéba. Ugyanezt az utat visszafelé szinte végig vágtatva,
alig két óra alatt tette meg. Mire felértek a dombtetőre, ahonnan kilátás
nyílt a házra meg a kertre, ő maga és a ló is alaposan megizzadt.
A birtokot rejtő varázslat a ház alapjaival együtt semmivé lett. Az
egykor elegáns épületből nem maradt más, csak egy halom parázsló kő.
A megperzselődött kert így is előhívta a gyerekkori emlékeket. Ott
voltak a most virágaiktól megfosztott és zöld gyomoktól elcsúfított
rózsabokrok, a kiszáradt tavak mellett álló kőpadok meg a mélyedés a
talajban, ahol Clary mellett feküdt azon az éjszakán, amikor a ház
összeomlott. A fák lombjai között még a tó kéken villanó víztükrét is
látta innen.
Hirtelen elöntötte a keserűség. A zsebébe dugta a kezét, és előhúzott
előbb egy irónt – amit indulás előtt Alec szobájából „kért kölcsön” a
helyett, amit Clary elvesztett, hiszen Alec bármikor szerezhet helyette
másikat –, aztán pedig a cérnaszálat, amit a lány kabátjának ujjáról
tépett le. A cérnaszál most a tenyerén feküdt, egyik vége barna volt a
vértől. Olyan erővel szorította ökölbe körülötte a kezét, hogy a csontok
kiálltak a bőre alatt, aztán az irónjával egy rúna vonalait húzta a keze
fejére. A halvány, szúró érzés inkább volt ismerős, mint fájdalmas.
Figyelte, ahogy a rúna belesüllyed a bőrébe, akár ha egy darab kő
süllyedne el a vízben, és becsukta a szemét.
A szemhéja belseje helyett egy völgyet látott. Odafent állt a
dombtetőn, és lefelé nézett, és mintha egy aprólékos jelekkel ellátott
térképet tanulmányozna éppen, pontosan tudta, hol van. Eszébe jutott,
hogy az Inkvizítor is pontosan tudta, merre úszik Valentine hajója az
East River közepén, és egyszerre rádöbbent, hogy pontosan így csinálta
ő is. Minden részlet tiszta volt – egyenként ki tudott venni minden
fűszálat és minden egyes megsárgult levelet a lába alatt. A dombok
között ezüstösen fénylő patakocska csobogott, amíg el nem tűnt a
sziklák között a völgy keskenyebbik végében. A patak partján szürke
kőház állt, szögletes kéményéből füst szállt az ég felé.
Furcsán idilli táj volt, csupa békesség a ragyogó kék égbolt alatt.
Ahogy Jace tovább figyelte a jelenetet, egyszerre karcsú alak jelent meg
a képben. Sebastian. Most, hogy már nem kellett szerepet játszania,
még a járásából és arcára kiülő öntelt vigyorból is sütött az arrogancia.
Sebastian letérdelt a patak mellé, belelógatta a kezét, és vizet fröcskölt
az arcára meg a hajára.
Jace kinyitotta a szemét. Alatta Vándor elégedetten majszolta a
füvet. A fiú visszadugta a zsebébe az irónt meg a cérnát, majd egyetlen
utolsó pillantást vetve a romhalmazra, ami gyerekkori lakhelyéből
maradt, rántott egyet a kantárszáron, és a ló oldalába mélyesztette a
sarkát.
Clary a fűben feküdt a Gard-domb közelében, és komoran meredt
Alicantéra. El kellett ismernie, hogy mesés volt innen a kilátás.
Végigpillantott a város háztetőin, az elegáns faragásokon meg a
rúnákkal televésett szélkakasokon, a Szövetség Termének tornyain,
egészen a távolban csillogó, egy ezüstérme peremére emlékeztető foltig.
A Lyn-tó lehetett talán? A Gard fekete romjai fölötte emelkedtek, a
démontornyok pedig kristályokként ragyogtak körben. Clary még
mintha a védvonalakat is érzékelte volna, ahogy láthatatlan hálóként
körülvették a várost.
A lány lenézett a kezére. Dühében jó pár fűcsomót kitépett, és ujjai
ragadtak a földtől meg a vértől, ahol letörött a fél körme. Miután elmúlt
a dührohama, tökéletes üresség vette át a helyét. Eddig igazából nem is
vette észre, mennyire haragszik az édesanyjára, csak amikor Jocelyn
belépett a konyhába, és hirtelen nem kellett többé aggódnia az életéért,
akkor került elő minden, ami eddig a háttérben rejtőzött. Most, hogy
kicsit megnyugodott, azon gondolkodott, a lelke mélyén nem azért
akarta-e büntetni Jocelynt, ami Jace-szel történt. Ha nem hazudott volna
Jace-nek – ha nem hazudott volna mindkettejüknek –, akkor talán nem
hajszolta volna bele a fiút ebbe a Clary szerint öngyilkossággal felérő
kalandba, amikor megtudta, hogy mit tett vele Valentine
csecsemőkorában.
– Nem baj, ha csatlakozom hozzád?
Clary összerezzent meglepetésében, és az oldalára fordult, hogy
felnézhessen. Simon állt mellette zsebre dugott kézzel. Valaki – nyilván
Isabelle – adott neki egy fekete kabátot, ami ugyanabból az anyagból
készült, mint az Árnyvadászok harci öltözete. Egy Árnyvadásznak
öltözött vámpír, gondolta Clary, és kíváncsi lett volna rá, látott-e már
ilyet a világ. – Észre sem vettem, hogy jössz – szólt a lány. – Nem
vagyok valami nagy Árnyvadász, mi?
Simon vállat vont. – Azt azért fel tudnám hozni a védelmedben,
hogy hangtalanul és kecsesen mozgok, akár egy párduc.
Clary akaratlanul is elmosolyodott. Felült, és lerázta a földet a
kezéről. – Hát akkor csatlakozz! Az jöhet ide orrot lógatni, aki csak
akar.
Simon letelepedett a lány mellé, megnézte magának a varost, aztán
füttyentett egyet. – Szép a kilátás.
– Az – pillantott Clary a fiúra a szeme sarkából. – Hogy találtál meg?
– Hát beletelt pár órába. – Simon ravasz vigyorra húzta a száját.
-Aztán eszembe jutott, hogy amikor elsős korunkban veszekedtünk,
mindig felmentél nálunk a tetőre duzzogni, és anyukámnak kellett
lehoznia.
– És?
– Ismerlek – mondta a fiú. – Ha ideges vagy, mindig valami magas
helyet keresel magadnak.
A lány felé nyújtott valamit – Clary zöld kabátja volt az, gondosan
összehajiogatva. A lány elvette, és belebújt; szerencsétlen ruhadarab
máris kezdett viseltesnek tűnni. Még egy apró lyuk is volt a könyökén,
amibe simán belefért a kisujja.
– Kösz, Simon. – Clary felhúzta a térdét, összefűzte az ujjait, és a
városra bámult. A nap egészen alacsonyan járt az égen, és a tornyok
halvány rózsaszín ragyogásba kezdtek. – Anya küldött utánam?
Simon megrázta a fejét. – Igazság szerint Luke volt az. És csak
annyit kért, hogy próbáljalak még napnyugta előtt visszahozni. Elég
fontos dolgok történnek éppen.
– Milyen dolgok?
– Luke alkonyatig adott időt a Klávénak, hogy eldöntsék, beengedike
az Alvilágiakat a Tanácsba. Addigra minden Alvilági összegyűlik az
Északi Kapunál. Ha a Klávé beleegyezik, bejönnek Alicantéba. Ha
nem...
– Elküldik őket – fejezte be a mondatot Clary. – És a Klávé megadja
magát Valentine-nak.
– Igen.
– Bele fognak egyezni – jelentette ki Clary. – Muszáj nekik. Nem
választhatják Valentine-t. Senki sem választaná őt.
– Örömmel látom, hogy az idealizmusodon nem esett csorba –
mondta Simon, és bár könnyednek tűnt a hangja, Clary azonban mintha
egy másik hangot is kihallott volna mögüle. Jace-ét, amint arról beszél,
hogy ő mennyire nem idealista. Clary hátán végigfutott a hideg, hiába
melegítette a kabát.
– Simon – szólt. – Lehet egy hülye kérdésem?
– Mi az?
– Lefeküdtél Isabelle-lel?
Simon hirtelen fulladozni kezdett. Clary lassan felé fordult. – Jól
vagy?
– Azt hiszem – felelte a fiú, miután látható erőfeszítés árán
visszanyerte a higgadtságát. – Ez komoly?
– Hát, egész éjszaka nem jöttél vissza.
Simon egy hosszú pillanatig nem felelt. – Nem vagyok benne
egészen biztos, hogy ez rád tartozik, de a válasz nem.
– Nos – mondta Clary, miután fontolóra vette a dolgot. – Nyilván
nem használtad ki, hogy padlón volt a gyász miatt meg minden.
Simon felmordult. – Ha valaha találkozol azzal a fiúval, aki ki tudja
használni, hogy Isabelle akármilyen, feltétlen szólj nekem! Szeretnék
kezet rázni vele. Vagy menekülj előle, de nagyon gyorsan. Nem tudom,
melyik lenne jobb.
– Szóval nem jársz Isabelle-lel?
– Clary – mondta Simon –, miért Isabelle-ről kérdezősködsz folyton?
Nem akarsz inkább az anyukádról beszélni? Vagy Jace-ről? Izzytől
tudom, hogy elment. El tudom képzelni, mit érzel.
– Nem – rázta meg a fejét Clary. – Nem, szerintem egyáltalán nem
tudod elképzelni.
– Nem te vagy az egyetlen, aki valaha úgy érezte, hogy
cserbenhagyták. – Simon hangjának hirtelen lett némi türelmetlen éle. –
Talán csak azt hittem... Szóval sosem láttalak még ilyen mérgesnek. És
hogy pont anyádra haragszol így... Azt hittem, hiányzott.
– Hát persze hogy hiányzott! – kiáltotta Clary. Csak most döbbent rá,
milyennek is tűnhetett az a jelenet a konyhában. Főleg az anyja
szemében. Eltolta magától a gondolatot. – Csak annyira a
megmentésére koncentráltam... arra, hogy megmentsem Valentine-tól,
aztán meggyógyítsam... hogy sosem gondoltam végig, mennyire
haragszom rá, amiért éveken át hazudott nekem. Amiért eltitkolt előlem
mindent. Amiért eltitkolta az igazságot. Amiért sosem árulta el nekem,
ki vagyok valójában.
– De amikor belépett a konyhába, mégsem ezzel kezdted – szólt
Simon csendesen. – Azt kérdezted: „Miért nem mondtad meg soha,
hogy van egy bátyám?”
– Tudom. – Clary kirántott egy fűszálat a földből, és az ujjai közt
kezdte csavargatni. – Nyilván folyton azon jár az eszem, hogy ha
tudtam volna az igazságot, nem úgy találkoztam volna Jace-szel, ahogy
végül alakult. Nem szerettem volna bele.
Simon pár pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Nem
hiszem, hogy valaha hallottam volna ezt a szádból.
– Hogy szerelmes vagyok belé? – Clary elnevette magát, de ez a
nevetés még az ő fülében is üresnek hatott. – Nincs már értelme
letagadni. Talán nem is számít. Jó esély van rá, hogy soha többé nem
láthatom.
– Vissza fog jönni.
– Talán.
– Vissza fog jönni – ismételte Simon. – Miattad.
– Nem tudom. – Clary megrázta a fejét. Egyre hűvösebb lett, és a
nap lassan a látóhatár pereméig ereszkedett. A lány összehúzta a
szemét, és előredőlve figyelt valamit. – Simon, azt nézd!
A fiú követte Clary tekintetét. A védvonalon túl, a város Északi
Kapujánál több száz sötét alak gyülekezett. Néhányan egy kupacba
tömörültek, mások elkülönültek a többiektől. Az Alvilágiak, akiket
Luke hívott segítségül, türelmesen várták, hogy a Klávé végül
beengedi-e őket. Clary megborzongott. Itt ül a dombtetőn, az odalent
elterülő várost nézi, és várja, hogy elkezdődjenek az események,
amelyek örökre meg fogják változtatni az Árnyvadászok világát.
– Itt vannak — mondta Simon, félig-meddig magának. — Ez akár
azt is jelentheti, hogy a Klávé meghozta a döntést.
– Remélem. – A fűszál zöld masszává változott Clary ujjai között,
félredobta, és tépett helyette egy másikat. – Nem tudom, mit fogok
csinálni, ha úgy döntenek, hogy megadják magukat Valentine-nak.
Talán nyithatok egy Portált, ami elvisz bennünket valahová, ahol
Valentine sosem talál ránk. Egy lakatlan szigetre vagy valami.
– Oké, akkor most nekem is van egy hülye kérdésem – szólt Simon.
– Tudsz új rúnákat gyártani, igaz? Miért nem csinálsz egyet, ami
minden démont elpusztít a világon? Vagy megöli Valentine-t?
– Ez nem így működik – felelte Clary. – Csak olyan rúnákat tudok
rajzolni, amik megjelennek előttem. Az egész mintának meg kell
jelennie a fejemben, mint egy képnek. Ha megpróbálom magam elé
képzelni azt, hogy „haljon meg Valentine”, vagy „én legyek a világ
ura”, nem látok semmit. Olyan, mint amikor a tévében hangyás a kép.
– Szerinted honnan jönnek a rúnák képei?
– Fogalmam sincs – felelte Clary. – Az Árnyvadászok minden rúnája
a Szürke Könyvből származik. Ezért lehet csak Nephilimeket
megjelölni velük, egyszerűen arra vannak. Csakhogy vannak más,
régebbi rúnák is. Magnustól tudom. Mint Káin Jele. Az egy védőrúna
volt, de nem a Szürke Könyvből való. Szóval, amikor ezekre a rúnákra
gondolok, mint például a Rettenthetetlen rúnára, nem is tudom, hogy
azt igazából én találom-e ki, vagy csak felidézek valamit, ami az
Árnyvadászoknál is régebbi. Talán olyan régi, mint maguk az
Angyalok. – Arra a rúnára gondolt, amit Ithuriel mutatott meg neki.
Arra, amelyik olyan egyszerű volt, mint egy csomó. Vajon a saját
fejéből származott, vagy az Angyaltól? Vagy talán mindig létezett, mint
a tenger vagy a csillagok? Beleremegett a gondolatba.
– Fázol? – kérdezte Simon.
– Igen... Te nem?
– Én már soha nem fázom. – Ezzel a fiú átkarolta Claryt, és lassú
körökben kezdte dörzsölni a hátát. Bánatosan felkacagott. – Hát,
gondolom, ez sem segít sokat most, hogy nincs semmi melegség a
testemben.
– Nem – mondta Clary. – Vagyis igen, segít. Csináld még! –
Felnézett a fiúra. Simon az Északi Kaput bámulta, meg a körülötte
gyülekező, szinte mozdulatlan Alvilágiakat. Szemében a démontornyok
vörös fénye tükröződött: olyan volt, mintha egy vakuval készült
fényképről került volna ide. Clary látta, ahogy a halványkék erek
pókhálószerűen terülnek el ott, ahol a legvékonyabb a bőre – a
halántékánál és a kulcscsontja tövében. Eleget tudott a vámpírokról,
hogy tudja, ez mit jelent: Simon nem mostanában táplálkozott utoljára.
– Éhes vagy?
A fiú erre már lenézett Claryre. – Attól félsz, hogy megharaplak?
– Tudod, hogy akkor kapsz a véremből, amikor csak szeretnéd.
Simon hátán végigfutott a hideg, és még közelebb húzta magához
Claryt. – Arra sosem vetemednék – mondta, majd könnyedébben
folytatta: – Aztán meg Jace véréből már ittam... Többször nem
szeretnék a barátaimból kajálni.
Clary az ezüstszínű hegre gondolt Jace nyakán. A fiú arca még
mindig, betöltötte a gondolatait, ahogy megszólalt: – Gondolod, hogy
azért...?
– Azért mi?
– Azért nem árt neked a napfény. Úgy értem, azelőtt nem tudtál a
napra menni, igaz? Az előtt az éjszaka előtt a hajón.
Simon kelletlenül bólintott.
– És mi más változott? Tényleg amiatt lehet, hogy ittál a véréből.
Gondolod, hogy azért, mert Nephilim?
– Igen, de nem csak ez a lényeg. Te és Jace... Nem vagytok teljesen
hét köznapiak, ugye? Mármint hétköznapi Árnyvadászok. Akármitől is
lettetek mások, az okozta nálam is a változást. Mindkettőtökben van
valami különleges. Ahogy a Tündérkirálynő is mondta. Kísérleteztek
veletek. – A lány döbbent arcát látva elmosolyodott. – Nem vagyok
buta. Össze tudok adni kettőt meg kettőt. Te a rúnáiddal, Jace meg...
Hát senki sem lehet ilyen idegesítő valami természetfölötti segítség
nélkül.
– Tényleg ennyire nem bírod?
– Nem igaz, hogy nem bírom – tiltakozott Simon. – Persze eleinte
tényleg gyűlöltem. Olyan arrogánsnak és magabiztosnak tűnt, te pedig
úgy viselkedtél, mintha ő fingotta volna a passzátszelet...
– Nem is.
– Hadd fejezzem be, Clary! – Volt valami zihálásszerű a hangjában,
már ha zihálásról lehet beszélni olyasvalaki esetében, akinek nincsen
szüksége levegőre. Olyan volt, mintha rohanna valami felé. – Látszott,
mennyire tetszik neked, és azt hittem, kihasznál. Hogy csak egy buta
mondén lánynak gondol, akit elkápráztathat az Árnyvadász-trükkjeivel.
Először azt mondtam magamnak, hogy sosem dőlsz be neki, aztán azt,
hogy ha mégis, akkor is rád un egy idő után, te meg visszajössz
hozzám. Nem vagyok rá büszke, de ha az ember kétségbe van esve,
akkor, gondolom, bármit be tud magyarázni magának. Aztán amikor
kiderült, hogy a bátyád, olyan volt, mintha az utolsó pillanatban sikerült
volna megúszni valamit... És örültem. Még annak is örültem, hogy
láttam, mennyit szenved. Aztán azon az éjszakán a Tündérek
Udvarában, amikor megcsókoltad, világos lett...
– Mi lett világos? – kérdezte Clary. Úgy érezte, nem bírja elviselni a
szünetet.
– Abból, ahogy rád nézett, mindent megértettem. Sosem akart
kihasználni téged. Szeretett, és majd belepusztult.
– Ezért mentél el a Dumortba? – suttogta Clary. Mindig kíváncsi volt
rá, Simon miért tette ezt, de eddig nem tudta rávenni magát, hogy
megkérdezze.
– Miattad meg Jace miatt? Nem, igazából egyáltalán nem. Amióta
először ott voltam a szállodában, folyton vissza akartam menni.
Álmodtam róla. Volt, hogy felkeltem, felöltöztem, még az utcára is
kimentem, és tudtam, hogy vissza akarok menni abba a szállodába.
Éjszaka mindig erősebb volt a késztetés, és minél közelebb jutottam a
Dumorthoz, annál erősebb lett. Eszembe sem jutott, hogy valami
természetfeletti dologról lehet szó... A trauma miatti stressznek tudtam
be vagy ilyesmi. Aznap éjszaka borzasztó kimerült és mérges voltam,
ráadásul olyan közel jártunk a szállodához, és éjszaka volt... Nem is
nagyon emlékszem, mi történt. Csak annyit tudok felidézni, hogy
távolodom a parktól, aztán... semmi.
– De ha nem rám haragudtál... ha nem mi borítottunk ki...
– Nem volt választásotok – mondta Simon. – Én pedig tudtam, mi az
ábra. Nem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni az igazságot, előbbutóbb
úgyis a felszínre tör. Ott követtem el a hibát, hogy nem mondtam
el neked, mi zajlik bennem, és nem meséltem az álmaimról. De nem
bántam meg, hogy jártam veled. Örülök, hogy megpróbáltuk. És
imádlak érte, hogy hajlandó voltál rá, még ha tudtuk is, hogy úgysem
fog működni.
– Annyira szerettem volna, hogy jó legyen – sóhajtotta Clary. –
Nagyon nem akartalak megbántani.
– Nem változtatnék semmin – szólt a fiú. – Soha nem mondanék le
arról, hogy szerethetlek. A világ minden kincséért sem. Tudod, mit
mondott nekem Raphael? Hogy nem tudom, hogyan legyek jó vámpír,
mert a vámpírok elfogadják, hogy halottak. Amíg pedig emlékszem rá,
milyen volt szeretni téged, addig mindig úgy fogom érezni, hogy élek.
– Simon...
– Nézd! – szakította félbe a fiú Claryt egy kézmozdulattal. Sötét
szeme elkerekedett. – Odalent!
A nap vörös szilánk volt már csak a horizonton. Ahogy Clary
odanézett, egy utolsó villanással eltűnt a világ sötét pereme mögött.
Alicante démontornyai hirtelen izzó ragyogással keltek életre. Clary
látta a nyugtalanul sürgölődő tömeget az Északi Kapunál. – Mi
történik? – suttogta. – Lement a nap. Miért nem nyitják ki a Kaput?
Simon nem mozdult. – A Klávé – mondta. – Nyilván nemet mondtak
Luke-nak.
– De az nem lehet! – kiáltott fel élesen Clary. – Az azt jelentené...
– Meg fogják adni magukat Valentine-nak.
– Az nem lehet! – kiáltotta megint Clary, de maga is látta, hogv a
védvonalak előtt várakozó alakok megfordulnak, és hosszú sorokban
távolodni kezdenek a várostól, akár a hangyák a szétvert bolytól.
Simon arca egészen viasszerűnek tűnt az egyre halványuló fényben.
– Ezek szerint – szólt – tényleg ennyire gyűlölnek bennünket. Inkább
Valentine-t választják.
– Ez nem gyűlölet – tiltakozott Clary. – Arról van szó, hogy félnek.
Még Valentine is félt. – Gondolkodás nélkül mondta ki, amit gondolt,
de azonnal rájött, hogy igazat beszél. – Félt, és féltékeny is volt.
Simon meglepetten pillantott a lányra. – Féltékeny?
De Clary már az álomban járt, amit Ithuriel mutatott neki. Valentine
hangja visszhangzott a fülében. Megálmodtam, hogy elmondod nekem,
miért. Miért teremtett meg bennünket Raziel, miért hozta létre az
Árnyvadászok faját, és miért nem adta meg nekünk azokat a
képességeket, amivel a démonok rendelkeznek... a farkasok sebességét,
a Tündérek Népének halhatatlanságát, a boszorkánymesterek mágiáját,
akár a vámpírok kitartását. Itt hagyott bennünket a Pokol egész hada
előtt csupaszon, ezekkel a festett vonalakkal a testünkön. Miért
erősebbek nálunk? Miért nem osztozhatunk az ő képességeikben?
Clary ajkai szétnyíltak, ahogy üres tekintettel bámulta a várost
odalent. Halványan eljutott a tudatáig, hogy Simon a nevén szólítja, de
a gondolatai máshol jártak. Az Angyal bármit megmutathatott volna
neki, elmélkedett, mégis ezeket a jeleneteket, ezeket az emlékeket
választotta – és kellett, hogy legyen rá valami oka. A dühöngő
Valentine jutott az eszébe. Hogy szövetséget kössünk az Alvilágiakkal,
hogy hozzá legyünk kötve ezekhez a lényekhez...
És a rúna. Az, amelyikről álmodott. A rúna, amelyik olyan egyszerű,
mint egy csomó.
Miért nem osztozhatunk az ő képességeikből?
– Összekötve – mondta ki hangosan. – Egy összekötő rúna.
Összeköti, ami különbözik.
– Micsoda? – bámult a lányra zavarodottan Simon.
Clary feltápászkodott, és lesöpörte magáról a földet. – Le kell
mennem a városba. Hol vannak?
– Kik hol vannak? Clary...
– A Klávé. Hol gyűltek össze? Hol van Luke?
Simon felállt. – A Szövetség Termében. Clary...
De a lány máris a városba vezető, kanyargó ösvény felé rohant.
Simon csendben elkáromkodta magát, és követte.
Azt mondják, minden út a Szövetség Termébe vezet. Sebastian szavai
visszhangoztak Clary fülében, ahogy végigvágtatott Alicante keskeny
utcáin. Remélte, hogy ez így igaz, máskülönben garantáltan eltévedt
volna. Az utcák furcsa szögekben kanyarogtak, nem is emlékeztettek
Manhattan szeretni való, egyenes, négyzetrácsot alkotó utcáira.
Manhattanben az ember mindig tudta, merre jár. Mindent pontosan
megszámoztak és elrendeztek. Ez meg itt egy labirintus.
A lány átrohant egy szűk udvaron, aztán továbbsietett a csatorna
mellett vezető szűk utcácskákon. Abban biztos volt, hogy ha a vizet
követi, végül az Angyalok terén fog kilyukadni. Meglepetten állapította
meg, hogy Amatis háza mellett vezet az útja, onnan pedig már egy
szélesebben ívelő, ismerős utcán futott tovább zihálva. Nemsokára meg
is érkezett a térre, amelynek a közepén ott ragyogott az Angyal szobra,
a háttérben a Szövetség Termének hatalmas, fehér épületével. A szobor
mellett ott állt Simon, és karba font kézzel, komor tekintettel mérte
végig Claryt.
– Megvárhattál volna – szólt.
A lány előredőlt, megtámaszkodott a térdén, és úgy próbált
levegőhöz jutni. – Nem... tudom, miért... mondod... amikor te értél ide
előbb.
– Vámpírtempó – közölte Simon némi önteltséggel a hangjában. –
Ha hazaérünk, neki kéne állnom atletizálni.
– Az... csalás lenne. – Clary vett még egy mély lélegzetet,
felegyenesedett, és félretolta izzadt haját a szeméből. – Gyere!
Bemegyünk.
A Szövetség Termét csordultig megtöltötték az Árnyvadászok. Clary
még sosem látott ilyen sokat közülük egy helyen; még Valentine
támadásának éjszakáján sem voltak ennyien. A hangzavar olyan volt,
mintha egy lavina dübörgött volna végig a téren. A többség kisebb
csoportokba Összeverődve kiabált, egymással civakodva. Az emelvény
üres volt, Idris térképe magányosan lógott fölötte.
Clary körülnézett, Luke-ot keresve a tekintetével. Eltartott egy
darabig, mire megtalálta: a férfi az egyik oszlopnak támaszkodott,
szemét félig lehunyta. Borzasztóan festett – lógó vállával olyan volt,
mintha alig élne. Amatis mögötte állt, és aggodalmasan veregette a
vállát. Clary körülnézett, de sehol sem látta Jocelynt a tumultusban.
A lány egy kurta pillanatra elbizonytalanodott, aztán eszébe jutott
Jace, aki egymaga indult Valentine után, hiába tudta jól, hogy talán
sosem tér vissza élve. A fiú tudta, hogy nem maradhat ki ebből, hogy
része a nagy egésznek. Mint ahogy Clary is – mindig is a része volt,
még akkor is, amikor nem tudott róla. Az adrenalin még mindig
áramlott az ereiben, és kiélezte az érzékeit, amitől minden tisztának tűnt
előtte. Majdhogynem túlságosan is tisztának. Clary megszorította
Simon kezét. – Kívánj szerencsét! – mondta, aztán lábai mintha önálló
akaratra tettek volna szert, máris az emelvény lépcsői felé vitték. Egy
pillanattal később azon kapta magát, hogy odafönt áll, és szembenéz a
tömeggel.
Nem volt benne biztos, mire kell felkészülnie. Értetlen sutyorgásra?
Meglepett, várakozó arcok tengerére? Alig vették észre – csak Luke
nézett fel, mintha érzékelné a jelenlétét, aztán mozdulatlanná
merevedett a döbbenettől. Valaki más pedig megindult felé az
Árnyvadászok között – magas férfi volt, olyan kiálló csontokkal, akár
egy hajó orra. Malachi Konzul. Integetett a lánynak, hogy jöjjön le az
emelvényről, a fejét rázta, és kiabált valamit, amit Clary nem hallott.
Ahogy Malachi az emelvényhez közeledett, egyre több Árnyvadász
fordult a lány felé.
Clary most már megkapta, amit akart: minden szem rászegeződött.
Hallotta a tömegen végigfutó suttogást: Ez ő. Valentine lánya.
– Igazuk van – szólt a tőle telhető leghangosabban. – Tényleg
Valentine lánya vagyok. Alig pár héttel ezelőtt találkoztam életemben
először apámmal. Nemrég még a létezéséről sem tudtam. Biztos vagyok
benne, hogy önök közül sokan egyszerűen nem fognak nekem hinni, és
ezt nem is veszem zokon. Higgyenek, amit akarnak! Feltéve, hogy azt is
elhiszik, hogy tudok bizonyos dolgokat Valentine-ról, amiket önök nem
tudnak, viszont segíthetnek nekünk megnyerni ezt a csatát. Csak
engedniük kell, hogy elmondjam, mik ezek a dolgok.
– Nevetséges. – Malachi most már közvetlenül az emelvény előtt
állt. – Ez nevetséges. Csak egy kislány vagy...
– Ez itt Jocelyn Fairchild gyermeke. – Patrick Penhallow szólt
közbe. Miután előrefurakodott a tömegben, feltartotta a kezét. – Hadd
mondja el, amit akar, Malachi!
Az Árnyvadászok egyre izgatottabban nyüzsögtek. – Maga! –
szólította meg a konzult Clary. – Maga meg az Inkvizítor börtönbe
zárták Simon barátomat...
Malachi elhúzta a száját. – A vámpírról beszélsz?
– Elmondta nekem, hogy maga megkérdezte tőle, mi történt
Valentine hajóján aznap éjszaka az East Riveren. Azt hitte, Valentine
biztosan valami fekete mágiát vetett be. Hát nem. Ha tudni akarja, mitől
süllyedt el az a hajó, hát a válasz az, hogy tőlem. Én süllyesztettem el.
Malachi hitetlenkedő nevetése többekre is átragadt a teremben. Luke
a lány tekintetét keresve rázta a fejét, de Clary csak mondta tovább a
magáét.
– Egy rúnával csináltam. Olyan erős rúna volt, hogy a hajó
darabjaira hullott tőle. Új rúnákat tudok alkotni, nem csak a Szürke
Könyvben lévőket használhatom. Olyan rúnákat, amiket soha senki nem
látott azelőtt. Nagy erejűeket...
– Elég ebből! – bömbölte el magát Malachi. – Ez nevetséges! Senki
sem alkothat új rúnákat. Teljes lehetetlenség. – A tömeg felé fordult –
Olyan, mint az apja, ez a lány is csak hazudozik.
– Nem hazudik. – A hang a terem hátuljából jött. Tiszta volt, erős,
határozott. Mindenki hátranézett, és most már Clary is látta, hogy ki
szólt: Alec volt az. Az egyik oldalán ott állt Isabelle, a másikon pedig
Magnus, de velük volt Simon, sőt még Maryse Lightwood is. Ők öten
kicsiny, de elszántnak tűnő csapatot alkottak a bejáratnál. – Én láttam,
amikor egy új rúnát alkotott. Még rajtam is használta. Működött.
– Hazudsz! – kiáltotta a Konzul, de most már kételkedés költözött a
szemébe. – Csak a barátodat akarod védeni...
– Komolyan, Malachi – szolt közbe élesen Maryse. – Miért hazudna
a fiam ilyesmiről, ha olyan könnyen utána lehet járni, mi az igazság?
Adjatok a lánynak egy irónt, és hadd készítsen egy rúnát!
Egyetértő mormogás futott végig a termen. Patrick Penhallow
előrelépett, és felnyújtott Clarynek egy irónt. A lány hálásan átvette
tőle, aztán megint a tömeghez fordult.
Kiszáradt a szája. Az adrenalin még nem szívódott fel teljesen, de
már nem volt elég hozzá, hogy elvegye a lámpalázát. Mit tegyen most?
Milyen rúnát készítsen, ami meggyőzi az Árnyvadászokat, hogy igazat
beszél? Mi bizonyítaná nekik az igazságot?
Aztán Simonra nézett, ahogy ott állt a Lightwoodok között, és őt
figyelte az emberek feje fölött. Ugyanígy nézett rá Jace is a birtokon. Ez
az egyetlen szál, ami összeköti ezt a két fiút, akiket annyira szeret,
gondolta. Ez bennük az egyetlen közös: mindketten hittek benne, még
akkor is, ha ő nem hitt magában.
Simont nézte, és Jace-en járt az esze, ahogy az irón égető hegyét a
csuklója belső feléhez illesztette, ahol a pulzusa vert. Menet közben le
sem nézett; vakon rajzolt, az ösztöneire és az irónra bízva, hogy
megalkossák a rúnát, amit kigondolt magának. Halványan, könnyedén
mozgatta az irónt – egyetlen pillanatra volt csak szüksége a rúnára –, de
szemernyi habozás nélkül.
Amikor végzett, az első ember, akit észrevett, Malachi volt. A
Konzul elsápadt, és halálra vált tekintettel hátrált tőle. Mondott valamit
– egyetlen szót egy Clary számára ismeretlen nyelven de a lány már
nem is őt nézte, hanem Luke-ot, aki tátott szájjal meredt rá. – Jocelyn?
– kérdezte a férfi.
Clary finoman megrázta a fejét, aztán végigpillantott a tömegen.
Homályos arcok úsztak el előtte, hogy aztán újra élesen rajzolódjanak
ki. Volt, aki mosolygott, volt, aki a mellette állóhoz fordult. Néhányan
elborzadva vagy csak csodálkozva meredtek rá, kezüket a szájuk elé
kapva. Clary észrevette, hogy Alec gyorsan Magnusra pillant, aztán
hitetlenkedve fordul megint felé. Simon is zavarodottan meredt rá.
Amatis félretolta Patrick Penhallow-t, és az emelvényhez rohant. –
Stephen! – szólt, kábán nézve föl Claryre. – Stephen!
– Ó! – szólalt meg Clary. – Jaj, Amatis, ne! – Máris érezte, hogy a
rúna varázslata szertefoszlik, mintha egy hajszálvékony, láthatatlan
ruhadarabot vetne le. Amatis izgatott arca eltorzult, aztán félig
elkeseredett, félig csodálkozó tekintettel hátrálni kezdett az
emelvénytől.
Clary megint végignézett az Árnyvadászokon. Mindannyian teljes
csendben voltak, és egytől egyig felé fordultak. – Tudom, mit láttak az
imént – mondta a lány. – És tudom, hogy tudják, hogy egy ilyen
varázslathoz nem elegendő a szokványos illúziókeltés. Egy rúnával
csináltam, egyetlenegy rúnával, amit magam alkottam meg. Megvan a
története, hogyan tettem szert erre a képességre, és nyilván van itt,
akinek ez nem tetszik, sőt talán sokan továbbra sem hiszik, de ez nem
számít. Csak az számít, hogy segíthetek megnyerni ezt a csatát
Valentine ellen, ha engedik.
– Nem lesz csata Valentine ellen – jelentette ki Malachi anélkül,
hogy a lány szemébe nézett volna. – A Klávé döntött. Elfogadjuk
Valentine feltételeit, és holnap reggel letesszük a fegyvert.
– Ezt nem tehetik – szólt Clary, és némi elkeseredettség költözött a
hangjába. – Azt hiszik, minden jó lesz, ha megadják magukat? Azt
hiszik, Valentine hagyja majd, hogy úgy éljenek tovább, ahogyan
eddig? Azt hiszik, csak démonokat meg Alvilágiakat fog öldösni? –
Végigjáratta a tekintetét a termen. – A legtöbben maguk közül nem is
látták Valentine-t tizenöt éve. Talán elfelejtették, milyen valójában.
Csakhogy én tudom. Hallottam a terveiről beszélni. Maguk azt hiszik,
élhetik az életüket Valentine uralma alatt, de ebből nem lesz semmi.
Mindent ő fog irányítani, mert folyamatosan azzal zsarolhatja magukat,
hogy mindent lerombol a Végzet Ereklyéivel. Persze az Alvilágiakkal
fogja kezdeni, aztán viszont a Klávé következik. Őket öli meg először,
mert gyengének és romlottnak hiszi mindegyiket. Aztán azokkal
folytatja, akiknek a családjában van valahol egy Alvilági. Talán egy
vérfarkas testvér – fordult Amatis fele –, esetleg egy nagyszájú
tinédzser lány, aki alkalomadtán tündérlovagokkal randevúzik – ugrott
a szeme Isabelle-re –, vagy bárki más, aki valaha akár csak futó
barátságba is került egy Alvilágival. Utána kerül sor azokra, akik akár
csak egyszer is igénybe vették egy boszorkánymester szolgálatait. Hány
emberről lehet szó?
– Ez képtelenség – felelte élesen Malachi. – Valentine-nak nem
érdeke, hogy megsemmisítse a Nephilimeket.
– Csakhogy szerinte, aki Alvilágiakkal került kapcsolatba, az nem
méltó rá többé, hogy Nephilimnek nevezzék – folytatta Clary. –
Maguknak nem Valentine ellen kell háborút vívniuk, hanem a démonok
ellen. Azt a feladatot kapták a Mennyekből, hogy a démonokat tartsák
távol ettől a világtól. És ha valaki a Mennyekből kap feladatot, azt nem
hanyagolhatja csak úgy el. Az Alvilágiak is gyűlölik a démonokat. Ők
is harcolnak ellenük. Ha az lesz, amit Valentine akar, minden erejét
leköti majd, hogy végezzen az Alvilágiakkal meg minden
Árnyvadásszal, akinek valaha is köze volt hozzájuk, hogy a démonokról
meg is fog feledkezni. Mint ahogy maguk is, mert minden idejüket
leköti majd a Valentine-tól való rettegés. Az lesz a vége, hogy a
démonok lerohanják a világot.
– Már látom, hová akarsz kilyukadni – vicsorította Malachi
összeszorított fogai közül. – Nem harcolunk együtt az Alvilágiakkal egy
olyan csatában, amit semmiképpen nem nyerhetünk meg...
– De megnyerhetik – jelentette ki Clary. – Megnyerhetik. – Kiszáradt
a torka, fájt a feje, az összemosódott arcok tengerében pedig itt-ott
puha, fehér lények támadtak. De nem állhatsz most le! Végig kell
csinálnod! Muszáj megpróbálnod! – Apám azért gyűlöli az
Alvilágiakat, mert féltékeny rájuk – folytatta meg-megbicsakló
nyelvvel. – Féltékeny rájuk, és tart is tőlük, mert képesek egy csomó
dologra, amire ő nem. Gyűlöli, hogy bizonyos szempontból erősebbek,
mint a Nephilimek, és lefogadom, hogy ezzel nincs is egyedül. Könnyű
féltékenynek lenni valamire, amiben nem lehet részünk. – Clary mély
lélegzetet vett. – De mi van, ha mégis részük lehet benne? Mi van, ha
készíthetek egy olyan rúnát, ami maguk közül mindenkit, minden egyes
Árnyvadászt összeköt egy mellette harcoló Alvilágival úgy, hogy
megosztozhatnak a képességeiken? Olyan gyorsan gyógyulhatnának,
mint egy vámpír, olyan szívósak lehetnének, mint egy vérfarkas, vagy
olyan fürgék, mint egy tündérlovag. Ők pedig cserébe részesülhetnének
a maguk képzettségéből és harci tudásából. Legyőzhetetlen sereg
lennének, csak annyi kell, hogy engedjenek Jeleket rajzolni magukra, és
hajlandóak legyenek együtt harcolni az Alvilágiakkal. Mert ha nem
harcolnak együtt, a rúnák nem fognak működni. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Kérem – folytatta aztán, de a szó szinte hallhatatlanul
bukkant elő kiszáradt torkából. – Kérem, hadd rajzoljam magukra a
Jeleket!
Szavait néma csend követte. A világ hullámzott Clary körül, és
hirtelen rádöbbent, hogy miközben beszélt, végig felfelé bámult, és a
puha, fehér villanások a csillagok voltak, ahogy sorra egymás után
megjelentek az éjszakai égbolton. A csendnek csak nem akart vége
szakadni, és a lány keze ökölbe szorult az oldala mellett. Aztán lassan,
nagyon lassan lefelé fordította a tekintetét, és a rámeredő
Árnyvadászokra nézett.
17
Az Árnyvadász meséje
CLARY A SZÖVETSÉG TERMÉNEK LEGFELSŐ LÉPCSŐJÉN ÜLT,
és az Angyal terét figyelte. A hold már felkelt, és a háztetők fölött járt.
A démontornyok ezüstösfehéren verték vissza a fényét. A sötétség
elrejtette a város sebeit: minden olyan békésnek tűnt az éjszakában –
feltéve, hogy az ember nem nézett fel a Gard-dombra meg a citadella
kiégett romjaira. A téren őrjáratozó katonák hol eltűntek a homályban,
hol pedig megvilágította őket a boszorkányfények ragyogó bűvköre.
Mindannyian gondosan ügyeltek rá, hogy ne vegyenek tudomást Clary
jelenlétéről.
Néhány lépcsőfokkal lejjebb Simon hangtalan léptekkel járkált felalá.
A kezét a zsebében tartotta, és amikor a lépcsőfok végére érve
visszafordult a lány felé, a holdfény úgy csillant meg sápadt bőrén,
mintha az valamiféle tükör volna.
– Állj már meg! – szólt rá Clary. – Ettől csak még idegesebb leszek.
– Bocs.
– Úgy érzem magam, mintha egy örökkévalóság telt volna el, amióta
idekint vagyunk. – Clary hegyezte a fülét, de nem hallott többet tompa
mormogásnál abból, ami a Terem szorosan bezárt, nagy, kétszárnyú
ajtaja mögött zajlott. – Hallasz abból valamit, amit odabent mondanak?
Simon félig lehunyta a szemét; látszott, hogy erősen koncentrál. –
Egy keveset – szólt egy idő után.
– Bár odabent lennék! – mondta Clary, és a sarkával ingerülten
rugdosni kezdte a lépcsőt. Luke kérte meg, hogy várjon odakint, amíg a
Klávé meghozza a döntését. Amatist szerette volna kiküldeni vele, de
Simon ragaszkodott hozzá, hogy inkább ő jöjjön, mert Amatisra
odabent van szükség, hogy kiálljon Clary mellett. – Jó lenne részt venni
a gyűlésen.
– Nem – rázta meg a fejét Simon. – Nem lenne jó.
Clary sejtette, miért akarta Luke, hogy kint várjon. El tudta képzelni,
miket mondanak róla odabent. Hazug. Zavarodott. Őrült. Ostoba.
Szörnyeteg. Valentine lánya. Talán tényleg jobb volt neki idekint, bár a
várakozás feszültségé szinte fizikai fájdalommal járt.
– Talán felmászhatnék az egyikre – mondta Simon, és a Szövetség
Termének ferde tetejét tartó vastag, fehér oszlopokat kezdte méregetni.
Rúnák egymást fedő mintázatát vésték rájuk, máskülönben azonban
nem látszott rajtuk fogódzó. – Akkor legalább némi gőztől is
megszabadulhatnék.
– Jaj, ne már! – szólt rá a fiúra Clary. – Vámpír vagy, nem a
Pókember.
Simon válaszként felsietett a lépcsőn az egyik oszlop tövéig. Pár
pillanatig elgondolkodva méregette, aztán rátette a kezét, és mászni
kezdett. Clary tátott szájjal figyelte, ahogy az ujjai hegye meg a lába
lehetetlen kapaszkodókat talált a sima felületen. – Mégis te vagy a
Pókember! – kiáltott fel.
Simon már félúton járt felfelé az oszlopon, amikor visszanézett rá. –
Akkor te csakis Mary Jane lehetsz. Neki is vörös haja van. – Összehúzta
a szemöldökét, ahogy végigpillantott a városon. – Reméltem, hogy
innen látni fogom az Északi Kaput, de nem vagyok elég magasan.
Clary tudta, miért akarta a fiú látni a kaput. Hírnököket küldtek az
Alvilágiakhoz, hogy várjanak, amíg a Klávé tanácskozik, és egyelőre
csak remélhették, hogy beadják a derekukat. Ha pedig hajlandóak várni,
vajon mi lehet most a kapunál? Clary elképzelte a várakozó, nyüzsgő,
feszült Alvilágiakat...
A Szövetség Termének kétszárnyú ajtaja csikorogva nyílt ki. Karcsú
alak lépett ki a résen, majd bezárta maga mögött az ajtót, és Clary felé
fordult.
Egy pillanatig még az árnyékban maradt, amikor azonban végül
közelebb lépett a lépcsőt megvilágító boszorkányfényhez, Clary
megpillantotta az élénkvörös hajkoronát, és felismerte az édesanyját.
Jocelyn csodálkozva nézett fel. – Nos, szia, Simon. Örömmel látom,
hogy... alkalmazkodsz.
Simon elengedte az oszlopot, leugrott, és könnyedén ért földet.
Láthatólag kissé zavarban volt. – Csókolom, Mrs. Fray.
– Nem tudom, van-e értelme ezután is így szólítanod – mondta Clary
édesanyja. – Talán tegeződhetnénk, és hívhatnál Jocelynnak. –
Elbizonytalanodott. – Tudod, akármilyen fura is ez a helyzet, jó itt látni
téged Claryvel. Nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy
nem voltatok együtt.
Simon most már határozottan kellemetlenül érezte magát. – Én is
örülök, hogy megint találkoztunk
– Köszönöm, Simon. – Jocelyn a lányára pillantott. – Válthatnánk
egy szót, Clary? Négyszemközt.
Clary egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült, és az édesanyjára
meredt. Nehéz volt nem úgy érezni, hogy egy idegen áll előtte.
Elszorult a torka, szinte szóhoz sem jutott. Simonra pillantott, aki
nyilvánvalóan Clary jelére várt, hogy menjen vagy maradjon. A lány
felsóhajtott. – Oké.
Simon biztatóan feltartotta a hüvelykujját, aztán visszaosont a
terembe. Clary elfordult, és mereven kezdte bámulni a teret, ahol a
járőrök továbbra is egyenletes tempóban vonultak fel-alá. Jocelyn
közelebb jött, és letelepedett a lépcsőre a lánya mellé. Clary egy része
szeretett volna oldalt dőlni, az édesanyja vállára hajtani a fejét.
Legszívesebben még a szemét is lehunyta volna, hogy úgy tegyen,
mintha minden rendben lenne. A lelke mélyén azért jól tudta, hogy
ezzel úgysem érhetne el semmit: nem tarthatja örökre csukva a szemét.
– Clary – szólalt meg végül nagyon halkan Jocelyn. – Annyira
sajnálom!
Clary lenézett a kezére. Csak most jutott el a tudatáig, hogy még
mindig nála van Patrick Penhallow irónja. Reménykedett benne, hogy a
férfi nem hiszi azt, hogy el akarta lopni.
– Sosem gondoltam volna, hogy látom még ezt a helyet – folytatta
Jocelyn. Clary a szeme sarkából lopva az édesanyjára pillantott, és látta,
hogy a város fölött a látóhatárt nézi, amire sápadtfehér csíkokat rajzolt a
démontornyok ragyogása. – Néha álmodtam róla. Mégis akartam festeni
az emlékeimet, de aztán mégsem tudtam megtenni. Úgy gondoltam,
hogy ha valaha meglátod a képet, esetleg elkezdesz kérdezősködni, és
kíváncsi leszel, hol láthattam ezeket a dolgokat. Borzasztóan féltem,
hogy megtudod, honnan jöttem valójában. Hogy ki vagyok valójában.
– És most megtudtam.
– És most megtudtad – bólintott szomorúan Jocelyn. – És jó okod
van rá, hogy gyűlölj engem.
– Nem gyűlöllek, Anya – mondta Clary. – Csak...
– Nem bízol bennem – fejezte be a mondatot Jocelyn. – Megértem.
El kellett volna mondanom az igazat. – Finoman megérintette Clary
vállát, és mintha felbátorodott volna, amikor a lány nem húzódott el. –
Mondhatnám, hogy csak meg akartalak óvni, de tudom, hogyan
hangzik. Az előbb, amikor ott voltam bent a teremben, és figyeltelek...
– Ott voltál? – lepődött meg Clary. – Nem láttalak.
– Leghátul álltam. Luke azt mondta, ne jöjjek el a gyűlésre, mert a
jelenlétem csak felzaklatna mindenkit, és megnehezítené a dolgokat.
Valószínűleg igaza is volt, de annyira szerettem volna itt lenni! Miután
megkezdődött a gyűlés, beosontam, és elbújtam az árnyékban. De ott
voltam. És azt akartam mondani neked...
– Hogy hülyét csináltam magamból? – kérdezte keserűen Clary. –
Azt magamtól is tudom.
– Nem. Azt akartam mondani, hogy büszke voltam rád.
Clary az édesanyja felé fordult. – Tényleg?
Jocelyn bólintott. – Hát persze hogy az voltam. Ahogy gondolkodás
nélkül kiálltál a Klávé elé. Ahogy megmutattad nekik, mire vagy képes.
Ahogy mind rád néztek, és azt az embert látták, akit a legjobban
szeretnek a világon. Így volt, ugye?
– Igen – felelte Clary. – Honnan jöttél rá?
– Mind más neveket kiáltoztak – mondta halkan Jocelyn. –
Csakhogy én végig téged láttalak.
– Ó! – Clary a lábára szögezte a tekintetét. – Hát, még mindig nem
vagyok benne biztos, hogy hisznek-e nekem a rúnákkal kapcsolatban.
Persze remélem, de...
– Láthatom? – kérdezte Jocelyn.
– Mit?
– A rúnát. Amit azért alkottal, hogy összekösd az Árnyvadaszokat és
az Alvilágiakat. – Elbizonytalanodott. – Ha nem mutathatod meg...
– Nem, semmi gond. – Clary fogta az irónt, és a Szövetség
Termének márványlépcsőjébe karcolta a rúnát, amit az Angyal mutatott
neki. A vonalak aranyló izzással ragyogtak fel a mozdulatai nyomán.
Erős rúna készült: ívelt vonalak szelték át minduntalan az egyeneseket.
Egyszerre volt egyszerű, és mégis összetett. Clary most már azt is tudta,
miért tűnt olyan befejezetlennek, amikor először megrajzolta: kellett
egy hozzá illő másik rúna, hogy működjön. Egy ikerpár. Egy társ. –
Összefogás – mondta, amikor felemelte a rúnát. – Így neveztem el.
Jocelyn némán figyelte, ahogy a rúna ragyogása lassan alábbhagy, és
csak halvány, fekete vonalak maradnak utána a lépcsőn. – Amikor
fiatalabb voltam – szólalt meg végül –, rengeteget küzdöttem, hogy
összehozzam az Árnyvadaszokat és az Alvilágiakat. Meg akartam óvni
a Szövetséget. Biztos voltam benne, hogy csak egy álmot kergetek,
mert a legtöbb Árnyvadász el sem tudna képzelni ilyesmit. Most pedig
te ezt az álmot hirtelen elérhetővé tetted. – Jocelyn egyszerre sűrűbben
kezdett pislogni. – Rájöttem valami re, ahogy téged figyeltelek odabent
a teremben. Kiskorod óta úgy próbál talak megóvni, hogy elrejtettelek.
Ezért gyűlöltem a gondolatát is, hogy a Pandemoniumba jársz. Tudtam,
hogy azon a helyen a mondénok Alvilágiakkal keverednek, ez pedig azt
jelenti, hogy Árnyvadászok is lehetnek oit. Úgy sejtettem, hogy lehet
valami a véredben, ami odavonz, valami, ami felismeri az árnyvilágot,
még úgy is, hogy nincs meg benned a Látás képessége. Azt hittem,
biztonságban leszel, ha ezt a világot el tudom rejteni előled. Az
eszembe sem jutott, hogy azzal is megóvhatnálak, ha segítenék, hogy
erősebb legyél, és megtanítanálak harcolni. – Egészen szomorú volt a
hangja. – Valahogy aztán mégiscsak erős lettél. Elég erős, hogy
elmondhassam az igazat, ha még mindig kíváncsi vagy rá.
– Nem is tudom. – Clary azokra a borzalmas képekre gondolt,
amiket az Angyal mutatott neki. – Tudom, hogy haragudtam rád, amiért
hazudtál nekem. De nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e tudni még
több rettenetes dologról.
– Beszéltem Luke-kal. Szerinte tudnod kéne azt, amit most el
szeretnék mondani neked. És az egész történetet el szeretném mondani,
az elejétől a végéig. Olyan dolgokat, amiket sosem mondtam el
senkinek. Még neki sem. Nem ígérhetem, hogy a teljes igazság
kellemes lesz. De ez az igazság.
A Törvény szigorú, de a Törvény a Törvény. Legalább annyira
tartozott vele Jace-nek, hogy megtudja a teljes igazságot, mint
amennyire magának. Clary olyan erővel szorította meg az irónt, hogy
elfehéredtek az ujjai. – Tudni akarok mindent.
– Mindent... – Jocelyn mély lélegzetet vett. – Azt sem tudom, hol
kezdjem.
– Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy hogyan voltál képes
hozzámenni Valentine-hoz? Hogyan mehettél feleségül egy ilyen
emberhez, és hogyan lehetett ő az apám... Egy szörnyeteg
– Nem. Valentine ember. Nem jó ember. De ha tudni akarod, hát
azért mentem hozzá, mert szerettem.
– Az nem lehet – tiltakozott Clary. – Őt senki sem szeretheti.
– Annyi idős voltam, mint te, amikor beleszerettem – mondta
Jocelyn. – Tökéletesnek hittem. Zseniálisnak, okosnak, csodálatosnak.
Tudom, hogy azt hiszed, elment az eszem, de te csak azt látod, milyen
Valentine most, és el sem tudod képzelni, milyen volt akkor. Amikor
együtt jártunk iskolába, mindenki szerette. Olyan volt, mintha fény áradt
volna belőle, mintha lett volna az univerzumnak egy különlegesen
megvilágított szeglete, ahová csak neki volt bejárása, és amit a
szerencsésekkel megosztott pár pillanatra. Minden lány szerelmes volt
belé, és én azt hittem, semmi esélyem nála. Semmi különleges nem volt
bennem. Még csak különösebben népszerű sem voltam. Luke volt az
egyik legjobb barátom, és az időm java részét vele töltöttem. Valentine
valamiért mégis engem választott.
Fúj, mondta volna legszívesebben Clary, de visszafogta magát.
Talán a sóvárgással keveredő megbánás miatt az anyja hangjában, talán
amiatt, amit a Valentine-ból áradó fényről mondott. Clary ugyanezeket
a dolgokat gondolta korábban Jace-ről, és most egészen ostobán érezte
magát emiatt. De talán mindenki ezt érzi, ha szerelmes.
– Világos – szólt végül. – Értem. De akkor tizenhat éves voltál. Ez
nem jelenti azt, hogy később hozzá is kellett menned.
– Tizennyolc éves koromban házasodtunk össze. Ő tizenkilenc volt –
közölte tényszerűen Jocelyn.
– Te jó isten! – kiáltott fel meglepetten Clary. – Engem megölnél, ha
tizennyolc évesen férjhez akarnék menni.
– Meg bizony – bólintott Jocelyn. – De az Árnyvadászok általában
korábban házasodnak, mint a mondénok. Az ő életük... A mi életünk
rövidebb. Sokan halnak közülünk erőszakos halált. Ezért van az, hogy
általában mindent korábban csinálunk. Azért még így is fiatalon
házasodtam.
A családom ennek ellenére boldog volt... Még Luke is örült, hogy
így alakult. Mindenki nagyszerű fiúnak találta Valentine-t. És az is volt
akkor, még csak egy fiú. Az egyetlen, aki azt mondta nekem, hogy
jobban tenném, ha nem mennék hozzá, Madeleine volt. Jó barátok
voltunk az iskolában, de amikor beszámoltam neki az eljegyzésünkről,
kijelentette, hogy Valentine önző és gyűlölködő, a sármja pedig
borzasztó erkölcstelenséget takar. Meggyőztem magamat, hogy
Madeleine csak feltékeny.
– Tényleg az volt?
– Nem – felelte Jocelyn. – Igazat beszélt. Csak nem akartam hallani.
– Lenézett a kezére.
– De megbántad – mondta Clary. – Miután hozzámentél, meg is
bántad, ugye?
– Clary – szólt Jocelyn. Fáradtnak tűnt. – Boldogok voltunk.
Legalábbis az első néhány évben. A szüleim birtokán éltünk, ahol
felnőttem. Valentine nem akart a városba költözni, és szerette volna, ha
a Kör többi tagja is kerüli Alicantét meg a Klávé kíváncsi tekintetét.
Waylandék birtoka alig egy-két mérföldnyire volt a miénktől, és mások
is éltek a közelben. Lightwoodék meg Penhallovv-ék például. Olyan
volt, mintha mi lennénk a világ közepe. Annyi minden történt
körülöttünk, és én mindvégig ott voltam Valentine oldalán. Sosem
éreztem úgy, hogy ne törődne velem, vagy hogy ne számítana a
véleményem. Nem, kulcsfontosságú tagja voltam a Körnek. Annak a
kevés embernek az egyike voltam, akinek adott a véleményére. Újra
meg újra elmondta nekem, hogy nélkülem nem tudná végigcsinálni.
Nélkülem semmi lenne.
– Tényleg? – Clary el sem tudta képzelni, hogy Valentine bárkinek is
ilyesmit mondhatott, amitől... sebezhetőnek tűnt.
– Tényleg, de nem volt igaz. Valentine soha nem lehetett volna egy
senki vagy semmi. Arra született, hogy egy forradalom élére álljon.
Egyre többen és többen pártoltak át hozzá. Vonzotta őket a szenvedélye
meg a gondolatainak a zsenialitása. Akkoriban még alig beszélt az
Alvilágiakról. Csak a Klávé megreformálása volt napirenden, az ősi
merev és rossz törvények megváltoztatása. Valentine szerint több
Árnyvadászra volt szükség a démonok elleni harchoz, meg több
Intézetre, hogy ne menjen el annyi energiánk a rejtőzködésre, és inkább
azzal foglalkozzunk, hogy megvédjük az emberiséget. Hogy büszkén
járkálhassunk a világban. Csábítóak voltak a látomásai: egy
Árnyvadászokkal teli világ, ahol a démonoknak nincs maradásuk, és a
mondénok nemcsak hogy tudnak a létezésünkről, de még meg is
köszönik, amit értük teszünk. Fiatalok voltunk, akkor még azt hittük,
fontos a köszönet. Nem sokat tudtunk. – Jocelyn mély lélegzetet vett,
mintha arra készülne, hogy lebukjon a víz alá. – Aztán teherbe estem.
Clary érezte, hogy libabőrös lesz a háta, és hirtelen már nem is volt
benne olyan biztos, hogy hallani akarja az igazat az édesanyjától; már
nem is volt benne olyan biztos, hogy még egyszer végig szeretné
hallgatni, hogyan csinált Vdentine szörnyeteget Jace-ből. – Anya...
Jocelyn megrázta a fejét. – Azt kérdezted, miért nem mondtam el
neked soha, hogy van egy bátyád. Hát ezért. – Szaggatott lélegzetet
vett. – Annyira boldog voltam, amikor kiderült! És Valentine... azt
mondta, mindig is apa akart lenni. Hogy harcossá képezhesse a fiát.
„Vagy a lányodat” – mondtam neki mindig, mire ő elmosolyodott, és
azt felelte, hogy egy lány is lehet éppen olyan jó harcos, mint egy fiú, és
neki mindegyik megfelelne. Azt hittem, minden tökéletes. Aztán Lukeot
megharapta egy vérfarkas. Állítólag a harapás csak az esetek felében
váltja ki a lükantrópiát. Szerintem inkább négyből háromszor. Nemigen
láttam olyat, aki megúszta volna a kórt, és Luke sem volt kivétel. A
következő teliholdnál megtörtént az Átváltozás. Reggel ott állt az ajtónk
előtt szakadt ruhákban, vérrel borítva. Meg akartam vigasztalni, de
Valentine félrelökött. „Jocelyn”, mondta, „a baba”. Mintha Luke arra
készült volna, hogy kitépje a magzatot a hasamból. De hát Luke volt az!
Valentine mégis lerángatta a lépcsőn, aztán bevitte magával az erdőbe.
Amikor jó sokára visszajött, egyedül volt. Odafutottam hozzá, de azt
mondta, Luke megölte magát, annyira elkeseredett a lükantrópia miatt.
Azt mondta... meghalt.
Jocelyn hangjában Clary még most is hallotta a nyers gyászt, hiába i
udiák mindketten, hogy Luke el. Clarynek eszébe jutott, hogy ő maga
mennyire el volt keseredve, amikor Simon a karjában halt meg az
Intézet lépcsőjén. Vannak érzések, amiket soha nem felejt el az ember.
– Pedig ő adott kést Luke-nak – szólt halkan Clary. – Ő mondta neki,
hogy végezzen magával. Amatis férjét is ő kényszerítette, hogy váljon
el tőle, mert Amatis öccse vérfarkas lett.
– Nem tudtam – mondta Jocelyn. – Miután Luke meghalt, úgy
éreztem magam, mintha egy mély gödörbe zuhantam volna. Hónapokig
ki sem jöttem a szobámból, folyton aludtam. Enni is csak a baba miatt
ettem. A mondénok ezt az állapotot depressziónak hívnák, de az
Árnyvadászok nem használnak ilyen kifejezéseket. Valentine azt hitte,
csak a terhességgel birkózom meg nehezen. Mindenkinek azt mondta,
hogy beteg vagyok. És beteg is voltam. Nem tudtam aludni, folyton azt
hittem, hogy furcsa hangokat hallok, kiáltásokat az éjszakában.
Valentine altatókat adott nekem, de azoktól csak rémálmaim lettek.
Szörnyű álmok, hogy Valentine leszorít, és egy kést döf belém, vagy
hogy méregtől fulladozom. Reggel kimerülten ébredtem, aztán egész
nap csak aludtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik odakint.
Egyáltalán nem tudtam róla, hogy Valentine kényszerítette Stephent,
hogy váljon el Amatistól, és vegye feleségül Céline-t. Kábulatban
éltem. Aztán... – Jocelyn összefűzte az ujjait az ölében. Remegett a
keze. – Aztán megszületett a baba.
Olyan hosszú csend következett, hogy Clary már azt hitte, édesanyja
meg sem szólal többé. Jocelyn üres tekintettel bámult a démontornyok
felé, ujjai ideges ritmust vertek a térdén. – Anyám ott volt velem a
szülésnél – szólalt meg végül. – Te nem is ismerhetted őt. A
nagymamádat. Borzasztó kedves asszony volt. Biztosan nagyon
szeretted volna. Odaadta a fiamat, és én először csak annyit érzékeltem,
hogy tökéletesen simul a karomba, hogy puha a takaró, amibe
becsavarták, hogy olyan pici meg törékeny, és hogy egyetlen leheletnyi
szőke hajfürt van csak a feje tetején. Aztán kinyitotta a szemét.
Jocelyn hangja színtelen volt, szinte tompa, Clary mégis azon kapta
magát, hogy reszket, és retteg tőle, hogy hogyan fogja folytatni az
anyja. Ne, szólt volna rá legszívesebben. Ne mondd el! De Jocelyn
folytatta; a szavak fagyos méregként törtek elő belőle.
– Elöntött a jeges rémület. Mintha savba mártottak volna, a bőrömet
mintha lemarnák a csontjaimról. Csak annyi telt tőlem, hogy nem
ejtettem el a babát, és nem kezdtem eszeveszetten sikítani. Azt
mondják, minden anya ösztönösen megismeri a saját gyerekét.
Gondolom, az ellenkezője is igaz. Minden idegszálam azt kiáltotta,
hogy ez nem az én gyerekem, hogy ez valami szörnyűséges és
természetellenes, hogy ez csak egy parazita. Hogy lehet, hogy
édesanyám ezt nem látta? Ő csak mosolygott rám, mintha nem lenne
gond egy szál se. „Jonathannak hívják” – szólalt meg egy hang az
ajtóból. Felnéztem, és láttam, hogy Valentine elégedetten figyeli, mi
történik. A baba megint kinyitotta a szemét, mintha hallgatott volna a
nevére. Fekete volt a szeme, fekete, mint az éjszaka. Úgy tűnt, mintha
feneketlen alagutakat ástak volna a koponyájába. Egyáltalán semmi
emberi nem volt bennük.
Hosszú csend következett. Clary mozdulatlanul ült, és tátott szájjal,
elborzadva bámulta az anyját. Most Jace-ről beszél, gondolta. Jace-röl,
amikor újszülött volt. Hogy lehet ilyeneket mondani egy csecsemőről?
– Anya – suttogta –, talán... talán csak sokkot kaptál, vagy valami.
Vagy talán beteg voltál...
– Ezt mondta Valentine is – bólintott tompán Jocelyn. – Hogy beteg
vagyok. Valentine imádta Jonathant. Nem értette, mi a baj velem. Én
pedig tudtam, hogy igaza van, én egy szörnyeteg vagyok, olyan anya,
aki ki nem állhatja a saját gyerekét. Még arra is gondoltam, hogy jobb
lenne, ha megölném magam. Talán meg is tettem volna, csakhogy
kaptam egy üzenetet Ragnor Felltől. Ő egy boszorkánymester, aki
mindig közel állt a családomhoz. Őt hívtuk, ha például egy gyógyító
varázslatra vagy valami hasonlóra volt szükségünk. Megtudta, hogy
Luke egy vérfarkasfalka vezére lett a Brocelind-erdőben, a keleti
határnál. Amint megkaptam a levelet, elégettem. Valentine ezt sosem
tudhatta meg. Én is csak akkor lehettem biztos benne, hogy hazudott
nekem az öngyilkossággal kapcsolatban, amikor elmentem a falkához,
és a saját szememmel láttam Luke-ot. Akkor kezdtem el igazán
gyűlölni.
– De Luke azt mondta, tudtad, hogy valami nincs rendjén Valentinenal.
Szerinte tudtad, hogy rettenetes dolgokat művei, még mielőtt ő
átváltozott volna.
Jocelyn csak némi szünet után válaszolt. – Az a helyzet, hogy Luke
elkerülhette volna azt a harapást. Nem kellett volna megtörténnie.
Egyszerű vadászaton járt az erdőben Valentine-nal... Nem kellett volna
megtörténnie.
– Anya...
– Luke szerint már az Átváltozása előtt is mondtam neki, hogy félek
Valentine-tól. Állítólag azt mondtam, hogy sikolyokat hallok a ház
falain keresztül, gyanítok valamit, és rettegek. Luke pedig, a mindig jó
szándékú Luke, másnap rákérdezett Valentine-nál Aznap éjszaka
Valentine elvitte Luke-ot vadászni, és akkor harapták meg. Szerintem...
szerintem Valentine kitörölte az emlékeimből, amit láttam... ami miatt
félni kezdtem. Elhitette velem, hogy csak rosszat álmodtam. És ő
intézhette el, hogy Luke-ot megharapják aznap éjszaka. Nyilván
szerette volna eltüntetni az útból, hogy senki se emlékeztethessen rá,
hogy félek a férjemtől. Csakhogy ezt nem ismertem fel azonnal. Azon
az első napon csak pár pillanatra láttam, és annyira szerettem volna
mesélni neki Jonathanról, de nem tudtam rávenni magam. Jonathan a
fiam volt. Azért pusztán attól, hogy láttam Luke-ot, erősebb lettem.
Amikor hazamentem, azt mondtam magamnak, hogy újra próbálkozom
Jonathannal, és megtanulom szeretni őt. Rákényszeríteni magam, hogy
szeressem. Aznap éjszaka gyereksírás hangjára ébredtem. Felültem.
Egyedül voltam a szobámban. Valentine a Kör gyűlésére ment, szóval
nem volt ott senki, akivel osztozhattam volna a meglepetésemben.
Tudod, Jonathan sosem sírt... Egyetlen hangot sem adott ki. A
némasága volt az egyik, ami kiborított benne. Átrohantam a szobájába,
de csendben aludt. Én viszont tényleg gyereksírást hallottam, ebben
teljesen biztos voltam. Lefutottam a lepcsőn, követve a sírás hangját.
Mintha az üres borpincéből jött volna, de annak az ajtaja zárva volt,
hiszen sosem használtuk. Csakhogy én a birtokon nőttem fel. Tudtam,
hová rejtette el apám a kulcsot...
Jocelyn nem nézett Claryre; belemélyedt a törtenetébe, az emlékeibe.
– Ugye kiskorodban sosem meséltem el neked Kékszakállú
feleségének a történetét? A férj azt mondta a feleségnek, hogy sosem
teheti be a lábát a bezárt szobába, csakhogy ő mégis bement, és ott
találta az összes korábbi meggyilkolt feleség holttestét,
üvegszekrényekben kiállítva, mintha pillangók lettek volna egy
gyűjteményben. Amikor kinyitottam a pince ajtaját, fogalmam sem volt,
mit fogok találni. Vajon ha még egyszer meg kéne tennem, képes
lennék-e rávenni magam, hogy kinyissam az ajtót, és a
boszorkányfényemmel lebotorkáljak a sötétségbe? Fogalmam sincs,
Clary. Egyszerűen fogalmam sincs. A szag odalent... Jaj, a szag, vér,
halál és enyészet szaga. Valentine kivitetett minden hordót a
borpincéből. Kiderült, hogy mégsem csecsemősírást hallottam. Odalent
cellák voltak, mindenféle bebörtönzött lénnyel. Elektrumláncokkal
megkötözött démonok vonaglottak és hörögtek a lyukaikban, de mást is
találtam. Alvilágiak haldokoltak vagy feküdtek holtan odalent. Láttam
vérfarkasokat, akiknek a testét félig feloldotta az ezüstpor.
Szenteltvízbe merített vámpírokat, akiknek a testéről lemállott a bőr.
Tündéreket, akiknek a húsába hideg vasakat döftek. Azért meg most
sem tudok úgy gondolni rá, hogy Valentine megkínozta volna ezeket az
Alvilágiakat. Az volt a benyomásom, hogy végeredményben
tudományos kutatást folytat. Minden cella ajtajánál papírlapok függtek,
részletes feljegyzések a kísérletekről, arról, hogy melyik lény mennyi
idő alatt halt meg. Az egyik vámpír bőrét újra meg újra kiégette, hogy
megállapítsa, eljön-e az a pont, amikor a szerencsétlen már nem tud
regenerálódni. Ahogy a jegyzeteket olvastam, majd elájultam, ahhoz
pedig végképp nagyon kevés hiányzott, hogy elhányjam magam. Végül
valahogy mindegyiket megúsztam. Az egyik oldalon olyan kísérletekről
volt szó, amiket magán végzett el. Valahol azt olvasta, hogy a démonok
vére felerősíti az Árnyvadászok velük született képességeit.
Megpróbálta befecskendezni magának a vért, de nem ért vele célt.
Semmi sem történt, csak beteg lett tőle. Végül arra a következtetésre
jutott, hogy az ő korában már nem hat a démonvér, és gyereknek kell
beadni ahhoz, hogy meglegyen a kellő hatása. A legjobb az, ha
egyenesen magzat kapja. A következő oldalon levő feljegyzcsekhez
tartozó fejlécet azonnal felismertem. A nevem állt ott Jocelyn
Morgenstern. Emlékszem, hogyan remegtek az ujjaim, ahogy a lapokat
forgattam, és a szavak beleégtek az agyamba. „Jocelyn ma este is ivott a
keverékből. Látható változást nem tapasztaltam, de természetesen
igazán a gyermek érdekel... A démonfolyadék rendszeres adagolásával
az anya testén keresztül a gyermek különleges képességekre tehet
szert... A minap erősebben hallottam a gyermek szívverését, mint
bármilyen felnőttét valaha: olyan volt, mint egy hatalmas harang
kongása, amely az Árnyvadászok új generációjának eljövetelét jelzi. Az
Angyalok és a démonok vérének keveréke olyan képességeket alakíthat
ki, amelyekről korábban nem is álmodhattunk... Többé nem az
Alvilágiak a legerősebbek a földön...” És több is volt ott, sokkal több.
Reszkető kézzel forgattam a lapokat, és eszembe jutott, milyen
keverékeket itatott meg velem Valentine esténként, a rémálmokra,
amelyekben ledöftek, megfojtottak, megmérgeztek. Csakhogy nem
engem mérgezett meg, hanem Jonathant. Jonathant, akit valamiféle
félig démoni lénnyé változtatott. És, Clary, ez volt az a pillanat, amikor
rájöttem, kicsoda is Valentine valójában.
Clary csak most vette észre, hogy egy ideje visszatartotta a
lélegzetét, és kifújta a levegőt. Rettenetes volt a történet – annyira
rettenetes –, és mégis minden egybevágott azzal, amit Ithuriel mutatott
neki. Clary nem is tudta, kit sajnáljon jobban: az édesanyját vagy
Jonathant. Jonathant – most, az anyja jelenlétében, és a gondolataiban
még frissen élő történettel, képtelen volt Jace-ként gondolni a fiúra –,
aki nem lehetett igazán ember, mert az apjának fontosabb volt, hogy
Alvilágiakat öljön, mint hogy a családjával törődjön.
– De... akkor mért nem hagytad el? – kérdezte a lány. Még saját
magának is erőtlennek tűnt a hangja. – Vele maradtál...
– Két okból – mondta Jocelyn. – Az egyik a Felkelés volt. Akkor
éjjel a pincében olyan volt, mintha pofon vágtak volna. Kirángatott a
nyomorúságomból, és ráébresztett, hogy mi történik körülöttem. Miután
ráébredtem, hogy Valentine egytől egyig le akarja mészárolni az
Alvilágiakat, tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg. Titokban
találkozgatni kezdtem Luke-kal. Nem árulhattam el neki, hogy
Valentine mit tett velem és a gyerekünkkel. Tudtam, hogy Luke erre
csak felhúzná magát, és megpróbálná levadászni és megölni Valentinet,
abból pedig csakis ő jöhetne ki rosszabbul. És senki másnak sem
beszélhettem arról, ami történt. Végső soron Jonathan mégiscsak az én
fiam volt. Arról viszont meséltem Luke-nak, hogy mit láttam a
pincében, és azt is elmondtam neki, hogy szerintem Valentine lassan
megbolondul, és egyre kevésbé látja reálisan a világot maga körül.
Együtt kigondoltuk, hogyan akadályozhatnánk meg a Felkelést. Valami
hajtott, hogy megtegyem, Clary. Amolyan vezeklés volt ez, csakis így
fizethettem meg azért, hogy beléptem a Körbe, és megbíztam
Valentine-ban. Amiért képes voltam szeretni.
– És ő nem jött rá? Mármint Valentine. Nem tűnt fel neki, hogy
mivel próbálkozol?
Jocelyn megrázta a fejét. – Aki szereti a másikat, az megbízik benne.
Aztán meg otthon próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Eljátszottam, hogy többe már nem ódzkodom Jonathan látványától.
Elvittem Maryse Lightwoodhoz, hogy együtt játszhassanak az ő
kisfiával, Aleckel. Néha Céline Herondale is eljött... Ő akkor éppen
terhes volt. „Olyan rendes ember a férjed”, mondta mindig. „Annyit
törődik velem meg Stephennel! Főzeteket meg orvosságokat ad, hogy
egészséges babánk szülessen."
– Ó! – szólt Clary. – Édes istenem!
– Én is eppen ezt gondoltam — jegyezte meg komoran Jocelyn. –
Szólni akartam neki, hogy nem bízhat meg Valentine-ban, és ne
fogadjon el semmit, amit tőle kap, de tartanom kellett a számat. A férje
volt Valentine legközelebbi barátja, és azonnal elárult volna engem.
Egyetlen szót sem szólhattam. Aztán...
– Megölte magát – bólintott Clary. Ezt a részét már hallotta a
történetnek. – De... amiatt, amit Valentine tett vele?
Jocelyn megrázta a fejét. – Nem hiszem. Stephen meghalt egy
csatában, ő pedig felvágta az ereit, amikor meghallotta a hírt. Nyolc
hónapos terhes volt. Elvérzett... – Elhallgatott egy pillanatra. – Hodge
találta meg a holttestet. Úgy tűnt, Valentine-t őszintén lesújtották a
halálesetek. Majdnem egy teljes napra eltűnt, és kisírt szemmel,
támolyogva jött haza. És egy kicsit mégis hálás voltam, amiért valami
elterelte a figyelmét. Így legalább nem figyelt oda rá, hogy én mit
csinálok. Napról napra jobban tartottam tőle, hogy tudomást szerez az
összeesküvésünkről, és addig kínoz, amíg ki nem szedi belőlem az
igazat. Ki volt benne a titkos szövetségünkben? Mennyit árultam el a
terveiből? Nem tudtam, mennyire bírnám a kínzást, hogy ki tudnék-e
tartani. Rettenetesen féltem tőle, hogy nem. Végül elszántam magam,
hogy teszek valamit, és gondoskodom róla, hogy ne következhessen be
a baj. Elmentem Fellhez, beszéltem neki a félelmeimről, és ő készített
nekem egy főzetet...
– A főzetet a Fehér Könyvből – bólintott Clary, ahogy lassan
összeálltak a dolgok a fejében. – Ezért volt rá szükséged. És az
ellenszerre is... Hogy került a könyv Waylandék könyvtárába?
– Én rejtettem el oda egy este, amikor éppen vendégek voltak nálunk
– felelte Jocelyn halvány mosollyal az arcán. – Nem akartam elmondani
Luke-nak sem... Tudtam, hogy gyűlölné a főzetnek még a gondolatát is,
de minden más ismerősöm tagja volt a Körnek. Üzentem Ragnornak, de
ő éppen elment Idrisből, és nem lehetett tudni, hogy mikor jön vissza.
Azt mondta, bármikor küldhetek neki üzenetet, de hát nem volt kivel.
Végül ráébredtem, hogy egyetlen ember van, akinek mindent
elmondhatok, mert gyűlöli annyira Valentine-t, hogy sosem fog
beárulni neki. Küldtem hát egy levelet Madeleine-nek, amiben
elmagyaráztam, mire készülök, és hogy kizárólag Ragnor Fell
ébreszthet föl. Semmiféle választ nem kaptam Madeleine-től, de nem
volt más választásom, mint bízni benne, hogy olvasta és megértette a
levelet. Csak ebbe a szalmaszálba kapaszkodhattam.
– Két ok – szólt közbe Clary. – Azt mondtad, két okod volt rá, hogy
maradj. Az egyik a Felkelés, de mi a másik?
Jocelyn zöld szeméből sütött a fáradtság, mégis tágra nyílt, és
ragyogott benne a fény. – Clary – mondta –, hát nem jöttél rá? A
második okom az volt, hogy megint teherbe estem. Veled.
– Ó! – súgta maga elé Clary. Eszébe jutott, amit Luke mondott neki:
megint teherbe esett, és már hetek óta tudta. – De ettől nem csak még
inkább menekülni támadt kedved?
– De igen – felelte Jocelyn. – Viszont tudtam, hogy semmi esélyem.
A világ végére is követett volna, hiszen a tulajdonaként kezelt, és esze
ágában sem volt megválni tőlem. És még talán meg is kockáztattam
volna, hogy utánam jön, de azt nem kockáztathattam meg, hogy utánad
jöjjön. – Félresimította a haját az arca elől. – Egyetlen esetben nem
történhetett ez meg. Ha Valentine meghal.
Clary meglepetten pillantott az anyjára. Jocelyn még mindig
faradtnak hatott, de az arcán ragyogott a fény.
– Azt hittem, a Felkelés alatt megölik – mondta. – Én biztosan nem
lettem volna képes végezni vele. Valamiért egyáltalán nem tudtam
rávenni magam. Azt viszont egy pillanatig sem gondoltam, hogy
túlélheti a csatát. És később, amikor a ház leégett, mindenáron hinni
akartam, hogy halott. Újra meg újra elmondtam magamnak, hogy
Jonathannal együtt bent égtek. Mégis tudtam... – Bennakadt a szó. –
Ezért tettem, amit tettem. Azt hittem, csakis úgy védhetlek meg, ha...
elveszem az emlékeidet, és a lehetőségek szerint mondént faragok
belőled. Elrejtelek a mondének világában. Most már tudom, hogy
ostoba voltam. Ostoba voltam, és tévedtem. Ne haragudj rám, Clary.
Remélem, megtudsz nekem bocsátani... Ha most nem is, talán majd
egyszer.
– Anya! – Clary megköszörülte a torkát. Az elmúlt tíz perc minden
pillanatában a sírás küszöbén állt. – Semmi baj. Csak... csak egyvalamit
nem értek. – Ujjaival kabátja anyagába markolt. – Szóval már eddig is
tudtam egy keveset arról, hogy mit tett Vilentine Jace-szel... Akarom
mondani, Jonathannal. Te egyenesen úgy beszélsz róla, mintha egy
igazi szörnyeteg lenne. De, Anya, Jace nem ilyen. Egyáltalán nem. Ha
ismernéd... ha találkozhatnál vele...
– Clary! – Jocelyn kinyújtotta a karját, és megfogta a lánya kezét. –
El kell mondanom neked még egy s mást. Több mindent is eltitkoltam
előled, és másról is hazudtam. Aztán olyan dolgok is vannak, amiket én
is csak most tudtam meg. És talán nem lesz könnyű szembesülni velük.
Még annál is rosszabbak, mint amiket eddig mondtál nekem? –
gondolta Clary. Az ajkába harapott, és bólintott. – Mondj csak el most
már mindent! Jobb lesz, ha tudom.
– Amikor Dorothea figyelmeztetett, hogy Valentine-t látták a
városban, tudtam, hogy engem keres, és persze a Kelyhet. Menekülni
akartam, de akkor el kellett volna neked mondanom, miért. Megértem,
Clary, hogy otthagytál azon a rettenetes éjszakán. Örültem, hogy nem
voltál ott, amikor az apád... amikor Valentine és a démonai betörtek a
lakásunkba. Még éppen volt időm felhajtani a főzetet... és már hallottam
is, ahogy betörik az ajtót.
A hangja pattanásig feszült, aztán elhallgatott egy pillanatra. –
Reméltem, hogy halottnak hisz, és otthagy, de magával vitt a
Renwickbe. Különböző módszerekkel próbált feléleszteni, de semmi
sem működött. Valami álom-szerűségben lebegtem. Félig-meddig
eljutott a tudatomig, hogy ő is ott van, de nem tudtam mozogni vagy
válaszolni neki. Nyilván nem is sejtette, hogy hallom és értem a szavait.
Mégis ott ült az ágy mellett, amíg aludtam, és beszélt hozzám.
– Beszélt hozzád? Miről?
– A múltunkról. A házasságunkról. Hogy mennyire szeretett, és hogy
én elárultam. Hogy azóta sem szeretett senkit. Szerintem komolyan is
gondolta, már amennyire ő képes egyáltalán komolyan gondolni
ilyesmit. Azelőtt mindig csak nekem beszélt a kétségeiről és a
bűntudatról, amit érzett, miután pedig elhagytam, nem talált helyettem
mást. Szerintem nem tudta megállni, hogy ne beszéljen hozzám, pedig
tudta, hogy nem kellene. Azt hiszem, egyszerűen szüksége volt
valakire, akinek elmondhatta, amit akart. Az ember azt hitte volna, hogy
az foglalkoztatja, amit azokkal a szerencsétlen emberekkel művelt,
akikből Elhagyatottakat csinált, meg arról, hogy mit akar kezdeni a
Klávéval. És mégsem ezek jártak a fejében. Jonathanról akart beszélni.
– Miért?
Jocelyn összeszorította a száját. – El akarta nekem mondani, hogy
sajnálja, amit Jonathannal tett a születése előtt, mert tudta, hogy én kis
híján belehaltam. Tisztában volt vele, hogy közel álltam az
öngyilkossághoz, bár azt nem sejtette, hogy ebben annak is része volt,
amit róla megtudtam. Valahonnan szerzett Angyalvért, ami legendás
anyag az Árnyvadászok számára. Aki megissza, állítólag hihetetlen
erőre tesz szert. Valentine kipróbálta magán, és rájött, hogy ha a saját
vérébe fecskendezi, nem csak erősebb lesz tőle, de eufóriát és
boldogságot is kivált benne. Úgyhogy fogott egy adagot, porrá
szárította, és belekeverte az ételembe, hátha akkor nem leszek olyan
elkeseredett.
Tudom, honnan szerezte az Angyalvért, gondolta Clary, és mély
szomorúság kerítette hatalmába, ahogy eszébe jutott Ithuriel. – És
segített valamennyit?
– Néha arra gondolok, hogy talán ezért voltam képes összeszedni
magamat, tovább csinálni, és segíteni Luke-nak elfojtani a Felkelést,
ironikus, ha így történt, tekintve, hogy mi volt Valentine eredeti célja a
porral. Arról viszont fogalma sem volt, hogy miközben ő az
Angyalvérrel próbált gyógyítani, én terhes voltam veled. Nálam nem ért
el komoly hatást, nálad viszont annál látványosabb lett az eredmény.
Szerintem ezért tudod megcsinálni azokat a dolgokat a rúnákkal.
– És talán – jegyezte meg Clary – te is ezért voltál képes a Végzet
Kelyhét egy tarotkártyában elrejteni például. Meg lehet, hogy Valentine
is ezért tud ta levenni az átkot Hodge-ról...
– Valentine hosszú éveken át kísérletezett magán a legkülönfélébb
dolgokkal – mondta Jocelyn. – Emberi lény vagy akár Árnyvadász nem
állhat ennél közelebb hozzá, hogy boszorkánymester legyen belőle.
Viszont akármit is művelt magával, semmi esetre sem érhetett el olyan
hatást, mint nálad vagy Jonathannál, merthogy ti még olyan fiatalok
voltatok. Nem hiszem, hogy bárki megtette valaha azt, amit Valentine,
hogy egy magzattal kísérletezett így.
– Tehát Jace... Jonathan és én mindketten kísérletek eredményei
vagyunk.
– A te esetedben nem volt szándékos. Jonathanból Valentine
valamiféle felsőbbrendű harcost akart faragni, aki gyorsabb és jobb,
mint más Árnyvadászok. A Renwickben azt mondta nekem, hogy
Jonathan tényleg ilyen lett. Csakhogy közben kegyetlen, erkölcstelen és
furcsán üres is. Jonathan hűséges volt Valentine-hoz, bár szerintem
Valentine menet közben rájött, hogy bár a fiú, akit teremtett, sokkal
tehetségesebb másoknál, igazán sosem fogja szeretni őt.
Clary Jace-re gondolt, arra, amilyennek a Renwickben látta, arra,
ahogyan olyan erővel szorongatta a Portál törött darabkáját, hogy
kiserkent a vér az ujjaiból. – Nem – rázta meg a fejét. – Jace nem ilyen.
Szereti Valentine-t. Nem kéne szeretnie, de szereti. És nem üres.
Mindenben éppen az ellenkezője annak, amit mondtál róla.
Joccyln az ölében nyugvó kezét tördelte. Mindkét kézfejét finom
fehér hegek szelték keresztül-kasul – a finom fehér hegek, amelyek
minden Árnyvadász bőrén ott voltak, az eltűnt Jelek emlékei. Csakhogy
Clary még sosem látta ilyennek az anyja sebhelyeit. Magnus varázslata
elrejtette őket a szeme elől. Volt egy sebhely édesanyja csuklójának
belső félén, ami leginkább egy csillagra hasonlított...
Ekkor azonban Jocelyn megszólalt, és Clary fejéből egyetlen
szemvillanás alatt röppent el minden gondolat.
– Nem Jace-ről beszélek – mondta az édesanyja.
– De... – szólt Clary. Minden nagyon lassan történt, mintha álmodott
volna. Talán tényleg álmodom, gondolta. Talán Anya nem is ébredt fel
egyáltalán, és csak a képzeletein szórakozik velem. – Jace Valentine fia.
Úgy értem, ki más lehetne?
Jocelyn egyenesen a lánya szemébe nézett. – Céline Herondale nyolc
hónapos terhes volt, amikor meghalt. Valentine főzeteket meg porokat
adott neki. Azt próbálta ki rajta, amit magán is, és Ithuriel vérétől
remélte, hogy Stephen gyereke is olyan erős lesz, mint Jonathan, de az
ő rossz tulajdonságai nélkül. Nem tudta volna elviselni a gondolatot,
hogy a kísérleteiből nem lesz semmi, úgyhogy Hodge segítségével
kivágta a babát Céline testéből, aki akkor alig pár perce volt még csak
halott.
Clary hörgő hangot hallatott. – Ez képtelenség!
Jocelyn folytatta, mintha a lány meg sem szólalt volna. – Valentine
magához vette a csecsemőt, és megbízta vele Hodge-ot, hogy vigye el a
gyerekkori otthonába, egy völgybe, nem messze a Lyn-tótól. Ezért tűnt
el aznap éjszaka. Hodge vigyázott a gyerekre a Felkelésig, aztán mivel
Valentine Michael Waylandnck adta ki magát, a Wayland-birtokra
költöztette a gyereket, és Michael Wayland fiaként nevelte fel.
– Akkor – suttogta Clary – Jace nem a testvérem?
Erezte, ahogy az anyja megszorítja a kezét – érintéséből áradt az
együttérzés. – Nem, Clary. Nem az.
Clary előtt elsötétült a világ. A szíve szaggatottan dobbant újra meg
újra. Anya sajnál engem, gondolta. Azt hiszi, ez rossz hír. Remegett a
keze. – Akkor kinek a csontjait találtátok meg a tűzben? Luke szerint
egy gyerek maradványai is voltak ott...
Jocelyn megrázta a fejét – Azok az igazi Michael Wayland meg a fia
csontjai voltak. Valentine mindegyiket megölte, és elégette a
holttestüket. El akarta hitetni a Klávéval, hogy ő halt meg Jonathannal
együtt.
– Akkor Jonathan...
– Él – bólintott Jocelyn, és fájdalom villant át az arcán. – Valentine
ezt már a Renwickben elmondta. A Wayland-birtokon nevelte Jace-t,
Jonathant pedig a tó mellett lévő házban. Sikerült megosztania az idejét
kettejük között. Egyik házból a másikba utazott, és néha hosszú időre
magára hagyta az egyiket vagy akár mindkettőt. A jelek szerint Jace
nem tudott Jonathanról, bár Jonathan talán tudhatott Jace-ről. Sosem
találkoztak, bár alig néhány mérföldnyire éltek egymástól.
– És Jace ereiben nincsen démonvér? Ő nincs elátkozva?
– Elátkozva? – kérdezte meglepetten Jocelyn. – Nem, nem kapott
démonvért. Valentine ugyanazzal a vérrel kísérletezett Jace-en, amit
nálam és nálad is használt. Angyalvérrel. Jace nincs elátkozva. Éppen
ellenkezőleg, ami azt illeti. Minden Árnyvadászban van valamennyi az
Angyal véréből, csak bennetek egy kicsit több.
Clary fejében kavarogtak a gondolatok. Megpróbálta elképzelni
Valentine-t, amint egyszerre két fiút nevel fel, akik közül az egyik
részben démon, a másik pedig részben Angyal. Az egyik az árnyék
gyermeke, a másik a fényé. Közben talán mindkettőt szerette, már
amennyire Valentine képes volt szeretni bárkit is. Jace-nek fogalma sem
volt Jonathan létezéséről, de vajon a másik fiú mit tudhatott őróla, a
másik feléről, a szöges ellentétéről? Vajon gyűlölt még csak gondolni is
rá? Vagy vágyott rá, hogy találkozhasson vele? Esetleg nem is
érdekelte? Mind a ketten annyira egyedül lehettek! És az egyikük a
bátyja volt; az igazi, vér szerinti bátyja. – Gondolod, hogy még mindig
ugyanolyan? Mármint Jonathan. Szerinted lehetséges, hogy... jobb
ember lett belőle?
– Nem hiszem – felelte szelíden Jocelyn.
– De miből gondolod, hogy tényleg nem? – Clary felkapta a fejét, és
hirtelen támadt lelkesedéssel pillantott az édesanyjára. – Szóval, talán
megváltozott. Évek teltek el azóta. Talán...
– Valentine elmesélte nekem, hogy éveken át tanította Jonathannak,
hogyan viselkedjen barátságosan, sőt elbűvölően. Kémet akart belőle
faragni, és egy kém nem riaszthat el magától mindenkit, akivel szóba
áll. Jonathan még azt is megtanulta, milyen egyszerűbb varázslatokkal
érheti el, hogy az emberek szeressék, és megbízzanak benne. – Jocelyn
felsóhajtott. – Azért mondom el ezeket, hogy ne érezd rosszul magad,
amiért téged is rászedett. Clary, találkoztál Jonathannal. Csak nem
mondta meg neked a valódi nevét, mert valaki másnak adta ki magát.
Sebastian Verlacnak.
Clary tátott szájjal meredt az édesanyjára. De hát ő Penhallow-ék
unokatestvére, erősködött agyának egy szeglete, de persze közben tudta,
hogy Sebastian egy percig sem volt az, akinek mondta magát; minden
szava hazugság volt. A lány felidézte magában, mit érzett, amikor
először megpillantotta Sebastiant: mintha olyasvalakivel találkozott
volna, akit egész életében ismert, és akit éppen olyan bensőségesen
ismert, mint saját magát. Jace-szel kapcsolatban soha nem érzett
ilyesmit. – Igazából Sebastian a bátyám?
Jocelyn finom arcán elmélyültek a ráncok, és a nő összefűzte az
ujjait. Ujjbegyei fehérek voltak, mintha túl erősen préseke volna őket
egymáshoz. – Rengeteget beszélgettem ma Luke-kal arról, hogy mi
történt Alicantéban, amióta idejöttél. Elmondott mindent a
démontornyokról meg a gyanújáról, hogy Sebastian kapcsolta ki a
védvonalakat, bár azt nem sejtette, hogyan. Akkor jöttem rá, kicsoda
igazából Sebastian.
– Abból, hogy Sebastian Verlacnak hazudta magát? Meg abból, hogy
Valentine-nak kémkedett?
– Ezekből is, igen – felelte Jocelyn –, de igazából csak akkor lettem
biztos a dolgomban, amikor Luke-tól megtudtam, hogy Sebastian festi a
haját. És tévedhetek, de egy nálad alig idősebb, szőke, sötét szemű fiú,
akinek nem ismerjük a szüleit, és a végletekig hűséges Valentine-hoz...
Nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez csakis Jonathan lehet. És
van még más is. Valentine mindig is igyekezett megtalálni a módját,
hogy hogyan szabadulhatna meg a védvonalaktól, és megvolt róla
győződve, hogy létezik rá megoldás. Amikor a démonvérrel
kísérletezett Jonathanon, azt mondta, azért teszi, hogy erősebb legyen,
és jobb harcos, de más oka is volt rá...
Clary szeme elkerekedett. – Hogyhogy más oka is volt rá?
– Ezt találta ki, hogy lebonthassa a védvonalakat. Jonathan ereiben
démonvér folyik, viszont mivel Árnyvadász, könnyedén bejuthat a
városba, amikor csak akar. Biztos vagyok benne, hogy a saját vérével
kapcsolta ki a védvonalakat.
Clary Sebastianra gondolt, ahogy ott állt mellette a Fairchild-birtok
romjainál. Ahogy fekete haja az arcába lógott. Ahogy a csuklóját
szorította, és a körmei a bőrébe vájtak. Ahogy azt mondta, Valentine
biztosan soha nem szerette Jace-t. Clary azt hitte, azért beszél így, mert
gyűlöli Valentine-t. Csakhogy ezek szerint más oka volt rá. A
féltékenység.
A rajzai sötét hercegére gondolt, arra, aki annyira hasonlított
Sebastianra. Eddig csak a véletlennek tudta be a hasonlóságot, a
képzelete játékának, most azonban elgondolkodott rajta, hogy valójában
nem a vérségi kötelék volt-e az oka, hogy képregényei bánatos hőse a
bátyjától kapta az arcát. Megpróbálta megint elképzelni a herceget, de a
kép mintha cafatokra szakadt és semmivé foszlott volna a szeme előtt,
mint amikor a szél elfúj egy marék hamut. Clary most már csak
Sebastiant látta, ahogy az égő város vörös fénye tükröződik a szemében.
-Jace! – szólt. – Valakinek el kell mondania neki. El kell mondani
neki az igazat. – Egyik gondolata a másikba botlott, képtelen volt
kitisztítani a fejét. Ha Jace tudta volna, hogy nem kapott a démonok
véréből, talán nem indult volna Valentine után. Ha tudta volna, hogy
Clary igazából nem is a testvére...
– De azt hittem – szólt Jocelyn, hangjában az együttérzés és a
csodálkozás keverékével –, hogy senki sem tudja, hol lehet...
Mielőtt Clary válaszolhatott volna, kivágódott a terem kétszárnyú
ajtaja, és fény árasztotta el az oszlopcsarnokot meg a lépcsőt. A
beszélgetés tompa moraja egyszerre erősebb lett, ahogy Luke jelent
meg az ajtóban. Kimerültnek tűnt, de úgy festett, mint akinek most már
könnyebb a lelke a megpróbáltatások után. Szinte mintha fellélegzett
volna.
Jocelyn felállt. – Luke! Mi történt?
A férfi tett feléjük néhány lépést, majd megállt az ajtó és a lépcsők
között. – Jocelyn! — szólt. – Ne haragudj, amiért megzavartalak
benneteket.
– Semmi gond, Luke. – Akármilyen kába is volt, Clarynek valami
szöget ütött a fejébe: Miért mondják folyton egymás nevét, ráadásul
így? Luke és Jocelyn mintha kissé zavarban lett volna egymás
társaságában, ahogy korábban sosem. – Valami baj van talán?
A férfi megrázta a fejét. – Nem. A változatosság kedvéért most
valami rendben van. – Claryre mosolygott, és a zavarnak többé nyoma
sem volt. Elégedett volt a lánnyal, sőt, mintha még büszke is lett volna
rá. – Sikerült Clary – szólt. – A Klávé beleegyezett, hogy Jeleket rajzolj
rájuk. Végül mégsem adják meg magukat.
18
Üdvözöllek, s búcsúzom
A VÖLGY A VALÓSÁGBAN SZEBB VOLT, mint Jace látomásában.
Talán a zöld pázsitot kettészelő folyót ezüstszínűre festő holdfény tette.
A domboldalakon fehér nyírfák és gyertyánok nőttek, leveleiket könnyű
szellő mozgatta – idefent a gerincen, ahol semmi nem nyújtott védelmet
a szél ellen, egészen hűvös volt.
Kétségtelenül ez volt az a hely, ahol utoljára látta Sebastiant. Most
már majdnem célhoz ért. Miután egy fához kötötte Vándort, Jace
elővette a zsebéből a véres cérnaszálat, és a biztonság kedvéért
megismételte a nyomkövető rituálét.
Becsukta a szemét, arra számítva, hogy Sebastiant látja majd,
remélhetőleg valahol a közelben... Talán még mindig itt a völgyben.
Nem látott mást, csak sötétséget.
Hevesebben kezdett verni a szíve.
Áttette a cérnát a bal markába, és újra próbálkozott, esetlen
mozdulatokkal rajzolta meg a rúnát ügyetlen jobb kezével. Mély
lélegzetet vett, és lehunyta a szemét.
Most sem történt semmi. Csak mélységes sötétség ugrált a szeme
előtt. Jace egy teljes percig mozdulatlanul állt, összeszorított fogakkal,
tűrve, hogy a szél átfújjon kabátja anyagán, és libabőrt varázsoljon a
karjára. Végúl átkozódva nyitotta ki előbb a szemét, aztán rögtón utána
az öklét is. A szél egyszerre felkapta a cérnát, és olyan sebesen sodorta
tova, hogy Jace még ha akarta volna, sem kaphatott volna utána.
Kavarogtak a gondolatai. A nyomkövető rúna nyilvánvalóan nem
működött többé. Talán Sebastian észrevette, hogy követik, és valami
úton-módon hatástalanította a varázslatot. De egyáltalán mivel lehet
hatástalanítani egy nyomkövető rúnát? Talán talált egy nagyobb
víztömeget. A víz képes hatástalanítani a varázslatot.
Nem mintha Jace sokra ment volna ezzel. Aligha járhatta körbe a
vidék összes tavát, hogy megnézze, Sebastian nem csónakázik-e éppen
a kellős közepén. És olyan közel járt már – olyan közel! Látta a völgyet,
és látta benne Sebastiant. És ott állt a ház is, bár alig lehetett észrevenni
a völgy végében, egy kisebb csalitos közepén. Azért legalább érdemes
lemenni és körülnézni, hátha akad valami a ház körül, ami elárulja,
merre jár Sebastian vagy akár Valentine.
Jace kedvetlenül rajzolt magára egy sor gyorsan ható és gyorsan
eltűnő harci Jelet: az egyik segített, hogy hangtalanul járhasson, egy
másik, hogy fürgébb legyen, a harmadik pedig, hogy megvethesse a
lábát, ha kell. Amikor végzett – és érezte az ismerős, szúró fájdalmat a
bőrén –, visszacsúsztatta az irónt a zsebébe, megveregette Vándor
nyakát, és elindult lefelé a völgybe.
A domboldal meglepően meredek volt, és a laza kavicsoktól csak
egészen óvatosan lehetett járni a talajon. Jace egy darabig óvatosan
osont lefelé, aztán inkább csúszni kezdett a köveken, ami ugyan
veszélyes volt, de legalább gyors. Mire leért a völgy aljába, a keze véres
lett, ahol a számtalan esés közben lenyúzták a kavicsok.
Megmosakodott hát a tiszta és zsibbasztóan hideg vizű, gyors folyású
patakban.
Amikor felegyenesedett és körülnézett, rájött, hogy most egészen
más szögből látja a völgyet, mint a nyomkövető rúna keltette
látomásban. Most göcsörtös fák csoportja volt előtte, egymásba fonódó
ágakkal, és középen a kis házzal. Az ablakokban most nem látszott
fény, és a kéményből sem szállt fel füst. Jace egyszerre könnyebbült
meg és érzett csalódottságot. Egyfelől könnyebb lesz átkutatni a házat,
ha nincs otthon senki. Másrészt viszont nincs otthon senki.
Ahogy közelebb osont, elgondolkodott rajta, vajon mi tűnhetett
olyan kísértetiesnek az épületben. Közelről egyszerű, fehér és szürke
kövekből épült idrisi háznak tűnt. A redőnyöket valaha élénkkékre
festették, azonban láthatólag évek óta nem mázolták őket újra.
Mostanra kifakultak, és mállott róluk a festék.
Jace az egyik ablakhoz osont, felkapaszkodott a párkányra, és
belesett a homályos üvegen. Nagy, kissé poros szobát látott, amelyben
valamiféle munkapad állt az egyik fal mentén. A rajta heverő
szerszámok egyáltalán nem úgy festettek, mint amikkel barkácsolni
lehet – inkább egy boszorkánymester eszközei voltak: egy halom
piszkos pergamen, fekete viaszgyertyák, méretes rézedények a
peremükre tapadt, megszáradt, sötét folyadékkal, meg egy halom kés,
némelyik olyan vékony, akár a cipész árja, némelyik pedig egészen
széles és szögletes. A padlóra krétával pentagrammát rajzoltak, mind az
öt csücskén egy-egy különböző rúnával. Jace gyomra összeszorult –
ugyanazok a rúnák voltak, amiket Ithuriel lábánál látott. Lehet, hogy
Valentine rajzolta a pentagrammát? Lehet, hogy ezek az ő holmijai?
'Iálán ez volt a búvóhelye, amiről Jace sosem tudhatott?
Jace leugrott a párkányról, és egy száraz füves területen ért földet,
éppen abban a pillanatban, amikor egy árnyék kúszott el a hold előtt.
Csakhogy itt nincsenek madarak, gondolta a fiú, és felnézett; egy hollót
látott meg odafent körözni. Mozdulatlanná merevedett, aztán gyorsan a
legközelebbi fa árnyékába lépett, hogy az ágak közt pillanthasson fel
megint. Ahogy a holló lejjebb ereszkedett, Jace máris tudta, hogy
helyes volt a megérzése. Ez nem közönséges holló – ez Hugo, aki
egykor Hodge madara volt. Hodge időnként üzeneteket küldött vele az
Intézeten kívülre. Időközben Jace megtudta, hogy Hugó eredetileg az
apjáé volt.
Jace egészen hozzásimult a fatörzshöz. A szíve megint hevesebben
kezdeti verni, ezúttal az izgalomtól. Ha Hugó itt van, az csak annyit
jelenthetett, hogy üzenetet visz valakinek, aki ezúttal biztosan nem lehet
Hodge. Egészen biztosan Valentine a címzett. Csakis ő lehet. Ha Jace
követni tudná...
Hugó letelepedett az egyik ablakpárkányra, és belesett a házba.
Miután a jelek szerint megállapította, hogy nincs odabent senki,
fülhasogató károgással ismét a levegőbe emelkedett, és elszállt a patak
irányába.
Jace kilépett az árnyékból, és sietve megindult a holló nyomában.
– Szóval a dolog úgy áll – állapította meg Simon hogy bár Jace
igazából nem a rokonod, mégiscsak megcsókoltad a bátyádat.
– Simon! – szólt felháborodva Clary. – Fogd már be! – Körbefordult
a székén, hogy megnézze, nem hallgatózik-e valaki, de szerencsére
senki nem figyelt rájuk. A lány a Szövetség termében ült az emelvény
egyik magas támlájú székén, Simonnal az oldalán. Édesanyja az
emelvény szélén állt, és lehajolt, hogy Amatisszal beszélgethessen.
Körülöttük a Teremben eluralkodott a káosz, ahogy a nemrég még az
Északi Kapunál tolongó Alvilágiak beözönlöttek az ajtón, és
felsorakoztak a falak mellett. Clary többeket is felismert Luke
falkájából, köztük Maiát, aki most rámosolygott a termen keresztül.
Voltak ott jégcsapra emlékeztetően sápadt, hűvös és varázslatos
tündérek is, meg denevérszárnyú vagy kecskelábú boszorkánymesterek
– az egyiknek még szarva is volt –, akiknek kék szikrák törtek elő az
ujjaikból, ahogy ide-oda járkáltak a teremben. Az Árnyvadászok
feszülten nyüzsögtek körülöttük.
Clary két kézzel megmarkolta az irónját, és feszülten körülnézett.
Hol lehet Luke? Eltűnt valahol a tömegben. Egyetlen pillanattal később
aztán Clary már észre is vette, amint a hevesen a fejét rázó Malachíval
beszélget. Amatis is ott volt a közelükben, és gyilkos pillantásokat
lövellt a férfi felé.
– Nem szeretném megbánni, hogy egyáltalán elmondtam ezt neked,
Simon – szólt Clary, és mérgesen meredt a fiúra. Megtett minden tőle
telhetőt, hogy Jocelyn meséjének egy finomított változatát adja elő
neki, nagyrészt suttogva, miközben a fiú segített neki átverekedni magát
a tömegen az emelvényig, hogy elfoglalhassa a helyét, furcsa volt
idefent ülni, és királynőként nézni lefelé, mintha mindenki az
alattvalója lenne a teremben. Csakhogy egy királynő biztosan nem esne
így pánikba. – Aztán meg rettenetesen csókolt.
– Vagy talán egyszerűen undorító volt, mert mégiscsak a bátyád. –
Simon a jelek szerint lényegesen jobban szórakozott, mint Clary szerint
egyáltalán joga volt hozzá.
– Nem mondj ilyet ott, ahol Anya meghallhatja, különben kinyírlak!
– szólt rá a fiúra, egy újabb vádló pillantás kíséretében. – Máris úgy
érzem, hogy mindjárt okádni fogok vagy elájulok. Ne ronts a helyzeten!
Jocelyn éppen idejében tért vissza melléjük, hogy meghallja a lánya
utolsó szavait – bár szerencsére azt nem sejthette, miről beszélgetett
Clary és Simon –, és megnyugtatásképpen Clary vállára tette a kezét. –
Ne izgulj, drágaságom! Eddig is nagyszerű voltál. Szükséged van még
valamire? Egy takaróra, esetleg forró vízre?
– Nem fázom – felelte türelmesen Clary – és fürdésre sem vágyom.
Jól vagyok. Viszont nem bánnám, ha Luke feljönne ide, és elmondaná,
mi történik.
Jocelyn intett Luke-nak, hogy magára vonja a figyelmét, és
hangtalanul formálva ajkaival a szavakat, mondott neki valamit, amit
Clary nem tudott megfejteni. – Anya – szólt sietve –, ne! – Csakhogy
már elkésett. Luke felnézett, mint ahogy jó néhány másik Árnyvadász
is. A legtöbben azonnal elkapták a tekintetüket, Clary azonban így is
látta a szemükön, hogy szinte megvannak igézve. Fura volt
belegondolni, hogy az édesanyja legendás alaknak számít ezen a helyen.
A teremben nagyjából mindenki ismerte a nevét, és volt róla valamilyen
véleménye – akár jó, akár rossz. Clary szerette volna tudni, hogy
sikerült Jocelynnek kizárnia mindezt a tudatából. Legalábbis egyáltalán
nem látszott rajta, hogy foglalkoztatná – higgadtnak, összeszedettnek és
veszélyesnek tűnt.
Pár pillanattal később Amatisszal az oldalán Luke is felsietett
melléjük az emelvényre. Most is fáradtnak tűnt, de azért kicsit élénkebb
volt már, és látszott rajta, hogy izgatott. – Csak egy pillanatot várj még!
– mondta. – Mindenki jön.
– Mit beszéltél Malachival? – kérdezte Jocelyn, anélkül, hogy Lukera
nézett volna. – Kötekedett veled?
Luke legyintett. – Szerinte meg kéne üzennünk Valentine-nak, hogy
nem fogadjuk el a feltételeit. Én meg mondtam neki, hogy nem lenne
szabad felfedni a kártyáinkat. Hadd jelenjen csak meg Valentine a
seregével a Brocelind-síkon, arra számítva, hogy megadjuk magunkat.
Malachi a jelek szerint ezt nem találná sportszerűnek, és amikor azt
mondtam neki, hogy a háború nem krikettmeccs egy angol iskolában,
közölte, hogy ha csak egyetlenegy Alvilági is önállósítja magát,
közbeavatkozik, és véget vet az egésznek. Fogalmam sincs, mit hisz...
Mintha az Alvilágiak öt percre sem lennének képesek abbahagyni a
verekedést.
– Pontosan ezt hiszi – jegyezte meg Amatis. – Malachi ilyen.
Valószínűleg amiatt aggódik, hogy nekiláttok felfalni egymást.
– Amatis! – szólt rá a nővérére Luke. – Valaki meghallhatja.
Aztán a férfi megfordult, és észrevette, hogy ketten léptek fel
mögötte az emelvényre. Az egyik egy magas és karcsú tündérlovag
volt, akinek sötét haja egyenes tincsekben hullott kétoldalt a vállára.
Fehér páncélja sápadt, egymást fedő, halpikkelvckre emlékeztető kerek
fémlapokból állt. A szeme zöld volt, akár a falevél.
A másik Magnus Bane volt. Megállt Luke mellett, de nem
mosolygott rá Claryre. Hosszú, sötét köntöst viselt nyakig begombolva,
fekete haját pedig hátul összekötötte, hogy ne lógjon az arcába.
– Olyan egyszerűen öltöztél fel – állapította meg csodálkozva a lány.
Magnus halványan elmosolyodott. – Azt mondják, egy rúnát akarsz
nekünk megmutatni.
Clary Luke felé fordult, mire a férfi bólintott. – Ó, igen – szólt Clary.
– Csak kell valami, amire írhatok. Egy darab papír.
– Én megkérdeztem, hogy szükséged van-e valamire – jegyezte meg
Jocelyn, és most már egészen úgy hangzott, mint az az anya, akire
Clary emlékezett.
– Nálam van papír – szólt Simon, és kihalászott valamit a farmerja
zsebéből, amit aztán a lány kezébe nyomott. Egy gyűrött szórólap volt,
ami a bandája júliusi fellépését hirdette a Knitting Factoryban. Clary
rántott egyet a vállán, aztán megfordította a papírt, és felemelte a
kölcsönkért irónt. Ahogy a hegye hozzáért a laphoz, Clarynek egy
pillanatra eszébe jutott, hogy talán meggyulladhat, de az apró láng
gyorsan kihunyt. Nekilátott a rajzolásnak, igyekezvén lehetőség szerint
mindent kizárni maga körül: a tömeg zsivaját, az érzést, hogy mindenki
őt bámulja.
A rúna olyan lett, mint korábban is – vonalak íveltek egymásba,
hogy aztán szétterüljenek a papíron, a hiányzó másik felükre várva.
Clary megtisztította a lapot a portól, és felemelte, mintha az iskolában
mutatná be a művét a többieknek. – Ez a rúna – mondta. – Kell hozzá
egy másik, hogy teljes legyen, és rendesen működjön. Egy... társrúna.
– Egy Alvilági, egy Árnyvadász. A páros mindkét tagját el kell látni
a Jellel – magyarázta Luke. A lap aljára firkálta a rúna másolatát,
kettétépte a papírt, és az egyik felét odaadta Amatisnak. – Ezt add körbe
a Teremben – mondta. – Mutasd meg a Nephilimeknek, hogy működik.
Amatis bólintott, majd lesietett a lépcsőn, és már el is tűnt a
tömegben. A tündérlovag utánanézett, és megrázta a fejét. – Nekem
mindig azt tanították, hogy csak a Nephilimek viselhetik az Angyal
Jeleit – szólt bizalmatlanul. – Azt mondták, mindenki más megőrül,
vagy talán meg is hal, ha a testére kerülnek.
– Ez nem az Angyal jele – magyarázta Clary. — Nem a Szürke
Könyvből származik. Nem lesz baj, bízhatnak bennem.
A tündérlovagot láthatólag nem sikerült ennyivel meggyőzni.
Magnus megeresztett egy sóhajt, majd leitűrte a kabátja ujját, és
odanyúj totta a karját Clarynek. – Csináld!
– Nem lehet – felelte a lány. – Annak az Árnyvadásznak kell
megjelölnie, aki a társad lesz, és én nem harcolok a csatában.
– Remélem is – mondta Magnus. Luke-ra és Jocelynra pillantott,
akik szorosan egymás mellett álltak. – Akkor ti ketten! – szólt oda
nekik. – Mutassátok meg a tündérnek, hogy működik.
Jocelyn meglepetten pislogott. – Hogy?
– Feltételeztem – felelte a boszorkánymester –, hogy ti ketten társak
lesztek, ha már úgyis szinte házaspár vagytok.
Jocelyn arca egyszerre nagyon vörös lett, és kínosan ügyelt rá,
nehogy ránézzen Luke-ra. – Nincsen irónom...
– Itt az enyém – nyújtotta édesanyja felé a sajátját Clary. – Mutasd
csak meg nekik!
Jocelyn Luke-hoz fordult, aki megrökönyödve állt mellette. Most
kinyújtotta a karját, mielőtt a nő kérhette volna, Jocelyn pedig gyors, de
pontos mozdulatokkal a tenyerébe rajzolta a Jelet. A férfi keze
remegett, és Jocelyn megragadta a csuklóját, hogy egyenesben tartsa.
Luke figyelte a nőt, ahogy dolgozott, és Clarynek eszébe jutott a
beszélgetésük édesanyjáról meg arról, amit Luke érzett iránta. A lányba
élesen hasított a szomorúság. Kíváncsi lett volna, tudja-e egyáltalán
Jocelyn, hogy Luke szerelmes belé, és ha igen, mit gondol róla.
– Tessék! – Jocelyn felemelte az irónt. – Megvolnánk.
Luke felmutatta a tenyerén kavargó fekete Jelet a tündérlovagnak. –
Ezt kielégítőnek találod, Meliorn?
– Meliorn? – hökkent meg Clary. – De hát mi találkoztunk, igaz?
Tejártál Isabelle Lightwooddal.
Meliorn arca szinte kifejezéstelen maradt, de azért látszott rajta,
hogy kissé kellemetlenül érzi magát. Luke megrázta a fejét. – Clary,
Meliorn lovag a Tündérek Udvarában. Igencsak valószínűtlen, hogy...
– Tökre Isabelle-lel járt – szólt közbe Simon –, csak aztán Izzy
kirúgta. Legalábbis azt mondta, hogy ki fogja. Hát így megy ez,
öregem.
Meliorn hunyorogva pillantott rá. – Te – szólalt meg viszolyogva —,
pont te képviseled az Éjszaka Gyermekeit?
Simon megrázta a fejét. – Nem, én csak miatta vagyok itt – mutatott
Claryre.
– Az Éjszaka Gyermekei – mondta Luke némi habozás után – nem
harcolnak, Meliorn. Ezt az információt közöltem az úrnőddel is. Úgy
döntöttek, hogy... a maguk útját járják.
Meliorn finom vonásai megvető grimaszba torzultak. – Tudhattam
volna – jegyezte meg. – Az Éjszaka Gyermekei bölcsek és óvatosak. Ha
valami kiváltja a haragjukat, arra én is gyanakvással tekintek.
– Egy szóval sem mondtam, hogy haragszanak – közölte Luke,
magára erőltetett higgadtsággal a hangjában. Clarynek az volt a
benyomása, hogy aki nem ismeri alaposan, az nem is láthatja rajta,
milyen ingerült valójában. A férfi figyelmét aztán hirtelen elterelte
valami: lefelé nézett a tömegbe. A tekintetét követve Clary ismerős
alakot pillantott meg, amint éppen átvágott a termen. Isabelle volt az:
fekete haja lobogott, korbácsát pedig a csuklójára tekerte, amitől úgy
tűnt, mintha egy sor aranykarkötőt viselne.
Clary elkapta Simon csuklóját. – Lightwoodék. Ott van Isabelle!
A fiú összeráncolt homlokkal pillantott a tömegre. – Nem tudtam,
hogy őket keresed.
– Légy szíves, beszélj vele helyettem! – suttogta Clary, és gyorsan
körülnézett, hogy figyeli-e őket valaki; senki nem törődött velük. Luke
integetett valakinek a tömegben, Jocelyn pedig Meliornnak
magyarázott, aki szinte riadtan meredt rá. – Nekem itt kell maradnom,
de... muszáj elmondanod neki és Alecnek, amit Anyától megtudtunk
Jace-ről meg Sebastianrók Hogy kicsodák ők valójában. Tudniuk kell.
Mondd nekik, hogy jöjjenek ide hozzám, amint lehetséges. Kérlek,
Simon! – Claryt kicsit aggasztotta, hogy milyen feszült lehet a hangja.
– Jól van. – Simon kiszabadította a csuklóját a szorításából, és
megnyugtatásképpen végigsimította az arcát. – Mindjárt jövök.
Lesietett a lépcsőn, és máris eltűnt a tolongásban. Amikor Clary
visszafordult a többiek felé, látta, hogy Magnus őt nézi hamiskás
mosollyal. – Semmi gáz – mondta éppen, nyilvánvalóan arra a kérdésre
válaszolva, amit Luke tett fel neki az imént. – Jól ismerem a Borcelindsíkot.
A téren létre is hozom a Portált Mivel nagy lesz, nem fog sokáig
kitartani, úgyhogy sebtében át kéne rajta küldeni mindenkit, miután
megkapták a Jeleket.
Ahogy Luke bólintott, és elfordult, hogy mondjon valamit
Jocelynnak, Clary előrehajolt, és odasúgta a boszorkánymesternek: –
Amúgy köszönök mindent, amit anyukámért tettél.
Magnus mosolya szélesebb lett. – Nem hitted, hogy meg fogom
tenni, igaz?
– Elgondolkodtam rajta – ismerte be Clary. – Különösen, mert
amikor találkoztunk a háznál, még azt sem tartottad szükségesnek
elmondani nekem, hogy Jace magával hozta Simont, amikor átjött a
Portálon Alicantéba. Akkor nem ordíthattam le emiatt a fejedet, de
mégis, mit gondoltál? Hogy nem fog érdekelni?
– Hogy túlságosan is fog érdekelni – felelte Magnus. – Hogy
otthagysz csapot-papot, és rohansz a Cardhoz. Nekem viszont az volt a
fontos, hogy előkerítsd a Fehér Könyvet.
– Ez kegyetlenség volt – mondta dühösen Clary. – És tévedsz. Nem
hagytam volna...
– Azt tetted volna, amit bárki más a helyedben. Amit én is tettem
volna, ha olyasvalakiről van szó, aki nekem fontos. Nem neheztelek
rád, Clary, és nem azért tettem, mert gyengének hittelek. Azért tettem,
mert ember vagy, és én ismerem az embereket. Elég régóta élek ezen a
világon.
– Mintha te sose tennél semmi butaságot az érzéseid miatt – szólt
Clary. – Különben is, hol van Alec? Miért nem rohansz máris, hogy őt
válaszd társadnak?
Magnus mintha összerezzent volna. – Nem szívesen mennék a
közelébe így, hogy itt vannak a szülei. Te is tudod.
Clary a tenyerére támasztotta az állát. – Nem mindig fáklyásmenet
felvállalni azt, akit szeretünk.
– Ami azt illeti – mondta Magnus –, ebben van valami.
A holló komótos, lusta köröket leírva haladt a fák fölött a völgy
nyugati fala felé. A hold magasan járt az égen, így a fák között osonó
Jace-nek nem is volt szüksége a boszorkányfényre.
A völgyet határoló szürke szikla csupasz falként magasodott előtte.
A holló a nyugat felé kanyargó patak ívét követte, aztán váratlanul
eltűnt a fal egyik szűk repedésében. Jace jó párszor majd kificamította a
bokáját, és szíve szerint hangosan elkáromkodra volna magát, de nem
tehette, hiszen Hugó szinte biztosan meghallotta volna. Inkább
összegörnyedve sietett tovább, és arra koncentrált, nehogy eltörje a
lábát.
Mire a völgy peremére ért, az ingét átitatta az izzadság. Egy
pillanatra azt hitte, szem elől tévesztette Hugót, és elszontyolodott...
aztán észrevette a lefelé bukó árnyékot, amint a madár leírt egy
alacsony kört, és eltűnt a sziklafal egyik repedésében. Jace előrefutott –
iszonyú megkönnyebbülés volt végre sebesen mozogni a lopakodás
helyett. Ahogy a hasadék közelébe ért, egy sokkal nagyobb, sötét
nyílást pillantott meg mögötte – egy barlang volt ott Jace kapkodva
előhúzta a zsebéből a boszorkányfényt, és a holló után indult.
A barlang száján át alig szivárgott be némi fény, ráadásul néhány
lépés után az a kevés is szertefoszlott, és teljes sötétségnek adta át a
helyét. Jace felemelte a rúnakövet, és szétnyitotta az ujjait, hogy a
boszorkányfény szabadon áradhasson az ujjai között.
Először azt hitte, valahogy újra kibukkant a szabad levegőre, és a
csillagokat látja odafent a maguk ragyogó dicsőségében. A csillagok
soha nem ragyogtak úgy, mint Idrisben – csakhogy most éppen nem
ragyogtak. Csak a boszorkányfényt verte vissza a barlangban lerakódott
több tucatnyi csillámkő, ami most életre keltette körben a falakat.
Jace most már látta, hogy egy sziklába vájt, szűk üregbe jutott. A
háta mögött volt a barlang bejárata, előtte pedig két elágazó alagút
vezetett a vaksötétbe. Jace visszaemlékezett apja történeteire a
hősökről, akik eltévedtek a különféle labirintusokban, és egy kötél vagy
egy inda segítségével találták meg a kivezető utat. Csakhogy őnála
egyik sem volt. Közelebb osont az alagutakhoz, aztán egy hosszú
pillanatra megállt, és hallgatózott. A távolból vízcsöpögést és egy patak
zubogását hallotta, meg szárnyak suhogását és... hangokat.
Hátrahőkölt. A hangok a bal oldali alagútból jöttek, ebben teljesen
biztos volt. Hüvelykujját végighúzta a rúnakövön, mire annak
halványulni kezdett a fénye, és a végén már éppen csak annyira
világított, hogy Jace az orra hegyéig ellásson. Aztán a fiú előrelépett, és
már el is tűnt az alagútban.
– Komolyan beszélsz, Simon? Ez tényleg igaz? Óriási! Csodálatos!
-Isabelle megragadta a bátyja kezét. – Alec, hallottad, mit mondott
Simon? Jace nem Valentine fia! Egy pillanatig sem volt az.
– Hát akkor kinek a fia? – kérdezte Alec, bár Simonnak az a
határozott benyomása támadt, hogy csak félig-meddig figyel oda.
Mintha keresett volna valamit a teremben. A szülei nem messze álltak
tőlük, és kíváncsian figyelték őket. Simon kicsit tartott tőle, hogy nekik
is elő kell adnia az egész történetet, de voltak olyan kedvesek, hogy
néhány percre magára hagyták Isabelle-lel és Aleckel.
– Kit érdekel! – Isabelle lelkesen emelte fel a kezét, de aztán
összeráncolta a homlokát. – Igazság szerint ez jó kérdés. Ki volt az
igazi apja? Mégis Michael Wayland talán?
Simon megrázta a fejét. – Stephen Herondale.
– Szóval ő volt az Inkvizítor unokája – állapította meg Alec. – Hát
akkor ezért... – Elhallgatott, és a távolba meredt.
– Ezért micsoda? – akarta tudni Isabelle. – Alec, figyelj már ide!
Vagy legalább áruld el nekünk, mit keresel.
– Nem mit – felelte Alec. – Kit. Magnust. Meg akartam kérni, hogy
legyen a társam a csatában. Csakhogy fogalmam sincs, hol lehet. Te
sem láttad? – szögezte egyenesen Simonnak a kérdést.
A fiú nemet intett. – Fent volt az emelvényen Claryvel, de... – A
nyakát nyújtogatva nézett körül. – Most nincs ott. Valószínűleg
elvegyült a tömegben.
– Tényleg? Meg akarod kérni, hogy legyen a társad? – szólt Isabelle.
– Olyan ez, mint a francia négyes, csak közben öldöklunk is kicsit.
– Szóval pont olyan, mint a francia négyes – bólintott Simon.
– Talán lehetnél te a társam, Simon – mondta a lány, és finoman
felhúzta a szemöldökét.
Alec összeráncolta a homlokát. A teremben lévő többi
Árnyvadásszal egyetemben ő is teljes harci öltözetet viselt a hozzá
tartozó, fegyverekkel teleaggatott övvel. A hátára egy íjat akasztott, és
Simon örömmel állapította meg, hogy talált egy másikat ahelyett, amit
Sebastian kettétört. – Isabelle, neked semmi szükséged társra, mert nem
harcolsz. Túl fiatal vagy. És ha egyáltalán gondolni mersz rá, megöllek.
– Felkapta a fejét. – Hé... az ott Magnus?
Isabelle követte a tekintetét, és felmordult. – Alec, az egy vérfarkas.
Egy vérfarkaslány. Sőt, még ismerjük is. Hogy is hívják, May?
– Maia – helyesbített Simon. A lány valamivel távolabb állt, és barna
bőrnadrágot viselt meg egy fekete pólót, amire azt írták, hogy AMI
NEM ÖL MEG... AZ JOBBAN TESZI, HA MÁRIS MENEKÜLŐRE
FOGJA. Maia befont haját egy szalag tartotta a helyén. Most
megfordult, mintha érzékelte volna a rá szegeződő tekinteteket, és
elmosolyodott. Simon visszamosolygott rá, mire Isabelle elkomorodott.
Simon sürgősen eltüntette az arcáról a mosolyt – hogyan lett hirtelen
ilyen komplikált az élete?
Alec szeme egyszerre felragyogott. – Ott van Magnus! – szólt, és
hátra sem pillantva indult meg a nyüzsgő tömegen át arrafelé, ahol a
magas boszorkánymester állt. Magnusról lerítt a döbbenet, ahogy
meglátta a közeledő Alecet.
– Tulajdonképpen édesek – jegyezte meg Isabelle. – Érted, a maguk
béna módján.
– Miért béna?
– Mert – magyarázta a lány – Alec szeretné, ha Magnus komolyan
venné, de közben sosem beszélt róla a szüleinknek, sőt még csak arról
sem, hogy szereti a... tudod.
– A boszorkánymestereket? – kérdezte Simon.
– Nagyon vicces – pillantott rá bosszúsan Isabelle. – Tudod, hogy
értem. Valójában az történik, hogy...
– Egészen pontosan mi történik? – kérdezte Maia, aki időközben
megállt mellettük. – Igazából nem nagyon értem ezt a társas dolgot.
Mégis, hogy fog működni?
– Úgy! – Simon Alecre és Magnusra mutatott, akik igyekeztek minél
távolabb húzódni a többiektől. Alec erősen koncentrálva éppen Magnus
kezére rajzolt; sötét haja előrebukott, és eltakarta a szemét.
– És mindenkinek ezt kell csinálnia? – kérdezte Maia. – Úgy értem,
mindenkire rajzolni fognak?
– Csak azokra, akik harcolnak is – felelte Isabelle, és hűvösen
végigmérte. – Nem látszol tizennyolcnak.
Maia feszes mosolyra húzta a száját. – Én nem Árnyvadász vagyok.
A lúkantrópok tizenhat éves korukban már felnőttnek számítanak.
– Hát akkor pedig rád is rajzolni fognak – közölte Isabelle. –
Méghozzá egy Árnyvadász, úgyhogy keress magadnak egyet!
– De... – Maia, aki továbbra is Alecet és Magnust figyelte, hirtelen
elhallgatott, és felhúzta a szemöldökét. Simon követte a tekintetét, és
tátva maradt a szája.
Alec átkarolta Magnust, az ajkára tapasztotta az ajkát, és hevesen
csókolta. Magnus, mintha sokkot kapott volna, mozdulatlanná
dermedve állt. Jó páran – Árnyvadászok és Alvilágiak egyaránt – álltak
körülöttük, bámulták őket, és sutyorogtak. Simon gyorsan a Lightwood
szülőkre nézett, akik elkerekedett szemmel és tátott szájjal figyelték a
jelenetet. Maryse a szája elé kapta a kezét.
Maia értetlenül meredt a párra. – Na, álljon meg a menet! – szólt. –
Ezt is mindenkinek csinálnia kell?
Clary hatodszor nézett körbe a tömegen, Simont keresve. Nem
találta. A teremben hemzsegtek az Árnyvadászok meg az Alvilágiak,
akik most lassan kifelé kezdtek özönleni a nyitott ajtón a lépcsőkre.
Mindenhol irónok villantak, ahogy Alvilágiak és Árnyvadászok álltak
össze párokba, és kezdték megjelölni egymást. Clary egyszer csak
észrevette, hogy Maryse Lightwood egy zöld bőrű tündérnőnek nyújtja
oda a kezét, aki éppen olyan sápadt és fejedelmi volt, mint ő maga.
Patrick Penhallow ünnepélyesen váltott rúnát egy boszorkánymesterrel,
akinek kék szikrák ugráltak a hajában. Az ajtó nyitott szárnyain
keresztül Clary látta a téren létrehozott Portál ragyogását. A terem
üvegtetején besütő csillagfény egészen szürreális hangulatot kölcsönzött
a jelenetnek.
– Lélegzetelállító, igaz? – kérdezte Luke. Az emelvény szélén állt, és
a termet figyelte. – Árnyvadászok és Alvilágiak vegyülnek el egymással
egy fedél alatt. – A hangján hallatszott a meghatottság. Clary másra sem
tudott gondolni, csak hogy ezt Jace-nek is látnia kéne. Akárhogy is
próbálkozott, egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla, mennyire
félti a fiút. Az a gondolat, hogy talán szemtől szemben küzd meg
Valentine-nal, és kockára teszi az életét, mert azt hiszi, hogy el van
átkozva... az a gondolat, hogy talán anélkül hal meg, hogy valaha is
megtudná az igazságot...
– Clary! – szólalt meg egyszerre Jocelyn. – Hallottad egyáltalán,
amit mondtam?
– Hallottam – felelte Clary. – És tényleg lélegzetelállító.
Jocelyn megszorította a lánya kezét. – Egyáltalán nem ezt mondtam.
Luke és én, mind a ketten, csatába megyünk. Tudom, hogy ezt te is
tudod. Te itt maradsz Isabelle-lel meg a többi gyerekkel.
– Nem vagyok gyerek.
– Tudom, hogy nem vagy az, de ilyen fiatalok nem harcolhatnak. És
még ha idősebb is lennél, sosem kaptál kiképzést.
– Nem akarok itt ülni, és nem csinálni semmit.
– Semmit? – nézett Jocelyn csodálkozva a lányára. – Clary, ebből az
egészből semmi sem történhetne meg nélküled. Esélyünk sem lenne
felvenni a harcot, ha te nem lennél. Annyira büszke vagyok rád! Csak
azt akartam mondani, hogy bár Luke meg én elmegyünk, vissza fogunk
jönni. Nem lesz semmi baj.
Clary édesanyja zöld szemébe nézett, ami annyira hasonlított az
övéhez. – Anya – mondta. – Ne hazudj!
Jocelyn élesen beszívta a levegőt, felállt, és visszahúzta a kezét.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, Clary megpillantott valamit a
szeme sarkából – egy ismerős arcot a tömegben. Egy karcsú, sötét
figurát, aki sebesen közelített feléjük, határozottan és meglepő
könnyedséggel csusszanva át a teremben nyüzsgő tömegen – olyan volt,
mintha át tudna lebegni az emberek között, akár a füst egy kerítés
résein.
És így is történt, döbbent rá Clary, ahogy a jövevény közelebb ért az
emelvényhez. Raphael volt az, aki ugyanazt a fehér inget és fekete
nadrágot viselte, mint akkor, amikor először találkoztak. Clary már el is
felejtette, milyen törékenynek látszik a fiú. Talán ha tizennégy évesnek
tűnt, ahogy felkapaszkodott a lépcsőn. Sovány arca nyugodt volt és
angyali – mintha egy ministránsfiú vonult volna fel a szentély lépcsőin.
– Raphael! – Luke hangjában csodálkozás keveredett
megkönnyebbüléssel. – Nem hittem volna, hogy eljössz. Talán az
Éjszaka Gyermekei mégis úgy döntöttek, hogy részt vesznek a
Valentine elleni harcban? Most is vár rátok egy szék a Tanácsban, ha el
kívánjátok foglalni. – Ezzel kezet nyújtott Raphaelnek.
A fiú kifejezéstelenül pillantott vissza rá tiszta, elbűvölő szemével. –
Nem foghatok veled kezet, vérfarkas. – Amikor Luke arcára kiült a
sértődöttség, elmosolyodott, éppen hogy csak kivillantva szemfogai
hegyét. – Kivetítés vagyok – magyarázta, és felemelte a kezét, hogy
mindenki láthassa, hogyan szűrődik át rajta a fény. – Semmit sem tudok
megérinteni.
– De... – Luke felnézett a tetőablakon besütő holdra. – Miért? –
Leengedte a kezét. – Nos, örülök, hogy itt vagy. Akármilyen formában
is tartottad helyesnek megjelenni.
Raphael megrázta a fejét. Tekintete egy pillanatra elidőzött Claryn –
a lánynak ez egyáltalán nem tetszett –, aztán Jocelyn felé fordult, és
szélesen elmosolyodott. – Maga – szólt – Valentine felesége. Többen is
meséltek a fajtámból magáról. Olyanok, akikkel együtt harcolt a
Felkelés idején. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy személyesen
is találkozhatunk.
Jocelyn meghajtotta a fejét. – Sok bátor harcost ismertem meg akkor
az Éjszaka Gyermekei közük Érkezésed azt jelenti talán, hogy ismét
vállt vállnak vetve küzdhetünk?
Clary furcsának találta, hogy édesanyja ilyen hivatalos hangon
beszél, Jocelyn számára azonban láthatólag mégis ez volt a természetes.
Éppen olyan természetes, mint máskor a földön ülni egy ősöreg
kezeslábasban, a kezében egy festékes ecsettel.
– Remélem – felelte Raphael, és tekintete úgy söpört végig Claryn,
akár egy hideg kéz érintése. – Csak egy feltételünk van, egyetlen
egyszerű és apró kérésünk. Ha ez teljesül, az Éjszaka Gyermekei
számos országból sereglenek majd ide, hogy az önök oldalán
harcolhassanak.
– A hely a Tanácsban – mondta Luke. – Természetesen... hivatalossá
tehetjük, a dokumentumok egy órán belül elkészülhetnek...
– Nem – közölte Raphael. – Nem a Tanácsról van szó. Valami
másról.
– Valami... másról? – visszhangozta értetlenül Luke. – Miről?
Biztosíthatlak, ha lehetőségünk van rá...
– Ó, van bizony – szólt közbe lebilincselő mosollyal a vámpír. – Ami
azt illeti, olyasvalamiről van szó, ami jelen pillanatban is itt van a terem
falai között – mutatott körbe kecses mozdulattal az egybegyűlteken. –
Simont akarjuk – mondta. – A Napjárót.
Az alagút hosszú volt, és olyan kacskaringós, hogy Jace-nek néha az
a benyomása támadt, mintha egy irdatlan szörnyeteg farkában
lopakodna előre. Mindent betöltött a nyirkos kövek és a hamu szaga,
meg valami dohos és furcsa bűz, ami Jace-t halványan a Csontvárosra
emlékeztette.
Az alagút végül egy kerek kamrába torkollott. Hatalmas, ékszerként
ragyogó cseppkövek lógtak a barázdás kőmennyezetről. A talaj olyan
sima volt, mintha lecsiszolták volna, itt-ott pedig kövekből készült
berakásos minták díszítették. Körben egy sor érdes sztalagmit
emelkedett. A terem közepén egyetlen masszív cseppkő meredt fölfelé,
akár egy gigantikus szemfog; az oldalát vörös minták díszítették. Jace a
szemét meresztve észrevette, hogy a cseppkő oldalai átlátszóak, és a
vörös mintákat valójában a belsejében mozgó valamik rajzolják ki.
Olyan volt a látvány, mintha színes füst kavarogna egy kémcsőben.
Odafentről egy kerek nyíláson keresztül fény szűrődött a terembe. A
termet nyilvánvalóan így alkották meg, nem pedig a természet formálta
ilyenné – a padló finom mintázatai ezt kétségbevonhatatlanná tették de
mégis, ki vájt volna ki egy ekkora föld alatti barlangot, és miért?
Egyszerre éles károgás hasított a terem csendjébe, amitől Jace hátán
végigfutott a hideg. A fiú belépett egy testes cseppkő mögé, és gyorsan
elrejtette a boszorkányfényét. Ebben a pillanatban a barlang túlsó
végében két alak jelent meg, és elindultak felé, miközben a fejüket
összedugva beszélgettek. Jace csak akkor ismerte fel őket, amikor a
terem közepére értek.
Sebastian volt az.
Es Valentine.
Simon remélte, hogy elkerülheti a tömeget, ezért a hosszabbik úton
indult el az emelvény felé, a terem oldalán sorakozó oszlopok között.
Menet közben leszegte a fejét, és elmerült a gondolataiban. Furcsának
tűnt, hogy Alec, aki csak egy-két évvel volt idősebb nála, csatába indul,
a többiek pedig itt maradnak. És Isabelle láthatólag teljes lelki
nyugalommal fogadta a dolgot. Nem sírt, nem kapott hisztériás
rohamot. Mintha erre számított volna. Talán így is volt. Talán mind erre
számítottak.
A fiú már egészen közel járt az emelvény lépcsőihez, és meglepetten
vette észre, hogy Raphael is ott áll Luke-kal szemben, hűvösen és
szenvtelenül, ahogy mindig. Vele ellentétben Luke zaklatottnak tűnt – a
fejét rázta, és tiltakozva emelte fel a kezét. Jocelyn nyilvánvalóan
szintén fel volt háborodva. Simon nem látta Clary arcát – a lány háttal
volt neki –, de ismerte annyira, hogy már a válla tartásán lássa,
mennyire feszült.
Mivel nem akarta, hogy Raphael észrevegye, Simon bebújt egy
oszlop mögé, és onnan hallgatózott. Még a tömeg zsivaján keresztül is
hallotta Luke megemelt hangját.
– Szó sem lehet róla – mondta a férfi éppen. – El sem hiszem, hogy
ilyet kérsz egyáltalán.
– Én pedig el sem hiszem, hogy nemet mondtok. – Raphael hangja
hűvös volt, tiszta és éles, akár egy fiatal fiúé. – Egészen kis dologról
van szó.
– Nem egy dologról van szó – förmedt rá a vámpírra Clary. –
Simonról van szó. Ő ember.
– Vámpír – közölte Raphael. – Erről valamiért folyton
megfeledkeztek.
– Tálán nem vagy te is vámpír? – kérdezte Jocelyn. Éppen olyan
fagyos volt a hangja, mint amikor Clary meg Simon bajba keveredett
valami ostobaság miatt. – Azt akarod mondani, hogy a te életed
fikarcnyit sem ér?
Simon hozzásimult az oszlophoz. Hát itt meg mi folyik?
– Az én életem nagyon is sokat ér – felelte Raphael –, mivel az
önökével ellentétben örökké tart. Se vége, se hossza azoknak a
dolgoknak, amiket megvalósíthatok, miközben önök számára előbbutóbb
eljön a vég. Csakhogy most nem ez a lényeg. Simon vámpír, a
népemhez tartozik, és szeretném visszakapni.
– Vissza aztán biztosan nem kaphatod – csattant föl Clary. – Eleve
nem is volt a tied. Még csak nem is érdekelt, amíg ki nem derült, hogy
ki tud menni a napra...
– Talán így van – bólintott Raphael –, de nem azért, amiért
gondolod. – Félrebillentette a fejét, és világos, meleg szeme úgy ugrált
ide-oda, mint valami madáré. – Egyetlen vámpírnak sem lenne szabad
az ő képességeivel rendelkezni – mondta. – Éppen úgy, ahogy egyetlen
Árnyvadásznak sem lenne szabad a te vagy a bátyád képességeivel
rendelkeznie. Évekig azt tanították nekünk, hogy egy tévedés vagyunk,
természetellenes faj. De igazából ez... ez a természetellenes.
– Raphael! – Luke hangjában figyelmeztetés csendült. – Nem tudom,
miben reménykedtél, de semmi esélyed, hogy hagyjuk bántani Simont.
– Viszont hagyjátok, hogy Valentine meg a démonhadserege bántsa
ezeket az embereket, a szövetségeseiteket. – Raphael széles gesztussal
mutatott körbe a termen. – Hagyjátok, hogy kockára tegyék az életüket,
Simonnak viszont nem kínáljátok fel ugyanezt a lehetőséget. –
Leengedte a karját. – Tudnotok kell, hogy máskülönben nem harcolunk
mellettetek. Az Éjszaka Gyermekei nem veszik ki a részüket a csatából.
– Akkor nem veszik ki a részüket – mondta Luke. – Nem fizetek egy
ártatlan élettel az együttműködésetekért. Én nem Valentine vagyok.
Raphael Jocelynhoz fordult. – És maga, Árnyvadász? Hagyja, hogy
ez a vérfarkas döntse el, mi a jó a népének?
Jocelyn úgy pillantott Raphaelre, mintha a fiú egy csótány lenne a
konyhája padlóján. – Ha Simonnak csak a haja szála is meggörbül
miattatok, vámpír – mondta kiszámított lassúsággal –, miszlikbe
aprítalak, és megetetlek a macskámmal. Megértetted?
Raphael összeszorította a száját. – Hát jó – mondta. – Ha majd a
Brocelind-síkon haldokoltok, feltehetitek magatoknak a kérdést, hogy
megérte-e egyetlen életért olyan sokat feláldozni.
Ezzel eltűnt. Luke Claryhez fordult, de Simon már nem őket nézte.
Lepillantott a kezére. Azt hitte, hogy reszketni fog, de olyan
mozdulatlan volt, mint egy hulláé. Most nagyon lassan mindkettőt
ökölbe szorította.
Valentine olyan volt, mint mindig: megtermett férfi, átszabott
Árnyvadász öltözékben, finom vonásaihoz egyáltalán nem illő széles
vállal. A hátán ott lógott a Végzet Kardja egy tömött zsák társaságában.
Széles övet viselt, benne számos fegyverrel: vastagvadászpengékkel,
vékony tőrökkel és nyúzó késekkel. Ahogy egy kiálló szikla mögül
figyelte Valentine-t, Jace ugyanazt érezte, amit mostanában mindig, ha
az apjára gondolt: kitartó, ismerős ragaszkodást, amit azonban lassan
elemésztett az üresség, a csalódottság és a bizalmatlanság.
Furcsa volt együtt látni az apját Sebastiannal, aki... megváltozott. Ő
is azt az öltözetet viselte, hozzá pedig egy hosszú, ezüst markolatú
kardot, de nem a ruhája tűnt rajta különösnek. Inkább a haja: göndör,
fekete fürtjei helyét fehéraranyra emlékeztető, csillogó szőkeség vette
át. Őszintén szólva, illett is hozzá, így már a bőre sem tűnt olyan
sápadtnak. Korábban nyilván festette a haját, hogy jobban hasonlítson a
valódi Sebastian Verlacra, és ez volt a valódi külseje. Keserű, örvénylő
gyűlölet söpört át Jace-en. Nem volt könnyű megállnia, hogy ott
maradjon a szikla takarásában, és ne ugorjon elő, hogy megragadja
Sebastian torkát.
Hugó megint károgott egyet, aztán lejjebb ereszkedett, és letelepedett
Valentine vállára. Jace-be belehasított a fájdalom, ahogy meglátta a
hollót éppen abban az ismerős testhelyzetben, amiben a Hodge-dzsal
töltött évek során megszokta. Hugó gyakorlatilag az öreg tanár vállán
élt, és most Valentine-nál látni egészen idegen érzés volt, hiába derült
ki annyi minden rossz Hodge-ról.
Valentine felnyúlt, és végigsimította a madár csillogó tollait, majd
biccentett, mintha komoly beszélgetésbe készülne mélyedni vele.
Sebastian felhúzta fakó szemöldökét. – Kaptunk híreket Alicantéból?
– kérdezte, ahogy Hugó felszállt Valentine válláról, és megint a
magasba emelkedett. Szárnya hegye végigsúrolta a cseppkövek csillogó
hegyét.
– Semmi sem olyan világos, mint szeretném – szólt Valentine. Apja
szokás szerint hűvös és rezzenéstelen hangja nyílvesszőként hasított
Jace-be. A keze önkéntelenül is remegni kezdett, és erővel az oldalához
szorította, hálásan, amiért a kiszögellés eltakarta a másik kettő szeme
elől. – Egy dolog biztos. A Klávé továbbra is szövetségben áll
Luciannel és az Alvilágiak csapatával.
Sebastian összeráncolta a homlokát. – De Malachi azt mondta...
– Malachi elbukott. – Valentine egyenes vonallá húzta össze a száját.
Jace meglepetésére Sebastian lépett egyet előre, és megérintette
Valentine karját. Volt valami abban az érintésben – valami intim és
magabiztos –, amitől Jace-nek azonnal felfordult a gyomra, mintha egy
rakás férget nyelt volna le. Senki sem érinthette meg így Valentine-t.
Mégő maga sem érintette volna meg így az apját. – Ideges vagy? –
kérdezte Sebastian, és a hangjában is ott volt ugyanaz a groteszk,
felfoghatatlan bizalmasság.
– A Klávé rettenetesebb, mint gondoltam. Azt tudtam, hogy
Lightwoodék reménytelenül romlottak, és hogy ez a fajta romlottság
ragályos. Ezért próbáltam meg távol tartani őket Idristől. De hogy a
többiek is ilyen könnyen hagyják, hogy Lucian csak úgy megmérgezze
őket, amikor nem is Árnyvadász... – Valentine-ról sütött az undor, de
nem távolodott el Sebastiantól, és Jace egyre inkább hitetlenkedve
figyelte, hogy még csak nem is söpörte le a fiú kezét a karjáról. –
Csalódott vagyok. Azt hittem, hallgatnak a józan észre. Szívesebben
vettem volna, ha nem így végződnek a dolgok.
Sebastiannak megcsillant a szeme. – Nem értek egyet – mondta. –
Képzeld csak el őket, ahogy felkészülnek a csatára, ahogy kilovagolnak,
hogy dicsőséget szerezzenek maguknak, aztán rájönnek, hogy az egész
semmit sem számít. Hogy az elszántságuk hiábavaló. Képzeld el,
milyen képet fognak vágni! – Széles mosolyra húzta a száját.
– Jonathan! – sóhajtott fel Valentine. – Ez csak a szükséges rossz,
nem olyasmi, amin elvezkedni kéne.
Jonathan? Jace keze hirtelen izzadni kezdett, ahogy megragadta a
sziklát. Miért szólítaná Valentine Sebastiant az ő nevén? Tálán csak
nyelvbotlás volt? De Sebastian láthatólag nem lepődött meg.
– Hát nem jobb, ha élvezem, amit csinálok? – kérdezte Sebastian. –
Az hétszentség, hogy Alicantéban jól éreztem magam. A Lightwood
család jobb társaság volt, mint amilyennek beállítottad őket. Főleg a
csaj, Isabelle. Igen jó hangulatban váltunk el. Ami pedig Claryt illeti...
Jace szíve már attól is fájdalmasan szökkent egyet, hogy meghallotta
Clary nevét Sebastian szájából.
– Egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam – folytatta
Sebastian zsémbesen. – Egyáltalán nem is hasonlít hozzám.
– A világon senki sem hasonlít hozzád, Jonathan. Ami pedig Claryt
illeti, ő mindig is pontosan olyan volt, mint az édesanyja.
– Nem hajlandó beismerni, hogy mit akar valójában – mondta
Sebastian.
– Még nem. De el fog még jönni hozzánk.
Valentine felhúzta a szemöldökét. – Hogyhogy el fog jönni hozzánk?
Sebastian vigyora szinte leküzdhetetlen haraggal töltötte meg Jace-t.
A fiú keményen az ajkába harapott, és vér ízét érezte a szájában. – Jaj,
érted – felelte Sebastian. – Át fog állni a mi oldalunkra. Alig várom.
Időtlen idők óta nem szórakoztam olyan jól, mint amikor átvertem.
– Nem az volt a lényeg, hogy jól szórakozz. Az volt a feladatod,
hogy megtudd, mit keres. Erre, amikor megtalálta, méghozzá nélküled,
hagytad, hogy odaadja egy boszorkánymesternek. Aztán meg magaddal
hozni is képtelen voltál, amikor eljöttél, annak ellenére, hogy micsoda
fenyegetést jelent a számunkra. Nem mondanám fergeteges sikernek,
Jonathan.
– Én próbáltam elhozni. Folyton szem előtt volt, és mégsem
rabolhattam el a Szövetség Termének közepén – duzzogott Sebastian. –
Aztán meg mondtam már, hogy fogalma sincsen, hogyan használja a
rúnás képességét. Túl naiv hozzá, hogy veszélyt jelentsen...
– Akármit is tervez a Klávé, ő áll a középpontjában – mondta
Valentine.
– Ennyit megtudtunk Hugótól. Látta az emelvényen a Szövetség
Termében. Ha meg tudja mutatni a Klávénak, mire képes...
Jace hirtelen nagyon kezdte félteni Claryt, de persze büszke is volt rá
egyben – hát persze hogy ő áll a középpontban. Ez az ő Claryje.
– Akkor harc lesz – szólt Sebastian. – Végül is ezt akarjuk, nem?
Clary nem számít. Csak a harc számít.
– Szerintem alábecsülöd őt – jegyezte meg csendesen Valentine.
– Figyeltem – felelte Sebastian. – Ha olyan korlátlan a képessége,
mint amilyennek te hiszed, akkor kihozhatta volna vele a kis
vámpírbarátját a börtönből... vagy megmenthette volna azt a hülye
Hodge-ot, amikor haldoklott.
– Egy képesség nem csak akkor lehet halálos, ha korlátlan –
jelentette ki Valentine. – Ami pedig Hodge-ot illeti, talán lehetnél kicsit
visszafogottabb a halálával kapcsolatban, ha már te ölted meg.
– Éppen az Angyalról akart beszélni nekik. Muszáj volt.
– Meg akartad ölni. Mindig mindenkit meg akarsz ölni. – Valentine
elővett a zsebéből egy pár bőrkesztyűt, és lassan felhúzta. – Talán
beszélt volna róla. Talán nem. Éveken át ő gondoskodott Jace-ről az
Intézetben, és nyilván elgondolkodott rajta, mit nevel fel. Hodge azon
kevesek egyike volt, akik tudták, hogy nem csak egy fiú létezik. Biztos
voltam benne, hogy nem árul el, ahhoz nem volt elég vér a pucájában. –
Komoran nyújtóztatta ki az ujjait a kesztyűben.
Nem csak egy fiú? Miről beszél Valentine?
Sebastian egyetlen kézlegyintéssel intézte el Hodge-ot. – Kit érdekel,
mit gondolt? Meghalt, és nem kár érte. – Feketén ragyogott a szeme. –
Most a tóhoz mész?
– Igen. Világos, hogy mit kell tenned? – Valentine állával a
Sebastian övén lógó kard felé intett. – Használd azt! Nem a Végzet
Kardja, de kellő démoni erővel rendelkezik erre a célra.
– Nem mehetek veled a tóhoz? – Sebastian hangja határozottan
nyafogásszerű lett. – Nem szabadíthatjuk rájuk most a sereget?
– Még nincs éjfél. Azt mondtam, addig kapnak időt. Még meggondol
hatják magukat.
– Nem fogják...
– A szavamat adtam, és nem áll szándékomban megszegni. –
Valentin nem tűrt ellentmondást. – Ha Malachi nem üzen éjfélig, nyisd
ki a kaput! – A férfit láthatólag bosszantotta Sebastian habozása. – Ezt
meg kell tenned a kedvemért, Jonathan. Nem várhatok itt éjfélig.
Majdnem egy órába telik, mire az alagutakon át eljutok a tóhoz, és nem
áll szándékomban hagyni, hogy a csata sokáig elhúzódjon. Az
eljövendő nemzedékeknek tudniuk kell, milyen gyorsan vesztett a
Klávé, és milyen elsöprő volt a győzelmünk.
– Csak sajnálom, hogy lemaradok róla, amikor megidézed őket. Jó
lenne ott lenni veled. — Sebastian tekintetében ott volt a sóvárgás, de
valami más is, valami gunyoros, öntelt, számító, és valami furcsán,
kimódoltan... hideg Nem mintha Valentine-t különösebben érdekelte
volna.
Jace döbbenten látta, hogy a férfi egy gyors, leplezetlenül
szeretetteljes gesztussal megérinti Sebastian arcát, mielőtt megfordult
volna, hogy elinduljon a barlang túlsó vége felé, ahol sűrűbbek lettek az
árnyékok. Ott meg állt, halvány alak a sötét háttér előtt. – Jonathan –
kiáltotta vissza, mire Jace akaratlanul is felkapta a fejét. – Egy nap majd
az Angyal szemébe nézhetsz. Végtére is te öröklöd a Végzet Ereklyéit,
ha én elmegyek. Talán egy nap te is megidézed majd Razielt.
– Az jó lenne – mondta Sebastian, és mozdulatlanul figyelte, ahogy
Valentine egy utolsó biccentéssel eltűnik a sötétségben. – Nagyon jó
lenne – tette hozzá a fiú, suttogássá csendesítve a hangját. – Szívesen
szembeköpném a rohadékot – morogta, aztán megpördült. – Akár elő is
jöhetsz, Jace – szólt. – Tudom, hogy itt vagy.
Jace mozdulatlanná merevedett, ha csak egy pillanatra is. Aztán
ösztönösen megindult, és mire egyáltalán végiggondolhatta volna, mit
tesz, már rohant is az alagút felé. Ki kellett jutnia innen, hogy valami
úton-módon kijuttathasson egy üzenetet Luke-nak.
Csakhogy az alagútba már nem juthatott be. Sebastian állt ott hűvös,
csú-Iondáros tekintettel. A karját kinyújtotta, ujjai kétoldalt kis híján az
alagút Kőfalát érintették. – Tényleg? – szólt. – Te sem gondolhattad
komolyan, hogy gyorsabb vagy nálam.
Jace csúszva fékezett. A szíve egyenetlenül vert a mellkasában, akár
egy elromlott metronóm, a hangja azonban rezzenéstelen volt. –
Minden más elképzelhető tekintetben jobb vagyok nálad, úgyhogy
ennyi belefér.
Sebastian elmosolyodott. – Hallottam a szívverésed – mondta
halkan. – Amikor figyelted, hogy Valentine-nal beszélgetek.
Felzaklatott?
– Hogy a jelek szerint randizol az apámmal? – Jace megrántotta a
vállát. – Magunk közt szólva egy kicsit fiatal vagy hozzá.
– Mi van? – Amióta először találkoztak, Jace most először látta a
fiún, hogy meglepődik valamin. Most is csak egyetlen rövid pillanatig
élvezhette azonban a helyzetet, mielőtt Sebastian összeszedte magát.
Valami sötét csillogás azért ott maradt a szemében, jelezve, hogy nem
bocsátott meg Jace-nek, amiért kihozta a sodrából. – Néha
elgondolkodtam rajtad – folytatta Sebastian ugyanazon a kedélyes
hangon. – Időnként mintha lett volna valami a mögött a sárga szempár
mögött. Mintha meg-megvillant volna benned az intelligencia, nem
úgy, mint a választott családod többi sík hülye tagjában. De, gondolom,
csak póz volt ez is. Ugyanolyan ostoba vagy, mint ők, hiába kaptál tíz
éven át jó nevelést.
– Mit tudsz te a nevelésemről?
– Többet, mint gondolnád. – Sebastian leengedte a kezét. – Ugyanaz
az ember nevelt fel téged is, aki engem. Csak engem nem unt meg az
első tíz év után.
– Ezt meg hogy érted? – Jace torkából csak suttogva jött elő a hang,
aztán, ahogy Sebastian rezzenéstelen arcát nézte, hirtelen az az érzése
támadt, mintha most látná először – a hirtelenszőke hajat, a fekete
antracit szem párt, arca kemény redőit, amelyeket mintha kőből
faragtak volna ki és hozzáképzelte az apja arcát, ahogyan az Angyal
megmutatta neki: fiatalon, harcra készen, éhesen. És akkor már tudta. –
Valentine az apád. A testvérem vagy.
De Sebastian már nem állt ott előtte. Hirtelen a háta mögé került, és
átka rolta Jace vállát, mintha meg akarná ölelni, csakhogy mindkét
kezét ökölbe szorította. – Üdvözöllek, s búcsúzom, fivérem – mondta,
majd felrántotta a karját, és megszorította Jace nyakát, elvágva a levegő
útját a torkában.
Clary hullafáradt volt. A homloka mögé tompa, lüktető fejfájás vette
be magát az Összefogás rúna utóhatásaként. Olyan volt, mintha valaki a
rossz oldalról próbált volna meg berúgni egy ajtót.
– Valami baj van? – kérdezte Jocelyn, és Clary vállára tette a kezét.
– Úgy festesz, mint aki nem érzi valami jól magát.
Clary lenézett, és látta a pókhálószerű, fekete rúnát édesanyja kezén;
az ikertestvérét annak, ami Luke tenyerét díszítette. Összeszorult a
gyomra. Valahogy sikerült megbirkóznia vele, hogy édesanyja alig
néhány óra múlva egy hadseregre való démonnal fog csatába szállni –
de irtózatos erőfeszítésébe telt folyamatosan elnyomni magában az újra
meg újra feltörő gondolatot.
– Csak jó lenne tudni, hol lehet Simon – felelte Clary, és felállt. –
Megyek, előkerítem.
– Odalent? – Jocelyn aggodalmas tekintettel pillantott a tömegre.
Most már kevesebben voltak, állapította meg Clary, mivel akik
megkapták a Jelüket, kisereglettek a térre. Malachi az ajtóban állt, és
szenvtelenül osztogatta az utasításokat az Alvilágiaknak meg az
Árnyvadászoknak, hogy ki merre menjen.
– Nem lesz gond. – Clary édesanyját és Luke-ot kikerülve az
emelvény lépcsője felé indult. – Rögtön visszajövök.
A közelben állók felé fordultak, ahogy lesietett a lépcsőn, és
beleolvadt a tömegbe. Érezte a rászegeződő tekintetek irdatlan súlyát.
Végignézett az összegyűlteken, Lightwoodékat vagy Simont keresve,
de egyetlen ismerőst sem látott – ráadásul borzasztó nehéz lett volna
bárkit is észrevenni ebben a nyüzsgésben, valakinek, aki ilyen alacsony,
mint ő. Clary hangos sóhajjal a terem nyugati vége felé indult, ahol
kevesebben voltak.
Abban a pillanatban, hogy a magas márványoszlopok vonalába ért,
az egyik mögül kinyúlt egy kéz, és félrerántotta. Clarynek felszisszenni
is alig maradt ideje, és máris a legnagyobb oszlop mögött találta magát
a sötétben, hátával a hűvös márványfalnak támaszkodva. Simon
szorította a karját. – Ne sikíts, jó? Csak én vagyok – szólt a fiú.
– Hát persze hogy nem fogok sikítani. Ne beszélj hülyeségeket! –
Clary körbepillantott, kíváncsian, hogy mi történik éppen. Innen csak
keveset láthatott a teremből az oszlopok között. – De mire véljem ezt a
James Bond-os kémjátékot? Amúgy is téged kerestelek.
– Tudom. Csak azt vártam, hogy gyere le az emelvényről. Ott
akartam beszélni veled, ahol senki más nem hallhatja meg. – Feszülten
nyalta meg az ajkát. – Hallottam, mit mondott Raphael. Hogy mit akar.
– Ó, Simon! – csüggedt el Clary. – Figyelj, nem történt semmi. Luke
elhajtotta...
– Talán nem kellett volna – mondta Simon. – Talán meg kellett
volna adnia Raphaelnek, amit akart.
Clary hunyorogva nézett a fiúra. – Úgy érted, téged? Ne legyél már
hülye! Kizárt dolog, hogy...
– Egy esetben nem kizárt. – Simon erősebben szorította a lány karját.
– Ha én is akarom. Azt szeretném, ha Luke megmondaná Raphaelnek,
hogy áll az alku. Vagy én magam mondom meg neki.
– Tudom, mit csinálsz – tiltakozott Clary. – Tiszteletben is tartom, és
csodállak érte, de nem kell megtenned, Simon, egyáltalán nem kell.
Amit Raphael kér, az nem tisztességes, és senki sem fog elítélni, ha
nem áldozod fel magad egy háborúért, amit nem is neked kell
megvívnod...
– De hát éppen erről van szó – mondta Simon. – Raphaelnek igaza
van. Tényleg vámpír vagyok, és te ezt folyton elfelejted. Vagy talán
csak el akarod felejteni. De én Alvilági vagyok, te meg Árnyvadász, és
ez a háború mind kettőnké.
– De te nem vagy olyan, mint ők.
– Közéjük tartozom. – Lassan beszélt, kiszámítottam mintha csak
biztos akarna lenni benne, hogy Clary minden szavát megérti. – Ez nem
fog meg változni. Ha az Alvilágiak együtt vívják meg ezt a háborút az
Árnyvadászok kai, Raphael népének részvétele nélkül, akkor az Éjszaka
Gyermekei nem kapnak helyet a Tanácsban. Nem lesznek részei annak
a világnak, amit Luke próbál létrehozni. Annak a világnak, ahol az
Árnyvadászok és az Alvilágiak együtt dolgoznak. Együtt élnek. A
vámpírok ebből kimaradnak. Az Árnyvadászok ellenségek lesznek. Te
meg én ellenségek leszünk.
– Sosem tudnék az ellenséged lenni.
– Belehalnék – mondta egyszerűen Simon. – Viszont semmit sem
érékei vele, ha a háttérbe húzódom, és úgy teszek, mintha nem lennék
része ennek az egésznek. És nem az engedélyedet kérem. A
segítségedre van szükségem. De ha nem kapom meg, Maia akkor is
elvisz a vámpírok táborába, és mindenképpen feladom magam
Raphaelnek. Érted?
Clary a fiúra meredt. Simon olyan erővel szorította a karját, hogy
érezte, ahogy lüktet a vére a fiú keze alatt. Megnyalta kiszáradt ajkát;
keserű ízt érzett. – Mégis – kérdezte –, mit segíthetnék neked?
A fiú válaszát hallva hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét. Már
rázta is a fejét, mielőtt Simon a mondanivalója végére ért volna. A haja
előre-hátra csapkodott, majdnem eltakarva a szemét. – Nem – közölte. –
Ez őrültség, Simon. Ez nem ajándék, ez büntetés...
– Nekem talán nem az – mondta a fiú. A tömeg közepe fele
pillantott, és Clary észrevette Maiát, amint őket figyelte kíváncsian.
Nyilvánvalóan Simonra várt. Ez nekem túl gyors, gondolta Clary.
Minden olyan gyorsan történik.
– Jobb, mint a másik lehetőség, Clary.
– Nem...
– Lehet, hogy egyáltalán nem is fog fájni. Végtére is már megkaptam
a büntetésem, igaz? Így sem mehetek be egy templomba vagy egy
zsinagógába, nem mondhatok ki megszentelt neveket, nem öregszem.
Ki vagyok zárva a hétköznapi dolgokból. Talán ez most nem fog
semmin sem változtatni.
– De talán mégis.
A fiú elengedte Clary karját, a derekára csúsztatta a kezét, és kivette
az övéből Patrick irónját. A lány felé nyújtotta. – Clary! – szólt. – Tedd
meg ezt a kedvemért! Kérlek!
A lány zsibbadó ujjakkal elvette az irónt, majd felemelte, és a hegyét
Simon bőréhez illesztette, közvetlenül a szeme fölött. Az első Jel,
mondta Magnus. A legelső. Clary rágondolt, és az irón úgy kezdett
mozogni, akár egy táncos, amikor megszólal a zene. A fekete vonalak,
mint egy gyorsított felvételen nyíló virág, rajzolódtak ki a homlokán.
Amikor Clary végzett, a jobb keze már égett a fajdalomtól, de ahogy
hátralépett, és megnézte a művét, tudta, hogy valami hibátlant,
különlegeset és ősit alkotott, valamit az idők kezdetéről. Ahogy a fiú
zavarodottan végighúzta az ujját a homlokán, a rúna csillagként
ragyogott fel.
– Érzem – szólt. – Mintha égne.
– Nem tudom, mi fog történni – suttogta Clary. – Nem tudom,
hosszú távon milyen mellékhatása lehet.
Simon egy fanyar félmosoly kíséretében megérintette a lány arcát. –
Reménykedjünk benne, hogy lesz esélyünk megtudni.
19
Peniél
MAIA AZ ÚT JAVA RÉSZÉN csendben maradt, és leszegett fejjel
ballagott az erdő felé, csak időnként pillantott körbe, összeráncolt orral
koncentrálva. Simon kíváncsi lett volna rá, hogy vajon szaglászva
próbálja-e megállapítani, merre kell menniük, és végül arra jutott, hogy
ha kicsit fura is egy ilyen képesség, azért alkalmasint jól jöhet. Aztán az
is leesett neki, hogy egyáltalán nem kell szednie a lábát, hogy lépést
tartson Maiával, akármilyen sebesen is halad a lány. Még amikor
megérkeztek az erdőbe vezető döngölt földúthoz, és Maia fürgén,
csendesen, szinte lekuporodva futni kezdett, akkor is gond nélkül vette
fel a tempóját.
Ez volt talán az egyetlen olyan dolog a vámpírlétben, amit
határozottan élvezni tudott.
Túl hamar véget ért: a fák sűrűbben álltak, a talajt pedig kuszán
tekergőző gyökerek és lehullott avar sűrű rétege borította. Az ágak
csipkeszerű mintázatot alkottak a csillagoktól ragyogó égbolt előtt. Egy
ragyogó fehér fogakra emlékeztető, hatalmas sziklákkal teli tisztáson
bukkantak elő a fák közül. Itt-ott halomban álltak a levelek, mintha
valaki egy óriási gcreblyével esett volna neki a helynek.
– Raphael! – Maia tölcsért formált a kezéből a szája előtt, úgy
kiáltott. Olyan erős volt a hangja, hogy a környező fákról felreppentek a
madarak. – Raphael, mutasd meg magad!
Csend. Aztán az árnyékok közt megzördültek a levelek, és halk,
kopogó hang hallatszott, mint amikor eső ver egy bádogtetőt. A
kupacban heverő levelek apró köröket leírva felröppentek a levegőbe.
Simon hallotta, hogy Maia köhögni kezd; a lány felkapta a kezét,
mintha a leveleket akarná elsöpörni az arca elől.
A szél ugyanolyan hirtelen szűnt meg, mint ahogy feltámadt.
Raphael alig pár lépésnyire állt Simontól. Egy csapat vámpír vette
körül; éppen olyan sápadtak és mozdulatlanok voltak a holdfényben,
mint maguk a fák. Tekintetük üres volt, a csupasz ellenségességen kívül
minden más hiányzott belőle. Simon felismert néhányat a Dumort
szállóból: az apró Lilyt például, meg a szőke Jacobot, akinek olyan
keskeny volt a szeme, akár egy kés pengéje. Azért legalább
ugyanannyian voltak, akiket sosem látott azelőtt.
Raphael előrelépett. A bőre színtelen volt, a szemét sötét árnyékok
vették körül, de azért mosolygott, amikor meglátta Simont.
– Napjáró – szólt. – Hát eljöttél.
– Eljöttem – bólintott Simon. – Itt vagyok, szóval... elrendeztük.
– Messze nem rendeztük még el, Napjáró. – Raphael Maiára
pillantott. – Lükantróp – mondta –, térj vissza a falkavezéredhez, és
köszönd meg neki, hogy meggondolta magát. Üzenem, hogy az Éjszaka
Gyermekei együtt fognak harcolni a népével a Brocelind-síkon.
Maia arca feszült volt. – Luke nem gond...
Simon kapkodva vágott a szavába. – Jól van, Maia. Indulj!
A lány szeme szomorúan világított. – Simon, gondolkodj! – szólt. –
Nem kell megtenned!
– De igen, kell – jelentette ki határozottan a fiú. – Maia, nagyon
köszönöm, hogy idehoztál, de most már menj el!
– Simon...
Simon most már súgva szólt hozzá. – Ha nem mész el,
mindkettőnket megölnek, és ez az egész nem ért semmit. Menj már,
kérlek!
Maia bólintott és elfordult, de ugyanazzal a mozdulattal már meg ís
kezdődött az átváltozása. Az egyik pillanatban még törékeny lány volt,
és szorosra kötött hajfonatai a vállát verdesték, a következőben pedig
már négy lábon futott sebes, hangtalan farkasként. Hamarosan elhagyta
a tisztást, és eltűnt az árnyékok között.
Simon visszafordult a vámpírokhoz – és kis híján hangosan
felkiáltott. Raphael ott állt közvetlenül előtte, alig néhány centire tőle.
Ilyen közelről tisztán látszottak a bőrén az éhségről árulkodó sötét
foltok. Simon arra a; éjszakára gondolt a Dumort szállóban – a sötétből
előbukkanó arcokra, a szálló nevetésre, a vér szagára –, és
összerázkódott.
Raphael megragadta Simon vállát. Becsapósan apró keze
vasmarokkal szorította. – Nézz felfelé – mondta –, és figyeld a
csillagokat! Úgy könnyebb lesz.
– Szóval tényleg meg fogsz ölni – állapította meg Simon. Maga is
meg lepődött, de egyáltalán nem félt; még csak különösebben feszült
sem volt. Mintha minden lelassult volna, hogy tökéletesen tisztán
láthassa a világot. Egyszerre rajzolódott ki előtte minden egyes falevél
az ágakon odafent, minden egyes kavics lent a földön és minden
rászegeződő szempár.
– Mit gondoltál? – kérdezte Raphael. Simonnak az volt a benyomása,
mintha kissé szomorú lenne a hangja. – Semmi személyes, efelől
biztosíthatlak. Ahogy korábban is mondtam: túl veszélyes vagy hozzá,
hogy meghagyjunk ilyennek. Ha tudtam volna, mi lesz belőled...
– Sosem hagytál volna kimászni abból a sírból. Tudom – mondta
Simon.
A tekintetük találkozott. – Mindenki azt teszi, amit kell, hogy életben
maradhasson. Ebből a szempontból még mi is olyanok vagyunk, mint
az emberek. – Tűhegyes fogai, mint két borotva, csusszantak elő a
helyükről. – Ne mozogj! – mondta. – Gyors leszek. – Ezzel előrehajolt.
– Várj! – szólalt meg Simon, és amikor Raphael egy megvető
pillantás kíséretében elhúzódott, erőteljesebben megismételte. – Várj!
Valamit meg kell neked mutatnom.
Raphael mély, sziszegő hangot hallatott. – Erősen remélem, hogy
nem csak az időt próbálod húzni, Napjáró.
– Nem. Van valami, amit szerintem látnod kéne. – Simon felemelte a
kezét, és félresöpörte a haját a homlokáról. Ostobának és kissé
színpadiasnak találta a gesztust, de aztán meglátta maga előtt Clary
elkeseredett arcát, ahogy kezében az irónnal felnézett rá, és azt
gondolta: az őkedvéért legalább megpróbáltam.
A Raphaelre gyakorolt hatás azonnali volt és döbbenetes. A fiú
hátraugrott, mintha Simon egy feszületet dugott volna az orra alá, és
elkerekedett a szeme. – Napjáró – hördült föl –, ki tette ezt veled?
Simon nem felelt. Nem igazán tudta, milyen reakcióra számítson, de
az eszébe sem jutott, hogy ilyesmi is történhet.
– Clary – válaszolta meg a saját kérdését Raphael. – Hát persze.
Csak ő lehet képes rá, hogy Jelet rajzoljon egy vámpírra... méghozzá
ilyen Jelet...
– Milyen Jelet? – kérdezte Jacob, a Raphael mögött álló,
madárcsontú fiú. A többi vámpír szemében zavarodottság keveredett
félelemmel, ahogy döbbenten bámulták Simont. Bármi, ami
megijesztette Raphaelt, rájuk is nyilvánvalóan a frászt hozta.
– Ez a Jel – szólt Raphael, továbbra is Simonra szegezve a tekintetét
– nem a Szürke Könyvből származik. Még annál is régebbi. Az ősi
Jelek egyike, amelyeket a Teremtő rajzolt meg a saját kezével. – Tett
egy mozdulatot, mintha meg akarná érinteni Simon homlokát, de úgy
tűnt, végül csak nem tudja rávenni magát; keze pár pillanatig a Jel fölött
lebegett, de végül leeresztette az oldala mellé. – Olvastam már ilyen
Jelekről, de sosem láttam hasonlót. Ez pedig...
– És monda néki az Úr: aki megöléndi Káint, hétszerte
megbüntettetik, És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, a
ki rátalál. Megpróbálhatsz megölni, Raphael. De én nem tanácsolnám.
– Káin Jele? – kérdezte hitetlenkedve Jacob. – Az a Jel ott rajtad
Káin Jele?
– Öld meg! – szólt egy vörös hajú vámpírnő, aki közvetlenül Jacob
mellett állt. Erős akcentussal beszélt; Simon orosznak vélte, bár nem
volt biztos a dolgában. – Öld meg így is!
Raphael arcán harag és hitetlenség keveredett. – Nem ölöm meg –
mondta. – Aki kárt tesz benne, az hétszeresen fog megbűnhődni érte. Ez
a Jel természete. Persze, ha bárki hajlandó vállalni a kockázatot, ne
habozzon, a vendégeim vagytok.
Senki sem szólt, de még csak nem is moccant.
– Gondoltam – nyugtázta Raphael. Tekintetével végigsöpört
Simonon. – Mint a gonosz mostoha a mesében, Lucian Graymark is
mérgezett almát küldött nekem. Felteszem, azt remélte, hogy kárt teszek
benned, aztán megkapom érte a megérdemelt büntetésemet.
– Nem – vágta rá gyorsan Simon. – Nem... Luke-nak fogalma sem
volt az egészről. Neki egyenesek voltak a szándékai. Tartanod kell
magad a megállapodáshoz.
– És ez a te döntésed volt? – Simon most először látott Raphael
tekintetében megvetésen kívül valami mást is, ahogy ránézett. – Ez nem
közönséges óvó rúna, Napjáró. Tudod, mi volt Káin büntetése? –
Halkan beszélt, mintha egy titkot osztana meg Simonnal. – Mostan
azért átkozott légy eföldön, bujdosó és vándorló légy a földön.
– Akkor – szólt Simon – vándorolni togok, ha ez a sors vár rám.
Megteszem, amit meg kell tennem.
– És mindezt – mondta Raphael – a Nephilimekért.
– Nem csak a Nephilimekért – helyesbített Simon. – Értetek is
teszem. Még ha nem is akarjátok. – Felemelte a hangját, hogy a hátrébb,
szótlanul álló vámpírok is hallják. – Tartottál tőle, hogy ha más
vámpírok is megtudják, mi történt velem, azt fogják hinni, hogy elég
egy Árnyvadász véréből inniuk, és máris kimehetnek a napfényre.
Csakhogy bennem nem emiatt van meg ez a képesség. Hanem
Valentine miatt. Elvégzett egy kísérletet, és annak lett ez az eredménye.
Ő okozta ezt, nem Jace. És nem is lehet megismételni. Soha többé nem
fog megtörténni.
– Felteszem, igazat beszél – szólalt meg Jacob Simon meglepetésére.
– Annyi biztos, hogy többet is ismertem az Éjszaka Gyermekei közül,
aki belekóstolt egy Árnyvadászba. Egy sem kedvelte meg közülük a
napfényt.
– Az csak egy dolog, hogy korábban nem voltatok hajlandóak
segíteni az Árnyvadászoknak – szólt Simon, ismét Raphael felé
fordulva. – Most viszont, hogy elküldtek hozzátok… – Hagyta, hogy a
mondat vége kimondatlanul lebegjen közöttük a levegőben.
– Ne próbálj zsarolni, Napjáró! – szólt Raphael. – Ha az Éjszaka
Gyermekei megígérnek valamit, akkor tartják a szavukat, akármilyen
rútul is bánnak velük. – Halványan elmosolyodott, amitől szemfogai
megvillantak a sötétben. – Csak egyvalami van itt még – mondta. – Egy
utolsó gesztus, amit elvárok tőled, hogy bebizonyítsd, mennyire
tisztességesek a szándékaid. – Az utolsó szavakat hűvös éllel nyomta
meg.
– Éspedig? – kérdezte Simon.
– Nem csak mi fogunk Lucian Graymark háborújában harcolni –
jelentette ki Raphael. – Ott leszel te is.
Jace ezüst örvényt látott maga előtt, amikor kinyitotta a szemét. A
száját valamilyen keserű folyadék töltötte meg. Köhögött, és egy
pillanatra azt hitte, fuldoklik – de ha így volt, akkor is csak a
szárazföldön. Hátát egy cseppkőnek vetve ült, a csuklóit összekötözték
a dereka mögött. Megint köhögött, és sós ízt érzett a nyelvén. Csak
most jött rá, hogy nem fuldoklik, hanem vérrel telt meg a szája.
– Felébredtél, öcskös? – Sebastian térdelt előtte egy darab kötéllel a
kezében. A vigyora olyan volt, mint a hüvelyéből előhúzott tőr. – Jó.
Egy kicsit tartottam tőle, hogy korábban öltelek meg a kelleténél. – Jace
elfordította a fejét, és a földre köpött egy adag vért. Úgy érezte, egy
levegővel teli ballon van a fejében, ami belülről nyomja a koponyáját.
Az ezüstös örvény a feje fölött lelassult, majd megállt, és a barlang
tetején tátongó nyíláson keresztül lassan kirajzolódtak a csillagok. –
Valamilyen különleges alkalomra vársz, hogy megölhess? Közeledik a
karácsony.
Sebastian elgondolkodva pillantott Jace-re. – Jó a szöveged. Ezt nem
Valentine-tól tanultad. De mégis, mit tanultál tőle? Nem úgy tűnik,
hogy a harcról például sokat tanított volna. – Közelebb hajolt. – Tudod,
mit kap tam tőle a kilencedik születésnapomra? Egy leckét.
Megmutatta, hogy van egy hely az ember hátán, ahová ha bedöfsz egy
pengét, beleszúrhatsz a szívébe, és még a gerincét is átvághatod
egyszerre, te mit kaptál a kilencedik születésnapodra, Angyalfiúcska?
Egy sütit?
A kilencedik születésnapjára? Jace nagyot nyelt. – Áruld el, milyen
lyukban tartott kiskorunkban? Mert nem emlékszem, hogy láttalak
volna a birtokon.
– Ebben a völgyben nőttem lel. – Sebastian állával a barlang kijárata
felé intett. – Ha belegondolok, én sem emlékszem, hogy láttalak volna
errefelé. Bár tudtam rólad. Lefogadom, hogy te nem tudtál rólam.
Jace megrázta a fejét. – Valentine-nak valamiért eszébe sem jutott
dicsekedni veled. Vajon miért?
Sebastian szeme megvillant. Most már könnyű volt észrevenni a
hasonlóságot Valentine-nal: a hirtelenszőke haj és a fekete szem
egyforma, sajátságos kombinációjához olyan vonások tartoztak,
amelyeket egy másik, kevésbé szigorú arcon akár finomnak is lehetett
volna nevezni. – Mindent tudtam rólad – mondta. – De te nem tudsz
semmit, igaz? – Sebastian felállt. – Azért hagytalak életben, hogy ezt
láthasd, öcskös! Szóval figyelj csak, nagyon figyelj!
Olyan sebes mozdulattal, hogy az már szinte láthatatlan volt,
Sebastian előhúzta a kardot az övén lógó hüvelyből. Ezüst markolata
volt, és a Végzet Kardjához hasonlóan tompa, sötét fénnyel villant. A
fekete pengére csillagokból álló mintázatot véstek; ahogy Sebastian
elfordította a fegyvert, a valódi csillagok fénye a mintákra esett, és azok
tüzesen ragyogtak fel.
Jace visszatartotta a lélegzetét. Azon gondolkodott, vajon Sebastian
egyszerűen meg akarja-e ölni, de aztán rájött, hogy akkor már bizonyára
megtette volna, amíg nem volt magánál. Jace figyelte, ahogy a terem
közepe felé indul, könnyedén tartva a kezében a kardot, ami pedig
meglehetősen súlyosnak tűnt. Kavarogtak a gondolatai. Hogyan lehet
Valentine-nak egy másik fia is? Ki az anyja? Valaki más a Körből?
Vajon Sebastian idősebb vagy fiatalabb nála?
Sebastian a hatalmas, vöröses árnyalatú cseppkőhöz lépett a terem
közepén. Ahogy közeledett felé, olyan volt, mintha lüktetne, és a füst
egyre sebesebben kavargott benne. Sebastian félig lehunyta a szemét, és
felemelte a pengét. Mondott valamit – egyetlen szót egy durva
hangzású démonnyelven és széles ívben meglendítve a kardot, teljes
erőből lesújtott.
A cseppkő teteje levált. Odabent olyan volt, mint egy kémcső,
amiből fekete és vörös füst kavargott felfelé, mint amikor a gáz süvít
kifelé egy lyukas ballonból. Robbanásszerű hang hallatszott, és Jace
érezte, ahogy a nyomásról pattogni kezd a füle. Jó lett volna
rátapasztani a kezét, de nem tudta mozdítani, túl szorosan volt
összekötözve a háta mögött.
Sebastiant félig elrejtette a felfelé gomolygó vörös-fekete füst. –
Most figyelj! – kiáltotta ragyogó arccal a fiú. Világított a szeme, fehér
haja lobogott az egyre erősödő szélben, és Jace-nek az jutott eszébe,
hogy valószínűleg az apjuk is ilyen lehetett fiatalkorában: rettenetes,
mégis magával ragadó. – Figyeld Valentine hadseregét!
Mire a végére ért, a hangját elnyomta a zaj. Olyan volt, mintha
tengerár csapódott volna a partnak, ahol megtört az irdatlan hullám, ami
egész városok összetört csontjait vitte magával ellenállhatatlan és
gonosz lendülettel. Kavargó, száguldó, hánykolódó feketeség ömlött a
megnyílt cseppkőből, és töltötte meg a levegőt, ahogy a barlang tetején
nyílt lyuk felé áramlott. Démonok. A mancsok, karmok, fogak és égő
szemek masszája visítva, üvöltve, hörögve emelkedett a levegőbe. Jace
visszaemlékezett rá, amikor Valentine hajójának a fedélzetén feküdt, és
az ég, a föld meg a víz körben rémálommá változott. Ez most rosszabb
volt. Olyan volt, mintha megnyílna a föld, és a pokol törne fel
odalentről. A démonok bűze ezer oszló hulláéra emlékeztetett. Jace
addig rángatta a kezét, amíg a kötelek a csuklójába vájtak, és kicsordult
a vére. Keserű ízt érzett a szájában, és tehetetlenül kezdett fuldokolni a
vértől meg az epétől, miközben az utolsó démonok is felemelkedtek, és
kigomolyogtak a barlangból, elfedve a csillagok fényét, mélyfekete
borzalommá varázsolva az eget.
Jace-nek az az érzése támadt, hogy egy-két percre elvesztette az
eszméletét. Kétségtelenül volt egy kurta üresjárat, amíg elhalkultak a
sikolyok meg az üvöltések odafent, és ő mintha a semmiben lebegett
volna, ég és föld között, elszakadva a világtól. Valahogy olyan... békés
volt.Csakhogy túl hamar vége lett ennek az állapotnak. Hirtelen
visszazökkent a testébe, a csuklójába megint belehasított a fájdalom,
vállai hátrafeszültek, és a démonok bűze olyan erővel csapta meg az
orrát, hogy félrefordította a fejét, és a földre okádott. Száraz kuncogást
hallott, és felnézett. Nagyokat nyelt, hogy valahogy eltüntesse a maró
savat a torkából. Sebastian terpeszben Jace lába fölé térdelt. Csillogott a
szeme. – Semmi baj, öcskös – szólt. – Elmentek.
Jace szeme megtelt könnyel, a torka égett. Hangja rekedten tört elő a
szájából. – Éjfélt mondott. Valentine azt mondta, éjfélkor nyisd meg a
kaput. Még nem lehet éjfél.
– Úgy tapasztaltam, az ilyen helyzetekben mindig jobb bocsánatot
kérni, mint engedélyt. – Sebastian felpillantott az üres égboltra. – Innen
öt perc alatt ott lehetnek a Brocelind-síkon, szóval sokkal hamarabb,
mint hogy Apa a tóhoz érne. Nephilim-vért akarok látni. Vonagló
testeket akarok látni, mielőtt elpusztulnának. Megérdemlik a szégyent,
mielőtt elfelejtik őket.
– Tényleg úgy hiszed, hogy a Nephilimeknek semmi esélyük a
démonok ellen? Nem mondhatni, hogy felkészületlenek lennének...
Sebastian egyetlen legyintéssel intézte el a gondolatot. – Azt hittem,
hallgattok ránk. Hát nem értettétek meg a tervet? Tényleg nem tudjátok,
mit fog csinálni az apám?
Jace nem felelt.
– Jól tettétek – folytatta Sebastian –, hogy aznap este elvezettetek
Hodge-hoz. Ha nem árulta volna el, hogy a Tükör, amit keresünk,
valójában a Lyn-tó, nem biztos, hogy a ma éjszaka ilyen kellemesen
alakulhatna. Mert ha valaki birtokolja az első kettőt a Végzet Ereklyéi
közül, és megáll a Végzet Tükre előtt, akkor megidézheti Raziel
Angyalt éppen úgy, ahogy Jonathan Shadowhunter tette ezer évvel
ezelőtt. Aki pedig megidézi az Angyalt, megbízhatja egyetlen feladattal.
Kérhet tőle egyetlen... szívességet.
– Szívességet? – Jace hirtelen nagvon kezdett fázni. – És Valentine
az Árnyvadászok vereségét fogja kérni a Brocelind-síkon?
Sebastian felállt. – Az fölösleges lenne – közölte. – Nem. Azt fogja
kérni, hogy minden Árnyvadász, aki nem ivott a Végzet Kelyhéből, aki
nem az ő követője, veszítse el a képességeit. Többé nem lesznek
Nephilimek. És mivel rajtuk vannak a Jelek... – Elmosolyodott. –
Elhagyatottak lesznek belőlük, a démonok könnyű zsákmányai.
Azokkal az Alvilágiakkal pedig, akik nem menekülnek el időben,
gyorsan végezhetünk.
Jace füle élesen zúgni kezdett. Egyre jobban szédült. – Ezt még... –
mondta. – Ezt meg Valentine sem tenné meg...
– Jaj, ne már! – torkollta le Sebastian. – Tényleg azt hiszed, hogy
apám nem fejezi be, amit elkezdett?
– A mi apánk – javította ki Jace.
Sebastian lenézett rá. A haja fehér glória volt; úgy festett, mint
valami rossz útra tért Angyal, aki követte Lucifert, amikor elhagyta a
Mennyeket. – Bocsáss meg, te imádkozol?
– Nem miatyánk. Azt mondtam, hogy a mi apánk. Valentine-ról
beszéltem. Nem a te apád. A mienk.
Sebastian egy pillanatig üres tekintettel nézett Jace-re, aztán a szája
sarka felfelé görbült, és elvigyorodott. – Ó, kis Angyalfiú – mondta. –
Hogy te milyen hülye vagy! Ahogy apám mindig is mondta.
– Miért nevezel így? – kérdezte Jace. – Mit hablatyolsz össze
Angyalokról?
– Te jó isten! – képedt el Sebastian. – Te tényleg semmit nem tudsz?
Mondott neked valaha is olyasmit az apám, ami nem volt hazugság?
Jace megrázta a fejét. Egy ideje már próbálta feszegetni a csuklóját
tartó kötelet, de ahányszor rántott egyet a kezén, mintha mindig még
mélyebben hasított volna a bőrébe. Minden egyes ujjában érezte a
pulzusa lüktetését. – Honnan tudod, hogy nem neked hazudott?
– Mert én az ő véréből születtem. Éppen olyan vagyok, mint ő. Ha
már nem lesz, én fogok uralkodni a Klávéban.
– Hát én a helyedben nem arcoskodnék azzal, hogy olyan vagyok,
mint ő.
– Aztán persze van még más is – folytatta érzelemmentes hangon
Sebastian. – Én nem mutatom magam másnak, mint aki valójában
vagyok. Nem játszom el, hogy elborzaszt, amikor apám megteszi, amit
kell, hogy megmentse a népét, még hogyha azok nem is akarják, sőt,
szerintem nem is érdemlik meg, hogy megmentse őket. Te milyen fiút
szeretnél inkább? Olyat, aki büszke rá, hogy te vagy az apja, vagy olyat,
aki szégyenkezve kuporodik össze félelmében, ha meglát?
– Nem félek Valentine-tól – jelentette ki Jace.
– Nem is kell – mondta Sebastian. – Tőlem kell félned.
Volt valami a hangjában, amitől Jace nem küzdött tovább a
kötelekkel, hanem felnézett. Sebastian még mindig magánál tartotta
feketén ragyogó kardját. Sötét, gyönyörűséges fegyver, gondolta Jace,
még így is, hogy Sebastian most az álla alá illesztette a hegyét, finoman
megbökve vele az ádám-csutkáját.
Jace-nek erőlködnie kellett, hogy ne remegjen a hangja. – És most
mi lesz? Megölsz így, hogy össze vagyok kötözve? Ennyire félsz, hogy
meg kelljen küzdened velem?
Semmi, a leghalványabb érzelem sem látszott sápadt arcán. – Nem
jelentesz számomra fenyegetést — közölte. – Csak egy kártevő vagy.
Egy apró bosszúság.
– Akkor miért nem veszed le a kötelet a kezemről?
Sebastian meg sem moccant, csak tovább bámult rá. Olyan, mint egy
szobor, gondolta Jace. Mint valami rég halott herceg szobra – valakié,
aki fiatalon és romlottan halt meg. És ez volt a különbség Sebastian
meg Valentine között: bár mindketten hidegek voltak, akár a márvány,
Sebastiant a romlottság levegője vette körül. Mintha valami
elemésztette volna belülről. – Nem vagyok ostoba – szólt végül
Sebastian. – Nem hagyom magam felhergelni. Azért hagytalak életben,
hogy láthasd a démonokat. Amikor meghalsz, és visszatérsz Angyal
őseidhez, elmondhatod nekik, hogy nincsen helyük többé ebben a
világban. Cserbenhagyták a Klávét, és a Klávénak nincsen többé
szüksége rájuk. Most már itt van nekünk Valentine.
– Azért ölsz meg, hogy átadhassak a nevedben egy üzenetet
Istennek? – Ahogy Jace megrázta a fejét, a kard hegye megkarcolta a
nyakát. – Te őrültebb vagy, mint hittem.
Sebastian elmosolyodott, és még mélyebbre nyomta a pengét;
amikor Jace nyelt egyet, érezte, hogy a hegye benyomja a légcsövét. –
Ha tudsz néhány igazi imát is, öcskös, itt az ideje, hogy elmondd őket.
– Nem tudok igazi imákat – mondta Jace. – Viszont üzennék
valamit. Apánknak. Átadod neki?
– Hát persze – felelte Sebastian könnyedén. Valami azért volt a
hangjában, egy gondolatnyi bizonytalanság, mielőtt megszólalt volna.
Jace most már biztos volt abban, amit eddig is sejtett.
– Hazudsz! – jelentette ki. – Nem adod át neki az üzenetet, mert nem
is fogod elmondani neki, hogy mit tettél. Sosem kért meg rá, hogy
megölj, és nem fog örülni, ha megtudja.
– Marhaság! Semmit sem jelentesz neki!
– Azt hiszed, soha nem fog kiderülni, mit tettél velem itt és most?
Azt mondhatod neki, hogy a csatában haltam meg, vagy akár magától
jut arra a következtetésre, hogy így történt. De tévedsz, ha arra
számítasz, hogy nem tudja meg. Valentine mindent tud.
– Nem tudod, miről beszélsz – közölte Sebastian, de elkomorult az
arca.
Jace tovább beszélt, kihasználva pillanatnyi előnyét. – Nem tarthatod
titokban, amit teszel. Van egy tanú.
– Egy tanú? – Sebastian szinte meglepettnek tűnt, amit Jace
kisebbfajta győzelemként könyvelt el magában. – Miről beszélsz?
– A hollóról – felelte Jace. – Az árnyékból figyel. Mindent el fog
árulni Valentine-nak.
– Hugo? – Sebastian felnézett, és bár sehol sem látta a madarat, a
tekintete tele volt kétséggel, amikor megint Jace-re pillantott.
– Ha Valentine megtudja, hogy megöltél, amikor itt ültem
megkötözve és védtelenül, irtózni fog tőled – mondta Jace, és hallotta
saját magát, ahogy átveszi apja hanghordozását. Valentine is éppen így
beszélt, amikor akart valamit. Halkan és meggyőzően. – Gyávának fog
nevezni. Sosem bocsátja meg neked.
Sebastian nem felelt. Rángatózó ajkakkal meredt Jace-re,
tekintetében forrt a gyűlölet.
– Oldozd ki a kötelet! – szólt halkan Jace. – Engedj el, és küzdj meg
velem! Nincs más lehetőséged.
Sebastian ajka még egyet rándult, és Jace úgy érezte, ezúttal túl
messzire ment. Sebastian felemelte a kardját, és a holdfény ezernyi
ezüst szilánkra robbant szét a pengén. Ezüst, akár a csillagok, ezüst,
akár a fiú haja.
Sebastian vicsorogva villantotta ki a fogait – aztán a kard süvítve
szelte az éjszakai levegőt, ahogy a fiú széles ívben lesújtott vele.
Clary a Szövetség Termében ült az emelvény lépcsőjén, és az irónt
szorongatta. Soha életében nem volt még ilyen magányos. A terem
teljesen üres volt. Miután az összes harcos átment a Portálon, Clary
mindent tűvé tett Isabelle-ért, de sehol nem találta. Aline azt mondta,
Isabelle valószínűleg visszament Penhallow-ék házába, ahol néhány
tinédzsernek elvileg egy csomó kisebb gyerekre kellett vigyáznia. A
lány megpróbálta magával csábítani Claryt is, de ő inkább maradt. Ha
már nem találta meg Isabelle-t, inkább maradt egyedül, mintsem hogy
idegenekkel töltse az időt. Vagy legalábbis akkor még így gondolta.
Most azonban, ahogy itt ült magában, egyre nyomasztóbbnak találta az
üres csendet. Azért továbbra sem mozdult. Minden erejét megfeszítve
igyekezett nem gondolni Jace-re, nem gondolni Simonra, de nem
gondolni az édesanyjára, Luke-ra vagy Alecrc sem – márpedig, mint
tapasztalta, erre az egyetlen eredményes módszer az volt, ha
mozdulatlanul bámul egy kiválasztott márványkockát a padlón, és újra
meg újra megszámolja rajta a repedéseket.
Hat volt belőlük. Egy, kettő, három. Négy, öt, hat. Befejezte a
számolást, aztán már kezdte is elölről. Egy...
Odafent felrobbant az ég. Vagy akármi is történt, éppen olyan hangja
volt. Clary hátravetette a fejét, és felnézett a terem üvegmennyezetén
keresztül. Az ég egy pillanattal korábban még sötét volt, most pedig
lángok és narancsszínnel keveredő feketeség kavargó masszája fedte el.
Dolgok mozogtak odafent – förtelmes dolgok, amiket Clary nem akart
látni. Hálás volt a sötétségért, amiért megnehezítette a látást. Éppen elég
volt az a kevés, amit időnként megpillanthatott.
A tetőablak meghajolt, ahogy a démonhorda elsüvített fölötte; olyan
volt, mintha rettenetes hőség olvasztotta volna meg. Végül
puskalövésszerű hang hallatszott, hatalmas repedés jelent meg az
üvegben, amiből aztán számos kisebb futott szerteszét, pókhálóra
emlékeztető mintát formálva. Clary összehúzta magát, és a kezével
védte a fejét, ahogy üvegszilánkok záporoztak alá körülötte, akár a
könnycseppek.
Már majdnem a csatatéren voltak, amikor a hang kettéhasította az
éjszakát. Az egyik pillanatban az erdő néma volt és sötét, a
következőben pedig pokoli, narancsszínű ragyogás világította meg.
Simon megbotlott, és kis híján elesett. Az utolsó pillanatban sikerült
elkapnia egy fatörzset; amikor visszanyerte az egyensúlyát, és felnézett,
alig akart hinni a szemének. Körülötte az összes vámpír az égre meredt,
fehér arcuk olyan volt, mint valami éjjel nyíló virág, ami nyújtózkodva
sóvárog a holdfény után, ahogy rémálom rémálom után suhan át az
égen.
– Folyton elájulsz nekem – mondta Sebastian. – Kezd elegem lenni
belőle.
Jace kinyitotta a szemét. Fájdalom hasított a tejébe. Óvatosan
megérintette az arcát... és rádöbbent, hogy a keze már nincs összekötve
a háta mögött. A csuklójáról egy darab kötél lógott. Ahogy elvette a
kezét az arcától, az ujjai feketék voltak a vértől.
Jace körülnézett. Már nem a barlangban voltak. A puha füvön feküdt
odakint a völgyben, nem messze a kőháztól. Közvetlen közelről hallotta
a patak csobogását. Göcsörtös ágak takarták el előle a holdat, de azért
így is elég világos volt.
– Állj fel! – parancsolt rá Sebastian. – Öt másodperced van,
különben megöllek ott, ahol vagy
Jace olyan lassan tápászkodott fel, ahogy sejtette, hogy még
megúszhatja. Továbbra is szédült egy kicsit. Próbálta megtalálni az
egyensúlyát, és a puha földbe mélyesztette a csizmája sarkát, hátha úgy
jobban meg tudja vetni a lábát. – Miért hoztál ide ki?
– Két okom volt rá – felelte Sebastian. – Először is jólesett fejbe
vágni. Másodszor pedig nem szívesen véreztem volna össze mindent a
barlangban. Márpedig szándékomban áll rendesen megcsapolni a
véredet.
Jace megtapogatta az övét, és elcsüggedt. Vagy egyszerűen
elvesztette a legtöbb fegyverét, amíg Sebastian kifelé vonszolta a
barlangból, vagy – ami valószínűbb – Sebastian elhajította őket.
Egyetlen tőre maradt csak. Rövid penge volt – túl rövid, nem ellenfele a
kardnak.
– Nem valami masszív fegyver – vigyorodott el Sebastian; az arca
egészen fehérnek tűnt a holdfényben.
– Ezzel nem tudok harcolni – mondta Jace. Igyekezett olyan
bizonytalannak és feszültnek mutatni magát, ahogy csak tudta.
– Milyen kár! – Sebastian közelebb lépett Jace-hcz. Lazán tartotta a
kardot, ujjai színpadiasan doboltak a markolaton. Ha valaha lesz egy
szemernyi esélye, gondolta Jace, akkor ez az a pillanat. Meglendítette a
karját, és teljes erőből Sebastian arcába ütött.
Csont reccsent az ökle alatt. Az ütéstől Sebastian elterült a földön, és
csúszva állt meg a porban. Elengedte a kardot. Jace egyetlen
szemvillanással később már fel is kapta, és a fegyverrel a kezében állt
meg Sebastian fölött.
A Sebastian orrából folyó vér vörös csíkot rajzolt az arcára. A fiú
megragadta a gallérját, és félrehúzta, szabaddá téve sápadt nyakát. –
Gyerünk! – szólt. – Ölj már meg!
Jace habozott. Nem akart habozni, de hát így történt: bosszantóan
ódzkodott a gondolattól, hogy megöljön valakit, aki tehetetlenül hever
előtte a földön. Jace visszaemlékezett rá, hogyan hergelte Valentine
annak idején a Renwickben, hogy mondogatta neki, hogy ölje meg, ő
pedig mégsem volt képes megtenni. Csakhogy Sebastian gyilkos volt.
Megölte Maxot és Hodge-ot.
Jace felemelte a kardot.
Sebastian felugrott a földről, sebesebben, mint hogy szemmel
követni lehetett volna. Mintha szállt volna a levegőben, mielőtt egy
elegáns hátraszaltóval kecsesen földet ért, alig fél méterre Jace-től.
Ugyanazzal a lendülettel már rúgott is, és telibe találta Jace kezét; a
rúgástól a kard piörögve szállt fel, és Sebastian nevetve kapta le a
levegőből, hogy azonnal Jace szíve felé vágjon vele. Jace hátraugrott, a
penge végigszántotta a levegőt, és felhasította az inge elejét. Jace szúró
fájdalmat érzett, és a mellkasából vél szivárgott elő.
Sebastian kuncogva közeledett Jace felé, aki hátrálni kezdett, és
kapkodva előrántotta a kurta tőrt az övéből. Körülnézett,
kétségbeesetten reménykedve, hogy akad még valami más, amit
fegyvernek használhat – egy hosszú bot, bármi. Nem volt körülötte
semmi, csak fű, a patak vize meg odafent a fák zöld hálóvá összeálló
ágai. Hirtelen eszébe jutott a Malakiás-konfiguráció, amivel az
Inkvizítor csapdába ejtette. Nem csak Sebastian tudott ugrani.
A fiú megint felé vágott a karddal, ám Jace máris felszökkent a
levegőbe. A legalacsonyabb ág úgy hat méter magasan volt, azt elkapta,
és felhúzódzkodott rá. Az ágon térdelve látta, ahogy Sebastian
körbefordul, aztán felnéz rá. Jace elhajította a tőrt, és hallotta, ahogy
Sebastian felkiált. Visszatartott lélegzettel egyenesedett föl...
És Sebastian hirtelen ott volt mellette az ágon. Sápadt arcát vörösre
festette a düh, jobb karjából ömlött a vér. A kardot nyilván a földre
ejtette, bár ez jelen esetben mindössze annyit jelentett, hogy
kiegyenlítődtek az erőviszonyok, gondolta Jace, mivel az ő kezében
sem volt már ott a tőr. Némi elégedettséggel állapította meg, hogy
Sebastian most először mérgesnek látszott – mérgesnek és
meglepettnek, mintha a kedvenc szelídített állata harapta volna meg
váratlanul.
– Ez jó buli volt – állapította meg Sebastian. – De most már elég.
Jace-re vetette magát, elkapta a derekát, és letaszította az ágról. Hat
métert zuhantak összekapaszkodva, egymást cibálva – aztán keményen
ütköztek a földnek, elég keményen ahhoz, hogy Jace csillagokat lásson.
Megragadta Sebastian sebesült karját, és belemélyesztctte az ujjait.
Sebastian felordított, és visszakézből Jace arcába vágott. Jace szája
megtelt sós vérrel. Köhögni kezdett, ahogy együtt forogtak tovább a
földön, felváltva osztogatva az ütéseket. Hirtelen jeges hideg érte a
hátát: legördültek az enyhe lejtőn a folyóba, és félig a vízben, félig a
szárazon feküdtek. Sebastian felszisszent, Jace pedig kihasználta az
alkalmat, hogy a torka után kapjon, és összezárja körülötte az ujjait.
Sebastian hörögve ragadta meg Jace csuklóját, és lerántotta magáról, de
olyan erővel, hogy roppantak a csontok. Jace mintha valahonnan
nagyon messziről hallotta volna a saját ordítását. Sebastian kihasználta
az előnyét, és könyörtelenül csavarta a törött csuklót, amíg Jace el nem
engedte, és a fájdalomtól égő karral hanyatt nem zuhant a hideg, vizes
sárban.
Sebastian egyik térdét keményen Jace mellkasába mélyesztette, és
úgy vigyorgott le rá. Szeme feketén és fehéren világított ki a sár és a vér
alkotta maszkból. Valami megvillant a jobb kezében. Jace tőre. Nyilván
felvette a földről. A fegyver hegye közvetlenül Jace szíve fölött
állapodott meg.
– És akkor most pontosan ott vagyunk, ahol öt perccel ezelőtt –
szólalt meg Sebastian. – Megkaptad az esélyt, Wayland. Az utolsó szó
jogán valamit?
Ahogy Jace felnézett a fiúra, a szájából szivárgott a vér, a szemét
csíptc az izzadság, és nem érzett mást, csak teljes kimerültséget.
Tényleg így kell meghalnia? – Wayland? – kérdezte. – Te is tudod,
hogy nem így hívnak.
– Legalább annyira a magadénak mondhatod ezt a nevet, mint a
Morgensternt – jelentette ki Sebastian. Előrehajolt, és ránehezedett a tőr
markolatára. A penge beleszúrt Jace bőrébe, a fájdalom tüzes nyilait
küldve szét a testében. Sebastian arca alig tenyérnyire volt, a hangja
sziszegő suttogássá változott. – Tényleg azt hitted, hogy Valentine fia
vagy? Tényleg azt hitted, hogy egy ilyen vinnyogó, szánalmas valami,
mint te, méltó lehet rá, hogy Morgenstern legyen, hogy a fivéremnek
mondhassa magát? – Hátravetette az izzadságtól és a patak vizétől
csatakos fehér haját. – Csak egy kísérleti nyúl vagy – mondta. – Apám
felvágott egy hullát, hogy megszerezzen, és kísérletezhessen rajtad. A
saját fiaként próbált felnevelni, dc túl gyenge voltál hozzá, hogy
hasznodat vehesse. Sosem lehetett volna harcos belőled. Semmi voltál.
Haszontalan. Átpasszolt hát a Lightwood családnak, és reménykedett
benne, hogy később talán a hasznodat veheti, és figyelemelterelésre
használhat. Vagy csalinak. Sosem szeretett téged.
Jace egy pillanatra lehunyta égő szemét. – Akkor te...
– Én tényleg Valentine fia vagyok. Jonathan Christopher
Morgenstern. Neked sosem volt jogod ehhez a névhez. Egy fantom
vagy. Trónbitorló. – A szeme feketén ragyogott, mint egy döglött bogár
páncélja, és Jace hirtelen az anyja hangját hallotta – hiszen nem is az
anyja volt mintha álmodna éppen: Jonathan már nem is gyerek. Még
csak nem is ember. Szörnyeteg.
– Te vagy az – köhögte Jace. – Benned van a démonvér, nem
bennem.
– Ahogy mondod. – A tőr újabb milliméternyit süllyedt Jace húsába.
Sebastian még mindig mosolygott, de ez már csak üres vigyor volt. – Te
vagy az Angyalfiú. Folyton csak a te dolgaidat hallgattam. Hogy milyen
csinos Angyalarcod van, és milyen finom a modorod, és milyen
érzékeny a pici lelked. Egy madár halálát sem tudtad elviselni sírás
nélkül. Nem csoda, hogy Valentine szégyenkezett miattad.
– Nem! – Jace megfeledkezett a vérről a szájában, és megfeledkezett
a fájdalomról. – Te vagy az, aki miatt szégyenkezett. Azt hiszed, azért
nem vitt magával a tóhoz, mert azt akarta, hogy itt maradj, és nyisd meg
a kaput éjfélkor? Mintha nem tudta volna előre, hogy úgysem bírod
majd kivárni az idejét. Azért nem vitt magával, mert szégyellt az
Angyal elé állni, és megmutatni neki, mit művelt. Szégyellte
megmutatni neki a lényt, amit teremtett. Szégyellt megmutatni neki
téged. – Ahogy Jace felnézett Sebastianra, érezte, ahogy diadalmas tűz
gyúlik a szemében. – Tudja, hogy nincs benned semmi emberi. Talán
szeret, de közben gyűlöl is...
– Fogd már be! – Sebastian ránehezedett a tőrre, és megcsavarta a
markolatát. Jace ordítva feszítette meg a hátát, és a szeme mögött a
fájdalom tüzes villámai cikáztak. Meg fogok halni, gondolta. Mindjárt
végem. Ennyi volt. Kíváncsi volt rá, hogy vajon sikerült-e már
kilyukasztani a szívét. Nem tudott moccanni, és nem kapott levegőt.
Most már tudta, milyen lehet felgombostűzött pillangónak lenni.
Megpróbált beszélni, kimondani egy nevet, de nem jött ki a száján
semmi, csak még egy adag vér.
Sebastian mégis mintha olvasott volna a tekintetében. – Clary. Majd
elfelejtettem. Szerelmes vagy belé, mi? Majd belepusztultál a
szégyenbe az ocsmány vérfertőző gerjedelmed miatt. Ó, ha tudtad
volna, hogy nem is a testvéred! Vele tölthetted volna az életed, ha nem
lennél annyira sötét. – Lehajolt, és még erősebben nyomta meg a kést,
aminek a hegve már a csontot karcolta. Egészen halkan folytatta,
közvetlenül Jace füléhez hajolva. – Ő is szeretett téged – mondta. – Ez
járjon az eszedben, amikor meghalsz.
Sötétség terjedt Jace látómezejének széle felől. Olyan volt, mintha
festéket öntenének egy fényképre. Hirtelen minden fájdalom elmúlt.
Nem érzett semmit, még a ránehezedő Sebastian súlyát sem. Úgy
érezte, a semmiben lebeg. Sebastian arca fehéren rajzolódott ki a fekete
égbolt előtt, aztán a fiú a magasba emelte a tőrt. Egyszerre valami
fényes, aranyszínű villant meg Sebastian csuklójánál – mintha egy
karkötőt viselt volna. Csakhogy nem lehetett karkötő, hiszen mozgott.
Sebastian odakapta a tekintetét, és meglepetten látta, hogy a tőr kiesik a
kezéből, és hangos csattanással zuhan a sárba.
Aztán a kézfeje is levált a csuklójáról, és a földre hullott a fegyver
mellé.
Jace csodálkozva figyelte, ahogy Sebastian kézfeje pattan egyet,
aztán megáll egy pár magas, fekete csizma előtt. A csizma egy formás
lábhoz tartozott, a láb pedig egy karcsú testben és egy fekete hajjal
keretezett, ismerős arcban folytatódott. Jace felnézett, és Isabelle-t látta
maga előtt. A lány korbácsát beborította a vér, és tekintetét a tátott
szájjal a csuklója csonkját bámuló Sebastianra szegezte.
Isabelle vad mosolyra húzta a száját. – Ezt Maxért kaptad, te állat!
– Te ribanc! – súgta Sebastian, és már talpra is ugrott, ahogy Isabelle
korbácsa hihetetlen sebességgel közelített felé ismét. Elhajolt előle, és
már ott sem volt. Zörgés hallatszott – nyilván a fák közé menekült,
gondolta Jace, de túl erős fájdalmai voltak hozzá, hogy utánaforduljon,
és meg is nézze.
– Jace! – Isabelle letérdelt a fiú mellé, bal kezében az irónjával;
szemében csillogtak a könnyek. Jace úgy sejtette, elég rémesen festhet,
ha a lány így néz rá.
– Isabelle! – próbálta kinyögni Jace. Meg szerette volna mondani a
lánynak, hogy menjen, hogy fusson. Mindegy, milyen ügyes és
tehetséges és bátor – márpedig ez mind igaz volt rá –, Sebastiannal nem
veheti fel a harcot. Az pedig kizárt dolog, hogy Sebastian hagyja magát
eltántorítani egy olyan apróság miatt, hogy lenyisszantották az egyik
kézfejét. De Jace száján nem jött ki más, csak hörgés.
– Ne beszélj! – Jace érezte, ahogy az irón hegye égeti a mellkasán a
bőrt. – Nem lesz gond. – Isabelle bizonytalanul mosolygott rá. –
Nyilván szeretnéd tudni, hogy a fenébe kerültem ide – mondta. –
Fogalmam sincs, mennyit tudsz, hogy mit mondott el neked Sebastian,
de nem vagy Valentine fia. – Az iratze majdnem elkészült, és Jace
máris érezte, hogy enyhül a fájdalom. Erőtlenül bólintott, de hiába
próbált megszólalni: tudom. – Akárhogy is, nem akartam utánad jönni,
miután ellógtál, mert üzenetet hagytál, hogy ne csináljak ilyet, és
értettem is, hogy miért, de nem hagyhattam, hogy úgy halj meg, hogy
azt hiszed, démonvér folyik az ereidben. Tudnod kellett, hogy nincs
veled semmi baj, bár magunk közt szólva, elképzelni nem tudom,
hogyan hihettél ilyen hülyeséget eleve... – Isabelle keze megrándult,
aztán a lány mozdulatlanná merevedett, nehogy elrontsa a rúnát. – És
tudnod kellett, hogy Clary nem a húgod – folytatta gyengédebben. –
Mert... mert egyszerűen tudnod kellett. Szóval megkértem Magnust,
hogy segítsen megtalálni. Azt a kis fából faragott katonát használtuk
hozzá, amit odaadtál Maxnak. Nem hiszem, hogy egyébként Magnus
hajlandó lett volna ilyesmire, de mondjuk úgy, hogy szokatlanul jó
hangulatban volt, és talán el is ejtettem egy megjegyzést, hogy Alec is
örülne, ha megtenné ezt nekünk... bár szigorúan véve ez nem volt igaz.
Azért el fog még tartani egy darabig, mire megtudja. Amikor meg végül
kiderült, hol vagy, addigra felállította a Portált, én meg marha jól tudok
osonni...
Isabelle felsikított. Jace megpróbált utánanyúlni, de már nem érte el;
a lányt felemelték, és egyszerűen félrehajították. A korbács kiesett a
kezéből. Feltérdelt, de addigra Sebastian már ott állt előtte. Szemében
izzott a düh, csuklója csonkját pedig egy véres rongydarabbal kötözte
be. Isabelle a korbácsa felé szökkent, de Sebastian gyorsabb volt.
Megpördült, és egy erő teljeset rúgott a lány testébe. Csizmája Isabelle
bordáit találta el, és Jace szinte hallotta a lány csontjainak reccsenését,
ahogy hátrarepült, és kicsavart törzzsel az oldalán landolt. Isabelle
felkiáltott – pedig talán soha életében nem mutatta még ki a fájdalmát –,
Sebastian pedig még egyet rúgott bele, aztán felkapta a korbácsot a
földről.
Jace az oldalára gördült. A majdnem kész iratze segített, de még
mindig nagyon fájt a mellkasa, és félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy
ha vért köhög fel, az azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint
kilyukadt a tüdeje. Nem volt benne biztos, mennyi ideje van. Percei,
feltehetőleg. Tapogatózva megkereste a tőrt Sebastian levágott keze
mellett a földön, aztán feltápászkodott. Mindent betöltött a vér szaga.
Jace Magnus látomására gondolt a vérbe borult világról, és
megszorította a tőr markolatát.
Tett egy lépést előre. Aztán még egyet. Minden lépés olyan volt,
mintha betonban vonszolná előre a lábát. Isabelle visítva átkozta
Sebastiant, aki nevetve csapott le a lányra a korbáccsal. Isabelle sikolya
úgy húzta előre Jace-t, akár horog a kifogott halat, de a lány hangja
egyre csak halkult, és a világ, akár egy körhinta, kezdett forogni Jace
körül.
Még egy lépés, mondta magának a fiú. Még egy. Sebastian háttal állt
neki, és Isabelle-re koncentrált. Valószínűleg azt hitte, hogy Jace már
nem is él. És ez majdnem így is volt. Egy lépés, mondta magának, de
képtelen volt rákényszeríteni a lábát, hogy továbbvonszolja. Egyre
feketébb lett előtte a világ – és ez nem az álom feketesége volt Ez a
feketeség eltüntet majd mindent, amit valaha látott, és elhozza az örök
nyugalmat. A békességet. Hirtelen Claryre gondolt – Claryre, ahogy
utoljára látta álmában, a párnán szétterülő hajjal, arcát a tenyerébe
hajtva. Jace akkor azt hitte, sohasem látott még ilyen békéset életében,
de persze Clary csak aludt, úgy, ahogy bárki más is aludni szokott. Nem
a lány békessége lepte meg, hanem a sajátja. A békesség, amit Clary
mellett megtalált, nem volt fogható semmihez, amit korábban érzett.
Fájdalom száguldott végig a gerincén, és meglepetten állapította
meg, hogy bár most nem is próbálkozott tudatosan, a lábai megtették az
utolsó, kulcsfontosságú lépést. Sebastian éppen felemelte a kezét, és a
korbács megvillant a kezében. Isabelle a földön feküdt összekuporodva,
és már nem is sikított – egyáltalán nem mozgott. – Te kis Lightwood
szuka! – kiáltotta Sebastian. – Be kellett volna törnöm az arcod azzal a
kalapáccsal, amikor volt rá lehetőségem...
Erre Jace meglendítette a kezét, és Sebastian hátába süllyesztette a
tőrt.Sebastian előretántorodott, a korbács kiesett a kezéből. Lassan
megfordult, és Jace-re pillantott, aki elborzadva gondolt rá, hogy
Sebastian talán annyira nem emberi, hogy egyáltalán nem is lehet
megölni. Sebastian arca üres volt, az ellenségesség is eltűnt róla, és a
sötét tűz sem égett már a szemében. Egyáltalán nem is hasonlított többé
Valentine-ra. Csak... ijedtnek tűnt.
A fiú kinyitotta a száját, mintha mondani készülne valamit Jace-nek,
de máris összecsukjon a térde. A földre zuhant, aztán gurulni kezdett a
lejtőn, egészen a patakig. Végül a hátán állapodott meg, a szeme vakon
meredt felfelé az égre; a víz halkan csobogott körülötte, és az áramlat
magával vitte a vére sötét fonalait.
Megmutatta, hogy van egy hely az ember hátán, ahová ha bedöfsz
egy pengét, beleszúrhatsz a szívébe, és még a gerincét is átvághatod
egyszerre, mondta az előbb Sebastian. Nagyon úgy fest, hogy abban az
évben mind a kelten ugyanazt a szülinapi ajándékot kaptuk, bátyus,
gondolta Jace. Ugyebár?
– Jace! – kiáltotta Isabelle, aki időközben véres arccal, nagy nehezen
felült. – Jace!
Jace megpróbált a lány felé fordulni, hogy mondhasson neki valamit,
de egy szót sem tudott kinyögni. Térdre rogyott. Iszonyatos súly
nehezedett a vállára, és hívogatta a föld: le, le, le! Szinte nem is jutott el
a tudatáig, hogy Isabelle a nevét kiáltja, ahogy magába szippantotta a
sötétség.
Simon számtalan csata veteránja volt. Már ha beleszámítjuk a
Dungeons és Dragons közben megvívott csatákat is. Eric barátja
teljesen bele volt bolondulva a hadtörténetbe, és általában ő intézte a
játék háborús részét, aminek szinte mindig az volt a lényege, hogy pár
tucatnyi apró műanyag figurát mozgattak egyenes vonalban egy
zsírpapírra rajzolt hadszíntéren.
Simon azóta is ilyennek képzelte a csatákat – vagy olyannak,
amilyennek a filmekben látta őket, amikor két csapat férfi rohant
egymás felé egy síkságon. Egyenes vonalban, szervezett rendben.
Ez egyáltalán nem is emlékeztetett ezekre.
Kaotikus volt, kiáltások és rohangászás egyvelege, ráadásul a táj sem
volt sík, inkább sárból és vérből álló, dimbes-dombos, sűrű mocsár.
Simon úgy képzelte, hogy az Éjszaka Gyermekei felvonulnak a
csatatérre, ahol valami hadvezérszerűség üdvözli majd őket. Azt hitte,
először csak messziről figyeli majd a csatát, és látja, ahogy a két sereg
összecsap. Csakhogy nem üdvözölte őket senki, és nem voltak
egymással szemben álló seregek. A csata úgy bontakozott ki a sötétből,
mintha Simon véletlenül bukkant volna ki egy Elhagyatott
mellékutcából a nyüzsgő Times Square-re – egyszer csak emberek
hemzsegtek körülötte, kezek ragadták meg és lökték félre az útból. A
vámpírok szétszóródtak, és bevetették magukat a csatába, egyetlen
pillantást sem pazarolva rá.
És ott voltak a démonok. Mindent elleptek, és olyan hangot adtak ki,
amit Simon korábban el sem tudott képzelni: a vonyítás, sípolás és
hörgés egyveleget csak tovább rontották a tépés, a marcangolás, az éhes
elégetlen ség hangjai. Simon szívesen kikapcsolta volna a vámpír
hallását, de azt sajnos nem lehetett, így a hangok továbbra is tűkként
fúródtak a dobhártyájába.
Megbotlott egy félig sárban, félig szárazon fekvő testben, és
megfordult, hogy megnézze, tudna-e segíteni, de látta, hogv a lábainál
heverő Árnyvadász teste a vállától felfelé hiányzik. Fehér csont
világított a sötét földön, és hiába volt vámpír, Simon kis híján elhányta
magát. Egészen biztos, hogy én vagyok az egyetlen vámpír a világon,
aki rosszul lesz a vér látványától, gondolta, aztán valami lesújtott rá
hátulról, és lecsúszott egy sáros lejtőn egy gödörbe.
Nem Simoné volt az egyetlen test odalent. Ahogy a hátára fordult,
egy démon magasodott fölé. Olyan volt, mint a halál ábrázolása egy
középkori fametszetről – egy faragott csontváz, véres bárddal az ujjai
között. A fiú oldalvást vetődött, és a penge alig pár hüvelyknyire az
arcától vágódott a földbe. A csontváz csalódottan szisszent fel, és
megint felemelte a bárdot...
Ebben a pillanatban egy göcsörtös fából készült bunkósbot találta
oldalba. A démon úgy robbant szét, mint egy csontokkal teli
papírzacskó. A csontok aztán kasztanyertaként csattantak egymásnak,
mielőtt semmivé foszlottak volna a sötétben.
Egy Árnyvadász állt Simon mellett. Magas, szakállas, vérrel
telefröcskölt férfi, aki most sötét foltot hagyva hátra, végighúzta a kezét
a homlokán, ahogy lenézett a fiúra. – Jól vagy?
Simon döbbenten bólintott, és nekiállt feltápászkodni. – Köszönöm.
Az idegen lehajolt, és a kezét nyújtotta. Simon elfogadta a segítséget
– és máris szinte kirepült a gödörből. A talpára érkezett, és megcsúszott
a sárban. Az idegen kaján mosolyra húzta a száját. – Bocs. Alvilági erő.
Egy vérfarkas a társam. Nem vagyok hozzászokva. – Simon arcára
pillantott. – Vámpír vagy, ugye?
— Honnan találta ki?
A férfi megint elmosolyodott. Amolyan fáradt mosoly volt ez, de
semmiképpen sem barátságtalan. – A szemfogaidból. Kijönnek harc
közben, tudom, mert... – Elhallgatott, de Simon magában is be tudta
fejezni a mondatot helyette: tudom, mert jó pár vámpírt megöltem már.
– Mindegy. Köszönöm. Hogy velünk harcolsz.
– Igazából... – Simon azt szerette volna mondani, hogy ő igazából
még nem is harcolt. Ami azt illeti, még semmi hasznosat nem tett.
Ahogy azonban megfordult, csak egyetlen szót sikerült kiejtenie a
száján, mielőtt egy lehetetlenül óriási, fűrészes szárnyú valami lecsapott
az égből, és karmait az Árnyvadász hátába mélyesztette.
A férfi még csak fel sem kiáltott. A feje hátrabicsaklott, mintha
csodálkozva próbálná megnézni magának, mi is kapta el – aztán fogak
és szárnyak örvénye közepette felemelkedett a levegőbe, és már nem is
volt sehol, furkósbotja Simon lába mellett hullott a földre.
Simon nem mozdult. Az egész jelenet, attól a pillanattól kezdve,
amikor beleesett a gödörbe, nem tartott tovább egyetlen percnél.
Bambán megfordult, és körülnézett a sebesen pörgő pengék meg
démonkarmok forgatagában, ahol fénycsíkok cikáztak ide-oda, akár
szentjánosbogarak a lombok között. Simonnak eltartott egy darabig,
mire rájött, hogy a száráfpengék ragyogását látja.
Sem a Lightwoodokat, sem Penhallow-ékat, sem Luke-ot, sem senki
más ismerőst nem vett észre a környéken. Simon nem volt Árnyvadász.
És az az ember mégis köszönetet mondott neki, amiért itt harcolt velük.
Igazat mondott Clarynek: ez az ő háborúja is, és szükség van rá a
csatatéren. Nem Simonra, az emberre, aki kedves, kicsit kocka, és
rosszul lesz a vér látványától, hanem Simonra, a vámpírra, arra a lényre,
akit még csak nem is ismert igazán.
Egy igazi vámpír tudja, hogy halott, mondta Raphael. De Simon nem
érezte magát halottnak. Valójában inkább soha nem érezte, hogy él.
Ahogy megfordult, egy újabb démon magasodott előtte: ez egy
pikkelyes gyíkra emlékeztetett, de olyan fogai voltak, akár egy
rágcsálónak. Előremeresztett karmokkal zuhant a fiú felé.
Simon a levegőbe szökkent. Nekivágódott a lény széles testének,
körmeit az oldalába mélyesztette, és érezte, ahogy a pikkelyek
megadják magukat a szorítása erejétől. A Jel a homlokán lüktetett,
ahogy fogait a démon nyakába vájta.
Rettenetes íze volt.
Amikor az üvegszilánkok már nem hullottak tovább, jó méteres lyuk
tátongott a mennyezetben, mintha egy meteor zuhant volna keresztül
rajta. Hideg levegő áramlott be odafentről. Clary megborzongott, aztán
felállt, és lesöpörte a szilánkokat a ruhájáról.
A termet megvilágító boszorkányfény kialudt: most árnyékoktól és
szálló portól súlyos félhomály uralkodott idebent. A lassan eltűnő Portál
halvány derengése még beszűrődött a nyitott ajtón keresztül a térről.
Nem lehet már valami biztonságos idebent, gondolta Clary, és úgy
döntött, inkább elmegy ő is Penhallow-ék házába Aline után. A terem
közepe felé járt, amikor lépéseket hallott a márványpadlón. A szíve
majd kiugrott a helyéből, ahogy megfordult. Malachi volt az; hosszú
árnyéka messze nyúlt a félhomályban, ahogy az emelvény felé sietett.
De vajon mit csinál még itt? Nem a csatamezőn kellene lennie a többi
Árnyvadásszal?
Ahogy a férfi közeledett az emelvényhez, Clary megpillantott
valamit, és a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy felkiáltson
meglepetésében. Malachi vállán egy sötét alak kuporgott. Egy madár.
Egészen pontosan egy holló.
Hugo.
Clary gyorsan bebújt az egyik oszlop mögé, mire Malachi az
emelvény lépcsőjéhez ért. A férfi sűrű oldalpillantásai kétségtelenné
tették, hogy nem örülne, ha bárki is észrevenné. Miután arra a
következtetésre jutott, hogy senki sem látja, elővett egy apró, csillogó
tárgyat a zsebéből, és az ujjára csúsztatta. Egy gyűrű lehetett? Ahogy
Malachi fordított egyet a tárgyon, Clarynek eszébe jutott Hodge, amint
az Intézet könyvtárában kivette a gyűrűt Jace kezéből...
A levegő finoman megremegett Malachi előtt, mint a hőségtől
szokott. Egy hang szólalt meg, ismerős, intelligens hang, ami azonban
ezúttal mintha halványan ingerültnek tűnt volna.
– Mi az, Malachi? Éppen nem vagyok csevegős kedvemben.
– Valentine uram – szólt Malachi. Szokott ellenségessége undok
alázatosságnak adta át a helyét. – Hugo az imént meglátogatott, és
híreket hozott. Feltételezem, már megérkezett a Tükörhöz, és ezért
keresett meg engem inkább. Mindazonáltal arra gondoltam, hogy ön is
tudni akarja.
Valentine hangja éles volt. – Akkor hadd halljam! Mi történt?
– A fiáról van szó, uram. A másik fiáról. Követte Hugót a völgybe a
barlanghoz. Talán még az alagutakon át a tóhoz is elment ön után.
Clary elfehéredő ujjakkal szorította az oszlopot. Jace-ről beszéltek.
Valentine felhorkant. – Találkozott a fivérével?
– Amikor Hugo eljött onnan, küzdöttek egymással.
Clary érezte, hogy felfordul a gyomra. Jace megküzdött
Sebastiannal? Eszébe jutott, hogyan kapta föl és hajította el Sebastian
Jace-t a Gardnál, mintha nem is volna súlya. Egy pillanatra olyan erővel
ragadta magával a pánik, hogy csengeni kezdett a füle. Mire megint
kitisztult előtte a világ, már lemaradt róla, mit is válaszolt Valentine
Malachinak.
– Azok aggasztanak, akik elég idősek ahhoz, hogy Jelet kapjanak, de
nem elég idősek, hogy harcba menjenek – mondta most Malachi. – Ők
nem szavaztak a Tanácsban. Nem lenne igazságos ugyanúgy büntetni
őket, mint azokat, akik tényleg harcolnak.
– Erre is gondoltam – mennydörgött Valentine basszusa. – A
tinédzserek gyengébb Jeleket kapnak, ezért tovább tart, mire
Elhagyatott lesz belőlük. Akár napok is kellenek hozzá. Azt hiszem,
ennyi idő elég hozzá, hogy a folyatnat visszafordítható legyen.
– Nekünk pedig, akik ittunk a Végzet Kelyhéből, semmiféle
bántódásunk nem esik?
– Nem érek rá, Malachi – szólt Valentine. – Már megmondtam, hogy
biztonságban vagy. A saját életem is ugyanezektől a folyamatoktól
függ.
Malachi meghajtotta a fejét. – Nem ingott meg a hitem, uram. Sok
éve szolgálom már önt titokban.
– És meg is kapod érte a jutalmadat – biztosította Valentine.
Malachi felnézett. – Uram...
De a levegő már nem reszketett. Valentine eltűnt. Malachi
összeráncolta a homlokát, aztán levonult az emelvény lépcsőin, és az
ajtó felé vette az irányt. Clary igyekezett még jobban eltűnni az oszlop
mögött, erőteljesen remélve, hogy a férfi nem veszi észre. Örült
tempóban vert a szíve. Hát ez meg mi volt? Mit akartak az
Elhagyatottakkal? A válasz ott bujkált valahol az agya egyik
szegletében, de túlságosan rettenetesnek tűnt, hogy komolyan
belegondoljon. Ilyet még Valentine sem...
Valami villámgyors és sötét repült az arcának. Clarynek alig maradt
ideje, hogy a szeme elé kapja a karját, amikor valami megkarmolta a
keze fejét. Éles károgást hallott, és szárnyak csapkodták a csuklóját.
– Hugó! Elég legyen! – csattant fel Malachi. – Hugo! – Újabb
károgás hallatszott, aztán valami puffant, és csend lett. Clary leengedte
a karját, és látta, hogy a holló mozdulatlanul hever a Konzul lábánál –
hogy csak öntudatlan vagy döglött, azt nem tudta megállapítani.
Malachi vicsorogva rúgta el a madarat az útjából, és villogó tekintettel
Clary felé sietett. Amikor odaért hozzá, megragadta az egyik véres
csuklóját, és talpra rántotta a lányt. – Te ostoba lány! – szólt. – Mióta
hallgatóztál itt?
– Elég ideje, hogy tudjam, maga is benne van a Körben – közölte
dühösen Clary. Próbálta kitépni a csuklóját a férfi szorításából, de az
erősen tartotta.
– Csak egyetlen esély van. – A férfi hangja mintha fröcsögve tört
volna elő a szájából. – Az az ostoba Klávé tévúton jár, amikor
félemberekkel és szörnyetegekkel szűri össze a levet. Nem akarok mást,
csak hogy a Klávé tiszta legyen, és visszanyerje régi dicsőségét. Az
ember azt gondolná, minden Árnyvadásznak ez a célja, de nem... Ők
inkább őrültekre meg a démonbarátokra hallgatnak, mint amilyen te
vagy, meg Lucian Graymark. Most pedig elküldtétek a Nephilimek
legjobbjait meghalni ebbe a nevetséges csatába. Üres gesztus, amivel
nem értek el semmit. Valentine máris megkezdte a rituálét. Az Angyal
nemsokára megjelenik, és a Nephilimekből Elhagyatottak lesznek.
Mindegyikből, kivéve azt a néhányat, akik Valentine védelme alatt
állnak...
– Ez gyilkosság! Megöli az Árnyvadászokat!
– Nem gyilkosság! – jelentette ki a Konzul. Hangjából áradt a
fanatikusok szenvedélye. – Megtisztulás. Valentine az Árnyvadászok új
világát alkotja meg. Egy gyengeség és romlottság nélküli új világot.
– A gyengeség és a romlottság nem a világban van – csattant föl
Clary. – Az emberekben van. És mindig is bennük lesz. A világnak
egyszerűen jó emberekre van szüksége, hogy meglegyen az egyensúly.
És maguk mindegyiket meg akarják ölni.
Malachi egy pillanatig őszinte ámulattal meredt Claryre, mintha
meglepte volna a lány határozottsága. – Szép szavak egy lánytól, aki
elárulná a saját apját. – Malachi maga felé rántotta a lányt, nem kímélve
Clary sebesült csuklóját. – Talán megpróbálhatnánk, mit szólna hozzá
Valentine, ha megtanítanálak...
De Clary sosem tudhatta meg, mit akart neki megtanítani a férfi.
Sötét alak vágódott közéjük – szélesre tárt szárnyakkal és előremeredő
karmokkal.
A holló egyik karmával végigszántotta Malachi arcát, véres nyomot
hagyva maga után. A Konzul felkiáltott, elengedte Claryt, és maga elé
kapta a karját, de Hugo máris leírt egy kört, és dühödten csapkodta a
férfit a csőrével meg a karmaival. Malachi hátratántorodott, amíg
keményen neki nem ütközött egy pad szélének. A pad hangos
csattanással feldőlt, a Konzul pedig végképp elvesztette az egyensúlyát,
és utánazuhant a földre. Tompán felkiáltott – aztán elakadt a hangja.
Clary odarohant hozzá, és látta, hogy a férfi teste alatt máris
összegyűlt egy vértócsa. Malachi a betört tetőablakból származó nagy
halom üvegszilánkra érkezett, és az egyik éles pereme a torkába
fúródott. Hugo még mindig a levegőben keringett Malachi teste fölött.
Ahogy Clary rámeredt, diadalmas károgást hallatott. Malachinak több
esze lehetett volna annál, mintsem hogy rátámadjon Valentine
teremtményére, gondolta keserűen Clary. A madár semmivel sem tűnt
megbocsátóbbnak, mint a gazdája.
Csakhogy most nem volt idő Malachin gondolkozni. Alec azt
mondta, védvonalak vannak a tó körül, és ha bárki odaérkezik egy
Portálon át, megszólal a riasztás. Valentine valószínűleg máris a
Tükörnél van – nem maradt vesztegetni való idő. Clary megfordult, és
futva indult meg a terem ajtaja meg a téren pislákoló Portál felé.
20
Megmérettettél
A VÍZ POFONCSAPÁSKÉNT VÁGÓDOTT AZ ARCÁNAK, és Clary
fuldokolva merült el a fagvos sötétségben; az első gondolata az volt,
hogy a Portál már végképp elenyészett, és ő az örvénylő semmiben
ragadt két hely között.
A második gondolata az volt, hogy máris halott.
Valójában talán pár másodpercre vesztette el az eszméletét, mégis
úgy érezte, mintha minden véget ért volna. Amikor magához tért, olyan
sokk érte, mint amikor az ember egy réteg jégen tör át. Öntudatlan volt,
aztán hirtelen már nem; a hátán feküdt a hideg, nyirkos földön, és az
eget bámulta, amit megtöltöttek a csillagok, mintha valaki egy
maroknyi ezüstöt szórt volna szét valamilyen sötét felületen. Clary szája
megtelt valamilyen zavaros folyadékkal, és oldalra fordítva a fejét
köhögött meg köpködött, amíg végül sikerült levegőhöz jutnia.
Amikor már a gyomra sem rándult görcsbe, oldalra fordult. A
csuklóját ragyogó fényből álló szalag kötötte össze, a lába pedig nehéz
volt, zsibbadt, és mintha ezrével mászkáltak volna rajta a hangyák.
Clary nem tudta, hogy mindkét lába alászorulhatott-e valahogy, esetleg
ez csak a fulladozás mellékhatása. A tarkója égett, mintha egy darázs
csípte volna meg. Zihálva ülő helyzetbe küzdötte magát, kinyújtotta a
lábait maga előtt, aztán körülnézett.
A Lyn-tó partján volt, ahol a víz a szemcsés homokot nyaldosta.
Mögötte emelkedett a fekete sziklafal, amire emlékezett arról a napról,
amikor
Luke-kal megérkezett Idrisbe. Maga a homok is sötét volt, itt-ott
csillogó ásványdarabokkal. Melyenkent boszorkányfényt árasztó
fáklyákat szúrtak le a földbe, amelyek ezüst ragyogással töltötték be a
levegőt, és fénylő csíkokai rajzoltak a víz felszínére.
Alig egy méterre Clarytől egy asztalszerűség állt, amit valaki néhány
lapos kő egymásra halmozásával épített. Az illető nyilvánvalóan
kapkodott, mert a réseket ugyan kitöltötte a nedves homok, a kövek elelcsúsztak
egymástól. Ahogy meglátta, mi áll a kövek tetején, Clarynek
elakadt a lélegzete – a Végzet Kelyhe volt ott, a tetején pedig fekete
lángnyelvként a boszorkányfényben, ott hevert keresztben a Végzet
Kardja. Az oltárt a homokba karcolt fekete rúnák vették körül. Clary
meredten bámulta őket, de kuszának tűntek, és semmiféle jelentést nem
tudott kihámozni belőlük...
Egy árnyék vágott át sebesen a homokon... egy férfi fekete árnyéka,
amit a fáklyák meg-meglobbanó fénye tett reszketeggé és
bizonytalanná. Mire Clary felemelte a fejét, a férfi máris ott állt fölötte.
Valentine.
A pillanat annyira ijesztő volt, hogy Clary igazából meg sem ijedt.
Nem érzett semmit, ahogy felnézett az apjára, akinek az arca úgy
rajzolódott ki a sötét égbolt előtt, akár a hold: fehéren, komoran, két
meteorkráternek is beillő szemmel. Az inge fölött több bőrszíj futott
körbe, rajtuk vagy egy tucat vagy annál is több fegyver. Úgy
borzolódtak a háta mögött, akár egy sün tüskéi. A férfi hatalmasnak és
lehetetlenül szélesnek tűnt; egy mindenre elszánt hadistennek.
– Clarissa – szólt. – Nem kis kockázatot vállaltál azzal, hogy
idejöttél a Portálon át. Szerencséd, hogy észrevettem, amikor
megjelentél a tóban. Nem voltál magadnál. Ha én nem vagyok, biztosan
vízbe fulladsz. – Egy izom leheletnyit rándult a szája sarkában. – És a
helyedben nem gondolkodnék sokat a Klávé védvonalain, amik
riasztanak, ha valaki megjelenik a tó körül. Azokat abban a pillanatban
megszüntettem, amikor ideértem. Senki sem tudja, hogy itt vagy.
Nem hiszek neked! Clary már nyitotta is a száját, hogy a férfi arcába
vágja a szavakat. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Olyan volt, mint
azokban a rémálmokban, amikor egyre csak sikítani próbált, de nem
történt semmi. Csak száraz levegő áramlott ki a száján: olyasvalakinek
az utolsó lélegzete, akinek most vágták át a torkát.
Valentine megrázta a fejét. – Ne is próbálj beszélni! Egy némító
rúnát rajzoltam a tarkódra, olyat, amilyet a Néma Testvérek is
használtak. A csuklódon gúzs rúna van, egy másik pedig a lábaidat
tartja. A helyedben nem próbálnék felállni. A lábad úgysem tartja meg a
súlyodat, és csak fájni fog.
Clary a férfira meredt, igyekezett a testébe fúrni a tekintetével és
megsebezni a gyűlöletével. De Valentine mintha észre sem vette volna.
– Tudod, lehetett volna rosszabb is. Mire kirángattalak a partra, a tó
mérge már dolgozni kezdett. Jut eszembe, abból kigyógyítottalak. Nem
mintha elvárnám, hogy megköszönd. – Halványan elmosolyodott. – Mi
még sosem beszélgettünk egymással, ugye? Igazából nem. Nyilván
szeretnéd tudni, miért nem törődtem veled soha úgy, ahogy egy apának
kéne törődnie a lányával.
A lány tekintetében a gyűlölet helyét hitetlenség vette át. Hogyan
beszélgethetnének, amikor ő egyetlen hangot sem tud kinyögni?
Megpróbálta kipréselni magából a szavakat, de ezúttal is csak egy
vékony lehelet jött ki a torkából.
Valentine visszafordult az oltárhoz, és a Végzet Kardjára fektette a
kezét. A Kardból fekete fény áradt, amolyan kifordított sugárzás,
mintha beszippantaná maga körül a levegőt. – Amikor anyád elhagyott,
nem tudtam, hogy terhes veled – mondta. Úgy beszélt hozzá, gondolta
Clary, ahogy korábban sosem. Nyugodt volt, meglepően barátságosnak
tűnt, de még csak nem is ezt találta különösnek. – Tudtam, hogy valami
nincs rendjén. Azt hitte, el tudja rejteni előlem a boldogtalanságát. Vért
vettem Ithurieltől, porrá szárítottam, és belekeverzem az ételébe. Az
hittem, ez majd segít a boldogtalanságán. Ha tudtam volna, hogy terhes,
nem teszem meg. Addigra elhatároztam, hogy soha többé nem
kísérletezem a saját gyerekeimmel.
Hazudsz, akarta ordítani Clary, de egyáltalán nem volt benne biztos,
hogy valóban így van-e. Valentine hangja még mindig furcsának tűnt.
Másnak. Talán mert ezúttal igazat beszélt.
– Mi utan elszökött Idrisből, éveken át kerestem – mondta. – És nem
csak azért, mert nála volt a Végzet Kelyhe. Azért is, mert szerettem. Azt
hittem, ha beszélni tudok vele, meg tudom győzni az igazamról. Azon
az éjszakán Alicantéban dühömben tettem azt, amit tettem. Meg
akartam semmisíteni, és meg akartam semmisíteni mindent a közös
életünkből. Azután viszont... – Megrázta a fejét, és a tó felé fordult. –
Amikor végül a nyomára bukkantam, megtudtam, hogy lánya született,
feltételeztem, hogy Lucian az apa. Mindig is szerette anyádat, mindig is
el akarta venni tőlem. Azt hittem, Jocelyn végül beadta a derekát. Odáig
süllyedt, hogy gyereket szült egy mocskos Alviláginak. Amikor
rátaláltam a New York-i lakásotokban, még magánál volt. A fejemhez
vágta, hogy szörnyeteget csináltam az első gyerekéből, és elhagyott,
mielőtt megtehettem volna ugyanezt a másodikkal is. Aztán elájult a
karjaimban. Annyi évig kerestem, és csak ennyi időt tölthettem vele.
Abban a néhány másodpercben annyi gyűlölettel nézett rám, hogy az
egy életre elég lett volna. Akkor rájöttem valamire.
Felemelte Maellartachot. Clarynek eszébe jutott, milyen nehéz volt a
Kard már akkor is, amikor még csak félig változott át, és látta, hogyan
dagadnak ki a bőre alatt, tekergőző kígyók módjára, Valentine izmai.
– Rájöttem – folytatta a férfi –, hogy azért hagyott el, mert téged
akart megvédeni. Jonathant gyűlölte, de bármit megtett volna, hogy
téged megóvjon. Hogy megóvjon tőlem. Még a mondének közé is
elment, pedig tudom, az mennyire fájhatott neki. Szörnyű érzés lehetett,
hogy nem nevelhet a mi hagyományaink szerint. A fele vagy annak,
ami lehettél volna. Megvan a képességed a rúnákkal, de jócskán
elsorvadt a neveltetésed miatt.
Leengedte a Kardot. A hegye most közvetlenül Clary arca mellett
lógott; a lány látta a szeme sarkából, ahogy ezüst molylepkeként lebeg a
semmiben.
– Akkor már biztos voltam benne, hogy sosem fog visszajönni
hozzám. Miattad. Te vagy az egyetlen az egész világon, akit jobban
szeretett nálam. És miattad gyűlöl engem. És emiatt én is gyűlöllek
téged.
Clary elfordította a fejét. Ha Valentine meg akarja ölni, hát inkább
nem szeretné látni a közeledő halált.
– Clarissa – szólt a férfi. – Nézz rám!
Nem. Clary a tóra meredt. Messze kint a vízen vörösen izzott valami,
mint a hamvaiba vesző tűz. Tudta, hogy a csata fényét látja. Az
édesanyja is ott volt, meg Luke is. Jó is, hogy így együtt lehettek, még
ha ő nem is volt velük.
Azon a fényen tartom a szemem, gondolta. Azt fogom bámulni,
akármi is történjen. Az lesz az utolsó dolog, amit látok.
– Clarissa – mondta megint Valentine. – Pont olyan vagy, mint ő, ezt
tudod? Pont olyan, mint Jocelyn.
Clary éles fájdalmat érzett az arcában. A Kard pengéje volt az, ahogy
a férfi a bőréhez szorítva próbálta maga felé fordítani a fejét.
– Most meg fogom idézni az Angyalt – szólt. – És szeretném, ha te is
látnád.
Clary kesernyés ízt érzett a szájában. Tudom, miért vagy az
édesanyáin megszállottja. Mert ő volt az egyetlen, akiről azt hitted,
hogy teljesen uralod, mégis ellened fordult, és beléd harapott. Azt
hitted, a tulajdonod, csakhogy nem volt az. Azért akarod, hogy most itt
legyen, és lássa a győzelmedet. Ezért tűrsz meg helyette engem.
A Kard mélyebben vágott az arcába. – Nézz rám, Clarissa! – mondta
Valentine.
Clary odanézett. Nem akart, de túl erős volt a fájdalom. Szinte az
akarata ellenére fordult a feje; a vér kövér cseppekben csordult végig az
arcán, és hullott a homokba. A lányt gyomorforgató fájdalom kerítette
hatalmába, ahogy felemelte a fejét, hogy az apjára nézzen.
Valentine Maellarrach markolata mögül nézett vissza rá. A penge
Clary vérétől volt foltos. A férfi szemében különös fény csillant. –
Vérre van szükség, hogy teljes legyen a ceremónia – mondta. – A
sajátomat szándékoztam használni, de amikor megláttalak a vízben,
rögtön tudtam, hogy Raziel így akarja a tudtomra adni, hogy a lányomét
használjam inkább. Ezért tisztítottam meg a véredet a tó mérgétől. Most
már tiszta vagy. Tiszta vagy, és készen állsz. Szóval köszönöm neked,
Clarissa, hogy elhoztad nekem a véredet.
És a maga módján, gondolta Clary, komolyan is beszélt. Tényleg
hálás volt. Rég elvesztette a képességet, hogy különbséget tegyen
kényszerítés és együttműködés, félelem és hajlandóság, szeretet és
gyötrelem között. A felismerés nyomában érkezett a zsibbadás – mi
értelme gyűlölni Valentine-t, amiért szörnyeteg, ha egyszer nem is tudja
magáról, hogy szörnyeteg?
– És most – szólt a férfi – Már csak egy kevés kell. – Egy kevés
micsoda?, kérdezte magától Clary, aztán ahogy Valentine meglendítette
a Kardot, és megvillant rajta a csillagok fénye, eszébe jutott. Hát
persze. Nem csak vért akar, halált is. A Kard már elég vért látott, és
nyilván gyilkolásra vágyott, éppen, mint Valentine. Clary tekintete
követte Maellarrach fekete fényét, ahogy a penge felé hasított...
Aztán elszállt. Egyszerűen kirepült Valentine kezéből, és eltűnt a
sötétben. Valentine szeme elkerekedett; a tekintete előbb vérző jobb
kezére ugrott – majd felnézett, és abban a pillanatban, ahogy Clary is,
meglátta, mi ütötte ki a kezéből a Végzet Kardját.
Jace állt a homokos sáv szélén, egy ismerős karddal a kezében, alig
fél méterre Valentine-tól. Clary látta Valentine arcán, hogy ugyanúgy
nem hallotta a fiút közeledni, mint ahogy ő sem.
Clary szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy megpillantotta a fiút.
Jace arcára alvadt vér tapadt, és a torkán égővörös sebhely húzódott. A
szemei csillogtak, akár két tükör, és a boszorkány fények világában
egészen feketének tűntek – feketének, mint Sebastian szeme. – Elarv –
szólt, le nem véve a szemét Valentine-ról. – Jól vagy, Clary?
Jace! Clary küszködött, hogy kimondja a fiú nevét, de semmi sem
hatolhatott át a torkában lévő akadályon. Úgy érezte, mintha fulladozna.
– Nem válaszolhat neked – közölte Valentine. – Nem tud beszélni.
Jace szeme megvillant. – Mit tettél vele? – Valentine felé döfött a
karddal, mire a férfi egyet hátralépett. Óvatos volt, de nem tűnt
ijedtnek. Számítás tükröződött a tekintetében, ami nagyon nem tetszett
Clarynek. Tudta, hogy diadalt kéne éreznie, de nem így volt – igazából
még inkább pánikba esett, mint korábban. Már belenyugodott, hogy
Valentine megöli, most pedig itt volt Jace, és nem csak a saját életét
kellett féltenie többé, hanem az övét is. Ráadásul Jace úgy festett, mint
akit... kicsináltak. A ruhájának félig leszakadt az egyik ujja, alatta pedig
fehér cikcakkok borították a karját. Az inge elszakadt a mellén, és egy
fakuló iratze látszott a szíve fölött, aminek nem sikerült eltüntetnie a
vörösen lobogó sebhelyet a bőrén. Mindene csupa mocsok volt, mintha
meghempergőzött volna a földön. Az arckifejezése azonban mindennél
inkább a frászt hozta Claryre. Olyan... üres volt.
– Egy némító rúna. Semmi baja nem lesz tőle. – Valentine Jace-re
meredt. – Éhesen, gondolta Clary, mintha a fiú látványából táplálkozna.
– Felteszem – folytatta a férfi –, nem azért jöttél, hogy mellém állj?
Hogy velem együtt téged is megáldjon az Angyal?
Jace arckifejezése szemernyit sem változott. A tekintetét fogadott
apjára szegezte, de nem volt benne semmi – sem ragaszkodásnak, sem
emlékeknek, sem szeretetnek a nyoma sem. Még csak gyűlölet sem.
Csak... megvetés, gondolta Clary. Hűvös megvetés. – Tudom, mit
tervezel – szólt Jace. – Tudom, miért akarod megidézni az Angyalt. És
nem hagyom, hogy megtedd. Máris elküldtem Isabelle-t, hogy
figyelmeztesse a sereget.
– A figyelmeztetéssel nem sokra mennek. Ez nem az a fajta veszély,
ami elől csak úgy el lehet futni. – Valentine tekintete Jace fegyverére
ugrott. – Tedd azt le – mondta –, és akkor beszélhetünk. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Az nem a te kardod. Az egy Morgenstern-kard.
Jace sötét, édes mosolyra húzta a száját. – Jonathané volt. ő már nem
él.
Valentine-on látszott a megdöbbenés. – Úgy érted...
– A földről vettem föl, ahol elejtette – közölte Jace érzelemmentes
hangon –, miután megöltem.
Valentine-on erőt vett a döbbenet. – Te megölted Jonathant?
Hogyan?
– Különben ő ölt volna meg engem – felelte Jace. – Nem volt más
választásom.
– Nem úgy értettem – rázta meg a fejét Valentine. Még mindig
látszott rajta az értetlenség. Olyan volt, mint egy bokszoló, aki túl
nagyot kapott, és a következő pillanatban el fog terülni a ringben. –
Jonathant én neveltem. Nem volt jobb harcos nála.
– A jelek szerint – állapította meg Jace –, mégiscsak volt.
– De... – Valentine hangja megbicsaklott. Clary most először
érzékelt repedést a férfi hangjának sima, megingathatatlanul masszív
homlokzatán. – De a testvéred volt!
– Nem. Nem volt az. – Jace előrelépett, és egy árnyalattal közelebb
emelte a pengét Valentine torkához. – Mi történt a valódi apámmal?
Isabelle szerint egy portyán halt meg, de így történt-e valójában? Vagy
te ölted meg, ahogy az anyámat is?
Valentine továbbra sem nyerte vissza a magabiztosságát. Clary
érezte, hogy önmagával küszködik. Talán a gyász vett rajta erőt? Vagy
csak a haláltól fél?
– Nem én öltem meg az édesanyádat. ő végzett magával. A
holttestéből vágtalak ki. Ha nem tettem volna meg, vele együtt haltál
volna meg te is.
– De miért? Miért tetted? Nem volt szükséged fiúra, volt már egy
fiad! – Jace halálosnak tűnt a holdfényben, gondolta Clary. Halálosnak
és idegennek, mintha sosem találkoztak volna azelőtt. A kardot tartó
keze meg sem rezzent. – Mondd el nekem az igazat! – szólt a fiú. –
Nem akarok több hazugságot arról, hogy egy vérből valók vagyunk. A
szülők hazudhatnak a gyerekeiknek, de te... te nem vagv az apám. És én
az igazságot akarom.
– Nem olyan fiúra volt szükségem – mondta Valentine. – Ő katona
volt. Eleve gondoltam, hogy az lehet belőle, de túl erős lett benne a
démontermészet. Túlságosan barbár volt, túlságosan hirtelen, hiányzott
belőle a kifinomultság. Alig lépett ki a csecsemőkorból, már tartottam
tőle, hogy sosem lesz elég türelmes vagy szenvedélyes hozzá, hogy a
nyomomba lépjen, és hogy az én példámat követve vezesse a Klávét.
Szóval újra próbálkoztam veled. Csakhogy veled éppen az ellenkezője
volt a gond. Túl szelíd voltál. Túl empatikus. Úgy érezted mások
fájdalmát, mintha a sajátod volna, még az állataid halálát is ali« bírtad
elviselni. Megkell értened, fiam... Én szerettelek téged ezekért.
Csakhogy éppen azok a dolgok, amikért szerettelek, haszontalanná
tettek a számomra.
– Szóval puhának és haszontalannak tartottál – állapította meg Jace.
– Akkor nyilván meg fog lepni, amikor a puha és haszontalan fiad
elvágja a torkodat.
– Ezt már megtárgyaltuk. – Valentine hangja határozott volt, de
Clary mintha izzadságcseppeket látott volna gyöngyözni a halántékán
meg a nyaka tövében. – Sosem tennél ilyet. Nem akartad megtenni a
Renwickbcn sem, és nem akarod megtenni most sem.
– Tévedsz – felelte hűvösen Jace. – Amióta futni hagytalak, ezerszer
megbántam, hogy nem végeztem veled. Az öcsém, Max, meghalt, mert
futni hagytalak aznap. Több tucat, talán több száz ember halt meg, mert
aznap megremegett a kezem. Ismerem a tervedet. Tudom, hogy majd
minden Árnyvadászt le akarsz mészárolni Idrisben. És azt kérdezem
magamtól, hány embernek kell még meghalnia, mielőtt megteszem azt,
amit már a Blackwell-szigeten meg kellett volna tennem. Nem – tette
hozzá. – Nem akarlak megölni. De megteszem.
– Ne tedd – szólt Valentine. – Kérlek. Nem akarok...
– Meghalni? Senki nem akar meghalni, apám. – Jace kardjának
hegye egyre lejjebb és lejjebb csúszott, amíg már Valentine szíve fölött
lebegett. Jace arca nyugodt volt, akár egy isteni igazságszolgáltatásra
készülő Angyalé. – Mik az utolsó szavaid?
– Jonathan...
Vér serkent Valentine ingén, ahol a penge hegye nyugodott, és Clary
lelki szemei előtt megjelent a reszkető kezű Jace a Renwickben, aki
nem akarta megölni az apját, meg Valentine, amint gúnyolódott vele.
Döfd már bele azt a pengét! Három ujjnyi... talán négy. Most teljesen
más volt. Jace keze meg sem rezzent. Valentine arcán pedig látszott a
félelem.
– Az utolsó szavaid – sziszegte Jace. – Hadd halljam!
Valentine felemelte a szemét. Fekete szemével komoran nézett az
előtte álló fi úra. – Sajnálom – mondta. – Annyira sajnálom! —
Kinyújtotta a kezét, mintha Jace-t akarná megérinteni – széttárt
ujjakkal, felfelé fordított tenyérrel –, de aztán ezüstösen villant valami,
és akár a puskagolyó, süvített el Clary mellett a sötétben. A lány érezte,
ahogy a szele végigsimítja az arcát, aztán Valentine elkapta a
hosszúkás, ezüst lángnyelvet, ami még egyszer megvillant a kezében,
ahogy lesújtott vele.
A Végzet Kardja volt az, ami most fekete fénycsíkot húzott maga
után a levegőben, ahogy Valentine Jace szívébe döfte.
A fiú szeme tágra nyílt. Hitetlenség és zavarodottság ült ki az arcára.
Lenézett a testére, ahogy Maellartach groteszk látványt nyújtva kiállt a
mellkasából – inkább bizarr volt, mint rettenetes, akár egy kellék valami
rémálomból, aminek semmi értelme nem volt. Valentine visszahúzta a
kezét, és kirántotta a Kardot Jace mellkasából, akárha egy tőrt rántana
elő a hüvelyéből.
Mintha csak a penge tartotta volna függőlegesben, Jace térdre
rogyott. A kardja kicsúszott a kezéből, és a nedves földre hullott.
Csodálkozva nézett le rá, mint akinek fogalma sincs róla, miért tartotta
egyáltalán a kezében ezt a valamit, vagy hogy miért engedte el.
Kinyitotta a száját, mintha csak kérdezni szeretne valamit, mire vér
folyt végig az állán, és vörösre festette, ami megmaradt rongyos
ingéből.
Innentől fogva minden lassítva zajlott Clary előtt, mintha az idő a
végtelenbe nyújtózott volna. Látta, ahogy Valentine letérdel, és az ölébe
húzza Jace-t, mintha a fiú még mindig kicsi lenne, és nem okozna
gondot könnyedén megtartani. Közelebb húzta magához, ringatni
kezdte, aztán az arcát Jace vállába fúrta, és Clarynek egy pillanatra az
az érzése támadt, hogy el is sírta magát, azonban amikor felemelte a
fejét, száraz volt a szeme. – Fiam – suttogta. – Én kicsi fiam.
A végletekig lelassult idő kötél módjára tekeredett Clary köré, és
fojtogatni kezdte, ahogy Valentine tovább szorongatta Jace-t, és
félresimította véres haját a homlokáról. Fogadott fia még akkor is ott
hevert az ölében, amikor meghalt, és kihunyt a szemében a fény. A férfi
végül gyengéden a földre fektette Jace testét, és keresztbe tette a karját a
mellkasán, eltakarva vele a tátongó, véres sebet. – Ave... – kezdett bele
az Árnyvadászok búcsújába Valentine, de elcsuklott a hangja, és
gyorsan elfordult, majd visszaindult az oltár felé.
Clary képtelen volt mozdulni. Levegőt is alig kapott. Hallotta a saját
szíve lüktetését, hallotta, ahogy a levegő kaparja száraz torkát. A szeme
sarkából látta, ahogy Valentine megáll a víz szélénél, és Maellartach
pengéjéről a Végzet Kelyhébe csorgatja a vért, miközben számára
érthetetlen szavakat kántál. De nem is akarta érteni, mit mond a férfi.
Tudta, hogy úgyis hamarosan vége lesz az egésznek, és szinte még örült
is neki. Nem tudta, maradt-e még benne annyi erő, hogy odavonszolja
magát Jace-hez, mellé feküdjön, és ott várja meg a véget. A feltúrt,
véres homokon mozdulatlanul heverő fiúra nézett. Csukva volt a szeme,
arca mereven fordult az ég felé; ha nem lett volna a vágás a mellkasán,
Clary meg tudta volna győzni magát, hogy Jace csak alszik.
Csakhogy nem aludt. Árnyvadász volt, és csatában halt meg, tehát
megérdemelte az utolsó kenetet. Ave atque vale. A lány ajkaival
formálta a szavakat, bár azok csak hangtalan levegőbuborékokként
hagyták el a száját. A mondat felénél járt, amikor elhallgatott. Mégis,
mit mondjon? Üdvözöllek, s búcsúzom, Jace Wayland? De hát ez nem
is az ő neve volt igazából! Hiszen Jace sosem kapott igazi nevet,
gondolta elkeseredetten Clary; csak egy halott gyerek nevét aggatták rá,
mert akkor éppen ez felelt meg Valentine céljainak. És egy névben
annyi erő képes lakozni...
Clary elfordította a fejét, és az oltárra nézett. A rúnák fokozatosan
világítani kezdtek körülötte. Idéző, megnevező és gúzs rúnák voltak.
Igencsak hasonlítottak azokra, amelyekkel Valentine fogságban tartotta
Ithurielt a Wayland-ház pincéjében. Hiába nem akarta felidézni az
emlékeket, Clary arra gondolt, ahogy Jace akkor ránézett, a hit tüzére a
szemében – a belé vetett hit tüzére. Jace mindig hitt Clary erejében.
Folyton-folyvást kimutatta, minden érintésével, minden pillantásával.
Simon is hitt benne, de amikor megölelte, mindig olyan volt, mintha
valami törékenyt tartana a karjában, valamit, ami finom üvegből
készült. Jace viszont minden erejével magához szorította, és egy
pillanatra sem merült fel benne, Clary összeroppanhat – tudta, hogy
éppen olyan erős, mint ő maga.
Valentine most újra meg újra belemártotta a véres Kardot a vízbe,
miközben mély hangon, sebesen kántált. A tó felszíne fodrozódni
kezdett, mintha egy óriás húzná rajta végig finoman az ujját.
Clary lehunyta a szemét, felidézte Jace pillantását azon az éjszakán,
amikor kiszabadította Ithurielt, és elképzelte, hogy nézne rá most a fiú,
ha látná, ahogy mellé próbál kúszni, hogy itt haljon meg ő is a
homokban. Nem hatódna meg, nem találná szépségesnek a gesztust.
Dühös lenne rá, amiért feladta. Egyszerűen... csalódna benne. Clary
hasra feküdt a földön, és kinyújtotta maga mögött zsibbadt lábát.
Térdével és összekötözött csuklójával vonszolva magát előre, lassan
megindult a homokban. A vibráló kötelék a csuklóján égetett és szúrt.
Az ingét felhasította az egyenetlen talaj, és a homok kidörzsölte hasa
csupasz bőrét. Alig érezte meg. Kemény munka volt így kúszni előre –
a hátán, a lapockái közt ömlött a verejték. Amikor végül elért a rúnák
köréhez, olyan hangosan zihált, hogy elfogta a rettegés, hátha Valentine
is meghallja.
De a férfi még csak hátra sem pillantott. Az egyik kezében tartotta a
Végzet Kelyhét, a másikban pedig a Kardot. Clary figyelte, ahogy
felemeli a jobbját, elmond néhány szót valamilyen nyelven, ami mintha
görög lett volna, majd elhajítja a Kelyhet, ami aztán hullócsillagként
ragyogva hullott bele a tóba, és tűnt el lágy csobbanással a víz alatt.
A rúnák köre gyenge hőt sugárzott, mint a már éppen hogy csak
parázsló tábortűz. Clarynek ki kellett csavarnia magát, hogy
előhúzhassa az övébe szúrt irónt. Iszonyatos fájdalom hasított a
csuklójába, ahogy ujjait a nyelére kulcsolta, aztán egy elfojtott sóhajjal
kiszabadította az eszközt.
Nem tudta elválasztani egymástól a csuklóit, úgyhogy esetlenül, két
kezébe fogta az irónt. A könyökére nehezedve ülő helyzetbe küzdötte
magát, majd lenézett a rúnákra. Érezte a belőlük áradó hőt az arcán,
ahogy most már határozottan ragyogtak a boszorkányfényben.
Valentine felemelte a Végzet Kardját, hogy azt is a Kehely után hajítsa,
és már a megidézés varázsigéjének utolsó szavainál tartott. Clary utolsó
erejét összeszedve a homokhoz illesztette az irón hegyét. Nem törölte el
Valentine rúnáit, csak föléjük rajzolt egy újat, amelyik a férfi nevét
jelképezte. Olyan apró rúna, gondolta, olyan apró változtatás, nem is
mérhető a végtelenül nagy hatalmú Szövetség rúnához, nem is mérhető
Káin Jeléhez.
De most ez volt minden, ami tőle telt. Kimerülten gördült az
oldalára, éppen abban a pillanatban, amikor Valentine eldobta a Végzet
Kardját.
Maellartach bucskázva szállt a levegőben, amíg ezüst és fekete csíkja
eggyé nem vált a tó ezüst és fekete vizével. Ahol eltűnt, egyetlen
pillanattal később vízcsóva tört fel, mintha egy virág bontotta volna ki
platinaszirmait. A csóva olvadt ezüst gejzírje magasabbra és
magasabbra tört, akár a felfelé szitáló cső. Fülsüketítő robaj hallatszott,
mint amikor egy jégpáncél szakad át, mint amikor egy gleccser indul
meg lefelé a hegyről – aztán, akárha az egész tó felrobbant volna,
ragyogó vízcseppek szálltak szerteszét.
És ennek a felfelé záporozó vízfüggönynek a közepén megjelent az
Angyal. Clary nem igazán tudta, mire számított – talán egy Ithurielhez
hasonló lényre, csakhogy Ithuriel elenyészett az éveken át tartó fogság
és a kínzások után. Ez az Angyal dicsősége teljes pompájában bukkant
elő. Ahogy kiemelkedett a vízből, a szeme világított, amitől Clary úgy
érezte, mintha a napba bámulna.
Valentine leengedte a kezét. Megbabonázva bámult felfelé, ahogy
élete álma valósággá vált. – Raziel – sóhajtotta.
Az Angyal tovább emelkedett; olyan volt, mintha a tó süllyedne
alatta, egy hatalmas márványoszlopot fedve fel a közepén. Először
arany és ezüst hajfürtökkel díszített feje bukkant ki a vízből. Aztán
következett hófehér válla, majd csupasz felsőteste – és Clary látta, hogy
az Angyal bőrét éppen olyan rúnák borítják, akár a Nephilimekét, bár
Raziel aranyló rúnái mintha éltek volna. Úgy mozogtak az Angyal fehér
bőrén, mint a tűzből szétröppenő szikrák. Különös módon az Angyal
egyszerre volt hatalmas és akkora, mint egy hétköznapi ember: Clary
szeme belefájdult, hogy befogadja a látványt, és mégsem sikerült neki
teljesen. Emelkedés közben az Angyal hátából szárnyak törtek elő, és
szétnyíltak a tó fölött. Minden egyes aranyszínű toll végén egyetlen
szem pislogott.
Gyönyörű volt, de egyben félelmetes is. Clary szerette volna
elfordítani a tekintetét, de képtelen volt rá. Végig fogja nézni az
egészet. Végig fogja nézni Jace kedvéért, mert ő már nem teheti meg.
Éppen olyan, mint a képeken, gondolta. Az Angyal kiemelkedett a
tóból, egyik kezében a Karddal, a másikban a Kehellyel. Mindkettőből
csöpögött a víz, Raziel maga – szárnya dús tollaival együtt – mégis
csontszáraz volt. Fehér és csupasz lába a tó felszínén nyugodott, és
gyengéden fodrozta a vizet. Gyönyörűséges, nem emberi arca Valentine
felé fordult.
Aztán megszólalt.
A hangja kiáltás volt és muzsika egyszerre. Nem szavakból állt,
mégis tökéletesen lehetett érteni. Lélegzete ereje majd feldöntötte
Valentine-t; a férfi a homokba mélyesztette csizmája sarkát, és
előreszegte a fejét, mintha szélviharban haladt volna előre. Clary maga
is érezte, ahogy az Angyal lehelete átsöpör rajta: forró volt, mint a
kemence ajtaján kiáramló levegő, és különös fűszerek illatát árasztotta.
Ezer év telt el, mióta utoljára megidéztek ezen a helyen, mondta
Raziel. Akkor Jonathan Shadowhunter szólított, és esdekelve kérte,
hogy keverjem össze a vérem halandó emberek vérével egy Kehelyben,
így hozván létre azoknak a harcosoknak a fajtáját, akik megfogják
menteni ezt a világot a démonoktól. Megtettem mindent, amit kért,
aztán közöltem vele, hogy ennyi volt, és nem több. Miért idéztél meg
hát, Nephilim?
Valentine hangjából áradt a szenvedély. – Ezer év telt el, Dicsőséges
Angyal, de a démonok még mindig közöttünk járnak.
Mit számít ez nekem? Ezer év egy Angyalnak csak annyi idő, ami két
szempillantás között eltelik.
– A Nephilimek nagyszerű fajt alkottak, miután létrehoztad őket.
Hosszú éveken át vitézül küzdöttek, hogy megszabadítsák ezt a helyet a
démonoktól, végül mégis elbuktak, mert gyenge és romlott elemek
férkőztek a soraikba. Az a szándékom, hogy visszaállítom a Nephilimek
régi dicsőségét.
Dicsőségét? Az Angyal kíváncsinak tűnt; mintha furcsának találná a
szót. A dicsőség csakis Istené lehet.
Valentine nem ingott meg. – A Klávé nem létezik többé abban a
formájában, amilyennek az első Nephilimek megalkották. Alvilágiakkal
léptek szövetségre, démonok fertőzte emberekkel, akik ellepték a
világot, mint bolhák egy patkány tetemét. Szándékom szerint meg
fogom tisztítani a világot, és elpusztítok minden Alvilágit, ahogyan
minden démont is...
A démonoknak nincsen lelkük. Ami viszont az általad említett
teremtményeket, a Hold, az Éjszaka, Lilith és a Tündér Gyermekeit
illeti, ők mindannyian rendelkeznek lélekkel. Úgy fest, te szigorúbb
szabályok alapján állapítod meg, ki számít emberi lénynek, és ki nem.
Clary meg mert volna rá esküdni, hogy az Angyal hangja egészen
száraz lett. Tán úgy tervezed, hogy szembeszállsz a Mennyekkel, mint az
a másik Hajnalcsillag, kinek a nevét viseled, Árnyvadász?
– Nem kívánok szembeszállni a Mennyekkel, Raziel uram.
Szövetségre kívánok lépni velük...
Egy olyan háborúban, amit magad szítottál? Mi a Mennyek vagyunk,
Árnyvadász. Nem harcolunk a ti mondén csatáitokban.
Amikor Valentine ismét megszólalt, szinte sértődöttnek tünt a
hangja. – Raziel uram! Bizonyosan nem létezhetne olyan rituálé, amely
a megidézésedet szolgálja, amennyiben nem állt volna szándékodban
engedni, hogy megidézzenek. Mi, Nephilimek, a gyermekeid vagyunk.
Szükségünk van az iránymutatásodra.
Az iránymutatásomra? Az Angyal mintha csodálkozott volna.
Aligha tűnik úgy, hogy ezért hoztál ide. lnkább mintha a magad útját
járnád.
– A magam útját? – visszhangozta rekedten Valentine.