Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

6

Hamuváros

 

VÉGÜL ISABELLE CSAK KÉT JELET RAJZOLT CLARYRE, egyet-egyet mindkét kézfejére. Az egyik a nyitott szemet ábrázolta, ami odakerült minden Árnyvadász kezére. A másik két keresztbe tett sarlóra hasonlított; Isabelle szerint a védelem rúnája volt. Mind a két Jel égetett, amikor az irón először megérintette Clary bőrét, de a fájdalom lassan alábbhagyott, ahogy a lány Isabelle-lel és Aleckel a belváros felé tartott egy fekete taxiban. Mire a Második sugárútra értek, és kiszálltak a kocsiból, Clary keze olyan könnyű volt, mintha a víz tetején lebegett volna a medencében.

Egyikük sem szólt egy szót sem, ahogy átvonultak a kovácsoltvas boltív alatt, és beléptek a Marble temetőbe. Amikor Clary legutóbb itt járt, Jeremiás testvér nyomában haladt. Akkor nem is vette észre a falakba vésett neveket: Youngblood, Fairchild, Thrushcross, Nightwine, Ravenscar. Rúnák is álltak mindegyik mellett. Az Árnyvadászok kultúrájában minden családhoz tartozott egy szimbólum: a Waylandoké egy kovács kalapácsa volt, a Lightwoodoké egy fáklya, Valentine-é egy csillag.

A temető közepén álló szobor talapzatát benőtte a fű. Az Angyalnak lehunyt szemet faragtak, karcsú kezével pedig a Végzet Kelyhe kőmásának szárát szorította. A piszkos, nyálkás kőarcon semmiféle érzelem nem tükröződött.

– Amikor legutóbb itt jártam, Jeremiás testvér egy rúnát rajzolt a szoborra, és azzal nyitotta ki a város kapuját – emlékezett vissza Clary.

– Nem szívesen használnám a Néma Testvérek rúnáit – mondta Alec. Egészen komor volt az arca. – Nyilván már rég érzik a jelenlétünket. Kezdek aggódni. – Elővett egy tőrt az övéből, és végighúzta a pengét csupasz tenyerén, mire vér bugyogott elő a bőre alól. Öklét a kőkehely fölé tartotta, és hagyta, hogy belecsöpögjön a sűrű, vörös folyadék. – A Nephilimek vére – mondta. – Erre ki kell nyílnia.

Egyszerre felpattant az Angyal szeme. Clary szinte várta, hogy metsző tekintettel végigméri a kőredők közül, de csak újabb réteg gránitot pillantott meg. Egyetlen pillanattal később a talaj megnyílt az Angyal lábainál. Kanyargó fekete vonal jelent meg, és egyre messzebbre kúszott, Clarynek pedig félre kellett ugrania, ha nem akart a lábánál tátongó sötét nyílásba zuhanni.

Benézett a föld alá. Lépcsők vezettek az árnyékba. Amikor legutóbb erre járt, a falakon sorban elhelyezett fáklyák világították meg a lépcsőket. Most csak végtelen sötétséget látott.

– Valami nem stimmel – állapította meg Clary. Sem Isabelle, sem Alec nem szállt vitába vele. Clary elővette a Jace-től kapott boszorkányfényt a zsebéből, és a feje fölé emelte. Ujjai közül világosság tört elő. – Indulás!

Alec félretolta Claryt. – Én megyek előre. Te engem követsz, Isabelle pedig hátul jön.

Lassan indultak meg lefelé. Clary nyirkos bakancsa meg-megcsúszott a vénséges vén lépcsőfokokon. Odalent rövid folyosó vezetett egy óriási terembe, ahol a fehér kőből készült boltíveket beborították a féldrágakövek. Oldalt az árnyékban kripták sorakoztak, akár gombaházak egy tündérmesében. A távolabbiak elvesztek az árnyékban – a boszorkányfény nem volt elég erős hozzá, hogy az egész termet bevilágítsa.

Alec komoran nézett végig a sorokon. – Sosem gondoltam, hogy valaha is eljutok a Néma Városba – mondta. – Még holtan sem.

– Én nem szomorkodnék a helyedben emiatt – jegyezte meg Clary. –Jeremiás testvér elmondta, mit csinálnak a halottaitokkal. Elégetik őket, és a hamu legnagyobb részét a város építésénél szükséges gránithoz használják fel. – A démonvadászok vére és csontjai magában is erős védelmet jelentenek a gonosz ellen. A Klávé tagjai még halálukban is az ügyet szolgálják.

– Ezt megtiszteltetésnek tekintik – tette hozzá Isabelle. – Aztán meg ne csinálj úgy, mintha ti mondik nem égetnétek el a halottaitokat.

Ettől még ugyanolyan hátborzongató marad – gondolta Clary. A hamu és a füst mindent ellepő, súlyos szaga ismerős volt a legutóbbi látogatás idejéről – most viszont valami még sűrűbb, még erősebb, rothadó gyümölcsre emlékeztető bűz egészítette ki a keveréket.

Alec összeráncolta a homlokát, mintha ő is érezte volna, aztán előhúzta az övéből az egyik szeráfpengét. – Arathiel – suttogta, és a fegyver ragyogása máris Clary boszorkányfényével együtt világította meg az újabb, még sűrűbb sötétségbe vezető lépcsősort. A boszorkányfény, mint valami haldokló csillag lüktetett Clary markában – a lány azon kezdett gondolkodni, hogy kifogy-e valaha egy ilyen kő az energiából úgy, ahogy egy zseblámpa elemei lemerülnek. Remélte, hogy nem. A gondolatra, hogy áthatolhatatlan sötétség veheti körül ezen a kísérteties helyen, zsigeri rettegés fogta el.

A rothadógyümölcs-szag egyre erősebb lett, ahogy megérkeztek a lépcső aljára, és újabb hosszú folyosón találták magukat, amely egy csarnokba nyílott. A mennyezetet csontból faragott oszlopok tartották. Clary élesen emlékezett erre a helyiségre. A padlót, mint drága konfetti, ezüstcsillagok díszítették. A csarnok közepére fekete asztalt helyeztek, lapján sötét folyadék állt tócsában, aztán keskeny patakban a földre csorgott.

Amikor Clary a Testvérek Tanácsa előtt állt, nehéz ezüstkard lógott a falról az asztal mögött. A kard most nem volt sehol, csak sűrű, skarlátvörös folt éktelenkedett a helyén.

– Az ott vér? – suttogta Isabelle. Nem úgy tűnt, mintha félne, csak meglepődött.

– Nagyon úgy fest. – Alec körülnézett a csarnokban. Az árnyékok sűrűk voltak, mint a mézga, és mintha mozgással teltek volna meg. A fiú szorosan markolta a szeráfpengét.

– Mi történhetett? – kérdezte Isabelle. – A Néma Testvérek… Azt hittem, elpusztíthatatlanok…

Clary megfordult; a kezében tartott boszorkányfény különös árnyékokat vetett a hátul meredő karók közé. Az egyik árnyék alakja még a többinél is hátborzongatóbbnak tűnt. Clary akarata erejével rábírta a boszorkányfényt, hogy erősebben ragyogjon, mire éles fénysugarak lövelltek a távoli sarkok felé.

Az egyik karón, mint kukac a horgon, felnyársalva lógott az egyik Néma Testvér holtteste. Vérrel borított kezei közvetlenül a márványpadló fölött himbálóztak. Nyilvánvaló volt, hogy eltört a nyaka. Alatta pocsolyába gyűlt a boszorkányfény világánál feketén csillogó vér.

Isabellenek elakadt a lélegzete. – Alec. Te is látod…?

– Látom. – Alec hangja egészen komor volt. – De láttam már rosszabbat is. Aggódom Jace miatt.

Isabelle a fekete kőasztalhoz lépett, és ujjait finoman végighúzta a felszínén. – Ez a vér még szinte friss. Akármi is történt itt, nem volt régen.

Alec közelebbről is megvizsgálta a Testvér felnyársalt holttestét. Elkenődött nyomok indultak ki a padlón álló vértócsától. – Nézd meg ezeket! – szólt oda Isabelle-nek. – Valaki futott. – Alec intett a lányoknak, hogy kövessék, ők pedig engedelmeskedtek, csak Isabelle torpant meg egy pillanatra, hogy megtörölje véres kezét az egyik puha lábvédőjében.

A lábnyomok kifelé vezettek a teremből egy sötétbe vesző, keskeny alagútba. Amikor Alec megállt, hogy körülnézzen, Clary türelmetlenül megelőzte, és a magasra tartott boszorkányfénnyel ezüstös-fehér ösvényt vágott előttük a sötétségben. Az alagút végén résnyire nyitott, kétszárnyú ajtót pillantott meg.

Jace. Valahogy megérezte a fiú közelségét. Sietősebbre fogta a lépteit, bakancsa hangosan kopogott a kemény földön. Hallotta, ahogy Isabelle utána kiált, aztán Aleckel együtt futva indulnak utána. Clary berontott a folyosó végén nyíló ajtón, és egy kővel borított helyiségben találta magát, amelyet mélyen a talajba süllyesztett rács választott ketté. A rács mögött éppen csak ki tudta venni egy kuporgó alak körvonalait. Közvetlenül a cella előtt egy Néma Testvér ernyedt teste hevert.

Clary azonnal tudta, hogy halott. Abból, ahogy feküdt, akár egy baba, amelyiknek addig feszegették a végtagjait, amíg ki nem tört az összes. A pergamenszínű köpenyt félig leszakították a válláról. Sebhelyes arcát, amelyen holtában is látszott a végtelen rettegés, még fel lehetett ismerni. Jeremiás testvér volt az.

Clary elsietett a holttest mellett, és a cella ajtajához lépett. A fémrudak szorosan sorakoztak egymás mellett, zárnak vagy kilincsnek viszont nyomát sem látta. Hallotta, ahogy Alec a háta mögött a nevén szólítja, de nem törődött a fiúval: az ajtó kötötte le a figyelmét. Hát persze, hogy nem látszott rajta, hogyan lehet kinyitni; a Testvérek nem a látható, inkább a láthatatlan dolgokkal foglalkoztak. Egyik kezében tartva a boszorkányfényt, a másikkal anyja irónja után nyúlt.

A rács túloldaláról zaj hallatszott. Amolyan elfojtott nyöszörgésnek vagy suttogásnak tűnt; Clary nem tudta eldönteni, melyik lehet, de felismerte a hangot. Jace. Irónja hegyével megérintette a cella ajtaját, igyekezvén emlékezetében tartani a nyitó rúnát még aközben is, hogy a körvonalak feketén és szaggatottan megjelentek a fémen. Az elektrum sistergett, ahol az irón hozzáért. Nyílj ki – szuggerálta az ajtót – nyílj ki, nyílj ki, NYÍLJ KI!

Szakadó ruháéra emlékeztető hang hasított a levegőbe. Clary hallotta Isabelle kiáltását, ahogy az ajtó kiszakadt a helyéből, és úgy zuhant a szobába, akár egy felvonóhíd. Más zajok is eljutottak a fülébe: fém vált el csikorogva fémtől, valami csörrent, mint egy rakás földre dobott kavics. Clary berontott a cellába, lába alatt inogott a földön heverő rács.

A boszorkányfény nappali világosságot varázsolt a helyiségbe. A lány szinte észre sem vette, ahogy a falra erősített bilincsek sora – mind különböző fémekből készültek: aranyból, ezüstből, acélból, vasból – csörömpölve zuhan a padlóra. Tekintetét a sarokban heverő alakra szegezte: látta világos haját, kinyújtott karját meg a távolabb heverő nyitott bilincset. A fiú csuklója véres volt, bőrét csúf horzsolások borították.

Clary letérdelt, félrerakta az irónt, és óvatosan átfordította a fiút. Tényleg Jace volt az. Az arcán is látszott egy seb, és egészen sápadt volt, de a lány látta az ugráló mozgást a szemhéjak alatt. Egy ér lüktetett a torkában. Élt.

Claryt forró hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés, és lassan felengedtek benne a szorongás oly régóta pattanásig feszült kötelékei. A boszorkányfény kiesett a kezéből, és tovább ragyogott. Szinte idegennek érezte a gyengédséget, amivel végigsimította a fiú haját – soha nem volt testvére, még csak unokatestvére sem. Soha nem volt rá alkalma, hogy sebeket kötözzön, vagy lehorzsolt térdeket puszilgasson, vagy hogy egyáltalán gondoskodjon valakiről.

Az viszont nagyon is helyénvaló, hogy ennyire félti Jace-t, gondolta, és esze ágában sem volt visszahúzni a kezét, még akkor sem, amikor a fiú mocorogni kezdett, és felnyögött. Végtére is a bátyja, miért ne foglalkoztatná, hogy mi történt vele?

Jace kinyitotta a szemét. A pupillái egészen kitágultak. Talán beverte a fejét? Tekintetét kába csodálkozással emelte a lányra. – Clary – szólalt meg. – Hogy kerülsz ide?

– Érted jöttem – felelte Clary, mert ez volt az igazság.

Görcsös rángás futott végig Jace arcán. – Tényleg itt vagy? Nem… nem haltam meg, ugye ?

– Nem – mondta Clary, és a fiú halántékára csúsztatta a kezét. – Csak elájultál. Valószínűleg alaposan beverted a fejedet.

Jace felemelte a kezét, és Clary kezére tette. – Megérte – mondta olyan halkan, hogy Clary nem is volt benne egészen biztos, jól hallotta-e.

– Mi folyik itt? – Alec dugta be a fejét az ajtónyíláson, és Isabelle is ott leselkedett mögötte. Clary elrántotta a kezét, aztán rögtön meg is bánta. Nem tett semmi rosszat.

Jace ülőhelyzetbe küzdötte magát. Az arca szürke volt, az ingét vérfoltok borították. Alec aggodalmas pillantással mérte végig. – Jól vagy? – kérdezte térdre ereszkedve. – Mi történt? Emlékszel?

Jace felemelte ép kezét. – Egyszerre csak egyet kérdezz, Alec! A fejem máris mintha szét akarna robbanni.

– Ki tette ezt veled? – Isabelle egyszerre tűnt rémültnek és dühösnek.

– Senki sem tett velem semmit. Én csináltam, amikor megpróbáltam leszedni a bilincset. – Jace lenézett a karjára, és elfintorodott. Olyan volt, mintha minden bőrt lenyúzott volna róla.

– Mutasd! – mondta Clary és Alec egyszerre, ahogy mindketten Jace kezéért nyúltak. Találkozott a tekintetük, és Clary visszakozott először. Alec megragadta Jace csuklóját, és előhúzta az irónját. Néhány gyors mozdulattal egy iratzét – azaz gyógyító rúnát – rajzolt közvetlenül a vérző bőrfelület alá.

– Kösz – szólt Jace, és visszahúzta a kezét. Csuklója sérült csontjai máris kezdtek megint összeilleszkedni. – Jeremiás testvér…

– Meghalt – közölte Clary.

– Tudom. – Jace félretolta Alec kezét, és a falnak támaszkodva feltápászkodott. – Megölték.

– A Néma Testvérek egymást intézték el? – kérdezte Isabelle. – Nem értem… Nem értem, miért tennének ilyet…

– Nem is ők voltak – felelte Jace. – Valami megölte őket. Nem tudom, mi. – Fájdalmasat rándult az arca. – A fejem…

– Talán mennünk kéne – mondta feszülten Clary. – Mielőtt az az akármi, ami megölte őket…

– Visszajön értünk? – fejezte be helyette Jace. Lenézett véres ingére és sebes kezére. – Szerintem elment. De gondolom, vissza tudja hozni.

– Ki tud visszahozni mit? – akarta tudni Alec, de Jace nem válaszolt. Az arca színe szürkéből ijesztő fehérre váltott, és a falnak vetett háttal elkezdett összecsúszni. Alec elkapta, még mielőtt földet érhetett volna. – Jace…

– Semmi baj – tiltakozott Jace, de közben szorosan markolta Alec pulóverének ujját. – Meg tudok állni.

– Nekem úgy tűnik, a fal is kell hozzá. Én ezt nem mondanám állásnak.

– Ez támaszkodás – magyarázta Jace. – A támaszkodás után közvetlenül pedig már az állás következik.

– Ne huzakodjatok már – szólt rájuk Isabelle, és félrerúgta az útból a kialudt fáklyát. – El kell tűnnünk innen. Ha van itt valami, ami képes volt végezni a Néma Testvérekkel, az velünk sem fog cicózni.

– Izzynek igaza van. Mennünk kéne. – Clary megint a kezébe vette a boszorkányfényt, és felállt. – Jace, tudsz járni?

– Támaszkodhat rám. – Alec átvetette barátja karját a vállán, Jace pedig ránehezedett. – Gyere – mondta Alec. – Odakint majd helyrehozunk.

Amikor kiléptek a cella ajtaján, Jace megtorpant, és lenézett Jeremiás testvér kicsavarodott pózban heverő holttestére. Isabelle letérdelt, és a helyére igazította a Néma Testvér barna csuklyáját, eltakarva rettegéstől eltorzult arcát. Amikor megint felállt, mindannyian komoran meredtek maguk elé.

– Még sosem láttam olyat, hogy egy Néma Testvér félt volna valamitől – szólt Alec. – Nem is gondoltam volna, hogy képesek félni.

– Mindenki fél. – Jace még mindig nagyon sápadt volt, és bár sebesült kezét a mellkasára szorította, Clarynek az a benyomása támadt, hogy nem fizikai fájdalmat érez. Mintha valahol máshol járt volna, és magába zárkózva igyekezett volna elrejtőzni valami elől.

Megint végigvonultak a sötét folyosókon, és felmentek a lépcsőn a Beszélő Csillagok termébe. Amikor odaértek, Clarynek feltűnt, hogy a vér és az égés szaga erősebb, mint korábban. Jace, aki még mindig Alec vállára támaszkodott, elborzadva nézett körül. Clary látta, hogy a hátsó falon éktelenkedő sűrű vérfoltot bámulja. – Jace! Ne nézz oda! – szólt rá a fiúra. Aztán egészen ostobának érezte magát. Végtére is Jace démonvadász volt, és látott már ennél sokkal rosszabbat is.

Megrázta a fejét. – Valami nincs rendjén…

– Semmi sincs itt rendjén. – Alec a teremből kivezető boltívek felé intett a fejével. – Arrafelé juthatunk ki a leggyorsabban. Menjünk!

Nemigen beszéltek, ahogy kifelé tartottak a Csontvárosból. Minden sötét sarokban moccant valami, mintha a sötétség titokzatos árnyakat rejtett volna, amelyek csak arra vártak, hogy rájuk ugorhassanak. Isabelle maga elé suttogott valamit. Bár Clary nem tudta kivenni a szavakat, úgy tűnt, a lány valamilyen ősi, idegen nyelven beszél – talán latinul.

Amikor a Városba felvezető lépcsőhöz értek, Clary megkönnyebbülten sóhajtott fel magában. A Csontváros talán csodálatos volt valamikor, most azonban inkább félelmetesnek tűnt. Amikor elhagyták az utolsó lépcsőfordulót, a lány meglepetten kiáltott föl. Erős fény vakította el. Halványan ki tudta venni a lépcső tetején álló Angyal-szobrot, amit most hátulról ragyogó, éles sugár világított meg. Gyorsan a többiekre pillantott: ők is éppen olyan zavarodottnak tűntek, mint amilyennek ő érezte magát.

– Még nem kelhetett fel a nap, ugye? – mormogta Isabelle. – Mennyi ideig voltunk lent?

Alec az órájára pillantott. – Nem olyan sokáig.

Jace mormogott valamit, de olyan halkan, hogy senki nem hallotta. Alec közelebb hajolt. – Mit mondtál?

– Boszorkányfény – ismételte Jace most már hangosabban.

Sarkában Claryvel, Isabelle felsietett a lépcsőn. Alec Jace-t támogatva botladozott a nyomukban. A legfelső lépcsőfokon Isabelle hirtelen mozdulatlanná merevedett. Clary rákiáltott, de a lány csak nem akart továbbmenni. Egyetlen pillanattal később már ő is ott állt mellette, és most rajta volt a sor, hogy leessen az álla.

A kert tele volt Árnyvadászokkal – húszan, talán harmincan is lehettek, egytől egyig teljes harci viseletben, Jelekkel telerajzolva, ragyogó boszorkányfénnyel a kézben.

A csapatot Maryse vezette fekete Árnyvadász páncélban és köntösben, hátravetett csuklyában. Mögötte több tucat idegen férfi és nő sorakozott fel, akiket Clary sosem látott korábban, de arcukon és karjukon a Nephilimek Jeleit viselték. Egyikük, egy jóképű, ébenfekete bőrű férfi, Clary és Isabelle meg a legfelső lépcsőfokon mellettük hunyorgó Jace és Alec felé fordult.

– Az Angyalra mondom! – szólalt meg – Maryse, volt valaki odalent!

Maryse egy darabig tátott szájjal meredt Isabelle-re, aztán keskeny vonallá húzta össze az ajkát, mintha valaki piros zsírkrétával húzott volna vonalat az arcára.

– Tudom, Malik – mondta. – Ezek a gyerekeim.

 

7

A Végzet Kardja

 

AZ ÁRNYVADÁSZOK SORAIN MEGLEPETT MORAJ futott végig. Többen hátratolták a csuklyájukat, és Clary látta Jace, Isabelle meg Alec arcán, hogy sokakat felismernek a temetőben összegyűltek közül.

– Az Angyalra mondom! – Maryse hitetlenkedő tekintete Alecről Jace-re, aztán Claryre ugrott, végül pedig visszatért a lányára. Jace abban a pillanatban ellépett Alec mellől, hogy meghallotta Maryse hangját, aztán zsebre vágott kézzel kicsit távolabb húzódott a többiektől, Isabelle pedig idegesen játszadozni kezdett a kezében tartott aranyszínű korbáccsal. Alec mindeközben mintha a mobiltelefonjával babrált volna, bár Clary el nem tudta képzelni, kit hívhatna fel éppen most. – Mit kerestek ti itt, Alec? Isabelle? Segélyhívást kaptunk a Néma Városból…

– Mi meg jöttünk segíteni – szólt közbe Alec. Tekintete feszülten járt körbe az összegyűlt Árnyvadászokon. Clary nem is csodálkozott rajta, hogy meg van illetődve – ő maga például soha nem látott még ennyi Árnyvadászt egy helyen. Egyesével nézte meg magának az arcokat. A legkülönbözőbb korú, bőrszínű és külsejű emberek gyűltek össze, mégis mindannyiukból ugyanaz az elképesztő, kordában tartott erő áradt. Clary érezte magán a tekintetüket, ahogy méricskélték, és próbáltak ítéletet alkotni róla. Egyikük, egy hullámos, ezüstös hajú nő olyan nyíltan meredt rá, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni. Clary pislogott egyet, és elfordította a fejét, miközben Alec tovább magyarázott. – Ti nem voltatok az Intézetben, másnak meg nem tudtunk szólni, úgyhogy magunk vágtunk neki.

– Alec…

– Különben sem számít – mondta a fiú. – Meghaltak. A Néma Testvérek. Mind halottak. Megölték őket.

Ezúttal egyetlen pisszenés sem hallatszott az Árnyvadászok soraiból. Mindannyian mozdulatlanná merevedtek, mint egy vadászó oroszlán, amikor megpillantja a gazellát.

– Meghaltak? – ismételte Maryse. – Hogyhogy meghaltak?

– Szerintem elég világosan beszélt. – Egyszerre hosszú szürke köpenyt viselő nő jelent meg Maryse mellett. A reszkető fényben Clary olyannak látta, mint egy Edward Gorey-karikatúra: csupa éles vonal, hátrafésült haj, fekete gödrökre emlékeztető szemek. A hihetetlenül csontos ujjaira csavart ezüstláncról ragyogó boszorkánykő lógott. – Mind meghaltak? – kérdezte Alectől. – Senkit nem találtatok életben a Városban?

A fiú megrázta a fejét. – Nem láttunk élő embert, Inkvizítor.

Szóval ez az Inkvizítor, nyugtázta Clary. Kétségkívül úgy festett, mint aki képes fiatal fiúkat katakombákba küldeni pusztán azért, mert nem tetszik neki a modoruk.

– Szóval nem láttatok – mondta az Inkvizítor. Szemei kemény, csillogó gyöngyök voltak. Maryse-hoz fordult. – Lehetnek még túlélők. Be kéne küldened az embereidet a Városba, hogy nézzenek körül.

Maryse összeszorította a száját. Abból a kevésből, amit Clary tudott róla, úgy sejtette, hogy Jace fogadott anyja nem örül neki, ha megmondják, mit tegyen. – Hát jó.

Maryse a többi Árnyvadászhoz fordult – Clarynek csak most tűnt fel, hogy nincsenek annyian, mint kezdetben gondolta. Inkább húszan lehettek, mint harmincan, csak a kezdeti döbbenet hatására látta őket nyüzsgő tömegnek.

Maryse halkan odasúgott valamit Maliknak. A férfi bólintott, megérintette az ezüstös hajú nő karját, aztán a Csontváros bejárata felé vezette az Árnyvadászokat. Ahogy a boszorkányfényekkel a kezükben sorban lefelé indultak a lépcsőn, a temetőben lassan halványulni kezdett a fény. Az ezüstös hajú nő volt az utolsó a sorban. Félúton lefelé hirtelen megtorpant, és hátranézett – egyenesen Claryre. Tekintetéből borzasztó vágyakozás sugárzott, mintha csak elepedne, hogy elmondhasson valamit a lánynak. Egy pillanattal később megint felhúzta a csuklyáját, és eltűnt az árnyékban.

Maryse törte meg a csendet. – Miért akarná bárki is megölni a Néma Testvéreket? Ők nem harcolnak, nem viselik a katonák Jeleit…

– Ne légy ilyen naiv, Maryse! – mondta az Inkvizítor. – Ez nem véletlenszerű támadás volt. A Néma Testvérek talán nem harcolnak, de elsősorban az őrzés a feladatuk, és azt nagyon jól csinálják. Arról nem is beszélve, milyen nehéz megölni őket. Valaki meg akart szerezni valamit a Csontvárosból, és gondolkodás nélkül megölte a Néma Testvéreket, hogy megkapja. Ezt előre eltervezték.

– Miért vagy benne olyan biztos?

– Mert lépre csaltak bennünket a Central Parkban, azzal a halott féj gyerekkel.

– Nem mondanám, hogy lépre csaltak. A féj gyerekből az utolsó cseppig kiszívták a vért, pont, mint a többiekből. Ezek a gyilkosságok komoly perpatvart okozhatnak az Éjszaka Gyermekei és az alvilágiak között…

– Figyelemelterelés – közölte magabiztosan az Inkvizítor. – Azt akarta, hogy távol legyünk az Intézettől, és ne legyen, aki a Néma Testvérek segítségére siet. Zseniális, tényleg. De hát ő mindig is zseniális volt.

– Kicsoda? – Isabelle szólt közbe. Fekete hajkoronája még sápadtabbnak mutatta az arcát. – Úgy érti…

Jace szavaira Clary úgy rándult össze, mintha áram ütötte volna meg. –Valentine – mondta a fiú. – Valentine elvitte a Végzet Kardját. Ezért ölte meg a Néma Testvéreket.

Egyszerre vékony mosoly kanyarodott az Inkvizítor arcára, mintha Jace szavai jókedvre derítették volna.

Alec meglepetten pillantott Jace-re. – Valentine? De nem is mondtad, hogy itt járt.

– Nem kérdeztétek.

– Nem ölhette meg ő a Néma Testvéreket. Szét voltak szaggatva. Egyetlen ember nem lehetett képes ilyesmire.

– Nyilván démonoktól kapott segítséget – szólt az Inkvizítor. – Korábban is előfordult már, hogy felhasználta őket. Most pedig, hogy a Kehely védelme alatt áll, veszélyes lényeket idézhet meg. Veszélyesebbeket, mint a falánkok – tette hozzá az ajkát biggyesztve. Bár nem nézett közben Claryre, szavai mégis felértek egy arcul csapással. Clary halvány reménye, hogy az Inkvizítor nem vette észre, vagy legalább nem ismerte fel, szertefoszlott. –Vagy mint azok a szánalmas elhagyatottak.

– Azt nem tudhatom. – Jace egészen sápadt volt, csak egy-egy vörös lázfolt égett a két orcáján. – De Valentine itt volt. Láttam. Ami azt illeti, lehozta magával a Végzet Kardját a cellába, és ott gúnyolódott velem a rácson keresztül. Olyan volt, mint egy rossz filmben, éppen csak a bajuszát nem pödörte meg.

Clary aggódó tekintettel nézett a fiúra. Túl gyorsan beszél, gondolta, és túl bizonytalanul áll a lábán.

Az Inkvizítor minta észre sem vette volna. – Szóval azt mondod, hogy Valentine beszélt veled? Elmondta, hogy megölte a Néma Testvéreket, mert meg akarta szerezni az Angyal Kardját?

– Mit mondott még? Elárulta, hová megy? Hogy mit tervez a két Ereklyével? – kérdezte gyorsan Maryse.

Jace megrázta a fejét.

Az Inkvizítor közelebb lépett a fiúhoz; kabátja úgy lebegett körülötte, mint a kavargó füst. Szürke szemeit és szürke száját keskeny vonallá húzta össze. – Nem hiszek neked.

Jace felnézett a nőre. – Gondoltam, hogy nem fog.

– Szerintem a Klávé sem fog hinni neked.

– Jace nem szokott hazudni – szólt közbe indulatosan Alec.

– Használd a fejed, Alexander! – mondta az Inkvizítor, le sem véve a szemét Jace-ről. – Egy pillanatra tedd félre a barátságotokat. Mekkora a valószínűsége annak, hogy Valentine megállt a fia cellájánál egy kis atyai csevejre a Lélekkardról, és meg sem említette, mit tervez vele, vagy hogy hová megy.

– S'io credesse che mia rsposta fosse – mondta Jace egy Clary számára ismeretlen nyelven – a persona che mai tornasse al mondo…

– Dante. – Az Inkvizítor mintha egészen szórakoztatónak találta volna a helyzetet. – A Pokol. Még nem kerültél oda, Jonathan Morgenstern, bár ha váltig hazudni fogsz a Klávénak, azt fogod kívánni, bárcsak ott lennél inkább. – Hátat fordított a többieknek. – És senki nem találja furcsának, hogy a Lélekkard éppen azelőtt tűnik el, hogy Jonathan Morgensternnek ki kellett volna állnia a próbát a pengéje által? És hogy éppen az apja vitte el?

Jace egészen megdöbbent, ajkai enyhén szétnyíltak a meglepetéstől, mintha ez eszébe sem jutott volna. – Apám nem nekem szerezte meg a Kardot. Magának szerezte meg. Kétlem, hogy egyáltalán tudott a próbáról.

– Mégis, milyen kényelmes ez így neked! Meg persze neki is. Nem kell amiatt aggódnia, hogy elárulod a titkait.

– Igen – mondta Jace. – Halálosan retteg, hogy kikotyogom, hogy mindig is balerina szeretett volna lenni. – Az Inkvizítor némán meredt rá. –Nem ismerem az apám egyetlen titkát sem – tette hozzá most már kevésbé élesen a fiú. – Soha nem árult el nekem semmit.

Az Inkvizítor szinte unottan mérte végig a fiút. – Ha apád nem azért vitte el a kardot, hogy téged védelmezzen, akkor miért?

– A Végzet Ereklyéinek egyike – szólt közbe Clary. – Nagy hatalma van. Mint a Kehelynek. Valentine szereti a hatalmat.

– A Kelyhet azonnal fel tudja használni – felelte az Inkvizítor. – Hadsereget hozhat létre vele. A Kardot próbáknál alkalmazzuk. El nem tudom képzelni, miért érdekelné.

– Talán azért vitte el, hogy megingassa a Klávét – vetette fel Maryse. – Hogy kikezdje a morált. Most elmondhatja, hogy semmit nem tudunk megvédeni tőle, ami kell neki, azt meg is szerzi magának. – Clary meglepően jónak találta a magyarázatot, bár Maryse maga sem tűnt éppen biztosnak a dolgában. – Az a helyzet…

De sosem tudták meg, mi a helyzet, mert ebben a pillanatban Jace felemelte a kezét, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán riadt képet vágott, és hirtelen lerogyott a földre. Alec letérdelt mellé, de Jace elhessegette a segítő kezet. – Hagyj békén! Jól vagyok.

– Nem vagy jól. – Clary is leguggolt Alec mellé a fűbe. Jace az éjszakát bevilágító boszorkányfény ellenére óriásira tágult pupillákkal figyelte a lányt. Clary a fiú csuklójára pillantott, ahová Alec az iratzét rajzolta. A Jel eltűnt, még a szokásos halvány fehér nyom sem maradt utána, ami bizonyíthatta volna, hogy működött. Clary tekintete találkozott Alecével, és a saját nyugtalanságát látta tükröződni benne. – Valami nincs rendjén vele – mondta. – Komoly baj lehet.

– Nyilván csak egy gyógyító rúnára van szüksége. – Az Inkvizítor úgy festett, mint akit igencsak bosszant, hogy Jace éppen ilyen jelentős események kellős közepén sebesült meg. – Egy iratzéra vagy…

– Azt már megpróbáltuk – mondta Alec. – Nem használt. Szerintem valami démonikus eredetű dolog lehet a háttérben.

– Démonméregre gondolsz? – Maryse tett egy lépést Jace felé, de az Inkvizítor visszatartotta.

– Csak szimulál – jelentette ki. – A Néma Város börtöneiben kéne lennie.

Alec erre már felállt. – Hogy mondhat ilyet? Nézzen rá! – Jace felé intett, aki csukott szemmel kuporgott a földön. – Fel sem tud állni. Orvosra van szüksége, arra, hogy…

– A Néma Testvérek halottak – szólt közbe az Inkvizítor. – Azt akarod mondani, hogy vigyük egy mondén kórházba?

– Nem – felelte Alec határozottan. – Arra gondoltam, hogy Magnus megnézhetné.

A hang, amit Isabelle kiadott magából, valahol félúton volt a tüsszentés és a köhögés között. Aztán a lány inkább elfordult, ahogy az Inkvizítor üres tekintettel nézett Alecre. – Magnus?

– Boszorkánymester – felelte Alec. – Ami azt illeti, Brooklyn Fő Boszorkánymestere.

– Magnus Bane-re gondolsz – bólintott Maryse. – Neki megvan a híre…

– Ő gyógyított meg, miután a Nagyobb Démonnal harcoltam – mondta Alec. – A Néma Testvérek nem tudtak segíteni, Magnus viszont…

– Nevetséges – szakította félbe az Inkvizítor. – Csak azt akarod elérni, hogy Jonathan megszökhessen.

– Nincs elég jól hozzá, hogy megszökjön – közölte Isabelle. – Nem látja?

– Magnus különben sem engedné – tette hozzá Alec, rosszalló pillantást vetve a húgára. – Nem áll érdekében összerúgni a port a Klávéval.

– És mégis, hogyan akadályozná meg a szökést? – Az Inkvizítor hangjába maró gúny költözött. – Jonathan Árnyvadász, azokat pedig nem olyan egyszerű bezárva tartani.

– Talán őt kéne megkérdezni – javasolta Alec.

Az Inkvizítor önelégült mosolyra húzta a szájár. – Minden további nélkül. Hol van?

Alec a kezében tartott telefonra pillantott, aztán megint az előtte álló vékony, szürke alakra emelte a tekintetét. – Itt – mondta. Megemelte a hangját: – Magnus! Magnus, gyere elő!

Még az Inkvizítor szemöldöke is felszaladt, amikor Magnus bevonult a kapun. A Fő Boszorkánymester fekete bőrnadrágot vett fel egy ékkövekkel kirakott, M betűt formázó övcsattal, hozzá pedig egy kobaltkék porosz katonai zubbonyt választott, amit kigombolva viselt csipkés fehér inge fölött. Szinte reszketett körülötte a levegő, annyi csillogó dísz ékesítette. Vidámnak tűnő tekintete egy pillanatra megállapodott Alec arcán, majd a földön kuporgó Jace-re tévedt. – Meghalt? – kérdezte. – Halottnak tűnik.

– Nem – csattant föl Maryse. – Nem halt meg.

– Megnézték? Belerúghatok egyet, ha akarja. – Magnus Jace felé indult.

– Elég ebből! – szólt rá az Inkvizítor. Clarynek a harmadikos tanítónőjét juttatta eszébe, amikor lehordta, amiért a filctollával firkált a padjára. – Él, de megsebesült – tette hozzá szinte vonakodva. – Az orvosi ismereteire lenne szükség. Jonathant elég jó állapotba kell hozni hozzá, hogy kihallgathassuk.

– Jó, de nem lesz olcsó.

– Megfizetem – szólt Maryse.

Az Inkvizítornak a szeme sem rebbent. – Rendben van. De nem maradhat az Intézetben. Attól, hogy nincs meg a kard, a kihallgatás még terv szerint le fog zajlani. A fiút megfigyelés alatt kell tartani. Nyilvánvalóan fennáll a szökés veszélye.

– A szökés veszélye ? – csodálkozott Isabelle. – Úgy csinál, mintha megpróbált volna megszökni a Néma Városból.

– Nos – mondta az Inkvizítor –, nincs már a cellájában, ha nem tévedek.

– Ez nem igazság! Nem várhatta volna el tőle, hogy odalent maradjon a hullák között.

– Nem igazság? Nem igazság? Szerinted komolyan el kéne hinnem, hogy a bátyáddal egy segélyhívás miatt jöttetek a Csontvárosba, nem pedig azért, hogy kiszabadítsátok Jonathant az általatok igazságtalannak tekintett fogságból? Szerinted komolyan el kéne hinnem, hogy nem próbáljátok megint megszöktetni, ha megengedem, hogy az Intézetben maradjon? Tényleg azt hiszed, hogy ugyanolyan könnyen becsaphattok engem, mint ahogy a szüleiteket becsaptátok, Isabelle Lightwood?

Isabelle arca egészen vörös lett, de Magnus közbevágott, mielőtt a lány válaszolhatott volna.

– Nézze, ez nem gond – mondta. – Simán vigyázhatok Jace-re a lakásomban.

Az Inkvizítor Alechez fordult. – Tisztában van vele a boszorkánymestered – kérdezte, hogy Jonathan rendkívüli fontosságú tanú a Klávé számára?

– Nem az én boszorkánymesterem. – Alec szögletes arccsontjain vörösen égett a bőr.

– Korábban is őriztem már a Klávé foglyait – mondta Magnus. A vidámságnak nyoma sem maradt a hangjában. – Ha utánajár, megállapíthatja, hogy makulátlan a teljesítményem ezen a téren. Mindig nagyon jó szerződést sikerült kötnünk.

Vajon csak a képzelete játszott Claryvel, vagy Magnus szeme valóban elidőzött Maryse-on egy pillanatra, miközben ezt mondta? Nem maradt ideje, hogy elgondolkodjon, mert az Inkvizítor éles hangot hallatott, és így szólt: – Akkor ezt megbeszéltük. Értesítsen, ha Jonathan elég jól érzi magát ahhoz, hogy beszélhessen, boszorkánymester. Számos kérdést szeretnék feltenni neki.

– Biztos vagyok benne – mondta Magnus, de Clarynek az az érzése támadt, hogy egyáltalán nem figyel a nőre. Lendületesen szelte át a pázsitot, majd megállt Jace mellett. Magas volt és vékony, amikor azonban Clary felnézett rá, meglepődött, milyen sok csillagot takar el. – Tud beszélni? –kérdezte Magnus Clarytől Jace-re mutatva.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, felpattant Jace szeme. Kábán nézett a boszorkánymesterre. – Te meg hogy kerülsz ide?

Magnus vigyorogva pillantott le Jace-re. Fogai, mint csiszolt gyémántok ragyogtak a szájában. – Hello, szobatárs! – mondta.

 

 

 

Második rész

A POKOL KAPUJA

 

 

 

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,

csupán örökkel; s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

 

Dante: Pokol

(Babits Mihály fordítása)

 

8

A Tündérek Udvarában

 

ÁLMÁBAN CLARE MEGINT GYEREK VOLT, és a keskeny tengerparti sávon sétált Coney Islanden. A levegőt betöltötte a hot dog és a piruló mogyoró szaga, meg a gyerekek kiáltásai. A tenger fehér fodrokat vetett a távolban, kékes-szürkefelszínét szinte életre keltették a napsugarak.

Clary kívülről látta magát. A kelleténél egy számmal nagyobb gyerekpizsama volt rajta, nadrágja szára végigsöpörte a partot. Nyirkos homok csikorgott a lábujjai között, haja súlyosan hullott a vállára. Egyetlen felhő sem látszott, az égkék volt és tiszta, Clary mégis reszketett, miközben a víz peremén a távolban várakozó homályos alak felé tartott.

Ahogy a lány közelebb ért, az alak egyszerre egészen élesen rajzolódott ki előtte, mintha csak Clary igazított volna egy fényképezőgép lencséjén. Az édesanyja volt az, térden állva egy félig összedőlt homokvár romjai között. Ugyanazt a fehér ruhát viselte, amit Valentine adott rá a Renwickben. Kezében egy uszadék fát tartott, ami a sótól és a széltől ezüstös színűre fakult.

– Segíteni jöttél? – kérdezte az édesanyja felemelve a fejét. Kibontott haja szabadon szállt a szélben, és fiatalabbnak mutatta a koránál. – Annyi dolgom van, és olyan kevés az időm.

Clary igyekezett lenyelni a torkában formálódó gombócot. – Anya… Hiányoztál.

Jocelyn elmosolyodott. – Te is hiányoztál, szívem. De tudod, hogy nem haltam meg. Csak alszom.

– Akkor hogyan ébresszelek fel? – Clary elpityeredett, de édesanyja gondterhelt arccal a tengert nézte. Az ég színe az alkonyat szürkéjébe fordult, a lassan megjelenő feketefelhők nehéz köveknek tűntek odafönt.

– Gyere ide! – mondta Jocelyn, és Clary odalépett hozzá. – Nyújts ki a karod! Clary engedelmeskedett. Jocelyn elhúzta az uszadékfát a bőre fölött. A fa égetett, mint az irón, és ugyanolyan fekete csíkot hagyott maga után. Clary még sosem látta a rúnát, amit az édesanyja rajzolt a karjára, de ösztönösen megnyugtatónak találta a látványt. – Ez mit csinál?

– Megvéd. – Jocelyn elengedte Clary karját.

– Mitől?

Jocelyn nem felelt, csak elnézett a víz felé. Clary megfordult, és látta, hogy az óceán visszavonult, só lepte szeméthalmokat, rothadó vízinövények kupacait és tanácstalanul vergődő halakat hagyva maga után. A víz óriási hullámba gyűlt össze, a magasba emelkedett, mint valami hegyoldal, aztán akár egy lavina, zuhanni készült. A parton játszadozó gyerekek kiáltásai sikolyokká változtak. Clary döbbenten vette észre, hogy a hullám széle egészen átlátszó, mint egy hártya, mögötte pedig a tengerfelszíne alatt nyüzsgő sötét, alaktalan valamiket pillantott meg. Az égnek emelte a kezét…

…és zihálva felébredt. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Luke lakásának vendégszobájában feküdt, a függönyön keresztül délutáni fény szűrődött be. A haját a nyakához tapasztotta az izzadság, a karja fájt és égetett. Amikor felült, és felkattintotta a kislámpát az ágy mellett, különösebb meglepetés nélkül nyugtázta, hogy a fekete Jel beborítja az alkarját.

 

A konyhába lépve megállapította, hogy Luke otthagyott neki egy lekváros sütit egy zsíros kartondobozban. A hűtőre tűzve egy üzenetet is talált. A kórházba mentem.

Clary a Simonnal esedékes találkozóra sietve, út közben ette meg a sütit. A fiúnak a Bedford sarkán, a magasvasút megállójában kellett volna várnia rá ötkor, de nem volt ott. Clary gyomra egy pillanatra görcsbe rándult, aztán eszébe jutott a használtlemez-bolt a Hatodik utca sarkán. Simon ott is volt, és éppen az újonnan érkezett CD-k között turkált. Szakadt ujjú, rozsdaszínű bársonyzakó volt rajta, alatta pedig egy kék póló, amin egy fejhallgatós fiú ropta egy csirkével. Simon elvigyorodott, amikor meglátta a lányt. – Eric szerint át kéne neveznünk a bandát Mojo Pie-ra – mondta köszönés helyett.

– Most hogy is hívnak benneteket? Elfelejtettem.

– Pezsgős beöntés – felelte a fiú, és kiemelt a sorból egy Yo La Tengo CD-t.

– Akkor változtassátok meg – javasolta Clary. – Jut eszembe, tudom, mint jelent a pólód.

– Nem tudod. – Simon elindult a kassza felé, hogy kifizesse a CD-t. – Te jó kislány vagy.

Odakint élénken fújt a hűvös szél. Clary szorosra húzta csíkos sálját az álla előtt. – Aggódtam, amikor nem találtalak a megállóban.

Simon a homlokába húzta kötött sapkáját, és úgy kezdett hunyorogni, mintha a napfény bántaná a szemét. – Bocs. Eszembe jutott, hogy kell ez a CD, és gondoltam…

– Semmi baj. – Clary könnyed kézmozdulattal hessegette el a dolgot. –Bennem van a hiba. Mostanában túl könnyen esem pánikba.

– Hát azután, amin átmentél, senki egy rossz szót nem szólhat, ha így van. – Simon egészen bűnbánónak tűnt. – Még mindig nem tudom elhinni, ami a Néma Városban történt. Nem tudom elhinni, hogy ott voltál.

– Luke sem tudta. Halálra rémült.

– Lefogadom. – A McCarren parkban sétáltak, lábuk alatt a fű kezdte felvenni a téli barnaságot, a levegő pedig megtelt aranyló fénnyel. A fák között pórázuktól megszabadított kutyák rohangáltak fel-alá. Minden megváltozik az életemben, a világ mégis ugyanolyan marad – gondolta Clary. –Beszéltél azóta Jace-szel? – kérdezte Simon semleges hangon.

– Nem, de párszor benéztem Isabelle-hez meg Alechez. Állítólag jól van.

– Ő kérte, hogy találkozzatok? Azért megyünk oda?

– Nem kell kérnie. – Clary próbálta nem mutatni az ingerültségét, ahogy befordultak Magnus utcájába. Kétoldalt alacsony raktárépületek sorakoztak, amelyekben lakásokat és műtermeket alakítottak ki vagyonos művészek számára. A járdaszegély mellett többnyire drága autók parkoltak.

Magnus házának közelébe érve Clary nyúlánk alakot vett észre, amint felállt a tornácon, ahol addig ült. Alec. A fiú az Árnyvadászok által annyira kedvelt erős, kissé fényes anyagból készült hosszú fekete köpenyt viselt. A kezét és a torkát rúnák borították, és a testét körülvevő halvány remegés nyilvánvalóvá tette, hogy láthatatlanságba burkolózik.

– Nem tudtam, hogy a mondént is hozod. – Kék szeme nyugtalanul ugrott Simonra.

– Ezt szeretem bennetek – mondta Simon. – Hogy mindig így örültök nekem.

– Jaj, ne már, Alec! – méltatlankodott Clary. – Miért olyan nagy ügy? Pontosan tudod, hogy Simon járt már itt korábban is.

Alec színpadiasan felsóhajtott, és megindult felfelé a lépcsőn. Magnus lakásának ajtaját egy ezüstkulccsal nyitotta ki, amit aztán kapkodva visszasüllyesztett a köpenye zsebébe, mintha nem akarta volna, hogy a többiek meglássák.

Nappali fényben a lakás nagyjából úgy festett, amilyen egy éjszakai bár lehet, amikor nincsenek vendégek: sötét, piszkos és meglepően kicsi. A falak csupaszok voltak, csak itt-ott ragyogott rajtuk némi csillámfesték, a padlódeszkák pedig, ahol egy héttel ezelőtt tündérek táncoltak, fényesre koptak.

– Sziasztok – libbent feléjük Magnus. Ezüstös inge és fekete farmerja fölött nyitott, földig érő zöld selyem köntöst viselt. Bal fülében méretes vörös kő csillogott. – Alec, drágaságom. Clary. És a patkányfiú. – Ezzel udvariasan meghajolt a sértődöttnek tűnő Simon felé. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

– Jace-hez jöttünk – felelte Clary. – Jól van?

– Nem tudom – mondta Magnus. – Máskor is szokott mozdulatlanul feküdni a padlón?

– Mi… – kezdte Alec, de amikor Magnus elnevette magát, visszafogta magát. – Nem vicces.

– Túl könnyen begurulsz. És igen, a barátotok jól van. Kivéve, hogy állandóan elrakja a dolgaimat, és takarítani akar. Most nem találok semmit. Mániákus.

– Jace szereti a rendet maga körül – jegyezte meg Clary, és Jace szerzetesekére emlékeztető szobájára gondolt az Intézetben.

– Hát én meg nem. – Magnus a szeme sarkából Alecet figyelte, aki viszont mogorva tekintettel meredt a semmibe. – Jace odabent van, ha látni akarjátok. – A szoba túlsó végében nyíló ajtóra mutatott.

Az „odabent” közepes méretű szobának bizonyult – meglepően barátságos helyiség volt foltosra festett falakkal, összehúzott bársonyfüggönyökkel és a göbökkel teli bézs szőnyeg tengerén színes jéghegyekként nyugvó kárpitozott karosszékekkel. A megvetett rózsaszín kanapé mellett ruhákkal megtömött sporttáska heveit a földön. A súlyos függönyök nem engedték be a kinti világosságot, csak a vibráló tévéképernyő szolgáltatott némi fényt, annak elleneié, hogy a készülék egyáltalán nem volt bedugva a konnektorba.

– Mi megy? – érdeklődött Magnus.

– A Mit ne vegyünk fel – jött egy ismerős, vontatott hang az egyik karosszék irányából. Jace előredőlt, és Clary egy pillanatra azt hitte, feláll, hogy üdvözölje őket. A fiú ehelyett csak megrázta a fejét a képernyő felé. – Vastag derekú khaki nadrág? Ki hord ilyet? – Megfordult, és Magnusra meredt. – Majdnem határtalan természetfölötti erővel rendelkezel – mondta –, és másra se használod, csak hogy ismétléseket nézz. Micsoda pocsékolás!

– Ráadásul ma már a digitális tévé is képes ugyanerre – jegyezte meg Simon.

– Így olcsóbb. – Magnus összeütötte a tenyerét, mire a szobát elárasztotta a fény. A fotelban kuporgó Jace az arca elé emelte a karját. – Ezt meg tudjátok csinálni varázslat nélkül?

– Ami azt illeti – felelte Simon –, igen. Ha a reklámokat is néznéd, tudnád.

Clary érzékelte, hogy a szobában kezd leülni a hangulat. – Elég ebből – szólt. Jace-re nézett, aki leengedte a karját, és hunyorogva igyekezett hozzászokni a fényhez. – Beszélnünk kell – mondta a lány. – Mindannyiunknak. Arról, hogy mit fogunk most csinálni.

– Én arra gondoltam, hogy megnézem a Leendő divatdiktátorokat – vágta rá Jace. – Most jön.

– Nem fogod megnézni – közölte Magnus, és csettintett az ujjaival, mire a tévé kikapcsolt, apró füstpamacsot eresztve a levegőbe, ahogy a képernyő elsötétedett. – Ezt nem söpörheted a szőnyeg alá.

– Hirtelen érdekelni kezdtek a problémáim?

– Az érdekel, hogy visszakapjam a lakásomat. Elegem van belőle, hogy állandóan takarítasz. – Magnus ezúttal baljóslatúan csettintett az ujjaival. –Felállni!

– Különben te leszel a következő, aki elfüstöl – jegyezte meg vigyorogva Simon.

– Semmi szükség rá, hogy megmagyarázd, mit jelent a csettintésem – közölte Magnus. – Elég egyértelmű volt, hogy mit akartam kifejezni vele.

– Jó. – Jace felállt a karosszékből. Mezítláb volt, és a csuklóján egészen lilásnak látszott a bőr, ahol a sérülései még mindig nem gyógyultak be teljesen. Fáradtnak látszott, de úgy tűnt, már nincsenek fájdalmai. – Ha kerekasztalnál akartok tárgyalni, hát tárgyaljunk kerekasztalnál!

– Imádom a kerek asztalokat – derült fel Magnus arca. – Sokkal jobban állnak nekem, mint a szögletesek.

A nappaliban Magnus elővarázsolt egy hatalmas kör alakú asztalt, körülötte öt magas támlájú székkel. – Ez elképesztő – mondta Clary, miután letelepedett az egyik ülőalkalmatosságra, ami meglepően kényelmesnek bizonyult. – Hogy tudsz a semmiből csak úgy előszedni ilyesmit?

– Sehogy – felelte Magnus. – Minden van valahonnan. Ezek például egy antik bútorok másolatait áruló üzletből az Ötödik sugárútról. Ezek pedig – tette hozzá, ahogy hirtelen öt, lyukacsos tetején keresztül csábító gőzt eregető fehér papírpohár jelent meg az asztalon – a Dean & DeLucából kerültek ide a Broadway-ről.

– Ez nagyon lopásnak tűnik, nem? – Simon maga elé húzta az egyik poharat, és leemelte róla a fedőt. – Ó, mochaccino. – Magnusra pillantott.

– Fizettél te ezekért?

– Persze – felelte Magnus Jace és Alec kuncogásától kísérve. – Úgy intéztem, hogy bankjegyek jelenjenek meg kasszájukban.

– Tényleg?

– Nem. – Magnus lepattintotta a fedőt a saját poharáról. – De nyugodtan képzeld úgy, ha attól jobban érzed magad. Szóval mi is az első napirendi pont?

Clary megragadta a papírpoharát. Lehet, hogy Magnus úgy lopta, de legalább forró volt, tele koffeinnel. Majd egyszer elnéz a Dean & DeLucához, hogy bedobjon egy dollárt a borravalós ládájukba. – Először is meg kéne fejtenünk, mi történt – mondta, és finoman ráfújt a habra. – Jace, ugye azt mondtad, Valentine a felelős azért, ami a Néma Városban történt?

Jace a kávéját bámulta. – Igen.

Alec barátja karjára tette a kezét. – Hogy volt? Találkoztatok?

– A cellámban voltam – felelte Jace élettelen hangon. – Hallottam a Néma Testvérek sikolyát. Aztán megjelent Valentine… valamilyen lénnyel. Nem tudom, mi lehetett. Olyan volt, mint a füst, világító szemekkel. Nyilván egy démon, bár ehhez foghatót még sosem láttam azelőtt. Valentine odajött a rácshoz, és azt mondta…

– Mit mondott? – Alec keze felcsúszott Jace karján egészen a válláig. Magnus megköszörülte a torkát. Alec elvörösödve vonult vissza, mire Simon belevigyorgott teli kávéspoharába.

– Maellartach – felelte Jace. – A Lélekkardot akarta, és megölte a Néma Testvéreket, hogy megszerezhesse.

Magnus összeráncolta a homlokát. – Alec, tegnap este, amikor a Néma Testvérek a segítségeteket kérték, hol volt a Klávé? Miért nem volt senki az Intézetben?

Alecet mintha meglepte volna a kérdés. – Az alvilágiak megöltek valakit a Central Parkban. Egy tündérgyerek halt meg. Kiszívtak minden vért a testéből.

– Az Inkvizítor nyilván meg van győződve róla, hogy azt is én csináltam – mondta Jace. – A rémuralmam folytatódik.

Magnus felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, éppen annyi fényt engedve be, ami kiemelte sólyomszerű profiljának körvonalait. –Vér – mondta félig magának. – Két éjszakával ezelőtt volt egy álmom. Egy véráztatta várost láttam csontból készült tornyokkal, az utcákon pedig úgy ömlött a vér, mint a víz.

Simon összehúzott szemmel nézett Jace-re. – Máskor is szokott az ablaknál állva a vérről motyogni?

– Nem – felelte Jace. – Általában a kanapén ülve csinálja.

Alec éles pillantást vetett mindkettejükre. – Mi baj, Magnus?

– A vér – mondta megint Magnus. – Nem lehet véletlen. – Úgy tűnt, az utcát figyeli. A nap sebesen nyugodott le a távolban, a város körvonalai mögött: a horizonton ezüstös és vörösen aranyló csíkok rajzolódtak ki. – Jó pár gyilkosság történt a héten – folytatta Magnus. – Alvilágiak követték el őket. Egy boszorkánymestert megöltek a South Street Seaportnál egy lakásban. Elvágták a nyakát meg a csuklóját, és teljesen lecsapolták a testét. A Vérvörös Holdnál pedig egy vérfarkassal végeztek pár napja. Neki is elvágták a torkát.

– Ez vámpírokra vall – szólt közbe a holtsápadtra vált Simon.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Jace. – Legalábbis Raphael tagadta, hogy az Éjszaka Gyermekeinek a keze lenne a dologban. Nagyon határozottnak tűnt.

– Igen, és az ő szavára aztán lehet adni – mormogta Simon.

– Ez esetben szerintem igazat beszélt – mondta Magnus, és összehúzta a függönyt. Szögletes arcára árnyékok vetültek. Amikor megint az asztalhoz lépett, Clary zöld szövetbe kötött nehéz könyvet pillantott meg a hóna alatt. Pár pillanattal korábban még mintha semmi nem lett volna nála. Mindkét helyszínen erős démoni jelenlétet érzékeltem. Szerintem a halálesetekért valaki más a felelős. Nem Raphael és a vámpírjai, hanem sokkal inkább Valentine.

Clary Jace felé fordult. A fiú szája keskeny vonallá préselődött. – Ezt meg miből gondolod? – kérdezte.

– Az Inkvizítor véleménye szerint a tündérgyilkosság csak figyelemelterelés volt – szólt közbe gyorsan a lány. – Hogy megtámadhassa a Néma Várost anélkül, hogy aggódnia kelljen a Klávé miatt.

– Ennél egyszerűbben is el lehet terelni a figyelmet – mondta Jace. –Ráadásul nem éppen bölcs dolog összerúgni a port a tündérekkel. Nem ölt volna meg egyet sem, ha nem lett volna rá valamilyen oka.

– Volt rá oka – jegyezte meg Magnus. – Akart valamit a tündérgyerektől, ahogyan a boszorkánymestertől és a vérfarkastól is, akikkel végzett.

– És mi lett volna az? – kérdezte Alec.

– A vérük – felelte Magnus, és kinyitotta a zöld könyvet. A vékony pergamenszerű lapokra írt szavak tűzként világítottak. – Á – mondta –, itt is van. – Felnézett, éles körmével kopogtatva a papíron. Alec közelebb hajolt. – Nem fogod tudni elolvasni – figyelmeztette Magnus. – A démonok nyelvén írták. Purgatóriumiul.

– A rajzokat azért felismerem. Az ott Maellartach. Láttam már korábban is más könyvekben – mutatott Alec egy ezüst kardot ábrázoló illusztrációra. A kard nagyon is ismerős volt Clarynek – éppen ez hiányzott a falról a Néma Városban.

– Az Alvilági Beavatás Rítusa – mondta Magnus. – Ez Valentine célja.

– A minek a mije? – húzta fel a szemöldökét Clary.

– Minden varázslatos tárgyhoz tartozik egy szövetség – magyarázta Magnus. – A Lélekkard szövetsége a szeráfokon alapul, mint azok a kések, amiket ti, Árnyvadászok használtok. Csak ezerszer erőteljesebb, mert hatalma magától az Angyaltól ered, nem egyszerűen egy angyal nevének kimondásától. Valentine célja, hogy a visszáját a fordítsa ezt a szövetséget, és a kard hatalmát démonivá változtassa angyali helyett.

– Törvényes jóból törvényes rosszá! – nyugtázta elégedetten Simon.

– A Dungeons and Dragonsból idéz – magyarázta Clary. – Ne is törődjetek vele.

– Mint az Angyal Kardját, Valentine nemigen tudná felhasználni Maellartachot – mondta Magnus. – Ellenben ha ugyanakkora démoni erővel rendelkezne, mint amekkora korábban az angyali ereje volt… Nos, akkor tudna mit kezdeni vele. Például hatalommal bírna a démonok felett. Nem csak azt a korlátozott védelmet élvezné, amit a Kehely nyújt neki, de bármelyik démont megidézhetné, és kényszeríthetné őket, hogy engedelmeskedjenek neki.

– Egy démonsereg ? – kérdezte Alec.

– Ez a pasas nagyon odavan a hadseregekért – állapította meg Simon.

– Talán még Idrisbe is bevezethetné őket – fejezte be Magnus.

– Nem tudom, miért akarna odamenni – szólt Simon. – Ott vannak a démonvadászok, nem? Azok rövid úton elintéznék ezeket a démonkatonákat, gondolom.

– A démonok más dimenziókból érkeznek – mondta Jace. – Nem tudjuk, hányan lehetnek. Talán végtelen sokan vannak. Az őrök a legtöbbet távol tudják tartani, de ha mind egyszerre jönnek…

Végtelen sokan – gondolta Clary. Eszébe jutott Abbadon, a Nagyobb Démon, és megpróbálta elképzelni, milyen lehet több száz belőle. Vagy több ezer. Végigfutott a hátán a hideg.

– Nem értem – rázta meg a fejét Alec. – Mi köze a rituálénak az alvilágiakhoz?

– A Beavatás Rítusához izzásig kell hevíteni a kardot, aztán négyszer lehűteni, minden egyes alkalommal egy alvilági gyermek vérében. Egyszer Lilith gyermekének vérében, egyszer a Hold Gyermekének vérében, egyszer az Éjszaka Gyermekének vérében, egyszer pedig egy tündérgyermek vérében – magyarázta Magnus.

– Te jó isten! – fakadt ki Clary. – Ezek szerint még nem végzett? Még egy gyereket meg kell ölnie?

– Kettőt. A vérfarkasnál nem járt sikerrel. Megzavarták, mielőtt az összes vért lecsapolhatta volna. – Magnus becsukta a könyvet, mire porfelhő szállt fel a lapok közül. – Akármi is legyen Valentine végső célja, mostanra félig átállította a kardot. Valószínűleg képes valamennyi erőt nyerni belőle. Lehet, hogy máris nekiállt démonokat idézni…

– De az ember azt gondolná, hogy ha így lenne, sorban jönnének a jelentések a rendzavarásokról meg az erőteljes démontevékenységről – mondta Jace. – De az Inkvizítor szerint éppen az ellenkezője történik. Mostanában szokatlan csend van.

– Hát persze – bólintott Magnus. – Ha Valentine magához hívta az összes démont, nem csoda, hogy nagy a csend.

Mindenki összenézett az asztal körül. Mielőtt valamelyikük kitalálhatta volna, mit is mondjon, éles hang hasított a szoba levegőjébe. Clary összerezzent. Forró kávé löttyent a csuklójára, és felszisszent a hirtelen támadt fájdalomtól.

– Anya az – mondta Alec, miután a telefonjára pillantott. – Rögtön jövök. – Az ablakhoz vonult, lehajtotta a fejét, és olyan halkan beszélt, hogy egy szavát sem tudták kivenni.

– Mutasd – szólt Simon, és megfogta Clary kezét. A lány csuklóján élénkpiros folt keletkezett, ahol a forró folyadék megégette.

– Semmi gond – mondta Clary. – Nem nagy ügy.

Simon felemelte a lány kezét, és egy puszit nyomott a sebre. – Ettől el is múlik.

Clary meglepetten szisszent fel. Simon azelőtt sosem csinált hasonlót. Persze ha az embernek barátja van, ne lepődjön meg az ilyesmin. A lány visszahúzta a csuklóját, felnézett, és látta, hogy Jace égő tekintettel mered rájuk.

– Talán Árnyvadász vagy – szólalt meg –, hogy tudod, hogyan kezeld a sérüléseket? – Clary felé csúsztatta az irónját az asztalon át. – Használd ezt!

– Nem – felelte a lány, és visszalökte az irónt. Jace rácsapott a szerszámra. – Clary…

– Azt mondta, nem kell neki – mondta Simon. – Haha.

– Haha? – Jace hitetlenkedve nézett Simonra. – Ezzel bírsz visszavágni? Alec összecsukta a telefonját, és értetlenkedve indult vissza az asztalhoz.

– Itt meg mi folyik?

– A jelek szerint valami szappanopera egyik epizódjába kerültünk – állapította meg Magnus. – Rettenetesen unalmas.

Alec félresöpört egy hajtincset a szeméből. – Meséltem Anyának az Alvilági Beavatásról.

– Hadd találgassak – szólt Jace. – Nem hitt neked. És mindenért engem hibáztatott.

Alec összehúzta a szemöldökét. – Nem éppen. Azt mondta, megemlíti ezt az egészet a Klávéban, de jelenleg nem tud beszélni az Inkvizítorral. Az az érzésem támadt, hogy az Inkvizítor megszabadult tőle, és átvette az irányítást. Anya dühösnek tűnt. – Megint megszólalt a kezében a telefon. Felemelte egy ujját. – Bocs. Isabelle az. Egy pillanat. – Kezében a készülékkel visszasietett az ablakhoz.

Jace Magnusra pillantott. – Igazad lehetett azzal a farkassal kapcsolatban a Vérvörös Holdnál. A srác, aki megtalálta a holttestet, azt mondta, valaki más is volt ott, de aztán elmenekült.

Magnus bólintott. – Nekem ez nagyon úgy hangzik, mintha Valentine-t megzavarták volna, mielőtt elég vérhez juthatott volna. Valószínűleg újra fog próbálkozni egy másik lükantróp gyerekkel.

– Figyelmeztetnem kell Luke-ot – mondta Clary, és felig már fel is emelkedett a székről.

– Várj! – Alec tért vissza különös képet vágva.

– Mit akart Isabelle? – kérdezte Jace.

Alec habozott. – Isabelle szerint a Tündérek Udvarának Királynője találkozni szeretne velünk.

– Hát persze – bólintott Magnus. – Madonna meg táncosnak hív a következő turnéjára.

Alec bambán nézett a boszorkánymesterre. – Ki az a Madonna?

– Ki az a Tündérek Udvarának Királynője? – kérdezte Clary.

– Tulajdonképpen a tündérek királynője – felelte Magnus. – Legalábbis a helybélieké.

Jace a kezébe temette az arcát. – Mondd meg Isabelle-nek, hogy nem.

– De ő jó ötletnek tartja.

– Akkor kétszer mondd meg neki.

Alec összeráncolta a homlokát. – Ez meg mit akar jelenteni?

– Ó, csak annyit, hogy Isabelle némelyik ötlete egyszerűen csúcs, némelyik meg katasztrofális. Emlékszel, amikor kitalálta, hogy elhagyatott metróalagutakban közlekedjünk a városban? Akkora patkányok a világon nincsenek…

– Talán hagyjuk a patkányokat – szólt közbe Simon. – Nem szívesen beszélgetnék róluk.

– Ez más – mondta Alec. – Azt akarja, hogy menjünk a Tündérek Udvarába.

– Igazad van, ez tényleg más – bólintott Jace. – Ez a valaha volt legeslegrosszabb ötlete.

– Ismer egy lovagot az Udvarban – folytatta Alec. – Az mondta neki, hogy a Tündérkirálynő szeretne találkozni velünk. Isabelle hallotta, miről beszélgettünk Anyával, és arra gondolt, hogy ha elmondanánk a Királynőnek az elméletünket Valentine-ról meg a Lélekkardról, akkor a tündérek mellénk állnának. Talán még szövetkezhetnénk is Valentine ellen.

– Biztonságos lenne odamenni? – kérdezte Clary.

– Hogy a fenébe lenne biztonságos? – csattant fel Jace, mintha a lány a világ legostobább kérdését tette volna fel.

Clary sértődötten nézett rá. – Semmit nem tudok a Tündérek Udvaráról. A vámpírokat meg a vérfarkasokat értem. Azokról elég sok filmet láttam. De a tündérek a kisgyerekeknek valók. Nyolcéves koromban öltöztem tündérnek Halloweenkor. Anya csinált nekem kalapot hozzá.

– Emlékszem. – Simon karba font kézzel dőlt hátra a székén. – Én Transzformer voltam. Pontosabban egy Álca.

– Visszatérhetnénk a lényeghez? – kérdezte Magnus.

– Oké – bólintott Alec. – Isabelle szerint, és én egyetértek vele, nem lenne jó húzás figyelmen kívül hagyni a Tündérek Népét. Mi baj származhat belőle, ha beszélni akarnak velünk? Aztán meg, ha a Tündérek Udvara mellénk áll, a Klávénak is muszáj lesz meghallgatnia bennünket.

Jace nevetésében nyoma sem volt a vidámságnak. – A Tündérek Udvara nem áll emberek mellé.

– Az Árnyvadászok nem emberek – szólt Clary. – Nem egészen.

– Nem sokkal vagyunk jobbak náluk – vont vállat Jace.

– Nem lehetnek rosszabbak, mint a vámpírok – mormogta Simon. – És velük egész jól elboldogultatok.

Jace úgy nézett Simonra, mintha valami undorító penészfolt lenne, amit a mosdó alatt talált. – Egész jól elboldogultunk velük? Ez alatt, ha nem tévedek, azt érted, hogy életben maradtunk?

– Hát…

– A tündérek – folytatta Jace, mintha Simon egy szót sem szólt volna – démonok és angyalok gyermekei. Az angyalok szépségét és a démonok sunyiságát örökölték. Egy vámpír megtámad, ha a területére lépsz, de egy tündér addig táncoltat, amíg csonkká kopott lábakkal meghalsz, elcsábít egy éjszakai fürdésre, aztán leránt a víz alá, és ott tart, amíg megtelik a tüdőd, megtölti a szemed tündérporral, amíg magad nem kaparod ki a koponyádból…

– Jace! – fojtotta bele a szót a fiúba Clary. – Fogd már be! Te jó ég! Elég ebből.

– Az a helyzet, hogy egy vérfarkas vagy egy vámpír eszén könnyű túljárni – magyarázta Jace. – Nem okosabbak, mint bárki más. A tündérek viszont több száz évig élnek, és ravaszak, mint a róka. Nem képesek hazudni, de igen sajátosan értelmezik az igazmondást. Kitalálják, mi az, amire mindennél jobban vágysz, és megkapod tőlük. Csakhogy az ajándék farkában mindig ott egy fullánk, ami miatt megbánod, hogy egyáltalán akartad azt a valamit. – Felsóhajtott. – Nem szokásuk segíteni az embereken. Inkább ártanak, segítségnek álcázva.

– És szerinted nem vagyunk elég okosak hozzá, hogy észrevegyük a különbséget? – kérdezte Simon.

– Szerintem ahhoz sem vagy elég okos, hogy ne változz véletlenül patkánnyá.

Simon dühös pillantást vetett Jace-re. – Amúgy is kétlem, hogy számítana, szerinted hova kéne mennünk. Te úgysem mozdulhatsz ki innen.

Jace felpattant, ingerülten taszítva hátra a székét. – Nem viszitek Claryt a Tündérek Udvarába nélkülem, és ez az utolsó szavam!

Clary tátott szájjal meredt a fiúra. Jace egészen vörös lett a dühtől, ahogy a fogait csikorgatta, és kidagadtak az erek a nyakán. Kínosan ügyelt rá, nehogy találkozzon a tekintetük.

– Tudok vigyázni Claryre – mondta sértődötten Alec. Clary nem volt benne biztos, hogy azt vette-e zokon, hogy Jace kételkedett a képességeiben, vagy valami más bosszantotta fel.

– Alec – szólt Jace, barátjára szegezve tekintetét. – Nem tudsz.

Alec nyelt egyet. – Márpedig elmegyünk – jelentette ki. Szinte bocsánatkérő volt a hangja. – Jace… butaság lenne visszautasítani a tündérek kérését. Ráadásul Isabelle valószínűleg már szólt nekik, hogy elfogadjuk a meghívást.

– Kizárt dolog, hogy ezt megengedem neked, Alec – közölte fenyegető hangon Jace. – Lebirkózlak, ha kell..

– Bár ez kétségkívül izgalmasnak hangzik – szólt közbe Magnus meglebbentve inge hosszú selyemujját –, van más megoldás is.

– Milyen más megoldás? A Klávé utasítása, hogy nem mehetek el innen. Nem tojhatok rá csak úgy.

– De én igen – vigyorodott el Magnus. – Sose kételkedj a képességeimben, ha tojni kell valamire, Árnyvadász, merthogy ezen a téren bármikor emlékezeteset tudok alakítani. Úgy bűvöltem meg az Inkvizítorral kötött szerződést, hogy ha szükségét látom, elengedhetlek egy rövid időre, feltéve, hogy egy másik Nephilim addig hajlandó átvenni a helyedet.

– Hol fogunk találni egy másik… Ó – akadt el Alec hangja. – Rám gondoltál.

Jace szemöldöke felszökött a homloka közepére. – Hirtelen már nem is akarsz a Tündérek Udvarába menni?

Alec elvörösödött. – Azt hiszem, fontosabb, hogy te ott legyél, mint hogy én. Te vagy Valentine fia, a Királynő nyilvánvalóan veled akar találkozni. Aztán meg te igazán elbűvölő tudsz lenni.

Jace gyilkos pillantást vetett rá.

– Persze nem ebben a pillanatban – helyesbített Alec. – De általában elbűvölő vagy. A tündérek pedig igen fogékonyak az ilyesmire.

– Ráadásul, ha itt maradsz, végignézheted a Gilligan szigetének teljes első évadát DVD-n – mondta Magnus.

– Ez aztán a visszautasíthatatlan ajánlat – szólt Jace, továbbra is kerülve Clary tekintetét.

– Isabelle megvárhat benneteket a parkban, a Teknős-tónál – javasolta Alec. – Ő ismeri az Udvar titkos bejáratát.

– És még valami – mondta Magnus mutatóujjával Jace-re bökve. – Próbáljátok meg nem megöletni magatokat a Tündérek Udvarában. Ha meghaltok, nem fogom könnyen kimagyarázni magam a Klávé előtt.

Jace erre szélesen elvigyorodott. Nyugtalanító vigyor volt, nem annyira a jókedv jele, mint inkább a hüvelyéből kivont penge villanása. – Tudod – mondta a fiú –, az az érzésem, hogy ezt se így, se úgy nem úszód meg.

 

A moha és a növényzet vastag rétege sűrű csipkeként vette körül a Teknős-tó peremét. A víz felszíne nyugodt volt, csak itt-ott fodrozódott egy tovaúszó kacsa vagy egy ficánkoló ezüstös hal nyomában.

A víz fölé apró, nyitott faházikót emeltek. Isabelle ebben üldögélt, és a tavat figyelte. Olyan volt, mint egy hercegnő valami tündérmesében, amint a vártoronyban várja, hogy a daliás lovag megmentse végre.

Persze Isabelle-t nemigen lehetett egy hercegnőhöz hasonlítani. Ő bárkit felaprított volna a korbácsával meg a csizmájával meg a késeivel, aki megpróbálja bezárni egy toronyba, hogy aztán hidat építsen a maradványaiból, és mosolyogva vonuljon el szabadon, miközben a haja mindvégig tökéletes. Ettől volt olyan nehéz megkedvelni Isabelle-t, bár Clary azért próbálkozott vele.

– Izzy – szólalt meg Jace a tavacskához közeledve, mire a lány felugrott a helyéről, és elbűvölő mosollyal az arcán megpördült.

– Jace! – Egyetlen pillanattal később Isabelle a fiú nyakába vetette magát, és szorosan átölelte. Na, hát így kell viselkednie egy húgnak, gondolta Clary. Nem mereven, zavartan vagy furcsán, hanem melegen és szerető testvér módjára. Jace és Isabelle ölelését látva igyekezett maga is jó testvérhez méltó vonásokat erőltetni az arcára.

– Jól vagy? – kérdezte Simon némi aggodalommal a hangjában. – Keresztbe áll a szemed.

– Semmi bajon. – Clary felhagyott a kísérletezéssel.

– Biztos? Úgy néztél ki, mint akinek görcsöl a hasa.

– Valami romlottat ehettem.

Isabelle lépett melléjük, Jace-szel a sarkában. Hosszú fekete ruhát viselt bakanccsal, és egy még hosszabb, mohazöld bársonykabátot. – El sem hiszem, hogy megcsináltátok! – kiáltotta. – Hogyan vettétek rá Magnust, hogy elengedje Jace-t?

– Elcseréltük Alecre – felelte Clary.

Isabelle mintha kissé megriadt volna. – De nem végleg, ugye?

– Nem – mondta Jace, – Csak néhány órára. Persze ha nem megyek vissza, az más – tette hozzá elgondolkodva. – Ez esetben talán tényleg megtartja Alecet. Fogd föl úgy, hogy lízingelte, és lehetősége van megvásárolni.

Isabelle aggodalmasan nézett vissza rá. – Anya és Apa nem fognak örülni, ha megtudják.

– Hogy kiszabadítottál valakit, aki talán bűnöző, méghozzá úgy, hogy elcserélted a bátyádra egy boszorkánymesterrel, aki úgy néz ki, mint Sonic, a sündisznó meleg változata, és úgy öltözik, mint Heep Uriás a Copperfield Dávidban? – kérdezte Simon. – Nem, valószínűleg nem fognak neki örülni.

Jace elgondolkodva nézett a fiúra. – Van valami különleges oka annak, hogy itt vagy? Nem vagyok róla meggyőződve, hogy téged is feltétlenül be kell vinnünk a Tündérek Udvarába. Gyűlölik a mondénokat.

Simon az ég felé fordította a szemét. – Már megint témánál vagyunk.

– Milyen témánál? – kérdezte Clary.

– Ahányszor csak felbosszantom, mindig visszavonul a Mondénoknak Tilos A Belépés feliratú házikójába. – Simon Jace-re bökött. – Hadd emlékeztesselek, hogy amikor legutóbb hátra akartál hagyni, a végén én mentettem meg mindannyiótok életét.

– Így történt – bólintott Jace. – Egyszer…

– A tündérek udvarai tényleg veszélyes helyek – szólt közbe Isabelle. –Ott nem segít, akármilyen ügyesen bánsz az íjjal. Ez másfajta veszély.

– Tudok vigyázni magamra – jelentette ki Simon. A feltámadó éles szél száraz leveleket söpört végig a kavicsos ösvényen a lábuk körül. Simon összerázkódott, és mélyen dzsekije bélelt zsebébe süllyesztette a kezét.

– Nem kell jönnöd – mondta Clary.

Simon komoly pillantást vetett a lányra. Clary visszaemlékezett rá, milyen volt, amikor Simon a bizonytalanság vagy a habozás legkisebb nyoma nélkül a barátnőjének nevezte Luke házában. Akárki akármit mond Simonról, azt nem lehet kétségbe vonni, hogy tudja, mit akar. – De igen – szólt a fiú. – Kell.

Jace felmordult magában. – Akkor, gondolom, indulhatunk – mondta ki hangosan. – Ne számíts semmilyen különleges bánásmódra, mondén.

– Nézd a pozitív oldalát – javasolta Simon. – Ha emberáldozatra lesz szükségük, simán eléjük vethetsz. Nem tudom, ti megfelelnétek-e.

Jace arca felderült. – Mindig jó, ha valaki önként vállalja, hogy elsőnek állítsák a falhoz.

– Gyertek! – szólt rájuk Isabelle. – Mindjárt nyílik az ajtó.

Clary körülnézett. A nap már lement, és a felkelő hold fénye krémes fehéren tükröződött a tó felszínén. Nem volt telihold, a fénylő korongot részben árnyék borította, amitől leginkább félig lehunyt szemre emlékeztetett. Az esti szél egymásnak koccantotta a fák ágait, amitől üreges csontra emlékeztető hangokat adtak ki.

– Hová megyünk? – kérdezte Clary. – Hol van az ajtó?

Isabelle mosolya suttogva kimondott titkokat idézett. – Kövessetek!

A lány elindult a víz partján, csizmája mély nyomokat hagyott a cuppogó sárban. Clary követte. Örült, hogy farmert vett fel, nem pedig szoknyát, mint Isabelle, akinek most a térdéig kellett húzni a ruháját és a kabátját, hogy a csizma fölött kilátszott karcsú, fehér lába. A bőrét, mint fekete lángnyelvek, Jelek borították.

Simon elkáromkodta magát Clary háta mögött, ahogy megcsúszott a sárban, Jace pedig ösztönösen mellé lépett, hogy elkapja. Simon elrántotta a karját. – Nem kell a segítséged.

– Elég legyen! – Isabelle dühöset toppantott a sekély vízben a tó pereménél. – Hagyjátok abba mind a ketten! Illetve mind a hárman! Ha nem tartunk össze a Tündérek Udvarában, végünk.

– De én nem is… – kezdte Clary.

– Te talán nem, de ahogy engeded ezt a kettőt viselkedni… – Isabelle megvetően legyintett a fiúk felé.

– Nem mondhatom meg nekik, mit csináljanak.

– Miért nem? – érdeklődött a másik lány. – Őszintén, Clary, ha nem kezded el kihasználni a természetes női felsőbbrendűségedet, nem is tudom, mit teszek veled. – A tó felé fordult, aztán megint megpördült. –És mielőtt elfelejteném – tette hozzá komoran –, az Angyal szerelmére, eszetekbe ne jusson bármit is enni vagy inni, amíg a föld alatt vagyunk. Világos?

– A föld alatt? – kérdezte aggodalmasan Simon. – Senki sem mondta, hogy a föld alá megyünk.

Isabelle felemelte a kezét, és belegázolt a vízbe. Zöld bársonykabátja, mint valami hatalmas vízililiom terült el körülötte. – Gyertek már! Csak addig van időnk, amíg odébb nem megy a hold.

Hogy mit csinál a hold? Clary a fejét rázva lépett be a tóba. A víz sekély volt és tiszta; a csillagok ragyogó fényében tisztán látta a bokája körül cikázó apró halakat. A hidegtől vacogó fogakkal taposott mélyebbre.

A háta mögött Jace olyan kecsesen gázolt a vízbe, hogy alig fodrozódott a felszín. Simon vele éles ellentétben csapkodott és káromkodott. Isabelle időközben a tavacska közepére ért, és mellmagasságig állva a vízben megfordult. Kinyújtotta a karját Clary felé. – Állj!

Clary megállt. Közvetlenül előtte a hold tükörképe hatalmas ezüstös tányérként ragyogott a vizén. Valahol mélyen tudta, hogy ennek nem így kéne lennie. A holdnak egyre távolodnia kellett volna, ahogy előre haladtak. Csakhogy mégis itt lebegett az orra előtt, mintha lehorgonyozták volna.

– Jace, te menj előre! – mondta Isabelle, magához intve a fiút. – Gyorsan!

Ahogy Jace megkerülte, nedves bőr és faszén illata csapta meg Clary orrát. Aztán a fiú megfordult, elmosolyodott, és hátrafelé belépett a hold tükörképébe – majd eltűnt.

– Oké – mondta Simon komoran. – Oké, ez fura volt.

Clary hátrapillantott. Simon csak derékig állt a vízben, de reszketve próbálta karba font kézzel melengetni magát. A lány rámosolygott, és tett egy lépést hátrafelé. Amint elérte a tükröződő holdat, még jegesebb hideget érzett. Egy pillanatra megtántorodott, mintha elvesztette volna az egyensúlyát egy létra legfelső fokán – aztán hanyatt belezuhant a sötétségbe, és elnyelte a hold.

Tömör földre érkezett. Megbotlott, de azonnal egy kéz ragadta meg a karját. Jace volt az. – Sima ügy – mondta a fiú, és elengedte Claryt.

A lány teljesen átázott, a hideg víz patakokban folyt a pólójából is, a haja csimbókokban tapadt az arcára. Ruhái mintha egy tonnát nyomtak volna.

Egy földbe vájt alagútban találták magukat, amit halványan foszforeszkáló moha világított meg. Az alagút végén kusza indák alkottak függönyt, a mennyezetről pedig mint döglött kígyók, szőrös valamik lógtak alá. Gyökerek, jött rá Clary. Tehát valóban a föld alatt vannak. Hideg volt idelent, annyira, hogy jeges pára csapódott ki, ahogy kifújta a levegőt.

– Fázol? – Jace is bőrig ázott, világos haja szinte teljesen elvesztette a színét, ahol az arcához és a homlokához tapadt. Farmerjából és dzsekijéből csöpögött a víz, fehér inge pedig egészen átlátszó lett a nedvességtől. Clary látta az állandó Jelek sötét vonalait a bőrén, és a halvány sebhelyet a vállán.

Gyorsan elfordította a tekintetét. Vízcseppek tapadtak a szempilláira, egészen elhomályosítva a látását, mintha csak könnyezett volna. – Nem vészes.

– Pedig elég pocsékul festesz. – Jace közelebb lépett, és Clary érezte, ahogy a teste melege még a nedves ruhák rétegén keresztül is enyhíti a vacogását.

Egyszerre a semmiből előkerülő sötét alakot pillantott meg a szeme sarkából, amint tompa puffanással földet ér. Simon volt az, éppen olyan csuromvizesen, mint ők. Feltérdelt, és idegesen pillantott körbe. – A szemüvegem…

– Nálam van. – Clary a gyerekkori focimeccseken már rég megszokta, hogy ő keríti elő Simon szemüvegét. Valamiért mindig éppen a lába alá esett, ahol persze elkerülhetetlenül rá is taposott. – Tessék.

Simon feltette az okulárét, és letörölte a port a lencséről. – Kösz.

Clary érezte, hogy Jace figyeli őket, tekintete súlyosan nehezedett a vállára. Kíváncsi lett volna rá, hogy Simon is érzi-e. A fiú összeráncolt homlokkal állt fel, éppen abban a pillanatban, amikor Isabelle is alászállt odafentről, kecsesen lábujjhegyre érkezve. Hosszú hajáról folyt a víz, és a nehéz bársonykabát is teljesen átitatódott nedvességgel, de Isabelle mintha észre sem vette volna. – Hű, ez jó buli volt!

– Akkor el is döntöttem – közölte Jace. – Idén karácsonyra szótárt kapsz tőlem.

– Hogyhogy? – kérdezte Isabelle.

– Hogy megnézhesd, mit jelent az a szó, hogy „buli”. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tisztában vagy vele.

Isabelle maga elé húzta testes hajkoronáját, és kicsavarta, mintha csak mosott ruha lenne. – Teljesen lehűtöd a lelkesedésem.

– Éppen elég hűvös van már így is, ha nem vetted volna észre. – Jace körbepillantott. – És most? Merre tovább?

– Semerre – felelte Isabelle. – Itt várunk, ők meg majd értünk jönnek. Clary nem volt odáig az ötletért. – Honnan tudják, hogy itt vagyunk?

Meg kell nyomnunk egy csöngőt vagy ilyesmi?

– Az Udvarban tudják, mi történik a birodalmukban. A jelenlétünk nem marad észrevétlen.

Simon gyanakodva nézett a lányra. – És honnan tudsz te ennyit a Tündérek Udvaráról?

Mindenki legnagyobb meglepetésére Isabelle elpirult. Egy pillanattal később szétnyílt az indák függönye, és egy tündér lépett át rajta, megrázva hosszú, fekete haját. Clary látott már fejeket Magnus buliján, és teljesen magával ragadta hűvös szépségük, meg az a vad természetfelettiség, ami körüllengte őket még tánc vagy iszogatás közben is. Ez a tündér sem volt kivétel: a haja kékes-feketés hullámokban ölelte körül szögletes, gyönyörű arcát. A szeme zöld volt, mint a moha, egyik arccsontját pedig falevél alakú anyajegy, vagy talán tetoválás díszítette. Páncéljának ezüstös barna színe a téli fák kérgére emlékezetett, amikor pedig mozgott, a tőzeg feketéje, a moha zöldje, a hamu szürkéje, az ég kékje villant meg rajta.

Isabelle felkiáltott, és a tündér karjába ugrott. – Meliorn!

– A – szólt Simon halkan, némi vidámsággal a hangjában –, tehát ezért tud olyan sokat.

A tündér – Meliorn – komoly arccal pillantott Isabelle-re, aztán gyengéden eltolta magától. – Erre most nem alkalmas az idő – mondta. –A Tündérek Udvarának Királynője találkozni szeretne a három Nephilim-mel. Jöttök?

Clary óvón karolta át Simon vállát. – És mi lesz a barátunkkal? Meliorn nem hatódott meg. – Mondénok nem léphetnek az Udvar területére.

– Korábban is szólhatott volna valaki – jegyezte meg Simon. – Gondolom, most akkor itt kell várnom, amíg az indák be nem nőnek.

Meliorn elgondolkozott. – Az egészen jó szórakozás lehetne.

– Simon nem közönséges mondén. Megbízható – szólt Jace, meglepve mindannyiukat. Legfőképpen persze Simont. A fiú értetlensége még nyilvánvalóbb lett, amikor egyetlen csípős megjegyzés nélkül meredt Jace-re. – Számos csatában harcolt az oldalunkon.

– Ami összesen egy csatát jeleni – mormogta Simon. – Már ha nem számítjuk azt, amelyikben patkány voltam.

– Nem lépünk be a Tündérek Udvarába Simon nélkül – jelentette ki Clary, kezét továbbra is barátja vállán tartva. – A Királynőtök hívott minket kihallgatásra, ne feledd! Nem mi akartunk idejönni.

A tündér zöld szemében sötét vidámság szikrája villant. – Ahogy óhajtjátok – mondta. – Senki ne mondhassa, hogy a Tündérek Udvarában nem tartják tiszteletben a vendégek kívánságait. – Ezzel sarkon fordult, és megindult a folyosón. Egyetlen pillantást sem veteti hátrafelé, hogy meggyőződjön róla, követik-e. Isabelle sietve mellészegődött, Jace, Clary és Simon pedig némán baktatott a nyomukban.

– Szabad tündérekkel járnotok? – kérdezte egy idő után Clary. – A szüleiteket… Lightwoodékat nem zavarná, hogy Isabelle meg hogyishívják…

– Meliorn – segítette ki a lányt Simon.

– …Meliorn együtt járnak?

– Nem tudom, járnak-e – felelte Jace erős iróniával nyomva meg a szót. – Szerintem leginkább nem mennek sehová. Maradnak a föld alatt.

– Ha jól sejtem, neked nem tetszik a dolog. – Simon félretolt egy gyökeret. A földes alagútból egy másikba jutottak, ahol sima kövek alkották a falakat, alig egy-egy türemkedett ki közöttük. A padló sima, kemény anyagból készült; nem márványból, hanem egyszerű kőből, amit valamilyen porrá őrölt drágakőből álló minták díszítettek.

– Azt azért nem mondanám, hogy nem tetszik – mondta Jace. – A tündérekről tudjuk, hogy alkalmasint halandókkal is szóba állnak, de a végén kivétel nélkül elhagyják őket, a halandókat meg ez általában tisztességgel meg is viseli.

Clary háta beleborsódzott a gondolatba. Ebben a pillanatban Isabelle felnevetett, és Clary előtt azonnal világossá vált, miért beszélt suttogva Jace, a lány hangját ugyanis alaposan felerősítve visszhangozták a kőfalak.

– Olyan vicces vagy! – Egyszerre megbotlott, ahogy a csizmája sarka beakadt két kő közé. Meliorn anélkül kapta el, és segített visszanyerni az egyensúlyát, hogy akár csak egyetlen pillanatra is megváltozott volna az arckifejezése.

– Nem értem, hogy járhattok ti emberek ilyen lábbelikben egyáltalán.

– Ez a mottóm – közölte Isabelle érzéki mosollyal. – Tizenöt centinél kevesebb szóba sem jöhet.

Meliorn fagyos mosollyal meredt rá.

– A cipősarkamról beszélek – magyarázta a lány. – Érted? Az volt benne a vicc…

– Gyertek! – szakította félbe a tündérlovag. – A Királynő egyre türelmetlenebb lesz. – Ezzel máris továbbindult a folyosón, újabb pillantásra sem méltatva Isabelle-t.

– Mindig elfelejtem – súgta oda a lány a többieknek, amikor felzárkóztak mellé –, hogy a tündéreknek nincs humorérzékük.

– Ó, azt én nem mondanám – ellenkezett Jace. – Van a pixiknek egy klubjuk a belvárosban. Azt úgy hívják, hogy Szárnyasoltár. Nem mintha jártam volna ott – tette hozzá gyorsan.

Simon Jace-re nézett, kinyitotta a száját, mintha kérdezni akart volna tőle valamit, aztán nyilvánvalóan meggondolta magát, és inkább csöndben maradt. Abban a pillanatban, hogy becsukta a száját, egy döngöltagyag pad-lójú széles terembe jutottak, ahol indák és tarka virágok által tetőtől talpig benőtt magas kőoszlopok sorakoztak. Az oszlopok közé vékony, égszínkék szöveteket feszítettek ki. A termet betöltötte a fény, bár Clary nem látott egyetlen fáklyát sem. Az egész inkább olyan volt, mintha egy napfényben fürdő kerti lakban találták volna magukat, nem pedig egy agyagból és kőből álló föld alatti teremben.

Clary először azt hitte, hogy a szabad ég alatt van, aztán pedig azt, hogy a teremben nyüzsögnek az emberek. Különös, édes zene szólt, amibe itt-ott kesernyés hangok vegyültek – a muzikális megfelelője annak, amikor a mézbe néhány csepp citromlét kevernek. Tündérek lejtettek körtáncot a zene ritmusára, lábuk szinte nem is érintette a földet. Hajuk – kék, fekete, barna és vörös, ragyogó arany és hófehér – zászlóként lobogott mögöttük.

A lány most már értette, miért hívják őket a Tündérek Népének, hiszen szinte tünékenynek hatottak sápadt, finom arcukkal meg lila, arany és kék szárnyaikkal – hogyan is hihette el Jace-nek, hogy ezek a lények kárt tehetnek benne? Az eleinte még disszonánsnak tűnő zene most már csakis édesen simogatta a fülét. Egyszerre elfogta a vágy, hogy hátravesse a haját,

és maga is táncolni kezdjen. A zene azt súgta neki, hogy ha így tesz, ő is olyan légies lesz, hogy a lába alig érinti majd a földet. Lépett egyet előre…

Valaki máris visszarántotta a karjánál fogva. Kába volt, mintha mély álomból ébredt volna. Amikor megszólalt, bizonytalanul remegett a hangja. – Mi van?

Jace türelmetlenül mordult rá. A kezében tartotta az irónját; Clary nem is látta, mikor vette elő. A fiú most elkapta a csuklóját, és gyorsan egy tüzes Jelet karcolt az alkarja bőrébe. – Most nézd meg őket megint!

Clary megint a tündérekre pillantott… és tátva maradt a szája a döbbenettől. A korábban olyan finomnak ható arcok most is finomak voltak, mögöttük azonban valami fortélyos, szinte állatias lappangott. A rózsaszín kék szárnyú lány hívogatóan intett felé, és Clary látta, hogy az ujjai gallyak, frissen serkenő levelekkel. Teljesen fekete szemében sem írisz, sem pupilla nem látszott. A mellette táncoló fiúnak méregzöld bőre volt, halántékából csavart szarvak álltak ki. Amikor tánc közben megfordult, és szétnyílt a kabátja, Clary látta, hogy a mellkasa egy csontvázé. A csupasz csontok közé szalagokat aggattak, talán, hogy így tegyék ünnepélyesebbé a külsejét. Clary gyomra felfordult.

– Gyere már! – Jace akkorát taszított rajta, hogy Clary majdnem hasra esett. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, idegesen nézett körül, Simon után kutatva. A fiú előttük járt, és Clary látta, hogy Isabelle szorosan markolja a karját. Ezúttal nem bánta. Kételkedett benne, hogy Simon egymaga képes lett volna átvágni a termen.

Megkerülve a táncolókat eljutottak a terem túlsó végébe, és beléptek egy kék selyemfüggöny mögé. Kész megkönnyebbülés volt elhagyni a termet, és megérkezni az újabb folyosóra. Ennek a falait valamilyen fényes barna, dióhéjra emlékeztető anyagból faragták. Isabelle elengedte Simont, és a fiú azonnal megtorpant. Amikor Clary mellé ért, látta, hogy Simon azért nem ment tovább, mert Isabelle bekötötte a szemét a sáljával. Éppen a csomóval bíbelődött, amikor Clary a vállára tette a kezét. – Majd én – mondta a lány, és Simon mozdulatlanul várta meg, amíg levette a sálat a szeméről, és köszönetképpen biccentve egyet, visszaadta Isabelle-nek.

Simon megigazította a haját; egészen vizes volt még, ahol a sál leszorította. – Micsoda zene volt! – lelkendezett. – Egy kicsit country, egy kicsit rock and roll.

Meliorn, aki megállt, hogy bevárja őket, összeráncolta a homlokát. –Neked nem tetszett? – kérdezte Clarytől.

– Egy kicsit túlságosan is – felelte a lány. – Mi volt ez? Valami vizsga? Esetleg vicc?

A tündér vállat vont. – Megszoktam már, hogy a halandókat könnyen elcsábítja a tündérek varázslata. A Nephilimekre viszont általában nincsen hatással. Azt hittem, védve vagy ellene.

– Védve is van – szólt Jace, és jádezöld tekintete találkozott Meliorné-val.

Meliorn megint vállat vont, és továbbindult. Simon pár pillanatig némán gyalogolt Clary mellett, mielőtt végül megszólalt. – Miről maradtam le? Meztelen csajok táncoltak?

Clary a tündérfiú kilátszó csontjaira gondolt, és végigfutott a hátán a hideg. – Ennyire nem volt kellemes látvány.

– Az emberek többféleképpen is csatlakozhatnak a tündérek szórakozásához – szólt közbe az eddig hallgatózó Isabelle. – Kaphatsz egy zálogot, mondjuk egy levelet vagy virágot, amit magadnál kell tartanod egész éjszaka, és akkor reggel minden rendben lesz. Vagy ha egy tündér társául szegődsz… – Vetett egy gyors pillantást Meliornra, aki időközben elérkezett egy falevelekkel díszített paravánhoz, és megállt.

– Ez itt a Királynő lakosztálya – mondta. – Azért jött el hozzánk északon lévő Udvarából, hogy utánajárjon a gyerek halálának. Ha háború lesz, ő akar hadat üzenni.

Közelebb érve Clary látta, hogy a paravánt borostyáncseppekkel borított, sűrűn szőtt indák alkotják. Meliorn félrehúzott egy ilyen köteget, és beterelte őket a túloldalán levő a tetembe.

Jace lépett be először, a nyomában Clary. A lány felegyenesedett, és kíváncsian nézett körül.

Maga a szoba egyszerű volt, a döngöltagyag falakon sápadt faliszőnyegek lógtak, körben pedig üvegedényekbe zárt lidércfények égtek. Egy alacsony díványon gyönyörű nő hevert, nyilván udvaroncaitól körülvéve. A legkülönfélébb tündérek voltak ott, az apró koboldoktól kezdve olyanokig, akik akár bűbájos emberlányok is lehettek volna – nem számítva fekete, pupilla nélküli szemüket.

– Királynőm – hajolt meg mélyen Meliorn. – Elhoztam a Nephilimeket.

A királynő kihúzta magát a díványon. Hosszú, skarlátvörös haja úgy lebegett körülötte, mint őszi falevelek a szélben. A szeme tiszta kék volt, akár az üveg, tekintete éles, mint a borotva. – Hárman közülük Nephilimek – állapította meg. – A negyedik mondén.

Meliorn láthatólag megszeppent kissé, de a Királynő egy pillantást sem vesztegetett rá. Tekintete az Árnyvadászokon állapodott meg. Clary érezte a pillantása súlyát; olyan volt, mintha meg is érintette volna. Szépsége ellenére a törékenységnek halvány nyoma sem látszott rajta. Szinte ragyogott, és égette az ember szemét, akár ha a napba nézett volna.

– Bocsánatát kérjük, asszonyom. – Jace előrelépett, hogy a Királynő és társai közé kerüljön. Megváltozott a hangja – volt valami elővigyázatosság abban, ahogy beszélt. – Felelősséggel tartozunk a mondénért. Meg kell őt védelmeznünk, ezért hoztuk magunkkal.

A Királynő félrefordította a fejét, mint valami kíváncsi madár. Minden figyelmét Jace-nek szentelte. – Vérszerződés? – mormogta. – Egy mondénnal?

– Megmentette az életemet – magyarázta Jace. Clary érezte, hogy Simon lemerevedik mellette, és igyekezett szuggerálni a fiút, nehogy kimutassa a meglepetését. Jace azt mondta, hogy a tündérek nem tudnak hazudni, de ő maga sem hazudott – Simon valóban megmentette az életét. Csakhogy egyáltalán nem ezért hozták magukkal. Clary előtt kezdett világos lenni, mit értett Jace sajátos igazmondáson. – Kérem, asszonyom. Reméltük, hogy megérti majd. Úgy hallottuk, ön éppen olyan kedves, mint amilyen gyönyörű, és ebben az esetben… nos, a kedvessége végtelen lehet.

A Királynő elmosolyodott, és előrehajolt, ragyogó hajkoronája árnyékokat vetett az arcára. – Éppen olyan elbűvölő vagy, mint apád, Jonathan Morgenstern – mondta, és a padlón szerteszét heverő párnákra mutatott. – Gyertek, foglaljatok helyet a társaságomban. Egyetek valamit! Igyatok! Pihenjetek le! Könnyebb beszélgetni, ha nincs kiszáradva a szánk.

Jace egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna. Meliorn közelebb hajolt hozzá, és halkan azt mondta. – Nem lenne bölcs dolog visszautasítani a Tündérek Királynőjének ajánlatát.

Isabelle tekintete körbejárt a szobában, aztán megvonta a vállát. – Az nem árthat, ha leülünk.

Meliorn egy kupac selyempárnához vezette őket a Királynő díványa mellett. Clary óvatosan telepedett le, félig-meddig arra számítva, hogy valami nagy hegyes gyökér alig várja, hogy a hátsójába döfhessen. Az volt az érzése, hogy a Királynő kimondottan szórakoztatónak találna egy ilyen tréfát. De semmi sem történt. A párnák kellemesen puhák voltak, ő pedig a többiekkel együtt kényelembe helyezte magát.

Egy kékes bőrű pixi közeledett feléjük négy ezüstkehellyel egy tálcán. Mindannyian elvettek egy aranyszínű folyadékkal teli kelyhet. Az ital tetején rózsaszirmok lebegtek.

Simon letette maga mellé.

– Nem kérsz belőle? – kérdezte a pixi.

– Amikor legutóbb a tündérek italát ittam, megfeküdte a gyomrom – felelte a fiú.

Clary alig hallotta meg. Az ital tömény, bódító illata még a rózsákénál is csábítóbb volt. Kivett a kehelyből egy szirmot, és két ujja között szétmorzsolva még erősebb aromákat szabadított fel.

Jace megbökte a karját. – Nehogy beleigyál! – súgta oda alig hallhatóan.

– De…

– Egyszerűen ne!

Clary letette a kelyhet, éppúgy, mint Simon. Ujjai egészen rózsaszínek lettek a sziromtól.

– Nos – tért a lényegre a Királynő –, Meliorn szerint ti tudjátok, ki ölte meg a parkban azt a gyermeket tegnap éjjel. Bár azt kell mondjam nektek, ez az ügy rejtély a számomra. Egy tündérgyermek, akinek lecsapolták a vérét? Talán egy vámpír nevét hoztátok el nekem? Csakhogy az összes vámpír bűnös, amiért megszegték a törvényt, és ennek megfelelően kell ítélkezni felettük. A látszat ellenére az én népem nem szívesen körülményeskedik.

– Ó, ne már! – szólt közbe Isabelle. – Nem is vámpírok voltak.

Jace mérgesen pillantott rá. – Isabelle azt akarja mondani, hogy szinte biztosak vagyunk benne, hogy valaki más a gyilkos. Szerintünk az illető a vámpírokra akarja terelni a gyanút, hogy önmagát védje.

– És ezt bizonyítani is tudjátok?

Jace hangja nyugodt volt, de ahogy összeért a válluk, Clary érezte, hogy minden izma pattanásig feszül. – Tegnap éjszaka a Néma Testvéreket is meggyilkolták, és egyiküknek sem vették a vérét.

– És ennek mi köze a mi gyermekünkhöz? A halott Nephilimek a Nephilimek problémái, engem szemernyit sem érdekelnek.

Clary éles szúrást érzett a bal kézfején. Amikor lenézett, látta, hogy egy apró kobold rohan el a párnák között. A lány ujján vörös vércsepp ütközött ki, és egy fintorral gyorsan a szájába kapta. A koboldok aranyosak voltak, de fájdalmasat tudtak harapni.

– A Lélekkardot is ellopták – monda Jace. – Hallott mát Maellartachról?

– A kard, amelyik igazmondásra kényszeríti az Árnyvadászokat – felelte a Királynő némi sötét iróniával a hangjában. – Nekünk, fejeknek nincs szükségünk ilyesmire.

– Valentine Morgenstern lopta el – szólt Jace. – Végzett a Néma Testvérekkel, hogy megszerezze, és szerintünk ő ölte meg a tündért is. Szüksége volt egy tündérgyerek vérére, hogy átváltoztathassa a Kardot. Csak így használhatja fel a maga céljaira.

– És nem hagyja ennyiben – tette hozzá Isabelle. – Még több vérre van szüksége.

A Királynő szemöldöke még magasabbra szökött. – Még több tündér vérére?

– Nem – felelte Jace, és vetett egy gyors pillantást Isabelle-re, amit Clary nem tudott megfejteni. – Alvilágiak vérére. Egy vérfarkas vére kell neki, egy vámpíré…

A Királynő szemében ragyogva tükröződött a lidércfények lángja. – Ez aligha a mi problémánk.

– Megölt egy tündért is – mondta Isabelle. – Nem akarnak bosszút állni? A Királynő tekintete úgy söpört végig a lányon, mint egy lepke szárnya.

– Nem azonnal – felelte. – Türelmesek vagyunk, mert a világ minden ideje a rendelkezésünkre áll. Valentine Morgenstern régi ellenségünk, de vannak nála régebbiek is. Egyelőre megelégszünk azzal, hogy csendben figyeljük, mi történik.

– Démonokat idéz meg – szólt Jace. – Hadsereget toboroz…

– Démonokat – bólintott a Királynő könnyedén, csevegő udvaroncai gyűrűjében. – A démonokkal nektek kell elbánnotok, nemde, Árnyvadászok?

Nem ezért kaptatok hatalmat mindannyiunk fölött? Mert ti vagytok azok, akik elpusztítják a démonokat?

– Nem azért jöttünk, hogy parancsokat adjunk a Klávé nevében. Azért fogadtuk el a meghívását, mert úgy gondoltuk, hogy ha megtudja az igazságot, segíteni fog nekünk.

– – Tényleg így gondoltátok? – A Királynő előredőlt a díványon, hosszú haja úgy lobogott, mintha önálló életet élne. – Ne feledd, Árnyvadász, vannak köztünk, akik senyvednek a Klávé uralma alatt. Talán belefáradtunk, hogy a ti csatáitokat vívjuk meg helyettetek.

– De ezek nem csak a mi csatáink – ellenkezett Jace. – Valentine jobban gyűlöli az alvilágiakat, mint a démonokat. Ha legyőz bennünket, utána magukat fogja megtámadni.

A Királynő tekintete Jace-re szegeződött.

– És ha arra kerül a sor – folytatta Jace –, jusson eszébe, hogy egy Árnyvadász idejében figyelmeztette, mi következik.

Nem érkezett válasz. Még az udvaroncok is elhallgattak, ahogy úrnőjüket figyelték. A Királynő végül hátradőlt a párnáin, és kortyolt egyet az ezüstkelyhéből. – Figyelmeztetsz engem, hogy a saját apád veszélyt jelenthet – mondta. – Azt hittem, a halandók képesek gyermeki szeretetet érezni, de úgy fest, számodra semmit sem jelent, hogy Valentine az apád.

Jace nem felelt. Úgy tűnt, kivételesen nem találja a szavakat.

A Királynő negédes hangon folytatta. – Vagy talán ez az ellenségesség csak álca. A szeretet miatt a te fajtád úgyis folyton hazugságokba keveredik.

– Csakhogy mi nem szeretjük az apánkat – mondta Clary, miközben Jace továbbra is riasztó csendbe burkolózott. – Gyűlöljük.

– Valóban? – kérdezte szinte unottan a Királynő.

– Tudja, hogy van ez a családi kötelékekkel, Úrnőm – szólt Jace, aki időközben összeszedte magát. – Gúzsba kötnek bennünket, akár az indák. Néha pedig olyan erővel szorítanak, hogy belehalunk.

A Királynő szempillái megremegtek. – Elárulnád a saját apádat a Klávé kedvéért?

– Ha ezt kell tennem, Úrnőm.

A Királynő felnevetett, hangja hűvös volt, mint egy jégcsap. – Ki gondolta volna – mondta –, hogy Valentine kísérlete visszafelé sül el?

Clary Jace-re pillantott, de a fiú arckifejezéséből látta, hogy fogalma sincs, miről beszél a Királynő. Isabelle szólalt meg először. – Kísérlet?

A Királynő egyetlen pillantásra sem méltatta; ragyogó kék tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Jace-ről. – A Tündérek Népe tud titkot tartani – szólt. – A sajátjainkat sem áruljuk el, de másokéit sem. Ha legközelebb találkoztok, kérdezd meg apádat, milyen vér folyik az ereidben, Jonathan.

– Nem terveztem, hogy bármit is kérdezek tőle, amikor legközelebb találkozunk – jelentette ki Jace. – De ha ez a kívánsága, Úrnőm, így lesz.

A Királynő ajka mosolyra görbült. – Szerintem hazudsz. De elragadóan csinálod. Elég elragadóan, hogy hajlandó legyek tenni neked egy ígéretet. Amennyiben felteszed apádnak ezt a kérdést, minden tőlem telhető segítséget megadok arra az esetre, ha összecsapnátok.

Jace elmosolyodott. – Nagylelkűsége éppen olyan végtelen, mint a szépsége, Úrnőm. – Clary megköszörülte a torkát, de a Királynő láthatólag elégedett volt a bókkal. – Ezzel azt hiszem, végeztünk is – tette hozzá Jace, és felemelkedett a párnáról. Érintetlen italát már korábban Isabelle kelyhe mellé tette. A többiek szintén feltápászkodtak, Isabelle pedig máris az indák függönyénél magyarázott valamit a kissé feszültnek tűnő Meliornnak.

– Egy pillanat. – A Királynő felemelkedett. – Egyikőtöknek maradnia kell.

Jace félúton a kijárat felé megtorpant, és sarkon fordult. – Hogyhogy?

A Királynő kinyújtotta a kezét, és Claryre mutatott. – Ha valamilyen ételünk vagy italunk egy halandó szájába kerül, az a halandó a miénk. Te is tudod, Árnyvadász.

Clary értetlenül meredt a Királynőre. – De nem ittam semmit! – Jace-hez fordult. – Hazudik.

– A tündérek nem hazudnak – mondta a fiú. Zavarodottság és feszültség kergette egymást az arcán. – Attól tartok, téved, Úrnőm.

– Nézd meg az ujját, és te is látni fogod, hogy tisztára nyalta.

Most már Simon és Isabelle is őket figyelte. Clary lenézett a kezére. –Véres volt – magyarázta. – Az egyik kobold megharapta az ujjamat… Vérzett… – Felidézte az ujján a vér édes ízét, ahogy elkeveredett az itallal. Pánikban indult az indák függönye felé, de láthatatlan kezek taszították vissza a szobába. Döbbenten fordult Jace felé. – Igaz.

Jace egészen elvörösödött. – Számítanom kellett volna egy ilyen trükkre – mondta a Királynőnek. Szavaiban nyoma sem volt a korábbi udvariaskodásnak. – Miért csinálja ezt? Mit akar tőlünk?

A Királynő hangja puha volt, akár egy pók szőre. – Talán csak kíváncsi vagyok – szólt. – Ritkán tévednek ilyen ifjú Árnyvadászok a birodalmamba. Hozzánk hasonlóan a ti őseiteket is a Mennyországban kell keresni.

– Csakhogy – vágta rá Jace – bennünk nincs semmi a Pokolból.

– Halandók vagytok. Megöregedtek, meghaltok – legyintett a Királynő. – Ha ez nem a Pokol, akkor áruld el nekem, mégis, mi az?

– Ha egy Árnyvadászt akarnak tanulmányozni, velem nem sokra mennek – szólt közbe Clary. Fájt a keze, ahol a kobold megharapta, és küszködnie kellett, hogy ne sikítson vagy ne bőgje el magát. – Semmit nem tudok az Árnyvadászokról. Alig kaptam kiképzést. Nem vagyok jó választás.

A Királynő most először nézett egyenesen rá. Clary legszívesebben ponttá zsugorodott volna össze. – Igazság szerint, Clarissa Morgenstern, éppen te kellesz nekünk. – Csillogó szemekkel nyugtázta Clary zavarodottságát. – Hála a változtatásoknak, amiket apád megvalósított, te nem olyan vagy, mint a többi Árnyvadász. Mások a képességeid.

– A képességeim? – tátotta el a száját Clary.

– A tied a kimondhatatlan szavak tudománya – mondta a Királynő –, a bátyádé pedig az Angyal saját képessége. Apád még az ő gyerekkorában gondoskodott erről. Mielőtt te egyáltalán megszülettél volna.

– Sosem kaptam apámtól semmit – közölte Clary. – Még nevet sem adott nekem.

Jace üres tekintettel nézett maga elé. – Való igaz, hogy a Tündérek Népe nem hazudik – szólt –, de nekik lehet hazudni. Azt hiszem, Úrnőm valamilyen tréfa áldozata lett. Semmi különös nincs sem bennem, sem pedig a húgomban.

– Milyen ügyesen próbálsz megfeledkezni a sármodról – kacagott fel a Királynő. – Az azért nyilván neked is feltűnt, hogy nem vagy hétköznapi fiú, Jonathan… – Claryről Jace-re, aztán Isabelle-re nézett – Isabelle hangos csattanással zárta össze tátva maradt száját –, végül megállapodott a tekintete a fiún. – Lehetséges, hogy nem tudod? – mormogta.

– Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace –, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi. – Most, hogy kiszórakozta magát – tette hozzá a szeme, bár a hangja továbbra is udvarias és hűvös maradt.

A Királynő széles, baljóslatú mosolyra húzta a száját. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?

– Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát? – kérdezte felháborodottan Clary.

A Királynő hangos kacagásba tört ki, és udvaroncai rögvest csatlakoztak hozzá. Nevetése huhogás, cincogás és kotkodácsolás bizarr, földöntúli keveréke volt, mint amikor egy állat fájdalmában nyüszít.

– Minden bajod ellenére – mondta a Királynő – a csókod nem szabadítaná ki a lányt.

A négy vendég csodálkozva nézett egymásra. – Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle.

– Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból. Meliorn ellépett Isabelle mellől, aki felemelte a kezét, és társaira nézett.

– Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.

– Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon. – Ha csak egy csókról van szó…

Claryhez lépett, aki mozdulatlanná merevedve állt. Amikor megérintette a könyökét, a lánynak vissza kellett fognia magát, nehogy eltaszítsa. Nem mintha nem csókolta volna már meg Simont korábban is, de ez most nagyon különös helyzet lett volna még akkor is, ha teljesen ki lett volna békülve Simon csókjával, mint ahogy nem volt. És mégis, ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Képtelen volt megállni, hogy ne pillantson hátra a válla fölött a mogorván bámuló Jace-re.

– Nem – mondta a Királynő, és hangja ezúttal kristályok csilingelésére emlékeztetett. – Nem is ezt akarom.

Isabelle pofákat vágott. – Ó, az Angyal szerelmére. Nézze, ha máshogy nem mászhatunk ki ebből, akkor megcsókolom Simont. Végül is megtettem korábban is, és nem volt annyira rémes.

– Kösz – jegyezte meg Simon. – Nagyon hízelgő.

– Attól tartok, sajnos ez sem lesz jó – szólt a Tündérek Udvarának Királynője. Arcára titokzatos, gonosz kéj ült ki, amitől Clarynek az a benyomása támadt, hogy valójában nem is a csókra kíváncsi, csak azt szeretné látni, hogyan feszengenék zavarukban.

– Hát pedig én nem csókolom meg a mondént – közölte Jace. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.

– Az örökkévalóságig? – kérdezte Simon. – Az szörnyű hosszú idő ám.

Jace felhúzta a szemöldökét. – Tudtam – mondta. – Meg akarsz csókolni, igaz?

Simon elkeseredetten emelte fel a kezét. – Eszem ágában nincs. De ha…

– Ezek szerint igaz, amit mondanak – állapította meg Jace. – A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.

– Ateisták, seggfej – javította ki Simon dühösen. – A lövészárokban nincsenek ateisták.

– Bár rendkívül jól szórakozom – szólt közbe hűvösen a Királynő –, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik. – A kegyetlen gyönyör még hangsúlyosabb lett az arcán és a hangjában, szavai pedig hegyes tűként fúródtak Clary fülébe. – Az, és nem másik.

Simon úgy nézett a Királynőre, mintha megütötte volna. Clary meg akarta ölelni, de csak állt ott megmerevedve, túlságosan elborzadva, hogy mozdulni tudjon.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Jace.

– Én azt hittem, szívességet teszek nektek.

Jace elvörösödött, de nem szólt. Kerülte Clary tekintetét.

– Ez nevetséges – mondta Simon. – Hiszen testvérek.

A királynő könnyed mozdulattal megvonta a vállát. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókjára, nem lesz szabad.

Simon magából kikelve mondott valamit, de Clary nem hallotta. Zúgott a füle, mintha egy dühös méhraj nyüzsgött volna a fejében. Simon haragos tekintettel fordult felé. – Nem kell megtenned, Clary. Ez csak trükk…

– Nem trükk – szakította félbe Jace. – Vizsga.

– Nos, nem tudom, Simon, te hogy vagy vele – mondta feszülten Isabelle –, de én azt szeretném, ha Clary kiszabadulna innen.

– Te megcsókolnád Alecet – kérdezte Simon –, csak mert a Tündérek Királynője azt akarja?

– Persze – vágta rá ingerülten Isabelle. – Ha a másik lehetőség az lenne, hogy örökre a Tündérek Udvarában ragadok. Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.

– Ahogy mondod – bólintott Jace. Clary a szeme sarkából látta, ahogy a fiú mellélép, és a vállára teszi a kezét. Odafordult, hogy szembenézzen vele. – Csak egy csók – szólt Jace, és bár nyers volt a hangja, az érintése megmagyarázhatatlanul gyengédnek tűnt. Clary hagyta, hogy maga felé fordítsa, és felnézett rá. A fiú szeme sötét volt, talán az Udvar félhomálya miatt, talán másért. Látta a saját tükörképét a kitágult pupilláiban – saját apró mását az ő szemeiben. – Ha gondold, csukd be a szemed, és gondolj Angliára – mondta a fiú.

– Soha életemben nem jártam Angliában – felelte Clary, de lehunyta a szemét. Érezte nyirkos ruháinak súlyát, ahogy hűvösen dörzsölték a bőrét, a barlang még hűvösebb levegőjének émelyítő illatát, és a meleg kezek súlyát a vállán. Aztán Jace megcsókolta.

Először csak finoman értek össze az ajkaik, aztán Clary szája kinyílt a gyengéd nyomás alatt. Érezte, ahogy majd elolvad a teste, és szinte akarata ellenére nyújtózott fölfelé, hogy a fiú nyaka köré fonhassa a karját, mint amikor a napraforgó tekeredik a fény felé. Válaszul Jace is átölelte, a hajába túrt, a csók pedig nem gyengéd volt többé, hanem tüzes; egyetlen pillanat alatt változott át, mint a szikra, amikor lánggá terebélyesedik. Clary hallotta, ahogy az Udvarban sóhajszerű hang fut körbe, de igazából nem jutott el a tudatáig; teljesen magával sodorta az ereiben vágtató vér lendülete és a súlytalanság szédítő érzete.

Jace keze a hajából a gerincére siklott – Clary érezte a tenyere nyomását a lapockái között –, aztán a fiú lassan kibontakozott az ölelésből, lehámozta Clary karját a nyakáról, és hátralépett. Clary egy pillanatra azt hitte, összecsuklik; olyan volt, mintha valami létfontosságú darabjától fosztották volna meg, talán a karjától vagy a lábától. Néma döbbenettel emelte Jace-re a tekintetét. Vajon ő mit érzett? Lehet, hogy egyáltalán semmit? Clary úgy érezte, ki sem bírná, ha így lenne.

Találkozott a tekintete Jace-ével, és amikor megpillantotta az arcát, ugyanazt a szempárt látta, mint a Renwickben, amikor a fiú figyelte, ahogyan a Portál, ami elválasztotta az otthonától, ezer darabra robban szét. Jace egyetlen pillanatig állta a tekintetét, aztán elfordította a fejét. Nyakában dolgoztak az izmok, és mindkét kezét ökölbe szorította az oldala mellett. –Ez megfelelt? – fordult a Királynő és a mögötte felsorakozott udvaroncok felé. – Jól szórakoztak?

A Királynő a szája elé emelte a kezét, félig elrejtve mosolyát. – Remekül szórakoztunk – felelte. – Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.

– Feltételezem – mondta Jace –, hogy azért találják olyan szórakoztatónak a halandók érzelmeit, mert maguknak nincsenek olyanok.

Erre már lefagyott a mosoly a Királynő ajkáról.

– Nyugalom, Jace! – szólt rá a fiúra Isabelle, aztán Claryhez fordult. –Most már el tudsz menni? Kiszabadultál?

Clary az ajtó felé indult, és cseppet sem lepődött meg, amikor semmiféle ellenállásba nem ütközött. Kezét az indák közé dugva visszafordult Simon felé. A fiú úgy bámult rá, mintha soha nem látta volna még azelőtt.

– Mennünk kéne – mondta Clary. – Mielőtt túl késő lesz.

– Máris túl késő – felelte Simon.

 

Meliorn kivezette a társaságot a Tündérek Udvarából, és egyetlen szó nélkül otthagyta őket a parkban. Clarynek határozottan úgy tűnt, hogy nincsenek ínyére a történtek. Amikor partra kászálódtak, elfordult, és még Isabelle-nek sem intve búcsút, eltűnt a hold reszkető tükörképében.

Isabelle fitymálóan nézett utána. – Na, akkor ezzel is totál szakítottam.

Jace mintha egy feltörő kacajt fojtott volna el, ahogy felhajtotta átázott kabátja gallérját. Mindannyian reszkettek. A hűvös éjszakát betöltötte a föld, a növények és az ember modern világának szaga – Clary esküdni mert volna rá, hogy még a vas kipárolgását is érzi. A parkot körülvevő város gyűrűje fagyos kékben, barátságos zöldben és tüzes vörösben szikrázott, a tó pedig csendes hullámokkal mosta a partot. A hold tükörképe egészen messzire sodródott a vízen, mintha csak félne tőlük.

– Vissza kéne mennünk – szólt Isabelle, és szorosabbra fogta nedves kabátját a teste körül. – Még a végén halálra fagyunk.

– Örökké fog tartani, mire Brooklynba érünk – mondta Clary. – A legjobb lenne, ha fognánk egy taxit.

– Vagy mehetnénk az Intézetbe – javasolta Isabelle. Jace tekintetét látva gyorsan hozzátette: – Amúgy sincs ott senki. Mind a Csontvárosban vannak, és bizonyítékokat keresnek. Egy pillanat alatt átöltözhetünk valami száraz cuccba. Aztán meg most is az Intézet az otthonod, Jace.

– Legyen – egyezett bele Jace, láthatólag meglepve Isabelle-t. – Amúgy is szükségem van valamire a szobámból.

Clary elbizonytalanodott. – Nem is tudom. Én inkább beülnék egy taxiba Simonnal. – Talán ha kettesben töltenek egy kis időt, elmagyarázhatja neki, mi történt a Tündérek Udvarában. Hogy egyáltalán nem az volt, aminek látszott.

Jace éppen azt próbálta megállapítani, nem tett-e kárt az órájában a víz. Most felhúzott szemöldökkel pillantott Claryre. – Az nem lesz egyszerű – jegyezte meg –, ugyanis Simon már elment.

– Mit csinált? – Clary megpördült, és körülnézett a parkban. Csak. hárman álltak a tó partján. Felszaladt a dombra, és a fiú nevét kiáltotta. Aztán megpillantotta a távolban, ahogy céltudatos léptekkel siet végig a parkból kifelé vezető ösvényen, és lassan kiér az útra. Még egyszer utána kilátott, de Simon nem fordult hátra.

 

9

És nem vesz rajtuk erőt a halál

 

ISABELLE IGAZAT BESZÉLT: az Intézetet teljesen elhagyatva találták. Illetve majdnem teljesen. Amikor megérkeztek, Max a vörös kanapén ült az előcsarnokban. A szemüvege kissé félrecsúszott, és nyilvánvaló volt, hogy nem állt szándékában elaludni. Egy könyv hevert nyitva a földön, ahová leejtette, edzőcipős lábai pedig meglehetősen kényelmetlennek tűnő pozícióban himbálóztak a kanapé pereme fölött.

Clary azonnal megsajnálta. A fiú a tízéves Simont juttatta eszébe a szemüvegével, a zavart hunyorgásával és az elálló fülével.

– Max olyan, mint egy macska. Bárhol tud aludni. – Jace óvatosan leemelte a szemüveget a fiú orráról, és egy apró, berakásos asztalkára helyezte. Clary még sosem látta ilyennek az arcát, és most meglepte az óvatos, mégis szenvedélyes, oltalmazó gyengédség.

– Ó, hagyd már a cuccait, csak összesározol mindent – szólt rá a fiúra mérgesen Isabelle, és már neki is állt kigombolni nedves kabátját. A ruhája hozzátapadt nyúlánk testéhez, és a víz egészen sötétre festette a vastag bőrövet a dereka körül. A felcsavart korbács szára kivillant az öv széle fölött. – Szerintem alaposan megfáztam – mondta komoran a lány. – Megyek, beállok a zuhany alá.

Jace kelletlen csodálattal figyelte, ahogy végigvonult a folyosón. – Néha az a vers jut róla eszembe, hogy „Nyugodt volt Isabel, s látszott, hogy boldog: nem is sóhajtott, nem is sikoltott…”¹ – Ellenben neked időnként sikolthatnékod támad? – kérdezte a fiútól Clary.

– Előfordul. – Jace kibújt vizes kabátjából, és a fogasra akasztotta. – Viszont a zuhannyal kapcsolatban igaza van. Rám is rám fér egy.

– Nekem nincs kéznél másik ruhám – mondta Clary, aki szívesen maradt volna magára egy kis ideig. Viszkettek az ujjai, hogy hívhassa végre Simon mobilját, és megkérdezhesse, hogy érzi magát. – Itt megvárlak benneteket.

– Ne marháskodj! Kölcsönadok egy pólót. – Jace farmerja is teljesen átázott, és jócskán lecsúszva lógott a csípőjen, megmutatva egy darabot a fiú tetovált bőréből a szíj meg a póló szegélye között.

Clary elfordította a tekintetét. – Nem hiszem, hogy…

– Gyere! – szólt rá határozottan Jace. – Amúgy is mutatni akarok neked valamit.

Clary lopva a telefonjára pillantott, miközben a fiút követte a folyosón a szobája felé. Simon nem próbálta hívni. Két héttel ezelőtt még nyugodt szívvel merte volna kijelenteni, hogy ők ketten évek óta nem veszekedtek. Azóta viszont mintha Simon állandóan haragudott volna rá.

Jace szobája éppen olyan volt, amilyennek utoljára látta: takaros és sivár, akár egy szerzetes cellája. Hiába nézett körül, a helyiség semmit nem árult el tulajdonosáról. Nem akasztottak képeket a falra, nem sorakoztak könyvek az éjjeliszekrényen. Még az ágytakaró is egyszerű fehér volt.

A fiú a szekrényhez lépett, elővett egy hosszú ujjú kék pólót a fiókból, és odadobta Clarynek. – Ez összement a mosásban – mondta. – Valószínűleg még így is nagy lesz rád, de… – Vállat vont. – Megyek zuhanyozni. Kiabálj, ha kell valami.

A lány bólintott, pajzsként szorítva a pólót a mellkasához. Úgy tűnt, mintha Jace még mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát, és újabb vállrándítás kíséretében eltűnt a fürdőszobában, majd határozott mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót.

Clary, ölében a pólóval, lehuppant az ágyra, és elővette a telefont a zsebéből. Tárcsázta Simon számát. Négyszer csengett ki, mielőtt a hangposta jelentkezett. – Szia, itt Simon beszél. Vagy nem tudom felvenni, vagy semmi kedvem szóba állni veled. Hagyj üzenetet, és…

– Mit csinálsz?

Jace a nyitott ajtóban állt. A zuhanyozóban hangosan csobogott a víz a háta mögött, és a fürdőszoba máris félig megtelt gőzzel. A fiú időközben megszabadult az ingétől, és mezítláb volt, a farmer mélyen lecsúszott a derekán, megmutatva a mély horpadásokat a csípőcsontja fölött. Mintha valaki mélyen a bőrébe süllyesztette volna az ujjait.

Clary gyorsan összecsukta a telefont, és az ágyra dobta. – Semmit. Csak megnéztem az időt.

– Ott van egy óra az ágy mellett – közölte Jace. – A mondént hívtad, igaz?

– Simonnak hívják. – Clary labdává gyűrte Jace ingét az ölében. – Es semmi szükség rá, hogy folyton ilyen bunkó legyél vele. Nem egyszer segített neked. – Jace elgondolkodva sütötte le a szemét. A fürdőszobában sűrűn gomolygott a gőz, amitől csak még jobban göndörödött a haja.

– Most pedig bűntudatot érzel – mondta –, amiért lelépett. A helyedben nem strapálnám magam, hogy telefonálgassak neki. Tuti nem akar veled beszélni.

Clary meg sem próbálta leplezni a haragját. – És ebben nyilván azért vagy olyan biztos, mert ti ketten annyira jó barátok vagytok.

– Azért vagyok benne olyan biztos, mert láttam az arcát, mielőtt elment – szólt a fiú. – Te meg nem láttad. Nem őt nézted, én viszont igen.

Clary félresöpörte még mindig nedves haját a szeméből. A bőre viszketett, ahol a bőréhez tapadt, gyanította, hogy bűzlik, mint egy pocsolya, és folyamatosan Simon arcát látta maga előtt, ahogy ránézett a Tündérek Udvarában – mintha gyűlölte volna. – A te hibád – tört ki hirtelen a lányból a felgyűlt harag. – Nem kellett volna úgy megcsókolnod.

Jace eddig az ajtófélfának támaszkodott, de most kihúzta magát. – Hogy kellett volna megcsókolnom? Talán máshogy szereted?

– Nem. – Clary keze reszketett az ölében. Hideg volt, fehér, és ráncos a víztől. Összefűzte az ujjait, hogy csillapítsa a remegést. – Egyszerűen nem akarom, hogy akárhogy is megcsókolj.

– Nem úgy tűnt, hogy van más választásunk.

– Hát ezt nem értem – szólt Clary. – Miért akarta, hogy megcsókoljuk egymást? Úgy értem, a Királynő. Mi értelme volt erre kényszeríteni bennünket? Mi öröme származhatott belőle?

– Hallottad, mit mondott a Királynő. Azt hitte, szívességet tesz nekem.

– Ez nem igaz.

– Dehogynem. Hányszor kell még elmondanom, hogy a tündérek nem hazudnak?

Clary arra gondolt, amit Jace mondott Magnusnál. Kitalálják, mi az, amire mindennél jobban vágysz, és megkapod tőlük. Csakhogy az ajándék farkában mindig ott egy fullánk, ami miatt megbánod, hogy egyáltalán akartad azt a valamit. – Akkor tévedett.

– Nem tévedett – csóválta bánatosan a fejét Jace. – Látta, hogy nézek rád, és te hogy nézel rám, meg Simon rád, és úgy játszott rajtunk, mint a hangszereken. Nem is vagyunk mások a szemében.

– Én nem nézek rád – suttogta Clary.

– Mi?

– Azt mondtam, én nem nézek rád. – Szétválasztotta eddig szorosan összefűzött kezeit. Vörös nyomok maradtak ott, ahol az ujjak egymásnak feszültek. – Legalábbis próbálok nem rád nézni.

A fiú összehúzta a szemét, pillái alól aranyszínű fény villant; Clary felidézte magában az első találkozásukat, amikor Jace egy aranyszemű, gyilkos oroszlánt juttatott az eszébe. – Miért?

– Szerinted mégis miért? – Clary szinte hangtalanul suttogta a szavakat.

– Akkor meg mi ez az egész? – kérdezte Jace reszkető hangon. – Mi ez az egész Simonnal? Miért taszítasz el magadtól, miért nem engedsz a közeledbe?

– Mert lehetetlen – felelte a lány. Az utolsó szó minden erőfeszítése ellenére szinte nyüszítve tört elő a torkából. – Ugyanolyan jól tudod, mint én.

– Mert a húgom vagy – mondta Jace. Clary szó nélkül bólintott.

– Talán – folytatta Jace. – És emiatt úgy döntöttél, hogy öreg barátod, Simon tökéletes lesz, hogy elterelje a figyelmedet.

– Nem erről van szó – tiltakozott Clary. – Szeretem Simont.

– Ahogy Luke-ot is szereted – állapította meg Jace. – Ahogy édesanyádat szereted.

– Nem. – A lány hangja hűvös volt, akár egy jégcsap. – Ne mondd meg nekem, mit érzek!

Jace szája sarkában megrándult egy apró izom. – Nem hiszek neked.

Clary felállt. Igyekezett kerülni Jace tekintetét, inkább a csillag alakú heget bámulta a fiú jobb vállán, egy régi sebesülés emlékét. A hegeknek és az ölésnek szentelt élet – mondta egyszer Hodge. Nem neked való. – Jace – törte meg a csendet végül a lány. – Miért csinálod ezt velem?

– Mert hazudsz nekem. És magadnak is hazudsz. – Jace szemében tűz égett, és Clary még a zsebén keresztül is látta, hogy ökölbe szorul a keze.

Valami egyszerre elpattant odabent, és a lányból ömleni kezdtek a szavak. – Mégis mit kéne mondanom szerinted? Az igazat? Az igazság az, hogy úgy szeretem Simont, ahogy téged kéne szeretnem, és azt kívánom, bárcsak ő lenne a bátyám, nem pedig te, de nem tehetek az égvilágon semmit, mint ahogy te sem! Vagy van esetleg valami jó ötleted, ha már olyan átkozottul okos vagy?

Jace mély lélegzetet vett, és Clary rádöbbent, hogy a fiú egyáltalán nem számított rá, hogy mindezt a nyakába zúdítja. Legalábbis a tekintete erről árulkodott.

Hebegve próbálta összeszedni magát. – Jace, sajnálom, nem akartam…

– Nem, nem sajnálod. Ne is sajnáld. – A fiú tett egy lépést Clary felé, és majdnem hasra esett a saját lábában; éppen ő, aki soha nem botlott meg sehol, akinek minden mozdulata mindig könnyed volt és kecses. Jace keze a lány arcára simult; Clary érezte ujjbegyei melegét, és tudta, hogy el kéne húzódnia, mégis mozdulatlanná dermedve állt egy helyben, és a fiúra meredt. – Nem érted – mondta Jace. – Soha nem éreztem így senki iránt. Nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá. Azt hittem… ahogy neveltek… az apám…

– Szeretni egyet jelent a pusztítással – bólintott Clary kábán. – Nem felejtettem el.

– Azt hittem, megszakadt bennem valami – szólt Jace, és a tekintetéből úgy tűnt, mintha magát is meglepné azzal, amit mond. – Végleg. De te…

– Jace, ne! – Clary felemelte a kezét, és a fiú kezére tette, ujjait az ujjai közé fonva. – Értelmetlen.

– Nem igaz – fakadt ki keserűen a fiú. – Ha mindketten ugyanúgy érzünk…

– Nem számít, mit érzünk. Nincs mit tennünk. – Olyan távoli és idegen volt a hangja, mintha valaki más beszélne. – Hová mehetnék együtt? Hogyan élhetnénk?

– Titokban tarthatnánk.

– Kiderülne. Nem akarok hazudni a családomnak? És te?

Jace válasza keserűen csengett. – Milyen családom van nekem? Lightwoodék amúgy is gyűlölnek.

– Nem gyűlölnek. És sosem tudnám elmondani Luke-nak. És ha Anya felébred, neki mit mondanánk? Amire mi vágyunk, az gyomorforgató lenne mindenki szerint, aki fontos nekünk…

– Gyomorforgató? – Jace úgy kapta el a kezét, mintha a lány eltaszította volna magától. Döbbenet sütött az arcáról. – Az érzéseink… az én érzéseim… szerinted gyomorforgatóak?

Clarynek a lélegzete is elállt a fiú tekintetét látva. – Talán – suttogta. –Nem tudom.

– Akkor ezzel kellett volna kezdened.

– Jace…

De a fiú már hátrébb is lépett, és minden porcikájából sütött a távolságtartás. Clary szinte el sem tudta képzelni, hogy valaha más szemmel nézett rá. – Akkor sajnálom, hogy bármit is mondtam – szólt Jace mereven. –Soha többé nem foglak megcsókolni. Biztos lehetsz benne.

Clary szíve lassú, céltalan szaltót vetett, ahogy Jace hátat fordított neki, felkapott egy törölközőt az alacsony szekrény tetejéről, és visszaindult a fürdőszobába. – De… Jace, mit csinálsz?

– Lezuhanyozom végre. És ha az összes meleg víz kifogyott miattad, hát nagyon mérges leszek. – Ezzel elvonult a fürdőszobába, berúgva maga mögött az ajtót.

Clary lerogyott az ágyra, és a plafont bámulta. Éppen olyan üres volt, mint Jace arca, mielőtt hátat fordított neki. Hasra fordult, és észrevette, hogy a fiú kék pólóján fekszik. Még az illata is rá emlékeztette: szappan, füst és fémes vérszag. Bebugyolálta magát a pólóba, úgy ahogyan a takaróját csavarta mindig maga köré, amikor még nagyon kicsi volt, és lehunyta a szemét.

 

Álmában csillogó vizet látott, amint a lába alatt végtelen tükörként verte vissza az égbolt fényeit. Ráadásul masszív és kemény volt a felszíne, úgyhogy járhatott is rajta. Elindult hát, beszívta az éjszakai levegő, a nedves levelek és a távolban fényekbe burkolózó tündérvárként emelkedő város illatát. Ahová lépett, pókhálószerű repedések szaladtak szét a lába nyomán, és cseppek helyett üvegszilánkok fröccsentek mindenfelé.

Az ég ragyogni kezdett. Mint égő gyufafejek, ezernyi apró lángocska jelent meg, hogy aztán egyszerre alázuhanjanak. Clary összekuporodott, és felemelte a karját. Az egyik láng közvetlenül előtte ért földet, de abban a pillanatban, hogy a talajt érintette, máris egy fiúvá változott át. Jace volt az, csupa lángoló arany Jace, aranyló szemmel, aranyló hajjal, a hátából kinövő arany és fehér szárnyakkal, amik nagyobbak és tollasabbak volt, mint bármelyik madáré.

Claryre mosolygott, és a lány háta mögé mutatott. Amikor Clary megfordult, sötéthajú fiút látott – – Simont talán? –, aki mozdulatlanul állt, és őt nézte. Neki is szárnya volt; minden egyes éjfekete toll végéről csöpögött a vér.

 

Clary zihálva ébredt, Jace pólójával a karján. A szobában sötét volt, egyedül az ágy melletti keskeny ablakon szűrődött be némi fény. Felült. Nehéz volt a feje, és tompa fájdalmat érzett a nyakában. Lassan körülnézett a szobában, és ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy akár egy macska szeme, ragyogó fénypont világít rá a sötétből.

Jace egy fotelban ült az ágy mellett. Farmert meg szürke pulcsit viselt, és már majdnem teljesen száraznak tűnt a haja. Valamilyen fémesen csillogó tárgyat tartott a kezében. Fegyver lehetett talán. Bár Clary el nem tudta képzelni, mi ellen akarná megvédeni magát itt az Intézetben.

– Jól aludtál?

A lány bólintott. Teljesen kiszáradt a szája. – Miért nem ébresztettél föl? – Gondoltam, rád fér a pihenés. Aztán meg úgy aludtál, mint aki meghalt. Még a nyálad is folyt – tette hozzá Jace. – Az ingemre. Clary a szájához kapta a kezét. – Bocs.

– Nem sűrűn van alkalmam megfigyelni, hogy valaki nyáladzik – állapította meg a fiú. – Főleg ilyen tökéletesen gondtalanul. Tátott szájjal, meg minden.

– Ó, fogd már be! – Clary addig tapogatózott az ágyon, amíg megtalálta telefonját. Megnézte a kijelzőt, de előre tudta, mit lát majd rajta. Nincs új hívás. – Hajnali három óra – állapította meg lehangoltan. – Gondolod, hogy Simonnak nem esett baja?

– Igazság szerint leginkább azt gondolom, hogy fura egy srác – mondta Jace. – Bár ennek nem sok köze van ahhoz, hogy hány óra.

Clary a zsebébe csúsztatta a telefont. – Átöltözöm.

Jace fehérre festett fürdőszobája nem volt nagyobb, mint Isabelle-é, bár a fiú lényegesen jobban ügyelt a rendre. Az Intézet szobái nem különböznek sokban egymástól, gondolta Clary, ahogy behúzta maga mögött az ajtót, viszont legalább el lehet vonulni. Kibújt nyirkos pólójából, felakasztotta a törölközőtartóra, aztán fogott egy fésűt, és végighúzta vadul göndörödő hajában.

Jace pólója túl nagy volt rá, de a puha anyag kellemesen simogatta a bőrét. Clary feltűrte az ujját, és visszament a szobába. Jace még mindig ugyanabban a fotelban üldögélt, és komoran méregette a kezében tartott tárgyat. Clary a fotel támlájára támaszkodott. – Mi az?

A fiú válasz helyett felemelte a valamit, hogy Clary jobban láthassa. Egy törött üvegdarab volt az, amiben azonban nem a saját arcát látta, hanem zöld füvet, kék eget, meg fák csupasz, fekete ágait.

– Nem tudtam, hogy megtartottad – szólt a lány. – A Portál darabja.

– Ezért akartam idejönni – magyarázta Jace. – Hogy ez nálam lehessen. –Vágyakozás vegyült megvetéssel a hangjában. – Folyton azt várom, hogy mikor látom meg apámat a képen. Akkor talán rájöhetnék, miben mesterkedik.

– De sosincs ott, igaz? Szerintem valahol a közelben lehet. A városban. Jace megrázta a fejét. – Magnus már kereste, és szerinte nincs itt.

– Magnus kereste? Nem is tudtam. Hogyan…?

– Magnus nem a semmiért lett Brooklyn Fő Boszorkánymestere. Nagy hatalma van a városban, és a városon túl is. Bizonyos határig érzékeli, mi történik.

– És zavart érez az Erőben? – mordult fel Clary.

Jace ültében hátrafordult, és komoran nézett fel a lányra. – Nem viccelek. Miután megölték azt a boszorkánymestert TriBeCában, nyomozni kezdett. Amikor beköltöztem hozzá, kért tőlem valamit, ami az apámé, mert az segítené a keresésben. Odaadtam neki a Morgensternek gyűrűjét. Azt mondta, feltétlen szól nekem, ha érzékeli Valentine jelenlétét valahol a városban, de egyelőre semmi.

– Talán csak a gyűrűd kellett neki – vetette föl Clary. – Rendesen teleaggatta magát ékszerekkel.

– Az övé lehet. – Jace szorosabban markolta a szilánkot a kezében. Clary riadtan vette észre, hogy vér buggyan elő, ahol az üveg a bőrébe vág. – Nekem nem jelent semmit.

– Hé – szólt rá a fiúra Clary, és odahajolt, hogy elvegye tőle az üvegcserepet. – Csak nyugi! – A Portál darabját Jace a fogason lógó dzseki zsebébe csúsztatta. Az üveg szélei ragacsosak voltak a vértől, a fiú tenyerén pedig vörös csíkok húzódtak. – Talán vissza kéne menned Magnushoz – mondta, amilyen finoman csak tudta. – Alec már elég régóta ott van, és…

– Valamiért kétlem, hogy különösebben zavarja – felelte Jace, de engedelmesen felállt, és az asztalon heverő irónjáért nyúlt. Miközben gyógyító rúnát rajzolt vérző kezére, tovább beszélt. – Van valami, amit el akartam mondani neked.

– És mi volna az?

– Amikor kihoztál a cellából a Néma Városban, hogyan csináltad? Hogyan nyitottad ki az ajtót?

Ó, csak egy közönséges nyitórúnát használtam, és…

Éles csengés szakította félbe. Ösztönösen a zsebéhez kapott, de azonnal rá is jött, hogy a hang sokkal erősebb és élesebb volt annál, mint amit a telefonja képes lenne kiadni magából. Zavartan pillantott körbe.

– Ez az Intézet kapucsengője – mondta Jace, és a dzsekije után nyúlt. –Gyere!

Félúton jártak az előcsarnok felé, amikor Isabelle fürdőköpenyben rontott ki a saját szobájából, homlokára tolt rózsaszín alvómaszkban, kába képpel. – Hajnali három óra van – közölte olyan hangon, mintha az egész Jace, vagy esetleg Clary hibája lett volna. – Ki csöngethet hajnali háromkor?

– Tálán az Inkvizítor az – szólt Clary, és máris megfagyott az ereiben a vér.

– Ő nélkülünk is be tudna jönni – mondta Jace. – Mint bármelyik Árnyvadász. Az Intézet csak mondénok és alvilágiak előtt van zárva.

Clary gyomra összeszorult. – Simon! – kiáltott föl. – Csak ő lehet!

– Ó, az isten szerelmére – ásított Isabelle. – Tényleg képes felébreszteni bennünket ebben a lehetetlen időpontban, hogy bizonyítsa neked a szerelmét, vagy valami hasonló? Nem tudott volna inkább telefonálni? A mondén pasik olyan idegesítőek. – Az előcsarnokot üresen találták; Max nyilván elvonult az ágyába aludni. Isabelle átsietett a helyiségen, és felkattintott egy kapcsolót a túlsó falon. Valahonnan a katedrális mélyéről távoli puffanás hallatszott. – Na, már jön is a lift – nyugtázta Isabelle.

– Nem hiszem el, hogy nem volt benne annyi méltóság meg lélekjelenlét, hogy egyszerűen berúgjon, és kifeküdjön valami pocsolyában – mondta Jace. – Meg kell, hogy mondjam, csalódtam a srácban.

Clary alig hallotta, mit beszél a fiú. Mintha egészen összesűrűsödött volna a vére a félelemtől. Visszaemlékezett az álomra: az angyalokra, a jégre, Simonra a vérző szárnyaival. Remegés futott végig a testén.

Isabelle együtt érzően pillantott rá. – Tényleg hideg van itt – állapította meg. Az egyik fogasról leakasztott egy kék bársonykabátnak tűnő valamit, és Clary kezébe nyomta. – Tessék, vedd fel ezt!

Clary belebújt a kabátba, és szorosan összefogta maga előtt. Túl hosszú volt, de legalább kellemesen melegített. Szaténnal bélelt csuklya is tartozott hozzá, de azt Clary nem húzta a fejére, hogy jobban lásson.

Amikor a liftajtó kinyílt, a fülke falára szerelt tükörben saját ijedtségtől sápadt arcát pillantotta mag. Egyeden pillanatnyi habozás nélkül lépett be a liftbe.

Isabelle zavartan meredt rá. – Mit művelsz?

– Simon van odalent – közölte Clary. – Tudom.

– De…

Jace máris Clary mellett termett, és tartotta az ajtót Isabelle-nek. – Gyerünk, Izzy! – mondta. A lány teátrális sóhajjal követte.

Clary megpróbálta elkapni a fiú tekintetét, ahogy némán haladtak lefelé a lifttel, de Jace elfordította a fejét. Magát nézte a tükörben, miközben halkan fütyörészett, mint mindig, ha feszült volt valamiért. Clary felidézte magában, hogyan remegett Jace, amikor megérintette a Tündérek Udvarában. Simon arckifejezésére gondolt – aztán arra, ahogyan barátja szinte futva menekült, hogy aztán eltűnjön az árnyékban a park szélén. Rettegés szorította marokra a szívét, de nem értette miért.

A liftajtó kinyílt, és megpillantották a katedrális főhajóját az ezernyi gyertya táncoló fényével. Clary félretolta Jace-t, kirontott a liftből, és gyakorlatilag végigrohant a keskeny folyosón a padsorok között. Megbotlott hosszú kabátjában, de gyorsan felgyűrte és a kezében tartva sietett tovább a nagy kétszárnyú ajtó felé, amelyeket belülről olyan vastag bronzreteszek biztosítottak, mint Clary karja. Ahogy a legfelső retesz után nyúlt, a csengő hangja megint végigzengett az épületen. Halottá, amint Isabelle odasúg valamit Jace-nek, de addigra már félre is rántotta a reteszt, és érezte Jace kezét a kezén, ahogy a fiú segített neki kitárni a nehéz szárnyakat.

A beáramló éjszakai levegő meglebbentette a gyertyák fényét, és magával hozta a városból a só, a gőzök, a hűlő aszfalt és a szemét szagát, a háttérben pedig a réz frissen vert pénzérmékre emlékeztető illatát.

Clary egy pillanatra azt hitte, senki sincs a lépcsőn. Aztán pislogott egyet, és Raphaelt pillantotta meg. A fiú göndör fekete haját összeborzolta az éjszakai szellő, és fehér inge kigombolt felső gombja láttatni engedett egy sebhelyet a nyaka tövénél. Egy testet tartott a karjában. Clary először nem is látott többet, csak döbbenten meredt Raphaelre. Egy test. Az élettelen végtagok, mint kioldódott kötéldarabok lógtak alá, a fej hátrabicsaklott, megmutatva a szétmarcangolt torkot. Clary érezte, ahogy Jace keze satuként szorítja a karját, és csak akkor nézte meg közelebbről a testet, az ismerős bársonydzsekit a szakadt ujjával, meg a vérfoltos kék pólót. Sikoly tört elő a torkából.

 

Csakhogy a sikoly néma maradt. Clary érezte, hogy megbicsaklik a térde, és el is terült volna a földön, ha Jace nem kapja el a karját. – Ne nézz oda! – súgta a fülébe a fiú. – Az isten szerelmére, ne nézz oda! – De Clary nem tudta levenni a tekintetét Simon vértől összetapadt hajáról, feltépett torkáról, a lelógó csuklóin húzódó vágásokról. Fekete foltok jelentek meg előtte, és küzdenie kellett, hogy ne veszítse el a látását.

Isabelle felkapta az egyik üres fáklyatartót az ajtó mellől, és Raphaelre emelte, mintha csak egy hatalmas, háromágú lándzsa volna.

– Mit csináltál Simonnal? – Tiszta és határozott volt a hangja, éppen olyan, mint az anyjáé szokott lenni.

– El no es muerto – szólt Raphael tompa, érzelemmentes hangon, majd meglepő gyengédséggel lefektette Simont Clary lábai elé. A lánynak eddig eszébe sem jutott, hogy törékeny termete ellenére minden bizonnyal egy vámpír természetfeletti fizikai erejével rendelkezik.

Az ajtón kiszűrődő gyertyafényben Clary látta, hogy Simon ingének elejét teljesen átitatja a vér.

– Ugye azt mondtad… – kezdte.

– Nem halt meg – mondta Jace, és még szorosabban karolta át a lányt.

– Nem halt meg.

Clary kirántotta magát a karjaiból, és a betonra térdelt. Egyáltalán nem érzett undort, ahogy megérintette Simon véres testét, a tarkója alá csúsztatta a kezét, és az ölébe emelte a fiú fejét. Ugyanaz a riadt, gyermeki félelem kerítette hatalmába, mint amikor ötévesen összetörte anyja felbecsülhetetlen értékű Liberty lámpját. Semmi – mondta egy hang odabent a fejében – semmi nem rakhatja újra össze ezeket a darabokat.

– Simon – suttogta megérintve a fiú arcát. A szemüvege valahol elveszett. – Simon, én vagyok az.

– Nem hall téged – jegyezte meg Raphael. – Haldoklik. Clary felkapta a fejét. – De nem azt mondtad…

– Azt mondtam, nem halt meg – szólt Raphael. – Úgy nagyjából tíz perc múlva a szíve lelassul és megáll. Már nem lát és nem hall semmit.

A lány ösztönösen szorosabbra fonta karját Simon körül. – Kórházba kell vinnünk. Vagy hívnunk Magnust.

– Nem tehetnek érte semmit – rázta meg a fejét Raphael. – Nem értitek?

– Nem – állapította meg Jace. A hangja egyszerre volt puha, mint a selyem, és borotvaéles. – Nem értjük. Talán itt az ideje, hogy nekiállj magyarázkodni. Máskülönben azt kell feltételeznem, hogy a saját fejed után mentél, vérszívó, és kitépem a szíved. Mint ahogy meg is kellett volna tennem, amikor legutóbb találkoztunk.

Raphael fapofával mosolygott rá. – Megesküdtél, hogy nem teszel kárt bennem, Árnyvadász. Elfelejtetted?

– Én nem esküdtem – mondta Isabelle, és meglengette a fáklyatartót.

Raphael mintha észre sem vette volna, továbbra is Jace-re szegezte a tekintetét. – Eszembe jutott az az éjszaka, amikor betörtetek a Dumortba, hogy megkeressétek a barátotokat – intett Simon felé. – Ezért hoztam ide, amikor megtaláltam a szállodában, és ezért nem hagytam, hogy a többiek kiszívjanak belőle mindent, amíg meg nem hal. Az a helyzet, hogy engedély

nélkül betört hozzánk, úgyhogy nem mi szegtük meg a szabályokat. De életben tartottam, mert tudtam, hogy hozzátok tartozik. Nem áll szándékomban háborúzni a Nephilimekkel.

– Betört? – kérdezte hitetlenkedve Clary. – Simon sosem tenne ilyen ostobaságot.

– Mégis megtette – mondta Raphael a lehető leghalványabb mosollyal a szája sarkában. – Attól félt ugyanis, hogy fokozatosan olyanná válik, mint mi, és tudni akarta, hogy meglehet-e fordítani a folyamatot. Talán emlékeztek, hogy amikor patkány volt, és eljöttetek érte hozzánk, megharapott.

– Nagyon ötletes húzás volt – bólintott Jace. – Tetszett.

– Talán – szólt Raphael. – Akárhogy is, a szájába került egy kevés a véremből. Azt ti is tudjátok, hogy így adjuk át egymásnak a képességeinket. Vérrel.

Vérrel. Clarynek eszébe jutott, ahogy Simon felugrott a tévé elől, amikor meglátta a vámpírt, és ahogy hunyorogni kezdett a napfénytől a McCarren parkban. – Azt hitte, belőle is vámpír lesz – mondta. – Elment a szállodába, hogy kiderítse, igaz-e.

– Igen – bólintott Raphael. – Az a helyzet, hogy a vérem hatása idővel valószínűleg teljesen eltűnt volna, és nem történt volna semmi galiba. Így viszont… – vetett sokatmondó pillantást Simon élettelen testére.

– így viszont mi lesz? – kérdezte élesen Isabelle. – Meg fog halni?

– Aztán újra feltámad. Vámpír lesz belőle.

A fáklyatartó megbillent, Isabelle szeme pedig elkerekedett a döbbenettől. – Micsoda?

Jace elkapta a rögtönzött fegyvert, mielőtt a földre koppanhatott volna. Komor tekintettel fordult megint Raphael félé. – Hazudsz.

– Csak várj, és te is meglátod – mondta Raphael. – Meghal, és az Éjszaka Gyermekeként születik újjá. Részben ezért is jöttem. Simon most már hozzánk tartozik. – Sem bánat, sem öröm nem volt a hangjában, Clarynek mégis az jutott eszébe, hogy valószínűleg egyáltalán nem bánja, hogy a szerencse ilyen nagyszerű ütőkártyát sodort az útjába.

– Nem lehet tenni semmit? Nem tudjuk visszafordítani az egészet? –kérdezte kétségbeesetten Isabelle. – Clarynek az jutott eszébe, milyen furcsa, hogy Jace és Isabelle beszél, holott ők egyáltalán nem szerették Simont annyira, mint ő. De talán éppen azért segítették ki, mert ő képtelen lett volna egy szót is szólni.

– Levághatnátok a fejét, és elégethetnétek a testét, de valamiért kétlem, hogy ezt megteszitek.

– Nem! – kiáltotta Clary, és még erősebben szorította magához Simont. – Ne merjétek bántani!

– Eszem ágában sincs – vont vállat Raphael.

– Nem neked mondtam. – Clary fel sem nézett. – Eszedbe ne jusson, Jace! Még csak ne is gondolj rá!

Nem kapott választ. Hallotta, ahogy Isabelle zihálva kapkodja a levegőt. Raphael természetesen egyáltalán nem lélegzett. Némi habozás után végül Jace törte meg a csendet. – Clary, mit akarna Simon? Ezt szeretné magának?

Clary felkapta a fejét. Jace lenézett rá a háromágú fáklyatartót még mindig a kezében tartva, és a lány lelki szemei előtt hirtelen felvillant egy kép, ahogy Jace lefogja Simont, és a hegyes fémet a mellkasába döfi, vért fröcskölve szerteszét. – Tűnj el innen! – ordította hirtelen olyan hangosan, hogy a katedrális előtt megfordultak az utcán a járókelők.

Jace a haja tövéig elfehéredett, de annyira, hogy sápadt arcából arany korongként ragyogó tágra nyílt szeme furcsán idegennek tűnt, mintha nem is emberi lényhez tartozna. – Clary, ugye nem hiszed, hogy…

Simon hirtelen élesen beszívta a levegőt, és meggörbült a teste Clary ölelésében. A lány újra felsikított, és magához húzta Simont. A fiú tágra nyílt, világtalan szeméből sütött a rémület. Kinyújtotta a kezét. Clary nem volt benne biztos, hogy meg akarja érinteni az arcát, vagy karmolni próbál, mert nem ismeri meg.

– Én vagyok az – mondta, és összefonva ujjaikat, gyengéden visszatolta a fiú kezét a mellkasára. – Én vagyok az, Simon. Clary. – Ahogy lenézett, látta, hogy Simon keze nedves az ingéről származó vértől, és a könnyektől, amik anélkül csorogtak végig az arcán, hogy egyáltalán észrevette volna. –Szeretlek, Simon – súgta.

A fiú megszorította a kezét. Simon reszketegen kifújta a levegőt, aztán nem lélegzett többé.

Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek – visszhangzott Clary fülében, ahogy a fiú teste elernyedt a karjában. Isabelle egyszerre ott termett mellette, és súgott valamit a fülébe, de Clary meg sem hallotta. Zubogó víz hangja nyomott el mindent a fejében, mintha árhullám közeledne. Némán figyelte, ahogy Isabelle sikertelenül próbálta meg lefejteni a kezét Simonról. Clary meglepődött. Nem is érezte, hogy ilyen erővel szorítja a fiút.

Isabelle felhagyott a kísérletezéssel, felegyenesedett, dühösen Raphael felé fordult, és ordítani kezdett. Éppen egy mondat kellős közepén tartott, amikor Clary egyszerre megint hallani kezdett mindent, mintha csak egy rádió talált volna rá egy fogható állomásra. – …és most mégis mit kéne csinálnunk? – üvöltötte Isabelle.

– Temessétek el – javasolta Raphael.

A fáklyatartó megint a magasba lendült Jace kezében. – Egyáltalán nem volt vicces.

– Nem is annak szántam – közölte a vámpír rezzenéstelenül. – így lesz belőlünk vámpír. Kiszívják a vérünket, és eltemetnek bennünket. Ha kiássa magát a sírból, megszületik az új vámpír.

Isabelle undorodva szisszent fel. – Nem hinném, hogy végig tudnám csinálni.

– Néhányan nem is tudják – mondta Raphael. – Ha pedig senki nincs kéznél, hogy segítsen nekik, úgy is maradnak, patkányként csapdába esve a föld alatt.

A Clary torkából feltörő hang egyszerre tűnt kiáltásnak és zokogásnak. – Nem ásom el a föld alá.

– Akkor így marad – állapította meg könyörtelenül Raphael. – Halott, de nem egészen. Sosem ébredhet fel.

Mindannyian Claryt nézték. Isabelle és Jace visszatartotta a lélegzetét, a válaszára várva. Raphael szinte unottan figyelte, mi történik.

– Azért nem jöttél be az Intézetbe, mert nem is tudsz, igaz? – kérdezte Clary. – Mert megszentelt terület, te pedig Alvilági vagy.

– Ez nem egészen… – kezdte Jace, de Raphael egy kézmozdulattal félbeszakította.

– Azt tudnotok kell – mondta –, hogy nincs sok idő. Minél tovább vártok, mielőtt eltemetitek, annál kevésbé valószínű, hogy egyedül ki tudja ásni magát.

Clary lenézett Simonra. Ha nem lettek volna a hosszú vágások a bőrén, olyan lett volna, mintha egyszerűen aludna. – Eltemethetjük – szólt végül a lány. – De ragaszkodom hozzá, hogy egy zsidó temetőbe menjünk. És ott akarok lenni, amikor felébred.

– Nem lesz kellemes – jegyezte meg Raphael.

– Semmi sem az. – Clary hangjába határozottság költözött. – Indulás. Csak pár óránk van hajnalig.

 

10

Egy csendes zug

 

A TEMETŐ QUEENS PEREMÉN VOLT, ahol a lakóházak átadták helyüket a rendezett sorokban álló viktoriánus épületeknek, amelyeket mézeskalácsra emlékezhető színekre festettek: rózsaszínre, fehérre és kékre. A széles utakon nem járt egy lélek sem, a temetőhöz vezető utcában pedig egyetlenegy lámpa égett. Eltartott egy darabig, mire az irónok segítségével bejutottak a lelakatolt kapun, aztán még egy kis időbe beletelt, mire találtak egy kellőképpen rejtett helyet, és Raphael elkezdhetett ásni. Egy dombocska tetejét választották, ahol sűrű fasor rejtette el őket az utcán közlekedők elől. Clary, Jace és Isabelle varázslat álcája mögé bújtak, de Raphaelt meg Simon testét képtelenség lett volna elrejteni, úgyhogy szükség volt a fák nyújtotta fedezékre.

A domb utcától távolabb eső oldalát sűrűn borították a sírkövek, sok Dávid-csillaggal a tetején, melyek tejfehér simasággal ragyogtak holdfényben. A távolban elnyúló tó felszínét apró hullámok fodrozták. Szép itt, gondolta Clary. Ennél jobb helyet nem is lehetne találni, hogy az ember az éjszaka közepén eltemesse a barátját egy hevenyészett sírba, mindenféle koporsó meg ceremónia nélkül.

– Szenvedett? – kérdezte a lány Raphaeltől.

Raphael felnézett az ásásból, és a lapát nyelére támaszkodott, mint a sírásó a Hamletben. – Mi?

– Simon. Szenvedett? Fájt, amit a vámpírok csináltak vele?

– Nem, nem is olyan rémes, ha vámpírok végeznek az emberrel – magyarázta Raphael egészen lehalkítva dallamos hangját. – A harapásnak kábító hatása van, olyan, mintha elaludnál.

Claryt hirtelen szédülés fogta el, és egy pillanatra azt hitte, elájul.

– Clary! – Jace hangja térítette magához. – Gyere! Nem kell végignézned.

A fiú kinyújtotta a kezét. Clary elnézett mellette, és Isabelle-t pillantotta meg korbáccsal a kézben. Simon takaróba csavart teste a földön feküdt a lába előtt, mintha a gondjaira bízták volna.

– Itt akarok lenni, amikor felébred.

– Tudom. Vissza fogunk jönni. – Mivel csak nem akart mozdulni, Jace megragadta a karját, és elrángatta a tisztásról, le a domboldalon. Közvetlenül a sírok első sora fölött volt néhány szikla; Jace leült az egyikre, és felhúzta a cipzárt a dzsekijén. Meglepően hűvös volt. Ebben az évben Clary most először látott párafelhőt, amikor kifújta a levegőt.

Leült a kőre Jace mellé, és a tavat kezdte figyelni. Hallotta Raphael ásójának ütemes puffogását, aztán a kiásott göröngyök hangját, ahogy földet értek a fiú háta mögött. Raphael sokkal gyorsabban dolgozott, mint egy ember képes lett volna rá. Nem fog neki sokáig tartani, hogy kiássa a sírt. Ráadásul Simon nem is volt éppen nagydarab, nem kellett túl mélyre ásni miatta.

Egyszerre fájdalom hasított Clary gyomrába. Előregörnyedt, kezét a hasára szorítva. – Hányingerem van.

– Tudom. Ezért hoztalak ide. Azt hittem, mindjárt leokádod Raphael lábát.

Clary halkan felnyögött.

– Talán leolvadt volna a vigyor a képéről – jegyezte meg Jace elgondolkodva. – Azért ez eszembe juthatott volna.

– Fogd már be! – A fájdalom csillapodott. A lány hátrahajtotta a fejét, és felnézett az égen csorba ezüstkorongként úszó holdra. – Az én hibám.

– Nem a te hibád.

– Igaz. A mi hibánk.

Jace a lány felé fordult, a tartásán látszott, mennyire levert. Ráfért volna egy hajvágás. A holdfényben fehéren világító kósza tincsek úgy kunkorodtak, akár a kacsok a szőlőtőkén, ha túl hosszúra hagyják őket nőni. Az arcán és a torkán éktelenkedő sebhelyek olyanok voltak, mintha valamilyen fémes tintával rajzolták volna őket a bőrére. Gyönyörű, gondolta nekikeseredve, gyönyörű. Ráadásul nem volt benne semmi, sem az arccsontjának esése, sem az álla formája, sem az ajka íve, ami akár saját magára, akár az édesanyjára emlékeztette volna. Még csak Valentine-ra sem hasonlított.

– Mi van? – húzta fel a szemöldökét a fiú. – Miért nézel így rám? Clary a karjába akarta vetni magát, hogy ott zokogjon, de közben éppen ilyen szívesen esett volna neki ököllel, és püfölte volna. Ehelyett csak ennyit mondott halkan: – Ha nem történik meg az a dolog a Tündérek Udvarában, Simon még élne.

Jace durván kitépett egy fűcsomót a földből, és félrehajította. –Kényszerítettek bennünket, hogy megtegyük. Nem szórakozásból csináltuk, és nem is azért, hogy a lelkébe gázoljunk. Aztán meg – folytatta egészen halvány mosollyal – a húgom vagy.

– Úgy mondod, mintha…

– Mit? Azt, hogy „a húgom”? – Jace megrázta a fejét. – Amikor kissrác voltam, rájöttem, hogy ha elég sokszor ismétlünk el egy szót, minden értelmét elveszti. Ébren feküdtem az ágyban, mondogattam magamban a szavakat… „Cukor”, „tükör”, „suttogás”, „sötét”. „Húg” – tette hozzá halkan. –A húgom vagy.

– Mindegy, hányszor mondod, akkor is igaz marad.

– És mindegy hányszor nem hagyod elmondanom, akkor is igaz marad.

– Jace! – Egy új hang kiáltotta a fiú nevét. Alec volt az, kissé lihegve a futástól. Egyik kezében fekete műanyag zacskót tartott. Magnus a háta mögött vonult. Lehetetlenül magasnak és vékonynak tűnt a szélben denevérszárnyként csapkodó hosszú bőrkabátban. Alec megállt Jace előtt, és felé nyújtotta a zacskót. – Hoztam vért – mondta. – Ahogy kérted.

Jace kinyitotta a zacskót, belepillantott, és összeráncolta az orrnyergét. –Akarom én tudni, honnan szerezted ezt?

– Egy greenpointi hentestől – felelte Magnus, aki időközben csatlakozott hozzájuk. – Kivéreztetik a húst az iszlám hagyományok szerint. Állati vér.

– A vér az vér – jelentette ki Jace, és felállt. Habozva pillantott le Claryre. – Amikor Raphael azt mondta, nem lesz kellemes, igazat beszélt. Maradhatsz, ha akarsz. Ideküldöm Isabelle-t, hogy várjon veled.

A lány hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen Jace-re. A holdfény ágak árnyékát vetette a fiú arcára. – Láttál valaha vámpírt kikelni a sírból?

– Nem, de…

– Akkor igazából nem is tudod, milyen, ugye? – Clary felállt, Isabelle kék kabátja zizegő hullámokban rendeződött el körülötte. – Ott akarok lenni. Ott kell lennem.

A fiú arcának csak egy részét láthatta az árnyékoktól, de úgy tűnt, mintha elismeréssel pillantott volna vissza tá. – Felteszem, semmi értelme, hogy bármit is megpróbáljak megtiltani neked – mondta. – Menjünk!

Amikor visszaérkeztek a tisztásra, Raphael éppen egy nagy téglalap alakú földdarabot taposott simára. Jace és Clary pár lépéssel megelőzte Magnust és Alecet, akik mintha vitatkoztak volna valamin. Simon teste eltűnt szem elől. Isabelle a földön ült, korbácsa arany karikába feltekerve pihent a lábainál. A lány reszketett.

– Jézusom, de hideg van – mondta Clary, és szorosabbra fogta maga körül Isabelle kabátját. A bársony legalább meleg volt, és megpróbált nem gondolni rá, hogy a szegélyét Simon vére szennyezte be. – Mintha egy pillanat alatt megjött volna a tél.

– Örülj neki, hogy nincs is igazából tél – mondta Raphael egy közeli fa törzsének támasztva a lapátot. – A föld olyankor kőkeményre fagy. Néha lehetetlen ásni, és az ivadéknak hónapokig kell várnia, éhezve a föld alatt, mielőtt megszülethet.

– Így hívjátok őket? Ivadékok? – kérdezte Clary. Valamiért nagyon zavarta a szó, a váladékra emlékeztette.

– Igen – felelte Raphael. – Azokra mondjuk, akik még a föld alatt vannak, vagy frissen születtek meg. – Ekkor pillantotta meg Magnust, és egy futó pillanatra kiült az arcára a meglepetés, mielőtt gondosan elrendezte volna a vonásait. – Boszorkánymester – szólt –, nem számítottam rá, hogy veled is találkozom.

– Kíváncsi voltam – közölte Magnus szikrázó macskaszemekkel. – Még sosem láttam az Éjszaka Gyermekeit feltámadni.

Raphael Jace-re pillantott, aki egy fatörzsnek dőlve álldogált mellettük. – Meglepően illusztris társaságban forogsz, Árnyvadász.

– Megint magadról beszélsz? – kérdezte Jace. Csizmája orrával elsimított egy kiálló földdarabot. – Ez dicsekvésnek tűnik.

– Talán rám gondolt – jegyezte meg Alec. Mindenki meglepetten nézett tá. Nem fordult elő sűrűn, hogy Alec valami vicceset mondott volna. Most feszülten elmosolyodott. – Bocs – mondta. – Csak ideges vagyok.

– Arra semmi szükség – közölte Magnus, és kinyúlt, hogy megérintse Alec vállát. A fiú gyorsan odébb lépett, és a boszorkánymester keze visszahullott az oldala mellé.

– Szóval, mi legyen? – kérdezte Clary keresztbe vetett karokkal melengetve magát. Mintha teste minden pórusába beette volna magát a hideg. Nyár végéhez képest borzasztóan hűvösnek tűnt az idő.

Raphael észrevette a mozdulatot, és finoman elmosolyodott. – Feltámadásnál mindig hideg van – magyarázta. – Az ivadék a környezetében lévő élőlényekből szívja el az energiát a feltámadáshoz.

Clary mérgesen nézett rá. – Te nem úgy nézel ki, mint aki fázik.

– Én nem vagyok élőlény. – Hátralépett a sír peremétől – Clary kényszerítette magát, hogy sírként gondoljon rá, hiszen az is volt –, és intett a többieknek, hogy kövessék. – Csináljatok helyet! – mondta. – Simon nemigen tud feltámadni, ha mind rajta állunk.

Mindannyian sietve engedelmeskedtek. Clary azt vette észre, hogy Isabelle a karját szorongatja, és ahogy rápillantott, látta, hogy a füle tövéig falfehér. – Mi baj?

– Minden – felelte Isabelle. – Clary, talán hagynunk kellett volna elmenni…

– Úgy érted, meghalni. – Clary kirántotta a karját Isabelle szorításából. – Hát persze, hogy így gondolod. Szerinted amúgy sem érdemes élnie senkinek, aki nem olyan, mint ti.

Isabelle arcára kiült minden nyomorúsága. – Egyáltalán nem is…

Hátborzongató hang támadt a tisztáson, amihez hasonlót Clary még sohasem – különös lüktetés mélyen a föld alól, mintha a világ szívverése vált volna egyszer csak hallhatóvá.

Mi történik? – gondolta Clary, aztán megmozdult előtte a föld. A sír úgy kezdett hullámzani, mint az óceán nyugtalan felszíne. Púpok jelentek meg, majd hirtelen az egyik szinte kidurrant, és göröngyök röpültek szerteszét. Apró dombocska tolakodott felfelé, mint valami vakondtúrás. A domb közepén egy kéz bukkant fel; szétterpesztett ujjai a földet markolászták.

– Simon! – Clary oda akart rohanni, de Raphael visszatartotta.

– Engedj! – A lány igyekezett kiszabadítani magát, de a vámpír vasmarokkal, tartotta. – Nem látod, hogy szüksége van ránk?

– Egyedül kell csinálnia – mondta Raphael, fikarcnyit sem lazítva a szorításán. – Jobb úgy.

– Nektek jobb! Nekem nem! – Clary kitépte magát a vámpír kezéből, és a sírhoz rohant, éppen amikor felpúposodott a föld, ő pedig elveszítve egyensúlyát, és hanyatt gurult. Egy alak küzdötte magát kifelé a sietősen megásott sírgödörből. Ujjai mocskos karmokként süllyedtek a földbe, csupasz karjait por és vér borította. Kitépte magát a föld fogságából, kúszott néhány métert, aztán tehetetlenül terült el.

– Simon – suttogta Clary. Mert Simon volt az, Simon, nem más. A lány feltápászkodott, és barátja felé rohant. Edzőcipője mélyen süllyedt a feltúrt földbe.

– Clary! – ordította Jace. – Mit csinálsz?

A lány megbotlott, kibicsaklott a bokája, ahogy a lábát félig elnyelte a föld. Térdre zuhant Simon mellett, aki mozdulatlanul feküdt, mintha valóban halott lenne. A haja koszos volt, és összetapadt a földtől, a szemüvege eltűnt, és szakadt pólója alól kilátszott véres bőre. – Simon – szólt Clary, és megérintette a fiú vállát. – Simon…

A fiú teste megmozdult az ujjai alatt, minden izma megfeszült, bőre kemény lett, akár a vas.

– …jól vagy? – fejezte be Clary.

Simon felé fordult, és a lány megpillantotta a szemét. Üres volt és élettelen. Simon éles kiáltással felugrott, és Claryre vetette magát, fürgén és könyörtelenül, akár egy kígyó. Telibe találta, és a földre taszította. – Simon ! – kiáltotta Clary, de a fiú mintha nem is hallotta volna. Felismerhetetlenül torz volt az arca, ahogy fölé magasodott, felhúzta az ajkát, ő pedig megpillantotta az éles metszőfogakat, ahogy fehéren csillant rajtuk a hold fénye. Clary halálra rémülve rúgott a fiú felé, az azonban megragadta a vállát, és visszakényszerítette a földre. Véres volt a keze, letörtek a körmei, de így is hatalmas erő lakozott benne, még az ő Árnyvadász erejénél is hatalmasabb. A csontok fájdalmasan csikordultak össze a vállában, ahogy a fiú fölé hajolt…

Aztán valami lerántotta róla, és úgy repült odébb, mintha nem lenne nehezebb egy kavicsnál. Clary zihálva ugrott talpra, tekintete találkozott Raphael komor pillantásával. – Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle – csóválta meg a fejét, aztán megfordult, és letérdelt Simon mellé, aki nem messze tőlük összekuporodva és rángatózva hevert a földön.

Clary mélyen szívta be a levegőt, zokogásszerű hangot adva ki magából. – Nem ismert meg.

– Megismert. Csak nem érdekli. – Raphael a válla fölött Jace-re pillantott. – Mardossa az éhség. Vérre van szüksége.

Jace, aki halálra vált képpel, mozdulatlanul állt a sír mellett, közelebb lépett, és némán előrenyújtotta a zsákot, mintha áldozatot akarna bemutatni. Raphael kikapta a kezéből, és feltépte. Egy csomó vörös folyadékkal töltött tasak hullott ki belőle. Magában mormogva felvett egyet, éles körmével felhasította, amitől vér fröccsent piszkos fehér inge mellére.

Simon azonnal megérezte a vérszagot, és szánalmas vinnyogásba kezdett. Még mindig rángatózott; törött körmeivel a földet kaparta, szemének csak a fehérje látszott. Raphael felé nyújtotta a vérrel teli tasakot, hagyta, hogy a vörös folyadék Simon arcára csöppenjen, skarlátszínű csíkot húzva fehér bőrére. – Tessék, itt van – mondta, szinte búgó hangon. – Igyál, kis ivadék, igyál!

És Simon, aki tízéves kora óta vegetáriánus volt, akinek eszébe nem jutott volna meginni a tejet, ha nem bio gazdaságból származott, aki elájult az injekcióstű látványára – nos, Simon kitépte a tasakot Raphael vékony barna kezéből, és a fogával szakította fel. Egyetlen szempillantás alatt eltüntette a folyadékot, és újabb vonyítás kíséretében félrehajította a zacskót. Raphael máris készen állt a másodikkal, hogy a kezébe nyomja. – Ne igyál túl gyorsan! – figyelmeztette a fiút. – Ki fogod hányni. – Simon persze nem törődött vele. A második csomagot sikerült segítség nélkül kinyitnia, és máris mohón vedelte a tartalmát. A szája sarkából vér szivárgott, végigfolyt a nyakán, és kövér, vörös cseppekben hullott a kezére. Csukva volt a szeme.

Raphael Clary felé fordult. A lány érezte, hogy Jace meg a többiek is őt bámulják, riadalommal és undorral a tekintetükben. – A következő táplálkozása – mondta higgadtan Raphael –, már simábban fog menni.

Simábban. Clary sarkon fordult, és a tisztás széle felé indult. Hallotta, ahogy Jace utána kiált, de nem törődött vele, és amint a fákhoz ért, futni kezdett. Félúton járt lefelé a domboldalon, amikor utolérte a fájdalom. Térdre rogyott, öklendezni kezdett, aztán mindent kiokádott, ami a gyomrában volt. Amikor vége lett, még négykézláb odébb mászott, aztán elterült a földön. Tudta, hogy valószínűleg egy síron fekszik, de nem érdekelte. Forró arcát a hűvös porhoz szorította, és most először gondolt arra, hogy talán nem is olyan rossz a halottaknak.

 

Szavazás

Blog